- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 11:05 pm-kor.
Ma csak délutánra kellett bejönnöm a Bíróságra egyeztetni a védelemmel. A tárgyalás elhúzódott, többször is kért a védelem szünetet, emiatt már beesteledett, mire végeztünk. Egy kicsit meglazítottam a nyakkendőmet, és hátra dőltem a székemben. Már csak én voltam egyedül a teremben. Lassú, kényelmes mozdulatokkal fűztem a dossziéba az iratokat, aztán az aktatáskámba tettem őket. Kisétálva a teremből kipillantottam a folyosó ablakán. Vöröses fényben úszott az ég. Elővettem a telefonomat, hogy felhívjam a fiamat a vacsora miatt, de nagyon furcsa érzés fogott el. Tenyerem a zakóm alá csúszott, megmarkoltam az ingemet. A hívógombra még rányomtam, de aztán egy pillanatra elsötétült minden. Meredten bámultam magam elé, aztán tekintetemet lassan levezettem a földön fekvő öltönyös alakra. Szemeim röviden időztek rajta, és magam mögött hagyva beléptem a csalogató fénybe...
***
Kifejezéstelen arccal pillantok végig a többieken, többségüket látásból ismerem. Nincs bennem se kétség, se kételkedés abban, hogy nekem most itt a helyem. A fegyvereket veszem szemügyre, melyek a kőasztalon sorakoznak előttem. Cinikus mosoly húzódik az arcomra, amikor felpillantva meglátom Őt magam előtt. Már csak mi vagyunk. Mint két tojás. - Jobb lenne, ha ezek közül valamelyiket mindig magunknál tartanánk. - Szólalok meg, miközben a kőasztalhoz lépve ujjaimat végighúzom a fegyverek fölött. Még nem választok. - Nézzünk szembe a tényekkel. Bármennyit edzünk nap mint nap, soha nem lehetünk elég erősek ahhoz, hogy a valódi ellenségeinket legyőzhessük. Csak az észosztásban, meg az izmaink villogtatásában vagyunk jók. Sangilak leszármazottai mind körberöhögnek. Szánalmas, haszontalan utánzatok vagyunk. - Gunyoros hangon becsmérlem, szánalommal teli pillantásokkal vegyítve mérem végig. - Ne legyenek illúzióink, mindenki csak röhög rajtunk, de senki nem vesz komolyan. Vagy tényleg azt hisszük, hogy bárki is felnéz ránk, csak ezért!? - Tárom szét a karjaimat, hogy megmutassam önnön alakjának deltáját. - Soha, senki se fog tisztelni egy haszontalan vérfarkast.
A kiadós edzés után kiadós csirke-rizs kombónak kellett következnie, természetesen csak a zuhanyzás után. A bűzös borz akkor se ér többet, ha duzadnak az izmai, szóval a vízsugárnak minden sulykolás és nyomakodás után körbe kell táncolnia a tekintélyesre gyarapodott testemet. Tisztán és üdén érkezem haza. A lakásban ma este valamit megbeszél a tulaj, az a rejtélyes fazon néhány mesteremberrel. Az elektromos hálózatban találtak valami félrekötést és minden lakást megnéznek. Biztos szerelmes volt a villanyszerelő és XIV. Lajos után szabadon kimondta, hogy "Az áram én vagyok", majd önkényurasan kötött mindent, ahol ért. Nem örülök ennek, de inkább most találják meg a hibát, mint majd azután, hogy a fél kerület megtapasztalja a bányában felejtett belső zseb fényviszonyait. Mikor végre a szomszédot kezdik ostromolni a mérésekkel és kérdésekkel, akkor oszlanak el a fellegek. Illetve akkor sem lesz tiszta az ég, valahogy annyira vészterhes és baljós ez az egész nap. Nem éreztem még ilyet, már majdnem páni félelmet valami megmagyarázhatatlan, nálam ezerszer hatalmasabb természeti csapástól. Nálunk tanítják, mit kell tenni földrengés esetén, sőt már a cunami és a teheneket, meg Keleti Boszorkányokat reptető tornádó is törzsvendég az államokban, szóval tudhatnék mindent, de ez mégis más. Könnyű kikapcsolódásként belenézek a Mentalista ma esti részébe, amiben a rácsok mögé küldik a nagyokost, hogy ott nyomozzon. Az első komoly edzésemlékeimet élem át, ahogy a bv falait mutatják. És akkor érzem azt, hogy fel kell pattannom a fotel bőrpárnájáról. Olyan utazást kell tennem, aminek a célállomása nem tiszta, de nagyobb túrának tűnik, mint amilyen volt a Fülöp-szigetekről Alaszkába repülni. Hoppá, hogy kerültem a Fegyvertörténeti Múzeumba és miért nem szól a riasztó, ha kézközelben vannak a kiállítási tárgyak? Hirtelen minden világos lesz. Tükör nélkül homályosan látom magam előtt Dr. Lester J. Edisont és az a mosoly, amit már láttam üvegről visszatükröződni, a sajátom volt és szerettem. Ezt viszont gyűlölöm és tetemre hívó szónak találom. Amit követnek az igazi beszéd elemei is. Értenem kellene, hogy miért szaporodom osztódással? A hátamon pszichikai jégkockák gurulnak és elolvadva már a sarkamig folynak. Ilyen ellenféllel még nem találkoztam és a legrosszabb, hogy nem értem, hogyan lehetséges mindez, de hús és való. A saját szagom, látványom és a reszelős hangom áll ellenemben. Ilyen idegesítő alak vagyok? Mert még csak az első mondatnál tart az alteregóm, de már bepréselném az orrát a szürkeállományába. - Hagyományőrző felvonulásra készülsz, másolati példánykám? Fogalmam sincs, ki képes ilyenre vagy mit élek át, de nekem ugyan még a saját hasonmásom se mondja meg, hogy mit tartsak magamnál! Főleg ne fegyverekről, amiket körülbelül annyira szeretek, mint csirkerizottón a gesztenyepürét. Körülnézek és olyan anyagtalan minden. Mintha kirepültem volna a világűrbe. Vagy legalább Bangladesbe... - Tükröm, tükröm, mondd meg nékem, kit billentsek most fenéken? Mi a bánat kútja szült téged? A gyomrom görcsbe szorul, mintha romlott vadast nyeltem volna. Ami elhangzott, az az én fejemben fordult meg. Nem csak a külsőmet kopírozta le valaki, hanem a belülről is kilopott mindent és úgy turkál az agyamban szállingózó gondolatok között, mint spórolós hölgyek a kilós ruhaüzletben. Az életemet végigkísérték az ilyen irányú kételyek, de erővel nyomtam le őket, mint az ellenfeleimet is. Saját magammal is meg kellett már küzdenem. A priusz után. A karrierem vége után. Kölyökként. Imelda megtébolyodása után. És minden alkalommal, mikor idősebb farkasok kerülnek elém. Ez mégis más, mert itt áll előttem a másik énem, aki mégis ugyanaz. Ha pedig olyan, mint én, akkor nem fog tágítani, amíg nem folyik vér. Elég vér ahhoz, hogy egyikünk ne álljon fel többé... - Én máris komolyan veszlek. És lenyomom a torkodon azt a mosogatórongy szagú vigyort! Kezdem azt érezni, mint amikor bevittek a rendőrök. Itt jogomban áll hallgatni és bármi, amit mondok, felhasználható ellenem. Ha kiröhögöm, magamon kacagok. Ha rátámadok, Imelda betegsége köszön vissza, a skizofrénia, mikor az ember nincs jóban magával. Egyik énjével sem. Mégis muszáj leugranom a mérlegről és felborítanom az egész konyhaasztalt. Egy jiu-jitsu mozdulattal megpróbálok kiugrani jobbra és ott tenyérrel letámaszkodva egy kaszáló mozdulattal kisöpörni a másik Jay lábait. Lehet, könnyen lehet, hogy elrontom, mert kerengő dervisként táncolnak a gondolataim attól, hogy szembesítve vagyok velük. A legbelsőbb félelmeimmel és azzal, amit mindenki előtt, kivétel nélkül mindenki előtt leplezek. Erőt mutatok és tagadok minden gyengeséget, sőt megvetem azokat, akik kinyilvánítják. Mi a hétszentséges izzó gleccserfolyam kapott el, hogy lefelé sodorjon olyan erővel, ami ellen alig védekezhetek? Küzdeni kell, az nem kérdés, de a végeredmény már sokkal inkább az lesz...
// Rúgás sikeressége: 1-2: nem talál 3-4: talál, de Xavier nem esik el 5-6: Lester kirúgja Xavier lábait //
Az izmok megfeszültek a kopasz fejemen, ahogy felröhögtem. - Biztos vagy benne, hogy én vagyok a másolati példányka, Zöld Sárkány? – A vigyor irritáló szélességben terpeszkedett a képemen. - Hiú ábrándokat szősz a jövődről, holott sorozatosan ugyanazokat a hibákat véted. Hát nem veszed észre? Nyugtasd csak férfiúi önhittséged azzal, hogy Te voltál az, aki ráuntál a nőkre, de talán az igazság az, hogy ők voltak azok, akik rád untak. Nem csak a farkasok közt vagy jelentéktelen a képességeddel, de elég tökös se vagy ahhoz, hogy egy nőt magad mellett tarthass. Többször bebizonyítottad. Ha igazán akartad volna őket, megtartottad volna a nőket. Az vagy, amit megeszel. Két lábon járó döghús. – A támadással egy időben veszem fel mozdulatait tökéletesen reprodukálva a jiu-jitsu egyik védekező állását. Masszív hegyként fogadom a rúgást, amiben valóban van erő, de ahhoz nem elég, hogy ledöntsön a lábaimról. - Ez nem fájt A GYEREKNEK…? – Úgy hangsúlyoztam, ahogy „anya” szokta kiejteni, amikor a válást megelőzően tanakodtak velünk kapcsolatban. Lassan megingattam a fejem, és a következő pillanatban már az asztal túloldalán álltam. - Azt hiszed, leteríthetsz, mint a perzsaszőnyeget? – Ciccentek, majd lassan megcsóválom a fejemet. - Nézz szembe a valósággal. Nézz szembe saját magaddal, és az összes eddigi sorozatos hibáddal! Ez az utolsó lehetőséged, hát nem érted? Itt állsz a mezsgyén, vár az örök süllyesztő, nincs időd várni míg emészthető. – Tárom szét a karjaimat. - Nézz jól körbe, mit látsz? Csíp meg magad, lásd, hogy nem álmodunk. Itt csak mi vagyunk! Nincs esélyed ellenem fizikális erővel. Te, én vagyok. – Újabb vigyor. - Tiszta szánalom. Nem csoda, hogy Imeldát elkapta az agyi ártalom, mint vajúdó macskákat a fájdalom. Még a filippínók, a fajtád mellett se voltál képes nyugodni. Csak a baj van veled, és körülötted. Ha van benned még méltóság, te magad vetsz véget ennek, mielőtt nevetség tárgyává tenne a véged. Szerinted véletlenül dugott el az Isten hátsó fertája alá A Mester? Szállj már magadba. Ő is csak szánalomból vállalt el. Donna kedvéért, akit ugyanúgy felszarvaztál, mint az összes többit. Mi lesz 9 év múlva, ha visszatérsz Minneapolis-ba? Ne legyenek hiú ábrándjaid, Donna nem fog tárt karokkal várni. Mehetsz vissza a földet túrni a jelentéktelen kölykök közé. – Az asztal előtt termek, felveszem a pisztolyt, kiürítem a tárát, majd egyetlen golyót csúsztatok vissza a forgótárba. - Vedd fel, és használd! – Vetem a lábai elé az egyetlen ezüstgolyót tartalmazó fegyvert, majd óriási karjaimat összefonom várakozóan a mellkasom előtt.
Nincs kétségem, ez én vagyok én itt magammal szemben. Úgy röhög, ahogy én szoktam a gyarló ostobákon. És pont ez a hadüzenet. Nem jövök ki magammal. Össze fogunk veszni és az egók csatája a csúcsra lesz járatva, ahogy a saját énemmel küzdök, mert nem bírom elviselni. Ez normális dolog? Nem hiszem, de az ösztönömnek engedek, mert ezt már nem lehet máshogy kibírni. Mindent kigúnyol, ami én vagyok és ami ő is. Gyengének titulál, ez pedig a legnagyobb sértés. A gyufát nem kihúzza, hanem vállból kirántja a skatulyából. - Hazugság a neved, nem Jay! Te is tudod, hogy Donna telefonját minden beszélgetésünk után szervizeltetni kell, mert telenyálazza. Ha Imelda-nak ép lenne az elméje, velem lakna a fagyos északi fekvésű lakásban. A többi bedugaszolt lyukra pedig nem is érdemes szót pocsékolni, ők csak töltenivaló kolbászbürkék voltak. A szavakkal nem szoktam spórolni, mivel nem bénít meg a félelem, hogy egyszer kifogy a raktáram. Folyamatosan töltöm és van miből gazdálkodni. Most mégis inkább támadok, mert azt érdemli a szóhuszár. És az ideg megfogja a lábamat, csak megsuhintom a másik két oszlopot, amin áll. Jó érzés, hogy én is így vagyok leszögezve, amikor nem akarok elesni, de most egy jó földharcra vágytam volna. Úgy védekezik, ahogy én tanultam. Más taktikát kell kitalálni, olyat, ami hirtelen jön és nem zsigerből. Ami felkészülésből fakad, azzal ő is rendelkezik, de a váratlan ötlet, amivel saját magamat is meglepem, mint a szingli nők karácsonyozáskor, az még beválhat. Felhengeredek és talpra ugrom egy bravúros mozdulattal, ahogy szeretek. - Fájni fog, de neked és meglátod majd, milyen az, amikor a döghús belőled származik el. A szemeid előtt fogok étkezni a darabjaidból. De előtte egy elismerés, az egyetlen: te vagy a legidegesítőbb alak, akit ismerek! Ezzel gyakorlatilag magamat dícsérem. Enyém a dobogó teteje, zsűri és díjazott is vagyok egyben. Azért a biztonság kedvéért lerúgom onnan, mielőtt pezsgőt bont és elkezd körbelocsolni mindent. - Az erő és a figyelem, ami miatt az álladat egeknek szeged, tőlem van. Nélkülem annyi lennél, mint lódarázsban a nyerítés - mutatok rá kőkemény nézéssel és kimeresztett mutatóujjal. Nem fogja elszégyellni magát, mert én se tenném. Inkább támadnék tovább. Csak még meg kell süzletnie annak a sosem látott és elsőre talán értelmetlen stratégiának, ami elhozza a spontaneitás diadalát. - Sokkal jobbakat szoktam álmodni, de ezt te is tudod, ha te én vagy. Nem szégyelled magad, hogy felborul miattad az alany-állítmány egyeztetés szabályrendszere, nyelvész úr? Ha most akarod nekem előadni Dr. Hannibal Lectert, aki egy éjszakán át duruzsolt a rabtársa fülébe egészen addig, míg az fel nem kötötte magát és ki nem szenvedett, akkor jusson eszedbe, hogy magaddal sakkozol. Sötét paraszt előretör, ugye? Nem az én sportom a pepita kövezet sikálása, de a terminológiájából tudok szülni pár jó fordulatot. - Be fogsz rosálni, mikor mattra váltom a színedet, lólépésű bástyácskám! Élmény a saját stílusomat hallgatni mástól, ez legalább tetszik. Meg is érdemel egy hasonlót, mielőtt újra a harc mezejére lépünk, hogy ott essen el. Írtam is rá egy gyorsreagálású kortárs költeményt. - Vár állott, most kőhalom, szátyár szóló lő vakon, ámbátor most őt nyakon tángálom ott...öööö...nagyon. A szavaimmal kitartóan küzdök, de ez a nyavalyás is állhatatosan idézgeti a legmélyebb félelmeimet. Hogy mégsem találok otthonra annyi év várakozás után Minneapolis-ban, hanem hajléktalan vérfarkas leszek. Feleség nélkül, állandósított használati tárgy nélkül. Tanárbácsi, aki világot látott, de nem találta meg, amit keresett. Aki tényleg sehol nem állapodik meg és nem azért, mert nem akar, hanem mert egy lúzer. Ilyet sose mondtam magamra, de gondoltam. És gyorsan be is húztam mindig annak a kósza gondolatnak, hogy orrvérzéstől tartson, ha legközelebb megkörnyékezne. De ez itt maga a kósza gondolatok tömkelege és nem fél a méretes öklömtől. - Aki magasra mászik, nagyot eshet, ha nem néz a lába elé. Mi táplálja a hívságos gondolatot, hogy én nem győzlek le, de te legyőzhetsz, esélyegyenlőség kiegyenlítetlenítője? A kérdést feltettem, de nem a magyarázata érdekel. Elém vágja a pisztolyt, amiből kipotyogtatta az ezüst kecskebogyókat és még parancsot is ad, mint egy bakancsából kinőtt katonatiszt! Itt szakad el a húr és a ruhám, ahogy csontom dülled és húsom gyarapszik. Teljes vérfarkas alakomban söpröm le az asztalról a sok kacatot, hacsak meg nem kaparintja valamelyiket közben. A pisztolyhoz hozzá sem érek, hanem a másik Maddock jobb kezét próbálom meg leharapni csuklóból. Egy finom vérspriccelős mutatvány még egy vérfarkasnak is kemény, ugyanúgy vannak ereink, amiket ha kerti locsolónak használunk, elfogy az energia és megsuhint minket a halál szele. Ha pedig leharaptam, esküszöm, elrágom előtte és le is nyelem a kezét egyben. ~Döghús, mi? Mint az engedetlen kannibál gyerek, aki nem hallgat az apjára, mikor az mondja neki, hogy "Ne emészd magad!" Hát az leszek, amit eszek, mivel magamat eszem, azaz téged, te született eleség!~üzenem parázs hangú telepatikus gondolati postával, miközben az asztalra tenyerelve próbálok meg rávetődni a mancsára, hogy többet ne kezeskedhessen semmiért.
// Sikeresség: 1-2: nem sikerül megharapni 3-4: megharapom Xavier kezét, de nem szakad le 5-6: csuklóból leharapom Xavier kezét //
- Ha… ha… és ha… Ha öreganyánknak pöcse lett volna, ő lett volna az öregapánk. – Vonok vállat. - Tényleg azt hiszed, hogy követett volna ide? Ide északra csak azt küldi A Mestere, aki le akarja taszítani a süllyesztőbe. Nagy karriert futottál be, mondhatom. Bűnözés, sitt… seggnyalóként testőrködés, aztán bunyó. Vérfarkas lettél? Na és akkor mi van? A vérfarkasok közt se érsz többet most, mint az emberek között értél. Bajnok lettél, na és!? A csillagod hamar leáldozott. Más mindenki elfelejtett! Donna is el fog! Talán már el is felejtett. Nálad csak jobbat találhat, aki nem kúr meg minden nőt, aki csak megáll neki. Mert te csak ennyire méltatod őt. Ahogy te félrebasztad, úgy fog félrebaszni ő is téged. – Úgy közlöm mindezt, mintha tudnék valamit, amit ő nem. Mintha kész tények elé akarnám állítani: már késő. Az a vonat már elment, bármennyire is erőlködik. A jövője kilátástalan. Az élete olyan, mint a váltakozó széljárás. - Végre belátod, hogy idegesítő vagy. Ez is haladás, de még korántsem elég. – Vigyorgok rá. Megtapsolom. – Szívd csak szívd magadba ezeket a szófordulatokat, leendő professzor úr! – Gúnyolódok. - Talán az embereket lenyűgözheted vele, de a mieink között semmivel se fogsz többet érni vele. – Professzor. A farkasok társadalmában ugyan mennyire hasznos lehet, hogy így forgatja a szavakat? A falkának hasznára válhat? Ugyan már… Hagyom, hadd tomboljon. A legtöbb kérdését válaszra se méltatom… hadd fortyogjon, hogy Én se veszem figyelembe őt. - Csicska vagy! Mindig is az voltál. Mindig is az leszel. – Vágom a képébe lenézően. Amikor látom a változás első rezdülését, már én is mozdulok. Az asztalnál álltam eleve, így csak egy gyors mozdulat kell, és az ezüst tőr már a kezemben, amikor a farkassá változott „én” rámveti magát. Csuklóra támad, pont mint egy öleb, aki nem kapott elég simit a gazdájától. Érzem, ahogy inak szakadnak, roppan a csont, és lüktető fájdalommal forró vér tör elő. - Zabáld csak vén csont, neked nem elég már a csirkecsont! – Hörgöm röhögve, halántékomon verejtékcsepp szalad le, miközben a csonkomba nyúlva igyekszem lefogni az eret, nehogy elvérezzek, mielőtt bevégzem a küldetésem. A tőr pedig….?
//Dobás a tőr sorsára: 1-2: A kézzel együtt a tőr is "benyeli", súlyosan megsebesítve ezzel a farkast 3-4: Lester farkasának torkába áll 5-6: nem ejt sebet//
Ugyanilyen mérnöki pontossággal tudok én is lecsapni a legtámadhatóbb mondatokra. Zseniális kópia ez és ezért akarom annyira elpusztítani. Én vagyok zseniális és ennyire nem utánozhat senki. Fogalmam sincs, hogy történik mindez, csak a hús és a vér reagál a hús és a vér bosszantó fellépésére. - Á, szóval te rögtön a süllyesztőbe jöttél? A szemét önként megy a ledobóba, úgy is van! - forgatom ki a már kiforgatott szavakat röhögve. - Ha te ennyire immunis vagy minden sikerre és annyira amnéziás, hogy feledni tudod, mit éreztél a ringben a címmérkőzés végén, akkor ajánlanám a lándzsát, hogy dőlj bele, de inkább elintézlek én, mert annyira depis vagy, hogy még az öngyilkosságtól is elmenne a kedved! Nem kell itt öltönyt húzni és tárgyalóasztalhoz ülni. Már sok, amit beszél és a száját be kell fogni. Bennem nem vertek gyökeret a szavai. Fel akarja erősíteni, amik jelen vannak. Tagadtam, de tényleg ott vannak csírában a mélyben. A termőtalaj viszont kemény, mint Minneapolis betonja és abban ugyan nem kel ki a letargia húsevő növénye. Neeem. Az én egóm akkora, hogy sose leszek képes a halált keresni, mikor ezer és ezer lehetőség van az életben. - Aki magának parancsol, az nem csicska, te pedig nem mondod meg, mi vagyok én, mert tudom! Ha identitászavarost keresel, eltévesztetted a házszámot... A szövegelést már csak fejben folytatom, fogaim között a tekintélyes csuklóval. Azért fura élmény a saját kezemet leharapni másról saját fogakkal. Tudtam, hogy támadni fog, mert én is azt tenném, de logikátlanul akartam reagálni, hogy ne tudja kivédeni. Hogy ne az én fejemmel gondolkozzon. Mert én sem gondolkozom, csak ösztönből ugrottam és most már kéz a kézben illetve szájban rágom a mancsot. Meg fogom enni, ha addig élek is és végignézetem vele! A csont üvegként törik és a hús omlós filéként szalad a rágófogaim felé. A falat lenyelésével már lesznek gondok, mivel a torkomon akadt egy tőr. Csakhogy kívülről... Elég gyors volt, hogy gégemetszést hajtson végre rajtam. Az ezüsttől eszemet vesztve csapkodok és őrülten rágom a másik Jay mancsát, csámcsogok vele. Kirántom a tőrt és elhajítom, ha tudom. Ne ébresszen újabb vágyakat. Bennem nem tud, mert sokkal jobb érzés lenne puszta manccsal széttépni a rosszabbik énemet. Ez itt az, aki megfarkalta a gondnok feleségét. Aki összeveszett a családjával. Aki szétverte a hippiket és ezzel lecsukatta magát. Aki nekiment a 400 éves farkasnak. Én pedig a megvilágosodott és önuralmat tanult változat vagyok. Az életképesebb, ezt most is hiszem, a felvillantott mélyérzések ellenére. ~Ez sem elég. Amíg belőled még van darabka, azt végigküldöm a tápcsatornámon és te fogod segíteni a regenerációmat, aztán távozol a nagy szennycsatornán olyan formában, ami már közelít a valódi értékedhez.~ Tényleg el fogom fogyasztani és ez a legtisztább módja annak, ohgy tüntessem el a nyomokat és a sebeket egy módszerrel. A felét láthatja csak, utána belehal, de nem is ez a lényeg. Az csak egy kis desszert és én testépítőként már régóta nem rajongok az ilyen cukorfalatokért. Megpróbálom még az ő torkát is véresre csapni, a nyaki ütőerekre célozva hegyes karmokkal, a balommal pedig próbálom lefogni a vérző torkomat, hogy ne úszkáljak vértengerben.
// Sikeresség 1.: tőr 1-3: kihúzom, eldobom, szorítom a sebet 4-6: Jay belehal a sérülésbe
Sikeresség 2.: torokcsapás 1-2: nem talál 3-4: kisebb sebzés (nem ér ereket) 5-6: felvágom a nyaki ereket //
A hozzászólást Lester J. Edison összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 22, 2015 7:23 pm-kor.
- Tudom mit éreztünk, és tudom, hogy ebbe kapaszkodsz azóta is. Az egyetlen igazi sikered! Öt perc hírnév… aztán mi jött utána? Bujdostál, mint tüzelő szuka a kanos hímek elől! Ezt adta neked A Mestered. Hasztalan vérfarkas… földtúró kiskakas. – Röhögök fel öblösen. - Ringasd csak magad tévhitekbe! Azóta nem parancsolsz magadnak, hogy sittre vágtak. Azóta azt csinálod, amit csinálnod kell. Már ott lekorlátoztak, neked meg alkalmazkodni kellett. Megtörtél már ott, bármennyire is kapálóztál, már nem voltál menthető. Már nem vagy menthető. A vérvonalak közül is a leggyatrábbat kaptad! Zabálj csak zabálj! Erre még jó vagy! Felfalni saját magad, kigyúrni a valagad! – A próbálkozása gyatra, amivel kirántaná a tőrt. A vérzést addig sikerült tompítanom, amíg leszorítottam az eret, az adrenalin pedig adott elég löketet egy utolsó támadásra… mert nem lennék az, aki a reménytelennek tűnő helyzetben se próbálna odasózni még egyet… még egy utolsót. A tör marad, a robosztus kéz ujjai karommá hajlanak, s én ezzel egy időben eresztem el csonkomat, hogy egy jól irányzott felütést vigyek fel a kockás gyomorba. Minden megmaradt erőmet beleadom, a tépett csonk csontjai penge élesen állnak ki a húscafatok közül, és ha sikerül a mozdulat, akkor egyenesen a gyomrába állítom azt. ~ Bensőségesebb viszonyba a valagba kúrókkal se kerülhettél volna a dutyiban! ~ Üvöltöm el magam, aztán… Minden megváltozik. Emilio Maddock alakja olvadó marcipánként folyik le rólam. Egy pillanatra feltűnik egy öltönyös alak vízkék szemekkel, szőke hajjal és fehér bőrrel. Amolyan tipikus angol gentleman fajta. Talán látta is őt néha az egyetemen… de mielőtt jobban megnézhetné magának, minden szétesik.
// Dobás: 1-3: a csonk tovább törik, nem áll a gyomorba 4-6: a csonk a gyomorba áll //
Grrr, istenadta tehetsége, ami nekem is, hogy a szavakat úgy forgassa, mint párbajtőrvívó a bélfürkészt. Pokolian pontos és már csípi is a szívemet a kénkő. Küzdöttem minden hasonló gondolat ellen, erre valahogy kikerültek a fejemből és mástól hallom vissza őket. Tisztán és nyersen, veretlenül szólnak a vádak, amiket én magamban legyőztem. Nem teljesen sikerült, mert most nagyot ütnek és ha tényleg úr lennék rajtuk, akkor leperegnének rólam. Végtelenül szomorú a felismerés, hogy tényleg megalkudtam és nem maradtam fenegyerek, hanem a fene fenét evett és a céljaimat is megette. Nem így képzeltem el az életemet. Ez csak olyan "élek a lehetőségekkel" módszer, belátom. De kimondani nem fogom, inkább szétrágom azt, aki a képembe vágta ezt a mocskos igazságlabdát! A felindultság csúcsfokáról kiabálok alá. ~És te mi vagy, egy koszos jogforgató, egy vádbeszédet mondó ügyész? Széttéplek, mint üzbég paraszt a gombos harmonikát!~ Nem cáfolok, mert itt a fogaimnak és karmaimnak kell beszélniük. Ha ezt túl is élem, sajogni fog a lelkem a vádaktól és átértékelek mindent. De nem úgy néz ki, hogy megtehetem. Ahogy támadok és közben kapok a tőrért, már másfelé szálldogál az eszem és az erőm is. A másik Jay nyakát csak végigkaristolom, mint adós sportkocsiját az uzsorások. Ő pedig fél kézzel is harcol, az én küzdőszellemem van benne. Erre legalább büszke lehetek, miközben a gyomromat átfúrja az izmos alkarból kimeredő csont és a vér már a torkomból is és a belek közül is ömlik. A másik csak félkarú rabló, én viszont úgy festek, mint akit a disznóvágáson véletlenül kocának nézett a böllér. Meglékelt, akár egy dinnyét. Egyre gyengül a hangom, amit bele tudnék adni a telepatikus üzenetbe. Kimegy a lábaim és térdre esem. A fejem őrült vicsorításba torzul bele és üvöltök az ég felé, hogy még gyűjtsek erőt egy utolsó csapásra. De nem megy... Érzékcsalódás lenne, hogy egy másik ember tűnik fel? Nem tudom, de csak nagyon rövid idő adatott meg. A szóvirágok visszakerülnek a cserepükbe, nem dobálom őket két kézzel. A dutyi fartúróinak szóhasználatával búcsúzom, mivel másra már nem telik. ~Baszódj meg...~ A testem lehanyatlik és a tőr vége pontosan a gerincemből áll ki a nyakam hátsó részén. Felemelkedés. Lebegés. Testen kívüli élmény, ami nekem soha nem volt még. Látom a vérbe fagyott testemet, a kigyúrt korpuszt, amiben rengeteg munka volt és most kárba veszett. Illetve mégsem. Olyan ellenfél győzött le, akinek az ereje pontosan megegyezett az enyémmel. Ahogy Zsugás Jimmy mondta, ász az ász ellen, ennél nagyobb csata nincs! Büszkén halok meg, a csalódás ellenére is büszkén, mert nem egy nyúlbéla vagy szúnyogsanyi győzött le, hanem egy méltó ellenfél. Az, akit egész életemben a legjobban tiszteltem. Saját magam. Ahol most vagyok, az maga a szabadság és érzem, hogy itt az utam nem ér még véget. Távolodom a leterített vadtól és közelítek valami végtelenül megnyugtató felé. Tudom is, hogy mi az a hely. Különböző nemzetek és vallások különböző neveket adnak neki, de itt már nem számít. David Papa már biztosan tárt karokkal várja nagyra nőtt unokáját, aki végül beérte őt a sírok birodalmában. Nem tudom, hogy lesz eltemetve a testem és nem is érdekel. Hátrahagyom, mint egy csomagot, ami nyomta eddig a vállamat és nem is gondoltam volna, hogy ennyire könnyű nélküle. A harcos letette fegyverét. Egy illanás és eltűnik a végső jelenet a kőoltárral, ami mellett megkínoztattam és feláldoztattam. Nincs remény és nincs félelem többé, hanem a nyugalomnak valami végső megtestesülése. Az elítélt végigment a halálsoron és a nagy villamosszék mellett pedig egyetlen tábla lóg a szürke acélfalon, ferdén, de biztosan: "Az út vége".
// Köszönöm a játékot, az alapötletet, a megvalósítást, mindent igazán élveztem! :cheers: Búcsúnóta: //
Ismerős házak között sétálok. A nagyvárosi levegő átjárja a tüdőmet. Egy lélek sincs az utcán. Felismerem a házunkat. A nyitott ablakban fodrozza a huzat a Lili által beszegett függönyt. Érzem az öblítő illatát az orromba kúszni. A gyermekzsivajra megszaporázom a lépteimet. Peter és Megan hangját bármennyi gyermek hangja közül felismerném. Ahogy lábam a járdát érinti, nyílik az ajtó. Liliana mosolyogva lép ki, felém nyújtja a kezét. - Már vártunk. – Mosolya magával ragadó. Annyira tökéletes, hogy tökéletesebbet soha nem kívánhattam volna magamnak. - Annyira hiányoztatok! – Sóhajtok fel, majd tekintetem a két kicsire vetül, akik felbukkannak anyjuk lábai mellett. Az arcuk kipirult a rengeteg játéktól. Majd’ kicsattannak az egészségtől. Felsétálok a lépcsőn, ajkaimat Liliana homlokához érintem, majd lehajolok, és a két kicsi a karomba csimpaszkodik. - Gyere be Xavier. – Hív magával, ahogy visszalép a házba. Hófehér, vakító fény árad kifelé. Vonz magához az ereje. - Apa? – Samantha ijedt hangja töri meg az idillt. A kicsikkel a karomon pillantok hátra. Mary és Thomas állnak mellette az út túloldalán. - Drágám? – Liliana hangja sürgetően csendül… mézédesen csordogál az elmém bugyraiba. Visszapillantok a nejemre, a rám csimpaszkodó kicsikre. Most mit tegyek? - Újra együtt lehetünk Xavier, gyere. – Csalogat befelé. - Apa kérlek ne menj! Azt ígérted, velünk maradsz! – Samantha kétségbeesett sikolyára összerezdülnek a kicsik, és még jobban kapaszkodnak belém. Arcomat Megan puha fürtjei közé temetem. Kezeim szorosabban ölelik át a piciket. - Nem voltam elég jó apa. Bocsássatok meg nekem, az én hibám… - Kudarcot vallottam apaként. Képtelen voltam megvédeni a családomat. - Szükségük van rád, Xavier. Ez még nem a te időd. El kell engedned most őket. Tovább kell lépned. Élned kell! – Mary mindig türelmes és bölcs hangja lágy szellőként leng körbe. - Azóta arra vágyok, hogy ismét veletek lehessek, hogy ismét együtt lehessünk. – A torkom fojtogatóan szárazzá válik. Érzem, hogy valami változik. Ez az idilli kép komor ábrázatot ölt. - Mindig is szerettelek Liliana, és örökké szeretni foglak, de most még nem mehetek veletek. Vigyáznom kell rájuk. Nekik még szükségük van rám. – Úgy érzem, hogy a szívem kiszakad a helyéről, amikor a kicsiket leteszem, és Liliana arcán utoljára végigsimítva hátrálni kezdek.
Kegyetlenül ránt vissza az élők sorába a tudatom. Fogalmam sincs mi történhetett, de pokoli kínok között ér az ébredés. Homályosan látom a bírósági folyosó lámpáit. Szívverésem ütemében spriccel a vérem. Óriási a baj! Nem érzem a jobb kezem, s ahogy oda nézek, felüvöltök. Ahhoz túl gyenge vagyok, hogy komolyabb segítséget nyújthassak magamnak. Nem tudom alkalmazni a gyógyító mágiát. Üvöltve fordulok át a testemmel oldalra, hogy a karom magasabban legyen a szívemnél. A vérem az arcomba fröccsen. Remegő bal kezemmel a mellkasom felé nyúlok, és lehúzom a vérfröcsekes selyemről a nyakkendő tűt. Harcos vagyok, sok ronda dolgot láttam már, és sokszor kellett segítséget nyújtanom bajba jutottaknak. Ennek ellenére sokkol saját csonkom látványa. Második próbálkozásra sikerül egy újabb üvöltés közepette rányomnom az érre a nyakkendőtűt, hogy elállítsam a vér útját a külvilág felé. Ez persze önmagában nem elég. Muszáj odaszorítanom a csonthoz is. Élet és halál között lebegek. Kitartok, ameddig csak tőlem telik. Nem magamért, hanem Samantháért és Thomasért. Nem tudom, hogy mi történt, de bízom abban, hogy a biztonságiak meghallották az üvöltésem, és valaki a segítségemre siet…
// Nagyon sajnálom, hogy így alakult. Köszönöm a játékot, igazán erős... méltó ellenfél voltál! //
Kezdőlap
//
