Sálam a végiggombolt fekete szövetkabátomon lóg le kétoldalt, miközben a parkolóból befelé tartok az épületbe. Jobb kezem a kabátom zsebében pihen, hónom alá pedig a napilap friss kiadását szorítom, miközben papírpohárból iszom a gőzölgő feketét. - Jó reggelt mindenkinek! – Szokásomhoz híven előre köszönök a biztonságiaknak, majd a kávé maradékának elfogyasztása után a poharat a szelektív szemetesbe dobom. Rutinos mozdulattal húzom ki hónom alól az újságot, majd teszem a beléptető kártyámmal együtt az átlátszó műanyag dobozba. Ezt követi a nyakkendőtű, aztán a csuklómra felcsatolt Rolex. Még szokatlan a műkezem, amit egy hónapja helyeztek fel kisebb műtéti után-igazítással, hogy az izmokra és az idegekre rákapcsolják az érzékelőket. Amikor a lányom először megnézte magának, azt mondta, hogy tisztára olyan lettem, mint a Terminátor. Tény, hogy a közérzetemnek jót tett, hogy már nem a csonkot látom csak az alkarom végén, de az se lesz rövid és zökkentő mentes folyamat, amíg teljesen megszokom. Miután a fémeket eltávolítottam magamról, átsétálok a detektoros kapun, és megkapom az őröktől a többi holmimat is. Átlagos hétfő reggel ez a mai is. A kollégák többsége összegyógyult szemekkel szédeleg a folyosón. Ki a hétvégi partizás miatt, ki az otthon síró gyerek miatt nem tudta kialudni magát rendesen. Köszöntök mindenkit, aztán az irodámhoz érve a mágneskártya leolvasó előtt elhúzom a kártyámat, és belépek. - Jó reggelt Mrs. Sullivan! Hogy telt a hétvégéje? – Fordulok a titkárnőm asztala felé, majd felvonom a szemöldökömet, amikor hűlt helyét találom csak. ~ Most ment az unokáihoz? ~ Tűnődök, majd a falinaptárra pillantok, amin piros tollal végig van „X”-elve az elkövetkezendő két hét. Annyira belefelejtkeztem a munkába, hogy ki is ment a fejemből, hogy október első felében titkárnő nélkül maradok. Tovább sétálok az irodámba, ám az ajtót résnyire nyitva találom, márpedig mindig becsukom, ha távozok. Lassítok a lépteimen, érzékeimet pengeélre állítom, majd kék szemeim megvillannak, amint az ajtó lendületesen benyílik előttem és a személyügyes kolléganővel találom magam szemközt. - Bocsánat Mr. Wilburn. Remélem nem ijesztettem meg!? – Mosolygott rám. - Jó reggelt. Nem, csak meglepett! Megkérdezhetem, hogy miért van az irodámban? – Lépek be mellette, majd gyanakodva körbepillantok. Látszólag minden a helyén van. Mosolyogva átnyújt nekem egy dossziét. Újabb ügy lenne? Felvont szemöldökkel nyúlok érte a balommal, aztán az asztalomra letéve kinyitom. Az önéletrajz láttán értetlenül emelem pillantásomat a nőre. - Dunway bírónő kérésére jelöltük ki ön mellé Ms. Monroe-t. Reméljük nem jelent problémát egy gyakornok!? – Fürkészte kifejezéstelen vonásaimat. Erre igazán nem számítottam. Washingtonban nem volt gyakornokom, túlságosan elfoglalt voltam hozzá. - Mikor kezdene? – Kerültem ki elegánsan a válaszadást. - Ma. Már lent van a biztonságiaknál. Készül a belépőkártyája, aztán fel is kísérem. – Bal tenyerem a tarkómra siklott. Épp benne vagyok egy ügyben, amit csütörtökön le kell zárnunk. Nem a legjobb időzítés, de most mit csináljak!? - Rendben. – Biccentettem, aztán megkerülve az asztalt leültem a tölgyfa íróasztalom mögé. A kosztümös nő kisietett az irodámból, én pedig fellapoztam a fiatal lány mappáját, hogy mire megérkezik, legalább legyen róla valamennyi háttér információm…
Van annál izgalmasabb, mint amikor valami új elkezdődik? Szerintem nincs, márpedig az első napokon általában el szokott kezdődni valami. Számomra ez hatalmas élményt jelentett, hiszen a munka kezdetével egyúttal az életemnek egy új szakasza is megkezdődött. A nagy betűs élet már csak egy karnyújtásnyira volt, a karrierem pedig lehet, hogy éppen most fog beindulni. Sohasem lehet tudni, hogy mikor kapom meg az első ügyet, igaz? Már teljesen be voltam sózva, ha csak erre gondoltam, ugyanakkor olyan idegesség is gyűlt bennem, amit nem tudtam összeegyeztetni a boldogság érzésével. Túl sok ez a kettősség, és én most egyáltalán nem akartam törni a megoldáson a fejemet, mert félő volt, hogy az mindent elront, és azzal együtt én is elbukom. Már kapásból. Ezt a luxust nem engedhettem meg magmanak semmilyen körülmények között sem. Azt nem mondanám, hogy túlzásba vittem a kiöltözést az itt lévő nőkhöz képest, de magamból kiindulva határozottan elegáns voltam. Egy kis színre azonban mindenképpen szükségem volt, hiszen sohasem leszek képes kibújni teljesen a bőrömből, ráadásul arra készültem, hogy egy kis vidámságot, üdeséget, színfoltot viszek a befásult ügyvédek világába. Persze több mint valószínű, hogy ők ezt szemernyit sem fogják értékelni, de nem én lennék, ha nem próbálnám meg feszegetni a határokat, és kizökkenteni az itteni jó népet. Míg a belépőkártyámat csinálták, izgatottan léptem át egyik lábamról a másikra, legszívesebben máris sms-t írtam volna Claire néninek, meg anyának, hogy mi a helyzet velem. Igazi belépőkártyát kapok, mint a filmekben szokás! Ki a fene gondolta, hogy még Fairbanksben is lesz ilyesmi?! Mert a nagyvárosokban oké, de itt? - Hát ez oltári! - jelentettem ki lelkesen - kissé talán túl lelkesen is -, amikor a biztonsági szakember átnyújtotta nekem a kis plasztikot. Szépen ott díszelgett rajta a vigyorgó képmásom, alig néhány perccel korábbi változata, meg a nevem és valami vonalkód. Nem nagyon értek én ezekhez, de nem volt túl bonyolult a használata, így az elém érkező kosztümös hölgyet követve már rögtön ki is próbálhattam. Működött, sínen vagyok! Mivel mosolygós volt, de elég visszafogott, így hirtelen nem tudtam eldönteni a liftben ácsorogva, hogy cseverésszek-e vele, vagy inkább ne. Végül a feszült várakozással teli némaság mellett döntöttem, de a mosolyomat még így is alig tudtam visszafojtani. Méretes táskámat úgy fogtam magam előtt, tekintetem a padlóra szegeztem. Csak akkor ocsúdtam fel, amikor megálltunk, és kinyílt előttem a fémajtó. Óvatosan léptem ki, első dolgom volt jobbra, majd balra is elnézni a folyosón. Hát, ez lesz az a hely, ahol mostantól az időm nagy részét tölteni fogom. Minden bizonnyal legalábbis, és ez tetszett. Szép hely, igényes. - Kövessen, kérem! - mosolygott ugyan, de a hangja szigorú volt, én meg kicsit összerezzentem az ábrándozásom közepette. A fejemben már a saját irodámat rendezgettem be, ami vélhetőleg nekem még évekig úgysem lesz, de álmodozni sosem felesleges szerintem. Végül megszaporáztam a lépteimet, és arra mentem, amerre a nő vezetett. Biztosan bemutatkozott ő, de amennyire be voltam zsongva, ez volt az utolsó dolog, amit megjegyeztem ma. Sokkal jobban érdekelt az, hogy végre találkozzak a férfival, aki mellett gyakorlatot tölthetek. Akinek a nevét egyébként már nagyon jól ismertem, már akkor is, amikor még nem itt lakott a városban. Fura, hogy épp ideköltözött... - Jó reggelt, Mr. Wilburn! - köszöntem, amint bekísértek az irodájába, és a nő magunkra hagyott minket. - Charlotte Monroe vagyok, igazán örülök, hogy megismerhetem! - hadartam izgatottan, arcomon még mindig széles mosollyal. Talán neki kellett volna a kezdőlépést megtennie, mert hiába én vagyok a nő, ő az idősebb, de nem bírtam ki. Ha izgulok, akkor sokszor nem gondolom át, hogy mi lenne a helyes, csak teszem, ami ösztönösen jön.
Az önéletrajzhoz tűzött fotó meghökkentően vidám volt. A hölgy még nagyon fiatalka… majdnem egy idős Thomas fiammal. A képről a személyes adatokra vándorol át a tekintetem, és a név láttán összehúzom szőkés szemöldökömet. ~ Monroe? ~ Újra… alaposabban megnézem magamnak a fotót. Caroline lánya, hát persze! Kicsit hátradőlök a székemben, és ép kezemmel megdörzsölöm a zakó gallérja fölött a tarkómat. A kisasszonynak megvan a híre akaratán és tudtán kívül az egész protektorátuson. Még nem találkoztam vele, de hallottam, hogy ő tartja a rekordot emléktörlésben. Csodálkozom, hogy még nem szenvedett károsodást az agya. Megérte Caroline motivációját, ha tehetném… én is távol tartanám ettől a gyerekeimet, de ez a való világ, és úgy tudom őket a legjobban megvédeni, ha nem titkolom el a valódi veszélyeket. Évekkel ezelőtt be lettek avatva mindketten, s talán egyszer majd belőlük is őrző lesz. Se megakadályozni, se rájuk erőltetni nem fogom. Meghagyom nekik a szabad választás lehetőségét, de ha csak rajtam múlik, és ha csak nem szolgálja az érdeküket, nem fogok emléktörlést kérni se Thomasnak és Samanthának. Túllépve azon megállapításomon, hogy erősen őrzői háttérrel rendelkező hölgyeményt kapok a kezeim közé, tovább olvasom az aktáját, és az eddig életútját. A kopogtatásra emelem fel legközelebb a fejem. - Igen, szabad! – Szólalok meg erősebb orgánummal, de nyugodt hangon. Megigazítva a nyakkendőmet állok fel az asztalomtól, és lépek el tőle, amikor a két nő megjelenik. A kolléganőnek egy főbiccentéssel köszönöm meg a segítségét, majd egy lassú pillantással végigmérem a kisasszonyt. - Ms. Monroe, üdvözlöm! – Léptem elé kifogástalan eleganciámmal, mintha csak egy konzervatív angol divatlap fotózásáról érkeztem volna. Nem látszik rajtam fáradtság, vagy szétszórtság… ugyanakkor a mozdulataim mindegyike kimért, és függetlenül attól, hogy barátságosnak tűnik, érződik némi távolságtartás részemről. Talán csak egyetlen dolog lóghat ki a tökéletes képből. A valószerűtlenül simának tűnő jobb kézfejem, ami mozdulatlanul lóg testem mellett. Ezek a mai protézisek elég valósághűek ahhoz, hogy valakinek csak akkor tűnjön fel, hogy nem igazi, ha alaposabban szemrevételezi magának. Bal kezemet nyújtom, majd finoman… de magabiztosan szorítom meg a törékeny fiatal kezet. - Xavier Wilburn, én is örülök. – Tudja ugyan a nevem, az illendőség viszont úgy kívánja, hogy ettől függetlenül bemutatkozzak. Elengedem a kezét, aztán az asztalnál levő kényelmes karosszékek egyike felé intek. - Foglaljon helyet, kérem. – Visszasétálok az asztal mögé, aztán a bőrszékembe leülve becsukom a dossziéját. - Miért szeretne ügyvéd lenni? Mi motiválja? – Mindenkit motivál valami, és én tudni szeretném, hogy őt mi hajtja. Ez egyáltalán nem figyelmen kívül hagyható tény, ugyanis a kezdeti motivációktól függ az, hogy valakiből milyen ügyvéd lesz a későbbiekben.
Nem tudtam, hogy mire számítsak, amikor majd találkozni fogok egy olyan nagykutyával, amilyen Xavier Wilburn. Tudtam róla egy-két dolgok, többek között azt is, hogy angol. Ez nem volt a szememben éppen jó pont, mindegyiküket karót nyelt sznobnak tartottam, a történelmi hátterünkről már nem is beszélve, de ezt félretettem, mert szakmailag teljesen lenyűgözött, és egyszer én is szerettem volna olyan lenni, mint ő. Vagy, ha nem is olyan, de talán egészen hasonló. Szinte meg sem lepődtem végül azon, hogy kissé távolságtartó volt irányomba, az ügyvédek már csak ilyenek. Azt hiszem, hogy én leszek az egyetlen, aki kivételt képez ez alól, de úgyis az idő fogja eldönteni, hogy miféle szakember válik belőlem. Lehet, hogy hiába szerzem majd meg a diplomámat, nem fogok ügyvédként dolgozni, mert megunom, mire odajutnék. Jó, azt el kellett ismernem, hogy erre elég kevés esély volt, főleg ennyi jogon töltött év után. A nehezén már túl vagyok, ennyi fix, most a gyakorlatba ültethettem át a már megszerzett tudásomat. - Köszönöm! - mosolyogtam, ha lehet még szélesebben, miután túlestünk a bemutatkozáson. A szívem továbbra is a torkomban dobogott az izgatottságtól, de igyekeztem uralkodni magamon. Nem roskadtam le a kényelmes székbe, bár nagy késztetést éreztem rá, hogy könnyedén huppanjak oda le, inkább a tőlem telhető legnagyobb eleganciával foglaltam helyet. Lábaimat kereszteztem, úgy fordultam érdeklődéssel a férfi felé. Vonásait leplezetlenül méregettem, alaposan a fejembe véstem annak a látványát, aki mellett az elkövetkező időben minden egyes napomat tölteni fogom. - Huh, azt hiszem, hogy erre egy kicsit nehéz válaszolni... - jöttem zavarba pár pillanat erejéig, de nyeltem egy nagyot, és igyekeztem gyorsan túllendülni rajta. Két tenyeremet észrevétlenül töröltem a szoknyámba, utána összefűztem ujjaimat az ölemben, hátamat pedig egyenesen húztam ki. - Tudja, bármilyen közhelyesen, vagy gyermetegen hangzik is, de szeretném, ha a bűnösök elnyernék a méltó büntetésüket. Az apám egy balesetben halt meg, és a vétkes sohasem került bíróság elé, még csak ügy sem lett belőle, amennyire tudom. Nem szeretném, hogy ez bárki mással is megtörténjen, ha van módom változtatni ezen! - mondtam el egy szuszra, a fejembe ültetett hazugsággal együtt. Fogalmam sem volt arról, hogy apám valójában hogyan halt meg, hogy ilyesmiről soha szó sem volt. Ha tudtam volna, akkor talán másféle pálya felé orientálódtam volna, de sohasem lehet tudni. Az is lehet, hogy ez volt megírva nekem a nagy könyvben. - Látom a kihívást ebben a munkában, és ez fontos nekem. Fontos, hogy azt érezzem, hasznos és jó, amit teszek. Hogy változatos legyen, és ne unjam meg azt, amit csinálok. Ugyan nem kedvelem a szabályokat, ezt bevallom, és a törvény pontosan ilyen határokat szab nekem, mégis, valahogy biztonságos keretet ad nekem ezen a téren. Már gyerekkoromban is elég fejlett volt az igazságérzetem, azzal sem volt problémám soha, hogy lyukat beszéljek mások hasába, ráadásul precíz vagyok, és lelkes. Addig csinálom a rám kiszabott feladatot, amíg kész nem leszek. Higgye el, ha ostobának is találja a motivációmat, akkor sem lesz rám panasza, amíg itt leszek! - jelentettem ki határozottan, felszegve dacosan az államat. - Szeretném a közjót szolgálni, ha nem is rendőrként, de ilyen formában - tettem még hozzá, mintegy mellékesen.
Több perces néma csend állt be, miután Ms. Monroe elhallgatott. A vonásait fürkésztem, és egyáltalán nem volt leolvasható az arcomról annak tekintetében, hogy legbelül mit gondolok. Csak ülök, és látszólag azon kívül nem csinálok semmi mást, hogy figyelem őt. Tudom, hogy mi történt az apjával. Az őrzőknél minden számon van tartva, ami az őrzők családjával kapcsolatos, pláne az emléktörlések, és azok okai. Aggódok, bár ennek nem mutatom jelét. Caroline-nak végre be kellene látnia, hogy nem vezet sehova az, ahogy a dolgokat intézte. Szülőként megértem, hogy védeni próbálta, viszont őrzőként már kevésbé… ügyészként pedig mérlegelnem kell azt, hogy ha megtudja egyszer az igazságot, talán már nem is akarja ezt csinálni. A legnagyobb motivációja ugyanis apja tragédiájában gyökerezik. Egy olyan tragédiát pedig nem lehet az emberek által meghatározott törvények keretein belül elrendezni. Lassan mozdulok, kihúzom a felső fiókomat, aztán kiemelek onnan egy mappát, és magam elé fektetem az asztalra. Egy fotót emelek ki belőle, majd Ms. Monroe elé teszem az asztalra. Egy… szinte felismerhetetlenségig összevert férfi látszik a fotón, és a helyszínelős táblácskák alapján sejthető, hogy az illető meghalt. - Ezt a férfit tavaly verték halálra az egyik kocsma mögött, ahol szóváltásba keveredett egy másik vendéggel. A saját koponyacsontja hasogatta fel az agyát. A szakértők szerint így is percekbe telt, mire meghalt. – A képre egy újabb kép kerül. A tárgyalóteremben egy bilincsbe vert, másik alak látható rabruhában, mellette a saját ügyvédje. Az elkapott pillanatban talán épp védence nevében beszélt. - A vádlottat a felesége aznap délután hagyta el, nyolc év házasság után. Lement a kocsmába, és addig ivott, ameddig a havi fizetése el nem fogyott. Utána szólalkoztak össze az áldozattal. Életfogytiglan kapott. – Újabb kép kerül a képek tetejére. Szintén a tárgyalóteremben készült, de ezen a jelenlevőket fotózták. Egy idős nőre, és egy macit szorongató… az ölében ülő hét év körüli kislányra bökök az ujjammal. - A vádlott édesanyja, és a kislánya. A kislány, akit elhagyott az anyja… és elvették tőle az apját is. A nagymamája súlyos rákos, nem tudni meddig marad mellette. Valószínűleg gyermekotthonba kerül rövidesen. Igazságot szolgáltatni ne higgye azt kisasszony, hogy annyira könnyű. Minden egyes ügynél szembesülni kell azzal is, hogy az igazsággal olyan emberek is bűnhődni fognak, akiknek az egészhez semmi közük. A közbenjárásomra ez a kislány, ahogy annak idején Ön is… elvesztette az édesapját. Az ő szemszögéből én vagyok a világ leggonoszabb embere. Valaki mindig sérülni fog, és Önnek minden egyes alkalommal meg kell hoznia egy kemény döntést. Úgy kell meghoznia, hogy közben tisztában lesz vele, ezzel mások élete is derékba törik. Megérdemli a büntetését? Igen, természetesen meg. Az ügyész felelőssége az, hogy megtalálja a bűnösöket, azonban sokszor igaztalanul vádolnak meg valakit, és ha nem vizsgálunk meg minden lehetséges verziót maximálisan, akkor ártatlan embert is elítéltethetünk. Ha valakiről nem sikerül minden kétséget kizáróan bebizonyítani a bűnösségét, akkor nem ítéltethetjük el. Sajnos manapság sok ügyészt csak a statisztikája érdekli, hogy minél több ügyet megnyerjen, és minél kevesebbet veszítsen el. A mi munkánknak nem szabadna erről szólnia. Az emberélet nem egy kimutatás, hanem véresen komoly dolog. Bár Dunway bírónő külön kérése az, hogy én mentoráljam Önt, Ms. Monroe, de ha csak az édesapjával történtek motiválják, akkor bármennyire is kitűnőek az egyetemi eredményei, nem vállalhatom el a tanítását. Néha veszítenünk kell a tárgyalóteremben, hogy az igazság győzhessen.
Alapvetően nem vagyok az a típus, aki izgulna, vagy feszélyezve érezné magát, de a helyzet az, hogy jelen pillanatban egyszerre jellemzett mind a két szó. Sajnos ritka alkalom, mikor én jó benyomást szeretnék tenni valakire, de Mr. Wilburnnél tényleg szerettem volna bevágódni. Ha nem is egyből, de rövid időn belül, és ehhez nagyon meg kellett gondolnom, hogy mit válaszolok az adott kérdéseire. Ezúttal, valószínűleg pont ezért, még a csend is jobban zavart, mint máskor. Kicsit fészkelődtem ülő helyzetemben, de nem kezdtem el zavartan nézelődni, vagy menekülési útvonalat keresni. Nem, én szépen, kihúzott háttal ültem továbbra is, ahogyan az egy ügyvédtől elvárható. Vagy nem is ügyvédtől, inkább egyszerűen csak egy felnőtt embertől. Amikor a képet végül elém csúsztatta, csak érdeklődően hajoltam előrébb, és az arcom sem rezzent a látványra. Miért is rémültem volna meg, mikor számtalan olyan sorozatot nézek, amiben hasonlókat lehet látni? Jó, azok nyilván nem egy valamikor élő emberhez kapcsolódtak, de mégis. Ezen felül pedig volt már feladatom, hogy mindenféle korábbi pert olvassak át, és azok között gyakran szerepeltek a bűnügyi fotók is, szóval nem vagyok szívbajos lányka, mint ahogyan sokan gondolnák. - Nem túl szép halál... - jegyeztem meg kissé szomorkásan, de azért nem fordítottam el a tekintetemet undorodva a halott arcáról. Aztán jött a következő kép, amiért szintén az asztalra nyúltam, hogy megnézhessem tüzetesebben is. Ezúttal nem szóltam semmit, mert éreztem a hangsúlyból, hogy még lesz folytatása, így csak a következő képet vettem át, mint ahogyan az előbb is tettem. Ezúttal egy hosszabb monológot voltam kénytelen végighallgatni, de nem kezdtem türelmetlenkedni, hanem végig érdeklődéssel figyeltem a velem szemben ülő férfi arcát. Egyszer vajon én is ilyen kimért leszek? Biztosan lesznek helyzetek, amik megkívánják ezt, de alapvetően szerintem nekem nem menne. Lehet, hogy nem leszek olyan jó ügyvéd, mint az, akitől tanulni fogok, de azért feltett szándékom volt, hogy a közvetlenségemmel együtt is a közelébe érjek egyszer. - Nézze, Mr. Wilburn... - kezdtem kissé fojtott hangon, mert lassan éledezni kezdett bennem a harcias düh, ami annyira jellemző rám, ha igazságtalanságot érzek magammal, vagy másokkal szemben. - Ha mindössze ennyi következtetést vont le az elhangzottakból, akkor bármennyire jó ügyvéd is, én sem szeretném, hogy ön tanítson! - talán most vágtam el magam örökre a jogi karriertől, de a fenébe is, az ilyesmit nem szeretem, ha kiforgatják, amit mondok, vagy félreértik az egészet. - Én mindössze annyit mondtam, hogy nagy hatással volt rám az apám elvesztése, és nem szeretném, hogy mindezt más is átélje. Ettől függetlenül nem fogom az életemet, a karrieremet, a családi tragédiámra alapozni, bármilyen könnyű is ennyire felszínes, üres fejű lánynak nézni! - majdnem a liba csúszott ki a számon, de még időben kapcsoltam ahhoz, hogy valószínűleg nem nyerné el a tetszését, már ha egészen eddig hagyta, hogy elmondjam, amit akarok, és nem dobott ki máris a tiszteletlenségemért. Pedig nem is voltam tiszteletlen, maximum a mondanivalóm volt az, ami nem tetszhetett neki. - Én nem hirtelen felindulásból szeretnék ügyvéd lenni, és nem is azért, mert a családunkban hagyomány. Mit gondol, hogy nem rágtam át elégszer azt, hogy mindez mivel járna? Hogy úgy jelentkeztem a jogi karra, hogy nem számoltam minden lehetséges kimenetellel, az összes buktatóval, és nehézséggel? Bármennyire tűnik is úgy, hogy hirtelen vagyok és meggondolatlan, vagy netán éretlen, biztosíthatom róla, hogy alaposan megfontolt döntést hoztam négy évvel ezelőtt, és ez a mai napig nem változott semmit. Tisztában vagyok vele, hogy életek vannak, vagy lesznek a kezemben, hogy sorsok felett fogok dönteni akár egyetlen perc alatt is. Tudom nagyon jól, hogy mivel jár az, hogy megfelelő ítéletet hozzunk, ahogyan az sem kerülte el a figyelmemet, hogy lesznek áldozatok minden egyes per esetében, és az én lelkiismeretemnek kell majd megbirkóznia vele. De higgye el, erősebb vagyok, mint amilyennek tűnök, ráadásul céltudatos is! Azzal nem lesz probléma, hogy minden lehetséges bizonyítéknak utána járjak, hiszen a precizitásra való hajlamom elég nagy, mint ahogyan azt már említettem is, és különben sem viselném el, hogy a figyelmetlenségem, vagy a lustaságom miatt valaki megigya az én tévedésem levét. Engem nem érdekel semmiféle nyavalyás statisztika, és valószínűleg soha nem is fog! - húztam ki magam dühösen, de annál büszkébben, majd a képeket visszatettem az asztalra. Ugyan kedvem lett volna csak úgy odalökni, de mégsem tettem, uralkodtam magamon. Azért már ez is haladás, nem? - Azt pedig mindenképpen szeretném hozzáfűzni, hogy ennek a férfinak bármilyen szomorú is a helyzete, és sajnálatos, ami vele történt, nem volt joga Istent játszani, és egy másik ember élete felett dönteni pusztán azért, mert a sajátja rosszra fordult. Ő maga okozta a lánya életében ezt a törést, amikor a verés és ivás közben nem gondolt arra, hogy mi lesz vele. Nem maga tette tönkre annak a kislánynak az életét, hanem az apja! Nekem ennyi a véleményem! - közöltem nemes egyszerűséggel, mintha ez teljesen magától értetődő lenne. Sőt, számomra tényleg az is volt.
Lassú mozdulattal dőlök hátra a bőrszékbe, alkaromat a szék karfájára támasztva fűzöm össze magam előtt lazán ujjaimat, és teljesen kifejezéstelen arccal hallgatom végig a fiatal lányt. Kék szemeim lassan siklanak le vonásairól testtartására, gesztikulációira, majd ismételten arcvonásaira. Amikor elhallgat, váratlanul felkelek a székemből, és a nyakkendőmet megigazítva lépek ki az asztalom mögül. Talán azt gondolhatja ebből, hogy most jött el az a pillanat, hogy kitessékelem az ajtómon, ám ehelyett csak az ablakhoz lépve billentem ki résnyire az ablaktáblát, hogy egy kis hűs alaszkai levegőt beengedjek a jellegzetes… fabútor és könyvszagú irodámba. - Ön túl heves. – Lépek mögé, ujjaimmal ráfogva székének támlájára, majd magam felé fordítom székestől, és a vendégfotel felé hátrálva dőlök neki, kezeimmel a támlának támaszkodva, jobb lábamat pedig átvetve a bal fölött. - Résen kell lennie, és nem belemenni a játszmába, amikor direkt provokációnak teszik ki. A védők előszeretettel provokálják az ügyészeket. Soha nem szabad hagynia, hogy elragadják az érzelmei. Ha majd kap egy hasonló ügyet, és a védő bekóstolja Önt a személyes érintettséggel, kételyt ébresztve ezzel a bírónőben, vagy az esküdtekben, akkor elegánsan tovább kell lépnie, és nem szabad leállnia vitázni. Ha magyarázkodni kezd, azzal a védő malmára hajtja a vizet még akkor is, ha Önnek van igaza. Ha Dunway bírónő nem látna Önben potenciált, nem küldte volna hozzám tanulni. Egy pillanatig se feltételeztem, hogy az állna a háttérben, csak provokáltam, és sikerült kihoznom Önből az indulatokat, Ms. Monroe. Ezt a jövőben nagyon sokat kell majd gyakorolnunk. Higgye el. A mi hivatásunkban legalább annyira fontos a látszólagos kimértség és pókerarc, mint a lexikális tudás. Legyen bármennyire jó ügyvéd majd, ha nem képes uralkodni magán, veszíteni fog. Természetesen meglehet a saját véleménye, a saját nézőpontja, de ennek nem adhat hangot. A tárgyalóteremben semmiképp. Ha így reagált volna éles helyzetben, ahogy most nekem reagált, nem lenne esküdtszék, bíróság, aki komolyan venné magát, mint ügyvédet… mert egy profi megőrzi a hidegvérét, és nem tesz ilyen kirohanásokat. – Igen, ez már a tanítás része. A szavaim építő jellegű kritikát sugallnak. - Ön még nagyon fiatal, Ms. Monroe, és nagyon sokat kell még tanulnia. Ha hajlandó megfogadni a javaslataimat, és rám bízza magát, akkor az elkövetkezendő években garantáltan a legjobb kezekben fog fejlődni, és idővel valóban jó ügyvéd lehet magából. Sokat követelek, sokszor úgy fogja érezni, hogy nem bírja tovább a nyomást, hogy túl sok mindent kérek túl rövid idő alatt. Lesznek időszakok, amikor rettentően meginog, és nem lesz biztos már abban sem, hogy valóban ezt akarja. De ha ezt az időszakot átvészeli, ha megerősödik itt is, és itt is… - Érintem meg mutatóujjammal a halántékomat, majd tenyeremet a zakómra helyezem a szívem fölé. - …a profizmusa megkérdőjelezhetetlen lesz. – Eresztem vissza kezemet a fotel támlájára. - Most pedig kérdezzen. Bármit kérdezhet, ami érdekli Önt.