- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
Végeztem a mai nappal. Nincsen már más dolgom, ami tiszta öröm, így hogy másfél órát töltöttem el a jegyzeteim rendezgetésével az első, amúgy is komolytalan sztorimon dolgozva. De hát ha az ember csinál valamit, akkor vagy jól csinálja, vagy sehogy, és én eldöntöttem, hogy nem fogok sokáig a város legidősebb elhalt macskájához hasonló történetekről írni (akit gazdái nagyon szerettek, és nem volt szívem közölni a tízéves kislánnyal, hogy a macskáját az apja fojtotta meg, mert már nem tudott járni többé). Egy pillanatra a tenyerembe temetem az arcom, majd végigfuttatom a hajamon, egészen a fejem tetejéig. Az órára pillantok. Hmm, ha most fölhívok valakit, mondjuk munkából, vagy Lynnt, akkor talán még be is tudok rúgni, és elfeledkezni erről a mocsok sztoriról, egy az egyben. Holnap majd megírom – az ilyesmihez nem kell egynél több próbálkozás. Abban a pillanatban, ahogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, megéreztem valami mást is. Egy baljós előérzetet, azt a faját,t ami az utolsó pillanatban kapja el az embert, mielőtt lesújtanának rá. Alig vettem tudomást róla, amikor már le is csapott az a kígyó... A farkasom egyetlen pillanatig tombol, mint a ketrecbe zárt vadállat, majd abbahagyja. Vagy talán nem hallom többÉ? nem tudom. De nem tudom leküzdeni ezt a pillanatot, nem tudom leküzdeni azt, ami húz, azt, ami át akarja venni az irányítást. Bármi is ez, nem tudok tenni ellene semmit. És ez a legrémisztőbb az egészben. Látom a fegyvereket, sorba rendezve. A lándzsa, a tőr, a pisztoly – csak remélni merem, hogy ha rám kerül a sor, az elsőt hazsnálhatom majd. Illőnek tűnne, kellemesen régimódinak. És már ott is ülök, szemben vele, szemben... önmagammal. Mert most én vagyok Ő, én vagyok minden, ami Ő, minden, ami lehetne, és minden, ami nem. Kaján vigyor úszik az arcomra ahogy hátradőlök kissé, és pislogás nélkül függesztem a szemem a másikra. Mintha csak egy tükörkép lenne, mégis... tökéletlen. – Duana, Duane, Duane – ciccegek is egy kicsit a nevét követően. – Hát ezért születtél meg? Azért, hogy az élet ajándékát, a Te képességeidet elkótyavetyéld a semmire? Hogy a mi képességeinket ilyen kisstílűen játszd el? Egy senki vagy, fiú. Tudják ezt a társaid, tudják ezt a barátaid, és tudod ezt te magad is.
A szokásos esti zenekari próba megint igen tüzesre sikeredett. A Latin Magic Band tagjai már kellően kiizzadtak, mikor elővezettek egy könnyedebb tételt, aminek a szövege igazából nem is olyan felemelő. Olyan latinosan kesergő, de megvan benne az élet lüktetése. Duane osztotta az ütemeket a kongákon és mindenki tette a dolgát. A kubainak mégis fura érzése volt, egész végig nem tudta magát elengedni úgy, ahogy máskor szokta. Nem felhőtlen vidámsággal játszott, hanem kicsit nehezebb szívvel. A dal után a többiekhez fordult kis aggodalommal a hangjában: - Bocs, srácok, fel kell hívnom Judy-t. Maga se tudta, miért kell ezt tennie. Úgy érezte, a kötelék, ami kettejük között van, hívja, mert ott van valami baj, a barátnője térfelén. Tévedett. Még nem sikerült előhívni se a kontaktlistából a tanárnő számát, mikor a kubai eltűnt a próbateremből és megjelent a senkiföldjén, a nagy ürességben egy fegyvereket tálaló kőasztal mellett. Szemben saját magával. Aki méregette, mint egy ellenséget. A kubai kereste, kutatta a dolgok értelmét, de csak annyit érzett, mint a többi Őrzőtársánál. A jellegzetes mágikus energiát. Minden stimmelt, ez ő volt. Mint egy eleven videó vagy dvd. Sehol a telefon, sehol Joao, se Carlos, se a többi zenész. Lándzsa, tőr és pisztoly meg egy Duane 2.0 verzió. - Huh... Nem tudom, ez hogy van most... - kezdte zavart mosollyal. - De én nem érzem azt, hogy tékozolnék. Az embereknek adok segítséget, vidámságot és kevesen vannak, akik nem értékelik. Életeket mentünk, tartjuk a harmóniát farkasok és emberek, Őrzők között, civilben meg tombol az életöröm a koncertjeinken. A kubai igyekezett megvédeni magát, de azt is érezte, hogy nem elég meggyőző. A szívéből szólt a másik. Akárhogy is kellett értelmezni azt, hogy most magával társalog. Felmerült már, hogy lehetett volna ő is santería pap, főpap, mert mélyen benne volt a vallásban és időnként szellemeket is látott. Vagy világhírű ütőhangszeres, aki stadionokban játszik. Szeretett Őrző lenni, de néha vágyott többre is. Vágyott volna. És akiket senkiknek szokás nevezni, azok gyakran többre hivatott álmodozók. Sokra vihetnék, de nem tesznek érte. Most ez a másik kipiszkálta a lelke rejtett zugaiból a titkos vágyakat. De miért? És hogyan? És ki? Ezekkel a kérdésekkel is kellett foglalkozni. Az orisha-k között ismert olyat, aki szereti az isteni hatalmát szemfényvesztésre használni és szórakozni. De ha nem az volt... Akkor az esze mondta fel a szolgálatot. - Te ki vagy? Többre vitted, mint én? Miről beszélsz? A szavai nem számonkérőek voltak. Bizonytalanságukban hordozták a kíváncsiságot. Meg akarta érteni, mi alapján hangzottak el a vádak. A fegyverek rosszat sejttettek. Mintha sci-fikbe illő dilemma állna fent: egy személy kétszer ugyanazon a világon nem létezhet. És meg kell küzdeniük. Duane harcos volt, de alapvetően védő harcos. Amíg nem volt muszáj, addig nem nyúlt a fegyverekhez. Inkább meg akarta érteni, mi hajtja a másikat. Minden csatánál többet ér, ha el lehet azt kerülni és békés úton megoldódik a konfliktus. Kétesélyes volt, hogy így lesz-e most...
A mosolyát nem viszonzom, szavai üresen csengnek a fülemben, csak arcom rándul meg, amikor meghallom őket. Nem tudja... Hát persze. Miért is tudná? Ahogy hallgatom a válaszát keserű vigyorra húzódik a szám, mintha fájna az, amit hallok – és kissé ténylegesen bánt. Bánt, hogy azt hiszi, ennyire könnyedén meg fog szabadulni. – Azt ne mondd, hogy te el is hiszed, amit mondasz – felelem neki. – Vidámságot és örömöt okozol a legtöbbjüknek? Egy nappal később arra sem emlékeznek, mi volt a neved. De azok a kevesek, akiknek nem tudtál, nem akartál segíteni... Ők egy életre megjegyeztek. Megjegyeznek, mert számukra te vagy a megtestesülése minden kínjuknak, annak, hogy mások mennyire érdektelenek velük szemben. És a bandád? Ugyan, Duane, okosabb vagy te ennél, nyisd ki a szemed! A közönség örül, amikor látja a társaid, és elcsügged, amikor lát téged. Mindenki tudja, hogy te vagy a leggyengébb közülük. Tudod te is, tudják a társaid is, és tudja ezt a közönség is. Mindezt hiegen, pislogás nélkül vágom az arcába, mintha csak egy könyvet olvasnék. És ez is a helyzet, elvégre nyitott könyv most ő előttem. Én vagyok minden döntés, amit éjszaka megrág, és gondolkodik, hogyan fordulhatott volna jobb irányba. Én vagyok minden, ami lenni akart, és minden, amit elhibázott. Ahogy ott ül, velem szemben, sajnálatot kellene éreznem, de még csak meg sem fordul a fejemben. Helyette a fegyverek felé nyújtom a kezem, de nem érek hozzájuk. Még mindig gy gunyoros vigyor telepedik az arcomra, még mindig őt figyelem, és egyetlen szempillantásra sem veszem le róla a tekintetem. – De ne aggódj, Duane, van kiút még abból a semmiből is, amit te életnek nevezel – folytatom higgadtan. – Nem kell mást tenned, csak megfogni a tőrt és a szívedbe döfni. Ígérem, fájdalommentes lesz. Vagy ved fel a fegyvert, és végezz velem. Elvégre én vagyok az, aki mostantól az álmdaidat kísérti majd, Duane. Sosem fogod elfelejteni, hogy minden álmod, minden terved, minden reményed egyszer itt ült veled szemben, és te nem voltál hajlandó megohzni egy apró áldozatot, csak azért hogy elérd.
Duane nem szokta felvenni, mikor valaki faarccal néz vissza a mosolyára. Belülről fakad, nem apasztja le egykönnyen az ilyesmi. Még most sem, pedig ez nem akármilyen találkozás. Fel se fogta egyáltalán, ami történik. Annyira tapintható valóság, nem is ért rá komolyan megfontolni, hogy magával beszélget és hogy ez mennyire abszurd. - Lehet, hogy nem életre szóló örömök ezek. Elmúlnak, de tudok megint adni belőlük. Vagy fel lehet idézni őket. A fájó pont nem ez volt. Hanem az, hogy segítenie kellett volna másokon. Pontosan tudta, kikről van szó. A szülein, akik börtönben sínylődnek azóta is. Ők nem várják a gyerekektől, hogy kihozzák őket. Mikor a rendőrség lecsapott, akkor is inkább menteni akarták a két kis Alvarezt. De Duane-ban megvan a vágy, hogy megoldja a helyzetet. Mégsem tett semmit ezért. Elfoglalta magát zenével, szerelemmel, Őrzőléttel. És ez néha nyomasztja. Most pedig megjött a nyomasztó rémálom hús-vér formában, mint egy Freddy Krueger, csak még rosszabb... - Nem igaz! Ezt senki nem mondta még... Duane gyorsan elharapta a mondat végét. Pedig igaz volt. Csak most érzett benne egy olyan kicsengést, hogy udvariasságból nem mondták. Még... Sokszor érzi, hogy megdícsérik a koncertet, mert úgy illik, ha már eljöttek, de nem szívből jönnek a szép szavak. Az ismerős a saját ismerősét nézi egy ilyen esten. És lehet, hogy mindenki szánakozik azon a nagyhajún vagy most rövidhajún, aki nem csinál mást, csak üti a bőröket? Az ütősöket, dobosokat amúgy is le szokták nézni. A zenészek képzetlennek tartják őket, a közönség pedig háttérembernek. Az énekes, az valami. A nők bálványa, az istenítés tárgya. A többi csak körítés és ütős nélkül nem működne, de ettől még nem az elem lesz a vekker legértékesebb eleme. Azt úgyis szokták cserélni... És akkor eszébe jutott, hogy a barátnője, Judy le se jár a koncertekre, mert nem szereti a stílust. Vajon ez az igazi oka? Gyöngyözött az ideg a hátán, beleremegett a teste, de Duane megrázta a fejét és felemelte a hangját. - Féltem már sokszor, de nem hagyom, hogy ez uralkodjon rajtam! Te sem fogsz rávenni. A tükörképem vagy és megpróbálsz megijeszteni, de miért teszed? Át akarod venni a helyemet? Judy-ra fáj a fogad? Azt hiszed, jobb vagy, mikor te is ugyanaz vagy, aki én? Megint nem tudott meggyőző lenni. Nem értette az egészet és egyre elkerülhetetlenebbnek látta a harcot. A másik az agressziót forszírozta. Duane nem akarta megadni neki ezt a kegyet. Ahonnan ő már kijött élve, onnan sokan nem kecmeregnek ki. Volt hite és most is van. Épp rázkódik és reng alatta a hegy, de úgy érzi, meg fog maradni. A háború viszont kitörhet ettől függetlenül is... - Nem értelek. Ha te vagy minden, ami én lehetnék, miért ölnélek meg? Ismersz, én nem irigykedem. És a halált se vágyom. Borzasztó volt a gondolat, hogy mostantól mindenhol ott lesz a másik Duane. Ha a kubai közértbe megy és levesz egy káposztát a polcról, a másik ott fog állni a krumpliknál és őt bosszantja. Ez felőrli egy idő után és az őrületbe kergeti. Hacsak nincs már most is ott. Érezte, hogy valamit tenni kell. Kezdett szemezni a tőrrel, ami az Őrző fegyverek közül a kedvence volt, amihez legjobban értett. Már Havanna utcáin is tanult késsel harcolni. De nem fegyvertelen ellen, úgy nem igazságos. - Nem akarlak örökké látni, távozásra bírlak. Áldom Elleguát, az ellenkezés élő energiáját és minden tiszteletemet élvezi. Segítségül hívom az ő erejét, hogy meghálálja áldozataimat. Az orisha erejével felszólítalak, hogy hagyd el az életemet és ne térj vissza többé, mert az istenek őrzik az én házamat és lépéseimet! Duane arra nem lett volna képes, hogy csak odamenjen és leszúrja a másikat. És nem is hitte el, hogy ilyen egyszerű lenne a képlet, hogy nem tanúsítana ellenállást. Egy ökölharcban még benne lett volna, ha máshogy nem megy. A kérdés az volt, mennyire tisztelte ellenfele a santería-t. Mert Duane nagyon mélyen hitt ebben a vallásban és Elleguá istenben főleg.
– És meddig adsz? Amíg belőled semmi sem marad, amíg ki nem facsarnak, és nem kapnak egyetlen nemleges választ tőled, hogy aztán félredobjanak, mint egy megunt kutyát? – kérdezem tőle haraggal a hangomban. Fáj, hogy ennyire könynedén elpazarolná az életét, vagy, ahogy mondanom kellene, az életünket. Egyszerre gyűlölöm ezért, és csodálom is valahol, hogy képes még vonszolni előre magát az életben, miközben semmit sem ért el, és talán soha nem is fog. – Így csak mások életét éled, egészen addig, amíg a tied el nem száguld melletted, és fel nem fogod, mennyire nem tettél semmit, amiért igazán érdemes lenne emlékezni rád! – De te tudod – felelem, mindentudó vigyorral a képemen. Hagyom, hogy leülepedjenek a szavaim, nem ütöm tovább, ha éppenséggel nem szüskéges. Most nagyobb fájdalmat okozhatok neki, ha nem suttogom a fülébe a tényeket, hanem hagyom, hogy ő maga döbbenjen rájuk, ha meghagyom neki a felismerés kínjait, fájdalmait, annak poklát. Hosszútávon nekem jobb, ha most csöndben maradok. – Én jobb vagyok nálad – csapok az asztalra dühödten. – Ezt soha ne felejtsd el. Közted és köztem olyan a különbség, mintha két fát hasonlítanál össze. Egy avatatlan szem nem lát különbséget, de ha közelebbről megvizsgálod, látod, hogy az egyik rothad belülről, felemésztik a férgek, míg a másik büszkén áll. Téged férgek rágnak, Duane, és azért jöttem, hogy ettől megszabadítsalak. Mert nincs rosszabb, mint látni, ahogy a potenciált elpocsékolják. Hol érdekel engem Judy, hol érdekel bármi? Én veled törődöm, nem velük. Amikor megpróbál elűzni, elröhögöm magam, hangosan, kegyetlenül, horkantva. Hosszan tart ez, majdhogynem egy teljes percig, én pedig olyan nehezen tudok megállni, hogy félek, még több időt veszítek vele. De végül, könnyekkel a szememben, lassacskán mosollyá szelídülő vigyorral aza rcomon fordulok ismét felé. – Azt hiszed, ennyire könnyen elűzhetsz engem? Nem, Duane, ez nem így működik – vágom hozzá a szavakat. – Csak két opciód van. Ölj, vagy megölnek. Csak így szabadulhatsz meg attól, hogy örökké kísértsem azt a tyúkszaros életed, attól, hogy elvegyek, felégessek mindent, ami kedves neked. Mert meg fogom tenni. Talán nem látsz majd, de ott leszek minden alkalommal, amikor a tükörbe nézel, évtizedek múlva, amikor elkezd hullani a hajad, amikor elhízol, amikor a nőd elhagy... És én ott leszek, és röhögök rajtad, az isteneiden és a hiteden, mert én boldog leszek. Valami olyasmi, ami neked soha a büdös életben nem adatik majd meg.
Duane szemében ezek a szavak már csak felforgatásra voltak jók. Volt egy mondás, ősi bölcsesség abban a közösségben, ahol a santería-val megismerkedett Havanna-n: - Attól, hogy adok a szeretetből, ami bennem van, nekem nem lesz kevesebb. A kubai kihúzta magát. Ezek a vádak leperegtek róla. Mindent ő sem engedett meg, nem lett belőle csicska, nem hagyta, hogy kihasználják. A rászorulókon segített. Nem azokon, akik rászorulkónak mutatták magukat, de valójában csak lusták voltak tenni. Segíts magadon, az istened is megsegít, ezt tanította a vallás. Aki csak ült tétlenül, az hiába mutatott be áldozatokat, megvetették az istenek és volt közülük, aki még direkt szórakozott is vele vagy megbüntette. - Mennyit tudsz rólam? Számos ember emlékében fogok élni már így is. Judy-ban örökké. Az Őrzőtársaiméban is. A zenekar tagjai is szeretnek és a szüleim is. Duane-ben megint felvillantak a kellemetlen emlékek. A szülei. Akik a mai napig börtönben ülnek a lelkesedésük miatt. És ha mégis igaz az, amit a másik Duane mondott? Nem tudta tiszta szívvel tagadni. Lehet, hogy mégis könnyen elfelejtenék őt a környezetében élők és ebbe rossz volt belegondolni. Próbált erős maradni, de a kétely magvai már belehullottak a szívébe. Pontosabban ott voltak már eddig is, csak most meg lettek locsolva, hogy szép nagyra nőjenek. - Ájtatosság és képmutatás. Nem velem törődsz, csak azt akarod elhitetni. Ha nekem akarnál jót, motiválnál, hogy legyek tettrekészebb vagy erősebb, hogy változzak pozitív irányba. A halál sosem megoldás. A bűnös léleknek is adódhat még egy esélye és a tévúton járónak is. Akárhogy is végződik a mai találkozás, Duane már elhatározta, hogy változtatni fog. Feltörtek a mélységből a kételyek és rájött, hogy sok kapcsolata tényleg felszínes. Hiába nyílt ki ő, mint a tavaszi virágok, mások nem tették meg ugyanezt. Talán még Judy sem. És tartozott egy úttal Kubába, hogy a szüleit kiszabadítsa a börtönből, ahová a szabadságjogok melletti kardoskodás miatt kerültek. Példaképek és egyben elrettentő példák is... - Mindig van más "opció", ahogy te mondod. Választhatunk, kivéve, ha elhisszük, hogy nincs erre lehetőségünk. Mert akkor jöhet bármi, örökké a padlón fogunk feküdni. Én nem ilyen vagyok, mindig hittem a továbblépésben és fogok is. Hát nem ismersz? Egyáltalán honnan jöttél te? És mi ez a hely a fegyverekkel? Most kezdett felderengeni, hogy mennyire abszurd saját magával beszélgetnie. Nem tud olyat kérdezni, amit a másik ne tudna. Valami különbséget mégis érzett. Ami benne megbújt, mint rosszaság, gyengeség, azt kiszedték és hasonló formába öntötték, hogy elérakják. Az istenek játékának vette mindezt. Nekik játék, a halandó viszont belehalhat. Ez a másik pedig nem tisztelt se istent, se embert, nem érdekelte semmi. Duane-ban tombolt a harag, de nem engedett neki. Őrzőként meg kellett tanulnia a meditációt és az a nap bármely szakában el tudta látni kellő önuralommal. Eddig... - Tudod mit? Szembenézek azzal, hogy mi lesz, ha beteljesednek a jóslataid. Meg fogok kopaszodni. Ez a férfisors velejárója. Lehet, hogy felszedek pár kilót. Lehet, hogy egyszer elvesztem Judy-t. Az fájdalmas lesz, de ha igazán ismersz, tudod, milyen helyzetekből álltam már fel. És azt is, hogy milyen nehezen jöttünk össze a barátnőmmel és mennyit tudok én kiállni. Mondhatod, hogy ahogy öregebb leszek, már nem fogom ezt annyira bírni. És ez is igaz. De amit te megtestesítesz, az minden jó tagadása. Ha nem hallgatsz az istenekre és nem tartod őket semmire, akkor nem hasonlítasz rám és akkor nem magyarázhatsz arról, hogy mi lesz velem. Te sem tudod, hogy veled mi lesz. Csak beszélsz a levegőbe... A kubai még mindig nem nyúlt a fegyverekhez. Nagyon dühítette a másik Duane, de nem engedett az indulatoknak. Szerette volna hinni, hogy minden úgy van, ahogy mondta, de mégis... Mi van, ha igaz az előrevetített sors? Ha ez a valaki nem fogja elhagyni, hanem végig fogja kísérni az életét? Ez egy valós veszély volt. Hús és vér valóság, ami már másokat is veszélyeztethetett. Duane már a tetoválómesterrre gondolt, hogy keressen olyan mágiát, amivel el tudja küldeni ezt a másik ént. Csakhogy sose hallott még ilyenről. Ez nem szellem volt. Test volt, ami beszélt, aminek a hangja rezgette a kubai dobhártyáját és ami itt állt előtte. Megint megkörnyékezte a félelem, mint az erdőben, mikor menekült a rabszolgatáborból...
– Kevesebb nem lesz. Pusztán elfecsérled – mondom neki. A következő, oly hangzatos, de mégis annyira... üres szavakat követően ismét hátravetem a fejem, és ismét nevetek. Nem bírom ki, hogy ne így tegyek. Ó, az ifjonti hév, az ifjonti idealizmus, az ifjonti ostobaság. – Számos ember emlékeiben? Hát még mindig nem érted? Semmis em tart örökké, és az emberi emlékezet még csak nem is tart hosszan. Hamarosan már nem fognak emlékezni az arcodra, majd elfelejtik, miylen színű volt a szemed, a hajad... Aztán szépen, lassan elfelejtik a nevedet is, mintha nem is léteztél volna. Ha valakiben örökké fogsz élni, azok a szüleid lesznek, Duane. Egy gyermeket sosem felejt el az ember – főleg azt, aki magára hagyta, és inkább éli a világát, minthogy megpróbáljon rajta segíteni. – Vannak olyanok, akiket nem éri meg motiválni – felelem, és még csak föl sem veszem a sértéseit. Miért tenném? A szavai számomra üresek, nincs bennük semmiféle jelentés. Itt én vagyok az, akinek ütnie kell, akinek ostroroznia, akinek igazságot kell szolgáltatnia árulók és férgek fölött. Márpedig elhatároztam, hogy ezt fogom tenni, még akkor is, ha ez nem annyira egyszerű. – Pontosan. Választhatsz – felelem, apró bólintással, és kezemmel ismét a falra aggatott fegyverek irányába intek. A kérdésére csak elmosolyodok. Előbb vagy utóbb, de számítottam rá, hogy előkerül majd. – Ez a hely az egyetlen, amivel most törődnöd kell. Maradjunk annyiban, hogy simerjük egymást, attól a pillanattól, hogy elkezdődött az életed. Többet nem kell tudnod ahhoz, hogy meghozd a döntésed. A kirohanását hallva csak ciccegni kezdek, lesajnálóan, gonosz kis vigyorral a képemen. Hát úgy tűnik, mégiscsak ki lehet hozni a sodrából a fiút, bármennyire nyugodt legyen is, bármennyire is tartsa a szaros szentéletűségét. Figyelem, ahogy beszél, hallgatom a szavait, és közben csak a fejem rázom. – Az élet egy körforgás, Duane – felelem. – És nem, nem csak a születés-élet-halál ciklusára gondolok. Minden újra megtörténik. Nincs új a nap alatt, így szokták mondani, de én jobban szeretem, ha azt mondják, nincs új a Hold alatt. Én látom, mi lesz a sorsod, én látom, mivé leszel, és nem akarok mást, mint megmenteni téged ettől. De ha nemm hallgatsz rám, elmondtam, van egy másik út is. A választás, amiről olyan sokat papoltál. Ha nem vagy hajlandó szembenézni velem, nem akarsz életed hátralévő részében a hátad mögé pislogni, vajon ott vagyok-e, elűzhetsz. Itt és most. De erre csak két mód van, Duane. Nem sétálunk el innen mindketten. Magamhoz veszem a pisztolyt és nézegetem egy darabig. A miylen sajnálatos, hogy nem a lándzsára fonódtak ujjaim... de az most semmit sem érne. Egy másodperccel kséőbb már le is helyezem az asztalra a fegyvert és átcsúsztatom neki. – Válassz Duane. És válassz gyorsan – közlöm hideg, érzelemmentes hangon, hideg tekintetemmel követve minden mozdulatát. Tudni akarom, mi zajlik a koponyája belsejében, hogy milyen gondolatok száguldoznak ott...
A másik Duane hajthatatlan volt. Ugyanúgy ragaszkodott az igazához, mint az eredeti. Egy természetük volt. Csakhogy a kétségek őt nem gyötörték. Még kicsit sem. Vagy remekül titkolta. - Elég ebből! Mindennek van egy határa. Én nem ártottam neked és nem hallgatom tovább a vádaskodásodat, mert nincs értelme - jelentette ki Duane kemény hangon. Kérlelhetetlenül. Kevesen tudták úgy kiakasztani, hogy így beszéljen. Magban azt is tudta, hogy ide a szavak kevésnek fognak bizonyulni. Túl határozott volt a másik. Ha Duane meg akart volna győzni valakit, akit nem sajnál, pont így érvelt volna. Alapvetően meghagyta az embereknek a szabadságot, de amikor a sarkára kellett állnia, akkor meg szokta tenni. - Szóval nem árulsz el semmit. És miért kell titkolózni? Mi múlik azon, hogy megtudom ennek az egésznek az értelmét? Duane nem vitatta, hogy megtörténik az esemény és nem álmodik, nem hallucinál. Minden olyan valóságos volt, mint egy reggeli edzés Willel vagy egy zenekari próba, amin még az előbb is épp ütötte a kongákat. A másik pontosan tudott mindent, de nem árulta el. Vallatni is lehetett volna. Meg elhallgattatni az idegesítő frátert, az volt az esélyesebb. Hatni nem igazán sikerült rá. Túl eltökélt volt. Méltó Duane-hez, mint egy hiteles másolat. - A Hold alatt? Nincs új, persze. Mikor megtelik, özönlenek a vérfarkasok. De ez hogy jön ide most? A kubai megsejtett valamit, csak nem tudta hova tenni. Dolgoztak az agya fogaskerekei, de nem adtak ki semmit végül. Egy rejtélyes utalás maradt ez. Ahogy a másik megfogta a pisztolyt, Duane szemei koncentrálva, meredten kezdték nézni. Figyelt, hogy merre ugorjon, hogy fegyverezze le. Meglepődött, hogy a druszája még mindig tőle várta a nagy tettet. A leggyávább tettet. Ami az utolsó remény kimúlása után kapja el az embert. Mindenesetre egy hangyányit lazult, ahogy a másik elengedte a fegyvert - Választok is! Duane most már nem akart tovább magyarázni arról, amiről nem érdemes. A pisztoly nem volt a kedvenc fegyvere. Tanult a használatáról, de ha már lőfegyver, akkor íj. Az sokkal jobban kézre állt neki. Meg se fordult a fejében, hogy pisztollyal lövöldözzön, ha nem muszáj. Az asztalra kikészített fegyverek közül a tőrre esett a választása. Ránézett és ahogy megcsillant rajta az ezüst, megint eszébe jutott a Hold emlegetése. Ez nem lehetett véletlen. Ezüsttőrrel farkas ellen kell menni. De ez itt nem vérfarkas volt. Nem lehetett az, mivel egyikük se tud emberi alakot másolni. Olyan zavaros volt az egész. Egyet tudott: nem akarja megölni a másikat, csak harcképtelenné tenni. Az mindig elég szokott lenni. A harag amúgy se jó tanácsadó. A kubai befogta végre a száját és nekiiramodott, hogy felmarja a tőrt, azzal pedig rögtön megszúrja a másik jobb kezét. Az ügyesebbik kezét, hogy ne tudjon visszatámadni. Biztos nem lesz egyszerű, hiszen szúrófegyverek ellen már utcagyerekként is tanult védekezni, a másik pedig elvileg pont ugyanolyan, mint ő... Ezért a másik két fegyverhez is kevésbé ért és ez legalább előny, ha Duane meg tudja kaparintani a tőrt.
// Sikeresség: 1-2: Duane nem éri el a tőrt 3: eléri és szúr vele, de nem talál 4-5: eléri, szúr vele és kisebb sebet ejt 6: eléri és beleszúrja Blake jobb kezébe //
– Hallgatni fogod, most és mindörökké – üvöltök rá a velem szemben ülőre. A haragom azonban csak tettetett, hsiezn elértem, amit akartam, ami mindig is a célom volt, sikerült a végtelenségig feldühítenem a másikat. És ez jó érzéssel tölt el. Már csak pár apró lökés, és talán elszakad az a bizonyos cérna, ami olyan sokáig kitartott. Már csak pár apró lökés, és vér fog folyni... – Mert minden, amit kérdezel, irreleváns. Nem számít hol vagyunk, mert itt vagyunk. nem számít, ki vagyok, mert te vagyok – felelem neki, továbbra is titkolózva. Rájöttem, ez dühíti, márpedig a düh jó. A düh felerősíti a szív pumpálását, fölemeli a karokat, meghúzza a ravaszt, beteljesíti a bosszút. A düh, a harag sötétségbe taszítják az embert, egyenesen az Alvilág legsötétebb zugába. Igen, a düh mindenképpen egyike azon dolgoknak, amiket szeretek. A következő kérdésére viszont ismételten gunyorosan húzódik vigyorra a szám. – Te kérdeztél, én válaszoltam, Duane. Ennyi történt mindössze. A pisztoly hideg féme megnyugtató, és jót is tesz. Látom rajta tükröződni az arcképem, ahogy ő is láthatja a saját arcát az enyémen... Milyen nehéz feladatot kaptam én. A fiú ellenáll, a fiú harcol, a fiú könyörtelenül küzd azért, amit nem tud elkerülni. Ő ma öl, vagy meghal, és ha lenne más kiút, élvezettel nézném, ahogy az elméje belerokkan abba, ahogy próbálja meglelni. De nincs, ezért a végeláthatatlan útkeresése, a nyugalma, a tetes hite egyre inkább frusztrálóvá válik. Szívem szerint átvetném magam az asztalon és széttépném. – Ideje volt – nyugtázom a döntését, mielőtt a tőr felé nyúlna. A csapása gyors, éppen csak annyira tudok eltávolodni tőle, hogy ne tegye harcképtelenné a karomat, de még így is csúnya vágást ejt rajta. Felhorkanok, inkább egy pillanatnyi fájdalomban, mint meglepetésemben. – Hát csak ennyire vagy képes, Duane? Szégyenletes. Hadd mutassam meg, hogyan kell ezt csinálni. Azzal elrugaszkodok ültömből, és Duane felé vetem magam. Kezem a torkára fonom, és szorítom, ahogy csak bírom, minden erőmmel. Nem gondolkodok, nem törők különösebben a vérző karomból szétsugárzó fájdalommal – bár az a kar gyengébben szorít, mint a másik –, ahogy azzal sem, hogy a fegyveres keze ellen védekezzek. Be kell fejeznem, amit elkezdtem, csak ez forog a fejemben.
Duane tudta jól, hogy az üvöltésnek többnyire oka van, nem célja és ennek megfelelően kell rá reagálni. A dühe már fel volt fokozva, de ez az üvöltés nem fokozta. A pupillái kellően kitágultak, figyelt, várta a támadó mozdulatokat, de azok elmaradtak. A szöevege volt a legnagyobb fegyvere a másiknak és sajnos elég jól használta. A kubai tudta, hogy ha ezt túl is éli, a kimondott gondolatai örökké kísérteni fogják. Egyben pedig tettekre is sarkallják, hogy még nagyobb őszinteséget követeljen meg mindenkitől és ne érje be udvarias igenlésekkel. Jó a béke, jó a harmónia, de csak akkor, ha igazi. Ha a mélyben indulatok, frusztrációk, ellenérzések lapulnak, nem kell évekig várni, hogy előjöhessenek. Jöjjenek csak! Majd megbirkózik velük Duane és a környezetének is meg kell ezt tennie. Egy kicsit más ember lesz, ha innen távozik. Ha távozik... - Sok beszédnek sok a leve és most nem akarok úszni - zárta le a társalgást Duane. Mindketten a fegyvereket nézték és rezgett a léc, hogy ki éri el előbb, amit Duane kiszemelt magának. Ő volt a gyorsabb és belevágta a másik kezébe a tőrt. Az ezüstfegyver nem roncsolta végzetesen a kezet, de azért adott neki. Ezzel már nem markol rá ugyanúgy fegyverre és ökölharcban is gyengébb lesz. A szövegeléssel most már nem törődött. Nem viszonozta és nem figyelt rá. A másik szemeit és testmozgását nézte, hogy kitalálja a következő lépését és ha lehet, meg is előzze. Mikor újabb szúrásra emelte a kezét, két marok fonódott a nyaka köré. Elkapták precíz mozdulattal ott, ahol nyomni kell, ahol a leggyengébb. Kezdték préselni, hogy elfogyjon a levegője és elreccsen a csontja. A kubai egy megoldást látott. Mivel a másik teljes erejét a támadásra szánta és védtelen maradt, kivitelezhető volt az újabb szúrás. Nem akart kioltani egy életet, még egy ilyet se. Egy velejéig mocskos és rosszindulatú, pokolian gonosz lénynek is jár a lehetőség, hogy együtt éljen a belsejét morzsoló gyűlölettel. Úgyis neki fáj legjobban, őt emészti. És a megállításának nem a halál az egyetlen módja. Ahogy barátnője, Judy, Duane is tisztelte az életet és most is inkább kiütéssel akart győzni, mint kivégzéssel. Megint a másik jobbját támadta, de most az alkart. Bele akarta vágni a tőrt a hús mélyébe, hogy szelje az izmokat, hasítsa, mint kés a vajat. A célja az volt, hogy engedjen a szorítás és utána jobb helyzetből vihesse be az ájuláshoz szükséges, lehetőleg utolsó csapást.
// Sikeresség 1: 1-2: nem talál a tőr 3-4: kisebb sebzés 5-6: átszúrja az alkart
Találat esetén Sikeresség 2: páros: Duane szabadul a szorításból páratlan: Duane nem szabadul a szorításból //
Nem bírok a szemébe nézni. Nem azért, mert nem akarom látni, ahogyan az élet szikrája lassan kihunyna benne, ahogyan szorítom a nyakát, vagy hogy az a fénylő dac, amivel a tyúkszaros életükhöz ragaszkodnak az emberek szépen, lassan odaveszne. Ha meg is hal, az az én kudarcom lesz elsősorban, csak és kizárólag az enyém, és senki másé. Nem akartam erőszakhoz folyamodni, nem akartam, hogy nekem kelljen megtennem, ami az ő döntése lett volna. De mégis... szükséges. Szükséges ez a lépés. Nincs más út: ölj, vagy megölnek. Hiba volt nem figyelni rá. A tőr a karomba csapódik, és én ismét felordítok, fájdalmasan, de elengedem a másikat. Most már nem csak azért vagyok dühös, mert idáig jutottunk, hanem azért is, mert fájdalmat okozott. Végezni akarok vele, gyilkos indulat tombol bennem, és már egészen biztos vagyok benne, hogy egyikünk sem fogja elhagyni ezt a térséget. Hátratántorodok, majd teszek is egy lépést ugyanabba az irányba, és felmérem ismét a helyzetet. Még nyerhetek. Még van remény. Nem lehet, hogy mindezek után ez a semmirekellő nyápic vigye el a babért... Ökölbe szorul a kezem, és nem érdekel többé a fájdalom. Adrenalin száguld szerteszét a véráramomban, és ha felállt, ismét teszek egy lépést felé, sértetlen karom öklét pedig ütésre emelem. Aztán megállok, mert valami furcsa dolog történik. Fájdalom hasít a fejembe, egyetlen pillanatig, és a másik szemében már nem a saját tükörképét látom, hanem... önmagam. Azt, aki vagyok. Mert én sohasem voltam Duane. Én Blake Sieron vagyok. Újságíró, javíthatatlanul idealista barom, és mielőtt a sötétség elnyelne ismét, rádöbbenek, hogy élek.
Eszmélés
Úgy ülök föl az ágyon, mint a fuldokló, amikor végre áttöri a vízfelszínt a fejével és tiszta levegő hasít a tüdejébe. Alig fogom föl, hogy a jegyzeteim a földön hevernek, csak azon morfondírozok, hogy a fenébe történhetett, hogy így kiütöttem magam. Nem szokásom ennyire hirtelen álomba merülni, főleg nem félig ülve. Az alváshoz feküdni kell, bárki bármit mond... Amikor fölkelek és lehajolok, hogy összeszedjem a papírjaimat, akkor veszem észre, hogy vér csorog végig a jobb a karomon. Na, ez már fura... Végül csak megázom a fejem. Úgy tűnik, mégiscsak szar ez az ágy, bármit is mondjon a tulaj. Aprót káromkodok, ami talán még nyomdafestéket is tűrne, majd elindulok, hogy a csapnál kimossam a sebet, és tegyek rá valamit. Nem hiszem, hogy kórházba kellene menni vele.
//Köszönöm a játékot! És akkor a megbeszéltek szerint majd ismét összefutunk valahol.//
Amikor az ember torkát szorongatják, sokféleképpen reagálhat. Ha a pánik lesz úrrá az elméjén, akkor csak kapálózik, rugdalózik vagy más, haszontalan mozdulatokkal próbál tenni a vég ellen. A képzettebb harcosok tudják, hogy egy fojtogatást túl lehet élni, ha képesek elég kárt okozni az ellenfelüknek. És ha ez a tudat elég erős, a fájdalommal is megbirkóznak, ami pedig ilyenkor már képes vörös, majd fekete ködbe borítani az elmét. A fájdalom és a félelem együtt. Duane viszont nem félt. Bátran akart küzdeni, mert csak úgy érdemes. A kitartása és a másik figyelmetlensége meghozta a gyümölcsét. A kubai erős karjával felnyársalta a másik alkarját. Az ezüstpenge csillogását hamarosan felváltotta a bordó nedv előtörése és csöpögése. A másik kubai erei nagyjából megúszták, nem durrantak el mind, az életveszély elmúlt. Duane esetében is, mivel ha nem is volt olyan súlyos a sebzés, azzal a karral már nem tudott szorongatni a rosszabbik énje. A kubai most nem gondolkozott az egésznek a képtelen mivoltán. Magával verekedett és megkéselte a saját karját, de mégsem a sajátját. Ahogy elengedett a szorítás, a kubai kapkodta a levegőt, amitől eddig megfosztatott egy rövid időre. A fejét oldalra fordította, egyik, majd másik irányba, a szeme közben végigkísérte a sebétől kínlódó ellenfelét. Szívós volt. Akárcsak az eredeti... Még most se hátrált meg, vérző karját emelte az egyszerű, ártatlan lélekre, akit eddigre már lelkileg rendesen megkínzott. Duane már gyorsan kigondolta a stratégiát, amivel elhárítja az ökölcsapást és egyben ő is oda akart sózni. Egy állast, hogy kiüsse az ellenfelét és utána elláthassa a sebét. Mert megölni nem akarta. Még úgy sem, hogy élete legfájóbb szavait kellett hallania tőle. Az arckifejezés különös változása megállította a kubait is. Az energiák hullámzottak, mint a vadul háborgó tenger. Erős mágiát érzett eddig, de most apadni kezdett az erők óceánja. Aztán feltűnt a jellegzetes latino fizimiska helyett egy másik, egy teljesen ismeretlen barna hajú és szemű férfi arca. Duane ezt valami védőmágiának gondolta, bár még mindig nem értett semmit. A veszélyre koncentrált és figyelte az eseményt. A másik zavart tekintetét. Mint aki egyszerre van két helyen és nem érti, hogy lehetséges ez. Rossz előérzete támadt, aztán mintegy varázsütésre, beköszöntött a sötétség...
Hangos hadarásra ébredt a kubai. Argentin akcentusú spanyol szavak értetlenkedtek a háttérben, a kissé, rekedtes, öreges tónus ellenére is óriási hangerővel. A Latin Magic Band vezetője, Joao osztotta az észt a többieknek vércukorszintről, frontérzékenységről, a mobiltelefonok káros hatásairól. Ők pedig szépen kontráztak és hatalmas hangzavar keletkezett ott a próbateremben. Akárcsak régen Havanna utcáin, tüntetések idején. Duane fejfájását ez csak fokozta. Érezte, hogy valami nagynak koppant neki a kobakja. Mikor már ki tudta nyitni a szemeit és megmozdította a kezeit, akkor egy lágy női hangot hallott és susogó ruha zajának kíséretében érintette meg arcát egy kéz. A szemei villantak, mert az előbb még harci helyzetben állt. Most pedig a próbaterem padlószőnyegén feküdt a kongák előtt. A három darab félembernyi ütőhangszer kicsit furán állt. - Szívem, jól vagy? Annyira aggódtam... Judy guggolt Duane jobb oldalán és az arcát simogatta kézfejével lassan és gyengéden. Mellette az örökké nyüzsgő dobosuk, Carlos állt csípőre tett kézzel vigyorogva. A zongorista a kubai baljáról szólt és vállára tette a kezét: - Úgy fejelted le a kongát, mint Hernandoék szokták a csatárt gólhelyzet előtt! - szólt. Jellemző volt rá, hogy nem dramatizálta túl a dolgokat, hanem lazán tesztelte, mennyire volt jelen a perkásuk. Duane először csak körülnézett. A kongák és Judy látványa már kezdte megnyugtatni. Végigfutott a fején, hogy ha az a csata úgy ért véget, hogy nem ő nyert... Akkor Judy is elvesztett egy másikat valahol és ez rémisztően szomorú lenne. De akkor Antonio is? És a háttérben hangját zengető Joao? Meg a többiek, akik köré gyűltek? Lassan fel tudta idézni, hogy mielőtt átkerült arra a kísérteties helyre, szörnyű sejtelmei voltak és a barátnőjét akarta hívni. A többiek nyilván megtették, amíg ő szendergett és a csupa szív-lélek tanárnő jött is, ahogy tudott. Duane a torkát fogta meg és köhécselt, aztán a szemeit tornáztatta egy kis pislogással. Mikor az argentinok focistílusát szidó zongoristára ráripakodott az énekesük egy felháborodott "Héééékás!" kiáltással, Duane szája arra a mosolyra húzódott, ami a védjegye volt. A fogsorát is kivillantotta az életöröme mellett. A civakodásból már tudta, hogy itthon van, jó helyen. Életben. - Húúú, gyerekek! Ennyire szarul már régen voltam... - szólt egy semmitmondó fordulattal. A zenekar nem tudhatott meg semmit arról, hogy ő merre járt. Egyáltalán még ő maga se tudta, mit élt át. Judy elmosolyodott és adott egy puszit a kubai homlokára. Látszott rajta, hogy egy húron pendül vele, tartja a titkot. Duane biztos volt benne, hogy eddig is eloszlatott minden kétséget és visszahozta az aggodalmakat a földre, bármit is láttak a latin zenészek. Lehet, hogy kell majd nekik egy memóriatörlés. - Duane fiam, már jönnek a mentők. A barátnőd mondta, hogy veled megy. Nélküled nincs próba, úgyhogy ha gondolod, mi is elkísérünk - dörögte oda Joao törődően. A kubai megrázta a fejét és oldalra gördülve kezdett feltápászkodni. A feje nem vérzett. Púp lesz rajta, sajogni fog, de semmi egyéb. - Á, nem, kösz! Az én kedvesem mindannyiótoknál többet ér. Már bocs, tudjátok, hogy értem! Erre már mindenki hangos hahotázásba kezdett, Judy bele is pirult egy kicsit. Carlos segítő kezet nyújtott és Duane végre fel tudott állni. Az ütősük a régi volt. Nem kellett ide mentő. Inkább egy tetoválómester, akivel meg lehet ezeket beszélni. Judy kacsintásában benne volt, hogy innentől már sínen vannak. - Urak, nagyon köszönjük a segítséget! Legközelebb hozok egy nagy tál almáspitét! A zenészek tovább nevettek és bátorító szemmel kísérték a párost. Hernando válaszolt csak: - Kösz, Judykám! És a többiekre nem is gondolsz? A nagyétkű énekes szavairn még nagyobbat röhögtek. Carlos és Antonio közben mentek mellettük, hogy ha a kubai megtántorodna, ott legyenek. Duane érezte és értékelte a figyelmességet, de nem volt erre szüksége. Lassan, de biztosan és barátnőjével, Őrzőtársával, lelkitársával az oldalán araszolt kifelé. - Kösz, srácok, tényleg jól leszek. Remek emberek vagytok! A két férfi megértette, hogy nem kell ápolót játszania tovább. Ahogy Judy kikísérte, odasúgta barátja fülébe: - A frászt hoztad rám! Azt mondták, hirtelen fura fejet vágtál és engem akartál hívni. Aztán elestél, kidöntötted a kongát is és nem tértél magadhoz. Nagyon rendesek voltak. Felhívtak engem, mire jöttem, vizes zsepivel, repülősóval is próbálkoztak. Remegtél, a nyakadat mintha szorította volna egy szellemkéz. Éreztem is valami pokolian erős jelenlétet. Willnek már szóltam és nem volt meglepve... A mentő miatt ne aggódj, azt elintéztük. Duane vigyorába most vegyült egy kis aggodalom. Arra gondolt, ami várható volt már egy ideje. Amikor a Hold vérré válik és a legősibb farkas bosszút áll a népén, akit meggyűlölt. - Szívem, imádlak és később elmondok mindent! Most hívjuk Willt, mert ha az van, amire gondolok, akkor még nagy szükség lesz ránk...
// Én is nagyon köszönöm! Jól megdolgoztattad Duane lelkét. Folyt. köv.! //
Kezdőlap
Folyt. köv.! 
//
