- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek fogja elszenvedni azt. Az itt szerzett sebesülések a hátrahagyott testeken is megjelennek majd, és csak erőtöktől függ, hogy elvéreztek-e. Hogy itt ragadtok-e a létezés ezen síkján, vagy a megszállás végeztével visszatérhettek-e a fizikai világba. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több vért fakaszt, a belétek injekciózott orvosságok csak gyengítik a test és lélek közti "köldökzsinórt", ködösítik a tudatot és növelik a soha vissza nem térés esélyét.
A hozzászólást Alignak összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 25, 2015 4:04 am-kor.
Egon bejelentette, hogy sürgősen távoznia kell a munkából. Ment a hasa. Mondanom sem kell, mennyire boldoggá tett a tény, hogy ezt ennyire bensőségesen (már majdhogynem szó szerint) megosztotta velem. Elrebegtem egy "ja, jó, persze, menjél csak"-ot, és néhány percig aggódva pislogtam a műhely ajtaja felé, hogy vajon nem volt-e véletlenül valami a teájában, amit még délután hoztam neki. Szegény, egyébként. Most, hogy végre kinőtt a keze, és már megint tud dolgozni, össze eszik meg iszik mindent, és most a gyomrával van baja. Az iránta fellobbant aggodalmam hamar elillant, hiszen úgy tíz perccel később jöttem rá, hogy ma mindenképpen be kellett volna fejeznem egy határidős munkát, és hogy elfelejtettem megkérni arra, hogy segítsen benne. Talán hiú ábránd azt feltételezni, hogy maradt volna túlórázni, de egy kérdést csak megért volna. Főleg, ha bedobtam volna, hogy megmondom Darrennek. Nem, persze nem így, hogy "Ha nem segítesz, megmondalak Darrennek", hanem úgy, hogy "Hát, oké, de ha nem leszünk meg, Darren biztos ki lesz borulva". Nem tudom, azt hiszem, hogy nem szereti, ha a falka tagjai ki vannak körülötte borulva, főleg akkor nem, ha ez történetesen Darren. Még befejeztem egy utolsó éjjeli szekrény lakkozási procedúráját, aztán sikerült szembesülnöm azzal a mocsokkal, ami a nap után a műhelyben maradt. - Jaj már, hogy a fene enne meg. Morgolódtam egy sort, aztán nekiálltam takarítani, mert ekkora disznóólban csak elesnék a saját lábamban, ha tovább növelném a kupacokat magam körül. Bekapcsoltam a rádiót, és úgy elreppent az a két óra, hogy csak lestem. Kissé kifújva magamat, még nagy serényen pislogtam az ajtó felé, neszeltem, hegyeztem a fülemet és szaglásztam: de csak a lakk szaga fullasztott meg: Egonnak és a hasmenésének nyoma sem volt. Marha jó. Tényleg elhittem egy kósza pillanatig, hogy esetleg visszajön.
Némi keresgélés és a megrendelés pontos átnézése, a rajzok előtúrása után bekapcsoltam a körfűrészt, hogy megfelelő méretűre vághassam vele a következőkben szükséges deszkákat. Elképesztően fáradtnak és elhasználtnak kezdtem érezni magam: a Fehér Galléros is unszolt volna, hogy ugyan, menjünk már haza és dögöljünk ki, de hajthatatlan voltam. - Nem megyünk sehova, ha nem leszek meg, Darren tuti picsán fog rúgni, tudhatnád. Még jó, hogy a fűrész zaja elnyomta a kifelé terjedő duzzogásom hangjait. Gáz lenne, ha valaki meghallaná, ahogy magammal társalgok. Így hát, az sem tűnt fel igazán, hogy kint vörösség van, meg egyébként is annyira elmerültem a munkában, és olyan piszkosul kezdtem elfáradni, hogy talán még megijedni sem lett volna időm. Kellett egy ceruza. Pont az asztal másik oldalán leltem egyet a legközelebb, szóval lustaság fél egészség alapon inkább áthajoltam a deszkákon, amikor az a nyamvadt körfűrész becsípte a pulcsim vállát. - Nem mész innen! Nem mész innen! Baaaaaasszus! Kiáltottam fel, és meg is ugrottam hirtelen - nem jó vicc amikor az ember farkasa ilyen közel került egy ilyen berendezési tárgyhoz. Riadt hevületemben sikeresen leütöttem a deszkát: pattogva és recsegve kaparódott szét a szerszám fogai közt, kapkodásomban orrba vágott, én pedig reflexből hátratántorodtam - majd az egyensúlyomat keresve ismét előre léptem - volna. Ha nem hagyom ott a felmosóvödröt az asztal szélén, és nem bukok fel benne, rá az asztalra, centikre a körfűrész fenyegetésétől... De nem voltam képes elmozdulni. Nem voltam képes semmire, hiszen szinte abban a pillanatban elnyelt a sötétség, én pedig a pokolban találtam magam.
- Darren! Hahó! Darreeeeen! Integetnék, csápolnék, mindhiába. Mi történik velem? A szívem úgy zakatol, mintha most rohantam volna át az erdőn. És egy csomóan itt vannak, és mindenki olyan nyugodt, de sötét van, és... Jéééézusom, fegyverek?! Nem, nem látok sem bilincset, sem más egyebet, ami azt ígérhetné, hogy ebből bármiféle szórakozás is lehetne. Ez az Atanerk újabb vizsgafeladata lenne? Nemár. Haza akarok menni.
Vagyis, ami azt illeti... Egyáltalán nem akarok hazamenni. Sőt! Inkább maradnék egy keveset. Szeretem a tőrt. Érzem a szagán, hogy ezüst. És ahogy letekintek, mást is sikerül észrevennem. Melleim lettek. Szép, kerek melleim, amikre szemérmesen lóg rá a szőke hajam. Előrelépek, mert parancsolták. Szeretek szolgálni. Abban jó vagyok, ahhoz értek. Nem akarok hazamenni. Már kellően otthon érzem magam. - Isabelle... Suttogom a nevet - a nevemet, miközben az ezüst tőr felé nyúlok, pengéjét arcom elé emelve megszemlélem saját, kék szemeimet. És mire leeresztem, már teljesen egyedül vagyok. A saját tükörképemmel. - Isabelle, segíts! - sikoltok fel, és rohanva megkerülöm az asztalt, hogy saját másom karjába kapaszkodhassak sírva, zokogva. Ezt a sírást nem hallotta soha senki, hiszen még a saját szüleink sem hitték el, mit tesz velem Robert. - Meg fog ölni, Isabelle! Meg fog ölni engem és a kislányunkat is! Mindig ezt teszi! És aztán újra magamhoz térek, hogy megöljön megint! Sosem lesz vége Isabelle, meg kell állítanod, kérlek! Könnyeim a ruhájára hullanak, és kétségbe esve pillantok a hátam mögé, keresve-kutatva a férjünket, hogy mikor bukkan elő a sötétből, hogy megerőszakoljon megint. Azért, mert nem tudtunk neki fiút szülni. És mert nem is akarunk neki szülni, egyáltalán, senkit és semmit.
Egy hosszú nap után azt hihetné az ember, hogy jön a jól megérdemelt pihenés, de utána hazaér, körbenéz és kidurran az a bizonyos buborék. Bár sosem voltam az a rendetlen fajta most mégis érzem, hogy kissé elhanyagoltam a takarítást... Rengeteg időm volt átgondolni az életemet és az erdőt járva sok mindenre rájöttem, ami kissé megváltoztatta a szemléletmódomat. Ami régebben olyan fontos volt nekem, ma már nem tűnik olyan értékesnek. Viszont, amit meg nem vettem észre, már nem kerüli el a figyelmem. Talán ebből is adódik az, hogy a takarítás már nincs olyan előkelő helyen a számomra, mint anno. Persze ez nem azt jelenti, hogy soha többé nem fogok seprűt a kezembe, vagy nem mosogatok el... Egyszerűen könnyebben kezelem a dolgot és kész. Így hát nem is kezdek el idegeskedni a rendetlenség miatt, inkább a hűtőhöz sétálok, hogy végre megvacsorázhassak. A mikró hangos sípolással jelzi, hogy lejárt. A gőzölgő étellel kezemben sétálok be a nappaliba, hogy miután kényelmesen elhelyezkedtem és a tévében is megtaláltam egy értelmesnek tűnő műsort, elfogyasztassam. Fáradtan állok fel a kanapéról, miután kikapcsoltam a tévét és tányérral a kezemben indulok vissza a konyhába, hogy legalább a mosogatóig eljusson a piszkos edény.... Ám a mai este ez mégsem történik meg. Millió darabokban hullik szét a padlón, ahogy az őt tartó test élettelenül csuklik össze.
Látom magam ahogy a földön fekszem, mozdulatlanul, de mégsem érzek semmi. Se fájdalmat, se félelemet, vagy dühöt. Inkább a megnyugvás, a béka uralkodik el rajtam. Ezek szerint itt az út vége...
Mi történik itt? Mind ez csak egy rossz álom lenne? De ők mit keresnek itt? A sok idegen arc közül felismerek párat, de az okát nem tudnám megmondani, hogy miért is álmodom róluk. Hirtelen minden elsötétül és egyedül maradok... Vagy legalább is azt hiszem, míg meg nem pillantom magam. Döbbenten mérem végig az előttem álló alakot. Teljesen úgy néz ki, mint én...
Zokogva rohan hozzám, hogy utána nyakamba ugorhasson. Még soha senki nem látott engem így sírni. Sosem hagytam, hogy gyengének lássanak, de az elmúlt évek során már magamnak sem hagytam meg ezt a luxust. A könnyek csak elgyengítik az embert, amitől nem tudnak józanul gondolkozni. Nem csak a külseje, de még a hangja is ugyanolyan. Ez valóban én lennék? A tudatalattim kivetítése?... De akkor miért hagyom, hogy a múltam kísértsen, hiszen annak már "ezer" éve. Én nem ölelem viszont őt, csak megfogom karjait, hogy lehámozzam magamról. A tekintetem kemény, a hangom határozott és rideg. -A lányom már rég meghalt ahogyan Ő is. Már nem tud ártani senkinek. Semmi sem maradt belőle, a férgek tápláléka lett. Oda került ahová mindig is való volt... A föld mélyébe.-Bár miután elhagytam soha többé nem hallottam róla, de százhetven év az mégis csak százhetven év.
A ridegsége, az ellenségeskedése teljesen leblokkol. Nem is tudom, hogy a düh miatt történt-e, vagy azért, mert felfogtam, hogy már Rá sem számíthatok és pánikba estem: de a szabad kezem gyorsan és erősen lendült meg Isabelle arca felé, hogy egy tönkrement nő minden elkeseredését kifejező pofonnal próbáljam megjutalmazni azért, amiért lemondott rólam. Rólam és a kislányunkról. - Ugyan azt csinálod, mint a szüleink! - rivallok rá könnyáztatta arccal - Azt hiszed, hogy hazudok. Azt hiszed, hogy csak kitalálom! Vádaskodom sírástól elnehezülő hangon, megtépázott hálóingem rojtos cafatjait fel-feltűröm, láthatóvá téve a testemet csúfító véraláfutásokat és horzsolásokat, amiket minden nap a férjünktől kell elszenvednem. Neki már könnyű - ő gyáva volt és elfutott. Elmenekült tőle, de én tudom, hogy a lelke egy darabja sosem fog megszabadulni mindattól, amit mi ott és akkor átéltünk. - Most vagy erős? Amikor nincs szükség rá? Én vagyok az erős, Isabelle, én nem futok el, nem futhatok el... Te gyáván elmenekültél. Gregor is miattad halt meg! - őszinte és perzselő haraggal lendítem meg felé a kést, belevágva a levegőbe (vagy éppen a mellkasába), mintha egy nagymacskát akarnék elriasztani. - Ha elég bátor lettél volna, hogy harcos legyen belőled, megvédhetted volna őt! Visszajöhettél volna a gyerekeinkért! De te itt hagytál engem, a lelked egy darabját; megtagadtál, elfelejtettél engem és a céljaimat. Én képes lettem volna harcolni! Elvetted tőlem az esélyt arra, hogy erős nőstény váljon belőlem. Tényleg ez volt minden vágyad? Egy semmi kis napilapba firkálni recepteket és olvasói levelekre válaszolgatni? Én nem ezt érdemlem, Isabelle. Mi nem ezt érdemeljük! Újra felé nyújtom a tört, ám ezúttal nem hasítok vele: csak felé tartom, fenyegetően szegezem rá, ám ártó szándék egyelőre nincs a mozdulataimban. Azt akarom, hogy figyeljen rám. Hogy hallgasson meg, és gondolkozzon el rajta, mennyire elégedett az életével, és hogy vajon ebben a csodálatosan átkozott világban tényleg biztos lehet-e benne, hogy Robert meghalt? Rádöbben-e, hogy valójában még mindig fél tőle, és ha viszont látná, talán nem lenne képes megvédeni magát tőle? Most sem...
Hagyom elcsattanni azt a pofont. Tudom jól, hogy megérdemeltem és csöppet sem vagyok rá mérges. Tudom jól, hogy mi járhat benne,hogy retteg, hogy dühös. Én is átéltem ugyan ezt és bár nem emlékszem olyan tisztán már rá, de tudom, hogy sokat szenvedtem. Nem mondhat semmi újat nekem, hiszen én is ott voltam... -Én nem mondom azt, hogy hazudsz! Csak tudom, hogy képtelenség, mert már halottak. Te csak egy álomkép vagy, nem vagy valós. A tudatalattim alkotta meg ezt a képet. Bár nem értem, hogy miért pont most, miért pont ennyi év után, de biztos megvan a rendes magyarázat.-Más okot nem igen tudok erre kitalálni. A sérült testet látva eszembe jutnak azok a bizonyos esték, mikor megpróbáltam ellenkezni vele, de ő erősebb volt és mindig győzött. De már rég volt az és Ő meghalt. Már senkit sem bánthat. A tőrt meglendíti és a mellkasomba döfi. A fájdalom élesen hatol a testembe. Ezüst... Hát persze... Egyetlen egy hangot sem ejtek ki, mikor kihúzza a fegyvert. Erősen tartom magam, mert nem szabad elgyengülnöm. A ruhámat hamar befesti a sebből kifolyó vérem, de nem foglalkozom vele, csak hallgatom magam...egy egykori énemet. Ahogy Gregorról kezd el beszélni megrázom a fejem. Nincs igaza... -Nem miattam halt meg... A falkája árulta el. Én mindvégig mellette álltam. A gyerekeken nem segíthettem volna. Vérfarkas lettem! Mégis mit tehettem volna értük? Haraptam volna be őket? Féltettem...féltettem őket magamtól... Kaptak egy jobb életet, ahol boldogok lehettek.-Hiszem azt, hogy olyan életük volt, amilyet megérdemeltek. Bár a fiamról nem hallottam semmit miután a falka tagja lettem, de Emmáról egy ideig még kaptam infókat, miszerint jól van és már boldog. -Erős nőstény vagyok! Lehet, hogy te ezt nem érzed, de én tudom, hogy az vagyok! Szeretem a jelenlegi életemet, a munkámat. Nem mondom azt, hogy minden tökéletes, hisz olyan nem létezik, de nincs okom panaszra.-Az viszont csöppet sem tetszik, hogy fenyegetni kezd a tőrrel. Hiába Ő én sosem szerettem azt ilyet, így hát teszek is ellene. A kezem gyorsan lendül, egy határozott mozdulattal kapom el a másik felem csuklóját, hogy utána erősen fogva azt kicsavarjam kezéből a fegyvert. -Mégis mit vársz el tőlem? Hogyan segíthetnék, hisz már halott! A halottakat nem lehet újra megölni. Már nem bánthat minket. Te csak egy emlék vagy semmi több!-Vágom oda neki keményen. Egyre több emlék szökik vissza az emlékezetembe, ahogy őt figyelem, ahogy a testére pillantok, de tudom jól, hogy mind ez nem a valóság, ez csak a múlt... Többé nem történhet meg. Végül elengedem a csuklóját és hátrálok pár lépést. -Mindig is emlékezni fogok rájuk, hiszen a saját gyerekeim voltak, de nem tehettem értük mást. Ha magammal hozom őket vagy meghaltak volna, vagy farkasok lettek volna. Még csak gyerekek voltak én meg egy zöldfülű.-Nekitámaszkodva az asztalnak beszélek hozzá teljesen nyugodt hangon. Vajon mikor ébredek fel ebből az álomból?
Kezdőlap
