- Tudom, hogy nem tudlak megállítani bátyám. De hogy ártatlan emberek? Miért? Ősi nyelven visszhangozza be a testetlen alak lágy hangja a végtelen üres, fekete teret. A teremtés nyelve ez, szavainak hangzása lassú folyamként alakít hosszú hangsorokat, megértésére pedig csak azok képesek, akik ott voltak akkor, amikor minden elkezdődött. Akik birtokolják a tudást és a hatalmat. - Bolond vagy, ha azt hiszed, létezik még ártatlan lélek a világukban. Menj innen! Gyenge vagy ahhoz, ami most következik. Felsorakoztattam a katonáimat, számukra már nem létezik visszaút.
***
Az éjszaka sötétje már hosszú órákkal ezelőtt a városra borult, a Hold ezüstös fénye lassan, ám határozottan színezte véressé az éjszakai eget. A házak ablakaira ereszkedő függönyök szálain át vörös és fekete árnyakban kelt táncra minden berendezési tárgy, bútordarab. A végtelen hegycsúcsok domborulatain, az életet lélegző fák rengetegében vérszínben tündököl a hó, a Chena és a Tanana jegébe bordó barázdákat karmol az idegen fénysugár. És nem történt semmi. Csend van. Talán már alszol. Talán aludni készülsz, vagy most indulsz haza a munkádból. De a Hold istenének sápadt arca régen szerzett sebeitől véresen figyel, némán szúrja tarkódat üres tekintete, dobhártyáidra feszítő nyomással nehezedik a vészjósló csend, vállaidra ül a tény: a ragadozó lecsap ma éjjel. Láthatod, ha akarod. Tiszta tekintettel meredhetsz rá, az égboltot uraló entitásra, faggathatod üvöltve vagy magadban céljairól. Kérheted, hogy sújtson le rád. De ő csak hallgat. Nem szól, nem felel, nem tesz semmit, csak jelen van: és ez pontosan annyira vészjósló, mint a világra köpött harag, amit ilyenkor annyira szeret szabaddá engedni. Talán már nem is foglalkoztat. Talán már elfeleded Őt, aki ott ül az égi trónon, dacolva zárod magadra elméd kapuját. Főjön meg a bosszújában! Kegyelemért fohászkodsz. Telefonálsz. Rohansz, hogy szeretteid épségéről megbizonyosodhass. Három. A szívverésed felgyorsul, paripák vágtáznak végig lelkeden, tagjaidba zsibbadást fecskendez a félelemtől felszabaduló adrenalin. Kettő. Pupilláid kitágulnak, hogy szinte feneketlen mélységükbe zuhanjon a vörös fény. Egy szúrást érzel a mellkasod tájékán, rideg, fagyos verejték fakad bőröd alól - a tested zsibbadása szinte már illúzió. A te tested még egyáltalán? Létezik még neked olyanod? Hiszen minden olyan félelmetesen könnyűvé válik a pillanat leforgása alatt. A gravitáció póráza már nem köt a bolygó közepén fortyogó lávatenger felé. Vágyod és retteged az élményt. Elmész, és tudod, hogy a végállomásod tökéletesen tehermentes, béklyói nem tartanak fogva már a létezésnek. Csak a fehér fény van, világosság, boldogság és beteljesülés. Egy. Fizikai tested rongyként hever ott, ahol éppen hagytad. Alvás közben a saját ágyadban, az erdő, az utca közepén. Félned kellene. De a halálban érzett megnyugvás egyelőre csak keserédes szomorúsággal emlékeztet mindarra, amit magad mögött hagysz. Elhagyod a tested, és ha valaki a segítségedre sietne... Alig érezné a pulzusodat.
***
Egymás mellett felsorakozva, érzelemmentes arccal tekintenek előre Alignak katonái. Látják egymást, tudják, hogy kik ők. Csupán egyetlen pillanatra tölti meg szívüket a rettegés, amint felfedeznek egy-egy ismerős arcot. Matthieu, Darren, Gina, Henry, Joana, Michelle, Emma, Abigail, Kate, Rocky, Claude, Sofia, Emett, Xavier, Lynx, Ryan, Victoria, Noah, Blake, Dana, Alice, Eleanor, Masako, Naomi, Pandora.
A sereg készen áll. A fejük fölül, a végtelen feketeség semmijéből színpadi reflektorként széles körben világítja meg külön-külön mindüket a fehér fény. - Lépjetek előre! Előreléptek. Szolgálatkészen, engedelmeskedve álltok meg saját fénykörötök közepén egy szürke kőasztal előtt. Vörös szaténpárnákon érintetlenül pihen három fegyver. Az ezüsthegyű lándzsa - gyors és távoli halál okozója. Az ezüst tőr - kegyetlen közelségből szántja át a húst, töri át a bordákat és sebzi fel a szívet. Az ezüsttel töltött pisztoly - legyen dicső és bátor, aki saját fejéhez tartván pecsételi meg a sorsát. Mellettük finom, hófehér selyemkendő nyugszik. A katona mindig megtisztítja a fegyvereit.
Egy hirtelen pillanatban megfeszül a testetek, és ha körbenéztek, nem csak magatokról tudjátok majd, hogy más testként tűntök létezni, de a társaitokról is. Eska, Annakpok, Biisaiyowaq, Anguta, Sangilak, Eeyeekalduk, Sura, Kilaun, Nagojut, Tipvigut, Kaskae, Unalaq, Liliane, Lester, Savannah, Jennifer, Goran, Isabelle, Duane, Rahim, Paloma, Sam, Zachary, Payne és Philip vagytok. Az egyetlen közös bennetek a cinkos mosoly, mielőtt gyors egymásutánban a kőasztal másik oldalán, magatokkal szemben ott nem terem az, akinek testét és életét birtokoljátok. Akit ma térdre fogtok kényszeríteni.
Ahogy az áldozatok tükörképként manifesztálódnak saját, néma másaik előtt, tökéletesen tudatában vannak annak, hogy nincsenek egyedül. Mindenkiből kettőt látnak, ám ha kísérletet tesznek egymás megszólítására, hangjuk tovaszáll, egymást megérinteni, helyetekről elmozdulni képtelenek vagytok. A benneteket megvilágító fénysugár egyre csak szűkülni látszik, egészen addig, amíg nem marad más, csupán a saját tükörképetek, és a köztetek feszülő kőasztal a párnákon nyugvó fegyverekkel. A fényen túl semmi sem vár, csak a feketeség és a csend, nem láttok és nem hallotok már senki és semmi mást. Egészen addig, amíg Alignak katonája szót nem emel, hogy beteljesítse a Hold Istenének parancsát.
Nem álmodtok. Nem a saját elmétek tart fogva benneteket. Ingatagon álltok élet és halál határmezsgyéjén, egy köztes világban a szellemlét és a fizikai világ között. Ott, ahol Alignak ereje kiteljesedhet. Ott, ahol a gondolatnak teremtő ereje van. Bármit is tesztek a Határvidéken, a fizikai testetek is meg fogja érezni. Az itt szerzett sebesülések fájdalmát érezni fogja, bár nyomot nem hagy, valódi sérülést nem okoz, csupán az érzet lesz valóságos. Felébreszteni odaát senki sem tud majd benneteket. Az orvosi segítség, a beavatkozás csak ront a helyzeten - ha valaki megpróbál ellátni benneteket, csak még több fájdalmat okoz.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 03, 2015 5:41 pm-kor.
A zuhany megnyitva, folyik a víz. Még alig elkezdett vetkőzés szennyes ruhái a fürdőszoba padlózatán. Egy pulóver, egy farmernadrág. A test, mely ernyedten fekszik a kövön nincs másba burkolva, csak vastag harisnyába, s egy trikóba. Ez a felszín, ez van a fehérneműk fölött, ez óvja a felfázástól. Nincs túlfolyó, a víz a behúzott zuhanykabin mögött ömlik a lefolyóba. Senki sem fürdik ma. Semmi sem számít ma. A test már nem börtön, de mégis börtönebb, mint valaha.
Sose féltem a halált. Nem gondoltam, hogy eljön értem, vagy ha egyáltalán eljön, akkor meg fogom érezni a végét. Úgy hittem, hogy valamiféle csendes belezuhanás lehet, semmi fehér fény, semmi félelem. Nem akarok ágyban, párnák közt meghalni. Én úgy gondolom – nem tervezem, mert azért a halált tervezni az a családi vonás lenne, amire nem vagyok kíváncsi – hogy betegségben, vagy valami balesetben halok meg, fájdalom kíséri majd, s a végső lecsendesülés megnyugvás lesz inkább, olyan, amit várni kell. Hogy ne fájjon többé. Hogy ne fájjon így. Hogy ne fájjon ennyire.
Tudod, hogy nincs bocsánat, hiába hát a bánat. Légy, ami lennél: férfi. A fű kinő utánad.
Keményen állok, daccal telten pillantok körbe. Elakadna szavam, ha ugyan volna még. A testembe áramló idegen érzés, a kezeim, ahogy felemelem őket, mind egyszerre ismerősek és ismeretlenek. Nem kell tükörbe pillantanom ahhoz, hogy lássam, valami megváltozott. A művész kezét látom, az a kéz váltja fel saját, türkizre lakkozott körmű kezeimet, amivel annyit szaladtam kéz-a-kézben gyerekként. Megváltozott. Erősebb lett a keze, izmosabb a teste, s érzem, ahogy felnőtt lelke dübörög bennem. Furcsa, de ismerős. És én mérges vagyok. Haragszom rá, s ez a harag csak erősödik, amint velem szembe kerül. Ezen a ponton már nem számít, hogy ki volt a valódi én, az számít, hogy most ki vagyok, hogy most ő vagyok. Őrá gondolok énként, s ezért dühít annyira, hogy gyenge. Hogy hagyja magát arra hajolni, amerről fúj a szél. Pedig férfi ő, nem nádszál, nem egy hajlékony kis semmi a nagyon vasakarata alatt. Körbemutatok a fekete semmin, amiben állunk. Odalépek az asztalhoz, szeretettel simítok végig a tárgyakon. Fegyverek, olyan fegyverek, amikkel tudni kell bánnia. Azért jöttem ide, hogy tanítsam őt, hogy megmutassam neki, hogy képes lehet bármire, ha hagyja eluralkodni magában a bestia akaratát. Bíztató mosoly szalad ajkaimra, kedvesen és már-már émelyítően aranyosan mosolygok vissza rá a saját tükörképéből. Azt akarom, hogy higgyen nekem, hogy haragom egyelőre ne kússzon át belé. Lám, senki nem mondhatja, hogy nem vagyok kedves. Adok esélyt. Három, ezüsten csillanó esélyt. Esélyt arra, hogy férfi, domináns hím legyen. Hát nem magam vagyok az angyalok éneke? Egy zenésznek ez jár, nem is más. - Nincs mitől tartanod, Philip. Nem azért vagy itt, mert büntetni akarnának a szellemek. Hangom is kedves, már-már prózaian atyáskodó. Saját belső hangja igyekszem lenni, az, amelyik megnyugtatná, hogyha épp nincs senki, akitől vigaszra várhat. Mert hiszem, hogy tudja, ahogy mindenkinek tudnia kell, hogy a végső pillanatban csak magára számíthat. Teljesen mindegy, hogy mennyien vannak körülötte. Ha magával küzd, egyedül van a csatatéren. Hát tudnia kell megzabolázni saját magát. - Segíteni jöttem, tanítani téged. Látod itt ezt a három fegyvert? Mind egy lépéssel közelebb vihet téged az álmaidhoz. Tudom, hogy mit szeretnél, s azt is tudom, hogy mit szeretne a farkasod. Nem a felszínen, hanem a lénye legmélyén. Hogyan is lehetnél elismert zenész, hogyha arra sem vagy képes, hogy vitás helyzetben a sarkadra állj? Elfojtod magadban a dominanciát, s ezzel elfojtod a farkasodban is. Pedig a szubmisszivitás álcája alatt sikolt, szűköl a bestia, s emberi lényed is lassan ordít belül. Mert megvan benned minden, ami a sikerhez kellene. Bármelyik formádat is figyeld. Mellé lépek, megállok egy kicsit, megszemlélem vonásait. A tükre vagyok, vagy ő az én tükröm? Nem nekem kell gondolkodni ezen. Ha rám néz, akkor ismerős arcot láthat, ismerős testet, de sokkal erőteljesebb kisugárzás vághatja képen. Az ő kisugárzása. Az, amit nem hagy lobogni a satnya felszín alatt. Mögé lépek és megtaszigálom egy kicsit, finoman abajgatva közelebb az asztalhoz, melyen a tanítás eszközei pihennek. - Mivel önmagadat tartod vissza, ma itt és most önmagadat kell legyőznöd. Semmi baj, folyhat a vér nyugodtan, hisz lássuk be, mindketten tudjuk: ezt csak álmodod. Hazugság, de nem fogja megérezni. Kölyök még, hogy is feltételezné? Kéjes örömmel tölt el, hogy játszhatom itt a jó tündért, mert tudom, hogy mi az, ami felé haladunk. Az út nem sárga kövekkel van kirakva, mint Óz felé, de hasonló csodát rejt. A halál csodáját, a szenvedését. De hisz mi másból tanulhatna, ugyebár. - A hajnali napsugár mosolya fogja kimosni szemeidből az álmot, de a tudást, melyet itt és most kaptál, már senki nem veheti el tőled. Nos mit mondasz, Philip Abraham? Megengeded nekem, hogy férfit faragjak belőletek? Engedély? Jó vicc. De a látszatnak mind felett adni kell. Mert dolgozni csak pontosan és szépen, ahogy csillag megy az égen, úgy érdemes.
Egy újabb vészterhes éjszakának nézünk elébe. Az egész Farkaslakban vibráló nyugtalanság az én bőröm alá is befészkelte magát, aljasul, kiirthatatlanul… és pedig tehetetlenségemben csak céltalanul tengődtem a közös helyiségek között… Hirtelen erős késztetést éreztem rá, hogy feltrappoljak az emeletre valamelyik hangszeremért, és játsszak valamit, hisz a zene nyugtató ereje közismert, gondoljuk csak a Titanic című filmre, ahol az utolsó pillanatig játszott a zenekar. Nem is fogtam vissza magam, csak úgy szedtem hármasával a lépcsőfokokat, felbuzdulva a gondolattól, miközben már azon pörgött az agyam, hogy mégis milyen darabokkal boldogítsam a többieket? Gondolom, Mozart Requiem-je nem lenne nyerő választás, meg csárdást se kéne tolni amikor mindenki idegei ennyire cérnából vannak… Vivaldit meg már a többség már az általánosban megutálta, ha nem élőben, szóval… Kerek két perc sem telik bele, és már nyargalok is lefelé a gitárommal, hogy levágódjak a közös nappali egyik sámliján, ölembe kapva a hangszert, hogy belekezdjek Frederic Chopin – Á minor keringőjébe. Igaz, eredetileg zongorára íródott, és nem erre a hangszerre, de akkor is az egyik örök kedvencem marad. Ahogy felcsendülnek az ismerős hangok, egyből érzem, hogy kissé alább hagy a nyugtalanságom, mígnem egészen átadom magamat a zenének, belemerülve a dallamokba, akkordokba… Azonban mielőtt a darab végére érnék, és elkezdeném előröl játszani, hirtelen zúdul a tudatomra a semmiből a rettentő vörös fény, én pedig egy pillanatig úgy érzem magam, mint ha itt helyben meghalnék. A gitár pehely súlya már inkább tűnik mázsásnak, ahogy a karjaim zsibbadtan adják meg magukat, s végül én is a padlón kötök ki, eszméletemet vesztve.
Mire feleszmélek, már sehol a Farkaslak biztonságot nyújtó érzése, az ismerős környezet, a falkatársak megnyugtató közelsége… Riadtan kapom jobbra, balra a fejem, amikor észreveszem, hogy nem vagyok egyedül… számos falkatársam is itt van. De hol vagyunk? Hogy kerültünk ide? Kiáltok nekik, de mindhiába, mint ha egyszerűen mind süketek lennének… És akkor egymás után hunynak ki a fények, sötétségbe borítva a többieket, mígnem egyedül maradok. Akarom mondani, maradunk, én és a… tükörképem?! Szóhoz sem jutok hirtelen, csak megszeppenten pislogok mint hal a szatyorban… - Nyugi Phil… Illuzionista vagy, nálatok nem para az ilyesmi… Sőt, hétköznapos… Ha a saját tükörképed szembejön veled. Egy ilyen végeláthatatlan fekete izé közepén. Hát ez marha megnyugtató… De hogy kell visszacsinálni? Hé, hahó! -forgolódok nyugtalanul, belekiáltva a semmibe, egyelőre puszta illúziónak tudva be a másik énemet… Míg meg nem szólal. Akkor, mint aki tűbe ült, hogy kapom felé a tekintetem. Baszki, ez beszél… - Nem? Akkor jó… -felelem önmagamnak, bár önmagam se tudom, miért… és hogy jönnek ide a szellemek? Tudtommal semmi olyat nem tettem amivel ellenük vétenék… vagy mégis? - Oké, hallgatlak. -vonom fel a szemöldököm kíváncsian, ahogy szóba kerül a tanulás… még bólogatok is a fegyverek kapcsán, igaz, egyelőre Milka lila gőzöm sincs, hogy egy tőr, egy dárda és egy pisztoly hogy visz közelebb az álmaimhoz, de csupa fül vagyok! Ám ahogy magyaráz tovább a kedves ikertestvérem, határozottan kezd nem tetszeni a dolog. - Hé, hé-hé-hééé, csak ne olyan gyorsan! -kapom fel a kezem - Ne rohanjunk annyira előre… -ellenkeznék, de ahogy meghallom a saját nevemet, fáradtan sóhajtok. - Érzem, ez nem fog tetszeni. -amikor valaki már az Abrahamet is hozzávágja a Philiphez, annak sosincs jó vége. - Köszönöm, de eléggé annak érzem magam. És a farkasom is köszöni, de eddigi karrierünk során nem úgy tűnt, hogy olyan fene nagy domináns alkat lenne… Igaz? -intézem neki utolsó, költői kérdésemet - Szóval, ha nem probléma… eltüntetnéd azokat a fegyvereket? Nem lesz szükségünk rá, anélkül is lehet tanulni…-dobom fel az ötletet egész vidáman. Hisz saját magamtól csak nem kell félnem, nem igaz?
Nem szeretem a halat. Sem szatyorban, sem szatyor nélkül. Én is ilyen utálatosan pislogok, mint Csokonai Dorottyájának béhullott szeme két tájéka („mint a kocsonyába fagyott varasbéka”)? Hát, egy fokkal jobb, mint hogyha az emlegetett irodalmi alak mellkasát illető csomó ruhák alatt tekergő elaszott csecsek hasonmásaival büszkélkedhetnék. Egyébként nem tudom, honnan jutnak ilyesmik eszembe, de dühít. Mert ezek egy szubmisszív kölyök gondolatai – gondolom én – és nem méltóak ahhoz, akivé lennie kellene. Ezért is vágom oda neki elemi erővel az első szavakat. - Ne ordíts, mert taknyán töröllek! – morranok rá a saját hangján, sokkal férfiasabb tónust adva neki. Nem, mintha baj lenne a hangjával, az zavar rajta a legkevésbé. - Soha az életben nem rohantunk sehová. Én unom már ezt a tespedést. Te nem? Forgatom meg rá a szemeit. Nem fogok csak azért leállni, mert kifejezi, hogy ez nem fog neki tetszeni. Az előbb még bólogatott, az előbb felcsillant a remény arra, hogy legalább elfogadja azt, amit ajánlok neki, se az örök visszakozásától megint falra tudnék mászni. Ha ugyan lennének itt falak. - Eléggé? Mitől, mondd? Mi az, amitől te férfi vagy? Teszem fel a kérdéseket gúnyosan, de egyértelműen nem költőinek szánva őket. Mert tudni szeretném, hogy mi a véleménye erről, hiszen hogyha elmondja, akkor nekem is egyenesebb lesz az amúgy sem éppen göcsörtösnek elképzelt utam. - Szeretnél inkább a Lak teraszán, koktélt szürcsölgetve gitárszó mellett leledzeni? Lesz majd rá lehetőséged, s akkor nem önmagad lesz már a legjobb társaságod. Megvonom a vállunkat. - Mit árthat, hogyha megtanulod használni legalább ezek közül az egyiket itt? Persze, ott van benned a bundás, érzem én, bennem is ugyanúgy mocorog, de ez nem azt jelenti, hogy mindig rá kell hagyatkoznunk. Egy kis célbalövés még buli is lesz. Na, gyere közelebb! Intem magam mellé, s ha nem jönne esetleg, akkor én lépek oda hozzá, hogy meglapogathassam a vállát. Megfogom egyik kezét, tenyérrel felfelé fordítom, majd az asztalhoz nyúlva felveszem az ezüstfegyvert, s minden szisszenés nélkül Phil tenyerébe rakom. Ő-Phil. Nem én-Phil. - Mestere vagy annak, hogy hagyd magad, mert akkor hamarabb eresztenek. Hát akkor miért ne hagynád önmagadnak? Szórakozzunk kicsit! Ha akarod, megmutatom, hogy hogyan kell csinálni. Magyarázom, miközben megjelenik velünk szemben egy céltábla. Klasszikus kör, nem az az emberformájú darab. Könnyed hangon terelgetem egy kicsit közelebb a valósabbik ént a céltáblához, hogy elég jó távban és szögben álljon a lövéshez. - Sokat segítene, hogyha mindkét kezedet használnád ahhoz, hogy megfogd a fegyvert. Nem lesz semmi baja a zenészkezünknek, nem kell aggódni. Ez csak álom, csak illúzió. A képességedet fejlesztjük, farkasét és emberét egyaránt. Ez csak nem lehet baj, ugye? Szóval, jöhet a menet? Kérdezem. Megállva mellette mutatom, hogyan is kéne a fegyvert tartania. Merem remélni, hogy utánozni fog.
Ahogy látom saját magamat felmorranni, már meghűl a vér az ereimben… egy kicsit, mert na, saját magamat se sűrűn láttam még ilyen dühösnek. Valahol fura… - Lassú víz partot mos, nem? -kérdezek vissza, ahogy a tespedésről kezd nekem itt papolni - Amúgy is, az, hogy nem rohanunk sehová, az még nem egyenlő a tespedéssel. Csak szépen, csak lassan, körültekintően, megfontoltan… -mosolyodok el, hisz nem jobb szép nyugodtan intézni a dolgokat, mintsem rohanva, kapkodva? Nem is értem az olyan embereket… Amikor azonban visszakérdez… ciki vagy nem, de az arcom pár árnyalattal közelebbi kapcsolatba kerül a hajszínemmel… - Ezt most te sem gondoltad komolyan… hogy ilyesmit fogunk megtárgyalni. -felelem némi zavarral, bár a hangneméből ítélve remélem, hogy nem is igazán vár választ rá… - Ami azt illeti, nem hangzik rosszul… és most sem csak önmagam a legjobb társaságom. Rengeteg kedves ember van a falkában, az őslakosok meg olyanok számomra, mint egy igazi család. -és valóban… sokkal inkább érzem a nővéremnek például Ginette-et, mint a vér szerinti nővéremet… pedig az előbbi majd’ egy évszázaddal tesz túl rajtam, míg az utóbbi csak egy évtizeddel, mégis olyan koravén, hogy az már nekem fáj néha. És akkor a többiekről még nem is beszéltem! Lili, mint ha a pótmamám lenne, Darren, mint példakép… mint valami nagy és erős bátyó, kire minden fiú felnézhet, Payne, akivel múltkor is milyen jót bolondoztunk, miközben kidekoráltuk a kedves Teremtője lakhelyét… - Végül is… igazad van. Ártani nem árt. -vonok vállat beleegyezően, ha belegondolok, egész sokan értenek a fegyverforgatáshoz a falkából… hogyhogy én még eddig sosem próbálkoztam vele? Ja, mert a legtöbb fegyverforgatás elsajátításánál esélyes, hogy megsérülsz. Én meg túlságosan is féltettem a „művészkezeimet”. - Na jó! Ide vele… -határozom el magam, majd már nyújtom is a kezem, adja csak bele azt a pisztolyt… Mondjuk arra azért vigyázok, hogy ne égessem meg magam vele, elég kárt okozott törékeny lelkivilágomban Darren új mellbimbópiercingjének látványa is, nem hiányzik most ez is… - Szóval célbalövés, értettem. Akkor hogy is csináljam pontosan…? -bólintok, majd követem is az utasításait, szófogadó gyerek módjára. Próbálom lemásolni a mozdulatait, hogy egyáltalán hogy kell tartani ezt az izét… amikor eszembe jut, hogy a filmekben van az a kakas vagy mi is rajta, vagy minek hívják, ami ha nem kattan, nem tud elsülni a fegyver… Vagy felrobban? Emlékszik már a búbánat… Mindenesetre megtorpanok egy pillanatra, ahogy fél kézzel piszkálni kezdem ezt az ördög masináját… - Te, figyu már… ezzel amúgy nem kéne csinálni valamit? Mert nem akar kattanni. -buzerálom tovább, ám amint kimondom az utolsó szót, megcsúszik az ujjam a ravaszon és eldördül a fegyver. Basszuskulcs. Most megijedtem.
- Mit tudom én. Mikor lettünk átképezve zenészből mosónővé? Megforgatom a szememet, hadd lássa, hogy ilyesmit is tud, nem csak idétlenkedni. Perszer az jobban megy neki, de nem azért vagyok itt, hogy az erősségeire hívjam fel a figyelmét, hanem azért, hogy a gyengeségeit tálaljam neki. - Miért ne? Szerinted nem vagyok képben a saját nemi életemmel? Akármikor beszélhetek róla. Ebből is látszik, hogy nem igazán van benned meg a kan, aminek lennünk kellene. – ciccegek rosszallón, s csúfondárosan végigmérem, mintha csak azt próbálnám feltérképezni, hogy a pimpilije mennyivel kisebb – elméleti síkon – az enyémnél. Persze nyilván ugyanakkorával szerszámoztak fel minket, de ez a dolog filozófiája tekintetében teljesen irreleváns. - Család? Hát igen. Mindenkinek a kisöccse vagy, pedig szeretnél több lenni egyeseknek, nem igaz? – próbálok belenyúlni a darázsfészekbe, hadd legyen még közelebb a hajszínéhez az arcszíne. Én ugyan nem akartam soha pirulgatni, de azért nem baj, ha látom kívülről, hogy milyen lennék vörösen. Vörösebben. Hát, nem a legszebb, de most mindegy, nem szépségversenyre megyünk. - Helyes a bőgés, farkaskoma. – kacsintok saját magamra, majd nyomom a fegyvert a kezemből kezembe. Pisztoly, nem lehet belőle akkora baj, de azért – hogy továbbra se felejtse el érezni az álszent törődést – további instrukciókat adok, mint valami igazi mester. - Csak vigyázz, nehogy becsípje a bőrödet ez a rész, itt. Tudod, amikor visszakattan és rúg egyet. – mutogatok végig a pisztolyon egy egész baromfiudvart, kakast és miegymásokat. Ezen ne múljék, ennyi tötyörgést még hozzá tudok képzelni a célomhoz. Több viszont nem fér bele. Hagyom hát, hogy ismerkedjen a fegyverrel és még akkor sem ordítok rá, amikor maga felé tartja, hiszen nekem mindegy, ha lelövi magát, én akkor is nyeregben leszek. Nem számítok rá viszont, hogy úgy süvít majd el a golyója – a hatból az egyik, s nem a kettőből, az bizarr lenne azért, még őszerencsétlenségünktől is – a fülem mellett, mint annak a rendje. Érzem, hogy valami változás megy végbe a dobhártyámon, s ettől képletesen értve vérben kezdenek forogni a szemeim. - Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? Képtelen vagy megkülönböztetni magadat a céltáblától? – morranok fel. Ordítok, mint aki süket, de ne csodálkozzon rajta, elvégre majdnem fülön lőtt. Persze azért el nem vesztettem a hallásunkat, de a türelmemet azt majdnem. - Megmutatom, hogy hová kell lőni. – indulok meg a céltábla felé, majd mutatok rá a középső, piros körre. - De ha akarod, akkor a tőrrel is játszhatunk. Tök szép sebeket ejt, és ha kellően sok sebet ejtesz magadon, akkor gyakorolhatod a regenerációt. Az is hasznos, bár illúzionisták vagyunk, azért nem árt egy kölyöknek a saját testének mechanizmusaival is tisztában lenni, s a regenerációt sem adják ingyen. Figyi, mutatom! Odalépek Phil – őPhil mellől a kőasztalhoz, s rányúlok a tőrre. Alkaromba vágok bele vele, nem menve rá rögtön a csuklókörnyéki erekre, elvégre nem öngyilkos akarok lenni. Felszisszenek, a vágás mély. Mégis kitartom felé a tőrt és a kezemet is. Ha már egy vágás van rajta, akkor a többi úgyis mindegy alapon. - Ha engem vagdosol ebben az álomban, akkor rajtad nem maradnak meg a sebek, de ettől még fejődsz. Gyere már no, szabdalhatsz akárhol. Melyik részünket szabnád át, ha tehetnéd? A hajunkon kívül bármit választhatsz. Ez jobb, mint a sebészes társasjáték. S a pisztoly amúgy sem a te világod, ahogy látom, előtte jobb, ha mást tanulunk..
- Nem lettünk átképezve, csak… ezt úgy mondják. Tudod. -vonok vállat a szemforgatására, hát annyira csak nem vagyok elveszett, hogy ne hallottam volna róla… vagyis nem én, a tükörképem. Amikor azonban felnőttesebb vizekre evezünk, csak még két árnyalattal vörösebb leszek. Na ne… Ez most komoly? Én tisztában vagyok vele. Ő is… akkor meg mégis miről beszélünk? Amikor azonban a családos hasonlattal él, akaratlanul is sikerül rávilágítania egy kényesebb pontra… Ellenkeznék, ha eszembe jutna bármi kifogás, a baj az, hogy sajnos túlságosan is igaza van. - Annyira talán nem meglepő… tekintve, hogy szinte mindenki idősebb mint én. Meg megszoktam… tudod, a való életben is valakinek a kisöccse vagyok… -próbálom azért menteni a menthetőt… mert mégis, hogy nézne ki? Ha több dominancia szorult volna belém, szerintem akkor se lenne bátorságom a 300-as falkatársaimat megkörnyékezni, hogy valami komolyabb legyen köztünk. Szerintem ott halnának meg a röhögéstől, ha csak hallanák, vagy elképzelnék… Fura, de valamennyire megkönnyebbülök, amikor a kényesebb témákról inkább a fegyverhasználat gyakorlására térünk át, igyekszem is, mindent beleadva… Azonban úgy tűnik, nekem még ez sem megy. Vagy pont hogy megy, mert bár elsül a kezemben a fegyver nagy bénázásom közepette, de a tükörképemet szerencsére elkerüli a golyó. Szép is lett volna… Bumm! Headshot… mint valami számítógépes játékban… Gondolom, itt nem járna rá bónusz, vagy szintlépés. - Hé már, nyugi van! Nem találtalak el, nem kell pattogni… Meg amúgy is, te adtad a kezembe. Tudhatnád, hogy nem értek hozzá… Meg hogy gőzöm sincs, hogy működik ez a vacak. -vágok le egy kisebb hisztit, és ha nem félnék attól, hogy megint elsül ez az istenátka, akkor még földhöz is vágnám… vagy elhajítanám a fenébe. Túl sok akciófilmet meg krimit láttam, amiben gellert kapott a golyó és végül a hős halálát okozta, szóval… szóval egyelőre inkább csak fogom mint egy rakás szerencsétlenség. - Hú, na ne mondd… tényleg? -tettetem a meglepettet, mint ha magamtól nem jöttem volna rá – kár, hogy attól, hogy tudom, hová kell célozni, még nem fogok egy csapásra megtanulni használni egy ilyen fegyvert. - Játszani… Mit akarsz játszani vele? Odaállsz a céltábla elé, aztán mint a cirkuszban, dobáljalak körbe vele? Mert szerintem az még kevésbé nyerő ötlet, mint a célba lövés. Még zsizsikként se próbálkoznék ilyennel, ilyen fiatalon. -kerestem az újabb kifogásokat, de ha van valami jobb ötlete, akkor én aztán vevő vagyok rá. Figyelek is, amikor szól, amikor azonban kedves hasonmásom minden szó nélkül belevágja a tőrt az alkarjába… ciki vagy nem, én ijedtemben összerezzenek. - Hát te nem vagy normális! Túl sok vészhelyzetet néztél, vagy mi a búbánat?! -rivallok rá hüledezve, amikor leesik, hogy basszuskulcs - Te nagyon hülye, hogy a bús fenébe fogsz tudni így egyáltalán zenélni?! -ugrok oda hozzá, hogy kihúzzam a kezéből a tőrt, azt is őrizgetve – komolyan, lassan olyan leszek mint valami két lábon járó fegyverbolt – hogy aztán segítsek neki elállítani a vérzést… mert milyen már egy olyan zenész akinek béna a keze? - Szúrtad volna inkább lábon magad, te idióta… -morgolódok kelletlenül, de már látom előre, hogy a dárda lesz a következő. Azzal meg mit fog ez az eszetlen marhája? Beledőlni? Jobb, ha azt is begyűjtöm… már ha hagyja. - Figyi, nem lehetne, hogy inkább kártyázzunk? Vagy várj, nincs kártyánk… akkor mondjuk mit szólsz a barchobához? Gondolhatsz te elsőnek. -ajánlottam fel valami békésebb szórakozás lehetőségét.
- Hogyne tudnám? Ha te tudod, akkor én is tudom, de mindketten tudjuk, hogy tudja a másik, hogy ez köztudottan nagyon béna mondás volt. Vonom meg a vállamat. Szép dolog, hogy saját magamat akarom hülyének nézni. Kicsit felnyom idegileg, de amúgy sem voltam nyugodt, szal ez nem oszt, nem szoroz. Komolyan el nem hiszem, hogy ekkora egy idióta lennék. Pedig ebben a testben teljesne olyan, mintha összekeveredtem volna vele, ami így azért nem teljesen kellemes. - És akkor mi van? A jó nő olyan, mint a jó bor. A korral nemesedik. De egyébként úgy tudtam, hogy egy fiatalabbat falnál fel. Kellemes pipi, bár én az átharapott húst nem szeretem. Hát te? Egyértelmű lehet számára, hogy kire is gondolok, nem mutatok olyat, ami nincs. Amilyen kis nyüzüge, még a végén elszaladna előlem, s nekem semmi kedvem itt kergetni. A végén még megunom, s utána hajítom a lándzsát. - ÉS ha megsüketülök, akkor hogy fogunk játszani? Kiabálok még mindig, majd lassan lejjebb veszem a hangerőt. Mire megmutatom neki, hogy hová is kell lőni, addigra már kissé kevésbé cseng a fülem, s könnyedén tudom kivitelezni a mutatványt a tőrrel. Már-már gonosz vigyor kúszik arcomra, élvezem, ahogy elveszi tőlem a tőrt, a fájdalmon is átragyog az, hogy bizony égetni fogja őt is, legalább annyira, mint a fegyver, hiszen ezüstből van mindkettő, s ahogy nagyon helyesen megfogalmaztuk, illuzionisták vagyunk, nem fakírok. - Látod, hogy a zene a mindened? Ez az erősséged, meg a gyengeséged is. Jegyzem meg teljesen tárgyilagosan. - Éppen ezért kell gyakorolnod. Hogy hamar elmúljanak a sérüléseid, s akkor ne is legyen gondod a zenéléssel. Meg amúgy is.. mi van, ha meg kell védened valakit, akit szeretsz? Tudtad, hogy az unokahúgod kivel lakik? Szerinted egy négyszázon túli farkas mi célból él egy fiatal őrzővel? – próbálom elhinteni benne az aggodalmat. Ez már csak ilyen szájtépős dolog lesz, de nem baj, vannak még terveim. - Ne szórakozz, add már ide! – marok rá a tőrre, mert szándékomban áll huzakodni vele. Vagy visszaadja, vagy ebből rángatás lesz, s akkor kérdéses, hogy annak hevében mégis melyikünkbe áll bele. (Tehetség virágzik)
- Azt egy szóval sem tagadtam, hogy nem az… -tártam szét a kezeim a véleménye hallatán. Én csak… csak úgy mondtam. Mi a fenéért kell egyáltalán minden szavamba belekötnie? - Mint a jó bor… mint ha olyan sokat boroznék. -vontam vállat, borász se vagyok, szóval nekem aztán magyarázhat róla… Ha ihatatlanul szar, azt talán megismerem. Igaz, nem is a boron volt a hangsúly, sejthettem volna. - Öhm… izé… -vakargattam meg a tarkómat zavaromban - Nem tudom, hogy mi bajod vele… vagy egyáltalán mi a probléma azzal, ha valakit átharapnak. Az ember az igaz szerelmét se találja meg sokszor elsőre, akkor akár a Teremtő-Kölyök kapcsolatnál is előfordulhat, hogy nem működik úgy, ahogy kéne… vagy tévedek? -állok elő az újabb nyakatekert logikázásommal, bár eddigi tapasztalataim alapján úgy is beleköt ebbe is a kedves tükörképem. - Hát, ha megsüketülünk… Mint Beethoven, ő is teljes süketséggel élte utolsó éveit, mégis képes volt játszani, zenét szerezni, nem igaz? De azért jobb szeretném, ha megmaradna a hallásom. -jó, tudom, vérfarkas vagyok, ha meg is süketülök, idővel úgy is helyre áll a rendszer, de na… Én sajnos nem vagyok Beethoven, akármennyire is nagy példakép az öreg. - Látom… látom… -csóváltam a fejem kellettlenül, ahogy a fegyvereket gyűjtöttem be, néha fel-felszisszenve, amikor rosszul fogtam rá valamelyikre, és az vörösen fájó emléket hagyott a bőrömön örökül. - Illuzionista vagyok, nem fakír… Ha beledöglök, se tudok annyit gyakorolni, hogy előbb múljanak el a sérüléseim, ha ezzel okozzák őket, nem emlékszel? -csóválom a fejem kelletlenül, ebben az ezüsttel vagdosom magam témában akármennyire is fáj beismerni, de Payne már jobb, mint én, harmatos kora ellenére. - Valami mukival… Amikor legutóbb nála jártam, nem volt otthon… -morogtam az orrom alatt, azóta meg nem jutottunk el odáig, hogy számon kérjem, mégis, mit lebzsel nála az a vén csóka? - Ó, hogy azt a rohadt életbe… -szaladt ki a számon, ahogy leesett, hogy mire céloz. Hát persze… Két lábon járó kaja. A francba, a francba, a francba….! - Az isten szerelmére, maradj már nyugton a seggeden egy kicsit, hadd gondolkozzak! -rántom arrébb a fegyvereket, nem igaz, hogy egy perc nyugtot se hagy nekem… még csak az kéne! - Nem adom! Menj, keress magadnak másikat! Ez nekem kell! -felelem, majd hátat fordítva meg is indulok a nagy fekete semmibe - Egy négyszázas ellen nem sok esélyem van, de ezüsttel talán… -határoztam el magam, igaz, néhány lépés után meg is torpantam, hiszen hova is tartok? Nem otthon vagyok… nem Fairbanksben, sőt, ha őszinte akarok lenni, még csak halvány elképzelésem sincs… Vagy arról, hogyan juthatnék haza. Nem hogy Pandora házáig rohanjak, hogy megmentsem attól a farkastól, elkergetve jó messzire a frissen szerzett ezüst zsákmányommal! - Hogy is mondta Einstein? Csak az emberi hülyeség meg a világegyetem végtelen, ám az utóbbiban mégsem olyan biztos? Akkor ennek a fekete semminek is vége kell, hogy legyen valahol… -nézek körbe újból, majd fogást igazítok mini fegyverarzenálomon – tisztára, mint valami vándor kereskedő egy mmoprg-ből – majd futni kezdek… A nagy fekete sötétségbe. - Hé, nem jössz velem? Elkélne némi segítség…-fordulok még hátra egy pillanatra, hogy visszakiáltsak neki.
Nem vagyok én nagymama, hogy kössek, jelen helyzetben én ő vagyok, s nem a saját mamánk, de tulajdonképpen mindegy, nem hallom a gondolatait, csak az emlékei az enyémek és minden régi agyalása, szóval nem tudok reflektálni rá. - Nem baj, ha nem iszol, így is elég vörös a fejünk, nem kell még a borpír is. Intem le a témát türelmetlenül. A másikra nem is tudok mit mondani, elképesztő, hogy mennyire nem érti. Én ennyire nem érzem hülyének magam, de mindegy, ez zsákutca, nem fogok belesétálni, inkább a tőr után akarok nyúlni, hogy visszaszerezzem. Nem, mintha sikerülne, de legalább talán kilököm a kezéből, s akkor én lehetek az, aki utánakap hamarabb. - Ez a te bajod, illetve ez a mi közös bajunk. Hogy olyan szinten kishitű vagy és csőlátású, hogy elképesztő. Nem az ezüst a lényeg. Itt ezüst, de a valóságban nem az. Ez egy álomvilág, hát nem ismered a saját világodat? Te jószagú! Megforgatom a szememet. Próbálok a józan logikájára hatni, kiaknázni az Illúziók kiskapuját, hátha sikerül. Közben felhagyok a fegyvervadászattal, másfelé terelődöm. Élvezettel szívom magamba a vonásain lejátszódó változásokat és a velük együtt jövő összezavarodást. - Látom, hogy már érted. Nem kérdezek, hanem kijelentek. Feldobom magam az asztalra, kényelembe helyezkedem, figyelem a veszkődését. - Szerintem egyedül fogsz menni, márpedig nagyon sürgősen. Az a szomorú hírem van, hogy nem miattam vagy ennek az álomvilágnak a foglya. Próbáltam megértetni veled finoman és célzatosan, hogy bizonyos dolgokat meg kell tenni a cél érdekében, mert nem akartalak sokkolni. Viszont itt az ideje, hogy lásd a lényeget. Az okot, hogy miért is zártad ide be magad, s miért társalogsz a saját, vakmerőbb feleddel. Pánikból. Mert tudod az igazat, érzed. Az ember megérzi azt, hogyha a szeretteivel történik valami. Mikor beszéltetek utoljára? Gondold csak végig.. Miközben látszólag maradok ülve ott, ahol eddig voltam, megjelenik közöttünk a földön fekve az említett unokatestvérének kicsavart pózban, látszólag mozdulatlanul heverő képe a Fairbankset határoló erdő semmijének közepén. - Szerinted kivel ment kirándulni? Olyan naiv, mint mi vagyunk. Röhej. Egyébként a fickó szadista. Mondanám, hogy a mi drága Pandoránkat az mentette meg, hogy őrző lett, de nem egészen így igaz. Ha nem lett volna az, talán már farkas lenne. Így viszont csak egy gerinctörött valaki, aki még csak segítséget sem tud hívni magának, s csendes fájdalmak közt fog elvérezni. Ugye tudod, hogy egy idő után mi is beleőrülünk a hosszú életbe? Ha Phil jól figyel az elé tárt képre, akkor láthatja, amint egy szikla tetejéről az emlegetett „muki” figyeli a vörös hajú lányt. Mosolyog, mint aki élvezi a szenvedést, amit az őrzőn lát. - Mi a fene van már veled? Használd már azt a rohadt fegyverarzenált, s ölj magadba, különben sosem szabadulsz. Sosem tudsz segíteni neki, nem tudod ettől megvédeni.. Szüksége van ránk, de te ha még arra sem vagy képes, hogy legyőzd önmagad, akkor hogy győznéd le az öreget? Széttárom karjaimat ültemben, élő céltáblát tartva így Phil elé. - Csak egy lövés. Nem nehéz.. Kérlek! Szeretnék segíteni, s tudom, hogy te is. Ne hagyd, hogy miattunk haljon meg. Prue temetésére nem mehettünk el, az övére pedig nem akarok elmenni. Philip, csináld már! Szedd össze magad és életünkben először ne legyünk szepegő valagú idétlenek.. Hangom szinte könyörgő. Gyakran nézek oldalra a félelmetesen valós életképre a kóbort és az őrzőt illetőn. Valós fájdalom hullámzik végig aurámon. Csak egy lövés, egy szúrás. Hadd szabaduljunk már, s segíthessük azokat, akiket szeretünk. Hülye Illúziók. - A te elméd játéka vagyok. A te részed. Csak te tudod megszakítani, de ha nem teszed, sosem jutunk ki innen. Ölj meg, hogy élhessünk a valóságban! Ne parázz.. csak csináld.. Megadtam magam, várok. Érzem, hogy nincs már több időm. Ha most nem teszi meg, akkor sose lesz rá lehetősége többet. Bízom benne, ezt éreztetem. Mert ha én, akik ő vagyok bízom benne, az azt jelenti, hogy ő bízik magában. Segíthet, csak haladjunk már kifelé ebből a semmiből. A kiutat keresi, hát azt ajánlom neki ekképp. S remélem, hogy lesz annyi esze, hogy éljen vele.
Csak hallgatom a vádakat… Még hogy én, kishitű?! Na jó, talán egy kicsit… De hogy csőlátásom lenne, az aztán tényleg több a soknál! Fel is fedezhet némi felháborodást a tekintetemben, már ha ismerné. - Én ismerem! -felelem dacosan, ám ahogy kimondom, már magam is elbizonytalanodok… hisz az illúziók világa teljesen kiismerhetetlen… Hogy mondhatom pont én azt, hogy ismerem? Szerintem még egy 300 évet megélt illuzionista sem ismeri teljesen ezt az egész megfoghatatlan világot… - Ha a valóságban nem azt, akkor nem lehetne, hogy itt se legyen az? -kérdezem gyerekes logikával, hisz na… ha az én világom, az én illúzióm, akkor miért ne lehetne? Amúgy se ugrálok az ezüstért… - Hm? -torpanok meg ahogy magyarázni kezd, és végül mégis visszafordulok felé… Ha már ilyen hosszúra tervezte a mondandóját. Csak hallgatom, hallgatom, közben pedig előbb értetlenségemben kúszik fel a szemöldököm, mígnem leesik végre, hogy miről beszél, és a szívem is kihagy pár ütemet. - Nem… az nem lehet. -rázom a fejem tagadóan, amikor pedig visszakérdez, hogy mikor beszéltünk… ez jó kérdés, mikor is beszéltünk? Basszuskulcs… Hát az se tegnap volt. Talán múlt héten? Vagy az is lehet, hogy még azelőtt, és tudom, hogy eső után köpönyeg, de akármennyire nem vagyok nagy telefonbetyár, azért most kegyetlenül ég a pofám emiatt az egész felismerés miatt. - Annyira csak nem lehet meggondolatlanul, hogy egyedül… -csóválom a fejem még mindig, igaz, a kétségbeesés egyre inkább eluralkodik rajtam - Meg amúgy is… az őrzők, azok olyanok mint valami nagy család, vigyáznak egymásra, mint minden… Nem is engedték volna neki, hogy egyedül kiránduljon egy vérfarkassal, nem igaz?! -próbálok érvelni, bár magam is érzem, mennyire sántít az egész – hisz abba sem volt beleszólásuk az őrzőknek, hogy egy vérfarkassal éljen együtt… ahogy abba sem, hogy az egyik őrző egy vérfarkashoz menjen hozzá – pont a dédpapihoz… - Még mindig jobb lenne, ha… ha farkas lenne, mint ha halott… -halkult el a hangom, s csak most vettem észre, valójában mennyire remegnek a kezeim – csak úgy kocognak az egymáshoz érő ezüstök a kezeim közt - Ha… ha nem őrző lett volna, akkor ezek szerint még mindig élne?! De nem… az nem lehet, hogy meghalt! Nem, ő nem! Amilyen makacs, még a halálnak is beszólna, nem hagyná magát csak olyan könnyen… -rázom a fejem egyre kétségbeesettebben - Vagy azt mondtad, hogy még ér? Akkor segítenünk kell neki! Segíts! Együtt előbb megtaláljuk! Kérlek… -kérleltem, remélve, hogy sikerül meggyőznöm, hogy ha ő is én vagyok, akkor tudja, hogy nem veszíthetem el az unokahúgomat… talán az egyetlent ebben a fene nagy rokonságban, akivel tényleg megértjük egymást, mint a fekete bárányok. - Hogy… hogy szadista? -sápadtam le még inkább - Mégis, mikor lett az unokahúgom mazochista, hogy egy ilyen alakkal lakjon együtt? -erősödött tovább a remegésem, amikor pedig rám morran, hogy csináljak valamit, remegő kézzel próbálom kézbe fogni a pisztolyt… Oké, hogy azzal se vagyok profi, de talán még mindig jobb vagyok vele, mint a másik kettővel… - Csak egy lövés… És ha nem talál?! -kiáldok most én rá idegességemben, ahogy megint a fegyverrel szerencsétlenkedek, hogy használható állapotba hozzam - Szóval… szóval azt mondod, hogy ha lelőlek, akkor kiszabadulok ebből az egész… illúzióból vagy miből? És megmenthetem? Én se akarok temetésre menni… Nem halhat meg! -rázom a fejem tagadólag, ahogy eldobom a másik két fegyvert és a tükörképet veszem célba. - Megígéred? Hogy minden rendben lesz? -kérdezem még egyszer, utoljára, elszántan… Mielőtt meghúznám a ravaszt. Pandora számít rám, nem hagyhatom cserben…
- Ezaz! – csapok le némi elismeréssel a válaszára. - Végre az az egoizmus, ami a férfiak sajátja. Na látod! Csak ki tudom hozni belőled is azt, ami benned van, s aminek az élő példája vagyok itt előtted. Magamra vagyok büszke, nem rá, mármint érezheti úgy, hogy a lelke nyünyörgő és szeleburdi felt még mindig lesajnálom, de van egy olyan része – jelen esetben az, amit megtestesítek – amire igenis büszkének lehet lenni. Nyilván sarkítás, de nem azért vagyunk itt, hogy valós legyen minden, hanem hogy hatásos. - Nem, Felnőttünk, Phil, viselkedj is úgy. – koppan hangom kettőnk között, zsigereibe másztatva saját válaszát. - Már hogyne lehetne? Ha nem lennél ennyire elrejtőzve saját kis minden szép, minden jó, minden habos felhő világodban, akkor észrevetted volna a mocskot magunk körül. Próbáltam én felhívni a figyelmedet, még rosszakat is álmodtál miattam, de persze semmi. – tárom szét méltatlankodva a kezeimet. Beletúrok tőle kölcsönzött, vörös tincseim közé, hanyag eleganciát rittyentve a kócok közé. Ettől lesz a mondanivalóm még inkább zavaros, hiszen a szavaim komolyak, olyan komolyak, mint a világ, de a megjelenésem pedig bohó, épp olyan, mint ő maga. Ugye, hogy milyen kontraszt van verbális és non-verbális jelek között? Ez vagy te és a világ, Phil. Egy nagy, merő kontraszt. A vér szép lassan szivárog a kivetített Pandorakép homloksebéből, amit eddig talán észre sem vett, hiszen nem olyan jellegzetes, mint a kifacsart póz, amiben fekszik. Ebben a helyzetben biztos, hogy a gerincének annyi, nincs az az Őrző-varázslat, ami járni engedheti ezekután. - Nem meggondolatlan, csak bízik. És ugyanolyan buta, mint mi vagyunk. Befogadta a fickót az utcáról, mint valami hajléktalant. Nem is ismerte. Hát tessék! A sziklaperemen ülő farkas tekintetének őrült lángjai perzselik az alant fekvő női testet. Mintha élvezné, amit lát. A szenvedést falná, s az eltávozó élet sóhaját az orrába kúszó vérszag mellett. - Basszus, ez egy mellkas! Hogyne találna? – túrok megint – ezúttal idegesen – a hajamba, hogy aztán széttárjam kezeimet, mint valami keresztre feszített Jézus, s szorosan összezárt szemmel várjam a lövést. Dördül, de nem fáj. Kiáltásom először az ő hangján szalad tova, majd szép lassan változik, s női sikoly lesz belőle, elkeseredett, fájdalmas, halál előtti utolsó. Már nem a saját testét láthatja, hanem az vagyok, aki vagyok, Pandora, kinek szép lassan fájdalomtól torzul el arca, s a tagjaiból kifutó erő következtében fordul le a kőasztalról, hogy beleboruljon saját, eddig mutatott, eltűnő illúziójába. - Cserben hagytál, Phil.. – rebegem ezúttal saját hangomon, mely már nem az övé, majd eltűnök a semmiből.
Sikítva térek magamhoz. Megijedek a saját hangomtól, számra tapasztom kezemet. Nem értem. Nem tudom, hogy miért fekszem a fürdőszobakövön, de pláne azt nem értem, hogy miért kelek úgy, mintha rémálomból ébrednék. Hiszen nem emlékszem, hogy álmodtam volna. Arra sem emlékszem, hogy álmodtam volna. Felpattanok, elzárom a vizet. Nincs kedvem zuhanyozni, úgy, ahogy vagyok, harisnyában és trikóban rombolok ki a helyiségből, hogy megkeressem a telefonomat. Fel-alá járkálok, miközben a kicsengés hangjait hallgatom. - Nonó! Mi lesz már?! – motyogom, majd bontom a meg sem született vonalat. Rossz érzésem van és meg kell beszéljem valakivel. Miközben újra hívom barátnőmet, körbejárok a házban. Naná, hogy Claude nincs itthon. Miért is lenne, ugye, amikor szükségem van rá? Diminél csörög legközelebb a telefon, őt talán elérem. Nagyon furcsa nekem ez az egész ájulósdi, s a tavalyból kiindulva egyszerűen nem tudok napirendre térni a dátum és a kiesett idő összefüggései fölött. Ha felveszi, nagyjából vázolom azt a semmit, amire emlékszem, majd kissé félve, de rákérdezek nála a lényegre. Tud-e valamit Naomiról? Az utolsó hívásom pedig Claudenál csörög. Felrobbanok, komolyan. Mi van ezekkel? - Kicakkozom a valagadat, ha bajod esett! – öntöm szavakba is és smsbe is a véleményemet. Hagyom a tusolást a túróba, felöltözöm. Irány az egyetem, ott a helyem nekem is. A körmömet lerágni ráérek később is, elvégre őrző vagyok, vagy mi a nyavalya. Hátha hasznomat veszik.
//Köszönöm és egyrészt bocsánat, hogy nem volt véresebb-izgalmasabb, de másrészt meg.. imádtam , mert annyira Philes volt, hogy nagyon. //
Szóval ilyennek kéne lennem? Rosszul vagyok magamtól… Amikor pedig közli, hogy esetleg illene felnőttként viselkednem, csak tagadóan rázom meg a fejem! A fenébe is, én úgy viselkedem! Én… én igyekszem… - Ha nem rejtőznék el ebbe a „saját kis minden szép, minden jó, minden habos felhő világomban”, -idéztem az ő szavait -…akkor már rég beleőrültem és belefáradtam volna mindabba a rosszba és mocsokba, ami körülöttünk van, és a valós világunkat jelenti. -feleltem lemondóan, mert gyengeség vagy nem, én ebből merítettem erőt… Szerettem, és szinte már valósabb volt számomra, mint az igazi, minket körülvevő fizikai világ. Ahogy elém vetítő az unokahúgom haldoklásának, szenvedésének képeit, legszívesebben elfordulnék, hisz valljuk be, vérfarkas lét ide vagy oda, egy haldokló látványa sohasem szép látvány – mégis képtelen vagyok elfordítani a tekintetem, mintegy megbabonázva figyelem, ahogy a vörös cseppek apró patak módjára tűnnek el az arcán végigcsorogva a vörös tincsek között. Csak hallgatom a szavait, de képtelen vagyok segíteni… hisz hogy is tehetném? Ami megtörtént, azt nekem sem áll hatalmamban megváltoztatni, akármennyire is szeretném… Akármennyire is fáj. Nem ez az első eset, hogy azt kívánom, bár ilyen erőm lenne az illúziók helyett! - Ha… ha visszatekerhetném az idő kerekét… -kezdtem bele csendesen, ám mégsem volt időm befejezni. Akkor annyi mindent tennék másképp… Nem tűnnék el egy évtizedre a városból. Nem tűnnék el minden szó nélkül azok életéből, akik számítottak rám. Nem hagytam volna, hogy Prue-t elragadja a halál… Ha tudtam volna, hogy milyen kór emészti… Amilyen belevaló lány volt világ életében, biztos, hogy valaki hajlandó lett volna a kölykévé fogadni! Hisz… hisz még olyan is akadt, aki bennem látta meg a lehetőséget, nem létezik, hogy akkor benne ne látták volna… Ha vissza tudnám tekerni az idő kerekét, akkor nem hagytam volna szó nélkül Pandora születésnapján, hogy egy vérfarkassal él együtt. Veszekedtünk volna… te jó ég, szerintem még a tányérok is repkedtek volna, de legalább figyelmeztettem volna! Akkor nem veszítettem volna el őt is… A kezem a pisztoly markolatára simul, ám hiába az elszántság, úgy tűnik, ettől még mindig nem tudok célozni – hisz akármennyire is akartam szabadulni a saját álomvilágom fogságából, úgy tűnik, még erre is képtelen voltam. Riadtan húzom meg a ravaszt újra és újra, ám már annyira remeg a kezem a kétségbeeséstől, hogy a tükörképem közelébe sem járnak a golyók, amikor pedig üresen kattan a tár, és a másik Phil vonásai lassan az unokahúgom alakját veszik fel, én csak megsemmisülten rogyok össze a földön. - Én… Én nem akartam, Pandora! Én segíteni akartam… én megpróbáltam! Hallod?! Pandora… Pandora!!! -felelem reszketegen, a könnyeimmel küszködve, vessen meg érte bárki, bármennyire… amikor pedig lassan semmivé foszlik ebből a világból, ha még lehetséges egyáltalán ilyesmi, hát még kétségbeesetten kiáltok utána, mígnem már csak erőtlen suttogásra telik az erőmből.
Mint ha riadt álomból ébrednék, olyan hirtelen pattanok fel a földről… vagyis, megdöbbenve tapasztalom, hogy már nem ott vagyok. Igaz, még mindig a nappaliban, de úgy tűnik, valamelyik falkatársamban volt annyi együttérzés, hogy átpakolt a kanapéra, ahelyett, hogy hagyott volna a szőnyegen fetrengeni a gitárommal. Vagy csak útban voltam, de az előbbi gondolat valahogy jobban tetszik. Talán pár pillanat, amíg összekapom magam annyira, hogy összerakjam magamban a történteket, és a telefonom után nyúljak, Pandora számát tárcsázva, mielőtt még szembe néznék a ránk váró őrültek házával, ami a városra telepedett alig néhány perc alatt. Hívom, csörög, csörög, csörög… majd hangpostára kapcsol, kinyomom, és még legalább háromszor végigjátszom ugyanezt, miközben idegesen sétálok fel-alá, végül azonban kénytelen vagyok beérni a hangpostával, reménykedve, hogy nem lesz túl késő. - Szia, itt Phil, és csak azért hívlak, hogy remélem, minden rendben feléd, nem történt semmi baj… Ja, és… KÖLTÖZTESD KI AZT A KÓBORT A LAKÁSODBÓL, DE AZONNAL!!! Lécci... Khm… És ha tudsz, majd hívj vissza… Köszi. -nyomtam végül ki a készüléket, hogy megkeressem a többieket, és… és ha azt hittem, hogy az eddigieknél rosszabbak ma már nem történhetnek, akkor… azt hiszem, ideje újra átértékelni magamban a „rossz” fogalmát. Mert ma este egy egészen új szintre emelkedett…
// Annyi baj legyen, legalább volt olyan VH-s játék ahol a nevetéstől könnyeztem, nem azért, mert olyan lélekszaggató volt. Ettől függetlenül én imádtam, és hallod, azért néha így is para volt... .__. Köszönöm! //
Kezdőlap
//
