Időre volt szükségem. Nem akartam találkozni senkivel. Se Willow-val, se Phil-lel, se Jenny-vel. Nem akartam elfogadni, hogy Darren elment, az pedig, ha velük vagyunk, teljes mértékben végérvényessé teszi, mert nekik is hiányzik, mert sajnálni fognak, mert nekem is sajnálnom kellene őket. Mindenki veszített. Darren mindenkinek fontos volt ilyen, vagy olyan módon, én pedig most voltam annyira önző, hogy ne akarjak róluk, az ő bajukról és hiányukról tudomást venni. Egyedül akartam maradni a bánatommal, a fájdalmammal még legalább egy kicsit. Egy egész napig bírtam. Nem akartam végig kint maradni a kilátónál, de ott senki nem zavart. Ott egyedül lehettem, nem kellett attól tartanom, hogy valaki majd jön és azt mondja, nincsen semmi baj, minden rendben lesz. Egyetértettem volna vele, meg nem is, mert az nem lett volna igaz, hogy nincsen semmi baj, mert igenis volt. Azt pedig tudtam, hogy minden rendben lesz majd. Sokat köszönhettem Manech-nek, az apámnak, mert annak ellenére, hogy nem mentünk bele lelki mélységekig a dolgokba, többet kaptam a mai nap tőle, mint talán bárkitől tudnék ebben a helyzetben. Erőt, biztonságot, támaszt. Egy apát. És ez rettentő sokat jelentett. Talán ennek is volt köszönhető, hogy képes voltam úgy visszamenni a Lakba, hogy ezúttal már nem akartam messze futni onnan. Már nem fojtogatott a levegő, csak a maró hiány maradt, amit a lakásunkba lépve éreztem. Azaz most már csak a lakásom, merthogy Darren elment. Előző este az ágyába bújva aludtam, az ő egyik pólójában, most már viszont képtelen lettem volna betenni oda a lábam. Feltöltődtem az illatával, az elcsent energiákkal, amik a bútoraiból áradtak. Ennyi pont elég volt. A kis asztalon a nappaliban továbbra is ott voltak a ruhái és az ékszerei, amit az erdőben találtam meg, ám egyből elkaptam a tekintetem róluk, amikor rájuk pillantottam. Ekkor született meg az elhatározás. Itthoni ruhába vedlettem, a farmert egy melegítő váltotta fel és a pulcsi helyett is Darren egyik pólóját húztam fel. Ennyire még szükségem volt. Határozott léptekkel mentem Phil szobája felé és nagyon bíztam benne, hogy itthon van. Kopogtattam az ajtaján, nem akartam rátörni, ám amikor engedélyt kaptam, minden habozás nélkül léptem be. Megálltam az ajtóban, egyelőre nem mentem beljebb, egyik kezemmel a másik lévő karkötőt birizgáltam. Nem is karkötő volt az, hanem egy nyaklánc, ez volt az első ezüst, amit Darrentől kaptam és habár azóta már jócskán hozzászoktam és elég gyengének számított, semmi pénzért nem szerettem volna megválni tőle. - Szia - köszöntöttem csendesen, sután emelve fel a fejem, hogy rá tudjak nézni - Ne haragudj, hogy úgy eltűntem, csak.. szükségem volt egy kis időre - egy kis egyedüllétre. Még közel sincsen minden rendben, de határozottan jobban érzem magam. - Itt maradhatok ma éjszakára? - tettem fel halkan a kérdést, még mindig nem mentem beljebb. Amennyire szerettem volna elveszni az ölelésében, éppen annyira jól esett az egy helyben ácsorgás. Szar egy helyzet volt ez, bárhonnan is néztem.
Csak akkor tudtam meg, hogy mi történt, miután hazaértem a munkából - reggel amúgy is olyan szoktam lenni mint egy világáról nem tudó zombi, szóval annyira talán nem meglepő - így azonban egyből próbáltam kideríteni, hogy mi is történt pontosan, mert... mert egyszerűen annyira hihetetlen volt az egész. Payne-t is meg akartam keresni, de nem találtam, hiába kerestem a szobájánál, az ismerős energiák sehol sem voltak... Végül Willow szobája előtt kötöttem ki, hogy ha tud rám áldozni néhány percet az idejéből, akkor megtudakoljam, hogy ő mit tud, mert biztosra veszem, hogy többet, mint én. Attól szinte csak többet lehet... Olyan hihetetlen volt elhinni, hogy Darren csak úgy szó nélkül itt hagyta a lakot, minden előzetes jel nélkül... vagy voltak jelek, csak mi nem vettük észre? Nem tudom... Azt azonban igen, hogy aggódtam Payne-ért. Mondanám, hogy tudom, mi játszódik le benne, elvégre én is nagyjából egy éve éltem a Teremtőmtől távol fiatal farkas létemre, de az azért mégis merőben más volt, hogy én döntöttem úgy, hogy engedek a honvágynak és hazatérek, vagy az, hogy minden szó nélkül elhagynak... Másodszor, ráadásul. Aggódtam, és ugyanakkor bizonytalan is voltam az egész helyzet kapcsán, így csak a szobámban rostokolva próbáltam zöld ágra vergődni... Menjek utána és keressem meg, nehogy valami butaságot csináljon elkeseredettségében? Vagy csak egyedül akar lenni, és pont azzal zaklatnám, hogy a közelében vagyok? Magam sem voltam biztos benne, hogy melyik lett volna a jó, még önmagam kapcsán sem, nemhogy másnál... Mint ha pengeélen táncolna az ember. Végül jobb híján előtúrtam a kottáimat, hogy rendbe tegyem őket, meg néhány sietve lefirkantott kottámat szebben is megörökítsem, hátha szükségem lesz még rá a későbbiekben - a komponálás szépségei, ugyebár, s ezzel egész jól sikerült is lekötnöm a gondolataimat. Csak az zökkentett vissza a zene világából valóságba, amikor kopogást hallottam, és szinte már reflexből is kiáltottam, hogy szabad. Nyílt az ajtó, ahogy pedig meglátom, ki a vendégem, egyből hatalmas kő gördül le a szívemről. Legalább annyiért, hogy nem esett baja, még ha az nem is mondható el jelen állapotban, hogy jól lenne... - Szia. -köszöntöttem én is, miközben sietve felkeltem, és az ágyamat borító kottákat egy halomba sepertem... legalább úgy nagyjából, hogy ne legyenek útban, mielőtt Payne felé indultam volna tétova léptekkel, csupán pár lépéssel előtte állva meg. - Ne butáskodj, miért haragudnék? -csóváltam a fejem - És hogyne maradhatnál? Akár többre is, amennyire csak szeretnél. -feleltem szelíden, eszem ágában sincs semmit sem erőltetni, csak szeretném, ha tudná, hogy nekem egyáltalán nem okoz kényelmetlenséget róla. Ez a legkevesebb... Ha még mindig nem mozdult bentebb, akkor viszont most én voltam az, aki odalépett hozzá leküzdve azt a rövidke távot kettőnk között, és hacsak nem fejezte ki nemtetszését, vagy volt ellenére, akkor átöleltem, biztosítva, hogy számíthat rám. Még ha sokat talán nem is tudok tenni érte, de itt vagyok, és megteszek minden tőlem telhetőt.
Egyből beléptem, amint meghallottam a szavait, hogy aztán az ajtóban álljak be és kezdjek bele a röpke mondandómba. Nem szeretnék többet mondani, nem is volnék rá képes és szerintem nem is kell. Elég rám nézni, vagy érezni az odabent összegömbölyödő farkasom hűvös energiáit. - Nem tudom… Mert.. mert eltűntem minden szó nélkül - zavartan helyeztem a testsúlyom az egyik lábamról a másikra, majd nem sokkal később újra és újra megismételtem a mozdulatot. Egyik karommal a másik felkaromra fogtam rá és a fejem is lehajtottam. Igaz, hogy csak egy napra tűntem el és igaz, hogy Phil napközben dolgozott, de akkor is… Nem tudom, teljesen tanácstalan voltam jelen pillanatban. - Köszönöm - pillantottam fel rá halovány mosollyal, ekkor pedig ismét eszembe jutott az üres szoba. Eddig bírtam. Szinte futva tettem meg azt a mindössze pár lépésnyi távolságot, mi közöttünk húzódott, hogy aztán hozzábújjak. Szorosan fontam köré a karjaim, az arcomat a vállába préseltem, mélyen szívva magamba az illatát. Szükségem volt a biztonságára, a jelenlétére, arra, hogy ő itt van nekem. Hogy számíthatok rá. A könnyeim is eleredtek, nem fogtam vissza magam, szinte az egész testem rázkódott, de szükségem volt rá, hogy kiadjam ezt is magamból. És ki másnak tehettem volna, mint Phil-nek? Előtte nem féltem gyengének lenni, megmutatni, mit is érzek valójában. Hosszú percek is eltelhettek így, mire végül csitult a sírásom, ám továbbra sem eresztettem, nem emeltem fel az arcomat sem, nem, még nem, még szükségem volt erre a biztonságot nyújtó ölelésre. Szükségem volt rá. - Hiányzik, Phil. Rettentően hiányzik… - suttogtam a nyaka hajlatába még mindig könnyektől fátyolos hangon. Ismét eltelik egy kis idő, mire képes vagyok elengedni őt, ám nem húzódom messze, csupán annyira emelem fel a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni. - Képtelen vagyok elhinni, hogy elment. Hogy megint megtörtént… - hiába készített fel rá, az ilyen akkor is fáj, piszkos módon. - Ráadásul ilyen hamar. Tudtad, hogy közel egy hónapja volt a napja, hogy már egy éve az ő Kölyke vagyok? És erre tessék, ilyen hamar.. megint.. - suttogtam és ismét könnyek szöktek a szemembe. Lenyeltem őket, megpróbáltam visszafojtani őket, nem kell, ne törjenek elő ismét. Erős akarok lenni, megmutatni, hogy tényleg képes vagyok ezen túljutni, hogy Darren tényleg megtanított erre. Eszméletlen, hogy valószínűleg már távol jár, de még mindig az munkál bennem, hogy szeretnék neki megfelelni, szeretném, ha büszke lenne rám, bárhol is járjon most már. - Túl fogunk jutni ezen, ugye? - kérdeztem csendesen, mert hiába tudtam, hiába akartam túljutni ezen, szükségem volt rá, hogy kimondjuk. Mert amit kimondunk, az megszűnik csupán gondolati síkon létezni, az végérvényesen valósággá válik.
- Néha van az úgy, hogy az embernek magányra van szüksége... Segített átgondolni a dolgokat? -kérdeztem elnéző tekintettel, ha nem is pont ilyen indíttatásból, de számomra is ismerős érzés volt, és időről időre én is szívesen vonultam el - Aggódtam érted... -vallottam be végül, ahogy zavartan felpillantottam Payne-re, majd miután biztosítom arról, hogy nyugodtan meghúzhatja nálam, ameddig csak szeretné, épp indulok felé - közben pedig ő is megindul, így valahol félúton kapom el és zárom a karjaimba. Azzal el is tört a mécses, hagytam, had sírja ki magát, hátha könnyebb lesz a lelke tőle egy kissé, én pedig csak álltam némán ölelve, a haját simogatva, várva, türelmesen, ameddig szükséges. A farkasom energiái simogatóan ölelték körbe, nyugtató szellőként cirógatva. - Tudom... -szorítottam magamhoz, és ahogy meghallottam a hangját, még nekem is összeszorult a torkom. Csak hallgatom, ahogy kiönti a szívét, amikor pedig visszakérdez, csak bizonytalanul megrázom a fejem. - Csak azt tudtam, hogy az előtt harapott át, hogy visszajöttem volna a falkához. Hihetetlen, hogy mennyire rohan az idő... -sóhajtottam, és vicces belegondolni, hogy nekünk így, kölyök fejjel, mennyire mást jelent még ez az egész, mint mondjuk egy 300 évesnek. - Ne is mondd. Előbb a Vörös hold, most meg ez... Én sem hittem volna, hogy ilyen hamar... sőt, azt se néztem volna ki belőle, hogy egyáltalán képes itt hagyni a falkáját. Hogy képes itt hagyni téged... -feleltem, hisz annyira szereti mindenki, tök jó a társaság, meg minden, arról nem is beszélve, hogy Payne milyen múltat tudhat maga mögött, mióta farkassá vált. Persze, hogy a Teremtők nem maradnak örökké a kölykeik mellett, de hogy ilyen hamar újra magára hagyni, úgy, hogy látta, Ryan lelépése mit okozott benne... - Szerintem vissza fog jönni. -jelentettem ki magabiztosan - Őt ismerve nem tudom elhinni, hogy képes lenne túl sokáig távol maradni... -gondolkoztam hangosan, gondolom, nem kell Payne-nek bemutatni a fickót, ismeri ő is kellően, hogy milyen. - Még szép, hogy túl fogunk! -távolodtam el egy kissé, de csak azért, hogy bátorítóan rámosolyoghassak, és még egy határozott bólintással is megerősítsem a kimondott szavakat. - Ha hiszünk benne, akkor bármi sikerülhet! -feleltem magabiztosan, bár elég volt csupán arra gondolnom, hogy ennek ellenére még mindig csak a hotelben dolgoztam utolsó kis pakolómunkásként ahelyett, hogy valóra váltottam volna az álmomat, és egyből meg is csappant az a fene nagy önbizalmam, de inkább el is hessegettem gyorsan a gondolatot. Még fiatal vagyok, bármi történhet, lesz időm valóra váltani őket. - Tudod... szerintem ő is hasonlóan szenvedhet, mint most te. Vagy bárki, aki közel állt hozzá. Legalábbis úgy gondolom. -gondolkoztam hangosan, ahogy mesélni kezdtem a saját emlékeimről - Azt tudod, hogy egész fiatal voltam, amikor Asami beharapott... Még akkor is fiatalabb voltam, mint te, amikor megkapta azt a megbízást 11 éve, és úgy döntött, hogy magával visz. Annyira rossz volt... A szívem egyik fele a falka felé húzott, a farkasok felé, akiket addig megismertem, akik közt felnőttem, akik olyanok lettek mint a fivéreim és nővéreim... a másik fele pedig a Teremtőm felé. Végül aztán vele mentem, de látod, túl sokáig én se bírtam... -vagyis hát relatív, 10 év az életem nagyjából harmada, de egy 300 évet is megéltnek szinte semmiség. Pláne ha úgy nézzük, hányan vannak olyanok, akik sosem térnek vissza később a falkájukhoz. - Nekem is hiányzik... -feleltem végül, de hogy Darrenre vagy a teremtőmre értettem pontosan, abban magam sem voltam biztos. Talán mindkettőjükre... - Mihez lenne kedved? Nézzünk valami filmet, vagy olvassak valamit, vagy zenéljek...? -váltottam aztán témát, hátha sikerül találnunk valami olyan tevékenységet, amivel sikerül elterelni Payne gondolatait egy kissé.
- Azt hiszem igen - bólintottam, bár nem voltam túl határozott. Jó volt egyedül egy kicsit, kellett a magány, hogy egyedül lehessek a gondolataimmal és igen, azt hiszem sikerült is átgondolni a dolgokat. Tudom, hogy mit akarok és tudom, hogy mi az, amit magam mögött akarok hagyni. Már a kijelentésével, miszerint aggódott értem, előhívja a könnyeimet, de egyelőre csak a szememben ülnek meg, hogy akkor bukjanak alá onnan, amikor átölel. Amikor végre biztonságban érzem magam. Mélyen szívom magamba az illatát, ez is egy kapaszkodó, ez is segít, hogy ne kallódjak el, hogy ne hagyjam magam elsodródni. Jólesik a körbeölelő energia is, egy pillanatnyi megnyugvás, egy pillanatnyi béke. Bárcsak tovább képes lennék ebbe az érzésbe burkolózni… A valóság azonban galád módon ragad ki mindebből, hogy ismét a vállaimra nehezedjen. - Bárcsak ne rohant volna ennyire.. - válaszolom révetegen, elmerülve az elmúlt egy évben… Annyi mindent éltünk át együtt, annyi szép emléket őrzök róla és olyan gyorsan eltel az az egy év. - Vagy rohant volna gyorsabban, hogy több évünk legyen együtt - sóhajtottam, miközben már azon voltam, hogy kézfejemmel töröljem le a könnyeket a képemről. - Szerintem senki nem számított rá igazán, legalábbis nem ilyen hamar. Mondjuk.. mi beszéltünk róla. Felkészített rá, hogy milyen lesz, de nem gondoltam volna, hogy az elmélet ilyen hamar valósággá válik - biggyedt le újfent a szám sarka, de ezúttal próbáltam visszatartani a könnyeket, nem akartam ismét zokogásban kitörni, pedig legszívesebben azt tettem volna. - Megígértem neki, hogy erős maradok, csak egyszerűen.. rettentő nehéz - bújtam ismét hozzá, fúrtam arcomat a vállába. Tudom, hogy megígértem és tényleg erős leszek, csak most, még egy picit, még egy egészen kicsit had legyek gyenge, had engedjem, hogy átjárjon a fájdalom. - Én nem tudom, hogy szeretném-e, Phil… Persze, örülnék neki, de kicsit kezdek belerokkanni abba, hogy valaki mindig magamra hagy, aztán mire hozzászokom ahhoz, hogy elment, visszajön, hogy utána megint eljátssza valaki ugyanezt - keserűek voltak a szavaim, de teljesen őszinték. Most így gondolom. Holnap már lehet minden vágyam csak az lesz, hogy visszajöjjön, utána pedig elképzelhető, hogy ismét más állásponton leszek. Ez már csak egy ilyen dolog.. Amúgy sem szeretném magam abba a hitbe ringatni, hogy visszajön, mert mi van, ha mégsem? Nem akarok úgy élni, hogy valami olyan után vágyakozom, amiről fogalmam sincsen, megkapom-e valaha. - Én hiszek neked - kunkorodott kissé feljebb szám széle, keserű görbület volt ugyan, de tényleg szerettem volna ebben hinni. Hogy túljutunk majd ezen, együtt, közösen, mert mi itt vagyunk egymásnak, mert rá számíthatok és foghatom a kezét, legyen szó bármiről. Ahogyan itt van a falka is. Rájuk kell támaszkodnom most, hogy a legfőbb bástyám összeomlott. - Nem tudom, Phil… Lehet. Legalábbis bízom benne, hogy én is annyira hiányzom neki, mint ő nekem - sóhajtottam halkan, mert bíztam ebben, szerettem volna, ha én is jelentek neki annyit, mint ő nekem. Ezután már figyelmesen hallgatom, ahogyan az emlékeiről mesél. - És van esély arra, hogy ő is visszajöjjön valamikor a falkához? - érdeklődöm kíváncsian, mert nyilván nem túl könnyű, ha egy fiatal farkasnak a Teremtője nélkül kell élnie. Itt a falka, az nagy könnyebbség, de akkor sem ugyanaz a kettő. - Amikor ott kint álltam a kilátónál, az is eszembe ötlött, hogy Darren miért nem vitt magával és emiatt haragudtam is rá. De igazándiból, most hogy mondod, lehet az én szívem is majd meghasadt volna, hiszen itt vagy te, Willow, Hunter, az egész falka és borzasztó nehéz lenne, ha választanom kellene a kettő között. Úgyhogy legalább emiatt hálás lehetek Darrennek, hogy nem bízta rám a döntést - sóhajtottam ismét, halvány mosollyal az ajkaimon. Minden rosszban van valami jó, nem igaz? Csak észre kell venni és nem szabad hagyni, hogy a rossz tornyosuljon teljesen fölénk, elnyomva minden mást. Erős leszek, Darren, mert annak kell lennem. Mert megígértem, hogy nem fogok összeomlani. - Talán egyszer tényleg visszajön - suttogtam halkan egy biztató mosollyal az ajkaimon és, hogy én magam Darrenre, vagy az ő Teremtőjére értettem, szintén nem tudtam volna megmondani. Talán mindkettőre. - De addig is - nyomtam egy puszit az arcára, miközben leeresztettem a kezeimet, hogy az ő ujjai közé fűzhessem a sajátjaimat -, én sehova nem megyek - mosolyodtam el ezúttal már egészen szélesen a körülményekhez képest. - Elsőre azt mondanám, hogy zenélj, de félek, az csak Darren felé terelné a gondolataim, szóval.. olvasnál nekem valamit? - hogy mit, az igazándiból mindegy volt, csak kösse le és terelje el kellőképpen a gondolataimat. És had legyek Phil mellett, ennél többre tényleg nem volt most szükségem.
Csak halványan elmosolyodtam, ha segített neki az egyedüllét, erre volt szüksége, akár csak egy kicsit is, akkor pláne nem volt okom haragudni rá, amiért így döntött, vagy épp ezt sugallták az ösztönei, megérzései. Végre leküzdjük azt a kis távolságot is, ami eddig közénk furakodott a bizonytalansággal, én pedig csak szorosan ölelem, a hátát, a haját simogatva, a farkasom energiáival is nyugtatgatva. - Az idő már csak ilyen, sosem elég belőle... - felelem csendesen, és akarva-akaratlanul is eszembe jut, hogy nem olyan régen egyszer már elveszítettük Darrent, a Vörös Hold alkalmával... Igaza van Payne-nek, ki gondolta volna, hogy ilyen hamar búcsút kell vennünk tőle ismét? Vagyis még csak azt sem, mert esélyt sem adott rá, senkinek... - Meglásd, lesznek még közös pillanataitok. Vissza fog jönni. - jelentettem ki magabiztosan, bár magam sem értettem, honnan voltam tudtam, egyszerűen csak ezt súgták a megérzéseim. Remélem, nem kell csalódnom bennük. - Azt tudod, hogy miért ment el? Vagy legalább utalt rá...? - kérdeztem vissza, hátha együtt sikerül valami magyarázatot találnunk arra, hogy hogyan, vagy miért... bár lenne ily egyszerű! Úgy sem lesz, az naivitás. - Hát... tudom, nem nagy vigasz, de talán még mindig jobb úgy, hogy a lelked mélyén valahol tudtad, hogy ez vár rád egyszer, mint ha tényleg semmi előzménye nem lett volna. - gondolkozok hangosan, amikor pedig meghallom az ígéretét, csak még szorosabban ölelem át. - Mindenkinek vannak gyenge pillanatai... Az, hogy erős vagy, nem jelenti azt, hogy a távollétében mindig, minden egyes másodpercben, és teljesen el kell fojtanod minden érzésed, kőkeménynek mutatva magad a kővilágnak... Arra senki sem képes, vagy ha mégis, nem hiszem, hogy sokáig bírná. - magyarázok csendesen, hisz én így is erősnek látom, erősebbnek, mint amilyen én lettem volna hasonló esetben, ha egy év után itt hagyott volna a Teremtőm. Az elfojtott érzések amúgy sem jók, én már csak tudom... illuzionistaként. - Nem akarlak lehangolni, de... szerintem mint minden másba, egy idő után ebbe is belefásul az ember... Vagy hozzászokik. Tudom, nem szép ilyesmit mondani, és azért fáj ennyire, mert még új, mert a tavaszi az teljesen más volt, de... ha továbbra is ezt csinálja, néhány után már csak legyinteni fogsz rá, hogy majd visszajön, mint a bumeráng... - próbálom kissé komolytalanabbul érzékeltetni, hogy mire is gondolok pontosan. - Nekem már az is elég. - mosolyodok el arra, hogy hisz nekem, és óvatosan letörlöm a könnyeket az arcáról, mialatt tovább hallgatom. - Erre fogadni mernék. - állítom biztosan, hisz egykoron Darren is mentor volt, tudom, hogy mennyire odáig van a kölykökért, meg milyen sokat számít neki a család, biztos vagyok benne, hogy nem feledkezett meg Payne-ről sem. Az... egyszerűen nem ő lenne. - Még nem tudok semmi biztosan... Esély az van, persze, csak még az kérdéses, hogy mikor... Amikor annak idején együtt indultunk el, azt hittem, hogy egy-két éven belül letudjuk, aztán látod... azóta 11 év telt el, és Asami-san még mindig nem tért vissza. De talán, hamarosan... - feleltem reménykedve, bár rajtam nem múlt, én vártam rá, akár évekig is, kitartóan, beletörődően, amíg végez a feladatával, és ismét hazatérhet. - Na látod? Minden rosszban van valami jó... csak nem mindig könnyű megtalálni. - feleltem némi sikerélménnyel, miután legalább egy picit sikerült Payne-t jobb kedvre derítenem. - Hát... akkor ha gondolod, várhatjuk együtt Teremtőink visszatértét. Tiszta romantikus, nem? Mint két elveszett, hűséges kölyök... - nevettem fel keserűen, mert valahol tényleg ironikus volt a párhuzam, ahogy az életünk alakult. A puszira csak elmosolyodtam, és viszonzásul az én ujjaim is az övéi közé fűződtek, hogy aztán egy pillanatra el is engedjem, amíg az ágy felé terelgetem... foglaljon csak helyet rajta, vackolja be magát kényelmesen, én pedig addig elpakolok, meg kerítek valamit... - Mit szeretnél? Verset vagy képregényt...? - állok meg tétován a könyvespolcom előtt, miután a kottáimat az íróasztalra száműztem, majd választásától függően vagy a Lao Ce - Tao te King című kötetét emelem le, vagy a Fullmetal Alchemist manga első kötetét emelem le róla... míg az előbbi csupa komolyság, komoly életbölcsességekkel, addig a másik bár eleinte szomorú történet, de igazán jól le tudja kötni az ember figyelmét, arról nem is beszélve, hogy rengeteg megmosolyogtató pillanatot is tartogat az olvasói számára. Én mindkettőt imádtam.
// Bocsi, hogy csak most... Viszont tekintve, hogy Darren is visszatérőben, ezt most részemről már a záró lenne. Köszönöm a játékot, és Payne még mindig hihetetlenül cuki! *___* //
- Remélem. Bár nem tudom, mi lesz, ha visszajön. Hogy képesek leszek ugyanúgy nézni rá, mint ezelőtt - sóhajtottam a vállába. Nem akartam elengedni, jó érzés volt, hogy ő itt van nekem, hogy rá számíthatok, hogy támaszkodhatok rá. Éreztem az energiáit, kellemes nyugtató volt az is, még az összekucorodott, hűvösséget árasztó bundásom is felemelte a fejét és közelebb kúszott kicsit a hímhez. Bármennyire is volt rideg a legtöbb esetben, neki is szüksége volt valakire, aki mellette áll. Ott volt Willow vöröse is, de Phil más volt. - Nem, fogalmam sincsen - ráztam meg a fejem. Ha legalább tudnám, talán egyszerűbb lenne, de semmi ilyesmi nem volt. Csak a bőrömet kapargató érzés, aztán már hiába rohantam, képtelen voltam utolérni. - Igen, határozottan jobb. Nem tudom, mi lett volna velem, ha.. ha Darren nem készít fel erre - igazándiból pontosan tudtam, csak nem akartam arra gondolni, nem akartam kimondani. Tudtam, hogy ugyanúgy összeomlottam volna, mint amikor Ryan itt hagyott. Darren megmutatta, hogyan lehet ezt túlélni, én pedig minden erőmmel azon leszek, hogy sikerüljön. Fáj, iszonyatosan fáj, de tudom, hogy idővel jobb lesz. Jobbnak, könnyebbnek kell majd lennie. - Igen, ebben igazad van - bólintottam aprót - Meg hát itt vagy te is, az egész falka, nélkületek biztos nem menne - mosolyodtam el haloványan, miközben arcomat még inkább a vállába próbáltam fúrni. Az erős emberek is megengedhetnek maguknak néhány pillanatnyi gyengeséget, másképpen nem is lehetne élni. - Nem, ez egyáltalán nem lehangoló, mert így van. Bár azért bízom benne, hogyha visszajön, nem fog rendszert csinálni ebből - sóhajtottam újfent, annyit sóhajtoztam ma már, mint eddig talán sose. Megdöntöm a napi rekordot, ha így folytatom… Halovány görbület jelenik meg az arcomon, ahogyan letörli a könnyeimet az arcomról. Kicsit belemozdítom az arcom a mozdulatba, hogy a kézfejéhez simulhassak, mintha csak tovább szeretném érezni a tenyerét az arcomon. El sem tudom mondani, mennyit jelent, hogy itt van nekem. - Kívánom, hogy tényleg minél hamarabb hazajöjjön most már - próbáltam biztatóan rámosolyogni, fogalmam sincsen, mennyire sikerült hatásosra. Tényleg szerettem volna, ha a Teremtője visszatér, hiszen 11 év azért hosszú idő és habár Phil már kinőtte a kölyökcipőt, még nem volt olyan idős. Bizonyára benne is megvolt a Teremtője iránti vágyakozás, még nem értük el azt a kort, hogy ez ne így legyen. - Valóban nem volt könnyű megtalálni - és valahol szomorú is az a bizonyos jó ebben az egész rosszban. De tényleg jónak számított, legalábbis jobbnak és ez is egy újabb olyan gondolat volt, amiben képes voltam megkapaszkodni. Szükségem volt az ilyen aprócska kapaszkodókra, ha nem akartam teljesen elveszni. - De, valóban az - nevettem vele együtt, bár sajnos ezúttal ebben a kacajban nem sok őszinteség lapult. Ugyanúgy a keserűség volt a domináns benne, mint Phil esetében. Tényleg mint két elveszett, hűséges kölyök. - Legyen a képregény, ha már van választási lehetőségem - abban legalább sok a kép, amiket figyelhetek és amik biztosan segítenek, hogy ne kalandozzanak olyan felé a gondolataim, aki felé nem kellene. Felkucorodtam hát az ágyra, törökülésben, magamhoz ölelve az egyik párnáját, majd amikor ő is odaült mellém, akkor inkább hozzábújtam. Mielőtt azonban még elkezdte volna, felemeltem a fejem és rápillantottam, egyik tenyeremet simítva az arcára. - Köszönöm - suttogtam halkan, majd egy rövidebb csókot loptam tőle. Ezután már nem hátráltattam, az ölébe hajtottam a fejemet, kényelmesen bevackolva magam, aztán figyelmesen hallgattam, ahogyan elkezdte a történetet. Kifejezetten érdekes volt a szomorú indítás ellenére is, a képek a hangjával karöltve pedig tényleg segítettek elvonni a figyelmemet. Olyannyira, hogy nagyjából a történet háromnegyedénél képtelen voltam nyitva tartani a szememet és ezúttal pihentető, álomtalan álomba zuhantam.
// Én is nagyon szépen köszönöm! Phil se panaszkodhat, neki is bőven kijutott a cukiságból! *___* //
/A csocsó szobában történtek után (Payne vs Philip vs Darren)/
A sors elintézi, hogyan tegyen bennünket a gonosz bűnsegédjévé. Az emberek nem születnek gonosznak. És nem is lesznek terroristák se egy csapásra. De lépésről lépésre, mint amikor a földműves ültetésre készíti elő a földet, úgy alakul az életünk, hogy egyre inkább hajlamosak vagyunk befogadni a terrorizmus magvait. Nem lehet magunknak választani a bűnt és másoknak a bűnhődést. A szentek ugyan bármikor elbukhatnak, de a kárhozottak mindig megváltásra áhítoznak. Mind mind akarunk valamit és meg is akarjuk azt szerezni. Hallottam mi történt a csocsószoba felől. A Kölyköm és Darren-sama kölyke összemarakodtak. A fagyos északi pedig közbe avatkozott. Nem vetem meg a hímet, mert azt tette, amit tennie kellett. Illetve épp ez az, hogy egyik se cselekedett logikusan. Miért robban ki egyáltalán közöttünk mindez? Szeretnék válaszokat találni, de mindez nem lesz könnyű menet. A Vörös Holddal van kapcsolatban? A kimondott szavakat nem lehet visszavonni, a tetteket nem lehet meg nem történtté tenni. Bocsánatot kérhetünk a hibákért, de nem törölhetjük el az elkövetett bűn következményeit. Mikor haragszunk, emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy nem ismerhetünk minden tényt és körülményt, ezért nem árt megkérdeznünk a másik felet, nehogy téves következtetéseket vonjunk le. A megbocsátás nem érzelem, hanem az a döntés, hogy elfogadjuk a másik személyt annak ellenére, amit tett. Nem kell a tökéletesség látszatát keltenünk ahhoz, hogy fontosnak tűnjünk mások szemében. Az emberek semmivel sem fogják kevesebbre becsülni azt, aki beismeri saját gyengeségeit. A lépteim Philip szobája felé indulnak, kissé sietősen, energiám lomhán leng körbe, de mégis…aggódunk. A szoba előtt megtorpanva sóhajtok egyet, majd beszélni kellene a felsőbb vezetéssel is néhány dologgal kapcsolatban, mert ez így egyre veszélyesebb a kölykökre nézve….azok meg már sokan vannak. Mondjuk az én szememben nincsenek útban. Egy koppanás az ajtón, majd belépek a szobába. A cipőmet már veszem is le és rakom le a fal tövébe. A nőstény a kölykét kutatja halk morranással, fülei előre meredve. A szoba besötétítve hever itt egymagában, de érzem a Kölyök energiáit… - Elmondod, mi történt? - érdeklődöm az ablak felé bámulva, két kezem magam előtt összekulcsolva, aggódón. Mindegyik sztorira kíváncsi vagyok, nem egy fölött ítélkezem, amit nem szokásom. Ha olyan dolgokat teszel, amiket megbánsz, akkor az tuti, hogy el fog jönni az idő, amikor meg kell állni a menekülésben és fizetni kell. Nem lehet örökké kikerülni a felelősségre vonást. Mindenki tett olyat, amivel megbántott valaki mást, vagy cselekedett önző módon, amivel másoknak okozott fájdalmat, de ezt nem mindenki látja be. A legrosszabbak azok, akik elismerik, hogy ártottak másoknak, de nem mutatnak megbánást. - Tudnom kell, mi történt, Philip- kun. Mert csak úgy tudok segíteni. – kissé erőteljesebben adom tudtára, hogy igenis mondania kell valamit. A tiszta lelkiismeret a legnagyobb gyógyír. Mond hát el, mi történt néhány perccel ezelőtt. Ismerjék el a hibáikat, s temessék el őket illően - különben visszajönnek kísérteni…. azt meg senki sem akarja. Beljebb lépdelek az ablakhoz, hogy a redőnyön igazítsak egy keveset, hogy kellő fény biztosítsa azt, hogy a Gyermek arcára nézhessek. Látnom kell.
Lehet, hogy gyávaság volt részemről, de egyszerűen képtelen voltam akár egy perccel is tovább időzni a csocsó szobában történtek után, így hát amint Darrentől engedélyt kaptam a távozásra, sietve el is húztam a csíkot... Úgy tűnik, Payne most már úgy is biztonságban van a Teremtője mellett, én pedig csak feleslegesen zavarnám őket... Először Asami-san szobája felé indultam, hogy én is a Teremtőm mellett keressek vígaszt, de nem tudom, mennyire lenne büszke rám a történtek után, így némi hezitálást követően aztán mégiscsak a szobámban kötöttem ki, hogy fejest ugorjak az önmarcangolás mocsarába. Mire megéreztem Asami-san energiáit a szobám felé közelébe, már sejtettem, hogy elért hozzá is a hír... jeleznem sem kell neki, hogy betoppanjon a kripta sötétségbe burkolózott szobámba, s míg máskor oly lelkesen sietek mindig az üdvözlésére, most csak fekszek az ágyamon mozdulatlanul, mint akibe két marék életkedv se szorult. A kérdésére először csak megrázom a fejem, mert beszélni sem akarok róla, sőt, felé sem pillantok, holott tudom, hogy végképp nem tehet semmiről... csak akkor moccanok végre lomhán, amikor leül az ágyam szélére, és oly kitartóan tovább folytatja a faggatásomat. - Inkább... megmutatom. Ha nem baj... - motyogom csendesen, ahogy lassan felé pillantok, mert a szavak olyan csalókák, akaratlanul is úgy adja elő az ember a történetét, hogy egyik vagy másik félt kedvezőbben tüntesse fel, asszerint, hogy hova húz a szíve. Szemtanúja lenni azonban egészen más... lehet, hogy egyeseknek az is kevés, nem értenék tökéletesen a történteket, de lévén a Teremtőm már jó ideje tudja, hogyan is érzek az Ikkumánk lánya iránt, nem tartok tőle, hogy ilyenből gond adódna. Amennyiben nem zárkózik el előle, úgy lassan elkezdem megosztani vele az emlékképeket, egészen onnan kezdve, hogy békésen csocsózunk, míg egyre elmérgesedik a helyzet, míg végül eljön az a pont, ahol egyikünk, majd másikunk sem képes teljesen uralni önmagát... Sebek, karmolások, harapások, reccsenve törő bútorok, mígnem végül én kerekedek felül a nőstényen... Zárásként pedig Darren belépője, ahogy szétcsap köztünk, rendet teremtve. - Nos... ez történt. - felelem csendesen, s ha már a Teremtőm mellett ülök, kissé neki dőlve, államat a vállának döntve bújok hozzá, akárcsak valami kisgyerek. Hiába, egészen fiatal koromban váltam farkassá, sokkal inkább volt számomra igazi anya, mint a saját, vér szerintim... - Mindent elrontottam, igaz...? - szólaltam meg lemondóan - Te mit tettél volna a helyemben? - faggattam szelíden.
Az emlékek…a néhány perccel ezelőtti pillanatok játszódnak le. Lehunyt szemmel figyelek és tanulmányozom mindezt. Szusszanva pillantok a fiatal hímre, aki mellém ülve szontyolodott képet mutat a világnak. Kérdésére nem egyből válaszolok, az ablaka felé pillantok, majd falakon siklik tova tekintetem, kezem emelem, hogy beletúrjak a férfi vörös hajába, végül a térdemen köt ki kezem. - Tetteink meghatároznak minket. Visszahatnak ránk. A jótettek, az erények egyre jobbá tesznek bennünket, a rossz tettek, a bűnök lehúznak, beszennyeznek bennünket. Beépülnek a személyiségünkbe. Nem tudunk úgy jók lenni, hogy ezáltal jóvá ne váljunk. Nem tudunk úgy törekedni az igazságra, hogy ne váljunk egyre inkább igaz emberré. Nem tudunk úgy hazudozni, hogy ne váljunk előbb-utóbb hazuggá. - felelem csendesen miközben a padlót figyelem hosszasan. - Mindannyiunk lelkében megállás nélkül folyik a harc a Jó és a Rossz között. Lehet, hogy minden pillanatban összecsapnak egymással az angyalok és az ördögök. Talán évezredek óta tart a háborújuk, és egyre nagyobb területeket hódítanak el egymástól, míg végül egyikük megsemmisíti a másikat. - folytatom az előbbit, majd újra a fiúra pillantok. - Bedobod a törölközőt? Nem teheted. Ha úgy érzed, hogy kész, a szíved megszakad, akkor is harcolnod kell, de állatira, hogy érezd, életben vagy. Szenvedsz, fáj, ilyen az élet. Összezavarodtál és félsz? Legalább valami mindig eszedbe juttatja, hogy valahol a jövőben vár rád valami jó, amiért érdemes harcolni. - felelem komolyan, majd testemet felé fordítva, kezemet az állára helyezve kérem, nézzen rám. - Philip- kun. Te áldott vagy. Valójában azok a szerencsétlen emberek, akik sosem voltak szerelmesek, és sosem szenvedtek. Ők egyáltalán nem is éltek. Szerelmesnek lenni és szenvedni tőle: ez a helyes út. Így ugyanis keresztülmész a tűzön, ami megtisztít, ami új szemeket ad neked, és éberebbé tesz. Ez az a kihívás, amit el kell fogadni. Aki nem fogadja el ezt a kihívást, az gerinc nélküli marad. - mélyen pillantok a szemeibe, szavaim komolyan koppantak a falak között, de rajta áll, hogy ezt elismeri, vagy kidobja. Ha az utóbbi…abba nem merek belegondolni.
Csak szó nélkül mutatom a nem sokkal korábbi emlékképeket a teremtőmnek, legyen akármilyen kellemetlen vagy szégyenletes is így, a végeredmény fényében. Hagyom, hadd peregjenek végig a képek Asami-san lelki szemei előtt, hadd lássa ő is azt, miért vagyok annyira most magam alatt. Amikor pedig beszélni kezd, sokáig csak a szőnyeg rojtjait fixírozom kitartóan, mígnem lassacskán bátorkodom felé emelni a tekintetem. Ismerős szavak, volt már szó korábban is hasonlókról, mégha akkor kevésbé voltak aktuálisak, és nem is feltétlenül jegyeztem meg őket annyira. Így, hogy most van mihez kötni, társítani őket, sokkalta erőteljesebben hatnak. - És mi van akkor, ha túl hamar gyűri le egyik a másikat? Akkor vége? - kérdeztem rá, mert... tudom, butaság, de valahogy akaratlanul is Payne mostani, sokkalta ingerlékenyebb és agresszívabb viselkedése jutott eszembe. Mi van, ha még tovább fajul a helyzet? A Teremtőm szavai szerint még nem késő, hogy minden a régi legyen, de mi van, ha annyira eldurvul a helyzet, hogy lesz egy pont, ahonnan nincs tovább? - Helyes, helyes... de akkor miért ilyen nehéz? - suttogom csendesen, mert igaz, eddig olyan jól megvoltunk, talán egy hangos szót nem váltottunk egymással Payne-nel, nem hogy verekedtünk volna... lehet, hogy elkényelmesedtem? Azért viselem ilyen nehezen a mostani állapotot? Így vagy úgy, a teremtőm szavai komolyságuk ellenére valahogy mégis megnyugtatóan hatnak. - Nem szeretném feladni... - felelem, bár szerintem már ismer annyira, hogy ha rég reménytelen lenne a helyzet, én még akkor is ragaszkodnék hozzá, hátha, valami csoda folytán mégis... mint ha csak a kitartás, a hit és a remény önmagában elegendő lenne a csodákhoz. - Lehet, hogy nem illő ilyesmit kérdeznem... - kezdek bele óvatosan, hisz tisztában vagyok vele, Japánban mennyire kényes téma a kapcsolatokról veszélni. - Te voltál már valaha szerelmes? - az, hogy az elmúlt húsz évben esetleg nekem nem tűnt fel, semmit sem jelent, hisz hiába töltöttem sok időt mellette, Asami-san jóval idősebb mint én, no meg ha lett is volna valakije ebben az időszakban, illúzionistaként nem eshetett nehezére titkolni. Meg megtanultam Japánban töltött éveim alatt, hogy mennyivel másképp viszonyulnak az ilyesmihez, nem rakják kirakatba dicsekvésképp a kapcsolatukat, magánéletüket az emberek. Annál jóval szerényebbek, érzékenyebb lelkűek.
- Vannak rossz dolgok, amiket muszáj megtenni, hogy a halál ellenében felpörgesd az életet. Philip- kun, ha valakit igazán szeretsz, mindig mosolyát látod, akkor is, ha éppen rossz kedve van, akkor is, ha mérges, ha aggódik, ha szomorú. Te mégis a mosolyát látod. Azt a mosolyát, amit majd te varázsolsz arcára, szívébe, amikor fáradt, mérges, vagy bánatos. Mert szereted. Ilyenkor is. Sőt. Ilyenkor igazán! – válaszolom a tekintetébe pillantva, egy kis erőt adva neki ezáltal, hogy még nincs vége ennek. Mert még nem lehet vége! A kérdésére csak egy apró mosoly a szám szegletében a válaszom. Mást nem igen tudok, hiszen most először tapasztal ilyet. De küzdeni kell és ezt ő is tudja. Anélkül nem lehet élni. Nem is szeretném, hogy feladja, mert akkor minden reményét elveszíti, és akkor tényleg nem marad már semmi. A félelem bizonytalanná tesz, és amíg habozol, a legrosszabb álmaid teljesülnek be rajtad. A következő kérdésére nem számitottam, teljesen ledöbbent, pár másodpercnyi csendet követően pillantottam csak el róla, egész idáig őt figyeltem. - Voltam és még vagyok is. – mosolyodok el szélesen. - Csak nem ilyen egyszerű. Egy régi barátság már a japán falkában fejlődött át valamibe, amit a mai napig nem tudok hova tenni. 300 éve ismerjük egymást… - nevettem el magam, hiszen a hím most Anchorage-ban van a fivérem fiával…kíváncsi vagyok hogy jönne ki egymással. Furcsa, mert fivérem rám bízta a gyereket, mégis ő vigyáz rá. De itt mindig történik valami, ott meg kicsit biztonságosabb. - Egy kóbor csapja a szelet jelenleg. Az igazi szószóló. – nevet nem mondok, talán ismer ilyen hímet, aki imádja csűrni csavarni a szavakat. - A dolog nehéz, mert nagy balhés…a szabályokkal megyünk szembe… de ezzel nem szeretnék senkinek sem ártani. - hagyom ennyiben a dolgot. - Még nekem 380 évesen is, ugyanolyan nehéz, mint neked, hogy távol van, és a bajt falja... De túljutunk rajta Kölyök, csak idő kérdése. - szól ez mindkettőnknek szobában. Elmondtam, mert tudom, hogy érteni fogja.
- De miért...? - kérdezek vissza letörten, holott tisztában vagyok vele, hogy mert ilyen az élet egyensúlya, jó dolgok nélkül a rosszak sem léteznének, és viszont, szerencsétlen véletlen, hogy most pont a rosszak vannak túlsúlban az életemben, igyekezhetek azon, hogy ellensúlyozzam őket a jókkal, úgyra egyensúlyba hozva a harmóniát. - Annyira csodálom benned, hogy képes vagy mindig ilyen pozitívan megközelíteni a dolgokat, még akkor is, amikor olyan reménytelennek tűnnek. - görbült halovány mosolyra a szám széle, szerintem csodálatos adottság, pláne, hogy nem csak üres szavakkal teszi, hogy jobb kedvre derítse az embert, hanem tényleg ott lapul az igazság is a szavak mögött. Annyira szeretnék én is megtanulni tőle ezt a tehetséget... Mint megannyi mást is, ám nem most, amikor ilyen rossz passzban vagyok, így inkább csak hallgatom a történeteit, ahogy a saját életébe enged kicsit mélyebb bepillantást. - 300 éve? De hiszen az rengeteg... legalábbis most így nekem, belegondolva... - hisz Payne-nel mióta is ismerjük egymást? Egy éve? Talán még kettő sincs, hogy visszatértem? - Egy... egy kóbor? Ő ugyanaz, mint akit a japán falkából ismersz, vagy... ő már másik személy? - attól tartok, egy kissé elvesztettem a fonalat, épp ezért kérdezek, aztán mást nem, ha nem tartozik rám, úgy is a tudtomra adja. Arra szándékosan nem kérdezek rá, hogy ismerem-e, mert ha úgy gondolta volna, úgy is megosztotta volna, így hát tiszteletben tartom a magánéletét. - Pedig azt hinné az ember, hogy ahogy egyre idősebb, bölcsebb és tapasztaltabb lesz az ember, egyre kevésbé jelentenek számára problémát az ilyesmik. De akkor ezek szerint... Tévedtem. - gondolkozok hangosan, leglaábbis ha a Teremtőm is hasonló csónakban evez, mint én... sőt, talán mondhatni, az ő helyzete komplikáltabb is, egy balhés kóbor miatt. - De ha kóbor... miért nem csatlakozik a falkához? Akkor sok problémát megoldana, nem? - legalábbis olyanokat, amik most aktuálisak lehetnek esetükben, aztán Payne és a saját példámon okulva, még utána is felmerülhetnek újabbak. Hajjaj! Miért ilyen nehéz dolog a szerelem?
Az akadályok nem törhetnek meg minket, minden újabb akadály az elszántságunkat fokozza. Vagy találunk ott utat, vagy építünk egyet. Nincs szeretet utálat nélkül, élet halál nélkül, vagy nyár tél nélkül. És főleg vannak olyan kérdések, melyekre nehéz válaszokat találni, csak a feladás a könnyedebb…senki ne adja fel a kutatást! Megéri. Szavai megmosolyogtatnak, egy csókot lehellek hajára. - Adtam már fel dolgokat én is, Philip- kun. - vallom be neki őszintén, noha az még a japán falka idején volt, hogy nem akartam semmit sem, csak megkeresni Juliát. De ezt nem szeretném feszeget, csak jó ha tudja, nálam is volt efféle időszak. Az a kérdés, miért hagyják, hogy így legyen? Mindenki raktározza az érzéseit, megbánást, haragot, dühöt. Legtöbben kiengedik néha, hogy ne nyomja úgy a lelküket. Így megbirkózhatnak vele… de egyesek másokra borítják, így ez lesz a végkimenetel, majd újra és újra elkezdődik. A jelenlegi helyzet pont erre mutat rá. Elkerülhető? Persze. - A továbblépés és a felejtés nem ugyanaz. - attól mert 300 éven át egymáséi voltunk magányunkban, az nem jelenti azt, hogy egyből pulzált köztünk valami…ez a Fairbanksi falkába való csatlakozást követően váltott más felé. Bevallotta mit érez, majd elvonult Anchorage-be. - Ő egy másik…nincs még 100 éves… - nem a kor teszi a farkast, ugyan már. Nem is a vérvonala, vagy hogy mennyire erős…hanem hogy mennyire jó a lelke, mennyire marad meg egy része az emberségének. Ha felemészt a saját farkasod... - Amikor azt mondod: “Feladom!”, gondolj arra, hogy ilyenkor másvalaki azt mondja: Egek, micsoda lehetőség! - nézek bele hossza kölyköm íriszeibe, majd bele a lelkébe. - Ne hagyd, hogy a gondok nagyobbak legyenek. Azt meg főleg ne, hogy eltérítsenek Payne-chan-tól. - nem adok válaszokat a kóborral kapcsolatban, mert én sem tudom mit szeretne Lester a jövőben. A komplikációk pedig egyre nagyobbak a falka szívében is. - Figyelj csak Philip Abraham. Mosolyogj úgy, mintha még sosem sírtál volna! Harcolj úgy, mintha még sosem veszítettél volna! Szeress úgy, mintha még sosem bántottak volna meg! Új dolgok várnak rád, úgyhogy próbálj meg előre nézni. Járj széllel, száguldj szélviharral, ne aggódj a messzi jövő miatt, és bízz, hogy ismét, újból, és megint szerencséd lesz! - simítom meg arcát a srácnak, kellemes energiákat kölcsönözve neki, melyek kisebb önbizalmat adhatnak és annál több kedvességet vájnak szívébe, lelkébe egyaránt.
Csak egy fáradt sóhaj kíséretében bólintok a Teremtőm szavaira, és akármilyen szomorú is a téma, valami különös oknál fogva mégis halvány mosolyra görbül a szám széle. Talán mert Asami-san nincs úgy elszállva magától mint sok, hozzá hasonló korú farkas, talán mert még ezek ellenére is olyan szerényen és bölcsen tud mutatkozni szinte minden helyzetben... Magam sem vagyok biztos benne. -De én nem szeretném feladni... ezt nem. - motyogom végül csendesen, bár az igazat megvallva félek, hogy hogy fogunk tudni megbirkózni vele, így, hogy a farkasaink ilyen csúnyán összekaptak. Tudom, most még nagyon friss, még az én szívem sem nyugodott le a történtek óta, de egyszerűen olyan távolinak tűnik a holnap – hát még valami későbbi időpont! - Óóó... - csúszik ki meglepettségemben, mert nem is tudom... valahogy mindig is abban a hitben éltem, hogy ahogy az emberek közt is szokás, úgy vérfarkasoknál is nagyjából hasonló korúak találnak egymásra, vagy ha az egyik idősebb, akkor az inkább a férfi... de úgy tűnik, ez sem törvényszerű bundás világunkban. - Megpróbálom nem tovább növeszteni azokat a gondokat... - bólintok végül, mert ahogy az előbb is szóba került már, feladni semmiképp sem szeretném, mást nem ha tényleg nincs más megoldás... És ha Payne is így szeretné, mert ha valami, hát ez tipikusan olyan dolog, amiben sajnos egyedül nem lehet dönteni – vagyis lehet, csak csúnya vége lehet... Hálás mosollyal az arcomon fogadom a simogatást, ahogy az ismerős energiákra a farkasom is sokkal nyugodtabban, békésebben kapja fel a fejét, miután pedig abba marad a mozdulat, némi magabiztosságot összeszedve bólintok az elhangzott szavakra. - Rendben, sensei. Köszönöm a bíztató szavakat, és ígérem, igyekezni fogok eleget tenni nekik! - bólintottam rájuk - És köszönöm azt is, hogy itt vagy nekem, amikor szükségem van rád. - tettem hozzá csendesen, elvégre ha valaki előtt, hát a saját Teremtőm előtt sosem próbáltam takargatni a valódi érzéseimet, elgyen szó akár szavakról, tettekről vagy energiákról. – Elmegyünk levegőzni egyet? Akár sétálni az erdőbe... vagy vadászni... esetleg zenélni? Persze csak ha lenne kedved, vagy nincs más, halaszthatatlan dolgod... - egészítettem ki óvatosan az invitálásomat, majd a válaszától függően vagy nekiláttam lassan a készülődésnek, vagy valami más elfoglaltság után néztem, hogy addig is lekössem háborgó gondolataimat.
// Nem tudom, szerettél-e volna még valamiről beszélni benne, de ha nem, úgy részemről ez záró lenne. Rövidke léte ellenére szerettem, olyan Asamisan szívmelengető volt, köszönöm! ^^ //
Helyén van a srác esze és szíve, amiért igazán szeretem őt. Mint gyermekem és kölyköm…. mindkettőben megadatott. előző nem a vér szerintim, de közel áll hozzám. Drága Philipem. Lépj túl mindezen a magad kis tempójában…nem törhetnek meg. Mert erős vagy. Erősebb vagy, mint aminek mutatod magad. És azért, mert helyén van mindened. Tiszta és nagy dolgokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni. Megtanultad már. Az akadályok nem törhetnek meg, minden újabb akadály az elszántságodat fokozza. - Mára semmi dolgom nem akadt. Vagyis de… sétáljunk kicsit. - mosolyom szelíden varázsolódik arcomra, miközben a fiatal arcot figyelem, felkelek és az ajtóhoz indulok. - Ha készen vagy, kint találkozunk. - felelem vissza neki, felvéve a cipőmet az ajtóban, majd távozóra is fogom a dolgot. Érkezik, amikor érkezik. Nem sürgetem. Ráérek. Rá mindig tudok időt szánni. Ráadásul…gondolkodtam már egy bizonyos apróság megtanításában is…. fontos lehet az életében is akár. De hogy a farkasok mióta küzdenek karddal? Mindegy. Jó ha tisztában van a forgatásában. De ez majd a következő nagy fejezetben eldől.
Jó néhány hosszúra nyúlt percig csak ácsorogtam ott, az ajtót bámulva, amin nem sokkal ezelőtt Darren lépett ki. Szar érzés, ami azt illeti. Jobb lesz, tudom, hogy jobb lesz, hiszen most nem akkora a hiány, most nem éget annyira, mint amikor legutóbb tűnt el. Fáj, persze, hogy fáj most is, de ez most egészen más, mint a múltkori alkalom. Elbúcsúztunk, tudom, hogy egy jó darabig nem jön vissza, ugyanakkora nem tűnik el végleg. Ott a telefon, ott a skype és ha esetleg Anchorage-ben maradnak egy ideig, akkor elképzelhető, hogy a közeljövőben máris tudunk találkozni. Minden rendben lesz. Tekintetem a dohányszóasztalra letett dobozra siklott, odasétáltam hozzá, megérintettem a fedelét. Az a sok emlék, mind Darrené. Elfogott a kísértés, hogy belelessek, de ez már a múlt, én pedig inkább a jelennel foglalkoznék, most másra van szükségem, nem pedig emlékekre. Valami kézzel foghatóbbra, valaki olyanra, aki megért, aki nem kérdezősködik feleslegesen és aki nem kezd el sajnálgatni, ha látja, hogy tulajdonképpen egészen jól viselem a dolgot. Mert ha valami, akkor a sajnálkozó pillantások egészen biztosan nem kellenek, az csak azt jelentené, hogy ők nem értik a dolgot, nem értik, mi miért történt. Elléptem a doboz mellől és Phil szobája felé vettem az irányt, bízva abban, hogy itthon van. Kellemetlen lenne, ha házon kívül lenne, mert tényleg szükségem volt. Farkasom felől ugyan éreztem az ellenérzést, de jelenleg sokkal jobban el volt foglalva a történtekkel, minthogy morogjon arra, hova, kihez is készülök. Remélem ez így is marad, mert az most sok lenne, ha nekiállnának acsarkodni a farkasaink. Kopogtam, nem akartam csak úgy rátörni, bár minden bizonnyal érezte a közeledésemet, mert a pajzsomat csak akkor jutott eszembe felhúzni, amikor már az ajtajában álltam. Már egészen jól ment és így minden bizonnyal egyszerűbb lesz a dolog. Csak akkor nyitottam be, ha beinvitált, vagy ajtót nyitott, ajkaimon pedig halvány mosoly ült. - Szia - köszöntöttem csendesen, de ismét nem tudtam, léphetek-e közelebb, átölelhetem-e, bizonytalan és ingatag volt a talaj, amin jelenleg ácsorogtunk és inkább biztonságosabb voltam, minthogy megrepedjen alattunk és végzetessé váljon a helyzet. - Hogy vagy? - érdeklődtem, mert az utóbbi erdei összefutásunk óta nem nagyon beszélgettünk. Egyikünk sem kerülte direktbe a másikat - legalábbis kétlem, hogy ő így tett volna -, de nem kerestem a társaságát és ő sem az enyémet. Ez viszont egyáltalán nem tetszett és talán tényleg ideje volt tenni valamit ellene. - Itt maradhatok estére? Vagy van kedved átjönni hozzám? - nekem igazándiból mindkét opció tökéletesen megfelelt volna. Túl hatalmas így az a ház, a legutóbb is képtelen voltam egyedül ott lenni, most sem tudom, mi lesz így, de valamit majd csak kitalálunk.
Darren hívógató energiái engem is elértek, s bár az előzményeket véve volt egy sanda sejtésem, hogy miért csődítheti össze a csapatot, ettől függetlenül engedelmeskedtem a hívásnak, és a nappali egy csendes zugában, a Teremtőmtől nem messze én is megjelentem a többiekkel együtt, hogy meghallgassuk. Igaz, az, hogy Payne ismét mellettem bukkant fel, adott némi dejà vu-s színezetet az estnek. De nézzük a jó oldalát, legalább nem temetünk! Csak akkor néztem rá némileg furcsállva, amikor a bejelentés végén amilyen gyorsan felbukkant, úgy tovább is állt... Hát, úgy tűnik, ennyi volt. Azért a sorba még beálltam, hogy elbúcsúzzak egykori Ikkumámtól, de aztán vissza is battyogtam az emeletre, visszagubózva a szobámba... pajzs újra fel, hogy a lehető legtöbbet zárjak ki a többiek energiáiból, érzéseiből, füles fel, és már folytattam is a zenehallgatást, ahol abbahagytam nem sokkal korábban... Egészen addig, amíg meg nem csörrent a telefonom, akkor ugyanis sietve csaptam le rá, még akkor is azon trécseltem, amikor kopogtattak, így elsőre nem is érzékelem, hogy valaki álldogál az ajtóm előtt... Kopogtak? Vagy csak a fülem csengett? - Szabad! - kiáltottam az ajtó felé, mást nem hülyének néznek a szomszédok, hogy magamban beszélek, de amikor Payne alakja bukkant fel az ajtóban, egy pillanatra azt sem tudtam, hogy milyen nap van hirtelen... - Szia. - köszöntem vissza, miközben felpattantam az ágyamról, és még az is kiment a fejemből, hogy épp a húgommal telefonálok... csak miután hosszú másodperceken keresztül nem szóltam bele a készülékbe, hallottam az elégedetlenkedő hangot a vonal túlfeléről. - Figyelj, Amy, most le kell tennem... majd... majd később beszélünk, oké? Vigyázz magadra, szeretlek! Szia! - hadartam el egy szuszra, majd mielőtt még a másik ellenkezhetett volna, már ki is nyomtam a készüléket, lenémítva, zsebre vágva. - Öhm... én megvagyok, igazából csak a szokásos... - vontam vállat, mert bár volt néhány változás az én életemben is mostanság, de azt hiszem, ezek most mind eltörpülnek a Payne életében beállt mellett... - És te? Szeretnél beszélni róla, vagy... inkább hagyjuk, és valami mást? - kérdeztem rá óvatosan, mert emlékszem, hogy korábban is mennyire megviselte a Teremtője lelépése... nem tudom, mennyire edződött hozzá, vagy ennyi alkalom után hogyan változtak az érzései ennek kapcsán? - Húha... - feleltem kissé meglepetten, miközben a tarkómat vakarászva körbenéztem, nem volt éppenséggel a legnagyobb rend, kották mindenfelé, talán valamivel több, mint amit megszokhatott, mert amúgy annyira nem szoktam széthagyni a cuccaimat, egyszerűen mostanában nyakig benne voltam a gyakorlásban. - Részemről semmi akadálya, amelyik neked kényelmesebb. - húzódott halvány mosolyra a képem. Nem tudom, szeretne-e inkább a saját szobájában lenni, csak nem egyedül, vagy inkább menekülne onnan... nekem egyikkel sem volt bajom. Meg tekintve, a farkasom is hogy begubódzott mostanában, elzárkózva a külvilág minden eseményétől, nem hiszem, hogy sok probléma lenne vele. - Na gyere bentebb, ne csak ácsorogj ott a küszöbön... Kérsz valamit? Mondjuk túl nagy választékkal nem tudok szolgálni... - vallottam be, miközben közelebb sasszéztam mellé, amennyiben nem érzékeltem az energiáiból, hogy gond lenne. Apropó, pajzs! A sajátomat is lentebb engedtem, félig-meddig, ne legyen annyira elzárkózós benyomásunk.
Megvártam, amíg felhangzott a beinvitáló szó odabentről, beléptem, becsuktam magam mögött az ajtót, a meglepettségét pedig hirtelenjében nem tudtam hová tenni. Láttam, hogy telefonál, feszélyezett kissé ez az egész helyzet, de végül letette, én pedig bedobtam az érdeklődő kérdésemet, hogy megpróbáljam oldani kicsit a hangulatot. - A szokásos mostanában nem minden esetben hordoz pozitív jelentést - a kettőnk esetében legalábbis semmiképpen sem, ez pedig kifejezetten elszomorít. Nem szeretném, hogy ez legyen a szokásos, mégsem tudom, mit kellene lépnem és így, hogy Darren elment, kicsit olyan, mintha egy biztos pontomat húzták volna ki a lábam alól. - Én.. - hajtottam le egy pillanatra a fejem, egyik tenyerem pedig a másik kezem felkarjára simított, mintha csak átölelni szeretném magam. - Én azt hiszem, jól vagyok, Phil. Rettentő furcsa és rossz érzés, de minden rendben lesz - apró, mégis határozott mosollyal tekintettem fel rá. Ezzel minden rendben lesz, tudom. De velünk? Kettőnkkel? Szeretném ugyanilyen magabiztosan kimondani ezt is, hogy rendbe jövünk, hogy helyrehozzuk a dolgokat, de félek attól, hogy orra fogunk bukni, hogy nem sikerül már azt az állapotot visszahoznunk, ami.. ami mindezek előtt volt. - Ha nem szeretnéd, akkor én semmit sem erőltetek! - kezdtem gyorsan magyarázkodásba a meglepett válaszát hallva, hiszen tényleg nem szeretnék semmi olyat rákényszeríteni, amit ő ne szeretne. - Köszönöm - válaszoltam csendesen, amikor megkaptam a választ. - Olyan üres a lakás így, ráadásul ott van minden cucca.. Lehet eleinte jobban örülnék annak, ha itt maradhatnék - aztán majd idővel elszánom magam arra is, hogy összepakoljak, rendet tegyek, de most még.. most még nem ment volna, bármennyire is éreztem úgy, hogy jól vagyok. Tudom, hogy nem fog visszajönni, de ha összeszedem a cuccait, ha rendet rakok, azzal tényleg véglegessé teszem. Lehet pont ez kellene, lezárni végre teljesen ezt az egészet. - Egy teát elfogadnék, ha van nálad - halvány mosolyra szaladtak ajkaim, amikor pedig közelebb lépdelt hozzám, kezem nyújtottam felé. - Nem bántásból, meg semmi, de nem fogom leereszteni a pajzsomat - közöltem csendesen. Nem volt jó érzés, hogy így kell jönnöm hozzá, de muszáj. Azt most tényleg nem tudnám elviselni, ha a farkasom vicsorogni kezdene a hímre, mert szeretnék itt lenni, mellette, fogni a kezét és csak érezni, hogy nem vagyok egyedül.
- Az lehet, de... még mindig lehetne rosszabb a helyzet, nem? - igaz, sokat nem javult a helyzet, ami a bundásainkat illeti, de én már azt is pozitívumnak vettem, hogy legalább romlani se romlott tovább... Mert mint tudjuk, rosszabb az mindig lehet. Mint amikor a filmekben a híres mondat után elkezd szakadni az eső. - Mondanám, hogy átérzem a helyzetet, de... nálam azért elég más volt az egész. - eleve sokkal fiatalabb voltam, amikor farkas lett belőlem, és amikor nagyjából annyi idős voltam, mint most ő, engem nem hagyott hátra a Teremtőm... megengedte, hogy vele tartsak Japánba, hogy az ottani világot, az ottani embereket, gondolkodást is megismerhessem, belekóstoljak az ottani életbe. És bár az én döntésem volt, hogy előbb hazatérek, szerencsére nem kellett sokáig várni arra, hogy ő is végezzen a küldetésével, is visszajöjjön Fairbanksbe. - Jajj, nem azért mondtam, csak... remélem, nem zavar a rendetlenség. - vakartam meg a tarkómat, körbemutatva a szobán, meg a szanaszét heverő kottákon - Még nem igazán volt időm rendet rakni, de... várj! Mindjárt csinálok egy kis helyet. - ajánlottam fel, miközben neki is láttam, hogy összerendezgessem őket kissé, lehetőleg valami rendszer szerint, hogy később is eligazodjak rajtuk... és ne csak saláta módjára keverjem össze a lapokat. - Elhiszem, elég nyomasztó lehet. Érezd otthon magad, maradj csak, ameddig jól esik. - mosolyogtam rá, a vállam felett átlesve a sietős pakolás közepette - Ha gondolod, valamikor segíthetek összepakolni, ha úgy könnyebb. - nem tudom, hogy egyedül szeretné-e majd, vagy szándékosan nem kezdett neki, mert mindent úgy akar hagyni, ahogy eddig is volt... mindenesetre, ha csak az az egy dolog tartaná vissza, hogy egyedül nehéz nekiállni, abban segítségére tudok lenni. Egész rutinos vagyok már a pakolásban, hiába nem vagyok kölyök, valahogy a falkás házimunkák terén engem is mindig odaszámolnak, szóval... - Egy tea, értettem. - bólintottam, ahogy óvatosan elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd intettem neki, hogy jöjjön! A szobám egyik sarkában egész jó kis minikonyhát rendeztem be magamnak, mert igaz, főzni nem volt így se lehetőség, de vízforralót azt beszereztem, hadd ne kelljen minden csésze teáért lemásznom a konyháig. Akadnak még bögrék is szép számmal, és egy eyszerű, faragott teatartó doboz is helyet kapott az asztalkán. - Óóó... értem. Semmi gond, de akkor én se pepecselek vele. - feleltem, azzal mint valami kapucnit, úgy húztam vissza a saját pajzsomat a bennem élő farkas nagy örömére. - Annyi minden történt mostanában, egy kicsit sok neki. - szolgálok röpke magyarázattal Payne számára, gondolom valamilyen szinten ő is átérzi a helyzetet. Mondjuk az igazat megvallva nekem is, csak míg a farkasom a páncélja mögött rejőzve próbál túlélni, én az időm nagy részét a szobám falai közt töltve igyekszem elütni az időt. Nem olyan, mint amit Asami szokott csinálni, de... válassz belőle, én addig hozok vizet. - toltam felé a dobozt, mielőtt tettem volna egy gyors kitérőt, hogy feltöltsem vízzel a forralót. - És, van valami terved, hogyan tovább? - szólalok meg, miután visszatérek. Ha már a múltról nehéz beszélni, lehet, talán a jövőbe tekintve könnyebb. Vagy nem.
- Igen, ebben igazad van - bólintottam apró kis mosollyal a szám sarkában. Inkább keserű görbület volt ez, mint örömmel teli. Egyetértettem vele, tényleg lehetne rosszabb is a helyzet, szóval inkább erre kell gondolni, mint arra, hogy nem javult a farkasaink között a helyzet. - Úgyis fogjuk még látni egymást - mondta ki határozottan, nekem is szükségem volt arra, hogy ne csak bízzak a viszontlátásban, hanem tudatosítsam magamban, hogy lesz viszontlátás, csak azt nem tudjuk, mikor. - Meg hát manapság már úgy is tudnánk tartani a kapcsolatot, hogy a világ két legtávolabbi pontján vagyunk - igaz, hogy a telefon, vagy a skype egyáltalán nem ugyanaz, de mégiscsak több mint a semmi és jelenleg nincs másom, mint ennek örülni és megelégedni ennyivel. - Darren szerint jobb lesz nekem így, hogy itt maradtam, a falka többet tud adni, mint amennyit mellette tanulhatnék - nagyjából így szóltak a szavai, én pedig tudtam, hogy így van, csak most még nehéz volt elfogadni. Hogy ne lett volna? Hiszen itt maradtam, itt hagyott. - Miért zavarna? Te is láttad, hogy néz ki a nappalink - nevettem fel röviden, hiszen járt már nálunk azóta, hogy elkezdődött ez az egész tőrös mizéria. Romos az egész lakás. - Vagyis most már csak az én nappalim - sóhajtottam, egy pillanatra teret engedve a keserűségemnek. Nehéz dolog ám állandóan erősnek maradni. - Engem nem zavar, szóval miattam tényleg ne állj most neki rendet rakni, nem az érdekel - szaladt apró mosolyra a szám széle, hiszen tényleg nem tulajdonítottam különösebb jelentést a szobájában lévő rendnek/kupinak, nem azért jöttem, hogy azt nézegessem. - Köszönöm - jobb lesz így, legalább addig, amíg egy kicsit leülepszik ez az egész bennem is, a farkasomban is. - Nem tudom, össze akarok-e egyáltalán pakolni. A szobájához nem nyúlnék, teljesen felesleges, hiszen nem hiszem, hogy a közeljövőben lenne bármiféle lakója is, a többit meg.. Majd valamikor össze kellene, hiszen egyedül tuti nem fogok akkora rendetlenséget csinálni, mint amit együtt csináltunk, de most még nem menne - ismertem be a dolgot, hiszen ha összepakolok, ha rendet teszek, azzal mintha kitörölném őt a lakásból, a nappaliból, a konyhából. Még egy kicsit kell a jelenléte, aztán majd meglátom, hogyan tovább. - Nem szükséges. Most még így biztosabbnak érzem, aztán majd keresünk valami tartósabb megoldást is - hiszen én nem tudom a végtelenségig tartani a pajzsomat, elég fárasztó dolog tud lenni. Na meg jó lenne, ha egyáltalán nem lenne rá szükség, ha egymással vagyunk, hiszen milyen dolog már az ilyesmi? - Ezzel is csak egyetérteni tudok. És ki tudja, mennyi minden fog még történni - nem tudom, mennyiben lesznek új „reformok”, változások majd a falkán belül például, vagy akár csak kettőnk között is. Rizikós egy időszak ez a mostani. - Köszi - vettem át tőle a dobozt, hogy némi válogatás után egy cseresznyés variációt válasszak ki belőle. Ledobom magam az ágya szélére, ekkor ér a kérdése. - Egyelőre csak szeretném feldolgozni a történteket. Aztán munka, tanulás, edzés, többiek. Ez a legutóbb is segített - ezért van itt a falka, nem igaz? - Képzeld, nem is meséltem még, de így, hogy Emma elment, rám hagyta a stúdiót. Minden bizonnyal több lesz a munkám is, szóval lesz, mi elterelje a gondolataimat - jó érzés, hogy Emma rám hagyta a stúdiót, megtisztelő és hatalmas felelősség is, amibe örömmel vetem bele magam. Jobbkor nem is jöhetett volna. - Mesélj te is valamit, olyan régen beszélgettünk.. - ismertem be kicsit szomorkásan, hiszen az utóbbi időben nem nagyon kerestük a másik társaságát, itt az ideje, hogy kicsit felzárkózzak a vele való történésekből.
- Biztosra veszem. - értettem egyet vele, hisz vérfarkasok mint a ketten, számunkra teljesen másképp telik az idő, mint közönséges emberek számára, furcsának találnám, hogy ha egész hátralevű életük során elkerülnék egymást... - Skype, Messenger, e-mail, telefon és társai? Persze, a semmitől ez is jobb, de azért nem az igazi. - állapítom meg, bár valószínűleg nagy újdonságot nem árulok el vele, ő sem valami több száz éves szemellenzős, technofób farkas. - Hát, végül is ő a Teremtőd, csak tudja, mi a jobb neked. - ezzel nem azt mondom, hogy a Teremtőjére ne lenne szüksége, de ki tudja, hová megy Darren? Lehet, hogy pont valami olyan helyre, ami nagyon nem kölyök-barát, és csak veszélybe sodorná vele Payne-t is. - Nem is tudom... mert nem így szokott kinézni. - vonok vállat, azt meg inkább csak magamban teszem hozzá, hogy mert mostanában sokkal több olyan zavarja, ami korábban egyáltalán nem? De ha már így áll a helyzet, annyira tényleg nem töröm magam a rend miatt, max. annyira, hogy az ágyra le tudjunk heveredni anélkül, hogy valamelyik kottán fetrengenénk. - Hát, ha azóta, mióta utoljára jártam ott, nem sokat változott a helyzet, akkor el tudom képzelni. - teszem hozzá, elvégre jó régóta nem fordultam meg a nappalijukban, bár tekintve, hogy a tollas-tőrös helyzet rendületlenül változatlan... gondolom, maximum rosszabbodott a helyzet, ami a kupit illeti. - Akkor hagyd a francba. Majd megcsinálod, ha nagyon unatkozol, vagy olyanod lesz, hogy megszáll az ihlet? - kérdezek vissza, van ez úgy, hogy az embernek nagyon nincs kedve valamihez. Bár, ha azt nézzük, még egészen friss az egész, hisz Darren is csak most hagyta el a falkát, az is lehet, hogy egy hét múlva már teljesen más érzések fognak kavarogni Payne szívében is ezzel kapcsolatban. - Okés. - bólintok, miközben nekiállok a vízforraló meg a te körül tüsténkedni, amit aztán újabb bólintás követ, amikor a falkás dolgok követnek. Na ja... azért valahol örülök, hogy „kicsiként” csak mennem kell a nyáj után, nem olyan nehéz lenyelni bármilyen korlátozást, mint mondjuk a több száz éveseknek. - Húha, nem is tudom, ilyenkor mit illik mondani... gratulálok? Akkor... most te vezeted az egész stúdiót? Wow, hát... az nem lehet kevés munka. Hogy megy? Elbírsz vele? - kérdezem őszinte érdeklődéssel, miközben az ablakpárkánynak dőlve várom, hogy felforrjon a víz. - Felmondtam a hotelben, már nem londinerkedek. - kezdtem bele az élménybeszámolóba - De helyette most már én is a helyi szimfónikus zenekar tagja vagyok. Részben azért is a rendetlenség, van mit bepótolnom... - intettem a mindenhol fellelhető kották iránt, ez volt rájuk a magyarázat. - Asami-san elkezdett kardforgatásra tanítani. A közeljövőben valamikor meglátogat a húzom... Nem is tudom, van-e még valami... - gondolkoztam hangosan, bár a gyakorlás olyan sok időmet elveszi, hogy az igazat megvallva a zenélésen kívül sok mindent nem csináltam mostanság.
Kezdőlap
Viszont tekintve, hogy Darren is visszatérőben, ezt most részemről már a záró lenne. Köszönöm a játékot, és Payne még mindig hihetetlenül cuki! *___* 
//
*___* //
//
