Ha valaki kimaradt a Vörös Holdból (vagy legalább is valamelyik karaktere), de szeretne valahogy reagálni az eseményekre, részt venni a történtek feldolgozásában, az itt egészen nyugodtan megteheti.

Akik a FALKÁHOZ tartoznak, ahhoz tartsák magukat, hogy amint befutott az első jelentés az ájulásokról, minden ébren maradt falkatag azonnali hatállyal szolgálatba lett állítva, hogy kutassák fel azokat, akik nem válaszolnak a hívásokra.
Hogy ez időben hogy jön ki, igazából teljesen lényegtelen, hiszen a cél az, hogy minden hozzánk tartozó farkas testét hazajuttassuk - akár kivérzett, akár nem.
Értelemszerűen a helyszínhez közelebb eső falkaterületre célszerű elszállítani az elesetteket, aki már menthetetlennek bizonyul, azt azonban a Farkaslakba vihetitek (előbb-utóbb mindenki oda fog majd kerülni a hegyre).

Mivel fogalmunk sincs, hogy mivel állunk szemben, így nem teszünk semmit, csak várunk (és roppant idegesek vagyunk, ugyebár).

Az egészségügyben, a rendőrségben, esetleg a tűzoltóságon dolgozó farkasok azonnal riasztva lesznek: minden befutott riasztást és hívást ellenőrizzetek le, szűrjétek ki, hogy hol szerepelnek ájultan összeeső emberek, és intézkedjetek: akár farkas, akár őrző (ha mi találjuk meg előbb valamiért) - nem maradhat civil környezetben. Senkit sem hagyunk hátra.

Az ŐRZŐK esetében a Tetoválómester kapcsolatba lépve a Szellemvilággal értesül arról, hogy megszállás van kilátásban, és ezért az ájult/halott kollégák ügyében fokozott türelemre szólít fel mindenkit.

Mivel időben értesültünk a dologról, így a gyógyítók az alagsorba lettek rendelve, mivel kevés van belőlük, így Anchorage-ból Franzt is erre az időszakra áthívtuk.
A protokoll máskülönben a szokásos. MINDENKINEK - ájultaknak is - elérhetőnek kell lenniük valami módon (legcélszerűbb, ha van nálad tisztességesen feltöltött mobiltelefon), a felderítő team-ek összetétele pedig: harcos + informátor/mágus párosok. Tanoncok a bázisra lettek berendelve, gyógyítóknak való besegítésre.
A falkához hasonlóan az elsődleges cél biztonságban tudni a sajátjainkat (vagy legalábbis saját területen, az alagsorban). Farkas és farkas között nem teszünk különbséget ezúttal, nem hiányzik senkinek, hogy civilek között randalírozzanak, mindegy, hogy kóbor vagy sem.
Esetükben az alagsor mellett a hotelbe való szállítás is játszik - amelyik közelebb van (kivéve, ha Castor megvétózza a kóborokkal kapcsolatosan ezt, bár ájultan sok kárt ők se tehetnek).

Most fojtogat a félelem, hogy másképp is lehet.
S egyszer (most) asztalunknál üres lesz (lett) helyed

Az álom édes, az álom megmosolyogtat, álmomban megint gyermek vagyok, s nevetek. Véroniqueként, majd Ginetteként is, mindkét életem virágait csokorba gyűjtve. Gyakori, visszatérő álmom volt ez régebben, de már hosszú ideje nem ragadott el. Amikor dörömbölés riaszt fel, akkor már tudom, hogy van oka annak, amiért ebben a meseképben tobzódtam megint.
A riasztás egyértelmű, menni kell, nem tudok hát körmöt rágni, s azzal foglalkozni, hogy a szürke, rövid ujjú hálóinget, melyen Marie díszlik a Macskarisztokratákból és a hozzá hordott cicanadrágot lecseréljem rendes ruházatra. Pattanok és már rántom is le a hajgumit csuklómról, hogy míg gyors copfot készítek tincseimből, már Lili ajtaja előtt érezzem gyomromban a görcsöt.
Tudtok, vártuk, beszéltünk róla. Meséltem Lilinek a tavaly történtekről, lefekvés előtt is erről folyt a szó, hát nem kérdés, hogy falszomszédomhoz megyek-e át, vagy sem.
- Lili! Lili, ébredj.. baj van.
Nyúlok azonnal rá a villanykapcsolóra az ajtó mellett, s indulok meg az ágya felé. Nem finomkodtam az ajtóval, ha be volt zárva, akkor is rátörtem, s most már éppen nagy levegőt véve készülök mea culpázni a nyílászáró miatt, amikor elér a látvány.
Megmerevedek, a vörös tócsa mintha fojtogatna, hirtelen nem tudok moccanni. Sikoltani sem. Néma méregként forr torkomra minden szó, majd egy szempillantás alatt olvadnak fel tagjaim, hogy odaugorjak mellé, pulzusát keresve reményvesztetten, nem akarva tudomásul venni, hogy úgysem érezhetem. A seb túl mély, a vér túl sok. Nem hiszem el!
Zokogva omlok az ágy mellé, félig ráhajolva, Lili kezét keresve, szorongatva, mintha az bármit változtatna. Már nem vérzik, de még érzem testének melegét, s ez azt a hamis illúziót kelti bennem, midőn megvakulok saját könnyeimtől, hogy nem is igaz, ami elmémbe égette magát.
- Úgy szeretlek, anya. Úgy szeretlek..
Nem tudom azt mondani, hogy szerettelek. A múlt idő és Lili nem áll össze nekem sehogy. Az elmém kitagadta az információt.
Összerezzenek a telefon csörgésére. Szinte sikítva pattanok fel, eleresztve ezzel Lili kezét, hátrébb hőkölve az ágytól. Lehetne arról szó, hogy itt és most felébredek? Nem akarom tudni. Nem akarom ezt a zenét. Nem boldog. Nincs boldogság.
Felkapom a készüléket, s üvöltve a falhoz vágom. Már nem rikolt belőle az énekes „happy”-je. Süket a csend, de benne visszhangzik szívdobogásom, melynek nincs párja a szobában. Lili szíve nem ver.
Nem hagyhatom így. A szekrényhez lépek, egy plédet keresek, lepedőt, bármit. Nyakig betakarom, szőke tincseit elrendezgetem a párnán, mintha csak aludna, s még homlokon is csókolom, ráömlesztve könnyeimet arcára, mintha csak az ő szeméből hullanának alá. Mellette szeretnék maradni, azt akarom, hogy itt érjen a reggel, hogy megtudhassam, hogy csak egy rossz álom volt. De ez az élet, s nem egy mese. Muszáj elmondanom Darrennek, hogy mi van Lilivel. Nekem ő az alfám, lélekben mindig az marad, Ikkuma ide vagy oda.



A kilincs majdnem a kezemben marad. Véres nyomot hagyom rajta tenyeremmel, Lilianne lelkét hordozva magammal, s hagyva mindenütt szét nyomát a lakban. Mert a lak lelke volt. Volt. Még gondolni is nehéz így rá.
Semmit sem foglalkozom azzal, hogy véres ruházatban – hálóingben – beállítani Darrenhez talán nem a legjobb ötlet. Soha nem mutatkoztam előtte még neglizsében, de ez a helyzet akkor sem lenne másabb, ha amúgy vékonypántos selyemben aludnék. Egyszerűen tudnia kell, magammal akarom cipelni, azt akarom, hogy lássa a testet, hogy mondja azt, hogy ez csak egy hülye vicc, hogy megint játszanak velem, mert berúgtak, mert nincs jobb dolguk, mert én olyan hiszékeny vagyok..
- Darren! Darren, gyere velem!
Kezdem rögtön ezzel, sírós hangon engedve útjára a fohászomat. Orrlikaim kitágulnak a vér szagát érzem, de nem Lili véréét. Ez más. Ez új. Ez.. ezt..
Rettegve nyúlok a kapcsoló után, nem vagyok annyira ismerős ebben a szobában, így elég sokára sikerül kitapogassam a sötétben. Csörömpölést hallok, kerámia törik, melynek szilánkjaiba bele is lépek, széthorva azokat a szobában. Joval hoztuk neki, nem is tudom már honnan. Azt hiszem egy rózsaszín elefánt volt lila kristályokkal kirakva. Szerintem netről rendeltük valami ad hoc okból, mert annyira ronda volt, hogy nem tudtuk kihagyni. Régen volt már, évekkel ezelőtt.
- Ne haragudj, majd veszek egy újat.. – rebegem, próbálva nem tudomást venni a vér szagáról. A farkas bennem hisztériásan mocorog, de nem engedhetek utat neki.
- Payne? – kúszik ajkaimra a suttogás, s már rohanok is, remegve attól, hogy a vér a kölyöké. De hogy lehet az, hogy Darren nem érzi? Hogy egyikük sem érzi? Intim, meghitt közelségükbe szinte félek belerondítani. Onnan, ahol állok, még nem látom a vért. Vagy csak nem akarom..
A kölyök bundájának szálai közé már bekúsztak a cseppek, összemaszatolva a puha bundát, a kedves szálakat. Szívesen megsimogatnám, de ahogy kinyúlok felé, látom, hogy Liliane alvadt vére mocskolja kezem. Vajon Payne is járt nála? Nem, nem vagyok naiv. A szívkörüli vér, az, hogy nem érzem Darren lelkét táncolni megsúgja az igazat.
- Lilivel mentél? Miért nem jöttök haza?
A könnyek még fel se száradtak arcomon, de már nem csak egy valakiért hullanak. Az újabb elveszett lélekért is zokogom, Darrenhez hajolva kutatok már csak megszokásból is a pulzusa után. Mostg kell felnőttnek lennem, most nem lehetek a kölyök. Tudom, hogy mit jelentett Paynenek, hát nem hagyhatom őket itt. Így nem.
El szeretném vinni Paynet, kiemelni őt ebből az őrületből, de magamat is alig vonszolom a két halál tudomásulvétele után. Nem nyúlok hát alá, nem nyalábolom fel, csak bundája közé fúrom arcomat, könnyeimmel mosom le róla Darren vérét, s elrebegem bocsánatkérésemet. Nem vagyok felnőtt. Nem tudok segíteni..
Nem kívánok beletaposni a gyászába, csak ellenőrzöm, hogy jól van-e, hogy nem szorul-e orvosi ellátásra, s csendben megígérem, hogy visszajövök még hozzá.
- Tudod, hogy szeret téged, ugye? Rokonok vagyunk.. épp olyan árva lettél, mint amilyen én. Hidd el, Payne, vannak csodák. Talán.. talán egyszer.. hozzád is visszajön..
Nem merem kimondani hangosan, hogy ahogyan Papa hozzám is visszajött, hisz Lili sem tudta, nem mondhattam el senkinek. Biisaiyowaq titka az enyém maradt, s most sem szólom el. Mégis, ahogy szinte szórakozottan simogatom a kölyök bundáját tehetetlenségemben, majdnem ajkamra tolulnak a szavak. De végül csak felkelek, könnyeimet nyelve egyenesítem ki magam, hogy aztán meghajoljak Darren felé.
- Vigyázz magatokra, oké? Ne aggódj, én vigyázok magamra és másokra helyetted is.
Úgy érzem, hogy vállalnom kell valamit. Hiszem, hogy ezzel talán nyugodtan térhet meg a szellemek közé. Fogalmam sincs arról, hogy tudta-e, mennyire fontos nekem. Talán sose mondtam neki, hogy olyan, mintha a bátyám lenne. Az első, a legjobban szeretett mindőjük közül. Hagytam, hogy tutujgasson, acsarkodtam is vele érte, ha túlzásba esett, de nagyon örültem annak, hogy ilyen volt velem. Ha visszajönne, még arra se húznám a számat, ha inna. Igyon. Riszáljon. Táncoljon.. bármit, csak ne legyen halott.
Az élet nem mese. Baj van, szükség van rám. Nem maradhatok. Rohanvást indulok a Lak közös helyiségei felé. Valakinek szólnom kell, de rettegek attól, hogy mi várhat még ezen az éjszakán. Túl nagy a csend.

No more love to purchase, I've invested in myself
You know nothing about me, keep opinions to yourself
No more complications, everything's just swell
No more obligations, there's nothing more to tell

Please give me a reason so I can shut you out
Though your heart is bleeding, you left me with no doubt
Give me segregation, give me back my health
Take your observations and turn them on yourself

Nyugtalanít. Forralja a vérem, mit tehetnék hát? Megfojtom azt a nyamvadt kölyköt, míg nem látja más - de várjunk: megálljt suttog lelkem égő narancsába a parancs: elég vért ontanak az éjjel. Kék szemek fénye fog kihunyni. Barnáké poshad majd mocsárrá. Kiömlik, kifolyik, végig a halántékukon, pontosan úgy, ahogy a rám átkot vető vén és rozoga féreg bundájára kent ragacsos masszát a halál.
Menj innen.
Tűnj innen, Light! Látni sem bírlak. Mintha vér csorogna hófehér bundádra, fáj tőled a fejem. Fáj, hogy így kell lássalak, miképp az is, hogy nem hagy nyugtot az éj. Úgy ülnék, csak merengve a karosszékben a szobámban. Ablakomon át imádkozva a hamis istenhez odafent. Apám vagy. Miért is ne írhatnék verset szent neved előtt? Apánk vagy: apja lányaimnak és nagyanyámnak egyaránt.
Velemi miért nem? Engem miért nem szólítasz? Dühös vagyok: megragadom a legvénebb könyvszekrényt, hogy egy kiáltással döntsem le a lábairól. Halántékomra csúszik reszketeg kezem, mutatóujjam kecses görcsbe állva simítja a puha bőrt, és csak állok felette. Meredek rá, és fogalmam sincs, mégis mit csináljak.
Az a szentségtelen valami, az a fekete átok sivít a mindennapjaimba. Elkezdődött. Valami elkezdődött, te rátarti, és te nem hívtál engem! Hallottam meséket. Hallottam suttogásokat hatalmas erődről: te még Őt is térdre kényszeríted, igaz? Nem láthatom. Nem lehetek ott!
Dacos gyerekként kapom fel újabb lendülettel az olvasólámpát: úgy törik a falnak csapva kerekded teste, mint a gyermeki koponya. Én miért nem? Engem miért nem...

Fáj a fejem. Majd' széthasad. Alison? Ne hívj. Most ne hívj. Légy zümmögése, fülembe kúszó, egyre erősödő halálmadár vijjogása az a fekete valami. Egyetlen mozdulattal törném össze. Nem teszem. De nem is teszek eleget hívó szavának, mert ezt a hívást most nem akarom. Nem sietek rohanvást a gyanakvó csürhéhez. Az ő nyomoruk. Az én szívemnek nem kedves onnan senki, megmondhatja bármely entitás, ami ismeri a lelkem: még Santoro kínjai felett ülve is inkább elfogyasztanék egy csésze feketét, mintsem a kisujjamat annál jobban mozdítsam, hogy úri gőggel eltartsam a porcelán szélétől.
Leszaggatom izzadt, fekete ingemet: nadrágom öve sem béklyózza tovább csípőm csontját. Feszült, megkeményedett állkapoccsal vonulok le az emeleti lépcsőről lányaim társaságát keresve. Mit keresve? Követelve. Szükségem van rájuk, hogy nyugtot oltsanak lelkembe: megbuktatok velem Ti is, látom. Mi nem mehettünk, ránk nem kíváncsi senki. Így hát közösen kell hátat fordítanunk a világnak.

Vadászni megyünk. Elviszem őket, és vérben fogom füröszteni őket, és úgy bámulok bele a Hold arcába és felkiáltok majd: itt vagyok. És bármit teszel is, én itt leszek, mert nem tudsz legyőzni te sem. Félsz tőlem, igaz? Még te is retteged azt a mocskot, amit elmémet kényelmesen belakva ellepi. Nem vagy kíváncsi rá, de én akkor is meg fogom mutatni neked.
Arcélem az ajtó felé villan, mikor távolról hallom a veszett, őrült trappolást. Az Apokalipszis lovasai sem vágtáznak ennyire majd, ha eljönnek értünk: szívem megdermed, lelkem már tudja azt, mit értelmem képtelen szavakba önteni. Nem kell kaparja az ajtómat. Tárva fogadja.

Lehetetlen volna két lábon a nyomába eredni. Négyszer négy mancs vágtája zavarja fel a vadak rémálmait, majd még kétszer négy, ahogy Light és Shadow őrült rohamunkba csatlakoznak. Hagyom lógni hosszú nyelvemet, lassuló lányaim bokájába kapok, amint érzem, nem bírják az iramot. Fuss! Menekülj el... Menekülj el, és többé vissza se térj...
A szabadságba rohanunk bele, ezt élvezzük, ez jó nekünk, hiszen senki sem parancsol - hiszem és gondolom, ugyanakkor a vérem szólít. A Hűség, amit sosem akartam, amit sosem kellett megélnem, mégis óhajtottam, vágytam rá: szótlanul álltam az ablakom előtt, ölelésével a bőrömön, és valahol akartam, hogy így legyen. A lányok is akarták. Ez fog megölni bennünket. Az árulás helyett tanúsított hűségünk.

~~~

Mit merészeltél...
Minden vért kipumpált belőled a szíved, és megköszönte a lehetőséget: nem hajlandó dolgozni tovább. Bársonyfotelében pihent meg, kiült a semmi ágára - ráunt arra, hogy groteszk szökőkútként köpködje a vörös testnedvet a szúrás helyéről, fel az ég felé: a vörös égbolt felé.
- Elárultál.
Meztelen vagyok: két lábra emelkedtem a falka körében: annak a falkának a körében, amit most Te itt hagytál. Megadtad, amit akartam - nem vagy már itt, hogy titkaimmal szoríts sarokba. Meztelen vagyok - csontig vetkőztet a látvány. Hangom halkan simul bele az éjszaka neszei közé, ahogy vádlón rád tekintek, és teszek feléd egy lépést. Fentről, égi magaslatokból pillantok le rád és Te - te a lábaim előtt fekszel. Mindig is itt kellett volna lenned. Ez lett volna a helyed, tudhattad volna. Azt hittem, bölcsebb vagy ennél.
- Hazudtál nekem!
Közlöm veled a tényeket kissé emeltebb hangon, és egy újabb lépést teszek feléd, majd újabbakat: körülötted. Szeretem a tested. Pontosan olyan apró és éretlennek tetsző, mint az övé volt, bár csontosabb, azt meg kell hagyni.
Taknyot és könnyeket szívok vissza: gusztustalan, pontosan annyira, mint Te vagy, ezzel a rideg nyugalommal, amibe az alaszkai tél tetemedet fagyasztotta. Alkaromba törlöm, próbálom eltüntetni minden bizonyítékát, ám hasztalan.
- Elárultál minket, Mallory May!
Kiszakad a torkom, ahogy fejedre olvasom közelmúltad legsúlyosabb vétkeit. Gyűlöllek!
Te sem lettél mássá, mint minden Anya: könnyű porhó lettél, amit felkap a szél, hogy lehulltad után rögtön tovaszállj. Hazugsággal etettél, gyermekké tettél és most nézd meg. Nézd meg, mit csináltál! Ki vagy te, hogy másodjára engeded meg magadnak, hogy porba taszíts, mint egy utolsó, koszos rabszolgát? Ha nem lennél halott, most megölnélek. Megölnélek, mert elhittem, hogy tudnak még szeretni.
- Hol van? Hol van az erőd, amivel kecsegtettél?! Amit hazudtál? A pokolban fogsz megrohadni, Anyám meglásd...
Hajam tépem, megvakít a sötétség, aminek a közepén csak hófehér tested ragyog. Nem látlak. Nem vagy itt, és én nem vagyk ott: miért nem vagyok ott? Miért nem lehetek ott? Hát a halál nyugtát is elloptad tőlem, mikor tudod, mennyire óhajtottam részesülni benne? Megmutattad, hogy neked ehhez is több és fontosabb jogos van, mint bárki másnak. Nagojut... Te Áruló.
Hol vagy most, Bastien? Merre jársz? Képedbe köpném Teremtőd irántam táplált szeretetét, parancsolnám, térdelj mellé és imádkozz megbocsájtásért, mert én nem tudok. Se neked, se neki nem tudok megbocsájtani, mert nekem sem adott senki feloldozást. Ha tőled kaptam is, Mallory May, mindet elvetted tőlem azzal, hogy itt heversz előttem.
Térdelek. Kezed fogom. Jeges, mint a hegyek ormai. Reszketek. Fázom? Üres vagyok? Nem. Most érzem csak igazán, mennyire fáj az újszülöttnek világra jönni.
- Harminchat fokos lázban égek mindig, s te nem ápolsz... Anyám.
Megvetlek. Siratlak.
Melléd dőlök a földre, számban érzem a véred szagát, ami összekeni hajam és vállam. Jég vagy: jég emészt el, nem hamu, ahogy első Teremtőmmel tette. Odafagyok hát melléd.
Odafagynak lányaim, farkasaim és a tieid. Nem fogom gondjukat viselni, ugye tudod? Te sem viselted az enyémet.

There is nothing, just cold...

Amikor az egyik társunk betelefonál a hírrel, hogy Savannaht ájultan találta az utcán, még nem sejtettem, milyen lavinát indít el ez az egyetlen hívás.
A szobámból kilépve a folyosón haladtam végig, s istenes cimborám, Dimitris nyúzott képébe botolva kellemetlen érzés lett úrrá rajtam. A föld alatt vagyunk - a föld alatt, mely neki is, nekem is személyes jó barátunk -, ide nem ér a Hold fénye és mégis beszivárog a hermetikusan zárt ajtókon át mindaz a méreg, mit a vészterhes éjszakai szél sodor a városban szerte, mint a gyermek, mikor kiönti az asztalra tányérjából a nem kívánt ételt. Csak játszik vele, miként Alignak is űzi a maga kegyetlen játszmáit bosszúra felesküdve.
Savannah mellett már Naomi is ott feküdt a bizarr pizsamapartira hajazóan átrendezett társalgó egyik ágyán, mire az eligazítást követően oda is eljutottam... Hát elkezdődött.

Míg a tetoválómesterre bíztam az alagsori rend felügyeletét, én magam a mozgósítható társainkkal minden követ megmozgattunk, hogy azokat, akiket nem sikerült elérnünk, megleljük minél előbb.
Épp egy törékenynek tűnő informátor leányzót fektettem az egyik szabad ágyra, mikor Gina utolért záporozó magyarázat-áradatával, melynek felét nem is igazán fogtam fel, a másikra meg nem igazán volt alkalmam most gondolni.
- Gina... - pillantottam fel rá, tekintetem a dac mellett némi fáradtságot is tükrözött így éjfél tájra már. - Nagyon szívesen meghallgatlak, de akkor tartsd az iramot és mozdítsd a hátsód, most szóltak, hogy két tanonc megtalálta Wilburnt. Oda megyünk. - Darálom felé, s sietős léptekkel szelem a folyosót. A zsebemben telefon rezzen, meg se nézem ki hív, automatikus a mozdulat, amivel felveszem.
És megtorpanok, Wang talán tovább is "szalad" mellettem, olyan hirtelen. A készülékbe szóló hang amilyen megnyugtatóan tud hatni rám az esetek többségében, most éppen úgy ugrasztja meg vérnyomásomat. Ha valami történt vele, ha valaki bántotta, én...
- Elle... holv... ne tedd l...! - Letette. Én pedig futnék, rohannék a házához, feltépve az ajtót, nem törődve a tudatlan szomszédsággal. Szeretnék róla megbizonyosodni, hogy jól van, hogy talán csak megijedt. S ha komoly a helyzet, még inkább ott lenne a helyem.
Hülyeség. A helyem itt is ugyan úgy itt van, az a fájdalmasan hatalmas szívem csupán az, ami úgy gondolja, hogy egyedül ott lenne...
Az őrzők számítanak rám, éppúgy, mint Eleanor.
Ginára pillantok, látom a tekintetében, hogy sürget és igaza van, minden perc számít most, nem veszíthetjük el a fejünket. Különösképpen én magam nem. Mégis... nem akarok választani. Épségben akarom tudni a feleségemet, magamért és a fiunkért. - Életben Xaviert, mert van két csodás sráca, akikből tisztes embert kell még faragnia...
Emmett folyosóra való kibotorkálása öröm az ürömben valahol, mert bár látom rajta, hogy Wanghoz hasonlóan ki van akadva - bár célszerűbb lenne úgy fogalmazni, hogy mindkettő a maga módján - és még a "Mi történt?" kérdésre sem tud összefüggő választ adni, legalább már azt tudom, hogy mi a következő lépés.
Kezdetnek mondjuk felképelem, a pofon határozottan csattan képén, szándéka pedig nem más, mint a sokkos állapotból való kizökkentés. Kezébe nyomom a motorom kulcsát, Elle címét közlöm vele.
- Ide figyelj McDowell, most elmégy erre a címre Eleanorért, amilyen gyorsan csak tudsz. Én küldtelek, hozd be őt is ide. - Épségben lehetőleg, de ezt már csak gondolatban teszem hozzá. Szavaim így is sürgetőek, sietősek, hiszen minden másodperc számít. Csoda, hogy még nem pattant el egy ér sem a fejemben a tagjaimban feszülő idegességtől...
- Ne gondolkodj, csak csináld! - Löktem rajta egyet irányba, miközben intettem Ginának is. Lépjünk mi is, már ideje lenne... Annak fejtegetésére, hogy mi is történik pontosan, ráérünk majd akkor, ha mindenkit itt tudunk a bázison és végre leköszön a hold az égről, átadva helyét egy néma és vészterhes napnak.

A bíróság folyosójának némasága visszhangozza futásunk lépteit.
- Xavier! - Kiáltom bele a falak sokaságába. Szerencsére akik meglelték, válaszolnak, utat mutatva ez által nekem és Ginának is. Jól megtanulták a leckét, szerencsétlen biztonságiaknak esélyük sem volt ideérni, ki lettek ütve. Mintha csak aludnának...
Wilburn már nem ilyen szerencsés. Vérébe gázolok, nem törődve vele, hogy ruhámat szennyezi a vörös színű massza. Ott segítek Wangnak, ahol tudok, elvégre ő az orvos, most ő a "főnök". Ha kell elszorítok, ha kell emelek, csak segítsen a társunkon annyira, hogy stabil legyen az állapota és szállítható... Közben meg is hagyom az egyik fiatalnak, hogy telefonáljon be Dimitriséknek - a betegszobában is szükségünk lesz egy szabad helyre.
Hajnalra jár már, talán egy körül lehet, mire az alagsorba visszaérünk. Xavier stabil. Gyenge és ájult, de stabil. Küzd az életéért, harcoshoz méltóan...
A betegszobáknál körbe pillantva hiányérzet tölti ki a pillanatnyi ürességet mellkasomban. Gyorsan rá is jövök, mi az, ami hiányzik. Egy utasításokat osztogató szőkeség... Ráadásul Emmett se ért még vissza, basszuskulcs.
Megfogadva saját tanácsomat, amit a harcosnak adtam, nem gondolkozom. Megragadom az újabb feladat lehetőségét és Abigail felől érdeklődöm, s mikor mondják, hogy órák óta próbálják elérni hasztalanul, újfent kocsiba ülök. Ezúttal egymagam.


Ami azonban náluk fogad, arra gondolni sem mertem volna talán. Mintha csak az elmúlt időszakból vissza-visszatérő rémálmom elevenedne meg, más szereplőkkel. És ez neki, szívemnek kedves barátnak a kegyetlen valóság.
Némán lépdelek beljebb, talán észre sem veszi jöttemet. A falak, a süket terek ontják magukból a vér fémes, nehézkes szagát. Tupilekre, Abigail...
Nem szólok, nem is tudnék szerintem akármit mondani, nem vagyok a szavak embere. Lehet egyáltalán bármit is? Hátba sem támadom, nem akarom még jobban a frászt hozni keserves szívére, ám amikor úgy ítélem meg, hogy észlelt - akár felpillant rám, akár nem - finoman, szinte már ahogy gyermeket noszogat szülője, hogy lépdeljen tovább az áruház kirakatától, nyúlok karjáért, húzom fel, hogy lábain álljon a nő. Majd nemes egyszerűséggel magamhoz ölelem. - Még ő mondta egyszer, hogy orvosilag jó hatása van a gesztusnak, azt hiszem.
Nem szólok. Némán telnek el a másodpercek részemről, hagyom, hogy Abigail kiadja magából a könnyek áradatát. Sőt, ha dacolna, halkan kérem rá, ne fogja vissza. Nem gyengeség az, jobb lesz utána... Vagy legalábbis a mellkasa kevéssé feszít majd.
Ha hatalmamban állna, cipelném a fájdalmának legalább felét, komolyan mondom! Csak egy szeletet is, ha már annyival könnyíthetnék terhén, így azonban csak ez az ölelés marad, mely a végtelenbe nyúlik talán, soha véget nem érőn.
Zsebemben telefon rezzen és bármennyire is szeretném felkapni, remélve, hogy Emmett, vagy maga Elle az, mégsem teszem.
Várnak vissza is, nyilván. Oda kell állnom a protektorátus elé újra, megint csak kézzel fogható magyarázat nélkül, Alignak nevét és Vörös Holdat kántálva, mintha ez a két dolog mindenre választ adna... Amennyire szeretem, most épp annyira gyűlölöm is ezt a vidéket.
Gyűlöltelek téged is, Kilaun, meg a testvéreidet! Ide jöttetek hívatlanul, beettétek magatokat soraink közé, mint szú a fába... Maradtatok volna legendák, mesebeli alakok! Voltak pillanatok, mikor azt kívántam, bár eltűnnétek örökre! - Na de nem ilyen áron.
- El kell menjek, Abigail. A többieknek is szükségük van rám. Te csak maradj itt és ne csinálj butaságot, oké? Ígérd meg, hogy nem fogsz! - Engedem el kissé magamtól a nő testét, de csak annyira, hogy lepillanthassak arcára. - Visszajövünk max egy órán belül. Visszajövünk és... visszajövök. - Nem fejeztem be a mondatot, úgyis tudja. Nem kell kimondanom. Ellenben ígéretét veszem, miként azt a tőrt is a földről fel, mielőtt kísértésbe esne és szavát szegné...

Nem kell egy óra se, többed magammal valóban visszatérek a gyógyítóhoz. Másra sem vágyok most, minthogy a kedves karjai közt pihenjek le, de nem tehetem. Ő jól van, erről az imént saját szememmel győződhettem meg. Abigail és sokan mások azonban már kevéssé...
Odakint a ház előtt gyújtok rá egy szálra, míg a srácok Kilaun holttestét elszállítják a nappaliból. Szemeim előtt foszlik tova az éjszaka sötétje és buknak fel a nap első sugarai a hegyek ormai között a távoli látóhatáron.

Vége van.

Azt hiszem, hogy próbáltam magam egy kissé becsapni. Álltatni, hogy ha semmit sem csinálok, csak a fotelemben kakaózgatva olvasgatok egy frissen leporolt, lassan százötven éves kötetet, akkor majd nemfog zavarni a vörös fény, ami az ablakon át beárad. Utálom egyébként a redőnyöket. Most azonban hálát adtam volna azért, ha ezt a kellemetlen szokást visszamenőleg eltörölhetném.
Nem dúlt hóvihar a lelkemben, vastag, megjegesedett hómező honolt lelkem mélyén, farkasom lelke mélyén. Békét erőltettem magamra és nyugalmat - hiszen ha Säde megsérülne, vagy veszélyben volna, már reggel éreznem kellett volna a gyomromban azt az idegesítő tűszúrást. De nem volt semmi, a Lak szokásos neszein kívül nem ért el más, és én voltam olyan higgadt, hogy Edent felzavarva a laptop elől, újabb bögre kakaóért morduljak fel. Az nem jöhetett számításba, hogy a keserédes gőzfelhőt majd olyan könnyedén lepi el a fémes vérszag, ami az ajtónk rése alatt tolult be, hogy betöltse a nappaliszoba fenyőillatú kényelmét.
Olyan gyorsan történt. Egészen eddig lustán mászott a nyugalom, úgy vánszorogtak a percek, mint az olvadó viasz - most azonban egy csapásra feltámadt a hóvihar: egyszerre dörgött az ég, süvített a szél, hallatszott a fák ágainak recsegése: a semmiből tört elő, én pedig becsaptam a könyvet, bízva abban, hogy ez elég lesz majd ahhoz, hogy magába zárjon minden vészharangot. Nem volt.

Payne üvöltött. Ginette sírt. Az álmából riadt Farkaslak egyszerre kívánta túlharsogni a holtak békéjét. Mert holtak. Tudtam, már akkor, amikor az első hangokat meghallottam.
Nem siettem hát. Nem volt hova és nem volt kiért. Segítene, ha mind a két méteremmel tetemük felett állnék őrt, hogy elmondhassam: én voltam, én találtam rá, innentől már az enyém? Nem. Kimért beletörődéssel tettem le a kötetet a vastag fotelkarfára, az új kakaó, amit Eden készített, érintetlenül maradt. Ideje hát felérni a károkat. A veszteségeket. Aztán megrugdosni valamelyik túlbuzgó csirkét, hogy iparkodjon, szaladjon az Atanerkhez.
Bíztam benne, hogy az Amarok másik fele is hasonló nyugalommal fog eljárni, bár a húgomtól legfeljebb némi vodkagőzös szentségelésre számítottam - ha mást nem, hát azért, mert ilyen durván riasztották fel az éjszaka közepén.

Konyha. Joana teste szinte a felismerhetetlenségig eltorzítva fekszik a földön, a körülötte legyeskedő sokaságtól alig ismerem fel. Csak a bőréről színeslő tetoválások adnak némi támpontot. Egy.
A legnagyobb zaj a Northlake rezidencia felől éri el a fülemet. Besétálok hát, keményre harapott fogsorral pillantom meg a vérfoltos villanykapcsolót. Ginette és Payne őrzik még az Ikkuma holttestét.
Jeges nyugalommal állok meg Darren szobájának küszöbén, jobb vállam az ajtófélfának támasztva, karba tett kezekkel. Hát mégis csak beleszakadt a szíved az élet szeretetébe, te hülyegyerek? Aprót rándulnak az arcizmaim - szótlanul, akár az árnyék, úgy hagyom magukra őket. A nappalin áthaladva a sarokban porosodó sakkasztal felé lépkedek. Mélázva tekintek a Victorral évek óta játszódó meccs bábuira. Nem lépek. Feldöntöm a bástyáját. Ujjal pöckölöm - hisz lássuk be: ennyi volt. Ennyire egyszerű és szabálytalan volt az is, ami most az Ikkumával történt.
Tovább sétálok. Nem kellett volna hazajönnöd. Tudod Lilianne, mindig vannak rossz döntéseink. Nekem is, főleg azóta, hogy Kaapo nem kíséri a mindennapjaimat. Én is utálok velük szembenézni. De nem is kell. Nem úgy, mint neked. Aludj csak tovább, látom, Ginette gondodat viselte.

Persze mindvégig tudtam, hogy a húgommal minden rendben van, és mégis: kettőnk közt szálló, titkos, másnak talán felismerhetetlen sóhaj és nyugalom villan a szememben, amikor végre egymásba akadunk ebben az őrültek házában. Az meg sem fordul a fejemben, hogy Kaapo esetleg szintén így végezte, hiszen ő felette áll mindennek. Ő egész egyszerűen nem végezheti úgy, mint egy kivéreztetett állat, egy egyszerű gyalog a társadalmunk sakktábláján. Mi még élünk. Mi még állunk, és amíg ütőképes bábu van a sakktáblán, addig a királynak nem eshet bántódása.

Remembrance

Sakk-matt.
Az arcom továbbra is pontosan az unott és érdektelen kifejezést köpi a világ felé, amit eddig is. Csak a szemem sarka ugrik kissé ráncba, és lassan, kimérten fordítom Säde felé a fejem. Nem kell szólnom, nem kell kérdeznem, hiszen tudom, hogy ő is érzi és ő is tudja. Meghalt a király. Hol van a király...?
Én nem akartam rohanni. Eszembe sem jutott, hogy alakot váltsak és őrült tempóban nyargaljak, akár egy gyerek. Miért? Ő sem ezt várná tőlem. Nem ezt akarná látni.
Még Edenhez is visszamentem, parancsa adva, hogy maradjon szem előtt és tegyen meg mindent, amit tud - legyen szemem és fülem. Ha visszatértem, mindenről tudni akarok, ami távollétemben történt.
A vihart már messze magunk mögött hagytuk, ami a Farkaslakot készült teljesen pora dönteni. Úgy voltunk most, mint annyi évszázadon át. Ketten, egyedül, magunkra hagyva, halott és elpusztult családdal a hátunk mögött - az Istenek ereje nélkül tékozolva el az értékesnek tartott pillanatokat.
Az utolsó kilométeren már nehezebb volt. Már nem is akartam felemelve tartani a fejem, hagytam, hogy állam a mellkasom fölé bukjon. Közben azon kezdtem el gondolkodni, hogy nem csak álmodtuk-e ezt az egészet? Hogy maga a nagy Kaapo csengetett be a házam ajtaján, hogy aztán később hasmenésig zabálja magát csípős pizzával, hogy a húgom az asztal alá igya, és hogy naponta legalább feltehessen a kérdést, miszerint: Dédi, te normális vagy?

Nem volt az. Mi sem voltunk és nem is vagyunk különbek.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy életünk során nem láttunk éppen elég ocsmányságot, de a gyász előtt a ki nem mondott harag orkánja süvített farkasom bundáját összekócolva azért, mert így kell látnom őt. Ez nem méltó hozzá, és bárki is tette, bárki is győzedelmeskedett felette, fogalma sem volt róla, micsoda szentségtörést követettel el azzal, hogy felkoncolta, akár egy vágómarhát.
Joana?
Kérdezi a szemem, ahogy a húgomra pillantok, aztán néhány savanyú másodperccel később láthatatlanul nyúlok át felé, titokban, suttyomban lopva magunknak némi intimitást. Megfogom Säde kezét. Kívülről látom magunkat, ahogy Kaapo teste felett állunk, lehajtott fejjel, és fél évezred alatt megedzett, nehezen szakadó szívvel. Aztán, valahogy mégis megtörténik.

Ezúttal nem fog visszajönni. Másodjára hagyott el bennünket, és most nem tudom, hogy akarom-e még, hogy visszataláljon hozzám. Nem akarok többet sírni miatta, az annyira nem való hozzám. Az, hogy itt álljak egy halott előtt, meghunyászkodva húzzam nyakam a vállaim közé, és ugyanannak a csontos és vézna gyereknek érezzem magam, mint akit egykor apánk beharapott, akit ledöntött lábáról a sebláz és aki végül elég erős volt ahhoz, hogy legyőzze a halált. Fákat dönthetnék ki puszta kézzel, sziklát morzsolhatnék porrá, de most nincs bennem elég tudás ahhoz, hogy újra életben tartsak valamit, amihez ragaszkodom.
Nem fogsz visszajönni, ugye? De hiszen még azt sem mondtad el, hogy mit vársz tőlem, tőlünk... Tanácstalan vagyok, és ez megrémít. Itt hagyott az egyetlen lélek ezen a világon, akinek feltételek nélkül képes voltam szót fogadni, követni a parancsait. Térdre borulni előtte. Apróvá zuhanni óriásként, és ő volt az egyetlen, akit a húgom őszinte szeretettel és ragaszkodással ölelt magához. Különlegessé tetted az életünket, most pedig még csak azt sem tudjuk, merre tovább. Én nem tudom. Tovább kellene vinnem a mesédet, vagy hallgatni róla, amíg nem követlek oda, ahol most jársz? Bár visszajönnél, csak annyira, hogy elbúcsúzhassak. Eddig még egyszer sem tudtam elköszönni tőled - és most, hiába nem én küldtelek el, hiába nem voltam tiszteletlen veled, mégis úgy érzem, hogy az én hibám az egész. Mert azt hittem, hogy téged nem győzhet le senki és semmi, és amíg nyugodtan kakaóztam a fotelben, te szenvedtél. Te meghaltál, bármilyen csatát is vívtál, elvesztél benne. Csak hívnod kellett volna. Ugrasztani, és mentem volna helyetted. Nekem kellene ott feküdni most, ahol te vagy.
Próbállak szólítani, de nem felelsz. Sem itt előttem, sem az elmémben nem suttogsz és nem intesz csendre.

Törökülésbe helyezkedem melléd, bízva abban, hogy Säde is eképpen tesz majd. Ezt a gyászt nem vihetjük haza. Nem fecseghetjük ki a titkodat, és tudom, hogy mindent itt kell hagynom veled, neked - ha úgy döntök, hogy felkelek, eltemetem azt, ami még maradt belőled, és csak néha, alkalmanként, titokban surranok vissza hozzád, hogy kimondjam a nevedet. Nem akarok menni. Nem tudok menni. Én nem tudlak elhagyni téged. Sajnálom Kaapo, én nem vagyok elég erős hozzá. Nem vagyok olyan, mint Te.

- Ha mégis visszatérne... - szólalok meg idővel, húgomnak szánva a feltevést - Mit gondolsz. Hogy festene ázsiai testben?

Cseszd meg Annakpok, a kúria túl nagy nekem egyedül…
A szerelőműhely sötétje borul rám. Ajkaimat továbbra is keményen összepréselem, a nyakamon ejtett sebet nem is érzem, csupán a lapockámat égető tetoválás az egyetlen, amire most képes vagyok figyelni. Tekintetem még mindig a jobb napokat is látott menyezetet pásztázza, és én képtelen vagyok arra, hogy hangosan üvöltsek. Túl nagy a sokk, túl sok egyszerre. Eska, Annakpok, Biisha, Nagojut, Kilaun, Sangilak és Yee…
A csend azonban túl sok lesz, a veszteség túlságosan is elviselhetetlen. Ösztönösen cselekszem, a testem irányít ki, a szervizből az utcákra. Az esti zsivaj a megszokott, az emberek mennek a maguk dolgára, holott a vörös Hold még nem adta meg magát, ott feszít az égbolton, elégedetten a véráldozattól. És én annyira kívülállónak érzem magammat…
Mindig az voltam. A Testvéreimmel, a leszármazottaimmal, sosem tartoztam sehová és senkihez. A magány társammá szegődött, mert ezt választotam, az én döntésem volt és az idők alatt az otthonommá vált a világban, csak a feladatom és önmagam volt fontos. A Szellemek akarata, az utódok útjának egyengetése, az arroganciám, a saját elképzeléseim. Büszkeségem, sértettségem, dühöm, az akaratom. És ezek mindegyike abban segít, hogy a szakadék megmaradjon közöttem és mindenki más között is, mert nem engedhetem meg, hogy gyenge legyek, hogy mások annak tartsanak.
A Testvéreim, kiket hosszú ideje nem láttam már, mind itt voltak, újra találkoztunk, jól vagy rosszul reagálva egymásra, de hosszú évszázadok óta megint egy helyen voltunk mind a tizenhárman. Nem tartott túl sokáig.
A lábaim visznek előre, sietve, tudva az utat maguktól, én azonban nem tudok figyelni arra, ami körülvesz. Csak a tetoválásomra, ami éget, feszít, szaggatja csökevényes lelkem megmaradt és eltorzult darabkáit, élve felzabálva azt. Én nem érzelgek, én erős vagyok és nem pedig gyenge, az érzéseim egy ajtó mögött vanak gondosan elzárva mások elől. Nem engedem őket felszínre törni, uralkodom rajtuk, mert olyan nem létezik, hogy a Jégvihar esendő legyen vagy annak tűnjön mások szemében.
Pedig én is az vagyok. Tudom jól, a szívem mélyén. Pontosan annyira, amennyire azt is, hogy ki vagyok, mi a dolgom és miért élek olyan régóta, oly természetellenesen hosszú ideje.
Sérthetetlenségem mar belülről, akár az ezüst, nem vagyok sérthetetlen, nem vagyok teljesen érzéketlen, nem vagyok kőből. Csupán nem szeretem kiadni magamból, amit gondolok vagy érzek, mert több vagy ennél, sokkal több. Nem engedhetem meg, hogy gyengének lássanak, mert akkor valóban az lennék. Pedig az igazság az, hogy magamat nem csaphatom be.
A Halál úgy nyalja végig Fairbanks mocskos utcáit, mintha csak valami ízleteset kóstolna. Ott van minden sarkon, a levegőben, a sikátorokban, a házakban, az erdők mélyén, a frissen esett hó tetetjén. Érzem, érzem magam körül, úgy ölel át, mint egy takaró és hiába megyek egyre gyorsabban, végül futva a város határáig, nem tudom lerázni magamról. Nem tűnik el, nem válik semmivé, nem foszlik szét. Gusztustalan módon hatol be a bőröm alá és telepszik meg a pórusaimban.
Kiérek a városból, elhagyom a házakat, az utcákat, a megvilágított tereket, az embereket, a nyüzsgést, a Holdra való rácsodálkozást. Tovább rohanok a sötétben, be a fák közé, fel a hegyekbe, egyre gyorsabban haladva, szedve a mérföldeket és kilométereket, éles kanyarokat véve és újra kezdve a cikázott köröket. Nem emberi módon, farkasom visz, lábaim nyomán felporzik a hó. Letépem magamról a vértől vöröslő és olajfoltoktól mocskos trikót, a nadrág is lekerül rólam, a csizmák is és fekete bundásom bújik elő mozgás közben. Nem állok meg egyetlen pillanatra sem, útközben veszítem el, ami emberi testemet fedte.
Egyre gyorsabb és gyorsabb vagyok, olyan, akár a szél, majd, mint a hang, amely mennydörgést hallat, ahogy lehagyom magam mögött. Nem számít, hogy az ég nem óhajt viharba fordulni, a Hold színe nagyobb furcsaság, mint a Jégvihar hangrobaja.
Nem lassítok, képes vagyok még ezen a határon is túllépni, akár egy villám, ami a földön ragadt, annak a felszínén próbálja tehetetlenül megtalálni a helyét, de képtelen rá, mert hiányoznak részei.
Pajzsom semmivé lesz, érezni akarom, ami körülöttem van, azt akarom, hogy más is érezze, itt vagyok. Itt vagyok minden gyászommal, minden tehetetlen dühömmel és haragommal együtt.
Eska, barátom. Te, aki mindünk közül a legtöbbet tudtál rólam, akinek a leginkább megnyíltam a magam zárkózott módján. Te, aki elutasítottál, mert túl fontosnak tartottál, te, aki értett és megértett, aki meghallgatott, akit meghallgattam, te aki átkozott voltál annyi éven át, te akivel együtt éltem, te aki már nem vagy, aki magad mögött hagytál mindent ebből a világból. A Hajnali Köd immáron szerte foszlik.
Hiányzol barátom, már most hiányzol. Túl fontos voltál, túl fontos voltam. Találkozunk egy következő életben vagy a halálban, és én továbbra is jó barátod maradok… Most már megpihenhetsz a lányod mellett, akit őszintén szerethettél. Szeress Eska, ne félj, a Szellemek között biztonságban lesz a szíved.
Gyorsaságom eléri azt a határt, amikor mozdulatlanságba dermed a világ számomra. A levelek nem rezzennek a faágakon, a hó nem porzik, csak a levegőben fagy meg, a madarak nem reppennek fel a bokrokból riadtan, csupán azok felett lebegnek belefagyva a pillanatba. Nem hallom a hangjukat, mert nem érnek utol, lehagyom őket azelőtt, hogy megszületnének.
Annakpok, ott hagytál a kibaszott nagy kúriában egyedül! Ha nem akartad vállalni a vásárlást meg a takarítás felét, vettünk volna fel valakit erre, de, hogy így hagyd rám az egészet?! És hidd el, nem ez a legfontosabb, ami eszembe jut veled kapcsolatban… de könnyebb ezekre gondolni, mint arra, hogy leléptél ebből a világból.
Egy évig éltem egy fedél alatt veled, ketten maradtunk Eska kiköltözése után és ha gyakran húztuk is egymást, szerettem a közeledben lenni. Hálás vagyok, amiért felajánlottátok a beköltözés lehetőségét. De akkor is cseszd meg! Pokolian hiányzol, de most már szabad vagy. Igazán Szabad…
Dübörög a vér a füleimben, szívem hihtetlen gyorsasággal pumpálja egyre az életető vörös anyagot a szerveimbe és minden egyes apró porcikámba. A tetoválásom még mindig ég, mocskosul és könyörtelenül, csontig-velőig hatolóan.
Biisha, Kilaun és Nagojut elmentetek ti is. Terheitek súlyos rabláncai leoldódtak rólatok. Szabadon szaladhattok, örülhettek, szívetek együtt dobbanhat a sámándobok ütemes ritmusával, nem köt már meg titeket kötelesség vagy a rátok kirótt feladat. A problémáitok megoldást nyertek, álmodhattok kedvetekre és hűségesek lehettek magatokhoz, nincs már feladat, ami a vállatokat nyomná. Minden jót kívánok nektek Testvéreim, remélem még látjuk egymást és vonyíthatjuk együtt a kövér Holdat odaát vagy itt, ha visszatértek.
Vérszag gyűlik az orromba és egy másik ismerős illat is. Nem csak a lapockámon érzem halálukat, de felém fújja a szél szaglenyomatukat is. Befordulok és az illat után megyek, árkon-bokron követve azt, lábaim visznek utamon és csökött lelkemből egyre nagyobb darabot követel magának a gyász, a fájdalom.
Sangilak, te a Legerősebb, hogy lehetsz itt, hogyan fekhetsz itt, amikor neked kellene leginkább talpon maradnod?! Melletted álltam Alignak ellen, mellettem álltál a leszármazotam kapcsán. És most megint itt vagyunk egymás mellett, életerős tested halvány árnyéka most önmagadnak. Itt hagytad ezt a világot, amelyben oly keveset volt részed és most megint visszatérsz a Szellemek földjére.
Utazásod legyen békés fivérem.
A két test egymás mellett fekszik a hideg, vértől vöröslő havas földön, én pedig feléjük közelítve lassulok egyre inkább, míg végül megállok. Fekete mancsaim előtt fivérem földi porhüvelye. Emberi alakot veszek fel, némán köszönök el tőled Legerősebb, majd nővéred testéhez lépek.
Az eddig bennem rekedt kiáltás végre szabad utat talál magának torkomon át, ahogyan térdre rogyok, majd a hangom elhal teljesen. Mellkasom hevesen emelkedik zihálásom nyomán. Végigsimítok Yee arcán, lecsukom szemhéjait, másik kezem pedig ökölbe szorul és saját kézfejembe harapok, hogy ne ordítsak bele újfent az éjszakába.
Eeyeekalduk, nem nehezítettem meg számunkra. Azt kérted, hogy ne tegyem, hát nem tettem. Pedig éreztem a vágyat a hangodban ott a vízesésnél, emlékszel még mondd?! Tudtad, hogy számunkra nem létezhet boldogság, tudtam én is, de ismersz… versenyt futottam volna bárkivel, hogy ez ne legyen igaz. És hiszem, hogy gyorsabb lehettem volna. Érted az lettem volna. Önzetlen, mert megérdemelted volna. Megérdemled most is, de itt hagytál, itt hagytad a leszármazottaidat, akik mindennél fontosabbak voltak neked, itt hagytad a testvéreidet és a barátaidat. Itt hagytál engem is.
És megint nem lehettem elég gyors, hogy megmentselek, hogy megmentsem bármelyikőtöket…
Életben maradtam, hogy megtudjam, megint elbuktam. Ami kegyetlenebb a halálnál, a csendes békességnél, ami odaát vár. Bocsáss meg Yee, bocsáss meg nekem!
Könnytelenül, némán rázkódik meg a testem. A tetoválás még mindig ég a lapockámon, de ez az érzés semmi ahhoz képest, amit megpróbálok betuszolni az ajtó mögé, ahol minden bűntudatom és fájdalmam él. Én nem lehetek gyenge, most nem. Különösen most nem.
Megsimogatom Yee haját és ismerős illatot fúj felém a szél. Sangilak vére. Nyilván nem véletlenül jár erre. El kell tűnnöm, nem maradhatok tovább és bár mindkét testvéremet vinném, azt hiszem fivérem mégis inkább a saját unoká(i)ja mellett lenne.
Talán itt kellene hagynom téged is, csökött lelkemnek oly’ kedves Eeyeekalduk, de nem vagyok olyan önzetlen, mint te voltál. Remélem megbocsátod nekem. A lelketek már együtt szárnyal fivéreidével és ígérem hamarosan a hátrahagyott testetek is egymás mellé kerül majd. De engedd meg, hogy én temesselek el. Kérlek engedd meg nekem...
Felnyalábolom a könnyű, életelen női testet és olyan gyorsasággal tűnök el, amire csak én vagyok képes. Eddig semmivé vált pajzsomat a helyére teszem és megkeményítem szívemet. Tudom, hogy Sangilak jó kezekben lesz, ha nem lennék biztos ebben, nem hagytam volna ott.
Az erdő széléhez érve ismerős energiákba botlom.
~ Sura… itt vagyok. – suttogom az éjszakába egyidőben azzal, hogy a gondolatot is felé küldöm és lelassítok emberi léptékre. Szükségünk van egymásra. Most jobban, mint bármikor.

for Dad

- Hát ezt meg honnan szedted elő? – Hallottam Brian félig nevetős hangját, ahogy belépett a lakásomba. A szőnyegemen ültem törökülésbe, előttem a régi Brei írógépem, aminek billentyűit ütemesen nyomtam le. Hallottam a villanykapcsoló kattanását, és éreztem rajta némi hússzaft szagot. Már megint leette magát.
- Tudod, hogy mindenhova cipelem magammal. – Feleltem, és ahogy finoman megvontam a vállaimat, göndör tincseim előre csúsztak a vállamon.
Mögém lépett, felült a kanapéra, majd tenyereit a vállaimra simította, és finoman masszírozni kezdte. Éreztem, hogy a vállam fölött elbámul.
- Aki kíváncsi… - Kezdtem bele, mire elvigyorodott. Kb. bagoly mondja verébnek.
Én nem mosolyogtam, érezhetően feszült voltam.
- Mi nyomaszt? – Elég jól ismer hozzá, hogy ne kelljen komolyabb eszközökhöz nyúlnia, ha ki akarja puhatolni, hogy valami gond van.
- A szülinapod? – Próbált viccelődni, mire felsóhajtottam.
- Nem tudom. Csak egész nap olyan… nem is tudom. Rossz érzésem van. – Kezem a szőnyegre letett telefon után csúszott.
Fogalmam se lehetett arról, hogy jó hat órányi kocsiútra apám is ebben a pillanatban nyúl a telefonjáért, hogy felhívjon engem.
- Nem tudom megmagyarázni Brian, de… valami történni fog. Érzem. – Álltam fel a földről, majd fel alá járkáltam a telefonnal a kezemben.
Pár perccel később aztán nem bírtam tovább, és hívtam apa telefonját. Hosszasan kicsöngött, de nem vette fel… se ő, se Abigail.
Talán nem tetszett neki az ajándék… lehet nem kellett volna a régi időket bolygatnom, de hát akkora szeretettel készíttettem neki. Remélem nem haragudott meg érte.
Brian a nyomomban járkált, és kivételesen most iszonyúan idegesített a jelenléte, pedig nem szokott.
- Magamra hagynál? – Álltam meg.
- Persze. Szólj, ha szükséged van rám! – Felelte, aztán néhány másodperccel később hallottam, hogy csukódik mögötte a lakásajtóm.
Visszaültem a szőnyegre, végigsimítottam az írógépen, majd újra hívtam a számot, és ezúttal megvártam, hogy az üzenetrögzítő jelentkezzen apa hangjával.


Tettem le a telefont, aztán ujjaim újra a régi, de elnyűhetetlen írógép billentyűire siklottak, és próbáltam némileg elterelni a gondolataimat, és ezzel megnyugtatni izgatott farkasomat is. Általában a történetírás lenyugtat, kizökkent a borús gondolatokból, ezúttal azonban valahogy minden más. Hallom saját lélegzetvételem, ahogy egyre hevesebbé válik, mintha loholnék.
Nem láthatom a világban zajló eseményeket, se a hold különös derengését, de mélyen legbelül sokkal többet érzékelek, mint mások. Erősebben ütöm le az egyik billentyűt a kelleténél, és hallom a roppanását. Ezzel egy időben ledermedek a farkasommal együtt. Olyan érzésem támad, mintha egy részem távozott volna belőlem, mintha valami hiányozna, ami egész életemben végigkísért, és végig ott volt mellettem láthatatlanul.
Könnyek gördülnek le az arcomon, néma könnyek, amiknek még nem tudom felfogni a jelentőségét. Valami… valami fontos megszűnt létezni, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy mindennek Fairbankshez van köze.
Próbálom megint hívni apát, de megint csak az üzenetrögzítő jelentkezik. A következő akit hívok, az Philip, de ő se reagál a hívásomra. Nicholas pár csengés után felveszi. Nem köszönök, nem várok arra, hogy megszólaljon…  - Mi történt!? – Kérdezem vértestvéremet, mert biztos vagyok benne, hogy valami szörnyűség történt ezen az éjszakán, ami engem is érint… Oda kell mennem!

He is gone...

Az idegesség szinte kézzel tapintható a kocsiban, mikor az egyetem parkolójába hajtva leparkolunk. Vörösre festette a nappalit a Hold fénye, a csillár üvegje ezerfelé szórta a vérszín tüskéket a lakásban... Akkor mondtam Mandynek, addig menjünk a bázisra, míg megvan rá a lehetőségünk. Így is tettünk, s bár Cathy nem szól továbbra sem kettőt se, a visszapillantóból látom, érzi ő is a dolog súlyát. Riadt ugyanakkor. Érzi, de nem érti. Addig jó, kicsilány... addig jó neked.

Odalent azzal a hírrel kapnak szembe, hogy Savannah ájultan esett össze az utcán, alig tíz perce hozták be. Önző módon fejtem le ujjaimról Cathy görcsösen markoló kis kezét és hagyom Mandy gondjaira a kicsit. Lépteim a társalgó felé visznek szakadatlan, a folyosón felém röpködő kérdésekkel alig törődök. Nem láttam, nem tudom hol van, hagyjanak már ezzel! Csendes a város ma... gyanúsan csendesek a vörösre mázolt házfalak az elmúlt évekhez képest.
Elérve a társalgót sietve mérem be az ismerős vonások tulajdonosának helyét, s bár valaki rám szól, mit sem törődve az utasító hanggal szelem át a teret.
Ne csináld ezt kislány, hallod...! A frászt hozod rám. - Arcából óvó törődéssel simítom félre szőke tincseit. Van valami fájdalmas abban az érzelemmentes dacban, ami ábrázatát uralja. Mint egy katona. Egy bábu. - Mona, ez annyira nem te vagy.
Az idő telik, telefonhívások jönnek és mennek, én pedig ahelyett, hogy kint segítenék a többieknek, idebent avanzsálok egyfajta üzenetközponttá. Behozták, nem érjük el, jól van, a betegszobában keresd, és így tovább, és így tovább, miközben szakadatlan őrzöm az egyetlent, aki fordított helyzetben ugyan ezzel a zsigeri, bénító félsszel és aggodalommal tekintene rám, ha én feküdnék azon az istenverte ágyon.
Aztán valami történik. Valami megváltozik... érzelmek kúsznak a kőszobor arcra. Felismerés, fájdalom... - Néha utálom, hogy ilyen jól olvasok az emberekben. Miért nem segít neki senki? Miért nem tesznek semmit a többiekkel sem? Hát nem látják, hogy szenvednek?! - vádolnék emelt szóval bárkit, aki betéved, de Savannah hirtelen ébred és lök el magától, az ágy tőlem legtávolabb eső sarkáig iszkolva.
- Hé-hé, semmi baj! Semmi baj... - Még a kezeimet is felemelem kissé megadóan, lássa, nem ártó a szándékom. Sose lennék képes ártani neki. - Mi történt? - Kérdezem, de ő csak motyog valamit két "Ne érj hozzám." között, egyre csak azt követelve, hogy keressem meg. Hogy kit? Hát persze, hogy azt az eszetlen farkast, akivel kapcsolatban karácsony után fogadkoztam neki, hogy csak úgy testvériesen felképelem, érezze a törődést, ha már vele, Savannah-val kezdett. Néha előbb nézik őt a húgomnak, mint Kate-et, nem is értem, miért.

Most hóban gázolok társammal, meg pár - néhai hegyi - falkataggal. A farkaslaknál kezdtem ugyanis a keresést, ha már Sava olyannyira ragaszkodott a dologhoz. Nyugtalanított a viselkedése, a szótlansága ugyan, de jó kezekben volt nélkülem is. - Idekint nagyobb szükség volt rám, s ha már Douglas a madárfészek felé vette az irányt, én a hegyi rendelőben kerestem volna Abigailt. De nem leltem, ahogy Lynxről se tudtak semmit a farkaslak béliek.
Dolgozik a farkas ösztön, dolgozik a mágia... keresünk élőre-holtra egyaránt, hogy megleljük a macskalelkű bundást, mégis a vak szerencse, meg a lúzerségem vezet nyomra, ahogy megbotolva a vastag hó alatt meghúzódó farönkben, megcsúszok a sziklás hegyoldalon, egyenesen a lassan kékre-lilára fagyó holttest mellett érve seggel a földet.
Riadtan kiálltok fel, realizálva a látványt, de a másik fél nem felel. Pedig... basszameg. Ahogy felismerni vélem Huntert, azt kívánom, bár hasonló reakcióval felelne... Jót röhögnénk mind a ketten, felsegíteném és mehetnénk vissza a lakhoz. Egye fene, talán még Savához is, hisz amilyen makacs, úgyse hinné el, hogy jólvan a farkas, míg a két szemével nem látja.
De Lynx nincs jól. Már rosszul se áll a szénája, egyszerűen csak... nincs.
- Itt vagyunk, erre! - kiáltom a többieknek, kezem pedig önkéntelenül is ökölbe szorul, miközben a földön ülve őrzöm a kihűlt testet. Mégis hogyan képzelted ezt, he? Hogy voltál képes így itt hagyni? Hogyan tehetted ezt vele?! Ha lehetne még ettől is halottabb, a szellemekre mondom, megütném... - Elborzaszt a gondolat, tarkómon, fejtetőmön simítok végig idegesen, mintha csak így akarnék minden Hunterre záporozó gondolati vádat kimasszírozni onnét.
Hülye pöcs, most mégis hogy álljak oda elé?! Hogy mondjam meg neki, de ami még fontosabb, hogyan kezeljem mindazt, ami utána jön. Mégis mit mondjak neki?! Amikor én akartam eret vágni vagy alkoholba fojtani a veszteséget, ő olyan természetesen ráérzett, mindig tudta, mit tegyen vagy mondjon. Utáltam érte... utálom most is, hisz nekem csak a tanácstalanság jutott ki.
Te mit mondanál neki...?

A Farkaslakba vitték testét. Láttam átfagyott tagjainak kékjét, a golyó ütötte sebet és roncsolást, az élettelen, színevesztett arcot. - Neki már nem kell. Nem is szabad. Viselem helyette az elmúlás képének terhét, neki legyen elég a gondolat. Maradjon meg úgy a farkas gondolatai közt, amilyennek ismerte. Élőnek, elevennek.
Két bögre kávéval lépek be a társalgóba. Nem szólok, pillantásommal is csupán lopva illetem Savannaht, ahogy a kávét a szétnyitható ágy melletti kisebb polcra helyezem, félrevéve onnét pár itt felejtett könyvet. Ha úgy érzi, szüksége van rá, majd elveszi. Most még meleg, friss...
Nem mondok semmit, nem is kell - hallgatásom beszédes, egyúttal újfent elfoglalom őrhelyemet mellette. Kezembe telefon kerül, hogy arról érdeklődjek, a törzsfőnök meglelte-e már Abigailt...

Vágtatnék tovább veled az éjben
az álmok foltos indián lován.
Egy táltos szív remeg a konyhakésben,
talpam alatt sár és ingovány.

Rohanok, ahogy a lábam bírja. Azok a dolgok, amiket Paynenek mondtam, ájultában írva elméjébe a szavakat egyértelműsítették számomra, hogy van valaki, akit látnom kell ma éjjel. Egyszerűen tudnom kell, hogy minden rendben van vele, hallanom kell egy szavát, a szívverését. Felhívnám, de nem ért hozzá, úgyse tudná felvenni és különben is, szégyen bevallani, de nagy szükségem van rá. A szobákat hát magam mögött hagyom, de a folyosó egy bizonyos szakaszánál megtorpanok. Csak fél szemmel pillantok a konyha felé, a nagy, fehér tócsa innen is jól látszik. Máskor is be szoktam menni, hogy feltöröljek, mert nem bírom a rendetlenséget, de most nem annyira a tejpaca, hanem az elmúlt percek tapasztalása indít meg a konyha belseje felé. Sosem leszek más, gyógyító vagyok, mennem kell arra, amerre a szükség van, s minden lehetőséget megragadok rá, hogy utánanézzek: valakinek kellek-e.
Szinte félrelököm az összes bútort, ami útban van nekem. A tejbe keveredő vér rózsaszínes árnyalata lyukat robbant lelkembe. A harmadik.
- Ne, ne, ne, ne, ne.. – térdelek le mellé a mocsokba, s próbálom életre hívni mindig vidám személyét. Ha ezzel segítenék, akkor hazudnék is neki, hogy minden rendben van, hogy Darrennek semmi baja, hogy senkinek semmi baja, hogy nem történt semmi, hogy csak álmodott.
Tehetetlen vagyok, ehhez kevés. Egyre inkább körvonalazódik bennem a tudat, hogy ebben a sok fájdalomban nincs szüksége gyógyítóra senkinek. A halálnak is van szaga, vagy ez mind a véré? Nem hagyhatom itt, nem hagyhatom így.
Felemelem a testét a mocsokból, finoman helyezem fel a konyhaasztalra, hogy legalább kiemeljem saját véréből és a savanyodó tejből. Nem méltó hozzá, Tark volt, nem holmi szolgalelkű kölyök. Emelkedjen is ki a koszból, aki bátor volt életében, az legalább nyugodjon azon a képzelt piedesztálon, melynek helyéül most csak a konyhaasztalt adhatom neki. Itt nincs semmi, amivel betakarhatnám, hát csak helyzetét tudom békéssé tenni. Megigazítom a haját, bár egy Tarknak nem mindene a megjelenés, de mégis nő volt, a nővérem, a szívem egyik csücske, hát legyen holtában is olyan csodás, amilyennek én tartottam őt.
Még nem merevedtek meg tagjai, érzem benne a nemrég távozott életet. Meg tudom hát tenni, hogy hanyattfekvésben mellkasára illesztem kezeit, mintha csak a virágcsokor hiányozna a kezei közül.
Ellépnél mellőle, de érzem én, hogy ez a Hófehérke-póz nem illik hozzá. Akármennyire is akarjak hát sietni, akármennyien is érkeztek azóta a konyhába, nem tágítok, amíg finoman a törzse mellé nem fektetem kezeit, így rontva el a mesebeli képet. Az élet nem mese. A halál nem mese. Nem fog jönni a herceg, hogy ébrenlétre csókolja.
- Aludj jól, Jo. Álmodj helyettem is szépeket. – remegek meg álltamban mellette, miközben a kézfejét cirógatom. Beszélnek a hátam mögött, érzem, hogy valaki mellém lép. Nem nézek fel rá, nem tudom ki az. Hebegnék és engedélyt kérnék a távozásra, de amikor eszembe jut, hogy már nincs kitől engedélyt kérjek – hiszen minden ilyennel Darrenhez szaladtam – megint elerednek könnyeim. Igazuk volt, én nem vagyok erős. Én felnőttként vagyok kölyök. De nem érdekel.
Lábaim megindulnak, rohanni kezdek, mint egy eszehagyott. Szobámba érve kirángatom az éjjeliszekrény fiókját, előkapom belőle a nem nagyon használt kocsikulcsot. Pótkulcs, az eredetit odaadtam az egyik falkatársnak, hadd használja az autót, én úgysem nagyon vezetek. Most viszont fogok, s csak remélhetem, hogy nem csavarodok fel egy fára azelőtt, hogy odaérnék hozzá. Évek óta nem ültem a volán mögött, s záporozó könnyekkel pláne nem vezettem még. De mennem kell, minél hamarabb oda kell érnem. Mert rettegek. Azt érzem, amikor a tűz kiütött. Ürül a lelkem, s tudni akarom, hogy tévedek. Tévednem kell. Az nem lehet, hogy annyi szív egyszerre onta vért..


Talán nem lett volna szabad elindulnom. Ahogy a kormányra fontam ujjaimat, hirtelen eszembe jutott, hogy nem fog menni. Üvöltött bennem a farkas, ki akart robbanni, le akarta szaggatni a mocskos hálóinget, az alvadt vértől koszló emberi testet, hogy négy lábon szaladhasson a vére után. A tudni nem akart bizonyosság felé. Ő érezte azt, amit én nem akartam tudomásul venni, s még a kocsiba pattanva sem akarok.
Kóbor, magányos, olyan valaki, akiről nem jelentettem semmit, pedig talán kellett volna. A gázra taposok és a megcsikorduló kerekek zajával nyomom el a pánikot. Nem tudom, hogy elviselnék-e többet mára. Telefonálnom kellene, ha nem is neki, de legalább Lynxnek, elsírni neki magam, legalább neki elmondva azt, hogy hová is megyek. Nem azért, mert felettem áll, hanem azért, mert mellettem. Mert őt is szeretem. Nem hoztam viszont semmit magammal a kulcsokon kívül, így értesítés hiányát hagyom csak magam után, meg igazán antitalentum parkolóból való kiállás nyomait. Utálok vezetni.
Tudom, hogy hol lakik, rárontok, mint egy őrült. Egyszerre könnyebbülök meg és fulladok bele az üres helyiségek látványába. Hol lehet? Papa, hol lehetsz?
Kétségbeesett kérdések között vergődve ülök újra az autóba, hogy semmivel sem kimunkáltabban jussak el az utakon végre az irodáig. Érzem a városban a fekete halált, a lakban is éreztem, fulladozom tőle itt is. Pedig nem lenne szabad. Nem lehet.. őt nem lehet!
Dacosan rázom fejem folyamatosan, dörömbölök az iroda ajtaján, majd semmit sem törődve az illemmel ordítozni kezdek. Nem zavar, ha felverek valakit, sőt, hiszen azért üvöltök, mert felverni akarok. Őt. Ha itt van, akkor a válaszára vágyom, nem pedig arra, hogy amint belépek, kifusson az összes közös vérünk ereimből.
Elfelejtem becsukni magam mögött az ajtót, megroggyannak térdeim, nekitántorodnék a nyílászárónak, de mivel azt nem hajtottam be a tokjába, majdnem hanyatt esem ki a folyosóra. Meg kell kapaszkodjam a félfába fél kézzel, miközben másik öklömet a fogaim közé tűröm, hogy ne sikoltsak. Csak a beljebblépésem után bevágott ajtó dörrenése veri fel előbbi kiabálásom után az éji csendet.
Úgy érzem magam, mint aki egy süllyedő hajón áll, s egyre zuhannak mellőle a vízbe megfulladni lelkének darabjai. A kanapé elé omlok, szinte önkívületben, reflexből nyúlok a csuklója után, homályos tudattal keresem a pulzusát, de tudom, hogy nem ver a szíve. Éreztem a bennem elszakadó köteléket, már tudom, hogy valós volt.
- Kétszer nem veszthetlek el. Ne hagyj itt! Bastian.. Julien.. Papa..
Észre sem veszem, hogy rázom a vállainál, mintha ezzel akarnám feléleszteni. Megszeppenve eresztem el, rádöbbenve arra, hogy fogalmam sincs, mióta is művelem ezt. Méltatlan hozzá, nem tehetem. De mi legyen vele?
Szívesen bújnék mellé, ahogy Payne gömbölyödött össze Darren mellett, s most aztán soha többet nem tágítanék mellőle. Az asztalára pillantva észrevett levélnyitó után nyúlok, végighúzom ujjamat rajta, megbököm magam vele. Ahogy vér serken mutatóujjamból, úgy ejtem el a szúróeszközt. Mit képzelek? Hiszen nem tehetem ezt vele.
Lelkem törött darabjain lépkedve nyúlok a test alá, hogy finoman, de erővel emeljem fel onnan. Kicsi vagyok, törékenynek hisznek, de ha kell, van bennem erő. Már tudom, hogy hová akarom vinni, már tudom, hogy hol lelhet nyugtot majd. Eltemetjük, ahogyan a többieket is. S ezúton, a szellemek engem úgy segéljenek, mindent elárulok. Ő volt az apám. Nem kell említsem, hogy Biisaiyowaq gyermeke vagyok, egyszerűen Bastiané. Haza akarom vinni, ágyamba fektetni, hogy ott legyen hon, ahol az én világom van, nyugodjon egy nem dobbanó szívnyi távolságra Liliannetől, hiszen ők ketten neveltek azzá, aki vagyok.
Lábbal teszem be az ajtót magam után, úgy is nyitottam, nem foglalkozva azzal, hogy nem csak a nyílászáró sírt bele a mozdulatba, hanem mezítelen lábujjaim is. Mit számít, ha eltört-megrepedt pár csontom? A lelkemnél töröttebb semmi sem lehet.
Az autó hátsó ülésére fektetem a testet, a csomagtartóból kiszedett pokróccal takarom be, hogy aztán pokrócostul emeljem ki a „kóbort” a Lak parkolójában. Nem mondom, hogy az élettelen test nem nehéz, de szívem nehezebb, hát mit sem törődve a kérdő pillantásokkal, Bastian testét magamhoz ölelve lépdelek végig a folyosókon, hogy saját szobám nyitva hagyott ajtaján belépve végre cseppet megpihenhessek, amint az ágyamra fektettem őt.
Úgy takarom be, ahogy gyerekkoromban ő takargatott, megsimítom homlokát, mint mikor ő cirógatta láztól tüzelő orcámat. Gyenge voltam, ember, s beteg. Haldokoltam és ő megmentett, hát én is megmenteném, de már semmit sem tehetek érte. Csak sírhatok, de ez aligha hívja újra életre őt.
- Nem haragszom rád, de nagyon hiányzol nekem. Olyan kevés idő jutott nekünk, megint annyira kevés. Megbocsátod, hogyha könnyezem? Nem tudok felnőttként búcsúzni tőled, mert örömre a kislányod maradok. Azt mondtad, hogy szólítsalak Bastiannak, de az olyan idegen. – beszéd közben letelepszem mellé az ágyra, végignyúlok rajta, oldalvást átölelem, mit sem törődve azzal, hogy mennyire nem itt lenne a helyem. Nincs senkinek gyógyítóra szüksége, csak a halál szelét érzem, a már nem zubogó vér szagát. Senki nem venné hasznomat.
Bastian feje mellé hajtom saját fejem a párnán, arcomat temetem vállgödrébe. Nem érdekel, hogy érzem belőle a távozó élet hidegét, az izmok megkeményedését. Nem érdekel, hogy süket a szíve. Úgy érzem, hogy beszélnem kell hozzá, elmondanom mindent, amiért elindultam Darren megtalálása után. Mesélek hát Lilianneről, Darrenről, Joanáról, s megkérem, hogy vigyázzon rájuk. Köszönetet mondok neki azért, mert mindig szeretett és utoljára én leszek az, aki mesél neki. Hogy szebb álma legyen. Mert régen ő is mesélt, lázálomba beszélt szavaival, nyugtatott, amikor féltem. Nem tudom, hogy féli-e a halált, de én félek a világtól így egyedül. Hát mesélek, s közben el-elcsukló hangon hullatom könnyeim.
- Az embereknek nem ugyanazt jelentik a csillagaik. Akik úton járnak, azoknak vezetőül szolgálnak a csillagok. Másoknak nem egyebek csöppnyi kis fényeknél. Ismét mások, a tudósok számára problémák. Az üzletemberem szemében aranyból voltak. A csillagok viszont mind-mind hallgatnak. De neked olyan csillagaid lesznek, amilyenek senki másnak... Mert én ott lakom majd valamelyiken, és ott nevetek majd valamelyiken: ha éjszakánként fölnézel az égre, olyan lesz számodra, mintha minden csillag nevetne. Neked, egyedül neked, olyan csillagaid lesznek, amik nevetni tudnak! Szeretlek, Papa. S remélem még a csodánkat, ha szabad.
Nem tudok nevetni, Papa. Fogalmam sincs róla, hogy valaha tudok-e majd. De ha szeretnéd, megteszem. Értetek és azért, hogy boldognak lássatok, s ti se szomorkodjatok odafent, értetek megteszem. Nem tudom hogy éljek nélkületek, de kitalálom majd. Lili, Darren, Jo, Papa és mindenki, aki ma éjjel elesett.. élni fogok helyettetek is, ha kitaláltam, hogy miképp. De most, ha megengeditek.. fáradt vagyok.. Eltávozott lelketek fájdalomtengerébe merülve alszom el. Jó éjszakát.. mindenkinek.

Időben érkeztem haza kivételesen. Már a bejáratnál elkapott a házmester, hogy ne használjam a liftet, mert ki kellett hívni valami munkásokat, és járják végig a lakásokat, a lift sincs áram alatt. Na hát remek! Lenne egy nyugodt estém, erre tessék! Egyébként sem szoktam liftezni, csak nagyon ritkán, úgyhogy nem zavart, hogy lépcsőznöm kell.
Suzy izgatottan fogadott, le is vittem sétálni, amíg a szakemberek dolgoztak, leadva a házmesternél a kulcsomat. Az utcára kilépve futólag találkoztam Jay-el is, aki épp akkor ért haza. Mosolyogva üdvözöltem, aztán egy jó órát sétáltam Suzyval a friss levegőn. Furcsán vöröses fénnyel izzott a hold. Újra és újra odatévedt a tekintetem rá. Suzy a szokottnál izgatottabban viselkedett. Azt hittem, hogy a munkások miatt, és ha lehozom, akkor majd kicsit megnyugszik, de úgy látszott, ez most nem vált be nála.
Apa telefonált nekem, mikor már visszafelé tartottam a lakásomba. Arról érdeklődött, hogy hol vagyok, és minden rendben van-e!?
- Persze, miért ne lennék? Hazafelé tartok Suzy-val. Sétáltunk. – A hangja idegesen csendült, ahogy nyomatékosította, hogy siessek. Mintha még kislány lennék!
- Rendben apu! Ne aggódj! Veled ugye minden rendben!? Olyan fura a hangod. – Terelt, hogy elég sok a beteg, és keveset aludt az éjjel, de csak olcsó kifogásnak éreztem. Mindegy, nem akartam munka közben faggatni, ezért elköszöntem tőle.
Egyébként is odaértem a lakáshoz.
Már nem voltak ott a munkások. Felsétáltunk Suzyval a lépcsőn, aztán bementünk a lakásba. Adtam neki enni és inni, bekapcsoltam a TV-t, aztán elmentem letusolni.
Mikor kiléptem a fürdőből, Suzy a fallal szemben állt, és meredten bámult rá.
- Mi az Suzyka, mit nézel a falon? – Kérdeztem tőle, ahogy odaléptem mellé. Rám se figyelt, csak a falat bámulta. Hát ez fura.
Kicsit leültem a TV elé, megettem egy almát, aztán kikapcsoltam a készüléket, mert elálmosodtam, és holnap is hosszú nap vár rám. Suzy még mindig a falnál állt.
- Suzy? Mi baj? Miért vonultál önkéntes büntetésbe? – Leguggoltam mellé, megsimogattam a fejét, mire morogni kezdett. Soha nem csinált még ilyet. Nem emlékszem arra, hogy valaha is rám morgott volna.
Döbbenten húztam el a kezemet, majd felálltam, és felsétáltam a galériára. Magamra húztam a takarót, próbáltam aludni, de ebben a nagy csendben feltűnt, hogy Jay-nél elég hangosan szól a TV, pedig ez egyáltalán nem jellemző rá.
Negyed órán át tartó forgolódás következett, és az átszűrődő TV hangja egyre jobban zavart.
- Ezt nem hiszem el. – Fújtam ki az arcomból egy hajtincsemet, aztán kimásztam az ágyból, belebújtam a köntösömbe, és lesétáltam a lépcsőn. Suzy még mindig a falnál állt.
- A TV zavar téged is? – Végül is ez logikus magyarázat lehetne…
A telefonomat felkaptam, majd kikerestem Jay számát. Hallottam a falon keresztül, hogy kicsengett, de nem veszi fel. Ez nagyon fura azért! Sőt. Több, mint fura!
A telefont a konyhapultra tettem, aztán kiléptem a lakásból, és átsétáltam az ajtajához. Bal kezemmel magamhoz szorítottam a köntösömet, majd a jobbal a csengőre tenyereltem. Semmi válasz.
- Jay! – Dörömböltem az ajtón, mire a szomszéd néni is kikukucskált.
- Baj van, aranyos? – Kérdezte tőlem.
- Nem tudom. – Válaszoltam őszintén, majd követtem azt a riadt pillantást, amit lefelé vetett. Felsikítva ugrottam hátra, amikor megláttam, hogy az ajtó alól vér folyik kifelé.
Negyed órával később már a rendőrség tört be a lakásba – ugyanis belülről be volt zárva, és a házmester nem tudta kinyitni -, majd megtalálták Jay holttestét. Sokkot kapva kuporogtam a konyhapultnál levő egyik bárszékemen, miközben az egyik tiszt próbálta felvenni a vallomásomat, de semmi másra nem tudtam gondolni, mint Jay látványára a TV előtt.
- Meghalt? – Kérdeztem vissza a szemeimet törölgetve.
A kérdésre, hogy lehettek-e ellenségei, csak nemlegesen megráztam a fejemet.
- Nem tudok róla. Nem hiszem. Nagyon kedves ember volt. – Fújtam ki az orromat, majd ittam egy nagy kortyot az apa-féle nyugtató teámból…

A köpenyem előtt összefont karral figyeltem, ahogy a srácok kiemelik a hullazsákból Lester J. Edison holttestét, majd átteszik az asztalomra. A nyomozó várakozón pillantott rám.
- Miről? - Kérdezte, mire ráemeltem a tekintetemet.
- Megsérült, doki? Mi történt a fejével? - Nyúlt a homlokomhoz, de elhúztam a fejemet, mielőtt hozzáérhetett volna.
- Nem tudom. Azt hiszem elájultam... de jól vagyok. - Ez épp olyan bizonytalanul hangzott, mint amilyen bizonytalannak éreztem a kijelentésemet.
- Megtenne nekem egy szívességet úgy, hogy nem kérdez rá a miértekre? - Felvonta a szemöldökét, majd széttárta a karjait.
- Oké. Vacsi holnap? - Villantotta meg a fogait. Grimaszoltam egyet, amiből azonnal levette, hogy ez nem a legjobb ötlet, amivel most előrukkolhatott.
- Na bökje ki doki. - Sürgetett meg.
Elvettem tőle a noteszát, meg a tollat a belső zsebéből, és írni kezdtem. Beleírtam Mallory címét, a szüleim nevét, a baleset időpontját... és felírtam egy kislányt a külső paramétereivel, és egy szőke hajú nőt a saccolt paraméterekkel.
- Kérem küldjön ki ide egy járőrt, és nézze meg, hogy jól van-e a nő. De győződjön meg róla a saját szemével... Nézze utána ezeknek a személyeknek is. Ezeket az embereket pedig vesse össze az eltűnt személyek nyilvántartásával... és... - Mély levegőt veszek, felírom még Cooper nevét és a biztosítási számát is. Utóbbit még mindig fejből tudom.
- Utána nézne annak, hogy ez a férfi betette-e a lábát Alaszka területére? Kösz! - Felvonta a szemöldökét.
- Doki... nem akar valamit elmondani? - Nem hülye, bármennyire is le szokták hülyézni a zsarukat, nem mindegyik az.
- Csak nézzen utána, rendben!? Kösz. - Sétáltam ki a boncteremből az előtérbe, hogy igyak egy jó erős feketét az automatából.
A gép visszatükröződésében láttam, hogy jó három centi hosszan felrepedt a fejemen a bőr. Jól beüthettem. Talán csak hallucináltam? Lehet, hogy agyrázkódást kaptam... vagy tényleg elraboltak?

Egy zöldfülű rendőr sietett be, őt Bishop nyomozó követte.
- Ugye még nem álltak neki? - Felpillantottam a fiatal srácra. Azért ez nem működik ilyen gyorsan.
- Még nem. Miért? - Kérdeztem, miközben biccentettem Bishopnak, aki ment is tovább a boncterembe. Hát persze! Csak szolgálják ki magukat...
- Kiderült, hogy rajta van Mr. Edison a donor listán. El kell vinnünk. - Intettem. Remek.
- Papírok? - Kérdeztem, mert azért anélkül nem adhatok ki senkit, akit egyszer lehoztak.
- Majd Bishop nyomozónő odaadja, de most nem késlekedhetünk. - Mondta kicsit zavartan. Látszott még, hogy idegen neki ez a szituáció, talán frusztrálta a hely is.
- Vigyék... - Mondtam, majd letettem a félig kiürült kávés poharam, és besétáltam a boncterembe, ahol már került is vissza a zsákba az egyetemi tanár.
- Szép kis este... - Jegyzem meg fanyalogva.
- A papírokat majd ne felejtse el átküldeni. - Fordulok Bishop után, aztán besétálok az irodámba, hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót. Szétmegy a fejem. Ideje kifertőtleníteni a sebet, és összevarrni.

Szeretem, hogy nincs szívem. Jó az, ha ezt hiszik. Nem rettegek hát senkiért, hidegen tudom tenni a dolgomat, ugrálni úgy, ahogyan szükség van rám.
Érzem a gumilabda-effektust, Lucas szolgálatába álltam már az első pillanatban, hiszen ő a felettesem. Nem a bátyám most, hanem a felettesem, hát úgy ugrok, ahogy fütyül, szó nélkül és megkérdőjelezés nélkül, amennyiben meg lehetőségem és időm akad rá, úgy megyek a saját fejem után.
Nem akad fenn szemöldököm azon, hogy mégis honnan kerül elő a nőstény. Nem az én dolgom, mindenki ott él szerelmi életet, ahol akar, meg nemit is, ha már itt tartunk. Remélem, hogy sikerül összekaparni Emmát, bírom a fejét, bár nem sokszor mondom neki sem. A véleményem az enyém, s általában csak a negatív pereg elő belőlem.
Elsorjázok Lucas mellől, hogy Misha ajtaján dörömböljek egy határozottat, mielőtt gondolkodás nélkül és finomkodástól mentesen töröm rá az ajtót.
- Csodás a sminked, de ha nem bánod, akkor nem várom meg, amíg lemosod.
Közlöm vele, meglátva a festményének darabjait az arcán. Röviden vázolom a helyzetet, hogy márpedig felsőbb utasításra velem kell jöjjön, s nagyon remélem, hogy nem kell rajta erőszakot alkalmaznom, mert marhára nem hiányzik ebben a közhangulatban, hogy egy ilyen baromság miatt egymásnak essünk. Akárkivel.
Megvárom, amíg Lucas befejezi a telefonon való lógást, finoman siklatom kezemet a vállára. Kivételesen egyedül vagyunk, így megengedem magamnak azt is, hogy egy picit a nyakához érjek, igazán cirógatásként, egy ujjammal, mintha meg sem történt volna. De legalább tudhatja, hogy mostg egy pár másodpercre, mint a húga is jelen voltam neki.
- Michelle a gyengélkedőn van, nem láttam, hogy baja lenne. Victoria viszont meghalt, állítólag a semmiből jelentek meg rajta a sebek.
Nem megyek abba bele, hogy a melléültetett farkas mennyire akadt ki azon, amit volt szerencsétlensége látni. Szerintem engem is megütköztetett volna, de én azt sem mutatnám ki. Az álca nálunk családi vonás.
Nem kellene tetéznem, elég lehetett neki mindaz, amit a telefonban hallott, de mégis, muszáj a protokollnál maradva tárgyilagosnak lennem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnálok senkit. Ők a családom, mindannyian a részei voltak, ha őslakos, ha betolakodó, sőt, ha szigorúan vesszük, akkor ha magányos, akkor is. Mert egyek vagyunk. Farkasok. De nem szabad a szentimentalizmusnak utat engedni.
- Ha vége ennek az őrületnek, akkor gyere be hozzám.
Halkítom le a hangomat, megadva Lucasnak az esélyt arra, hogy most erős maradjon abban a reményben, hogy a húga majd a húga lesz, s talán meghallgatja, még ha segíteni nem is tud neki. Fogalmam sincs róla, hogy mit élhet át, nem egy a vérvonalunk, s különben sem vagyunk egyformák. Viszont nem csak Látó vagyok, hanem a testvére is, így azért van fogalmam arról, hogy valami nem kis romhalmaz kezd kialakulni a precíz lélekfalai mögött.
- Úgy lesz!
Vágom magam vigyázba, majd el is indulok, hogy összeszedjem Rahimot a kórházból. Elég meggyőző tudok lenni, simán eljátszom, hogy rokonok vagyunk, nincsen ezzel semmi gond. Közben felhívom Jennyt – pontosabban a Lakot, ahol őt kérem, ugyanis a személyes számát nem tudom -, hadd tudja, hogy a férjét kell hajkurásszam. Nem, mintha aztg akarnám, hogy jöjjön velem, én ugyan nem fogok várni rá, de ha esetleg lelketápolni találna kedve, akkor tudja már, hogy hol keresse. Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok jófej.
Természetesen Rahim nincs a kórházban, így nekiláthatok, hogy összeszedjem a hülye kölykét az erdőből. Még szerencse, hogy annyira tudja magát elrejteni, mint egy elefánt az egerek között, nagyon nem is kell használjam a képességemet ahhoz, hogy megtaláljam.
- Mindig vágytam rá, hogy pucér pasikat furikázzak.
Forgatom meg a szememet. Az erdő közepén vagyunk, be se tudtam jönni autóval, szóval nincs nálam pokróc, amit Rahimnak adhatnék. Kénytelen lesz hát egészen picite összehúzni magát, mert el kell sétáljon velem az autóig. Ha képes rá. Ha gyenge, akkor szégyen-e a férfiegonak vagy sem, bizony vinni fogom. Nem érek rá egész éjjel őt pesztrálni.
Sose finomkodtam a vezetéssel, de az út közben elém akadó őrült spanyol még engem is letaglóz. Vagy háromszor dudálom le, mire eljut a tudatomig, hogy kinek az energiáit is érezhetem.
- Mio Dio, va..
Szaladnak ki belőlem a szitkok olaszul. Norina nyomába szegődöm, követem őt az autóval, s közben igyekszem látni is a pipától. Szerencséje a világnak, hogy elég hideg fejjel áldott meg a sors, s hogyha munka van, akkor hat másik helyett is koncentrálok.
- A jövő héttől vezetni tanulunk.
Dörrenek rá Norira, amint a parkolóban utolérjük. Rahimot a gyengélkedőre irányítom (vagy viszem), majd a recepcióhoz megyek vissza, Claudeért.
~ Lám, mégis itt kötöttél ki, angyalom-ragyogóm.
Jegyzem meg gondolatban, elméjébe mászva némi pótcselekvés gyanánt, mert ennyi feszültséglevezetés nekem is kell. És különben is, ha reagál, akkor tudom, hogy legalább a farkas magánál van benne.
Felnyalábolom – erősebb vagyok, mint Norina, s ha ő ki tudta vinni a kocsiig, akkor én meg el tudom vinni a betegszobáig – és legközelebb akkor teszem le, amikor Bellsék keze ügyére bízom.
- A neve Claude, már tettem róla jelentést korábban, szóval nem ismeretlen a Falka számára.
Szükségét érzem annak, hogy ezt közöljem. Rendben van, hogy azt kérték, a magányosokat szintén hozzuk ide, de mégis.. nem szívesen venném, ha csak egy lenne a névtelen magányosok közül.
Claudeon érzem az ál-görög energiáit, s ez némiképp megzavar. Nem fáj viszont az elvesztett vér, így talán a holt magányosok serege nem gyarapodott a vérvonalfőmmel. Bánnám, mindannak ellenére, hogy ki vagyok hegyezve rá.
~ Remélem táncolva távoztál.
Küldöm Sofia halott elméje felé a szavakat, melyekre már nem válaszolhat soha. Nem tudtam elmenni mellette úgy, ha már itt vagyok a betegszobában, hogy ne reagáljak a halálára valamit. Annyira azért mégsem vagyok szívtelen.
Megkeresem Lucast, hiszen még mindig tőle kaphatok feladatokat. Készenlétben vagyunk, cselekszünk, amíg csak kell.

- …aztán a Kölyök rátalált az O’Connorsban – fejezte be Anguta a történetet, majd mélyen beszívta a vécé és a halott Henry egyre kellemetlenebb szagát. Nem igazán tudta mennyi ideig mesélt, de érezte, távoznia kell. A Kölyökért már semmit sem tehet, talán eltemethetné, valahol ahol zavartalanul az idők végezetéig pihenhet, ez viszont egyáltalán nem lett volna tisztességes Patrickkel szemben. Joga van hozzá, hogy megtalálhassa kölykét, hogy mellette gyászoljon, és tudja mi történt vele. Neki volt joga és senki másnak végső nyughelyét kiválasztani. Bár fájt neki a távozás gondolata, óvatosan kibújt Henry feje alól, és gyengéden a járólapra fektette.
- A szellemek vezessenek utadon, bármerre is jársz – suttogta, miközben felegyenesedett és kihátrált a fülkéből. A tetoválás hosszan izzott, miközben mesélt Henrynek, ezért elhullott testvéreiről is megejtett neki néhány szót, de nem mozdult mellőle. Itt az ideje azonban a sajátjaikról gondoskodni, és bár a mostani talán nem a végső haláluk lesz, lelkének minden egyes foszlányát marná a bűntudat, ha nem búcsúzhatna el tőlük. Ahogy Patricknek is joga van Henrynek sírt találni, úgy az alapítóknak is joguk van sajátjaikat végső nyugalomra helyezni.
Feje finoman lüktetett, ahogy alakot váltott és kisétált a vécéből, könnyedén mintha mi sem történt volna. Pulcsiját kifordította, hogy Henry alvadt vére és fejének tartalma ne okozzon feltűnést. Lazán lépkedett, mint akinek az égvilágon semmi baja sincs, és jelenleg az sem igazán zavarta, hogy Rodrigueznek a mexikói takarótónak talán nem is kellett volna ma bejönnie éjszakai műszakra. Vidáman fütyült, majd vigyorogva biccentett, ahogy kisétált az épületből. Jókedve azonnal elenyészett, amikor a friss levegő megcsapta az épületen kívül. Arca eltorzult, és dühös remegésbe fordult. A takarító alakját még fenntartotta, amikor feltörte a legközelebbi lakás zárját, és halkan belopózva ellopott egy kék mobiltelefont. A Henryéktől kapott telefon a zsebében lapult, de azt nem szándékozta használni. Talán a legjobb lenne, ha megszabadulna tőle. Előhúzta a saját telefonját, és egyetlen laza szorítással zúzta porrá. A készülék egy pillanatra fellobbant kezében, ahogy az elektromos berendezés elenyészett az éjszakában. Maradványait a betonra hullajtotta, és a lopott telefonnal tárcsázni kezdett. Nem volt szükség fekete noteszéra, amibe minden testvére telefonszámát feljegyezte, hiszen tudta kívülről őket.
Chulyin telefonja hosszan kicsengett, de nem volt kattanó hang, csak az élettelen ritmusos búgás. A hideg kezdett futkosni a hátán, ahogy a balsejtelem elméjébe fészkelődött. Nem, nem lehet, hogy ő is elment. A tetoválás nem miatta izzott, életben kell lennie. Talán csak megsebesült, és még nem tért magához. Nyilván csak erről van szó, nyugtatta magát, miközben keze ökölbe szorult a feltörekvő haragtól. Remegő kezekkel hívta a következő számot, aminek a tulajdonosa a Jégvihar volt.
- A fene vigyen el – ordította, miközben belerúgott a mellette bosszantóan piros színnel éktelenkedő tűzcsapba. Az acél éles sikítással adta meg magát, hogy aztán erőteljes vízsugár törjön fel a cső mélyéről. A telefon talán vízhatlan, de nem akarta tönkre tenni, mert akkor lophat másikat, így gyorsan arrébb iramodott, miközben reménykedett, hogy Tipvigut mégiscsak fel tudja venni a készülékét. Sajnos azonban a vonal másik vége süket maradt. Nyilván ő is eszméletlen.
Dühös fejcsóválás és szitkozódás közepette újra tárcsázott. Remegő kezeiből majdnem elejtette, a telefont, amikor a női hang felcsendült a készülékben. Felismerte Sura hangját, hiszen az esküvőn volt alkalma megcsodálni lágy dallamait. Elkeseredett haragja égette beül, hangjából azonban csal eltökéltség hallatszódott ki.
- Elő kell kerítenünk elesettnek vélt testvéreinket és meg kell bizonyosodni, hogy a tetoválás nem csak Alignak könyörtelen tréfája volt-e – ebben persze Anguta sem reménykedett, de ha képes volt saját belső személyiségüket ellenük fordítani egy másik élőlényt felhasználva, akkor akár erre is képes lehet. - Ha van megbízható kapcsolatod a falkánál vagy az őrzőknél próbáld meg kideríteni, hogy elkezdték-e összeszedni a halottaikat, és hogy hová szállították őket, esetleg kóbor farkasokat is magukkal vittek-e. – Szavaiban nem volt lágyság, vagy szánalom pusztán határozottság, annak ellenére, hogy egyáltalán nem érezte magát határozottnak. – Ha megtaláltuk elesettjeinket, magunkkal kell vinnünk őket, hogy méltósággal elbúcsúzhassunk tőlük. És még valami – fűzte hozzá, még mielőtt testvére letette volna a telefont. – Nem érem el Chulyint és Tipvigutot, de ők nem… - mély levegő – szóval nekik fel kellene venniük. Ha összefutsz, valamelyikükkel pásztázzák végig a tájat testvéreinkért, ki-ki a maga módján – nem fűzte tovább a beszélgetést, nyilván Sura is épp olyan állapotban van, mint amilyenben ő, és ha elkezdenék a sajnálkozást hajnalig sem valószínű, hogy letennék a telefont.
Még két számot hívott, amikről tudta(?), hogy tulajdonosaik életben vannak. Össze kellene ülniük, megvitatni a dolgokat, miként tovább, és a tanács összehívásához nyilvánvalóan nem elég Anguta szava. A Főnöké kell.
Nem tudta, hogy Unalaq ismeri-e mindenki lakhelyét, de bízott benne, hogy igen, így el tud menni hozzájuk, talán rájuk is talál, vagy követni tudja a nyomaikat.
Ennyi. Mindenkit felhívott, akiben a tetoválás szerint bujkált még élet. Elméjében az egyetlen hely bukott felszínre, ahova el szeretett volna most menni, ahova el is tudott menni céltudatosan, határozottan. Sangilakhoz és Nagojuthoz. Tudta, hogy mindketten halottak, de nem volt máshova mennie, nem volt biztos pont, amihez ragaszkodhatott volna, így hozzájuk iramodott. Kocsival azonban nem kelt olyan nagy feltűnést, és még telefonálni is tud közben. Szerencsére mindig akad egy járgány, amiben nincsen riasztó.
Húsz perccel később, már a ház előtt parkolt, egy lopott kocsival, egy lopott telefonnal a kezében. Nehezen vette rá magát, hogy kiszálljon, de megtette. Testvérei szaga óvatosan lengte körbe az udvart, és egyre erősödött, ahogy a házhoz közelített. De nem volt bent senki, legalábbis senki, aki élt volna. Nem érezte az energiákat a ház belsejéből kifelé táncolni. Nem szeretett volna benyitni, igazán nem szeretett volna, de mégis muszáj volt. Töviről hegyire átjárta a lakást, persze hasztalan, hiszen érezte volna a bomlás szagát, ahogy azt már Henrynél is érezte a rendőrség vécéjében.
Töprengve járt fel-alá a házban. Követnie kellene valamelyikük szagát, de nem tudta eldönteni kit válasszon. A kék telefon hirtelen kelt életre kezében éles csörrenéssel. A kijelző vakítóan világított a sötétségben, és egy pillanatra el kellett gondolkoznia, kinek a száma jelent meg, végül beugrott neki. Sura.
- Igen? – kérdezte elszoruló torokkal. Rossz hírtől tartott. Leginkább attól, hogy azoknak is már csak perceik vannak hátra, akiket nem jelzett eddig a tetovált kör. Halkan eresztette ki a benntartott levegőt, amikor a nő Tipvigutról számolt be. Szerencsére élt és virult. Eeyeekalduk viszont kevésbé. De legalább a holtteste megvan. Amire azonban nem gondolt még eddig, hogy hova kellene összegyűjteniük az elesetteket. Sura azonban felvilágosította, hogy a Jégvihar hová készül. A kúria éppen megfelel rögtönzött ravatalozónak. A gondolat hatására behunyta a szemét, nehezen akarta elfogadni a tényt, hogy nincsenek többé. – Jó, ha megtalálom Nagojutot én is oda viszem – köszönés nélkül nyomta ki a telefont. Érezte, hogy meghaltak, de most bizonyosságot is kapott, ami cselekvőképességét tonnás szikla súlyával törte szilánkosra. Lerogyott a földre, arcát a kezébe temette, és csak bámulta a tenyerét közvetlen közelről. Talán reggelig bámult volna, ha a kék telefon nem hasít ismét éles hanggal a néma csöndbe. A kijelző a Holló számát mutatta. Nem kérdezte eddig, hol járt, mit csinált, miért nem vette fel, hiszen ezek lényegtelen dolgok voltak. Chulyin hangja életerős volt, ami azt jelenti, hogy nem lehet komoly baja, legalábbis remélte. Annakpok is tényleg, halott. A hír egy időre ismét kizökkentette, de elmondta a Hollónak, amiért eredetileg is hívta. Ha valakiket meg kell találni ő rá a legalkalmasabb ráadásul informátorai is szép számmal akadhatnak, így bízott benne, hogy néhány órán belül mindenkire rábukkannak. Fel kell tápászkodnia tudta jól. A hétből még csak ketten vannak meg. Nem jó arány.
Felkelt és kiment a szabadba. Tipvigut tudja, hol van Sangilak már csak érte kell majd mennie.
Határozott léptekkel indult meg, hogy kövesse Nagojut illatát.

A rengeteg körülvette, számos illat vegyült testvére szagához és a szél is ellene dolgozott. Nem tudta, hol tért le, de valahol tévútra vitte a levegőmozgás, amely elsodorta a Hűséges illatát. Dühösen szitkozódott, miközben visszaindult sebes léptekkel, hogy újra felvegye a lány lenyomatát, de mindhiába. Túl sok időt pazarolt el a megszállás óta, hogy pontosan tudja követni merre járhatta testvére az ismerős-ismeretlen vadont. Órák hosszat is kóborolhatna hiába, gondolatban Tipvigut sebességéért és Chulyin szaglásáért fohászkodott. Korszakok óta elhalt irigysége keserűvizű forrásként tört fel lelkében. Kezét ökölbe szorította és gyűlölet futott végig eltorzult arcán. Bárcsak más lehetne, bárcsak… Nincs szűkség rá, hogy más valaki legyen. Zsebéből előrángatta a telefonját és Chulyint hívta. Hamar felvette és Anguta nem volt rest bevallani, hogy elvesztette Nagojut nyomát. De, ha valaki a Holló biztos megtalálja. Meg kell találnia. Nem maradhat temetetlenül az erdőben, hogy erdei vadak lakmározzanak belőle.
Időbe telt, amíg a Holló rátalált, még úgy is, hogy Anguta nagyjából elmondta neki, merre keresse, de az erdő volt a szénakazal Nagojut pedig a tű. Nem volt egyszerű feladat, de végül sikerrel járt. Anguta közben sem adta fel a lány keresését. Újult erővel indult neki, hogy két órán át bolyongjon, mire Chulyin visszahívta. Nem volt túl sok térerő, de a szellemek nem hagyták cserben őket, legalábbis ebben a tekintetben nem.
- Értem, tudom, merre van a hely – közölte, majd meghallgatta még, hány testvérükre bukkantak rá. – Helyes – közölte, majd kinyomta a készüléket. Sangilak, Nagojut és Kilaun nem feküdt még a többiekkel a Viktoriánus Kúriában. A Megoldót megtalálta Tipvigut és sikerült a falkaterületről elhozni őt. Leszármazottjának közbenjárására szerencsére simán és feltűnésmentesen, bár Angutát az sem érdekelte volna különösebben, ha kiosztott volna néhány pofont mindeközben.
Kaskae rálelt Eska élettelen testére egy kórházban és már mindketten a kúriában vannak. Helyes, remélte, hogy a Főnök önt a többiekbe önbizalmat és kitartást, hogy folytatni tudják, amiért a szellemek idevezényelték mindannyijukat. Angutára is igencsak ráférne egy kiadós lelki fröccs, mivel érezte, ha pillanatnyi feladatát teljesíti, remegve fog egy sarokban bambulni a világba, szótlanul és elesetten, amíg valaki fel nem rázza onnan.
Körbekémlelt a fák takarásából kiálló hegycsúcsok irányába. Egy, kettő, három. A Három Öreg keletre húzódott végtelen büszkeségükkel, bölcs tekintetükkel körbefogva a tájat. Délnyugatnak vette az irányt. Remélte a vadak még nem kezdték ki a lány testét…

Fél órával később megérezte a szélben feléje sodródó szagokat. A halál szaga az élőkével egybevegyült, groteszk kettősséget alkotva, ami csalóka reménnyel töltötte el Angutát egy pillanat erejéig. A másodperc azonban túl hamar elszállt, hogy belekapaszkodhasson, hogy hamis örömmel tölthesse el. Nem tudta, hogy az élők megérezték-e a szagát, de mindegy is volt. A helyi falka szaga enyhén érződött, de nem volt átütő erejű. Nagojut farkasai is vele vannak, jött rá hirtelen. Remegő léptekkel indult meg feléjük, miközben felvette egy öregedő vérfarkas alakját. Korát négyszáz évesre tágította és az új arccal együtt határozottságot és eltökéltséget is csalt magára. Járása már nem árulkodott bizonytalanságról, vagy reményvesztettségről, ahogyan energiái is hűvös nyugalommal lengték körbe. Nagojut meztelen testét farkasai óvták. Sírás és bánat lengte körbe a Hűségest. Szinte tapintható volt a fájdalom a levegőben. Sokat jelenthetett nekik is Nagojut, de a testvérei mellett a helye. A kölykök rettentő fiatalok voltak és az egyetlen hím sem volt túlságosan idős. Tőle áradt a falkaszag, bár nem ismerte örült, hogy nem saját alakjában bontakozott ki a sötétségből.
- Fájdalmatok szívbemarkoló, saját magam is osztozom benne, ezért a lányt magammal kell vinnem – közölte határozottan. Érezhették erejét, hatalmának súlyát, de ez még semmi sem volt valódi önmagához képest. Közelebb sétált és érzelemmentes tekintettel nézte Nagojut mellein megalvadt fekete vért, legbelül pedig zokogott. Oly sok évszázad után láthatta testvéreit, érezhette őket, megölelhette őket. És miért? Hogy aztán lássa őket haláltól elszürkült arccal, hideg élettelen testtel? Gyászát magába zárva közeledett, nyugodt léptekkel, és ha engedték, ha nem tettek semmit, akkor leguggolt és szeretetteljesen felnyalábolta a törékeny testet. Az alvadt vér, már nem tudta bemocskolni pulcsiját, de nem is igazán számított volna, hiszen Henry vére már úgyis megtette ezt korábban.
Nem mutatta meg valódi erejét, nem sújtotta őket ostorozva kis híján évezredes életével, de megteszi, ha ellenállnak. Földön vonagló giliszták lesznek csupán, ha azt hiszik, joguk van kisajátítani a Tizenhármak egyikét, az alapító ősök egy tagját, akit méltatlanul ért ma este a halál. Valószínűleg tudatában sincsenek, kit gyászolnak, és ez így van jól. Megkönnyebbülten viszi el a halott testet mellőlük, hiszen ők nem ismerik, csak azt, amit a Hűséges megmutatott magából. Az alapítók viszont ismerik Nagojutot, ők méltóképp fogják tudni elbúcsúztatni, és meg is teszik. Mihelyst felkel a nap, minden halottól búcsút vesznek, és a szellemekhez fohászkodnak majd, hogy egyszer feltámadhassanak a világ egy távoli pontján, egy új testben, amit egy önzetlen őrző fog biztosítani számukra. Anguta pedig kivárja, és megtalálja őket, ha a szellemek is úgy akarják.
Nagojut farkasai követték őket, tisztes távolból és ez így volt rendjén. Egy idő után levedlette kölcsönvett alakját és ismét a vézna srác képében szelte a rengeteget, kimért nyugalommal, fáradhatatlanul. Az erdő szélén egy fa takarásába fektette a lányt, majd elment a házhoz és a lopott kocsival amennyire csak tudta megközelítette őt. A hold vörösen megvilágította lépteit, ahogy óvatosan betette Nagojut testét a kocsi hátuljába. Beült és a kúria felé indult. Nem fogják őket végső nyugalomra helyezni, amíg Alignak gyűlölettől vörösen izzó arca tekint le rájuk. Ha majd feljön a nap, miután közösen eldöntötték az ősi föld mely tája kapja a megtiszteltetést, hogy az alapítókat magába fogadhatja, akkor, és csakis akkor engedik el őket.

Majdnem mindenki egy helyen volt, leszámítva Sangilakot és Kilaunt. A testeket egymás mellé helyezték, hogy a halálban érezhessék egymás közelségét, az összetartozást, amit oly kegyetlenül ragadott el tőlük Alignak kíméletlen játékával. Egy ideig csak állt és nézte testvéreit. Sura kiderítette merre van Kilaun földi maradványa, azért most útnak indult, hogy elhozza őt a protektorátus területéről. A hajnal fél órán belül beköszönt, és addigra a Legerősebbnek is itt kell lennie. Tudta hol van, Tipvigut elmondta neki, és a Jégvihar fel is ajánlotta, hogy elmegy érte, de Anguta nem akarta, hogy egyedül menjen, vagy, hogy egyáltalán ő menjen. Ha igaz, amit a Jégvihar érzett, akkor Sangilak leszármazottai megérkeztek hozzá. A Nagojuttal közös házhoz biztos nem vitték vissza, különben érezte volna, amikor a kocsiért ment. Valószínűleg még mindig az erődben vannak. Tipvigut nyilván csak saját maga leleplezésével vihette volna el a testet, amit semmiképp sem engedhetnek meg maguknak, most, hogy jóval sebezhetőbbé váltak.
Jobb lesz, ha olyasvalaki nyújtja be igényét a holttestre, akit már többször láttak és sejtenek is róla valamit.
Beült a lopott kocsiba és Sangilakért indult.

Úgy alszom, mint a bunda. Semmi nem tud felverni, bár hiányzik mellőlem a szokásos ágymelegítő. Tegnap nem mentem végül el abba a buliba, és úgy tudom, hogy Zach sem. Hogy ő mit művelt egész éjjel, azt nem tudhatom, én aludni próbáltam, de nem sok sikerrel megy így hajnalban már. Anya hisztériás. Hallom, ahogy járkál a nappaliban, s telefonál, majd amint lerakja, már kiabál is fel a szobámba. Nem tudom miért nem tud csendben lenni, Jasont nem kéne felkelteni.
Kivakarom magam az ágyból, belebújok az unikornisos köntösömbe, s mezítláb – vagyis zseníliazokniban, melynek a szárain kis csengők vannak, s még a Télapó hozta nekem őket két éve – baktatok le hozzá. Utam közben visszatessékelem kisebbik öcsémet a szobájába, adok neki egy puszit, majd miután betakargattam, már anya felé kóclok.
- Mire ez a felhajtás?
Vetem be magam egyenesen a konyhába, majd csukom be magunk után annak az ajtaját. A telefonomat az asztal közepére pakolom, s halk zenét nyomok be rajta. Nem tudok zene nélkül létezni, s nem is szeretek.
Az órára nézve igazán nem kéne még kávét innunk, de ilyen esetekkor sajnos becsúszik, hogy anya egész éjjel kiborulósdit játszik, szóval annyira nem árt. Felteszek hát főni egy adaggal, majd duzzogva vonulok arrébb, amikor anya figyelmeztet, hogy teljesen rosszul csinálom és már megint üres kapszulából akarok kávét készíteni. Nem az én hibám, Logan szokta nem kidobni, hanem behajítani a többi közé a kiürült kapszulákat. De persze megint ki van leszúrva? Na mindegy.
- Szóval mi van?
Kérdezem újra, s a választól csaknem hanyatt esem székestül.
- Sisi azt mondta, hogy az apjának a haverja fekszik a puszpángunkban?
Ezt meg kell nézzem, indulnék is, de anya nem enged. Keményen ragadja meg a karomat, s ránt vissza a konyhába. Túl szigorú. Amióta az állkapcsomat törték, azóta nem enged baleset közelébe se. Sőt, mi több, berántja még a függönyöket is.
- És mikor jönnek? Miért nem hívhatunk mentőt? Ne bolondozz már velem, van egy barátnőm a kórházban. Máris felhívom Annt.
Nyúlok a telefon után. Elkerekednek a szemeim, amikor a kijelzőn meglátom a fekete hajú lány képét. Ann.
- Ez gyors volt.
Pislogok, mint akinek nincsen jobb dolga. Felkapom a kagylót, s már darálnám is, hogy mi a helyzet ezzel a vörös fazonnal, de nem tudok mondani semmit, ami önálló gondolat lenne.
- Ne mondd már! Ez az este lehet ennél bizarrabb? Megyek, oké.
Azzal bontom is a vonalat, s már nyargalok fel a szobámba, hogy valami rendeset magamra kapjak, elvégre éjjel van és nem túl meleg még. Furcsa azért, hogy Ann felhívott a „Sam nevű haverom” miatt, de egyelőre nem gondolok semmi rosszat. Miért ne hívogasson? Felteszem unatkozik ügyeletben, na meg az is simán lehet, hogy Samre magasról tesznek a rokonai.
- Egy barátom balesetet szenvedett, majd jövök, oké? Szerintem térj észhez és hívd ki a mentőket. Megnéztem fentről, elég rosszul néz ki a csóka. Logannek van az a csajkukkoló távcsöve, azt vettem kölcsön. Ha keresné, akkor nálam van az ágyon. Pusszancs, an’ci.
Egy ölelés, majd már itthon sem vagyok.
Sam ágyához viszonylag hamar elirányítanak. Ann eléggé bennfentes, s a fura mosolyából arra tudok következtetni, hogy nem volt biztos abban, hogy jó nevet mond. Nem értem, de nem érdekel. Tipikus jóbarát szindrómában szenvedek, az egész világot képes lennék megmenteni.
- A csincsillákat megetessem, amíg itt vagy?
Vágódom le az ágy mellé egy kisszékre, s teszem fel a kérdést, nem is figyelve, hogy Sam alszik-e. A szia is kimaradt. Picit szétszórt vagyok, Zach nem vette fel. Vajon mi van ma a világgal? Pfü.. ha még tudnám! De nem, tudni sem akarom..