Ha valaki kimaradt a Vörös Holdból (vagy legalább is valamelyik karaktere), de szeretne valahogy reagálni az eseményekre, részt venni a történtek feldolgozásában, az itt egészen nyugodtan megteheti.

Akik a FALKÁHOZ tartoznak, ahhoz tartsák magukat, hogy amint befutott az első jelentés az ájulásokról, minden ébren maradt falkatag azonnali hatállyal szolgálatba lett állítva, hogy kutassák fel azokat, akik nem válaszolnak a hívásokra.
Hogy ez időben hogy jön ki, igazából teljesen lényegtelen, hiszen a cél az, hogy minden hozzánk tartozó farkas testét hazajuttassuk - akár kivérzett, akár nem.
Értelemszerűen a helyszínhez közelebb eső falkaterületre célszerű elszállítani az elesetteket, aki már menthetetlennek bizonyul, azt azonban a Farkaslakba vihetitek (előbb-utóbb mindenki oda fog majd kerülni a hegyre).

Mivel fogalmunk sincs, hogy mivel állunk szemben, így nem teszünk semmit, csak várunk (és roppant idegesek vagyunk, ugyebár).

Az egészségügyben, a rendőrségben, esetleg a tűzoltóságon dolgozó farkasok azonnal riasztva lesznek: minden befutott riasztást és hívást ellenőrizzetek le, szűrjétek ki, hogy hol szerepelnek ájultan összeeső emberek, és intézkedjetek: akár farkas, akár őrző (ha mi találjuk meg előbb valamiért) - nem maradhat civil környezetben. Senkit sem hagyunk hátra.

Az ŐRZŐK esetében a Tetoválómester kapcsolatba lépve a Szellemvilággal értesül arról, hogy megszállás van kilátásban, és ezért az ájult/halott kollégák ügyében fokozott türelemre szólít fel mindenkit.

Mivel időben értesültünk a dologról, így a gyógyítók az alagsorba lettek rendelve, mivel kevés van belőlük, így Anchorage-ból Franzt is erre az időszakra áthívtuk.
A protokoll máskülönben a szokásos. MINDENKINEK - ájultaknak is - elérhetőnek kell lenniük valami módon (legcélszerűbb, ha van nálad tisztességesen feltöltött mobiltelefon), a felderítő team-ek összetétele pedig: harcos + informátor/mágus párosok. Tanoncok a bázisra lettek berendelve, gyógyítóknak való besegítésre.
A falkához hasonlóan az elsődleges cél biztonságban tudni a sajátjainkat (vagy legalábbis saját területen, az alagsorban). Farkas és farkas között nem teszünk különbséget ezúttal, nem hiányzik senkinek, hogy civilek között randalírozzanak, mindegy, hogy kóbor vagy sem.
Esetükben az alagsor mellett a hotelbe való szállítás is játszik - amelyik közelebb van (kivéve, ha Castor megvétózza a kóborokkal kapcsolatosan ezt, bár ájultan sok kárt ők se tehetnek).

A köpenyem előtt összefont karral figyeltem, ahogy a srácok kiemelik a hullazsákból Lester J. Edison holttestét, majd átteszik az asztalomra. A nyomozó várakozón pillantott rám.
- Miről? - Kérdezte, mire ráemeltem a tekintetemet.
- Megsérült, doki? Mi történt a fejével? - Nyúlt a homlokomhoz, de elhúztam a fejemet, mielőtt hozzáérhetett volna.
- Nem tudom. Azt hiszem elájultam... de jól vagyok. - Ez épp olyan bizonytalanul hangzott, mint amilyen bizonytalannak éreztem a kijelentésemet.
- Megtenne nekem egy szívességet úgy, hogy nem kérdez rá a miértekre? - Felvonta a szemöldökét, majd széttárta a karjait.
- Oké. Vacsi holnap? - Villantotta meg a fogait. Grimaszoltam egyet, amiből azonnal levette, hogy ez nem a legjobb ötlet, amivel most előrukkolhatott.
- Na bökje ki doki. - Sürgetett meg.
Elvettem tőle a noteszát, meg a tollat a belső zsebéből, és írni kezdtem. Beleírtam Mallory címét, a szüleim nevét, a baleset időpontját... és felírtam egy kislányt a külső paramétereivel, és egy szőke hajú nőt a saccolt paraméterekkel.
- Kérem küldjön ki ide egy járőrt, és nézze meg, hogy jól van-e a nő. De győződjön meg róla a saját szemével... Nézze utána ezeknek a személyeknek is. Ezeket az embereket pedig vesse össze az eltűnt személyek nyilvántartásával... és... - Mély levegőt veszek, felírom még Cooper nevét és a biztosítási számát is. Utóbbit még mindig fejből tudom.
- Utána nézne annak, hogy ez a férfi betette-e a lábát Alaszka területére? Kösz! - Felvonta a szemöldökét.
- Doki... nem akar valamit elmondani? - Nem hülye, bármennyire is le szokták hülyézni a zsarukat, nem mindegyik az.
- Csak nézzen utána, rendben!? Kösz. - Sétáltam ki a boncteremből az előtérbe, hogy igyak egy jó erős feketét az automatából.
A gép visszatükröződésében láttam, hogy jó három centi hosszan felrepedt a fejemen a bőr. Jól beüthettem. Talán csak hallucináltam? Lehet, hogy agyrázkódást kaptam... vagy tényleg elraboltak?

Egy zöldfülű rendőr sietett be, őt Bishop nyomozó követte.
- Ugye még nem álltak neki? - Felpillantottam a fiatal srácra. Azért ez nem működik ilyen gyorsan.
- Még nem. Miért? - Kérdeztem, miközben biccentettem Bishopnak, aki ment is tovább a boncterembe. Hát persze! Csak szolgálják ki magukat...
- Kiderült, hogy rajta van Mr. Edison a donor listán. El kell vinnünk. - Intettem. Remek.
- Papírok? - Kérdeztem, mert azért anélkül nem adhatok ki senkit, akit egyszer lehoztak.
- Majd Bishop nyomozónő odaadja, de most nem késlekedhetünk. - Mondta kicsit zavartan. Látszott még, hogy idegen neki ez a szituáció, talán frusztrálta a hely is.
- Vigyék... - Mondtam, majd letettem a félig kiürült kávés poharam, és besétáltam a boncterembe, ahol már került is vissza a zsákba az egyetemi tanár.
- Szép kis este... - Jegyzem meg fanyalogva.
- A papírokat majd ne felejtse el átküldeni. - Fordulok Bishop után, aztán besétálok az irodámba, hogy bevegyek egy fájdalomcsillapítót. Szétmegy a fejem. Ideje kifertőtleníteni a sebet, és összevarrni.

Szeretem, hogy nincs szívem. Jó az, ha ezt hiszik. Nem rettegek hát senkiért, hidegen tudom tenni a dolgomat, ugrálni úgy, ahogyan szükség van rám.
Érzem a gumilabda-effektust, Lucas szolgálatába álltam már az első pillanatban, hiszen ő a felettesem. Nem a bátyám most, hanem a felettesem, hát úgy ugrok, ahogy fütyül, szó nélkül és megkérdőjelezés nélkül, amennyiben meg lehetőségem és időm akad rá, úgy megyek a saját fejem után.
Nem akad fenn szemöldököm azon, hogy mégis honnan kerül elő a nőstény. Nem az én dolgom, mindenki ott él szerelmi életet, ahol akar, meg nemit is, ha már itt tartunk. Remélem, hogy sikerül összekaparni Emmát, bírom a fejét, bár nem sokszor mondom neki sem. A véleményem az enyém, s általában csak a negatív pereg elő belőlem.
Elsorjázok Lucas mellől, hogy Misha ajtaján dörömböljek egy határozottat, mielőtt gondolkodás nélkül és finomkodástól mentesen töröm rá az ajtót.
- Csodás a sminked, de ha nem bánod, akkor nem várom meg, amíg lemosod.
Közlöm vele, meglátva a festményének darabjait az arcán. Röviden vázolom a helyzetet, hogy márpedig felsőbb utasításra velem kell jöjjön, s nagyon remélem, hogy nem kell rajta erőszakot alkalmaznom, mert marhára nem hiányzik ebben a közhangulatban, hogy egy ilyen baromság miatt egymásnak essünk. Akárkivel.
Megvárom, amíg Lucas befejezi a telefonon való lógást, finoman siklatom kezemet a vállára. Kivételesen egyedül vagyunk, így megengedem magamnak azt is, hogy egy picit a nyakához érjek, igazán cirógatásként, egy ujjammal, mintha meg sem történt volna. De legalább tudhatja, hogy mostg egy pár másodpercre, mint a húga is jelen voltam neki.
- Michelle a gyengélkedőn van, nem láttam, hogy baja lenne. Victoria viszont meghalt, állítólag a semmiből jelentek meg rajta a sebek.
Nem megyek abba bele, hogy a melléültetett farkas mennyire akadt ki azon, amit volt szerencsétlensége látni. Szerintem engem is megütköztetett volna, de én azt sem mutatnám ki. Az álca nálunk családi vonás.
Nem kellene tetéznem, elég lehetett neki mindaz, amit a telefonban hallott, de mégis, muszáj a protokollnál maradva tárgyilagosnak lennem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sajnálok senkit. Ők a családom, mindannyian a részei voltak, ha őslakos, ha betolakodó, sőt, ha szigorúan vesszük, akkor ha magányos, akkor is. Mert egyek vagyunk. Farkasok. De nem szabad a szentimentalizmusnak utat engedni.
- Ha vége ennek az őrületnek, akkor gyere be hozzám.
Halkítom le a hangomat, megadva Lucasnak az esélyt arra, hogy most erős maradjon abban a reményben, hogy a húga majd a húga lesz, s talán meghallgatja, még ha segíteni nem is tud neki. Fogalmam sincs róla, hogy mit élhet át, nem egy a vérvonalunk, s különben sem vagyunk egyformák. Viszont nem csak Látó vagyok, hanem a testvére is, így azért van fogalmam arról, hogy valami nem kis romhalmaz kezd kialakulni a precíz lélekfalai mögött.
- Úgy lesz!
Vágom magam vigyázba, majd el is indulok, hogy összeszedjem Rahimot a kórházból. Elég meggyőző tudok lenni, simán eljátszom, hogy rokonok vagyunk, nincsen ezzel semmi gond. Közben felhívom Jennyt – pontosabban a Lakot, ahol őt kérem, ugyanis a személyes számát nem tudom -, hadd tudja, hogy a férjét kell hajkurásszam. Nem, mintha aztg akarnám, hogy jöjjön velem, én ugyan nem fogok várni rá, de ha esetleg lelketápolni találna kedve, akkor tudja már, hogy hol keresse. Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok jófej.
Természetesen Rahim nincs a kórházban, így nekiláthatok, hogy összeszedjem a hülye kölykét az erdőből. Még szerencse, hogy annyira tudja magát elrejteni, mint egy elefánt az egerek között, nagyon nem is kell használjam a képességemet ahhoz, hogy megtaláljam.
- Mindig vágytam rá, hogy pucér pasikat furikázzak.
Forgatom meg a szememet. Az erdő közepén vagyunk, be se tudtam jönni autóval, szóval nincs nálam pokróc, amit Rahimnak adhatnék. Kénytelen lesz hát egészen picite összehúzni magát, mert el kell sétáljon velem az autóig. Ha képes rá. Ha gyenge, akkor szégyen-e a férfiegonak vagy sem, bizony vinni fogom. Nem érek rá egész éjjel őt pesztrálni.
Sose finomkodtam a vezetéssel, de az út közben elém akadó őrült spanyol még engem is letaglóz. Vagy háromszor dudálom le, mire eljut a tudatomig, hogy kinek az energiáit is érezhetem.
- Mio Dio, va..
Szaladnak ki belőlem a szitkok olaszul. Norina nyomába szegődöm, követem őt az autóval, s közben igyekszem látni is a pipától. Szerencséje a világnak, hogy elég hideg fejjel áldott meg a sors, s hogyha munka van, akkor hat másik helyett is koncentrálok.
- A jövő héttől vezetni tanulunk.
Dörrenek rá Norira, amint a parkolóban utolérjük. Rahimot a gyengélkedőre irányítom (vagy viszem), majd a recepcióhoz megyek vissza, Claudeért.
~ Lám, mégis itt kötöttél ki, angyalom-ragyogóm.
Jegyzem meg gondolatban, elméjébe mászva némi pótcselekvés gyanánt, mert ennyi feszültséglevezetés nekem is kell. És különben is, ha reagál, akkor tudom, hogy legalább a farkas magánál van benne.
Felnyalábolom – erősebb vagyok, mint Norina, s ha ő ki tudta vinni a kocsiig, akkor én meg el tudom vinni a betegszobáig – és legközelebb akkor teszem le, amikor Bellsék keze ügyére bízom.
- A neve Claude, már tettem róla jelentést korábban, szóval nem ismeretlen a Falka számára.
Szükségét érzem annak, hogy ezt közöljem. Rendben van, hogy azt kérték, a magányosokat szintén hozzuk ide, de mégis.. nem szívesen venném, ha csak egy lenne a névtelen magányosok közül.
Claudeon érzem az ál-görög energiáit, s ez némiképp megzavar. Nem fáj viszont az elvesztett vér, így talán a holt magányosok serege nem gyarapodott a vérvonalfőmmel. Bánnám, mindannak ellenére, hogy ki vagyok hegyezve rá.
~ Remélem táncolva távoztál.
Küldöm Sofia halott elméje felé a szavakat, melyekre már nem válaszolhat soha. Nem tudtam elmenni mellette úgy, ha már itt vagyok a betegszobában, hogy ne reagáljak a halálára valamit. Annyira azért mégsem vagyok szívtelen.
Megkeresem Lucast, hiszen még mindig tőle kaphatok feladatokat. Készenlétben vagyunk, cselekszünk, amíg csak kell.

- …aztán a Kölyök rátalált az O’Connorsban – fejezte be Anguta a történetet, majd mélyen beszívta a vécé és a halott Henry egyre kellemetlenebb szagát. Nem igazán tudta mennyi ideig mesélt, de érezte, távoznia kell. A Kölyökért már semmit sem tehet, talán eltemethetné, valahol ahol zavartalanul az idők végezetéig pihenhet, ez viszont egyáltalán nem lett volna tisztességes Patrickkel szemben. Joga van hozzá, hogy megtalálhassa kölykét, hogy mellette gyászoljon, és tudja mi történt vele. Neki volt joga és senki másnak végső nyughelyét kiválasztani. Bár fájt neki a távozás gondolata, óvatosan kibújt Henry feje alól, és gyengéden a járólapra fektette.
- A szellemek vezessenek utadon, bármerre is jársz – suttogta, miközben felegyenesedett és kihátrált a fülkéből. A tetoválás hosszan izzott, miközben mesélt Henrynek, ezért elhullott testvéreiről is megejtett neki néhány szót, de nem mozdult mellőle. Itt az ideje azonban a sajátjaikról gondoskodni, és bár a mostani talán nem a végső haláluk lesz, lelkének minden egyes foszlányát marná a bűntudat, ha nem búcsúzhatna el tőlük. Ahogy Patricknek is joga van Henrynek sírt találni, úgy az alapítóknak is joguk van sajátjaikat végső nyugalomra helyezni.
Feje finoman lüktetett, ahogy alakot váltott és kisétált a vécéből, könnyedén mintha mi sem történt volna. Pulcsiját kifordította, hogy Henry alvadt vére és fejének tartalma ne okozzon feltűnést. Lazán lépkedett, mint akinek az égvilágon semmi baja sincs, és jelenleg az sem igazán zavarta, hogy Rodrigueznek a mexikói takarótónak talán nem is kellett volna ma bejönnie éjszakai műszakra. Vidáman fütyült, majd vigyorogva biccentett, ahogy kisétált az épületből. Jókedve azonnal elenyészett, amikor a friss levegő megcsapta az épületen kívül. Arca eltorzult, és dühös remegésbe fordult. A takarító alakját még fenntartotta, amikor feltörte a legközelebbi lakás zárját, és halkan belopózva ellopott egy kék mobiltelefont. A Henryéktől kapott telefon a zsebében lapult, de azt nem szándékozta használni. Talán a legjobb lenne, ha megszabadulna tőle. Előhúzta a saját telefonját, és egyetlen laza szorítással zúzta porrá. A készülék egy pillanatra fellobbant kezében, ahogy az elektromos berendezés elenyészett az éjszakában. Maradványait a betonra hullajtotta, és a lopott telefonnal tárcsázni kezdett. Nem volt szükség fekete noteszéra, amibe minden testvére telefonszámát feljegyezte, hiszen tudta kívülről őket.
Chulyin telefonja hosszan kicsengett, de nem volt kattanó hang, csak az élettelen ritmusos búgás. A hideg kezdett futkosni a hátán, ahogy a balsejtelem elméjébe fészkelődött. Nem, nem lehet, hogy ő is elment. A tetoválás nem miatta izzott, életben kell lennie. Talán csak megsebesült, és még nem tért magához. Nyilván csak erről van szó, nyugtatta magát, miközben keze ökölbe szorult a feltörekvő haragtól. Remegő kezekkel hívta a következő számot, aminek a tulajdonosa a Jégvihar volt.
- A fene vigyen el – ordította, miközben belerúgott a mellette bosszantóan piros színnel éktelenkedő tűzcsapba. Az acél éles sikítással adta meg magát, hogy aztán erőteljes vízsugár törjön fel a cső mélyéről. A telefon talán vízhatlan, de nem akarta tönkre tenni, mert akkor lophat másikat, így gyorsan arrébb iramodott, miközben reménykedett, hogy Tipvigut mégiscsak fel tudja venni a készülékét. Sajnos azonban a vonal másik vége süket maradt. Nyilván ő is eszméletlen.
Dühös fejcsóválás és szitkozódás közepette újra tárcsázott. Remegő kezeiből majdnem elejtette, a telefont, amikor a női hang felcsendült a készülékben. Felismerte Sura hangját, hiszen az esküvőn volt alkalma megcsodálni lágy dallamait. Elkeseredett haragja égette beül, hangjából azonban csal eltökéltség hallatszódott ki.
- Elő kell kerítenünk elesettnek vélt testvéreinket és meg kell bizonyosodni, hogy a tetoválás nem csak Alignak könyörtelen tréfája volt-e – ebben persze Anguta sem reménykedett, de ha képes volt saját belső személyiségüket ellenük fordítani egy másik élőlényt felhasználva, akkor akár erre is képes lehet. - Ha van megbízható kapcsolatod a falkánál vagy az őrzőknél próbáld meg kideríteni, hogy elkezdték-e összeszedni a halottaikat, és hogy hová szállították őket, esetleg kóbor farkasokat is magukkal vittek-e. – Szavaiban nem volt lágyság, vagy szánalom pusztán határozottság, annak ellenére, hogy egyáltalán nem érezte magát határozottnak. – Ha megtaláltuk elesettjeinket, magunkkal kell vinnünk őket, hogy méltósággal elbúcsúzhassunk tőlük. És még valami – fűzte hozzá, még mielőtt testvére letette volna a telefont. – Nem érem el Chulyint és Tipvigutot, de ők nem… - mély levegő – szóval nekik fel kellene venniük. Ha összefutsz, valamelyikükkel pásztázzák végig a tájat testvéreinkért, ki-ki a maga módján – nem fűzte tovább a beszélgetést, nyilván Sura is épp olyan állapotban van, mint amilyenben ő, és ha elkezdenék a sajnálkozást hajnalig sem valószínű, hogy letennék a telefont.
Még két számot hívott, amikről tudta(?), hogy tulajdonosaik életben vannak. Össze kellene ülniük, megvitatni a dolgokat, miként tovább, és a tanács összehívásához nyilvánvalóan nem elég Anguta szava. A Főnöké kell.
Nem tudta, hogy Unalaq ismeri-e mindenki lakhelyét, de bízott benne, hogy igen, így el tud menni hozzájuk, talán rájuk is talál, vagy követni tudja a nyomaikat.
Ennyi. Mindenkit felhívott, akiben a tetoválás szerint bujkált még élet. Elméjében az egyetlen hely bukott felszínre, ahova el szeretett volna most menni, ahova el is tudott menni céltudatosan, határozottan. Sangilakhoz és Nagojuthoz. Tudta, hogy mindketten halottak, de nem volt máshova mennie, nem volt biztos pont, amihez ragaszkodhatott volna, így hozzájuk iramodott. Kocsival azonban nem kelt olyan nagy feltűnést, és még telefonálni is tud közben. Szerencsére mindig akad egy járgány, amiben nincsen riasztó.
Húsz perccel később, már a ház előtt parkolt, egy lopott kocsival, egy lopott telefonnal a kezében. Nehezen vette rá magát, hogy kiszálljon, de megtette. Testvérei szaga óvatosan lengte körbe az udvart, és egyre erősödött, ahogy a házhoz közelített. De nem volt bent senki, legalábbis senki, aki élt volna. Nem érezte az energiákat a ház belsejéből kifelé táncolni. Nem szeretett volna benyitni, igazán nem szeretett volna, de mégis muszáj volt. Töviről hegyire átjárta a lakást, persze hasztalan, hiszen érezte volna a bomlás szagát, ahogy azt már Henrynél is érezte a rendőrség vécéjében.
Töprengve járt fel-alá a házban. Követnie kellene valamelyikük szagát, de nem tudta eldönteni kit válasszon. A kék telefon hirtelen kelt életre kezében éles csörrenéssel. A kijelző vakítóan világított a sötétségben, és egy pillanatra el kellett gondolkoznia, kinek a száma jelent meg, végül beugrott neki. Sura.
- Igen? – kérdezte elszoruló torokkal. Rossz hírtől tartott. Leginkább attól, hogy azoknak is már csak perceik vannak hátra, akiket nem jelzett eddig a tetovált kör. Halkan eresztette ki a benntartott levegőt, amikor a nő Tipvigutról számolt be. Szerencsére élt és virult. Eeyeekalduk viszont kevésbé. De legalább a holtteste megvan. Amire azonban nem gondolt még eddig, hogy hova kellene összegyűjteniük az elesetteket. Sura azonban felvilágosította, hogy a Jégvihar hová készül. A kúria éppen megfelel rögtönzött ravatalozónak. A gondolat hatására behunyta a szemét, nehezen akarta elfogadni a tényt, hogy nincsenek többé. – Jó, ha megtalálom Nagojutot én is oda viszem – köszönés nélkül nyomta ki a telefont. Érezte, hogy meghaltak, de most bizonyosságot is kapott, ami cselekvőképességét tonnás szikla súlyával törte szilánkosra. Lerogyott a földre, arcát a kezébe temette, és csak bámulta a tenyerét közvetlen közelről. Talán reggelig bámult volna, ha a kék telefon nem hasít ismét éles hanggal a néma csöndbe. A kijelző a Holló számát mutatta. Nem kérdezte eddig, hol járt, mit csinált, miért nem vette fel, hiszen ezek lényegtelen dolgok voltak. Chulyin hangja életerős volt, ami azt jelenti, hogy nem lehet komoly baja, legalábbis remélte. Annakpok is tényleg, halott. A hír egy időre ismét kizökkentette, de elmondta a Hollónak, amiért eredetileg is hívta. Ha valakiket meg kell találni ő rá a legalkalmasabb ráadásul informátorai is szép számmal akadhatnak, így bízott benne, hogy néhány órán belül mindenkire rábukkannak. Fel kell tápászkodnia tudta jól. A hétből még csak ketten vannak meg. Nem jó arány.
Felkelt és kiment a szabadba. Tipvigut tudja, hol van Sangilak már csak érte kell majd mennie.
Határozott léptekkel indult meg, hogy kövesse Nagojut illatát.

A rengeteg körülvette, számos illat vegyült testvére szagához és a szél is ellene dolgozott. Nem tudta, hol tért le, de valahol tévútra vitte a levegőmozgás, amely elsodorta a Hűséges illatát. Dühösen szitkozódott, miközben visszaindult sebes léptekkel, hogy újra felvegye a lány lenyomatát, de mindhiába. Túl sok időt pazarolt el a megszállás óta, hogy pontosan tudja követni merre járhatta testvére az ismerős-ismeretlen vadont. Órák hosszat is kóborolhatna hiába, gondolatban Tipvigut sebességéért és Chulyin szaglásáért fohászkodott. Korszakok óta elhalt irigysége keserűvizű forrásként tört fel lelkében. Kezét ökölbe szorította és gyűlölet futott végig eltorzult arcán. Bárcsak más lehetne, bárcsak… Nincs szűkség rá, hogy más valaki legyen. Zsebéből előrángatta a telefonját és Chulyint hívta. Hamar felvette és Anguta nem volt rest bevallani, hogy elvesztette Nagojut nyomát. De, ha valaki a Holló biztos megtalálja. Meg kell találnia. Nem maradhat temetetlenül az erdőben, hogy erdei vadak lakmározzanak belőle.
Időbe telt, amíg a Holló rátalált, még úgy is, hogy Anguta nagyjából elmondta neki, merre keresse, de az erdő volt a szénakazal Nagojut pedig a tű. Nem volt egyszerű feladat, de végül sikerrel járt. Anguta közben sem adta fel a lány keresését. Újult erővel indult neki, hogy két órán át bolyongjon, mire Chulyin visszahívta. Nem volt túl sok térerő, de a szellemek nem hagyták cserben őket, legalábbis ebben a tekintetben nem.
- Értem, tudom, merre van a hely – közölte, majd meghallgatta még, hány testvérükre bukkantak rá. – Helyes – közölte, majd kinyomta a készüléket. Sangilak, Nagojut és Kilaun nem feküdt még a többiekkel a Viktoriánus Kúriában. A Megoldót megtalálta Tipvigut és sikerült a falkaterületről elhozni őt. Leszármazottjának közbenjárására szerencsére simán és feltűnésmentesen, bár Angutát az sem érdekelte volna különösebben, ha kiosztott volna néhány pofont mindeközben.
Kaskae rálelt Eska élettelen testére egy kórházban és már mindketten a kúriában vannak. Helyes, remélte, hogy a Főnök önt a többiekbe önbizalmat és kitartást, hogy folytatni tudják, amiért a szellemek idevezényelték mindannyijukat. Angutára is igencsak ráférne egy kiadós lelki fröccs, mivel érezte, ha pillanatnyi feladatát teljesíti, remegve fog egy sarokban bambulni a világba, szótlanul és elesetten, amíg valaki fel nem rázza onnan.
Körbekémlelt a fák takarásából kiálló hegycsúcsok irányába. Egy, kettő, három. A Három Öreg keletre húzódott végtelen büszkeségükkel, bölcs tekintetükkel körbefogva a tájat. Délnyugatnak vette az irányt. Remélte a vadak még nem kezdték ki a lány testét…

Fél órával később megérezte a szélben feléje sodródó szagokat. A halál szaga az élőkével egybevegyült, groteszk kettősséget alkotva, ami csalóka reménnyel töltötte el Angutát egy pillanat erejéig. A másodperc azonban túl hamar elszállt, hogy belekapaszkodhasson, hogy hamis örömmel tölthesse el. Nem tudta, hogy az élők megérezték-e a szagát, de mindegy is volt. A helyi falka szaga enyhén érződött, de nem volt átütő erejű. Nagojut farkasai is vele vannak, jött rá hirtelen. Remegő léptekkel indult meg feléjük, miközben felvette egy öregedő vérfarkas alakját. Korát négyszáz évesre tágította és az új arccal együtt határozottságot és eltökéltséget is csalt magára. Járása már nem árulkodott bizonytalanságról, vagy reményvesztettségről, ahogyan energiái is hűvös nyugalommal lengték körbe. Nagojut meztelen testét farkasai óvták. Sírás és bánat lengte körbe a Hűségest. Szinte tapintható volt a fájdalom a levegőben. Sokat jelenthetett nekik is Nagojut, de a testvérei mellett a helye. A kölykök rettentő fiatalok voltak és az egyetlen hím sem volt túlságosan idős. Tőle áradt a falkaszag, bár nem ismerte örült, hogy nem saját alakjában bontakozott ki a sötétségből.
- Fájdalmatok szívbemarkoló, saját magam is osztozom benne, ezért a lányt magammal kell vinnem – közölte határozottan. Érezhették erejét, hatalmának súlyát, de ez még semmi sem volt valódi önmagához képest. Közelebb sétált és érzelemmentes tekintettel nézte Nagojut mellein megalvadt fekete vért, legbelül pedig zokogott. Oly sok évszázad után láthatta testvéreit, érezhette őket, megölelhette őket. És miért? Hogy aztán lássa őket haláltól elszürkült arccal, hideg élettelen testtel? Gyászát magába zárva közeledett, nyugodt léptekkel, és ha engedték, ha nem tettek semmit, akkor leguggolt és szeretetteljesen felnyalábolta a törékeny testet. Az alvadt vér, már nem tudta bemocskolni pulcsiját, de nem is igazán számított volna, hiszen Henry vére már úgyis megtette ezt korábban.
Nem mutatta meg valódi erejét, nem sújtotta őket ostorozva kis híján évezredes életével, de megteszi, ha ellenállnak. Földön vonagló giliszták lesznek csupán, ha azt hiszik, joguk van kisajátítani a Tizenhármak egyikét, az alapító ősök egy tagját, akit méltatlanul ért ma este a halál. Valószínűleg tudatában sincsenek, kit gyászolnak, és ez így van jól. Megkönnyebbülten viszi el a halott testet mellőlük, hiszen ők nem ismerik, csak azt, amit a Hűséges megmutatott magából. Az alapítók viszont ismerik Nagojutot, ők méltóképp fogják tudni elbúcsúztatni, és meg is teszik. Mihelyst felkel a nap, minden halottól búcsút vesznek, és a szellemekhez fohászkodnak majd, hogy egyszer feltámadhassanak a világ egy távoli pontján, egy új testben, amit egy önzetlen őrző fog biztosítani számukra. Anguta pedig kivárja, és megtalálja őket, ha a szellemek is úgy akarják.
Nagojut farkasai követték őket, tisztes távolból és ez így volt rendjén. Egy idő után levedlette kölcsönvett alakját és ismét a vézna srác képében szelte a rengeteget, kimért nyugalommal, fáradhatatlanul. Az erdő szélén egy fa takarásába fektette a lányt, majd elment a házhoz és a lopott kocsival amennyire csak tudta megközelítette őt. A hold vörösen megvilágította lépteit, ahogy óvatosan betette Nagojut testét a kocsi hátuljába. Beült és a kúria felé indult. Nem fogják őket végső nyugalomra helyezni, amíg Alignak gyűlölettől vörösen izzó arca tekint le rájuk. Ha majd feljön a nap, miután közösen eldöntötték az ősi föld mely tája kapja a megtiszteltetést, hogy az alapítókat magába fogadhatja, akkor, és csakis akkor engedik el őket.

Majdnem mindenki egy helyen volt, leszámítva Sangilakot és Kilaunt. A testeket egymás mellé helyezték, hogy a halálban érezhessék egymás közelségét, az összetartozást, amit oly kegyetlenül ragadott el tőlük Alignak kíméletlen játékával. Egy ideig csak állt és nézte testvéreit. Sura kiderítette merre van Kilaun földi maradványa, azért most útnak indult, hogy elhozza őt a protektorátus területéről. A hajnal fél órán belül beköszönt, és addigra a Legerősebbnek is itt kell lennie. Tudta hol van, Tipvigut elmondta neki, és a Jégvihar fel is ajánlotta, hogy elmegy érte, de Anguta nem akarta, hogy egyedül menjen, vagy, hogy egyáltalán ő menjen. Ha igaz, amit a Jégvihar érzett, akkor Sangilak leszármazottai megérkeztek hozzá. A Nagojuttal közös házhoz biztos nem vitték vissza, különben érezte volna, amikor a kocsiért ment. Valószínűleg még mindig az erődben vannak. Tipvigut nyilván csak saját maga leleplezésével vihette volna el a testet, amit semmiképp sem engedhetnek meg maguknak, most, hogy jóval sebezhetőbbé váltak.
Jobb lesz, ha olyasvalaki nyújtja be igényét a holttestre, akit már többször láttak és sejtenek is róla valamit.
Beült a lopott kocsiba és Sangilakért indult.

Úgy alszom, mint a bunda. Semmi nem tud felverni, bár hiányzik mellőlem a szokásos ágymelegítő. Tegnap nem mentem végül el abba a buliba, és úgy tudom, hogy Zach sem. Hogy ő mit művelt egész éjjel, azt nem tudhatom, én aludni próbáltam, de nem sok sikerrel megy így hajnalban már. Anya hisztériás. Hallom, ahogy járkál a nappaliban, s telefonál, majd amint lerakja, már kiabál is fel a szobámba. Nem tudom miért nem tud csendben lenni, Jasont nem kéne felkelteni.
Kivakarom magam az ágyból, belebújok az unikornisos köntösömbe, s mezítláb – vagyis zseníliazokniban, melynek a szárain kis csengők vannak, s még a Télapó hozta nekem őket két éve – baktatok le hozzá. Utam közben visszatessékelem kisebbik öcsémet a szobájába, adok neki egy puszit, majd miután betakargattam, már anya felé kóclok.
- Mire ez a felhajtás?
Vetem be magam egyenesen a konyhába, majd csukom be magunk után annak az ajtaját. A telefonomat az asztal közepére pakolom, s halk zenét nyomok be rajta. Nem tudok zene nélkül létezni, s nem is szeretek.
Az órára nézve igazán nem kéne még kávét innunk, de ilyen esetekkor sajnos becsúszik, hogy anya egész éjjel kiborulósdit játszik, szóval annyira nem árt. Felteszek hát főni egy adaggal, majd duzzogva vonulok arrébb, amikor anya figyelmeztet, hogy teljesen rosszul csinálom és már megint üres kapszulából akarok kávét készíteni. Nem az én hibám, Logan szokta nem kidobni, hanem behajítani a többi közé a kiürült kapszulákat. De persze megint ki van leszúrva? Na mindegy.
- Szóval mi van?
Kérdezem újra, s a választól csaknem hanyatt esem székestül.
- Sisi azt mondta, hogy az apjának a haverja fekszik a puszpángunkban?
Ezt meg kell nézzem, indulnék is, de anya nem enged. Keményen ragadja meg a karomat, s ránt vissza a konyhába. Túl szigorú. Amióta az állkapcsomat törték, azóta nem enged baleset közelébe se. Sőt, mi több, berántja még a függönyöket is.
- És mikor jönnek? Miért nem hívhatunk mentőt? Ne bolondozz már velem, van egy barátnőm a kórházban. Máris felhívom Annt.
Nyúlok a telefon után. Elkerekednek a szemeim, amikor a kijelzőn meglátom a fekete hajú lány képét. Ann.
- Ez gyors volt.
Pislogok, mint akinek nincsen jobb dolga. Felkapom a kagylót, s már darálnám is, hogy mi a helyzet ezzel a vörös fazonnal, de nem tudok mondani semmit, ami önálló gondolat lenne.
- Ne mondd már! Ez az este lehet ennél bizarrabb? Megyek, oké.
Azzal bontom is a vonalat, s már nyargalok fel a szobámba, hogy valami rendeset magamra kapjak, elvégre éjjel van és nem túl meleg még. Furcsa azért, hogy Ann felhívott a „Sam nevű haverom” miatt, de egyelőre nem gondolok semmi rosszat. Miért ne hívogasson? Felteszem unatkozik ügyeletben, na meg az is simán lehet, hogy Samre magasról tesznek a rokonai.
- Egy barátom balesetet szenvedett, majd jövök, oké? Szerintem térj észhez és hívd ki a mentőket. Megnéztem fentről, elég rosszul néz ki a csóka. Logannek van az a csajkukkoló távcsöve, azt vettem kölcsön. Ha keresné, akkor nálam van az ágyon. Pusszancs, an’ci.
Egy ölelés, majd már itthon sem vagyok.
Sam ágyához viszonylag hamar elirányítanak. Ann eléggé bennfentes, s a fura mosolyából arra tudok következtetni, hogy nem volt biztos abban, hogy jó nevet mond. Nem értem, de nem érdekel. Tipikus jóbarát szindrómában szenvedek, az egész világot képes lennék megmenteni.
- A csincsillákat megetessem, amíg itt vagy?
Vágódom le az ágy mellé egy kisszékre, s teszem fel a kérdést, nem is figyelve, hogy Sam alszik-e. A szia is kimaradt. Picit szétszórt vagyok, Zach nem vette fel. Vajon mi van ma a világgal? Pfü.. ha még tudnám! De nem, tudni sem akarom..

Ennek a hónapnak minden egyes napjának végét aggodalommal töltöttem el, hiszen pontosan tudtam, hogy be fog következni az, ami bekövetkezett tavaly, és tavalyelőtt is. Mindig voltak sérültek, mindig voltak áldozatok, de halál mégsem köszöntött ránk egyszer sem. Inkább csak súlyos sérülések, legyenek azok testi, vagy lelki eredetűek. Azt már magamtól is sikerült megfigyelnem, hogy egyre keményebbek és veszélyesebbek lettek a Vörös Hold éjszakái, de arra álmomban sem gondoltam, hogy az idei úgy fog lezajlani, ahogyan.
Naivitásra vall, tudom, de ahogy teltek a hetek, úgy egyre inkább reménykedtem benne, hogy valami csoda folytán idén megkönyörül rajtunk Alignak, és nem fog történni semmi. Megússza mindenki, egyetlen karcolás nélkül, és idén békés áprilist tudhatunk majd magunk mögött. Te jó ég, ha csak egy tizedét sejthettem volna előre annak, ami bekövetkezett…
Szándékosan maradtam a Farkaslakban a mai estén is, hátha szükség lesz rám. Úgy voltam vele, hogy nagy valószínűség szerint így senkiben sem fogok kárt tenni még véletlenül sem. Ám elég volt meglátnom a gyönyörű égitest vörösbe fordulását ahhoz, hogy szívemet rémület járja át. Hiába próbáltam meg pihenni, elterelni a figyelmemet, egyszerűen nem voltam rá képes. Éreztem a zsigereimben, hogy valami történni fog. Valami baj lesz, és én kevés vagyok ahhoz, hogy megoldjam. Nem bírtam volna elviselni plusz pár csepp vizet sem, mert az én bizonyos poharam az utóbbi időben bizony színültig megtelt. Megtelt fájdalommal, keserűséggel, tanácstalansággal, és sokszor még annál is több kétségbeeséssel.
Ám arra lehetetlen felkészülni, hogy mi történik akkor, ha bekövetkezik az, amitől a világon a legjobban rettegünk. Képtelen voltam akár egyetlen percet is úgy eltölteni, hogy megülök a fenekemen, így könnyednek éppen nem nevezhető léptekkel róttam a nappalim szőnyegét. Így ért a legelső hívás a figyelmeztetésről. Attól féltem, hogy talán már így is túl késő lesz, hogy én bármit is megpróbáljak megtenni azon túl, ami csak telik tőlem, de Darren majd úgyis tudni fogja, hogy mit tegyünk. Ha sokszor hajaz is egy hatalmasra nőtt gyerekre, azért nagyon jól tudtam, hogy komoly helyzetekben ő maga is képes érett felnőtt módjára gondolkodni.
Mennyi telhetett el összesen? Öt perc? Olybá tűnt, hogy így is túl sokáig késlekedtem, mert odakintről hatalmas felfordulás neszei szűrődtek be. Én azonban másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy beszéljek a bátyámmal, legalább két szót, aztán cselekedhetünk mind a ketten, hiszen ez a dolgunk. A falka az első, márpedig egészen biztos, hogy lesznek olyanok, akik a segítségünkre szorulnak. Honnan tudhattam volna, hogy alig egy percen belül pontosan az, akitől tanácsot akartam kérni, eszméletlenül fekszik majd a lábaim előtt?
Ahogy beléptem az ajtón, orromba egyből beleszökött a vér mindent átható, fojtogató szaga. Ezúttal nem volt rám olyan hatással, mint máskor. A levegőben szinte tapintható volt az elmúlás, az energia pislákoló fénye könnyedén illant tova. Nem éreztem őt. Nem hallottam a szívverést, és a farkasom sem találta a testvérét. Már az előtt a szívembe hasított a fájdalom, hogy esélyem lett volna felfogni az érzések tömkelegét, amik hirtelen rám zúdultak.
- Darren?! – észre sem vettem, hogy milyen hevesen kezdett el dobogni a szívem, ahogyan az sem tűnt fel, hogy nem ismerem fel a saját, cincogáshoz hasonlító hangomat. – Darren, merre vagy? – tipikusan az az ostoba kérdés, amire már soha többé nem tud válaszolni. Ugyan megálltam a szoba előtt, vártam néhány reményteli másodpercet, hátha csak tévedek. Hátha csak az érzékeim csaltak tévútra, de csak nem jött válasz. A pulzusom megugrott, mihelyt beléptem a helyiségbe, ahonnan még áthatóbban áradt a halál mindent elsöprő aurája. Ugye nem? Ugye nem történhet meg?!
De aztán ott volt ő. Nem illúzió volt, ahhoz túl kegyetlen lett volna bárkitől is, de még ezt is megbocsátanám, ha csupán egy rossz álom lenne. Ez azonban túl valóságosnak tűnt, és én egyszerűen nem bírtam befogadni a látványt. Nem bírtam feldolgozni, hogy az a rengeteg vér mind az övé, hogy a mellkasán ott tátong az a seb, és én nem hallom a szívét. Nem érzem őt, nincs energia. Nincs élet.
- Ne-ne-ne-ne-ne… - dünnyögtem magam elé hitetlenkedve, tagadóan rázva a fejemet. Abban a pillanatban omlott össze a világom, ezernyi darabra hullva. Valószínűleg azt sem vettem volna észre, ha becsapódik mellettem egy bomba, hiszen egyetlen dolgot láttam magam előtt, egyetlen testre fókuszált a szemem, egyetlen illatra szorítkozott a szaglásom, amiket még a sajátomnál is jobban ismertem. – Ez nem lehet valóság! – a tenyerembe beszélve léptem közelebb, eltakarva a számat. – Nem teheted ezt, hallod?! – lábaim elgyengültek, térdeim összecsuklottak alattam, ahogyan Darren mozdulatlan teste mellé rogytam. Az sem érdekelt, hogy a ruhám máris issza magába a vöröslő nedűt. Hogyan is érdekelhetett volna, mikor a számomra legfontosabb ember, az én másik felem itt feküdt, és én nem tudtam rajta segíteni?
Ordítani lett volna kedvem, és ahogy kibukott belőlem a zokogás, meg is tettem. Könnyeim megállíthatatlanul záporoztak, idejét sem tudom már, hogy mikor sírtam ennyire keservesen. A fájdalom, ami a testemet átjárta, ami a lelkemet ezernyi darabra szaggatta, leírhatatlan. Nem lehet semmihez sem hasonlítani, az elárvultság pedig olyan mázsás súlyként nehezedett a vállaimra, amelyet nem bírtam el. Összerogytam alatta, rá Darren mellkasára.
- Nem hagyhatsz itt, megértetted?! Nem hagyhatsz el még te is! Azt mondtad, hogy mindig itt leszel mellettem! Azt mondtad, hogy bármikor számíthatok rád, te sohasem fogsz elhagyni. Nem hagyom, hogy megtedd! Nem foglak elengedni csak úgy, világos?! – nem érdekelt, hogy talán nem kellene összeráznom őt, azt sem érzékeltem, hogy milyen erővel markolom a ruháját. – Hazudtál… - szemeimet erősen hunytam be, igyekeztem levegő után kapkodni, de felesleges volt. Úgy éreztem, mintha elzárták volna előlem az oxigént, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Nem maradt semmim. Meztelennek, nincstelennek éreztem magam, és ha nem tudtam volna, hogy teljesen felesleges, akkor valószínűleg megpróbálok utána menni.
- Mi lesz velem nélküled, hm? Hát ezt mondd meg, te nagyokos! – szorításom enyhült, már csak a sírás volt az, ami erős maradt. Arcomat az arcához simítottam előbb, még utoljára beszívtam mélyen az illatát. – Nem bírom ki, ha magamra hagysz! – ujjaim az arcán simítottak végig, két karommal pedig átöleltem a felső testét, úgy ringattam őt is, meg magamat is. Nem segített. Nem nyugodtam meg, csupán csendesültem valamelyest. Nem vettem észre azt sem, ha esetleg mozgás támadt körülöttem, nem volt hajlandó befogadni az agyam több halálhírt, legalábbis egyelőre. Mindig törődtem másokkal, de most nem ment. Most önző módon csak és kizárólag arra tudtam koncentrálni, hogy a bátyám nincs többé. Hogy az, akinek az életemet köszönhetem, már nem mosolyog rám többet. A legrosszabb persze mind közül a tehetetlenség érzése volt, amin talán soha nem fogok tudni túllépni. Vajon mikor fogok újra rátalálni önmagamra? Egy részem… egy hatalmas részem mindenképpen elvitte magával, még ha nem is állt szándékában.
Űr tátongott a szívemben, üresség mardosott belülről. Hiányzott belőlem egy darab, a jobbik felem, amit neki köszönhettem, hogy egyáltalán felszínre bukhatott.
Valószínűleg, ha Elvis nem jön be a kiáltozásomra, akkor senki nem képes elrángatni a test mellől, így azonban másnak is megadtam a lehetőséget arra, hogy megpróbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. Újabb zokogásban törtem ki, arcomat a hím mellkasába fúrva, de nyugalmat még most sem találtam. Talán már soha nem is fogok…

Hátam mögött összefűzött ujjakkal sétáltam fel-alá a folyosón. Néha lelassítottam egy-egy ajtónál megálltam, aztán tovább mentem. A többséggel ellentétben én nem féltem az éjszakától. Nyugodt várakozással nézek elébe annak, bármi is fog történni.
Amikor először észleltük, hogy többen eszméletüket vesztették, egy kissé csalódottnak éreztem magam. Sejtettem, hogy a mai év másabb lesz, mint az előzőek. Egy másik létsíkon kell megvívniuk társainknak a harcaikat. Tudható volt, hogy egyesek majd elbuknak, mások pedig győzedelmeskednek. A gyengébbek mindig alul maradnak, ezt már nagyon rég megtanultam.
Hazudnék, ha azt állítanám, hogy bármelyikük is közel állt a szívemhez. Nem tartottam magam soha kifejezetten érző léleknek. A testeket begyűjtöttük, a gyógyítóink pedig végezték a feladatukat. Mindenkinek meg volt a maga dolga.
Nem volt sok hozzáfűzni valóm az eseményekhez. Az Alfa és a Béta környékén maradtam mindaddig, amíg ki nem lett adva parancsba, hogy mindenkit fel kell vinni, és mindenkinek fel kell mennie a hegyre. Sokan meghaltak, többen, mint valaha ilyenkor, de még így se érintett meg a falkatársak zokogása. Csak egy pillanatra álltam meg Tedrow ajtajában, megszemlélni a családi idillt, ahogy a bátyja megkönnyebbülten öleli át életben maradt rokonát, aztán álltam is tovább, hogy Flynn-nek segítve kijuttassuk a hotelből az eltávozott falkatársainkat, aztán az egyik falkatulajdonban levő kocsi volánjához ültem, és a „rakományommal” elindultam a hegy irányába.

Éppen úgy, ahogyan egy évvel ezelőtt, most is fel voltam készülve arra, hogy majd a károkat nekem kell eltakarítani, legalábbis többek között. Ha valami úgy történt, hogy civilek szeme láttára, akkor rendszerint én vettem kezembe az irányítást. Amikor értesültem Dimi információiról, egyből elintéztem, hogy én legyek éjszaka szolgálatban, biztos, ami biztos alapon. Nem tudtam, hogy mire számítsak pontosan, így felkészülni sem lehetett valami olyanra, amit nem is látunk. Annyi legalább bizonyos, hogy Cathy biztonságban töltötte az éjszakát, Kyle pedig tudott magára vigyázni, hiszen felnőtt férfi. Jó, azért bevallom őszintén, hogy aggódtam miatta is, bármilyen nehéz ezt beismerni még magamnak is. Elvégre csak az életem szerves részévé vált, jobban, mint azt gondoltam volna a döntésünk pillanatában, amikor elvállaltuk Cathy felügyeletét és felnevelését.
Alig másfél órával a munkába állásom után már jött is az éjszakai műszak első riasztása, méghozzá gyilkosságról. Szoktak akadni halálesetek még egy ilyen kisvárosban is, de azért erre még én sem számítottam. Voltak már durva rongálások a megszállás alatt tavaly is, de halál még egyszer sem. Persze az is lehet, hogy semmi köze hozzá, és csak valami elmebeteg pont ezt az éjszakát választotta ki arra, hogy kioltsa valaki életét. Többet azonban úgyis csak akkor fogunk tudni, ha már a helyszínen leszünk. Úgy voltam vele, hogy kimegyek, és ha látom, hogy semmi köze a vörösen izzó holdhoz, akkor visszamegyek, tovább várva arra, hogy valamilyen okból kifolyólag értesítsem az őrzőket a bajról.
A helyszínen sajnos számomra egyértelművé vált, hogy nem egyszerű halálesetről van szó, még ha a legtöbb rendőrnek lövése sem volt arról, hogy mi is a helyzet. Nem tudtam pontosan, hogy mi folyik a városunkban, csak azzal voltam most már tisztában, hogy ezúttal sokkal keményebb, sokkal véresebb harcra kellett számítanunk. Míg a helyszínelők elvégezték a munkájukat – a riasztás miatt sajnos muszáj volt -, addig én némi varázslat használatával terepszemlét tartottam, visszajátszva a történteket. Tényleg nem volt idegenkezűségnek nyoma, mint ahogyan azt meg is állapították, sem pedig erőszakos behatolásra utaló jeleket nem sikerült felfedezni az ajtó környékén. Vagy ő maga engedte be, vagy amire én gyanakodtam, hogy valami olyan ellen küzdött, ami nem kézzel fogható, ami nem használja az ajtót, csak megjelenik ott, ahol kedve tartja.
Amint akadt két magányos percem, már telefonáltam is Willnek, hogy megkérdezzem tőle, mit tegyünk, valamint tájékoztattam a történtekről is. Akkor tudtam csak meg, hogy vannak még mások is, és sokakat nem lehet elérni. Görcsbe rándult a gyomrom, de hála istennek abban biztos voltam, hogy Naominak nincs semmi baja. A tetoválásom nem bizsergett figyelmeztetően egyszer sem, de a biztonság kedvéért, amint befejeztem a Protektorral való beszélgetést, már őt hívtam. Nem vette fel. A szívem a torkomban dobogott, és tovább is agyaltam volna még, ha nem kezdenek el beszélni hozzám.
Gondolataimból enyhén látható rezzenéssel tértem vissza a valóságba, és mint ahogyan arról tájékoztattak, a hullát elszállították boncolásra.
- A fenébe! – csúszott ki a számon, és újra kénytelen voltam felhívni Willt, hogy megkérdezzem, hová vigyem a testet, valamint azért, mert tájékoztatni akartam a felmerülő problémáról. Mire beültem a kocsiba, már készen is állt a terv arra, hogy miként szöktessük ki Mr. Edison testét a doktornő karmai közül, csupán néhány papírt kellett gyorsan szerkeszteni hozzá, és már nem is lesz vele probléma.
- Collins! – szóltam oda az egyik fiatal rendőrnek, ő ugyanis tökéletesnek tűnt arra, hogy ott maradjon majd és befejezze helyettem a papírmunkát, amíg én felviszem a hegyre a kóbor testét. – Öltözzön, megyünk a hullaházba. Van egy kis gond a testtel! – csupán ennyit mondtam elöljáróban, a többiről pedig már a kocsiban tájékoztattam. Neki is azt adtam elő, hogy a pasas rajta van a donor listán, és sürgősen be kell szállítanunk a testét a kórházba, még mielőtt szét lenne kapva a mellkasa. Nekem csupán a szállítása volt a feladatom, a többit pedig majd az Alfa kitalálja, hiszen ez már nem az én fennhatóságom alá tartozott.
- Ne aggódjon, Dr. Santiago, itt vannak a papírok nálam! – lengettem meg a nő előtt az iratokat, és azzal a lendülettel már a kezébe is nyomtam őket. – Collins, ugye nem fogja elhányni magát? – szóltam oda a srácnak, aztán vissza a patológus felé. – Még új a fiú, gondoltam megmutatom neki ezt a helyet is, nem árt edzeni a gyomrát! – próbáltam adni a lazát, mintha ez az ügy nem lenne semmivel sem különb a többinél, de nagyon jól tudtam, hogy ezzel kapcsolatban semmi sem olyan, mint amilyennek lennie kellene. – Ha valami gond lenne a papírokkal, csak hívjon fel, de Collins majd figyel arra, hogy ez ne történjen meg! – közöltem magától értetődően, és mint aki jól végezte dolgát, a hullával együtt kivonultam az épületből. Sebtében tettem be szerencsétlen ismeretlent a csomagtartóba, mert ott fért el a legjobban.
A lak felé vezető utat nem tettem meg száguldozva, de azért nem is gurultam olyan ráérősen. Egy kissé feszített tempót diktáltam, ám arra, ami odafent fogadott a hegyen, szerintem nem készültem fel. Töménytelen fájdalom, mindent átható gyász, és akkor még csak alig volt ott pár test. Amilyen gyorsan csak lehetett, fordultam is vissza a város felé. Nem hiányzott ez most nekem, hogy egyből magamba fordulva én is sírásba kezdjek, azzal ráérek majd holnap délelőtt, ha lezajlott minden és biztos leszek benne, hogy már nincs szükség a szolgálataimra.