Térjetek hát meg, parancsolja nektek most Tupilek, a Sámán. Parancsolom nektek, induljatok el azon az úton, amit választottatok - de lássátok meg haragom szeretetét. Nem engedlek mankó nélkül benneteket. Ki sorsára fekete zubbonyt húz, átkom tartson addig, míg van élő a földön, ki emlékét a szívében őrzi: míg nevét van, ki hangosan kimondja. Ti viszont, kik a megváltás fényében fürödtök, gyászoljatok tisztességgel. Gyászoljátok meg saját halálotokat, mert a halál nem több, mint változás. Egy éra véget ért. Ti most mindannyian itt hagytok magatokból valamit, talán égető hiánnyal a szívetekben tértek majd magatokhoz, de sírjatok, Gyermekek. Adózzatok áldozattal és virrasztással afelett a részetek felett, ami már feledésbe merül. Ami soha nem térhet vissza, mert én fogok vigyázni rá.
Ti, véremben gyermekeim: távozzatok hát, induljatok el választott utatokon. Emléketekben éljek túlvilági entitásként, nevezzetek Jézusnak és Jehovának, arkangyalnak vagy égi szentségnek: higgyétek, van pártfogótok a létezés ismeretlen oldalán. Szavaim legyenek sugallatok elmétekben és rettegjétek elárulni a Szellemfarkast, kinek ereje most majd életre kelt benneteket. Felvonyítok hát - szelet támaszt, forgószelet éleszt velőtrázó, ám mégis ismerős hangom. Hozzád löki a Szellemfarkast, lelked másik felét, ki már rohanvást előzi meg tudatodat, hogy porhüvelyed újra régi fényében tündökölhessen az Új Élet által. Erőd s épülésed tőle függ. Gyakorlata, mivel e gyógyító mesterséget űzi, az segítsen majd öntudatodra, a porhüvely fájdalmaitól és pusztulásától függően. S míg elég erőt nem nyertek általa: lelketek keringjen békés nyugalomban; emésszétek szavaim, ki ne köpjétek magatokból, különben mindent visszaveszek, mit ma éjjel a Vörös Hold fényénél ajándékul adtam nektek. Eredjetek!
Gyermekeim. Térjetek vissza, és mondjátok el: Tupilek, a Sámán nem hagyja magára Gyermekeit. Sem benneteket, sem azokat, kik ma kicsúsztak a Hold istenének kezei közül. Mondjátok el: Tupilek él és most eljött, hogy befejezze azt a munkát, amit életében sosem lett volna szabad félbehagyjon. Hitetek és bizalmatok énbennem legyen, ne a megváltásban, ne a halál csalfa ígéreteiben. Adjátok hírül, még találkozunk. Meséljétek el, hogy mit láttatok, minden szavam égjen tudatotok mélyére. Mit erőm és hatalmam enged, azt nem magamért áldozom fel: nektek adok mindent magamból, újra engedem, hogy belőlem egyetek, hogy mind a Tizenhárman jól lakassátok féktelen gyomrotokat - s általatok senki se maradjon éhesen örökségünk tagjai közül. Tudjátok majd: fohászaim a Nagy Szellemekhez szólnak majd. Úgy könyörgök majd értünk, mint tettem azt hajdanán, mikor elém álltatok azzal, hogy megölitek a bátyámat, s általa engem is. Megváltásért esedezem majd. De egy dolgot tudnotok kell, és jegyezzétek meg jól. Soha nem fogom örök romlásba taszítani a Hold istenét, sem értetek, sem másért; egyszer már meghaltam érte, s ha kell, megteszem hát újra - de velem haltok majd Ti is, ezúttal kegyelem nélkül. Nevessen a világ oktalanságomon, de nekem benne van a hitem a Megoldásban és mindent el fogok követni azért, hogy megleljem. Dobjátok félre gyerekes dacotokat és úri gőgötöket: ismerjétek el, mit köszönhettek sokatok Atyjának, legyetek érte hálásak. Ne pusztítani óhajtsatok, támogassátok az életet az én oldalamon, társként fordulva a hatalmas Alignak, az első Atanerk felé. Fegyverre fegyver helyett feleljetek velem szóval és hallgatással, ha arra vágyik. Kötelességetek fejet hajtani az akarata előtt, amennyiben ez az akarat egy napon világosságba borul majd. Mert el fog jönni az a nap. Én, a Sámán teszek nektek szent esküt, hogy egyezségre bírom bátyámat, és akkor a Kör majd bezárul ott, ahol minden elkezdődött.
Ne késlekedjetek. Szálljatok, repüljetek haza. Halljátok ezt? Utánatok sírnak a farkasok. Hiányoztok Testvéreiteknek. Legyetek méltók rá, legyetek érte hálásak, és mondjátok el nekik, hogy eljövök még. Találkozunk még, hamarabb, mint hinnétek - és akkor már őket is megszólítom majd.
Mondjátok el... Hogy míg A Két Testvér gyermekei az élők földjét tapossák, és amíg a Hold istene nem lel megnyugvást, addig fogja árnyékba borítani a napot mindazok szemében, kik ismerik a történeteteket. Akik tudják, hogy kik vagytok valójában, akik ismerik, miféle átok tapad a kezetekhez. Rájuk sem fog teljesen sütni a nap. Mert amíg nem vagyok elég erős, amíg nem békítjük meg a Holdat, nem tudok majd átragyogni rajta. Mindig ott lesz előttem. Mindig ott lesz velem, a Ti jeleteket rajzoljuk majd fel az égre, mert bennünk lesztek eggyé és elválaszthatatlanná.
Tupilek szavaira ismét lecsendesedik elmém. A szívemhez, s lelkemhez szólnak. Éreztem azon a napon is a lelki vívódását, de szabadulni akarás oly erős volt, hogy szavakkal már nem jutottam tovább. Megértő szomorúsággal tekintek rá. Amit hallok, már régóta bennem is van, vak voltam, gyáva és inkább elnémultam a helyett, hogy a farkasok világának és gyermekeimnek a fejébe vertem volna. Mert nekünk ez a feladatunk, sok közül az egyik. Teher, aminek cipelésére mi azért lettünk kiválasztva, mert képesek vagyunk rá, hogy megoldjuk ezt a feladatot. Nem mindegy, hogy a vég úgy érkezik el, hogy káoszt hagyunk magunk után, vagy a kör végre bezárul, hogy a világ a maga kerekében forogjon tovább.
- Szerettem volna többet találkozni veled, Tupilek. Látni téged, hallani szavaid. – kinyújtom felé a kezem, éppen úgy, mint azon az estén, amikor megkaptam ajándékát. Érezni akarom ismét ezt a közelségét. Mint ahogy gyermeknek szüksége van a szülői közelségre, hogy erőt meríthessen, s örömet adhasson. Erre vágyom. Gyermeki kívánság, tudom. - Nagyon hiányoztál… - suttogom. Hozzáérek, hozzá akarok érni, megsimítani a bundáját, érezni a finomságát, lelkét. Itt az idő nem a megszokott mederben folyik, és szeretném, ha ez beleférne még, vágyom rá. – Nem feledlek, s szavaidat sem. Cselekedeteimen keresztül is továbbadom mindazt, amit itt kaptam.
Érzem, hogy elenged minket Tupilek, s azt is, hogy ez a világ tudata elhomályosodik előttem, s távolra kerülünk egymástól. Ismerős rezgések, érzetek vesznek körbe lassanként, még ha azok tele is vannak fájdalommal.
Örömöt érzek. Nagyon régóta először olyan örömet, hogy hazaérkeztem. Biztonságot és szeretet. Itthon vagyok. ~Köszönöm, Tupilek...~
Érzem a testem határait egy röpke időre, azt, hogy szívemhez közel álló, testben és lélekben mellettem van, majd aztán a fájdalom, mely mindenhonnan körülvesz, jótékony sötétséggé olvadjon, azzal a tudattal bennem, hogy visszatértem, újonnan visszakapott életem első, bizonytalan lélegzetvételével együtt.
A hozzászólást Bastian B. Baiyard összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 28, 2015 8:23 am-kor.
Sírjuk… Biztosra veheted, hogy ezernyi könnycsepp fogja kísérni az elkövetkezendő időszakot, elég csak Ginettere gondolnom, a fájdalma marja a torkomat, mindenkit elveszített, aki közelebb állt hozzá. Hallom Paynet is, nem értem sír, de olyan masszív a fájdalma, hogy képtelenség elmenni mellette. Sötétségbe borult az otthonunk, ez nem maradhat így tovább. Vissza kell mennünk, nem csak nekem, mindünknek, így kell lennie, mindenkit vannak, akik visszavárnak. Gyász. Önmagunkat gyászolni felettébb furcsa elgondolás, de értem, és tudom is, hogy meghaltam, ez nyomot hagy mindenkiben, s az esetek majd egészében nincs visszatérés a halálból. Talán furcsa mód érdemes hálát adni ezúttal Alignaknak, hogy ennyire elszaladt vele a ló, hisz talán, ha csak egy-két lélek emelkedett volna ki örökre porhüvelyéből, Tupilek sem érezte volna úgy, hogy cselekednie kell. Vajon mennyire fogok megváltozni? Milyen nyomot hagy rajtam ez az egész? Tupilek… Te… Nem engeded, hogy Téged is megőrizzelek az emlékeimben, ugye? Biztosan nem, túl sok lenne talán még nekem is. Sajnálom, még ha meg is értem. Érzem, hogy már most kicsúszik a kezeim közül, mintha sosem részesültem volna ama kegyben, hogy azok közt voltam, akikhez szólt. A vonyítása lelkemig hatol, olyan erőket mozgat meg, miknek látványától kénytelen vagyok eltátani a számat. Kitárom a karom, zokogva kérek ezredszer is bocsánatot, ahogy nekem ront, és újra egy lesz velem. Miként fuldokló kap a levegő után, úgy érzem én is magam, újra egynek, egésznek, újra bennem van a Csodám, és ezért örökké hálás leszek, és sosem fogom elfelejteni, hogy kaptunk egy második esélyt. Nem félek, mennyire fog fájni, az sem érdekel, mikor fogok magamhoz térni, csak az számít, hogy ott leszek, hogy a szívem ismét verni fog a mellkasomban. Tupilek, ígérem, többé nem okozok csalódást, ha mégis, úgy vállalom a büntetést, azt is, amit most róttál volna ki rám, ha másként döntök… Ám legjobb tudásom szerint azon fogok dolgozni, hogy ez ne történhessen meg. Változik minden, mintha egy forgószél kapna fel, s repítene messzire, vissza oda, ahová tartozom. Nekem fogalmam sincs, mennyi idő telt el, csak azt tudom, hogy hamarosan a hűvös, holt burokban találom magam, hogy újra élettel töltsem meg, hogy újra ragyogjon az, mi eddig is tette, hogy a boldogság ne csupán egy dalban jelenjen meg. Talán ekkora már rég gondoskodtak arról, hogy ne ázzon vérben mindenem, de az sem számítana, ha így lenne. A farkasom vonyítva, lelkesen rohan körbe, nevetve követem, válok eggyé önmagammal újra, s úgy érzem, így a jó, így a tökéletes. Minden rendben lesz, így kell lennie. Csak azt tudnám, miért csúszik ki minden ép gondolat az elmémből, miért nem tudom már most, hogy mi történt, csak abban vagyok biztos, hogy meghaltam, most pedig… Élek? S akkor, belehasítva a gyászos csöndbe, újra elkezdenek dobogni a szívek, épp úgy az enyém, mint több társamé is. Kétségtelen, hogy ezen hajnalon ennél szebb szimfónia nem létezhet. A nap kacag ránk, elűzve a sötétséget és a bánatot. Érezzétek a bennünk megbúvó bestiákat, halljátok az erőtlen dobbanásokat, halljátok a nehézkes szuszogást. Élünk. Hát a keserves sírás helyét vegye át a megkönnyebbült zokogás. Csak erősebbek lehetünk ezáltal, gyengébbek nem. Érzek mindenkit, akit kell, aki valaha fontos volt, s valaha fontos lesz még. Csak... Téged nem érezlek, hiányzol, gyere el hozzám... Kérlek!
Az idő és tér itt nem létezik. Csak a két sárga szempár, ami várakozón… fürkészőn figyel rám. Előtte térdelek, várva ítéletére, hogy döntsön sorsom felett, miként én döntöttem az ő sorsa felett olyan sok időn át. Nem fogom győzködni, nem fogom bizonygatni szavaim és gondolataim hitelességét, hiszen közel kétszáz éve rójuk együtt a világot, tudja, hogy amire a szavamat adom, azt mindig megtartom. Nem sürget most semmi. Nem zavar a várakozás. Nem zavar az, hogy látszólag nem tartunk semerre. Szemtől szembe vagyunk egymással, egymás lelkének bugyraiba hatol tekintetünk… mintha csak most akarna tökéletes szimfóniává kovácsolódni lelkünk dallama. Mintha most kerülnénk igazán tökéletes összhangba. Míg éltem, mindig a tökéletességre törekedtem, s azt gondoltam magamról, hogy az vagyok. Becsaptam magam. Az élet egyes területein talán tökéletes voltam, de a tökéletes összhang nem volt meg közöttünk. Ezek az időtlen pillanatok, szemeinek borostyános csillanásai regélnek elmémnek. Végre van elég időnk csak egymásra figyelni, végre van időm meghallgatni őt is. Lassan bólintok, majd fél mosollyal az arcomon kinyújtom felé a kezem. Talán csak erre várt, hiszen azonnal mozdul. A tökéletes teremtmény viharos sebességgel rugaszkodik el, majd elemi erővel csapódik nekem. Zuhanok! Érzem a szél sebes süvítését, nyugatról borzolja idegszálaimat. A történtek a zuhanás hosszúságával egyenesen arányosan kezdenek kikopni elmémből. Próbálok megőrizni belőle valamennyit, csak néhány morzsát, mert nem akarom elfelejteni mindazt, ami velem történt, de azon kapom magam, hogy az érzetek, a hangok… Tupilek… lelkem mennyországa mind semmivé foszlik, és helyét ismerős neszek veszik át. Farkasom is, és én is kényelmesen elnyújtózunk porhüvelyünk ketrecében, ami egyelőre még nem engedelmeskedik akaratunknak. Ne sírjatok! Hallunk titeket, itt vagyunk! Szeretném tudtukra adni, hogy élek, szeretnék felkelni, de a test nem engedelmeskedik. Micsoda ironikus. Most ketten gubbasztunk egymás mellett farkasommal közös csontbörtönünkben. Mellé telepedek hát, fejemet a hasára hajtom, és várok. Zavarosak az emlékek. Mi volt utoljára? Emlékszem, hogy visszatértem a hotelbe, aztán… aztán talán meghaltam... és most mégis itt vagyunk, életben? Valami megváltozott. Valami fontos történt velem… velünk, ezen az éjjelen, és haragszom magamra, amiért semmire sem emlékszem belőle. Megbökdösöm farkasom oldalát, tanácstalanul morran egyet. Ő se tudja, csak vár, s igyekszik cselekedni, befoltozni erejével porhüvelyünk sérüléseit, hogy minél hamarabb talpra állhassunk… hiszen egyikünk se szereti tétlenül mereszteni a fenekét. Várjunk csak… mióta beszélek én magunkról többes számban!? Ez valami új. Eddig csak ő volt, és én voltam… de most már mi vagyunk, és ezentúl mi leszünk! A harmónia immáron végre tökéletes!
A hozzászólást Sofia Salucci összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 28, 2015 12:47 am-kor.
Ott állt előttem a hófúvásban, a dermesztő hidegben, vádló tekintettel, mégis büszkén, megszokott arroganciája védelmében. Javíthatatlanok vagyunk mindketten, sose változunk, és ezt talán sose leszünk képesek elfogadni. Tupilek eljön, hogy szóra méltasson te pedig akkor is csak siránkozol. Háromszáz két év alatt se untad meg, tényleg? Mert nekem kétszázhetven is elég volt hozzá. Nem szóltam, csupán némi beletörődéssel néztem rá. Ő az, tényleg ugyanaz. Fogd majd rövidre az ömlengést, rosszul vagyok tőle. Hazudott. Sose beszélt még hozzám ilyen nyíltan, de – bármily fáj is volt beismerni – egyek voltunk, az ő hazugsága bennem nyomakodott előtérbe, s amint ezt ő is megérezte, megrázta magát. Zavar, egérút lesés, menekülési vágy. Te vagy a békétlen, aki képtelen hátrahagyni azt, amit tényleg megszerzett, te rángatsz ide-oda, én pedig megyek, mert csak a lökés kell. Nekünk az élet kell, mert abban tudunk még többet szerezni, még többet megtartani, ha pedig búcsúzni kell, hát jöhetek a szentimentalizmusommal. Látlak, tisztábban és esendőbben, mint valaha. Rajtam már nincs mit lecsupaszítani, de te először vagy ilyen pőre, ami zavar. Téged. Engem. Te ne legyél sebezhető és védtelen, mert azzal az én védvonalam is elhullik, mintha sose lett volna. Én összeomlok, te felkelsz és arroganciával felelsz. Analizálj mást. Indulunk. Nekem ugrott, agyarai a vállamba mélyedtek, tépett és fájt, jobban, mint farkassá válásom óta bármi – fizikailag. Le akartam lökni magamról, ám amint hozzáértem, teste megfoghatatlan, fagyos fuvallattá vált, aminek a marását viszont továbbra is éreztem. A bőröm alá mászott, hogy nem tudtam, hol kezdődött ő, hol végződtem én, csak üvöltöttem eszemet vesztve. El akartam tőle menekülni, kitépni magamból, ordítva, zokogva, a levegő után kapva, abba karmolva. Belülről akart szétvetni a fájdalom, hiába nem volt már rajtam, hiába tudtam hasra fordulni, négykézlábra emelkedni, tovább szaggatott. Fáj, ugye? Ugye mennyire fáj a születés… Nem akarom elhagyni Őt, nem ezért, nem ennek fejében, nem, hagyjanak inkább, visszamennék, engedjenek, ne tépjenek ki innen! Még a köztes semmi lelkem határán is csalogatóbb, csak ez a fagy ne marjon ismét belülről, ugyanakkor soha többé ne váljunk egy pillanatra se ketté. Felkaptam a fejem két ordítás között, látásomat felfoghatatlan kínok szülte könnyek homályosították el, de még megpillanthattam. Egyetlen szívdobbanásnyi időre. Kinyúltam a semmi felé, kéz helyett azonban már mancsom volt, amit hófehér bunda borított, kiáltásom nem emberi hang volt, hanem hosszú vonyítás. Valami elkapott a maromnál, megrángatott, mint egy engedetlen kölyköt, és minden fagyott földbe való kapaszkodási kísérletem ellenére is kivetett. Kidobott, visszalökött, elsodort a lavina az igazi peremvidékre… – Várom apánkat. – Kósza hang, talán nem is létezett, csak beképzeltem, vagy ennyire szerettem volna még valamit útravalóul, bármit, egy apróságot, amibe konokul kapaszkodhatok. Igen… el fogom küldeni hozzád, és számon kérhetsz rajta mindent, csak egy kicsit légy még türelemmel.
~~~
A hegyeket látom. Ismerősek. Ez a White Mountains? Vagy a norvég hegycsúcsok… Fél éve jártam otthon – beharapásom óta először –, mégis összemosódik, ismerős-ismeretlen, de akármelyik legyen valójában, vagy talán mindkettő, egyet biztosan tudok. Az ott az otthon. Türelmetlenül toporgok, mancsaim alatt izgatottan roppan a hó, a tájban saját nekiiramodási vágyam lüktetése visszhangzik. Menjünk, induljunk, együtt oda, ahova mindkettőnk szíve húz, akármennyire is próbálja letagadni, akármennyire is szeretném közömbösen kezelni olyankor, amikor valakitől elválaszt a távozás. Nekirugaszkodtunk, először kissé bizonytalanul, hitetlenkedve, attól tartva, hogy a következő pillanatban hirtelen eltűnik minden, hogy az egész csak egy csalfa megtévesztés, büntetés minden hibámért. De a hó roppant, a hideg szél bundámat borzolta, szinte éreztem izmaim valós mozgását, hallottam saját zihálásomat, azt, ahogy a vér dübörgött az ereimben és én egyre gyorsabban futottam, rohantam, ahogy a lábaim bírták. Dolgozott a test, dolgozott az akarat, leráztam magamról rohanvást a kétség apró hópelyheit, magam mögött hagytam az álomszerű találkozást. Kopj és fakulj, emlék, nem vagyok méltó rá, nem érhetem még fel. Csak a különös lángot, ami hajt, űz az életbe – nincs egyik pillanatról a másikra eszmélés, küzdenem kell a távval, de olyan könnyű, annyira egyszerű. Ki sem fáradok, nem én, ha oda kell találnom, ha arra kell futnom. Lábaim nem gabalyodnak össze szertelen vágtámban, nem botlom meg egy pillanatra sem, csak loholok. Megyek, várjatok meg! Mindjárt hazaérek, csak még egy kicsit legyetek türelemmel, mert ez nem hazugság. Haladok, a hegyvonulat közeledik minden megtett mérfölddel, a lelkem belesajdul az örömbe. Én még oda tartozom, nekem még ott a helyem, és tényleg visszamehetek! Nem végtelen és reménytelen az út, nem lassít zord, visszatartó hófúvás – ezüstszínű holdfényben rohanok lélekszakadva, vissza se nézve. Ha megtorpannék, ha egy pillanatra is hátra tekintenék, nem lennék képes újra elhagyni Őt. És az hogy nézne ki? Annakpok fiait senki se tartsa vissza… Oda megyek, ahova a szívem húz. A Több az enyém, az Egyet pedig valahogy megszerzem, magam után rántom, nem számít. A tüzem kell? Megkapod, fakuló emlék, mert a végső kioltásához még gyenge vagyok és önző. Nincs már meg a szó, maszatos a tónus, de a lelkem megőrzött mindent – feladatom van, dolgom van. Annyi szívbajt kell még okoznom a vérlázító viselkedésemmel!
Hűvös energia lobban, mit egy apró, jéghideg láng, egy villanásnyi szikra. Először épp csak jelen van, alig érezhetően vibrál, ahogy próbál lassan egyenletes, rideg nyugalommal elöntött hullámokká állni. Szakadozik, meg-megtörik, de egyre teljesebb, hólepte mezők és zord hegyormok karistoló hidegét hordozza magában. Nincs hajlandóság benne némi gyengeség mutatására, nem inog meg, soha meg nem törik, legfeljebb a tulajdonosa. Most sincs másképp, s fennen hirdeti büszke gőggel, hogy igenis visszatért a halálból, erről pedig szabad akarattal dönthetett. Éltessék, legyezzék hiúságát és hagyják pihentető kómájában. Helyenként megfeszülő izom, gyenge, ám lassacskán egyre erősödő, határozottabb lélegzetvételek, kétségek nélkül dobbanó – még sebzett – szív, ami belülről ostromolja a mellkasra alvadt vért – el innen, már csak szemfényvesztés vagy, a nyomodat se akarják. Csoda? Varázslat? Nem számít. Csak a lassan ébredező energiák, nem csupán egy, de több halott testből is, az élet, ami lassan elnyomja a halált, hogy a falkán ütött rés apránként behegedjen. Jó itt nekik, még nem járt le a kiszabott idő, csak megakadt egy pillanatra. Ne sírjatok, nevessetek, mert a Hold istenét kigáncsolták őrült rohamában.
Nem kedves és nem hajt fejet előttem. Egy apró részem talán szeretné, talán vágyik arra, hogy mielőtt még túlságosan késő lenne, hogy mielőtt véget ér ez az álom-csoda, szorosan magához ölelhesse a farkast, akit végső soron én választottam testvéremül. Mert én voltam, igaz? Két választásod van, Abooksigun... Így szólt Teremtőanyám ahhoz a vézna gyermekhez, aki elkeseredett szívvel foglalt helyet a sátrában, mielőtt a sámánasszony megharapta volna a karját. Választhattam volna a rövid és könnyű életet, aminek már rég le kellett volna alkonyulnia. De én akkor - ugyan némi habozás és elégedetlenkedés mellett - mégis azt akartam, hogy adja nekem az Ezüst Fiainak erejét. Féltem, hogy talán nevetségessé válhat majd a Vadmacska szíve mellett a hatalmas farkas, tartottam tőle, hogy testvéreim gúnyt űznek ebből a furcsa kettősségből. Nem akartam megcsúfolni sem magam, sem pedig Téged, testvér. Pedig akkor még sehol sem voltál. Nem ismertem bundád színét, sem szíved erejét, nem tudtam, milyennek születnél meg, ha hagynám. Mégis vágytam rád, és amikor komolyan elgondolkodtam, hogy talán meg sem ismerhetlek soha, valami maró hiány szorította el a torkomat. Segíts... Ezt kértem tőled számtalanszor, mert tudtam azt, hogy Te majd előre tudsz vinni engem. Azt akartam, hogy öldd meg, pusztítsd el a macskavirtust és Te uralkodj a lelkemen. De te megmutattad, hogy ezt lehet máshogyan is, és most, amikor én újra Téged választalak, már nem félek attól, hogy bármit is elveszel tőlem. De olyan jól esne egy ölelés. Erős, bajtársias. Ehelyett azonban csak a lelket szaggató vonyítás marad, Te nekem rontasz, én pedig dac vagy engedetlenség nélkül zuhanok hátra. Nincs padló, ami megtartana. Csak zuhanunk, mindketten, hiszen újra egy vagyunk, ahogy mindig is élnünk kellett volna. Nem csak erőm, de bölcsességem is haza akarom vinni elhagyott társaimnak. Elhozni az üzenetet, ahogy egykor az Erő Fiainak üzenetét vittem haza sastoll képében Teremtőanyám elé. Elharsognám Tupilek tetteit, szavait és mindenkit intenék arra, hogy szolgálja a mi urunkat - hiszen ki máshoz is fohászkodhatna a farkas, ha nem a legnagyobb sámánhoz, aki mindannyiunk erejét adta? De a szabad zuhanás szele úgy fúj át rajtam, mint egy ócska halászhálón. Emlékeim és frissen szakadt vágyaim kimondatlan hajtóerővé szelídülnek. Nincs már fehér óriás, csak valami fényesség, feketeség, farkasom jeleléte és a végtelen vonyítás, amit a furcsán kelő napnak énekel a szülőföld megrokkant lakossága. Ne sírjatok, hiszen jövünk. Nem tudjuk miért, nem tudjuk honnan, de másként, mint ahogy magatokra hagytunk benneteket. Viszlát Osha. Ne feledd a nevem Honiakaha. Visszatérek még, meglátjátok, de most máshol van nagyobb szükség rám.
Éganya karjaiba zuhanok - felhő. Először érzem valódi érintését, hálás vagyok azért, mert nem hagyta, hogy ilyen magasságokból egyből a földre zuhanjak. Óvatosan, keblén ringatva tesz le. Magasan vagyok. Innen ellátni egészen New Yorkig. Látom Teremtőanyám, ahogy a mohawk jövő csonka tagjait hívja a reggelizőasztalhoz a hosszú ház felé. Az ott pedig... Nem látom tisztán, de napfényben fürdenek a tengerpart pálmái, ahogy Akuti a végtelen vizek habjai közé sétál. Hosszú, fekete hajával játszik a szél. Fújok egyet, és ő felkapja a fejét, ahogy a hirtelen széllökés ismerősen lök rajta egyet. Kanada. Nem látlak Shesh, mert a sápadtarcú betonbörtönébe zártad magad. Színes neoncsövek hirdetik a kaszinódat, látom ifjabb testvéreinket, de téged nem. Sajnálom. De egyébként sem láttál annyira régen, úgyhogy talán kibírod még egy kicsit nélkülem, amíg jól nem leszek annyira, hogy én magam utazzam el hozzád megint. Te elfoglalt vagy. Te nem tudsz eljönni a Vadmacskához, bármennyire szeretnél. Itt már minden egyforma. A hegyek, a köztük tekergő tavak és folyók mint a Teremtő vásznán lecsurgott festékek. Kanada, Alaszka... Ha nem libbenne elém az óriás Hiúz szelleme, talán haza sem találhatnék.
Már tudod a titkomat, Abooksigun. Ismered már a halált, üzenetét lelkedbe égetve hordozod majd. Segítőd voltam, de mostantól társad leszek, hiszen egy világból valóvá lettünk. Gyere, de ne kövess! Nem tudom jobban az utat nálad. Egyek vagyunk. Sétáljunk hát egymás oldalán oda, ahonnan szólítanak bennünket.
Valóban egyszerre érünk oda a gyászba borult, erdei otthonba. Te már ott ülsz egy közeli fa tetején, kíváncsian villantva felém zöld szemeidet. Nem parancsolsz, csak szeretnél megbizonyosodni arról, hogy valóban hazataláltam. Segíts... Így kérlek most még egyszer, újra, második születésünk napján. Morogva veted bele magad a közös szívdobbanásba, míg én az első lélegzetvételért küzdök a társaimmal. Adjatok nekünk időt, testvérek. Mert visszatérünk, és nem hagyunk el benneteket ennyire csúfosan még egyszer. És te se sírj, Napgyermek. Itt vagyok. Visszajöttem, mert esküt tettem arra, hogy mindig itt leszek. De várjatok még... Olyan pihentető a jótékony sötét idebent, akár az anyaméhben. Ne zavarjatok fel szendergésünkből.
Henry McCarty
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 164
◯ HSZ : 632
◯ IC REAG : 550
◯ Lakhely : Anchorage (#B88438)
◯ Feltűnést kelthet : Gyűrű tetoválás a bal gyűrűsujjon
Tomorrow is another day And when the night fades away You’ll be a man, boy! But for now it’s time to run, it’s time to run!
Patrick Floyd Garret nem sírt. Csak megkövülten állva, rezzenéstelen arccal próbálta feldolgozni a tényt, hogy nem csak a fia, hanem a régi és új falka tagjai mind ott fekszenek előtte, szép sorban - különféle, ám mégis hasonlatos sebesüléseikből kivérezve. Tudta, hogy nem kellene túl sokáig időzzön egyikük tekintetén sem. Némelyiknek nem is volt már arca, hiába kereste volna bennük a halál megnyugvásának kivetülését. Mint a törvény elkötelezett őre, megfeledkezve olykor visszatérő hamiskártyás időszakairól, egész egyszerűen csak hinni akart... Valamiben. Mindig is fontos volt számára a világ egyensúlya, azért küzdött és azért szenvedett, hogy ítéletet hozzon, törvényeket tartasson be az élőkkel és a maga módján megbüntesse azt, aki ezeket megszegi. Most, hogy Billy, a Kölyök... William felismerhetetlenségig eltorzult arcának maradványaira siklott a szeme, egyetlen megnyugvását abban az igazságban kereste, ami felülírta az ő terveit, az ő akaratát. Így kellett lennie. Már lassan két évszázaddal ezelőtt így kellett volna lennie, és a lelke mélyén mindig is tudta, hogy nem tudja elkerülni, hogy Fia minden vétke napvilágra kerüljön Odafent. Hiába próbálta a jó útra terelni, rávezetni arra, miként hozhatja helyre még emberi életében elkövetett hibáit, be kell lássa, ehhez még ő is kevés volt. Kesegowaase meséire gondolt, és Angutára. Arra a Teremtő Istenségre, aki kész kijavítani minden csorbát, amit az evolúció vagy az elfajzott szaporulat hozott létre. De a történetekből még emlékezett arra, hogy létezik megbocsájtás, létezik feloldozás, és ahogy ott állt, próbálva semmisnek tekinteni Fia elvesztését, minden idegszálával bízott abban, hogy erre Williamnek is lesz majd lehetősége. Megpróbált hazudni. Megpróbálta elhitetni a falka tagjaival, hogy ami történt, számára sem más, mint egy előre megjósolható esemény. Mintha minden nap úgy tért volna nyugovóra, hogy talán a hajnal elhozza az ígért ítéletet. De sosem jött, egészen mostanáig. William maradványairól tekintetét az Alfájára emelte, majd szerte nézve kapta el a gyászoló arcokat. Mélységesen együtt érzett minden halkan szipogó, hangosan zokogó hímmel és nősténnyel. De nem akart csatlakozni hozzájuk, és még az sem zavarta túlságosan, ha emiatt érzéketlennek tartják. Az ő gyásza egész egyszerűen más volt - nem különb, nem emelkedettebb, mint bármelyik másik jelenlévőjé. Egész egyszerűen... Más. Utoljára abban az esős sikátorban sírta el magát William félholt testét ölében tartva. De hiába tenné ezt most megint, mindenki látná - csak az nem, akinek valójában szól. Gondolatai közt már csendben tervezgette, hogy a végtisztesség megadása után hazamegy, előveszi a kredenc mélyére temetett bourbont, kiül a teraszra, és majd akkor próbálja meg felfogni a tényt, hogy nem lesz többé hangos a ház, és nem lesz több álmatlan éjszakája azért, mert William az éjszaka közepén óhajtja bömböltetni azt a zajnak is nevezhető zenét, amibe a hetvenes évek óta annyira bele volt bolondulva. - Fuss. Ezt gondolta megint, ámbár nem mondta ki hangosan, mint aznap, mikor megharapta Williamet. Csak üzenni próbált, a földhöz ragadtak közegéből kapcsolatot létesíteni vele, innen biztatva arra, hogy csak tegye azt, amihez mindig is értett. Fusson, rohanjon el végzete elől, ne adja meg magát egykönnyen a halálban számára lakozó rémületnek.
Patrick Floyd Garretnek fogalma sem volt róla, hogy a Kölyök még a síron túl is hallgatott intelmeire. Hogy futott és rohant. Csak éppen vissza. Hozzá.
~~~
Körbevett életem filmje, villanva ugráló filmként készült megajándékozni egy epilepsziás rohammal a halál. Az emlékezés fájdalmasan vágott bele a nem-lét húsába, és miután kérésemre sem maradt abba - sőt fokozódott - az őrült hajsza, megiramodtam, hátha sebesebben tudok rohanni a gondolatnál is. Préda voltam, a szürke farkas megint mögöttem futott, ahogy az Új-Mexikói sivatagban tette. Akkor is csak azért volt esélyem elodázni az elkerülhetetlent, mert a szürke farkas úgy akarta. Érzem lihegésének páráját a fülemben, karmait a hátamban, ahogy lenyúzza rólam gyávaságom palástját. Felüvölt, vonyít - talán nem is ő -, hangjának erejétől hasra vágódom, ő pedig élvezettel vakarja fel lelkemet, hogy üreget ásson benne magának, és visszataláljon oda, ahonnan korábban elszökött. A világ úgy remeg meg alattam, mint egy megvadult ló - ám most képtelen ledobni a hátáról. Utálom, hogy nem-létemben folyamatosan bábként rángat a hatalmasabb erő, és ha legyűrni nem is vagyok képes, hát megpróbálok elmenekülni előle. Négykézlábra tolva magam, szürke mancsokkal kavarva fel a téglavörös port, menekülve saját múltam árnyai elöl. Aztán eájöttem, hogy nem csak ezért rohanok. Hanem azért, mert Patricknek és Jasonnek szüksége van rám. Angutának és Patricknek. Választhattam. Megállhattam volna, hogy átadjam magam az árnyékok gyötrelmeinek, vagy végre egyszer betarthattam a szavam, és a kisebbik rosszt választva siethettem, hogy megtegyem azt, amire ez az erő kényszerít. Minél gyorsabban, minél hamarabb, annál jobb. Kapkodva, szúró oldallal, de legyünk ott, mert tudni akarom, hogy jól csinálom, hogy feloldozást nyerhetek általa. Miért hazudtál nekem, Jason? Sajnálom, én nem tudok rád Istenségként tekinteni, mert számomra te csak egy szerencsétlen gyerek vagy, akit éppen hogy nem kell kiskanállal megetessek. Nem vagy hatalmas, nem vagy erősebb, mint én. Lehetetlen, hogy te legyél minden morfok atyja, egyszerűen... Hazugság az egész. Szemfényvesztés. De megyek. Mert még mindig inkább viselem el a siralmaidat, mint magát a halált. Érted futok, nem Angutáért, és már azt sem értem, hogy ki kinek a Fia, kinek mire van szüksége igazán. Félek, hogy Patricknek nincs, hogy képes lemondani rólam, elfogadni azt, hogy így kellett lennie. Ha letelt a gáyszidőszak, talán pótlékot lel abban a kis tetűben, aztán átharapja, hogy a helyemre emelhesse. Na nem. Ez ki van zárva. Gyorsabban és gyorsabban futok - futólag vakkantok oda Marynek, és az első társamnak, meg még néhány ismerős halottnak, akiknek nem én vettem el az életét. Elégedettséget érzek, mert abból a vegasi falkából is akad ismerős arc, akik már évtizedekkel ezelőtt meg akartak öletni. Rábasztatok, de gondolom, hogy ez nektek is feltűnt. Ki vagyok? Szürke bundám hologramként vibrál a térben - hol fehér, hol fekete. Kisebb-nagyobb ellopott farkasok bőrében futok, és rádöbbenek, bárki lehet, bármit mutathatok magamból a világnak, legbelül mégis én vagyok a Kölyök, a legenda. A szerethető, ám negatív főhős. És talán most először érzem a maga teljességében, hogy nem csak nekem van szükségem másokra. Én is adhatok célt és értelmet. És fogok is! Addig éljek, fogok is! Ám előtte (biztos, ami biztos) még le kell innom magam. Nagyon.
Türelmetlenül csapódom neki holttestem falainak. Ki akarok robbanni belőle, mert úgy érzem, halaszthatatlan dolgom van, ha más nem is, hát az, hogy Patricknek ugorjak, és megkérdezzem, hol a faszban van már megint Jay. De semmi sincs, csak a borzasztó fájdalom, nem hiába, hiszen fejlövéssel távoztam ebből a világból. Izgága energiagócként pattogok fel és alá a lelkem éltető visszhangjai között, és elszomorít, hogy mindez a lelkesedés csupán annyira elég, hogy a közös szívdobbanásban elhaljon az enyém, hogy mellkasom éppen csak megemelkedjen. Ki akarok menni. De tudom, hogy még nem lehet, hogy képtelenség volna. Megkönnyebbültem. Türelmetlenségem felér egy farkaskölyök világra omló kíváncsiságával, de be kell lássam, hogy rengeteg fájdalmat is magammal hoztam odaátról. Terheket, amikkel még el kell számolnom, mielőtt valóban öntudatra ébredhetnék.
~~~
Kesegowaase nem hazudott neki Anguta bölcsességéről, és ez olyan eufóriát keltett benne, hogy a falka testeként társaival együtt mozdult, amikor a holtak úgy tűnt, visszatérnek. Örömkönnyeket már bátrabban hullajtott volna, ez igaz, ám mégis inkább nevetett, ahogy próbált magában köszönetet rebegni Teremtője szelleme felé. Nem volt azonban túl sok ideje minderre - egyelőre - hiszen újdonsült energiái és tettre készsége minden ízében arra sarkallta, hogy aktívan részt vegyen a további teendők koordinálásában, a cipekedésben és a betegszobák előkészítésében. Tudta, hogy ez nehéz és hosszú időszak lesz, de ezzel már akkor megbékélt, amikor Billyt, a Kölyköt saját fiává tette. Megint felkuncogott ezen, hiszen tudta, mennyire utálta érte eleinte, amiért így szólítja. Talán most is utálni fogja, de édes lesz elviselni a panaszkodását, aztán megcsapkodni egy összetekert Daily News-Minerrel. Vagy éppen egy fakanállal. Farkasa lázasan kereste kölykét, azt a pislákoló valamit, ami visszatért, bár abban nem lehetett biztos, hogy ez számít-e valamit. De hitte. Hinnie kellett, hogy így van. A mai éjszaka után kérdés nélkül elhitt volna bármit, de ezzel szerinte az egész falka pontosan így volt. Már megmondta neki korábban is, hogy egész életében mást sem csinált, csak futott. Most az egyszer nem bánta, örült neki és végtelenül boldog volt, amiért most először úgy festett, Fia megtalálta a helyes irányt. A nagy sürgés-forgás csillapodásakor, amikor ott ült William ágya mellett, erősen szorítva a melegedő kezét, már csak egyetlen kérdés maradt a koponyája szegletében, amire minél előbb választ akart találni. Hol a faszban van Jason?
Soha nem válhat kérdésessé a visszatérés, ha felajánlják. Soha! Nem fogok gyáván elfutni az újabb lehetőség elől, akkor sem, ha Tupilek attól tart, Apám fölébe kereked kegyetlen dühben. Küzdök és küzdeni fogok mindig is, én bírom az örök háborút, a szüntelen harcokat, de fogjam vissza haragom és lándzsám? Úgy hiszed, elbuknék? Hogy képtelen volnék megfékezni magam? Döfj le a fegyverrel, amit talán túlságosan is hamar helyeztem lábad elé. Bennem nincs kétség, nem lakik megfutamodás. Célom segíteni abban, hogy Atyám ne zargassa többé se e vidéket, se a világ más pontját, célom beteljesíteni mindazt, amire évszázadokkal ezelőtt alkalmatlan voltam, mert alapvetően rossz irányba indultam. Küzdeni fogok, Tupilek, ez sose volt kérdés. Szolgáltam már a fivéredet, aki méltatlanná vált rá, aztán saját, önös vágyaimat, amiket a gyűlölet és a harag mételyezett meg. Egy nagyobb jó, a megváltás és béke reménye - mindezek után pont ennek fordítanék hátat? Pont akkor hezitálnék, amikor örökségem és Testvéreim élete a tét? Világ életemben képtelen voltam pár szívdobbanásnyi időnél tovább várni, mikor harcba hívtak, természetem és forrongó vérem, nevem megcsúfolása lett volna. Harcolok értetek, szolgálok értetek, ám ezúttal emelt fővel, büszke tartással, ahogy azt mindig is kellett volna. Nem pihenhetek, nem nyugodhatok - még nem. A félelem nem tarthat vissza, a félelem attól, hogy elcsal a könnyebb út, a pusztítás kísértése, a harag lángjai, mert a Testvéreim, az utódaim ott lesznek. Már nem kísért a régi árny, az újak pedig, amik majd talán utamat állják legyőzhetőek lesznek. Minden az, mert mindig akad erősebb, nagyobb.
Nincs olyan, hogy a farkasom és én. Rég nincs már. Egy vagyok vele és ő velem, én magam vagyok a farkas, aki valaha emberként élt. Ahogy ő a részem, úgy birtokolja ő a lelkem, ezért nem rohan mellettem, nem zuhan velem, mert bennem él, vagy én benne. Magam vagyok a karmazsin szemű szörnyeteg, a roppant erő, ami a hullámzó izmok alatt dagad. Vöröslő fényű üstökösként zuhanok, szemernyi hiányt sem érzek azért, mert hátra hagytam újfent a szellemek otthonát. Hagyjatok élni azért, hogy felnőhessek életeben is ahhoz a feltétel nélküli tisztelethez és szeretethez, amit a két Naturalakom felől kapok. És ti, Testvéreim, egy nap talán valóban vakon is kezembe meritek majd helyezni életetek, de nem behódolással, nem Atanerketekként tekintve rám. Nem hajszolom már ezt az álmot, elengedtem egy nagyobbért, jobbért. Látod ezt, Tupilek? Érzed ezt bennem? Tudsz hinni nekem? Bátyád fiának, aki sose válik olyanná, mint az Apja. Nem hagyom.
A hajnallal együtt érkezem, szinte becsapódok jelenlegi testembe, olthatatlan hévvel követelve magamnak, ami kijár: az életet, az újjáéledést, a holt testbe lökött erőt. Csendes elvérzésben távoztam, nővérem testét reménytelen melengetve, naiv kistestvér módjára, aki még hitte, hogy ez bármin segíthet, bármin változtathat. És most... vehemensen töltöm ki a testet, hogy majd ébredéskor akaratom szerint mozduljon, kíméletlenül hajszolom vissza a létezésbe. Dobbanj szív, tágulj tüdő, dübörögj az ereken át én mélyvörös vérem. Eeyeekalduk nincs mellettem. Nem érzek dühöt se haragot, Atyám Testvére, se bosszúszomjat. Nem én. Pusztán őrjöngeni tudnék, amiért valaki vette a bátorságot, merszet pumpált csökött létébe és el merészelte mellőlem mozdítani a tulajdon nővéremet. Tipvigut... Rohanj és remélj, Fivérem, hogy mire elhagy az álom, enged a kóma, indulatom is csillapszik, különben ezer szellem siráma se lesz elegendő. Sok mindent magad mögött hagyhatsz, sokakat lehagyhatsz, de előlem el nem futhatsz. Nem leszek Apám. Képes vagyok magamat féken tartani. Megígértem, megfogadtam, felesküdtem Neked. Nem feledem, ne aggódj, de bosszúságom gyűrűi körülöttem fodrozódnak. El fognak halni idővel, csak most fáj az egyedüllét, hogy nem érzem a régről ismerőst, hogy csupán kihűlt nyomát hagyták nekem, s ettől esendőnek, gyengének érzem magam, mert kínoz a ragaszkodás. Te is élsz, Yee? Hogyan döntöttél? Jó volna kérdezni, jó volna megtudni, ám a végtelen fáradság mázsás súlyként telepedik rám, amit sérülésem és épp csak megesett visszatértem okán sokkal nehezebbnek érzek, mint valójában kéne.
Térdeltek, egymás kezét szorítva a testem mellett. Nem vagyok tudatomnál, mégis érezlek benneteket. Ti vagytok azok, erőm örökösei, gyermekeim közt is az elsők. Kinyúlnék felétek, de a test még makacsul ellenáll, az ébredés elkerül, miközben a seb sietve gyógyul, hogy minél előbb élhessek ismét, igazán. Cserben hagytalak titeket a halálommal, talán hiteteket is megingattam Kaapoban. Meglehet még sokáig bosszantani foglak benneteket apró-csetlő dolgokkal, túláradó lelkesedésemmel. Szörnyű vagyok, tudom, s ez rossz hír lehet nektek, mert minden jel szerint titeket valóban képtelen vagyok hátra hagyni hosszabb időre. Akár azért, mert valamelyikőtök sértőn szól, akár mert vak elbizakodottságomban hagyom, hogy egy tőr felhasítson. Sajnálom a fájdalmat, amit okoztam, akkor is, ha ezt sose fogom hangosan kimondani, ha semmi más nyoma nem lesz, mint az a futó simítás, amivel energiáim tieiteket illeti. Itt vagyok, büszkén arra, hogy mégsem vagyok menthetetlen, mert az örökségem megsiratott. Hitet és erőt adtok, amiről talán sejtelmetek sincs, meglehet nem is lesz, de nem is baj. Éljetek, Naturalakjaim, hogy értetek is élhessek, amíg csak tudok. Éljetek Testvéreim, hogy értetek is halhassak, ha eljön az ideje.
Az idő mintha egyszerre állt volna meg, és pörgött volna fel követhetetlenül. Érzem a nyugalmat, ugyanakkor elönt a zavarodottság is. Tudom, hogy mit kell tennem, pontosan tisztában vagyok vele akkor is, amikor már senki és semmi más nem vesz körül, csak valami megfoghatatlan űr. Ketten vagyunk csupán. Ő és én. Acélos tekintetünk egybefonódik, egyek vagyunk. Akkor is egyek vagyunk, ha most lelkünk két fele külön-külön testesült meg, hiszen nálam jobban senki nem ragaszkodhat hozzá. Hogyan is felejthettem el, hogy neki köszönhetek mindent? Hogy ő volt az egyetlen, akire számíthattam saját magamon kívül? Mindig elkísért, hol árnyékként követve, hol utat mutatva nekem a tanácstalanság kanyargó ösvényén. Erővel ruházott fel, valami olyannal, ami megfoghatatlan, és életet mentő. Visszarántott már olyan sokszor a kilátástalannak tűnő helyzetekből, és az utolsó percekben is ott volt velem. Támogatott, elkísért az utolsó utamon is, amikor nem maradt mást, csak mi ketten. Míg én gyenge voltam ahhoz, hogy életben maradjak, addig ő kitartott és táplált saját éltető erejével, hogy aztán alkut ajánlva, új élet reményét kecsegtesse számomra. De vajon jár nekem az az esély? Vajon megérdemlem mindazt, amit kaphatok általa? Mondd, ó hatalmas Farkasom, továbbra is kitartasz mellettem? Segítesz visszatalálni oda, amit olyan könnyen magam mögött hagytam? Ó, ha tudnám, ha csak sejteném, hogy mást pontosan a második remény hamis ígéretével kecsegtettem, és én mégis vagyok olyan szerencsés, hogy megadatott nekem, mit szólnék? Vajon jönnének a szavak egyáltalán a számra, vagy egészen egyszerűen némaságba burkolózva állnék, és próbálnám feldolgozni a történteket? Nem tudom pontosan megmondani, és nem is vagyok képes ésszerűen átgondolni. Csak azt tudom, hogy vissza kell térnem, és változnom. Olyanokon változtatni, amik már egybeforrtak velem, és most mégis ki kell valahogyan űzni magamból. Kiszakítani, megszabadulni ettől a lánctól. Ujjaim a bundába túrnak, arcomat a nyakába fúrom. Egyek vagyunk. Két lélek, egy testben. Még ha időnként másképp is gondolkodunk, egymáshoz tartozunk, és ezt még soha nem tudtam ekkora bizonyossággal. Mindig éreztem, mindig így gondoltam, de ilyen erősen nem élt bennem soha ez a tudat. Mint akinek villanyt kapcsoltak a fejében, lelkünk ismét eggyé válik. Nem látlak már magam előtt, de érzem, hogy itt vagy. Bennem vagy, és én újra önmagamnak érzem magam. Újra egész vagyok, magabiztos és határozott, amilyen eddig is. Érzem a hatalmas húzóerőt, ami éppen úgy hat, ahogyan a saját, privát kis mennyországomból rántott ki, talán nem is olyan sokkal ezelőtt. Vagy talán egy örökkévalóság telt már el azzal, hogy bámultam a saját, szőrösebb kiadású képmásomat? Ugye megkapom a második esélyt? Ugye nem taszítasz vissza puszta kárörömből oda, ahol előtte voltam? Kérlek légy kegyes!
A nap első sugarai cirógatják kihűlt arcomat, de nem érzem a melegét. Nem érzek semmit, csak valahonnan távolról hallom a hangokat, érzem az engem körülvevő energiát, amely megtölti megfáradt testemet élettel. Gyenge, alig pislákoló ugyan, de akkor is élet. Megkaptam hát a második esélyt, megadatott az, ami talán soha többé nem fog. Az újjászületés csodájában másodszor részesülhettem, és Te mind a kétszer velem voltál. Pihenj hát meg velem! Zárjuk ki tudatunkból a sírást, és azt a rengeteg fájdalmat, ami mardossa elgyengült testünket. Mert igen, újra felismertem és elfogadtam, hogy együtt vagyunk itt, nem csupán én vagyok egyedül. Mi ez a rengeteg jajveszékelés? Hát nem halljátok az alig-alig megdobbanó szívet? A gyenge lélegzetvételt? Megnézném az összes falkatagot, megnyugtatnám őket, hogy még nem haltam meg, de nincs kedvem kinyitni a szemeimet. Még pihennem kell egy kicsit ahhoz, hogy aztán újra elég erős legyek az élethez. A lelkemet nyugalom szállja meg, tudom, hogy most már minden rendben lesz. Tudom, hogy van velünk valaki, aki vigyáz ránk, aki odafigyel mindnyájunkra úgy, ahogyan senki más nem fog soha többé. Merjetek hát hinni, én pedig összeszedem magam ahhoz, hogy hálát adjak a csodáért, aminek a részese lehetek. Csak kérlek maradj velem akkor is, amikor már nem fogok emlékezni arra, hogy mennyire szerencsés vagyok! Amikor már nem él majd emlékezetemben mindaz, ami történt...
Már értem drága Tupilek, már mindent értek! Gyermeki énem maradjon hát nálad, pihenjen meg végre - sok ez a világ számára, nem is való belőle minden neki, úgy hiszem. Bástyádként térek vissza, vagy együgyű gyalogodként, nem számít! Melletted állok híredet víve, szándékaid közvetítve. - Köszönöm... - Suttogom a lehetőségre, s olyan kis butusnak tűnik most még ez is. Mégis úgy érzem, ki kell mondjam... valahogy ki kell fejezzem mindazt a hálát, amit érzek. Nem az élet lehetőségéért, hanem a tanulságért, a bátorító szavakért és az iránymutatásért. Szolgálni őt érte nem nagy ár.
És... Sajnálom Atyám! Sajnálom, hogy nem futottál el annak idején és választottad te is az életet. Hogy önzőséged elvakított és vakít mai napig is, akárcsak engemet. Nem jó dolog, tudod? Sajnálom, hogy halálodban sem nyertél megnyugvást... Én nem haragszom rád, tébolyodott Lélek, de azt hiszem, ezzel eléggé egyedül vagyok, de tudd... Testvéreim mellé állok újra és újra, húsodat marva, véredet ontva, amíg hibáidból nem tanulsz. Az idők végezetéig is akár, ha kell. Nem magamért, nem is a másik tizenkettőért. A jövőért. Azokért az Atanerk-kekért, akik képesek felnőni a rang valójához! Azokért a farkasokért, akik talán sosem lettek volna szerte a világban, ha a te utadnak fejet hajtunk... Értük. És Érted, Atyám. Engedd el a múltat, fáradsz lehetsz te is... lelj végre békére!
~~~
Újra felkap az Északi Szél, nevetve adom meg magamat neki, még karjaimat is széttárom. Könnyű vagyok... Olyan végtelenül és elképzelhetetlenül könnyű vagyok, ha nem érezném cikinek, sírva is fakadnék, azt hiszem! Talán egy-két könnycsepp valóban le is gördül arcomon az éteri semmiben. Élek és mégsem láncolják vállaimat le nehézkes terhek. Hideg van köröttem. Fagy van. Farkasbunda melegét érzem szinte... s valaki sír. A Szellemekre, de még milyen keservesen! Aleesha, édes lelkem, hát te...? Ne sirassatok el idő előtt kicsikéim... Drága Anica, itt vagyok! - szeretném magamhoz ölelni őket, szeretnék nyugtató szavakat suttogni füleikbe, de érzem: nincs erre idő. A test, mihez néhány éve az őrzők kötöttek visszavárja lelkemet. Ethan, Bölcsnek nevezett utódom kölyke... nem hittem volna, hogy te is itt leszel, hogy Pikatti képes kirángatni várfalaid mögül. Önzőségből, saját érdekből tetted volna ezt is, mint sok minedn mást az életben? Szeretném hinni, hogy nem... Szeretnélek téged is karjaim között tudni, a fenébe is, kölyök! Hamarosan... Ne higgye senki fia-lánya, hogy olyan könnyedén megszabadulhat tőlem és a nyomomban loholó farkasfalkától.
Elképesztően gusztustalan dolog ilyet kérni. Sírjak. Én? Hát nem volt elég, amit az imént láttál? Nem volt elég annyi könny, amennyit hullattam, miközben elszaladt belőlem az élet? Ígéretet tettem Tupilek és meg is fogom tartani, de szégyelld magad azért, amire kényszerítesz engem ezzel. Engedelmes vagyok. Legalább erre foghatom rá, hogy lehunyt pilláim alól tiszta cseppek szaladnak tova, halántékomat mosva, s hullva fejem mellett a semmibe. Párnára talán? Nem tudom, nem érzékelem a külvilágot, ami a testemet körbeveszi. Semmit sem érzek, csak mások fájdalmát, s letaglóz a harag, mellyel irántam viseltet valaki. Nincs egyedül. Van nekem saram elég, nem is számítottam arra, hogy bárkinek hiányozni fogok. Mégis, amennyire eddig vak voltam mások érzéseire, most úgy töröl képen mindaz, amit elnyomnik akartam, amire nem voltam kíváncsi. Üres héj vagyok, könnyező, szánalmas hústömeg. Beszélnék, de nem találom a kiutat magamból, így csak a csend van és az erő, amit szintén nem lelek. Sem lelkileg, sem fizikálisan. Esküt tettem, s be is fogom tartani, megköszöntem, de nem fogom megtenni milliószor. Mert én nem az vagyok, nem oylan vagyok, s az új ajándékkal sem leszek olyan. Vannak elképzeléseim, vagyis lesznek, hogyha végre meglelem önmagam. Tudom, hogy kihez visz majd utam, hogy kinek rebegem fülébe azt, hogy ne haragudjon, s kinek kell ezt majd raktározni ismétlés nélkül évszázadokig. Van feladatom és teljesíteni is szeretném, de egyelőre csak engedelmes vagyok. Az utolsó erőmig küzdök magam ellen, de hasztalan. Sírok, mert azt kérted. Aztán sírok, mert nem tudok nem zokogni. S végül könnyezem, mert szabad akaratomból így kívánom. Hadd lássák, hogy élek. Mozdulni úgysem tudok, hát nem is erőltetem. Az élet szép lesz, megint. De ha nem, hát akkor sincs semmi baj. Tanultam valamit, amit sosem felejtek el, s ezért kimondatlanul is örökké hálás leszek. Még neked is, Alignak, még neked is. Miképp áll a pofád ehhez, te szégyentelen?
Végignézem, tudni akarom, mit ró fel leszármazottamnak Tupilek, csak épp farkasa arcát öltve magára, miként azt is, mit kap válaszként. A felelős szülő téma nekem évszázadok óta nem megy, drága Arthurom volt az egyetlen, akit tisztességgel – hát persze, olyan tisztességes volt mindig, hogy szakadna a plafon, ha lenne – neveltem fel. Elmosolyodom a szavakon, s fényükben még inkább kíváncsivá tesz, mit reagál majd Stephen. Magam sem vágyhatnék Teremtőmnél jobban arra, minthogy sokkal inkább részesítse előnyben lelkének árnyékos részét, de sosem akartam nagyban befolyásolni az életüket. Az árnyékok mindenhol ott vannak, de láthatatlanságuk okán magányosabbak a legtöbbeknél. Az ő szíve szeret, talán kicsit irigylem érte, de tudom, mi lesz a vége. Főleg így. Gyermekévé aligha fogadhatja a nőt, s én magam fogok arról gondoskodni, hogy senki más se tehesse meg. Isteni szerencséje, hogy nem tudom, milyen lepcsessé vált szája, elárulva ezzel vérét, családját, önmagát. A szavai hallatán nem szűnik meg mosolyom. Meglátjuk, kedves Rocky, így nevezett Atyám, micsoda név ez? Kell találnom neked valamit, őseinktől valót, ahogy én nevezlek majd. Hagy gondolkozzam… Amaruq, legyen hát ez, légy szürke, mely színt a köd is viseli, s légy farkas a farkasok közt, nem pedig ember az emberek között. Bólintok, gondoskodni fogok róla, hogy betartsd Atyámnak tett szavadat. Nem lesz lehetőséged hibázni, nem fogom engedni. Amíg itt vagyok, addig nem. Újabb esély, s ki tudja, meddig leszek ennyire mélyen biztos abban, hogy ez így jó. Remélem, kitart frissen sarjadt elhatározásom akár évtizedekig is, vagy még tovább, jó volna. Szeretném arra felhasználni mindezt, hogy erőt merítsek belőle, másként nem leszek képes tovább menni az úton. Sírni… soha el nem sírt könnyeket engedni a világra, megnyitni a csapot, s hagyni, hagy folyjon, míg csak van minek, hogy aztán megint elnyeljem minden fájdalmamat. Muszáj, hisz soha senkinek nem volt köze hozzá, az én keresztemet viseljem csak én. Ám már nincs keresztem, tudom, Biranna szeretni fog örökké, s én is őt, még úgy is, hogy soha többé nem láthatom. Feloldozott, csak az érdekli, hogy értelmet adjak a halálának. Így lesz. Előbb-utóbb meghajlok ezen erő előtt, de most más a fontos, talán még sokáig más lesz, de egyszer el fog jönni, és nem fogok bezárkózni előle, ígérem neked, gyermekem. Büszkeség feszíti a mellkasom, nem, nem magam iránt, Rád vagyok büszke Atyám, miként mindig is voltam. Hatalmad megkérdőjelezhetetlen, erőd oly hatalmas, hogy még mi sem érhetjük fel épp ésszel. Nem érdemlem meg, hogy óvó tekinteted reám vesd, de mindent meg fogok tenni, hogy ez megváltozzon. Biisaiyowaq, igazad volt, Tupilek is azt szeretné, amit te. Békét, Megoldást, Nyugalmat vérének, bátyjának, pihenni talán végre, nem folyton folyvást azon aggódni, mikor kell tennie valamit, hogy gátat szabjon az őrületnek. Fejet hajtok hát, nem tudom megígérni, hogy képes leszek segíteni, de meg fogom próbálni, mindannyiunk öröksége érdekében, a világunk érdekében. Van, ami megéri büszkeségünk levetését. Remény. Atyám, míg bennem nem huny ki, addig élni fog bennem is, ez az, amiért merem a szavam adni, s meg is teszem. Várni fogom az újabb találkozást. A nap nem fog már úgy sütni, de atyám… napos időben köd sincs, talán nekem így a jó, eljött az én időm. Meglátjuk, mennyire leszek képes élni vele. Szellemalakom mosolya nem fakul mikor a roppant erő visszarepít a testembe, aléltan, számos sebbel testemen, szúró, maró fájdalommal, de dobbanó szívvel bizony ott vagyok. Ott, a testvéreim között, ott, ahol jó. Milyen ironikus, nemde, véreim? Ekkora tragédia kellett ahhoz, hogy mindünket egy fedél alá sodorjon az élet, s halál karöltve.
Akárcsak a vidám és pihentető álmokat az idegesen megcsörrenő és olykor magát az éjjeliszekrényről leizguló vekker, úgy űzi el mélázásomat Tupilek hegyeket összeomlasztó üvöltése. Pontosan azzal a kijózanító, ébredést hozó és egyben bosszantó érzéssel környékez meg, mint az agresszív csörgőmasina. A Farkasom, aki most külső kivetülésem lett, körbejár és Árnyhoz méltóan egyre sunyibb módon teszi ezt. Közelebb és közelebb jön, ahogy kezdek felocsúdni a hangjelenség borzalmaiból. Bekerít, körbefon és lassan eggyé válunk, ahogy illik. Mert mi ketten ugyanaz vagyunk, egy érem két oldala. Nincs egyik a másik nélkül, sem másik az egyik nélkül. A világmindenségben rejlő kettősség jelenik itt meg és most, hogy ezt megláttam, meglátok még valamit. Még a halálom, a szaros kis testem pusztulása sem volt elég, hogy teljesen kizökkentsen magamból. Nem azt vártam, hogy viszontláthassam Franciaországban elhunyt menyasszonyomat, a Teremtőm áldozatát. Sem azt, hogy az egykori feleségemet megpillantsam. De még csak a szüleim emlékét sem kerestem, pedig amikor elvitte őket a nagy pestisjárvány, akkor keblemre öleltem volna őket, ha utánuk megyek. A magányt kerestem inkább és itt aztán élveztem. Volt egy kis hiányérzetem is, de azért na... Csakhogy ez meddig tartott volna ki? Rá kellett jönnöm, kis segítséggel rá is jöttem: nem ide tartozom. Változnak az idők és változnak az emberek. Az érzelmeimet hol elrejtettem, hol valótlanokat toltam eléjük, ahogy szerepeket játszottam az évek során és lassan ott tartok, hogy alig marad igazi. Ezért lettem én olyan "antiszociális pöcs", ahogy Emma találóan megfogalmazta. Na, kíváncsi vagyok, ő mire jut, láttam az elején, hogy megjelent itt. Nem hülye, biztos vagyok benne, hogy meg tud egyezni Tupilekkel, ha az ő esetében is erről van szó. Csak a mérlegelés, az érdekek keresése, vizsgálódás és némi szurkálódás meg zavarba ejtés, ebben úsztam el, de nagyon. Ha untatott valaki, ennyivel sem tiszteltem meg. A gyógyulásom alatt már elindult valami és ez most teljesedik ki, úgy érzem. Én leszek az információk begyűjtője, de ez csak úgy megy, ha kilábalok az emberundoromból. Teszek ellene és azt a kis érdeklődéscsírát, ami megjelent bennem, locsolgatni fogom szorgalmasan. Ha nem lehet Kölyköm, hát legyek én olyan, akire büszke lesz a Falka még sokáig. Mert ezért lettem visszaküldve, hogy a népemet, fajomat szolgáljam hozzájuk és véremhez méltóan. Marseilles-ben, az én családomban is dúlt a kereszténység, de én hamar kibárándultam belőle. A túlvilágba vetett hitemet elűzte a pusztulás, amit láttam. A nyikorgó kordékon tolt halottak bűze, a reménytelen életek poharainak koppanása az ivóban elárvult gyerekek és megözvegyült asszonyok. Jó ideje nem hittem semmiféle istenben és a szellemekben is csak azóta, hogy megismerkedtem a farkasléttel. Nia spiritualitása már egy hangyányit hatott rám, mostantól viszont nem tudok nem törődni azzal, amivel találkoztam. Megfogni, megszemélyesíteni nem tudom, ki volt, de egy túlvilági támogató küldött vissza. Érzem azt is, mit üzent és azt is, hogy egyszeri, megismételhetetlen az ajánlata. Csak itt, csak most. Nincs olyan, amit Nia szokott emlegetni, hogy mellette megint felmondott egy őrangyal, mert annyi bonyodalmat okoz. Ha mellettem felmond az, aki most karon ragadott és kihúzott a magány ösvényéről, a sötét alagútból, amin elindultam, akkor mehetek vissza oda. De nem magányba és nyugalomba, amire vágytam, amibe száműztem magam az elmúlt évtizedekben. Hanem folyamatos harcba és öldöklésbe, véget nem érő háborúzásba, ami pedig nem nekem való. Vadászatra szükségem van, mint minden vérfarkasnak, de én a hadsereg felderítő és lopakodó egységéhez tartozom inkább, mint a csapásmérőhöz, akik az első sorokban rohannak. A szívem lassan kezd visszanőni és ahogy fejlődik, érzem, hogy ez már egy másik ketyegő. Nem csak azért, mert most cseperedik. Hordoz magában egy üzenetet, ami vérrel és szellemmel lett beleírva. Fordulat. Türelem. Színház az egész világ és ha nem is mindenki, de én színész leszek benne. Fellépek s lelépek, sok szerep vár életemben és azok életében, akikkel találkozom. A valódi Rocky-t talán csak Castor és Nia fogják látni, mindenki mással alkalmazom, amit alkalmazni kell. A legjobb hazugság, amiben igazság is van és néha a teljes igazságnak is megvan a helye. Néha. Tudomány kell ahhoz, hogy felismerjem, mikor milyen arcot öltsek és kár lenne hivalkodóan eltékozolni. Tudatosan, hatékonyan. Mert ez az üzenet lett a dobogását lassan megkezdő új szívembe írva és ezt suttogja lelkem mélyén a Bestiám is csendesen, Árnyhoz méltóan az éjszakai erdő sötét bokorzata mögött megbújva. Gyerünk hát, lopakodjunk vissza az életbe. Egy új életbe, régi testben újjászületve. És a legszebb az lesz, hogy az én szememet is homály fedi. Ájulás a kikötőben, ébredés a testvéreim között, de hogy közötte mi volt az a sorsformáló erő, amivel találkoztam? Nem emlékszem. És épp ezért tudom majd hitelesen palástolni, hogy valami megváltoztatott. A titkok embere voltam és még inkább a titkok farkasa leszek. Lehet, hogy jártam a Mennyben. Vagy a Pokolban. Fene tudja, de egy biztos: meg kell találnom az utamat, ami éjeken és napokon át vezet, mert itt nem maradhatok. Az ajtó mögött vár a béke, ahol nem okozok több könnyfakasztó bánatot a szeretteimnek rossz döntésekkel. Nem akarok. Elég hallani a siratóéneket, ami valahogy megüti most a füleimet. Ősöregek és kölykök egyaránt gyászolják azokat, akiknek a teste megszűnt működni és talán hozzám hasonló élményeket éltek át és hasonlóan amnéziásak lesznek. Szívet melengető lehetne, hogy ekkora űrt hagytam, de tudom, hogy nem csak nekem szól a dal. Ahogy magával von, szinte a kottafüzeten csúszok vissza a világba. A búcsúénekre közeledem, s nem távolodom. A helyes ösvényt követem, amit kijelöltek nekem. Amit igazából tudtam eddig is, csak elkóboroltam másfelé, mint a túl kíváncsi falkatagok. Gyerünk, nyomjuk le a kilincset. Egy pislogás. Kettő. Na, próbáljuk meg nyitva tartani és egy szemlélődő nyugalmat sugárzó pillantással üdvözölni a világot, ahová visszacsöppenek...
I'll find my way Through night and day, 'Cause I know I just can't stay
Here in heaven.
Joana Lynn Palmer
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 308
◯ HSZ : 304
◯ IC REAG : 246
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : A két karját és mellkasát borító tetoválások
Üvöltésébe minden beleremeg, visszakapom Őt, ismét eggyé válunk, rohanunk, ismét együtt, vissza oda, ahová igazán tartozunk. Ahol várnak ránk. Ott van a Családunk, ott van az otthonunk, ott van a mindenünk. Rohanunk a hegyek között, az ismerős tájon át, önfeledten, boldogan. Repes a szívem, újabb esélyt kaptam, ki fogom használni, nem fogom elpazarolni. Legszívesebben kacagnék, tudja meg az egész világ, milyen hatalmas kegyben részesültünk, tudja meg a világ, hogy örömmel szívemben vágtázok a tájon át. Nem fogok rád emlékezni, drága Tupilek, de szívemben őrzöm mindazt, ami ott, azon a bizonyos helyen elhangzott. Az érzést, a lehetőséget, a megtiszteltetést. Kívánhat-e bárki hatalmasabbat annál, mint amit ma mi kaptunk Tőled? Méltóak vagyunk egyáltalán erre az ajándékra? Hálát adok neked, amiért mindannyian részesültünk ebben. Szeretném megtartani emléked, vonásaid, a hangod, a szavaid, de tudom, hogy képtelenség. Minél jobban küzdök azért, hogy emlékeimben is élj tovább, annál inkább halványodik minden, annál inkább csúszol ki a kezemből. Nem baj, mert tudom, hogy így lesz jól. Tudom, hogy képtelen volnék elviselni a tudatot, hogy tőled kaptam az újabb esélyemet, józan eszem roppanna össze a súly alatt. Így minden jó lesz. Köszönöm.
Az első napsugarakkal együtt érkezünk, elfoglalva helyünk. Visszatérünk a megroncsolódott porhüvelybe, ismét érzek. Érzek mindent. A fájdalom ismerős érzésként kúszik elmémbe, tölti ki tudatom egy részét, de nem szeretném, hogy egyből magával ragadjon. Küzdök ellene. Dobban a szív. Lassú, nehézkes ritmusba kezdve, de dobog, ismét pumpálja a vért, zakatol, hangot adva mindannak, hogy a test gazdája visszatért a halálból. Farkasom másokat keres, örömittasan futja körbe a többieket, tudatja, hogy visszatért, majd megállapodik és munkához lát, gyógyítja a megroncsolt, megtépázott testet. Itt vannak. Itt vannak a többiek is. Mindenki. Hát kell ennél nagyobb öröm? Nekem jelen pillanatban nem. Amint tudatosodik bennem az, hogy őket is érzem, átadom magam a fájdalomnak. Átadom a terepet a bundásomnak, lelkem másik felének, innentől övé a terep. Én hátrébb húzódom, a sötétség ellepi az elmémet, körbeölel, én pedig eszméletemet vesztem. Megjöttem.
Believe the word I will unlock my door And pass the Cemetery gates
Sometimes when I'm alone I wonder aloud If you're watching over me Some place far abound
I must reverse my life I can't live in the past Then set my soul free Belong to me at last
Megszületett végre az elhatározás, nagyon nehezen, császármetszéssel lett kivágva belőlem, de remélem, hogy legalább egészséges lesz. A gyászra én még nem szántam időt életemben, azt hiszem, soha. Mikor David Papa meghalt, már a Falka volt a családom és úgy éreztem, nem érint érzékenyen. De a saját halálomat meggyászolom-e? Megállok-e egy perc néma csendre, hogy emlékezzek arra, mi vezetett az út végéhez, amiről tudtam, hogy nem az, mégis lezárásnak éreztem? A természetem vitt rá, hogy ne tárgyaljak, hanem öljek és ugyanígy végzett velem a saját egóm. Alignak játékai a Vörös Hold idején. Hát erről van szó, ez volt a vérbő színdarab, amit végig kellett játszanom. Most Tupilek csendre int, hogy miután elfogadtam az ajánlatot és aláírtam a vérszerződést, álljak meg porhüvelyem felett egy pillanatra. El kell engednem Emilio Maddockot, hogy utána újra elnyerjem és visszatérhessen az élők sorába. Siratni nem fogom és gyászbeszédet sem mondok, mert temetni jöttem Caesart, nem dícsérni. Elengedem a halott farkas kezét. Úgyis leharaptam már és szétrágcsáltam. Dr. Lester J. Edison már nem tér vissza úgy, ahogy megismerték. A Bestiája önbecsülése nagyobb lesz, értékelni fogja, amit kapott a vértől, a családi örökséget megtanulja használni. És az az egy, a kiválaszott, akihez hasonló három nemzedékenként születik egyszer, ki fogja érdemelni az osztatlan figyelmét és az új Jay nem keresi a mellékutakat félrelépésre, hanem egy asszonyt fog döngetni, míg világ a világ. Ha nem lennék annyira megrökönyödve, ezen most elmosolyodnék, mert hihetetlenebbül hangzik, mint egy Yeti felbukkanása a Fehér Házban. A csontvelőt megrengető üvöltésre egy hasonlóval válaszolok. Együtt üvöltök a túlvilági pártfogómmal, akit talán ismertem, de most már csak homályos emlék. Aki tisztán itt van mellettem és eggyé válik velem, az a bennem élő fenevad. Ketten visszük tovább az élet lángját és az emberi üvöltésem lassan farkasordítássá fajul. Kilövöm most a torkomból az egész harc feszültségét és itt fogom hagyni. Kitisztult lélekkel térek vissza a megcsócsált testembe, aminek még hetek fognak kelleni a gyógyulásához. Még mindig jobban jártam, mint Dasmarinas-ban, ahol meg kellett érnem a gyógyulás esztendejét, mivel akkora sebeket kaptam, hogy a gyógyítók még imádkoztak is értem, mert szinte kevés volt a tudományuk. Morf farkas, alakmásoló bestia, hátba veregetlek képzeletben és megdögönyözöm a fejedet. Most már jóban leszünk, ne nyüszíts itt nekem! Lassacskán elmúlik a senkiföldje és az emlékezetemben is csak egy mély véset marad meg a célokról, melyeket a kőfej kőagyába rótt bele a sors keze, őseim istene vagy nem tudom, minek nevezzem. Tudom, merre kell fordulnom, hogy ne feküdjem el a Bestiám vállát és ne nyomjam agyon az életemet egy rossz pózzal, mint gondatlan anyakoca a szopósmalacot. Hiszek a szóban, mely vérrel írta szívembe az üzenetet. Így verem le a lakatot a temető kapujáról és a "Feltámadunk" felirat alatt rohanok vissza az élők közé Szempillantás. A torkom hasogat, mintha lenyeltem volna egy kiló tabasco-szószt. A gyomromon lyuk tátong, ez aztán a feneketlen bendő. De ezek elmúlnak, az idő begyógyít minden sebet és közben az életem fordulatot vesz és felszabadító érzés, hogy itt vérzek a fajtársaim között. Jól tudom, hogy a lakásomban bámultam egy sorozatot, szóval valaki idehozott és a Falka befogadta a holttestemet. Énekük húz vissza ólomsúllyal közéjük. Tévedtem, hogy nincs vége az útnak. Vége volt. És egy új ösvényre toppantok most a lábaimmal, ahogy megremeg a testem és az elém táruló látványt végre felfogják a szemeim.
Nem tudom, hogy Atyám miként döntött. Csak ellépett mellőlem, csendbe burkolta elméjét, megfosztva engem a bizonyosságtételtől. Riadt vadként kapom utána félszegen a tekintetem, de úgy fest, könnyedén túllépett rajtam és könnyeimen. Lopva figyelem. Nem tudom, meddig láthatom őt, és csak most döbbenek rá, hogy mennyire hiányzott nekem. Hogy mit meg nem adnék, és adtam volna számtalanszor életem során, hogy újra együtt lehessünk. Alignak meggyilkolásában az Ő elvesztése fájt a legjobban. Csak akkor kelek fel, amikor úgy tűnt, velük már végzett. Utódainkat, fiainkat és lányainkat szólítja meg saját farkasaikon keresztül. Idegesen pásztázom a sort, keresem-kutatom saját vérem. De nem látom egyik gyermekemet sem, ami két dolgot jelenthet. Azt, hogy ők nem voltak méltók arra, hogy Tupilek színe előtt sorakozzanak fel, ezért már örökre elnyelte őket a halál, vagy azt, hogy még mindig élnek. Ebben hiszek. Ebben kell hinnem, ha valóban vissza akarok találni ahhoz a Kilaunhoz, akire Atyám büszke lehet, és akit kiválasztott arra, hogy örökségét hordozza. Az egyik nőstényben felismerem leszármazottamat. Még nem láttam a városban, nem tudom ki ő, s hogyan szólítják, de érzem: hozzám tartozik. Egy pillanat alatt szorul el a torkom, mintha égi kötelet hurkoltak volna testetlen lelkem köré. Neked mi bűnöd volt? És képes vagy fejet hajtani, jobbá tenni önmagad, hogy láthassalak még az életben? Hiszen ha elbuksz, akarva-akaratlanul is magaddal rántasz engem, megcsúfolva vérem a halálban. De bízom benned, benned is, ahogy Atyám éleslátásában és bölcsességében, ahogy ma mindannyiunkat kiragadott a pusztulás enyészetéből. Megkereslek, vörös nőstény, és akkor elmesélheted majd nekem, mit is kerestél itt pontosan, és megtaláltad-e hazatéréseddel. Mert haza kell térned. Ahogy mindannyiunknak, akik ma itt Tupilek kegyében részesülünk.
Felvonyít, érzem, miként reszket belé a nem-lét. Lopva, óvatosan pillantok végig testvéreimen. Ugye mind hazamegyünk? Ugye veletek tarthatok...? Tupilek utolsó üzenete egyszerre önt el lelkesedéssel és kétségbeeséssel. Ha azt ígéri, hogy újra találkozunk, biztosan így is lesz. De mi hoz ez a találkozás majd a világ fejére? Kell-e félnem, féltenem a sorstól bárkit is? Elmesélem. El fogom mesélni a most élő Testvéreinknek, hogy mit üzentél, és hogy mit láttunk itt. Én akarom tudtukra adni látogatásod és intelmeit, és azt, hogy te leszel az örök Napunk az égen, amit ha valaha tisztán és a maga teljességében akarunk látni, össze kell fognunk, és megbékíteni a Hold istenét. Újra felüvölt - és én kapaszkodnék. Elmosódott fehérséggé maszatolódik Atyám képe, és nem tudom, hova tartok ebben az őrült zuhanásban. A ragaszkodásom, Atyámban lelt békém úgy húzna vissza, mint az elvágatlan köldökzsinór, én pedig bármennyire kapálózom, nem tudok visszajutni. Lila szemeken át tekintek az alattam elterülő világra, zuhanásom kellemes repüléssé szelídül.
Látom magam alatt elterülni a világot. A kontinensek kirajzolódnak még ott is, ahová nem ér el a kelő nap fénye, és nem maradt semmi, csak a sötétség. Sivatagok kietlen vidéke, esőerdők, nagyvárosok kuszasága. Apró fénypontokként látom gyermekeimet, törzseket, színházak előadásait, mozivásznakat. Könyvtárakat. Felolvasóesteket. Kellemes duruzsolás a fülemben minden mese és történet, ami ezeken a perceben valahol, az élők országában felhangzik. Mindent látó tekintetem lassan úszik a városokon, településeken. Aztán a Közel-Keletre érve csak élelmet és halált látok. Elborzaszt a látvány, imák, fohászok és halálsikolyok űzik messze a békés történeteket. Arra gondolok, talán ha otthon elvégeztük a feladatunkat, érdemes volna ellátogatnunk erre a vidékre. Nekünk. Mind a Tizenhárom testvérnek, hogy együtt vessünk véget a kegyetlen pusztításoknak. A gondolat, hogy újra egyesülve szolgáltatunk igazságot, amilyen szépnek tűnik, olyan hirtelen válik borzasztó és félelmetes álomképpé. Már nem látom a világot. Már csak testvéreimet látom, ahogy lándzsákkal a kezükben körbevesznek, vér maszatolja az arcukat, hogy megöljenek. Félek. Rettegek attól, hogy bármi is történjék, bárhová is vezet most az utam, árulónak hisznek majd mindazért a lemondásért, amit elkövettem ellenük.
De ezek nem is az én gondolataim. Az érzelmeim pánikszerűen váltakoznak, próbálva győzködni magam a kép hamisságáról, holott a lelkem mélyén tudom, megtörtént. Valóság, illúzió: minden élénken hasít testetlen húsomba, és ahogy a zuhanás erősödik, mintha testvéreim gyilkos szándékának örvényébe kerültem volna. A zuhanás csak egy hideg fémasztalon, egy hideg helyiségben ért véget. Élek hát... S míg holt álmaimban fekszem, azon dolgozva, hogy minél előbb munkába állhassak megint, saját démonaimmal, saját, fenyegető és elárult testvéreimmel osztozom gondolataim börtönén.
Döntöttem. Elfogadtam a sorsom, megígértem, hogy azt az utat fogom járni, amit kijelöltek a számomra, hogy Reményt hozok az embereknek, enyhítek a szenvedéseiken. Hogy jó Anya leszek. Mondhatnám, hogy megpróbálok helyt állni, de ígéretet tettem előtted, drága Tupilek, a próbálkozás most édes kevés lesz. Helyt fogok állni. Mert muszáj, mert én is ezt akarom. Mert a Gyermekeinknek szükségük van rám, szükségünk van ránk. Mind a tizenhármunkra. Ugye ti is jöttök? Ugye ti sem fogtok megfutamodni? Lopva pillantok körbe, tudni szeretném, ők mit hallottak, mit válaszoltak. Aggódó kifejezés suhan át az arcomon, amikor Tupilek már az idősebbik öcsém előtt áll. Szeretném megölelni őt is, Bii-t is, Kilaunt is, mindegyiküket, hogy ezzel is tudassam velük, tudják jól, nem vagyunk egyedül. Nem kell egyedül megbirkóznunk mindezzel. Ahogyan Tipvigut is mondta, nem kell egyedül cipelnem a terhet. Itt vagyunk egymásnak, hogy segítsünk, hogy támaszok legyünk, nem csak az Örökségünkre kell figyelnünk, hanem egymásra is. Mert ez így van rendjén. Én mindig itt leszek, remélem tudjátok jól…
Üvölt, én pedig megadom magam a hatalmas erőnek, amely elrepít. Nem akarok itt maradni, menni akarok, megőrizve emléked, a szavaid, mindent, amit ma tőled hallottam. Elmondani Testvéreinknek, miről tudniuk kell, hallják hát ők is, miféle kegyben részesültünk. Mert ez az. Feladatunk van. Mind a Tizenhármunknak. Repülök, szél hátán, felhők, hegyek között. Innen annyi mindent látni, nem győzöm kapkodni a fejem, merre pillantsak, órákon keresztül képes volnék itt lenni és nézelődni, befogadni mindent, amit a szem lát. Messzire látok, homályosan ugyan, összefolynak a foltok, színes pacák, de egy valamit tisztán ki tudok venni. Philip és Chloé. Ott ülnek a teraszon, a már nem is olyan csöppnyi lány édesapja ölében, könyvet fognak, egykori férjem pedig mesél neki. Aztán csukódik a könyv, a falapra kerül, ők pedig önfeledt kacagásba kezdve kezdenek a kertben kergetőzni. Másik irányba fordítva a fejem a hófödte csúcsokat pillantom meg, magasan nyúlnak az ég felé, némelyiknek szinte a teteje sem látszik. Felhős az ég. Ott van az otthonom, immáron oda tartozom. Annabelle, kit kiragadtam abból az életből, amibe belesüppedt, új lehetőséget adtam neki, Reményt csepegtettem a szívébe, majd magára hagytam. Johannes, kitől visszavettem őt, akivel négyszáz éve jótékonyan jutalmaztam meg, bízva abban, hogy helyrehozhatom a hibáimat, magára hagytam őt is ebben a farkasoktól nyüzsgő városban. Ott vannak a leszármazottaim, akiket alig sikerült eddig megismernem… Egon, aki minden bizonnyal semmit sem fog érteni mindabból, ami a vérvonalbeli nagyapjával történt.. Mindent félbehagytam. És ott vannak Ők. A Testvéreim. Őket is magukra hagytam, pedig szükségük volna rám, ahogyan nekem is őrájuk. Bármelyikünk is hiányzik, nem vagyunk teljesek. Mindkét irányba húz a szívem, mégis tudom, melyiket kell választanom, mégis tudom, hol van rám nagyobb szükség. Hiszen ígéretet tettem, ideje hát, hogy eleget tegyek neki és visszalépjek arra az útra, melyről eddig annyiszor letértem, arra az útra, amely az enyém, amelyen járnom kell.
Dobban a szív, emelkedik a mellkas, levegőért kiált az ajkak párosa. Energiáink semmivel össze nem téveszthető jelenléte tölti be a teret, csepegtetve Reményt ezzel mindannyiunk szívébe. Sötétség hullik aztán az elmére, de ne féljetek. Itt vagyunk. Visszajöttünk.
Kezdőlap
