Jóval napkelte előtt minden Első újabb, már jól ismert fájdalomra riad fel álmaiból. A tetoválás égetően mar bele a lapockáitokba, lelki szemeitek előtt megjelenik a Szikla. Az a szikla, amit mindannyian jól ismertek, aminek az emlékét sosem lesztek képesek kitörölni az emlékezeteitekből. Az üzenet nyilvánvaló. A fájdalom szinte sürgetően erőteljes. Sietnetek kell, ha napkeltére oda akartok érni. Tupilek üzenete nem várhat egy percet sem, jobban teszitek hát, ha nyitott és kíváncsi szívvel mihamarabb eleget tesztek a hívásnak.
A hozzászólást Alignak összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Aug. 06, 2015 10:51 pm-kor.
Ismert néhány elhagyatott menedékházat a környező erdőségekben, biztos távolságra mindentől és mindenkitől. Úgy gondolta, hogy valamelyik alkalmas lesz arra, hogy nyugodtan, kellő időt szánva saját magára, felkészülhessen mindarra, ami rá vár. Annyiszor elképzelte már ezt a napot, és most, hogy végre felvirradt a hajnal, nem érzett mást, csak tompa egyszerűséget. Egy ócska viskó korhadó falécei közt nézegette elnyűtt vonásait a tükörben. Haját ujjaival igazgatta, többször is végigsimított a finom borostán, ami arcát tette megviseltebbé. A menedékház készletei közt megfelelő öltözetet keresett magának. Felpróbált néhány pulóvert és kabátot, de egyik sem nyerte el a tetszését. Nem is értette igazán, hogy mit gondolt, amikor ezeket a ruhákat rendezgette, hiszen csak nem mutatkozhat holmi túrázónak beöltözve. Szerencsére még hetekkel ezelőtt sikerült szereznie egy öltönyt is. Ideje volna már megbíznia az első, ösztönös gondolataiban, hiszen most is rengeteg felesleges körülményeskedéstől megkímélhette volna magát. Végigmérte magát az öltönyben. Roppantul kényelmetlennek találta, bármennyire is szerette volna jól érezni magát benne. A nyakkendő fullasztotta, ahogy az ing gombjai is. Végezetül már a zakót és az inget is ledobta magáról. Félmeztelenül szemlélte magát, a középkorú férfit annak minden tulajdonságával. Hozzászokott már, és mivel sosem volt kisebbségi komplexusa, hát most sem akadékoskodott túlságosan sokáig. Így indult el a végtelen messzeségen át, és jól esett neki, hogy menet közben a nap biztatóan cirógatja a hátát.
Biztos távolban állt meg a találkozóhelytől. Mindenképpen meg szerette volna várni, hogy teljes legyen a létszám, mielőtt ő is csatlakozik. Teljességgel beleolvadva az erdőbe megállt, és várakozott. Pontosan annyit, hogy menetideje tökéletes lehessen. Hogy a jelenlévők egyszerre érezhessék közeledtét, hallhassák szívdobbanását, megérezhessék az illatát, amit a kedvező széljárás hordott hátán feléjük. A rengetegen át gyalogolva meg-meglátta a gyülekező alakokat, és borzasztó nehezére esett magában tartani egy megkönnyebbült mosolyt. De egy másik, sokkal fontosabb gondolattal örök kifejezéstelenséget sikerült felvarrnia arca ráncaira, mielőtt ő maga kibontakozott volna a fák közül, megmutatva magát a tömegnek.
- Tizenhármak. Ha nem lett volna félmeztelen valójában jelen, könnyedén hihették volna őt egy valódi túrázónak. Esetleg vadőrnek. De így legfeljebb egy őrült férfit láthattak, aki eltévedt az erdőben, és szerencséjére egy csoporthoz sodorta őt az élet. Egy őrült férfi azonban nem tartott volna okkal feléjük és kísérelte volna meg egyetlen kiáltással magára vonni a figyelmet. Nem húzta volna ki magát büszkén és nem nézett volna olyan kifürkészhetetlen, jegesen kék tekintettel végig úgy a jelenlévőkön, mint akinek határozott elképzelései vannak mindenki kilétéről. Számított arra, hogy esetleg problémákba fog ütközni, hiszen talán ő sem eresztett volna egy idegent maguk közé egy ilyen fontos alkalomkor. De bízott abban, hogy mindenki tudja, hogy miért van itt, éppen ezért abban is reménykedett, hogy senki sem lesz annyira elhamarkodott, hogy egyszerű betolakodónak tekintse őt még akkor sem, ha minden jel szerint egyáltalán nem tartozott közéjük. Sem erő, sem tetoválás nem mutatta, hogy különb lenne bármelyik halandónál. De ki ismeri a Szellemek útjait? Mindent okkal tesznek, s talán ez is éppen olyan célt szolgált, ami majd csak a Krónikák oldalain kap értelmet. - Bevallom, egyszerre vérfagyasztó és mégis, határtalanul megtisztelő a köreitekben mutatkozni – szólalt meg újra, és néhány határozott lépéssel közelebb ment a csoporthoz. – A külső ne tévesszen meg benneteket, pontosan tudom, kik vagytok és azt is, hogy miért gyűltetek most ide. Ne legyen bennetek kétség afelől, hogy okkal vagyok itt. Az ősök üzenetét hozom nektek, bár tudom, szívetek mélyén reméltétek, hogy néhányotok Atyját látjátok majd viszont. Sajnálom, ha csalódást kell okoznom, de talán én is szolgálhatok néhány olyan hírrel, amit érdemes lesz meghallgatnotok. Az idegen finoman biccentett, arra várt, hogy némi megerősítést kapjon, ha máshogyan nem is, csak beletörődő csend formájában. Bár a legendák, amiket a Tizenhármakról hallott, ezt annyira nem mutatták lehetségesnek. Ám ha mégis volt alkalma tovább beszélni, zavartalanul cselekedni, úgy újra lendületet vett és elindult. Egyre közelebb a Tizenhármakhoz, arra várva, hogy néhányan majd elállnak az útjából és átengedik őt a sziklához. Vagy legalább a köreikbe, hogy egyenlő félként beszélhessenek tovább. - Az én nevem Magas hegy, Denaali. Az őseim itt éltek, ezeken a földeken, akár csak a tieitek és ti magatok. Egy vérből valók vagyunk, nincs okotok hát kételkedni bennem vagy a szándékaimban.
Még csupán gyerek volt. Az erdő sötéten és hidegen vette körül, miközben éhes farkasok, medvék és kitudja még milyen szörnyű lények acsarogtak a közelében. Fel szerették volna falni, szőröstől-bőröstül, hogy eltűnjön a föld színéről, mintha sohasem ücsörgött volna a fa tövében várva a halált, mintha sohasem talált volna rá Alignak és Tupilek. Akár rémálomnak is beillett volna, de Anguta számára ez volt a legkedvesebb emlék-álom, amit évszázados elméje kicsikarhatott magából. Az életet jelentette számára, az életet, amit azóta él, hogy teremtője saját magához hasonlatossá tette. Nem félt, pedig az álmok kusza ösvényén még a legidősebb teremtmények is képesek félelmükben gyermeki sikollyal és izzadságtól átáztatott takaróval ébredni. Anguta azonban örült a vadak hangjának, amik körbe vették, mert tudta, hogy hamarosan eljönnek érte, megmentik a haláltól. Ketten érkeznek, egy farkas és egy vadász. Alignak és Tupilek, a két véglet. Egy, aki a hatalomért élt és egy, aki a bölcsességért. Anguta talán még mosolygott is álmában, ahogy várta őket, de ők késlekedtek, valami nem volt rendben, már itt kellett volna lenniük. Helyettük azonban a ragadozók közeledtek. A fiú már érezte a szagukat, halál és pusztulás vette őket körbe. A sötét semmiből rontottak elő, többen voltak, mint amennyit az erdőben élő zsákmányállatok életben tudnának tartani saját húsukkal. Mind fekete volt, és mindnek fényesen világító szempár jutott osztályrészül. Vicsorogtak és a fiúra vetették magukat. Tépték ahol érték, mégis… csak egyetlen helyen fájt testének több sebből vérző felülete. A lapockáján, ahová a kör tetoválást oly sok évszázada felvésték. A fiú elkeseredésében felordított és minden változni kezdett. A vadak eltűntek, csupán egy sötét alak maradt előtte, ami kiemelkedett a tájból, egy szikla… a Szikla, amely ontotta magából a fél évezredes gyötrelmes kínt. Anguta szemei kipattantak, izzadt teste fájdalomban úszott, ami a lapockájából sugárzott szerteszét. Elméjében egyetlen kép lebegett tisztán és élesen. Indulnia kell, és nem késlekedhet. A nap még nem kelt fel, de ez nem zavarta abban, hogy néhány mosatlan ruhát magához ragadjon, miközben szélesre tárta ablakát és meztelenül, sietve kilépett a szobájából. Ruháit szorosan a nyaka köré tekerte, majd futás közben átváltozott normál farkas alakjába. Csukott szemmel is eltalált volna oda, de most sokkal fontosabb dolgok forognak kockán, minthogy idióta fogadásokat kössön saját magával a célba érés módját illetően. Nem törődött azzal, hogy valaki megláthatja a suhanó farkast, és az sem érdekelte, hogy megint szó nélkül hagyta el a házat és akár hetekre is távol maradhat. A hívás őrjítő fájdalommal cikázott lapockájából, de minden egyes méterrel enyhébben sajgott. Minél gyorsabban odaér, annál hamarabb szűnik meg a fájdalom és, ami még fontosabb… hosszú hónapok óta, végre a szellemek ki fogják nyilvánítani akaratukat, talán a tervükbe is beavatják, vagy küldenek valami jelet, ami megmutatja miért is vannak itt valójában.
Mindannyian összegyűltek, senki sem késlekedett. Anguta felvette emberi alakját - valamint pólóját és rövidnadrágját - és a többiekkel együtt várakozott. Szerencsére nem kellet sokáig tétlen bámulniuk egymást. Napkelte után, egy félmeztelen alak bontakozott ki a fák közül, energiái elérték őt, és Anguta összeráncolt homlokkal, tanácstalan tekintettel nézett a többiekre, hátha ők többet értenek az egészből. Egy ember közeledett feléjük, se több, se kevesebb, mégsem hitte, hogy véletlenül csöppent volna ide, ahová a szellemek szólították a tizenhárom alapítót. De, ha ilyen gondolatai is lettek volna, a férfi kiáltása egyértelművé tette, hogy okkal vannak itt azok, akik ebben a pillanatban a Sziklához jöttek. Szavaiban egy percig sem kételkedett. Nem hitte, hogy Alignak játéka lenne csupán, hogy egy helyre csalva végleg elpusztítsa őket. A tetoválást még ő sem volt képes aktiválni, legalábbis ez nem fordult még elő… Tupilekre gondolt, ez nyilvánvaló, és talán tényleg jól esett volna viszontlátni, hiszen az elhullottaknak megjelent, beszélt hozzájuk és azok is beszélhettek hozzá… mégis, Anguta már évszázadok óta túltette magát irigységén testvérei felé. Örült a „szerencséjüknek”, hogy láthatták őt. Egyszer Anguta ideje is eljön majd és találkozhat a teremtővel, de az nem ezen a síkon lesz és nem most. Még dolguk van. - Hallgatunk – mondta fennhangon. Nem állt ellen neki, nem akarta a körből kizárni. Az idegen ismerte az alapítókat és ez egy emberi kisugárzással rendelkező személytől aligha lehetne más, mint meghallgatásra érdemes státusz. - Üdvözlet Denaali, a nevem Anguta – az ősök nyelvén szólalt meg, így nem érezte szükségesnek, hogy akár csak szinonimával is megtoldja neveik jelentését. - Kérlek, tárd fel előttünk az ősök üzenetét - vagy legalábbis Anguta előtt, ha a többiek esetleg más véleményen lennének a meghallgatást illetően.
Kissé megnyúltak távol maradásom napjai, aminek oka igen egyszerű volt. Sértett büszkeségem nem engedett vissza, űzött vad módjára jártam az északi vidékeket, átélt, megcselekedett vagy pusztán csak látott árulások képével elmémben. Elvonultan, akár egy remete, aki a saját őrületével küzd, bár mellém szerencsére nem szegődött társul az elmebaj. Ingerült mordulás, ez lett a Szellemek hívó szavának első jussa, amiért megzavartak magányomban. Legutóbb akkor éreztem ehhez hasonló fájdalmat a lapockámba hasonlítani, amikor a Vörös Hold alatt Testvéreim halálhírét hozta el nekem. Megráztam magam, a kín sürgető volt, nem tágított, miután felrázott, s hamarosan azt is megmutatták nekem, hová kell mennem. Kell. Nem tanács vagy szelíd útmutatás volt, hanem ellenkezést nem tűrő parancs.
Nagojut nem volt a háznál, amikor oda értem, így zavartalanul ölthettem magamra pár ruhát és siethettem tovább célom felé. Sietség a hívó szó hallatán. Tupilek, megesküdtem, hogy szolgálni foglak, ám talán te látod leginkább, mennyire Apám fia tudok lenni, s hogy e "ugráltatáshoz" mekkora mértékben nem fűlik a fogam. Több esküt azoban nem szndékozom megszegni, vagy neked is árulóddá válni. Elcsitítottam hát lelkemben a méltatlankodó, gyerekes zugolódást, és rohantam a közös árulás helyszínére. Mindenki... Nagy sóhajjal vettem tudomásul, hogy újfent együtt díszes csapatunk, aminek valójában azért nem örültem, mert az ilyen összeverődéseink jól még nem végződtek. Nevezhetjük előérzetnek is akár, ám, minden alkalom ezt mutatja. Az árulás, most egy évvel ezelőtt a bál, a puszta tény, hogy egy városban vagyunk és minden évben eljön Apám bosszúja, Nagojut árulásának kihirdetése... Kíváncsi vagyok, hogy ezúttal mi örvendeztet meg bennünknek. Nem voltam csevegő hangulatomban, kiválképp Nagojut társaságát nem kívántam még mindig, a többiek felé sem akadt mondandóm, így letelepedtem az egyik kifőlt fa törzsére, térdemre könyölötem, államat kezemmel támasztottam alá és vártam. Akár a türelem mintaszobra is lehettem volna, ha nem zúgott volna bennem a sürgetés árja. Történjen már valami! Léptek, neszezés, mindez pedig nem a Testvéreim felől érkezett. Felkaptam a fejem, a levegőbe szimatoltam, majd a jövevényre irányítottam szúrós tekintetemet és felálltam. Megfeszültem, gyenekvón méregettem az idegent, pajzsommat bizalmatlanul igazítottam meg, bár semmit sem éreztem felőle. Valaki csak úgy felbukkan, amikor mind egy helyen vagyunk, ráadásul a megszólításunk is... Karbafont kézzel hallgattam mondandóját, némileg hitetlenül vonva fel szemöldököm, hogy ő bárminemű, ősöktől jövő üzenettel szolgálhat. Összehúztam a szemem, tagjaim megfeszültek, ahogy elindult, s ha én épp sétájának útjában álltam, hát majd kikerül. Szerettem volna rávicsorogni, meginteni, hogy ne járjon-keljen közöttünk ilyen bizalmasan, akkor sem, ha hírei vannak. Nem tartozik közénk, tartsa hát a távolságot, kiváltképp, ha tudja, kik vagyunk. Nem tetsző, halk morgás rezegteti torkomat, amit - én se hittem volna, hogy ez meg fog történni - felharsanó nevetésem vág félbe utolsó szavai hallatán. Örömtelen, ugatós nevetés, ami alatt tekintetem egy röpke pillanat erejéig Nagojutra siklott. Sajnálom. Szívem legmélyéből sajnál, onnan, ahol mindig lesz számára és a többiek számára is szeretet bennem, de képtelen vagyok felejteni, csak úgy, egyetlen mozdulattal a szőnyeg alá söpörni. Más tegye ezt, ha képes rá. - Ezt már másról is hittük. - Kételkedem, ennek mérséklését azonban nem a szavai hozzák el, hanem a puszta tény, hogy a Szellemek hívtak ide minket. Továbbra sem lenne ötletem, hogy ennek mi oka, ám roppantmód örülnék, ha nem akarna bizalomra és befogadásra apellálni. Angutáét lehet, hogy egyből megkapta, részemről azonban a bemutatkozás is elmarad. Igyekezz. A bizalmamat pedig felejtsd el.
A hajnalt mindig a kertben várom meg, a napfelkeltével együtt. Régi megszokás, még a francia hon földművelő, magányos évein szoktam rá. Mindig megtudni ebből, milyen lesz az aznapi idő. A nagy madárcsicsergés már pár hete tova szállt, a párkereső láz már odébb van, az utódokat nevelik, gondozzák legfőképp. Egy csésze tea, reggeli az asztalon. A jelzésre leteszem a magazint, éppen befejeztem az egyik tanulmány értelmezését. Összepakolok, nem szeretném elöl hagyni a dolgokat. Csendben jutok el a megfelelő helyszínhez, hogy aztán nekidöntsem a hátam egy fának és a kezeim zsebre dugva, várakozzam. Nem mutatkozom be, elvégre közölte az idegen, hogy tudja, kik vagyunk, csupán biccentek felé, s testvéreimet enyhe mosollyal üdvözlöm, ha felém fordul a pillantásuk. Elutasító nem vagyok, csupán várakozó.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Számomra már nagyon régóta nem létezik a nyugodt éjszaka ténye. Mikor a világ üvölt, szól felénk, még ha nem is közvetlenül, csupán az információ tömege fog körbe, elmosva minket szökőárként. Túl sok lehetőség, túl sok potenciális fogódzó, amely csak azt várja, hogy megismerjük, vagy legalább is megérintsük, majd eldöntsük, hasznát tudjuk-e venni. Csoda tán, hogy már régóta erősen leredukálódott az alvással töltött időszakom? Ritka az, hogy két egymást követő napon találjon ágyban a Nap első sugara. Ma sem volt másként. Fairbanks környékét járva, elmenve a "mezsgyéig", melyként hívom magamban azt a határzónát, ahol még nem fáj a tetoválás. Halk árnyként sétáltam, figyelve mindent, amit körbevesz. A természet saját életét... éjszakai túrázásra vállalkozó, gyanútlan embereket... a lelkükben ősi vágynak engedelmeskedő farkasokat, akik vadászni indulnak a rengetegbe... feladatukat ellátó őrzőket, kik ellenőrzik a potenciális veszélyben levőket... a város lakosainak és az őket körbevevő élet potenciális fúziója, melynek most csak érdeklődő szemlélője vagyok, biztos távolságból, nem folyva bele a helyiek életébe. Akárcsak eddig, megbújva a háttérben. Az órámra tekintve látom, hogy igencsak benne járok már az éjszakában, de nem érzem késztetését a hazatérésemnek. Már éppen kezdenék bele a következő körömbe, amikor... április óta nem tapasztalt érzés környékez meg. Belémmar a tetoválás. Arcom rándul kellemetlen grimaszba. Remek, most mi ez, beszűkült a határ? De nem. Ez más. Üzenet, mint annak idején decemberben. Útmutatás. Amint elindulok a megadott helyre, emberi alakomtól telhető leggyorsabban, már enyhül is. Jópár kilométert teszek meg, mire megérkezek, majd a hozzám közeledő energiákat figyelembe véve úgy veszem észre, mindenki jön. Minden testvérem közeledik felém. Mindenki érezte a hívást, s érkeznek is, szépen egymás után. Mindenkit köszöntöttem, de ezt leszámítva némaságba burkolóztam. Úgy éreztem ez most nem a cseverészés ideje, hiszen a legfőbb kérdésre senki se adhat választ... közülünk, legalább is. S amikor mindenki megérkezik, mind itt vagyunk, akkor kapom fel a fejem és nézek el a távolba. Valaki jön. Ember. Egy eltévedt túrázó, gondoltam elsőnek. Ám ahogyan figyelem őt a távolból, rájövök, nem volt jó első megérzés. Egy eltévedt ember csatangol, tanácstalanul jár, fel-alá téblából, keresve az utat, szívében kétségbeesés ül, kilátástalanság. A látogatónk egyenes vonalon halad, magabiztosan, biztos céllal a nehéz terep ellenére, s sokkal inkább egyfajta kifacsart izgatottság ül benne, ha lehet így fogalmazni. Ez nem betolakodó... sokkal inkább lehetséges kulcsa összejövetelünknek. Hozzánk jön, nem máshoz. Egyenesen fordultam testemmel oda, ahonnan érkezni fog és vártam, míg ki nem bukkan az erdőből. Hááát, mit ne mondjak, a külseje sokkal inkább erősítené meg az első feltevésemet, mint aki bokorba akadt. A megszólítás ellenben ezt oszlatja. Sose ítéljünk külső alapján. - Légy üdvözölve - szólok, de nem állok neki faggatózni, Anguta már kifejtette szerintem mindegyikünk óhaját. A rám jellemző kíváncsisággal figyelem az illetőt, semmi fenyegetőt nem árasztva magamból. Valahogy úgy érzem, végre elérkezett a válaszok ideje annyi feltett kérdés után. Pár másodperc az elmúlt időszak után igazán nem számít sokat.
A kanapémról lóg le a kezem, arcom alatt egy alig elkezdett vázlat, pár vonás csak, ez az egyetlen szerencsém, hogy nem feszül színorgia az arcomra. A fájdalom, ami a húsomba mar, hamar gondoskodik arról, hogy a szőnyegen kössek ki, még az sem maradhat el, hogy fordultamban a halántékommal lecsókoljam az asztal sarkát. Ködös tekintettel nézek az órámra. Aludtam két órát, isteni. Nagy nehezen feltornázom magam a földről, egy zsákba, amit könnyen a pofámba foghatok farkasként is, beledobok pár ruhadarabot, aztán már el is nyel saját képességem áldásos homálya, az ajtón már láthatatlanul lépek ki. Nincs kockázat, ilyenkor senki sincs ébren a szomszédaim közül, a pék már elment rég, a többiek csak hat, hét között élednek, volt már időm kitapasztalni. A várost már farkasként rohanva szelem át, sokkal gyorsabban, mint azt bárki felfoghatná, de szerencsére megvannak az eszközeim ennek leplezésére, így nem keltek feltűnést még véletlenül sem. Nem nagy kunszt odaérni napfelkeltére ily módon, szóval szóba sem jöhet, hogy elkéssek, de egyébként sem vagyok az a típus, aki félvállról venné a dolgokat, legyen bármi is a látszat. A csúcsot már nem a tappancsaimmal, hanem meztelen talpaimmal érintem, felhúzom a fehér rövidnadrágot, és a könnyű, púderrózsaszín pulóvert. Hümm, honnan van ez egyáltalán? Cipőt nem hoztam, teljesen fölöslegesnek tartom. Biccentek a már itt lévőknek, de külön senkinek sem köszönök, úgyis tudják, és azt is, hogy most nem épp ez a lényeg. A szikla peremére táncolok, lenézek a mélybe, majd fel az égre. Halottnak kellene lenned már rég, teljesen halottnak, békében nyugodnod, nem évszázadokig gyűlölködnöd, és bosszút forralnod. Vajon mivé lett a lelked? Van ott még egyáltalán bármi, amit Atyám képes lenne megragadni, hogy meggyőzzön, elég? Amikor az idegen érkezik, elnyomok egy mosolyt az arcomon, vajon lesz, aki ellövi ama rendkívül nem ideillő pont, hogy Egy? Nem tudom, ki ez az alak, de többet tud, mint vélhetőleg kellene neki, és ez elég, hogy ne bizalommal forduljak felé. Én rendkívül keveseknek fedtem fel magam, és ő bizony nem tartozik közéjük. Ennek ellenére lassan felé fordultam, ellépve a mélységtől, egy apró biccentéssel üdvözölve, remélem, tud olyat mondani, hogy ne érezzem csupán a szellemek játékának már megint ezt az egészet. Megkímélek mindenkit az általam frappásnak gondolt üdvözítő szövegtől, és inkább csak várakozó álláspontra helyezkedem szemöldökömet felvonva, ujjaim közt pár korábban felmart kődarabot morzsolgatva. Nem szeretem ezt a helyet, mégis, túlságosan meghatározó az életembe, noha előtte nem volt problémám vele, de az a nap mindent megváltoztatott. Mindent szétzilált. Vajon emlékeznek, hogy akkor… az volt az utolsó dolog, amiben együttműködtünk? Amiben egyetértetünk? Nagojut is ott volt, még ha figyelmeztette is Atyját. Ám kellemetlen, hogy azóta nem, hogy a jó ügy érdekében, de sehogyan sem sikerült ezt megismételni. Most sem tudom, ki hogyan áll a kérdéshez, Tupilek reményeihez. A szavai hallatán csak bólintok több ponton, igen, egy részem remélte, hogy Tupilek lesz az, aki összehív bennünket, de a gyermeki csalódottságot könnyedén söpröm félre, csak legyen is értelme, és valóban érdemes legyen a férfi a figyelmünkre. A sziklához én álltam legközelebb, de útját senkinek sem álltam, ha kivágyott a peremre, így a férfinek sem. - Remélem, nem élsz abban a hitben, hogy ennyire könnyedén megkapod a bizalmunkat. Részemről egyelőre annyit tehetek, hogy meghallgatlak. A többi elválik utána. Hogy ki vagyok? Ő maga mondta, hogy tudja, hát nem koptatom tovább a nevemet, kopik az mindennap, és bár a színpad a szenvedélyem, ez itt most nem játék, nem fogom elbohóckodni.
Csendes hallgatással telnek a napok, ha Sangilak épp hazaesik pár órára, akkor azért, ha nincs ott, akkor pedig minek kiabálnék egymagam? Éket vertem barátságunk, testvéri kötelékünk közé, s ő falakat épített belőle, melyeken keresztül csak akkor juthatok, ha testvérbátyám is úgy akarja. Hiányzik, a fenébe is. Ő, és Yee, no meg Kilaun is. A néma, feszített látszat-békében Anguta az egyetlen, akivel testvéreim közül komolyabban tartom a kapcsolatot mostanság, de ez nem jelenti azt, hogy dacos kiskölyökként hátraarcot vágnék be a tetoválás hívó kínzása közepette. Megyek! Futok feléjük az erdő sűrű fái közt farkasaimmal, előbb négy, majdan két lábon. S teszem mindezt tiszta szívvel, őszinte kíváncsisággal és aggodalommal, nem pedig bizalmukért esedezőként. Egy vagyok közülük, rangban sem alattuk sem pedig felettük nem állok. Helyem van a Körben, akár tetszik ez nekik, akár nem.
Mezítelen lábamat feltöri a hideg sziklás talaj - nincs eme finom test mái hozzászokva a benne lakozó szilaj lélekhez - de nem igazán törődök most vele, csak magamra rángatom a nagyméretű, combközépig is leérő kapucnis felsőt, amit magammal hoztam az erdőjárásra. Farkasaim előbb érik el a megjelölt helyet, így senki nem érhet meglepetésként, mikor a futástól kipirosodott arcú, kissé zilált hajú szőke énem befut (szó szerint). Anguta vállára fogva lépek mellé, kedves, halovány mosolyt küldve testvérem felé, s biccentésem, halk köszönésem visszafogott a többiek irányába. Tekintetem néma csillogása árulkodik csupán arról, mennyire jó érzés is viszontlátni őket - egyben, épségben. Nem sokad időzhet ugyanakkor rajtuk pillantásom, hisz valaki közeledik. Érzik ezt a farkasaim is, idegesen forgatva füleiket az érkező léptek neszeinek irányába. Pikatti izmai ugrásra készek - megerősödött a nyáron, termetes hímfarkassá formálta az idő a fiatal bundást - elég egy rossz mozdulat az idegen felől, s ha nem fogom vissza, tudom, képes lenne nekimenni... Először zavarodott városinak nézem az éltesebb korúnak tetsző fazont, ám szavai farkasaimhoz hasonlóan kételkedővé, gyanakvóvá formálnak. Honnan tud rólunk? Honnan tud Tupilekről és Atyámról? Egyáltalán ki a fene ez? - Mindannyian láttunk már szellem által megszállt egyedeket, tört életünkre Alignak is ekképp, nem lepődnék hát meg, ha valami szerencsétlent kapott volna el ez a bizonyos D... De ne olyan sietősen, hé!
Ahogy közelebb lépne Denaali, farkasok ugranak elé, útját vágva el alig két méterre a társaságunktól. Teszek egy óvatlan lépést előre, el a Teremtőtől, kinek nyitottsága, természetéből fakadó pozitivitása és kíváncsisága más esetben mosolyt csalna arcomra. Szólnék, ám Sangilak megelőz, s ajkaim penge-vékonnyá préselődnek össze. Aprót nyelek. - Onnét is remekül hallunk, idegen. - Egészítem ki végül bátyám, majdan nővérem, Eska szavait ennyivel.
Az estém egy rémálom, minden csúszik, minden késik, de legalább az idő szép. Este... már ha nevezhetjük estének a majdnem hajnalt. Sosem voltam korán fekvő, azaz de, hiszen mindig hajnalban heveredtem le pár órácskára, és most sem tervezem másként. Úgy vágom be a ház ajtaját, mintha tudatni akarnám bárkivel is, hazaértem, legyen az szomszéd, vagy bárki, még sincs mögötte hátsó szándék. A hangulatom pocsék, bár milyen is lenne, amikor néhány farkast leszámítva úgy érzem magam, mint az óvodában. A kedvenc fotelembe rogyok le, gondolkodok, mégis az az érzésem, hogy minek? A múltban élek hónapok óta, nem érdekel a jelen, sem a jövő, az viszont annál inkább, hogy a csökönyösség meddig kezelhető, meddig éri meg harcolni bármiért is? Megtettem egy lépést, egy gesztust, ami szimbolikus jelentőséggel bírt csupán, mégis mindent elárult, mindent, amit tudni akartam. Azóta egyvalakivel beszéltem, egyetlen egy testvérrel, Biishával, senki mással. Nem vágytam társaságra, olyan döntésre készültem, amiről tudtam, mindent boríthat, mindent tönkretehet, és mégis ott álltam, ott tartottam, az a helyes. Utolsó mentsvárként szolgált, hogy a Megoldóval társalogtam, így adtam időt magamnak, magunknak. Meddig? meddig van értelme még? Nem tudom...
Égő fájdalomra ébredek, ismerős érzésre, olyan, mint a híváskor volt, és egy szikla kúszik a látómezőmbe. Álmodok? Már-már elhitetem magammal, hogy rémálmom van, amikor az égő fájdalom ismét belém hasít... nem álmodok. A hívás félreérthetetlen jele tudatosul bennem, azonnal indulok. A csúcsra érvén lelassítok, mindenki jön, érzem, tudom. Szótlanul biccentek a többiek felé, nem kívánok megszólalni, társalogni, haverkodni és semmit sem. Egy közeli fánál táborozok le, nyugtázom, hogy mindenki jól van, de jelét nem adom annak, hogy egy cseppet is érdekelne, pedig dehogynem. Nincs jó kedvem, rezzenéstelen arccal futtatom körbe a tekintetemet a testvéreken, míg egy egészen más alak vonja el azt. Őrült, öngyilkos fazonnak tűnik első pillantásra, mégsem ítélkezem, mert a külső sok mindent rejthet, és amikor megszólal... Tizenhármak... nincs több kérdésem felé, egy apró, halovány mosoly suhan át az arcomon, melyet olyan gyorsan tüntetek el, ahogyan csak lehetséges. Egy biccentés a köszönésem, ennyi most elég, nincs szükség többre, és nem is fecsérelem rá az energiáimat. Szótlanul hallgatom végig az idegent, hallgatásom jelen esetben azt sugallja, hogy folytassa, tessék, ha már idefáradt, én belé nem fojtom a szót. A fától nem mozdulok, tehát az útját sem állom el, felőlem le is heveredhet a sziklára, ha ott neki kényelmesebb. Üzenetet hozott, mondhatnám, ideje volt, valami támpont, ha már mi vagyunk akkora istenek barmai, hogy képtelenek vagyunk együtt cselekedni, vagy legalább jelét adni annak, hogy a hajlandóság meg van bennünk. Bizalom... egymásban sem bízunk, akkor pont másban fogunk, hogyne, eddig is bizonyítottuk, mennyire jók vagyunk ebben, és ahogy néhány testvérem felszólal... kétséget sem hagy efelől. Közömbösen nézem végig Denaali elé hirtelen belépő farkasokat, mintha már ez sem érdekelne, mintha már szeretnék túl lenni az üzeneten, hogy utána visszatérjek ahhoz, amit eddig csináltam. Talán annyit kéne mondanom a többieknek, hogy hallgassuk végig, és ha nem tetszik amit mond, vagy kiderül, hazudik, akkor felőlem steak-et is csinálhatnak belőle, de ezt sem teszem meg, pedig tökéletesen illene a legtöbb reakcióhoz. Az idegent figyelem, nincsenek benne kavargó érzelmek, nem készül semmire, valóban csak beszélni kíván, hát tegye. A csalódottságot nem tudja felülmúlni, valahol mélyen talán reménykedtünk abban, Tupilek elénk áll, megmutatja magát, de nem érdemeltük ki, így nincs min csodálkozni. Biishára és Chulyinra pillantok, tudom, hogy ugyanazt gondolják, mint én, más pedig most nem érdekel. A tekintetem visszavándorol Denaail felé, rajta állapodik meg, nem sürgetem.
Mióta Fairbanksbe szólítottak minket a szellemek, néha, ha nem bírok elaludni, felkerekedek éjnek évadján, hogy felkeressek egy régi, kedves helyszínt a múltamból és csendes meditálással töltsem az időt. Nem volt ez másképp most sem, ahogy az egykori Rituálék helyszínén ücsörögtem a főben, törökülésben, a kőkör közepén és hallgattam az éjszaka hangjait, apró neszeit. Létezik ennél elemibb, megnyugtatóbb „altatódal”, amit a természet komponálhat? Még ha az alvás nem is jött össze, ez is kellően kellemes és pihentető időtöltés számomra – kiüríteni az elmét, megszabadulni a nyugtalanító gondolatoktól. Eképpen töltöttem a mostani éjszakámat is a csillagfényes ég alatt, amíg meg nem éreztem a tetoválásomba maró fájdalmat. Egy szempillantást alatt tört szilánkosra az idilli béke nyugalma, ahogy eszembe jutottak az elmúlt pár év pillanatai… a Vörös Hold idején a testvéreim halála, illetve amikor még Kalkuttában izzott fel a sötét kör a vállamon, jelezve, hogy itt az idő – indulnom kell. Talán eljött az idő, amit annyira vártunk? Nem én vagyok az első, aki a sziklához ér, de az utolsó sem, ahogy elfoglalom a helyem a testvéreim körében, akik láthatóan legalább annyira tanácstalanok a „hogyan tovább?” kérdését illetően, mint jómagam is, így csupán szótlanul várok. Hisz mit is mondhatnánk egymásnak? Várunk, csak várunk, egészen addig, mígnem egy ismeretlen alak közeledtére nem eszmélünk fel. Kíváncsian szemlélem az idegent, s még csak az sem rettent el, hogy egy hétköznapi halandó számára egy eltébolyodott őrült benyomását kelti. Mindig is vonzottak a klinikai esetek… Azonban úgy tűnik, számos testvéremben nem csak a megzabolázott kíváncsiság dolgozik, mint bennem. - Viselkedj, kérjek... -reagálok szelíden Sangilak felmorranására, és azt hiszem, a nevét sem kell kimondanom ahhoz, hogy tudja, neki címeztem a szavakat. Ha Denaali közelebb akar jönni, részemről semmi akadálya, nem akadályozom a mozgásában, ám a testvéreimet sem áll szándékomban megakadályozni, amíg túl drasztikus lépésre nem szánják el magukat. Megértem, hogy bizalmatlanok a közelmúltban történtek után, de remélem, annyira nem vakítja el őket az események fénye, hogy amiatt bukjunk el egy lehetséges segítséget, lehetőséget. - Békés szándékkal érkezett, mint hírhozó. Legalább hallgassátok végig a mondandóját, mielőtt meggondolatlanul cselekednétek. Hisz „minden, amit hallunk, vélemény, nem tény, és minden, amit látunk, nézőpont, nem a valóság.”. -felelem nyugodt, semleges hangon, és azt hiszem, a testvéreimnek pont nem kell megmagyarázni a lényeget. Vagy lehet, hogy csak azért vagyok bizakodóbb az idegennel szemben, mert egykoron tizenhármunk közül én álltam legszorosabb kapcsolatban a szellemvilággal? Lehet, hogy igazat mond, és tényleg segíteni akar nekünk, az is lehet, hogy csupán Alignak egy újabb ármánya ellenünk, bár bízom abban, hogy ha májusban külön-külön nem bírt el velünk, akkor most, hogy mind itt vagyunk, sem járna több sikerrel. Mellesleg egy ilyen volumenű esemény minden bizonnyal rengeteg energiát emészt fel, csodálkoznék, ha ilyen hamar újra bekövetkezne hasonló. A szavakat meghallgatni nem kerül semmibe, csupán egy kevés időbe, és egyeseknél némi türelembe. De ennyit csak hajlandóak vagyunk feláldozni érte, vagy nem?
A Vörös Hold óta egyszerűen képtelen vagyok álomra hajtani a fejemet, legfeljebb akkor, ha már alig állok a lábamon a fáradtságtól. Akárhányszor lehunyom a szemem, verejtékben fürödve ébredek nem sokkal később, a képeket pedig képtelen vagyok kiűzni az elmémből. Ahogy teltek a napok, könnyebb lett, pár órácskát már képes voltam nyugodtan eltölteni, de így is már jóval hajnal előtt talpon voltam. Amikor pedig már a házban sem akadt tennivaló, hol a várost jártam, hol az erdőt, mikor éppen melyikhez támadt kedvem, melyik vonzott jobban. A mai nap az erdő hívogató szava köszöntött, ahogyan kiléptem a kissé hűvös éjszakai levegőre, így nem volt kérdéses, ma merre fog vezetni igencsak kora reggeli sétám. Alig jutottam az erdő széléig, amikor a jól ismert fájdalom a lapockámba hasított. Éreztem már párszor az évszázadok alatt, de megszokni soha nem leszek képes. Valami közeleg, valami változik, valami történni fog, vagy éppen már megtörtént. És hogy melyik opciót hirdeti a tetoválás? A nem is olyan régen történtek fényében már képtelen volnék megjósolni. Megtorpanok, ahogyan a kép gondolataim közé furakszik, lehunyva a szemem pedig egyből előtérbe nyomakodik az a jól ismert szikla, amelynél minden kezdődött. Kinyitva a szemeimet az első gondolat talán az lenne, hogy biztos valami rossz dolog vár rák, félnem, aggódnom kéne, de.. csupán a kíváncsisággal vegyes izgalom uralkodik el rajtam, azonnal indulok, megszaporázva lépteimet. Könnyen elnavigálok addig a bizonyos pontig, már messzebbről érzem testvéreim energiáit, akik egészen szép számmal várakoznak már, ám így sem én érkezem utoljára. Szívesen köszöntenék mindenkit, egyesével, egy-egy ölelés kíséretében, ám ahogyan közeledem, elvetem a gondolatot a Testvéreimen uralkodó hangulatot észlelve és inkább csak egy kedves mosollyal és biccentéssel üdvözlöm őket, hogy végül az idősebbik öcsém mellett álljak meg. Nem tudnám megmondani, mennyi idő telik ebben a feszült csendben, amikor érkezik valaki. Kíváncsian fordulok felé és kezdem el szemlélni az idegent, azzal a talán apróságnak nevezhető dologgal nem is foglalkozva, hogy tulajdonképpen hogyan is jelenik meg előttünk. Nem érzek felőle semmiféle energiát, egyelőre nem tudom hova tenni a dolgot, ám ahogyan felharsan a megszólítás, még inkább összezavarodom, a szavai elhangoztával a kíváncsiság még inkább bőröm alá furakodik. Homlokon ráncolva kezdenék el töprengeni mindazon, amit hallottunk, hogy vajon ki lehet ez az idegen, ám Testvéreim reakciói kizökkentenek a gondolatmenetemből. Sura felszólítását követően siklik tenyerem Sangilak felkarjára és ezzel együtt mellé is lépek, érezze, hogy itt vagyok és nem fogom hagyni, hogy bármi ostobaságot csináljon. Izmaim megfeszülnek, amikor Nagojut farkasai az ismeretlen férfi elé ugranak, nem értem, miért kell így "neki ugrani", hiszen eddig egyáltalán nem adta jelét annak, hogy ártó szándékkal érkezett, sőt, ha hihetünk a szavának, információi vannak a számunkra. Nem kell bízni benne, nem kell egyből a köreinkbe fogadni, de felesleges az acsarkodás. Annyit minden ellenkezés és szájhúzás nélkül megtehetünk, hogy legalább meghallgatjuk. Sura mintha csak a gondolataimat közvetítené a többiek felé, apró mosoly suhan át az arcomon, amiért ugyanarra gondoltunk. - Csak egyetérteni tudok a nővéremmel - pillantok röviden Surára, majd tekintetem Denaali-ra siklik -, úgyhogy kérlek, oszd meg velünk, milyen híreid vannak a számunkra - ugyanabból a halovány mosolyból jut a férfinak is, amivel az előbb Nővéremet illettem. Együtt vagyunk mind a Tizenhárman, kétlem, hogy képes volna ártani nekünk és elmondásai alapján nem is áll szándékában. Képtelen volnék morcosan és érzelemmentesen pillantani rá, önnön valómat nem olyan egyszerű levetkőzni még ilyen helyzetekben sem.
// 200. hsz-em nem is kerülhetett volna jobb helyre <3 //
Kezdem unni, az ér? Nevetséges az egész, hogyha jobban belegondolunk. Hónapok óta süket csend vesz körül minket, a mélybe lettünk taszítva, hogy a végén mégis felemelkedjünk, azóta tehettük, amit csak akartunk, erre ennyi idő után mi a szart akar tőlünk a tetoválás megint? Miért nem lehetne, hogy mindenki nyugodtan azt tegye, amit ígért annak a mocskos szemétládának - nem erényem a megbocsátás, ha teremtőről, szellemekről van szó, akkor sem - és innentől kezdve leakadnak rólunk mondjuk.. ne akarjon sokat a szarka, de például: örökre? Szép álom, tudom. Ahogy az is az volt, amiből a tetoválás sajgása rángat ki. Természetesen meztelenül aludtam megint, s mivel a cicomázkodás ilyen lapockahelyzetben nem annyira kenyerem, nagyon szarok az illendőségre és csak felrángatom magamra az első kezem ügyébe akadó ruhadarabokat a szekrényből. Mivel rend sincs benne, így a szisztémámra sem hagyatkozhatom. Mérsékelten lesz szedett-vedett, nem baj, lepukkant hippi voltam már úgyis, belefér a szakadt farmernadrág-fehér trikó-befűzetlen tornacsuka kombináció. Nem gondolom, hogy meg fogok fázni, nem szokásom már néhány évszázada és ha meg bálba kellene mennünk, arról előre szólhattak volna. Mondjuk isten őrizz estélyeket, elég volt a legutóbbi is. Direkt sem tudtam volna jobban időzíteni. Majd megint rám lehet fogni, hogy önkényes késő vagyok, szabadelvű szabotőr, s ha ezt valaki meg fogja tenni, akkor még helyeslek is neki. Vagy megtépem, bár utóbbi nem lenne szerencsés, tekintve, hogy még mindig én vagyok a legfiatalabb. De alamuszi nyuszi, ahogy mondani szokás.. Nem kívánok belefolyni nagyon, elhallgatom a mukkát és hiszem is meg nem is, amit mond. Tőlem az is tiszteletszámba megy, hogy nem mondok semmi szalonképtelent arra, hogy mit gondolok róla és hogy hová is dugja a jelenlétét, meg úgy egyáltalán. Előttem már annyian koptatták a szájukat, hogy egy "Lökjed!"-re se gondolom, hogy vesztegetni kellene az időm. Tudja, ki vagyok, ezt állította, igaz királyi többesben, de magamra vettem, ahogy másnak is inge, hát öltözködött. Bizalom? Nem adom ingyen, az már bizonyos. És a Többiek sem, szóval fel a gatyát, s nem nekünk. Talán még jól is fogunk szórakozni. Sose lehet tudni..
Hiba lett volna mindössze Anguta szívélyes és nyílt üdvözlése okán elbíznia magát jövetelének fogadtatásával kapcsolatban. Mégis valamiféle jelnek szerette volna elkönyvelni, egy intésnek, hogy minden eljövendő nehézség ellenére ennek a találkozásnak pozitív hangulata lesz. Persze a lelke mélyén tisztában volt azzal, hogy a Nagy Egésznek voltaképpen egyáltalán nem számít, hogy ő, Denaali miként éli meg ezt a nem mindennapi találkozást. Minden őt köszöntőt üdvözölt a tekintetével, még a némaságba burkolózó Testvérek felé is biccentett, hiszen úgy érezte, ennyivel "tartozik" nekik is még akkor is, ha nem tűntek túlságosan érdeklődőnek és bizakodónak. Megindult hát a Kör felé, egyre közelebb került Sangilak óriási termetéhez, mígnem lelassította előtte lépteit. Aprót fújtatott, miközben úgy mosolyodott el, mint aki teljes mértékben az előre látható forgatókönyv szerint látja az eseményeket. Szívében nem mutatkozott sem félelem, sem harag. Mindezidáig még senki sem okozott neki meglepetést. Megállt hát Sangilak előtt. Őt nem zavarta a közéjük ékelődő távolság, nem lépett hátra, és teljesen biztosnak hitte, hogy Sangilak büszkeségéből adódóan sem fogja megtenni ugyanezt. Amikor Anguta az ősök nyelvén formálta meg szavait, Denaali apró szemöldökráncolással firtatta a fiatal arcot. Fejében kereste a megfelelő szókészletet arra, hogy minden szót megértsen, illetve hogy válaszolni is tudjon, de biztos volt benne, hogy az első néhány mondata után sikerül majd felvenni a nyelv ritmusát. Ám még nem felelt, csak apró biccentéssel jelzett köszönetet Angutának a gesztusért, egyben néma ígéretet tett arra is, hogy hamarosan minden tudását megosztja a Tizenhármakkal, amit a Szellemek neki is elregéltek. Miután Sangilak kacaja felharsant és kijelentése elhangzott, egy alig érzékelhető lépést hátrált. Valahol, mélyen - elzárva bordaketrece mögé - hálát érzett a védelemnek talán nem nevezhető szavakért, amikkel Sura és Eeyeekalduk próbálták nyugalomra inteni Sangilakot. Ám csak szelíden elmosolyodott, és finom karfelemeléssel jelezte a nőstényeknek, hogy részéről semmi probléma sincs. Mintha várt volna erre. Mintha felkészült volna ezekre a reakciókra. Ezzel párhuzamosan Nagojut megszólítása szemmel láthatóan megmozdított benne valamit, Eska határozott, már-már józanító megnyilatkozása elemébe talált.
Bizalom. Bizalom egy idegenben. Voltak dolgok Denaali életében, amikkel kapcsolatban igen kevés tapasztalatot sikerült magára szednie. Kissé el is szégyellte magát, amiért azt feltételezte, hogy egy ilyen méretű eseménysorozat majd megelőlegezi neki az ilyesmit. Vékony ajkait méginkább láthatatlanná préselte, miközben a harmatos fűszálakon úsztatta végig a tekintetét. - Ha már most kételkedtek bennem, úgy az Ősök szavában sem lesz nagyobb bizalmatok, ami pedig végzetes hiba lenne, Tizenhármak - hangjában egyszerre csendült egy csipetnyi szomorúsággal vegyes komolyság és némi határozottság. - Hadd mutassak nektek valamit! Szeretném, ha mindannyian tudnátok, hogy ha Ti magatok még nem is bíztok bennem, van valaki, aki megteszi. És ezért kell nektek is. Idővel, természetesen. Olyan régóta várt már erre. És egészen biztos volt benne, hogy a Tizenhármak tagjai is egészen másként tekintenek az idő fogalmára, mint a legtöbb halandó ember. Az ő nyolc évszázados utazásukhoz képest néhány perc, óra vagy egy szempillantás csupán. De ez most fontos volt, Denaalinak legalább is elmondhatatlanul. Felsóhajtott. Vállai megereszkedtek, testén apró remegés futott végig. Magában csendesen számolt vissza egészen tíztől, s minden számmal egyre többet és többet mutatott meg magából.
Az emberi álca homokfüggönyként kezdett leperegni Denaali energiáiról. A bőre alatt lakozó hófehér farkas jóval türelmetlenebb volt, mint amennyire Denaali engedte kibontakozni. Száz, kétszáz... egészen hatszáz tavasznyi életerő ragyogott körülötte ott, a Tizenhármak gyűrűjéből kizárva. Élő és forró húsukhoz láncolva érezte a Tizenhármakat, és ez hirtelen olyan hatalmas beteljesülésként találta őt mellkason, hogy szinte gondolkodás nélkül repültek, szálltak a gondolatai. Csupán egy évszázaddal későbbi eseményekre kalandozott vissza emlékei között, nyíltan megosztva mindazt azokkal a Tizenhármakkal, akiket az érdeklődés, a gyanakvás és a kíváncsiság arra sarkallt, hogy minél többet megtudjanak róla. Hogy valóban idegen volt számukra, de ő sokkal közelebb érezte magát hozzájuk, mint kellett volna.
Nem tudhatta, hogy vajon érti-e az ősök nyelvét, de ha a szellemek küldték, ahogy ezt Anguta gondolta, nyilvánvalóan képes lesz megérteni a régi szavakat, és ha nem, talán nem is érdemes időt pazarolni rá. Talán… de mégis, a véletlenek csak a mesékben léteznek, vagy a halandók életében esetleg, akik csukott szemmel járnak a világukban. Nem hitte, hogy a jövevényt a többiek túl negatívan fogadnák mégis, kelletlenül nézett testvéreire, akik dacoltak a szellemek akaratával. Még Nagojut is… Szusszanva fújta ki a levegőt, ahogy a Hűséges ellépett mellőle. Persze nem volt minden veszve, a testvérek közül nem mindenki volt elutasító. Chulyin üdvözölte őt, ami még az ellenségeinknek is kijár, nemhogy egy hírhozónak. Sura és Eeyeekalduk is a meghallgatás álláspontját képviselték, ami bizonyosan nem árthat. Tizenhárman vannak egy egyszerű halandó ellen, aki valamilyen különös oknál fogva ismeri őket. Rég dacolt már a kör izzó fájdalmával és nem most akarta elkezdeni az ellenszegülést. Jól emlékezett a legutóbbi alkalomra, amikor így tett… nem kívánta még egyszer egy kitörni készülő vulkán tövében várni a halált. Sangilak nem mozdult útjából, de úgy tűnt ez nem zavarja különösképpen Denaalit, és bár még nem ejtett egyetlen szót sem ki az ősi nyelven, biccentését Anguta érteni vélte. Persze lehet, hogy tévedett, nem ez lenne az első alkalom, mégis hinni akarta, hogy Magas hegy tisztában van a nyelvükkel, és nem csak udvariassági gesztust lövellt felé a bólintással.
Végül megszólalt. Szavait Anguta némán hallgatta, nem szólt közbe, ha vannak kétkedők nyilván megteszik ezt helyette, bár ő maga nem hallott olyasmit, amibe túlságosan bele lehetne kötni, hacsak nem abba, hogy valaha is bízni fognak a jövevényben. Nem. Elképzelni sem tudta, hogy ilyen fogadtatás után ez életképes opció, de remélte, hogy téved, bár még ő maga sem tudta, hogy kell-e bízni benne, vagy elég meghallgatni. Aki az ősök szavát cipeli, vajon egyenértékű az ősökkel? Bízhatnak az üzenetben a hírvivőbe vetett bizalom nélkül? Aligha, ha csak nincs kőtáblára vésve, vagy pergamenbe írva, amit az elődök generációról-generációra továbbítottak. Denaali viszont semmi ilyesmit nem hordott magánál… marad a bizalom megelőlegezése, aztán… aztán ki tudhatná előre?
Érezte. Érezte, ahogy az energia lángra kap a jövevény teste körül, ahogy Denaali emberi álcája semmivé foszlik. Remegés futott végig idegein, arcára merev maszkot húzott, tágra nyílt szemei sötéten meredtek előre, ahogy a pulzálás körbefonta őt, mindannyijukat. Nem nézett másra, nem akart másra nézni. Csupán a szellemfarkast nézte, ahogy rétegeiben dobálja le magáról az évszázadok lepleit. Az első gondolata Alignak volt, de mégsem… csak hasonlított a kisugárzása hozzá, mint ahogy mindenkié, aki tőle származott. Egy testvér bontakozott ki előttük, és Anguta földbegyökerezett lábbal figyelte Alignak leszármazottját. Bosszúért kiált az elfeledett testvér, amiért atyját a mélybe taszították? Fiatalabb volt náluk, esélye sem lenne, és ha ezért jött volna, a halál jutna neki osztályrészül csupán. Talán így akarja befejezni? Letaszítva, mint a Holdisten? Magas hegy… ami végül a földre omlik, ahogyan fél évezrede a Hold is alábukott a Tizenhármak akaratának súlya alatt? Az ősök szavát ígérte, és csak kérdéseket kaptak…
Emlékek, rég eltűnt korok elfeledett emlékei bontakoztak ki elméjében… vagyis nem elfeledettek, valaki emlékezett rájuk és most felidézte számukra. Tupilek eleven valója jelent meg, szavait Denaali tolmácsolta, mégsem hitte egy percig sem, hogy valótlant állít. Megérezte volna, Magas hegy már nem rejtegette energiáit védelme mögé, már nyitott könyv volt a Tizenhármak számára minden egyes érzése, minden egyes… gondolata, amit őszintén társított a hangtalan képek mellé. Évekig el tudott volna merülni az emlékben, még ha olyan szörnyű esemény is kapcsolódott hozzá, amit ők a Tizenhármak követtek el Alignak ellen. Mégis, Tupilek állt előtte… Denaali előtt, ott, ahol Anguta sohasem látta… láthatta őt. Titkok tudója fiatal testvérük, amik kíváncsisággal töltötték el. Bizalom? Talán épp most vágja el mindegyikük torkát miközben révetegen saját elméjük fogságában vannak zárva, bár ez csupán választás kérdése. Anguta mint, ahogy mindannyian elszakadhatnának a képektől, fordíthatnának több időt a külvilágra, de a Teremtő nem kívánt a Sziklán lenni, nem kívánt a többiekkel osztozni a bizalmatlanságukban, vagy épp kedvességükben Denaali felé. Tupileket akarta látni, és bár felfogta, amit a Sámán kért Denaalitől, nem érezte át rögvest a kínt, amit ez a fiatal farkasnak okozhatott. Magány… hosszú-hosszú évszázadokig… egyetlen fajtársa sem tudhat róla, mert akkor a hír tovaszáll, hazudhatna persze, beilleszkedhet az emberekhez, élhet emberként, mert álcája tökéletesen alkalmassá tette erre, még az alapítók sem láttak át rajta, mégis élete csupa hazugság lenne… volt. Ezt tette vajon? Hátat fordított mindennek, ami lényét jellemezte, hogy teljesítse Tupilek óhaját? Anguta kíváncsisága fokozódott.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nyugtalan éjszaka, forgolódás az ágyban és hosszantartó merev mennyezetre való révedés a sötétben után úgy döntök, hogy motorra ülök és kerülök néhányat a városban. Tökéletes arra, hogy kiszellőztessem a fejem és egyszerűen csak ne gondolkodjak. Bukósisak nincs rajtam most sem, csupán egy farmert, pólót, a csizmáimat és egy dzsekit aggattam magamra, mindegyikből azt, amelyik éppen a kezem ügyébe került. Mielőtt pedig kétkerekűm nyergébe ülnék, elszívok egy szál cigit, a kávéról pedig lemondok, lévén, hogy az ébrenléttel nincs semmi gond - na mintha egyébként annak érdekében kortyolnám reggelente meg napközben több alkalommal is. A Barnetteről kanyarodok a 1st Avenura, hogy a Chena mellett haladjak az éjszakában, amikor égető fájdalom mar a lapockámba és ennek köszönhetően sikerül is a kormányt megrántanom. El nem esek - ennél azért már jóval gyakorlottabb vagyok -, de a dolog váratlanul ér, mint mondjuk eddig mindig. Visszafojtottan és cifrán káromkodok egyet a viszonylag kihaltnak tekinthető utcán, a gondolataimba pedig egyértelműen befészkeli magát egy hely képe, amely igen meghatározó emléket őriz számunkra. A jelzés ennél aligha lehetne egyértelműbb. Újra fordulok, ezúttal ki a beton tömkelegéből, a lelki szemeim előtt kristálytisztán kirajzolódó hely felé. Ameddig tudok, addig motorral megyek, majd a kétkerekűt leparkolva hagyom magam mögött, hogy felérjek a sziklához. Testvéreim egy része már itt van, illatukat, energiáikat érzem, én pedig a felfelé vezető utat saját gyorsaságom sebességével teszem meg. Tudom, hogy tisztában vannak érkezésemmel még azelőtt, hogy megpillantanának, felbukkanásom mégis olyasmi, hogy egyik pillanatról a másikra gyarapítom a már megjelentek számát. Aki rám emeli tekintetét egy főbólintással köszöntöm és a szikla pereméhez közel állok meg. Az elmúlt hónapok őrülete után úgy érzem bármi történhet itt és most, legalábbis a tetoválás felizzása és a testvéreimmel való egy azon viszonylag kis területre való csoportosulások emléke erre sarkall. Így a félmeztelen fickó felbukkanása mondhatni nem váltja ki belőlem a legnagyobb és legmélyebb meglepetést. Szavai pedig nem túl megnyugtatóak, hiszen tud rólunk és azzal is tisztában van, hogy miként is kerültünk mi ide, szót ejt az ősökről és utalást tesz Atyámra is, és ezen információkról való ismeretének hangot adása mind olyasmi, amit - egyértelműen úgy tűnik nem csak én - nem veszek jó néven. Ez meg mégis mit jelentsen? Néhányunk csendesen fogadja, mások hangot adnak véleményüknek. Én a magam részéről szintén a hallgatagok sorát erősítem, nem teszek semmit hozzá az előttem szólók mondanivalójához, mert egyelőre feleslegesnek ítélem. Amúgy sem voltam soha a szavak embere, farkasa pedig még annyira sem. Bizalmam megtépázódott az elmúlt évszázadok során és nem osztogatom azt csakúgy, főleg nem első szóra egy vadidegennel szemben, de még másodikra sem. Ettől függetlenül nincs bennem támadó szándék, pontosabb meghatározás az, hogy várakozó állásponton vagyok, aki gyanúval méregeti ezt a bizonyos Magas hegyet. Bizalmatlanul, komor képpel, összehúzott szemréseimen át figyelem az idegent, arra várva, hogy felfedjen valamit a szándékaiból és ne mézes-mázas szavakkal tegye azt. Mutat valamit, lássuk mit... Azt gondoltam, hogy bármire fel vagyok készülve a "haza rendelésünk", Alignak bosszúi, a testvéreink elvesztése majd feltámadása, a sebekből - nem csak fizikai - való felépüléseink vagy az arra való kísérlet, Nagojut vallomása után már nem érhet olyasmi, ami ekkora döbbenetet válthat ki és úgy érzem ez még csupán némi ízelítő, a kezdet. Nem vált ki belőlem a tudás és az emlékek meglátása, az energiák beazonosítása testvéries érzelmeket. Haragot, csalódottságot, évszázadok hazugságainak keserű ízét azonban igen. Ujjaim begörbülnek és ökölbe szorulnak kezeim, ahogyan ajkaim is összepréselődnek, mást azonban nem cselekszem, annak okán, hogy most már várom azt a bizonyos békát, ami a torkomon/torkunkon lesz lenyomva egy újabb felfedett ténnyel, emlékkel és igazsággal, aminek a leple még csak éppen, hogy meglibbent, de le nem hullott még. Mert abban bizonyos vagyok, hogy tartogat még ez az idegen olyasmit számunkra, ami az eddig megtudottaknál is keserűbb és gyomrot megfekvőbb lesz...
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Csak egy halk sóhajjal kommentáltam azt a módfelett meleg üdvözlést, amit az újonnan érkező kapott. Mondjuk miért is lepődök meg igazából. Ja, hogy nem lepődtem meg, értem. Olyan közegben, amikor már igazából egymást nem tudjuk, pontosabban tudják egyesek elviselni ilyen társaságban, mire várhat egy idegen. Főleg akkor, ha inkább mást várnak helyette, nem pedig őt. Sajnos ez a szomorú igazság, egyáltalán nem voltunk valami befogadó társaság már jó ideje. Főleg, mióta visszajöttünk és próbálunk egymás mellett élni. Ami, mondanom se kell, nem éppen a legjobban sikerülni vágyó projectjeink egyike. Túl hosszú idő telt el ahhoz, mindenki túlságosan fejlődött a maga irányába, hogy itt csakhamar egység legyen. Legalább is így az elmúlt időszaknak nagyon csúnyán az volt a tanulsága, hogy ez hosszútávú lesz... vagy ellenkezőleg, amit Eskának is mondtam a sétánk idején. Vajon ezért vagyunk itt? Szerintem csakhamar választ fogunk kapni erre a kérdésre remélhetőleg. Úgy tűnik az idegen, pontosabban Denaali, ha már bemutatkozott, nem pont egy szívbajos fajta. Legalább is valljuk be, azért csak úgy megközelíteni egy nagydarab afro-amerikait, akit amúgy Sangilaknak hívnak, azért nem kis dolog. Mondjuk igazából ezt az egész társaságra mondhatjuk, vannak olyanok azért ezen a világon, akik ha tudják, kik is vannak a közelben, nem feltétlenül jönnének oda hozzánk. Viszont úgy tűnik a mai napra inkább félreteszem a biztosnak nevezhető megérzéseimet, ahogyan elég hamar kiderül, hogy nem éppen egy földi halandó érkezett hozzánk. Az egyszerűt nem teszem hozzá, elvégre ha valaki tudja, kik vagyunk, az már messze nem egyszerű. De már a halandó se stimmel. Egyre inkább nőtt a kíváncsiságom... főleg, amikor megmutatkozik előttünk és megérezzük az erejét. Egyelőre úgy tűnik, hogy fiatalabb nálunk, de ahogyan eddig elrejtette maga elől az eddigi kilétét, már ezt se venném teljesen biztosra. Viszont maga tisztázásával kezdi a találkozót. Én ezt egy beleegyező bólintással nyugtázom, elvégre mindig így kell kezdeni, ha információt adunk át. Tisztázni kell magát a forrást, hogy mennyire megbízható. Megérzem az energiáit, amelyek közelednek, én pedig lehunyom csak a szemem, hogy így fogadjam azt, amit ad. Lelki szemeim előtt elevenedett meg a történet, egy szeletje a múltnak, melyet úgy ahogy elég pontosan sikerül beazonosítani. Évszázadokkal korábban, a nagy gyilkosságot követően, mikor leráztuk magunkról az akaratlan igát. Nem kicsiny a meglepődésem, mikor kiderül, hogy ki is az illető. Egy testvér. Egy eltitkolt testvérünk, még ha a jelek szerint nem is abból a korból, mikor mi megkaptuk az áldást. Persze a vér az vér marad, ahogyan a leszármazottaink is annak tekintik egymást több generációs különbségekben. Nagyon furcsa így látni Tupileket. Látni őt az események után és bár érződik belőle a tetteink súlya, mégis tartja magát. S az a beszélgetés. Magamban elemezgetem, miért is mutatja ezt nekünk. Szemrehányás? Semmi ilyesmire utaló hangsúly nincsen a megnyilvánulásában, a történtek inkább aláfestésnek tekinthetőek. Ködösítés. Nem, az ilyen emlékképekkel aligha lehet variálni. Mondjuk erről lehet Kilaunt kellene megkérdezni inkább, de az illúziók az ő kezében vannak... bár ki tudja, Denaalit mivel áldották meg a szellemek, ez még nem derült ki. Mindazonáltal nem nagyon érzékeltem hazugságokat a másikból, pedig ha valaki, én azonnal megérzem még csak a próbálkozások szikráját is. Egyelőre teljesen őszinte az, amit látunk, ha valaki kérdezné a véleményemet. Nem kért tőle egyszerű dolgot Tupilek, jegyzem meg magamban, mikor az emlékkép halványulni kezdett. Magamban emésztgettem az új információkat a titkolt testvérünkkel kapcsolatban, ahogyan még nem szólaltam meg. Voltak kérdéseim, ó, még szép, hogy voltak. De egyelőre még megtartottam őket magamnak. Amíg adják maguktól, addig nem szándékozom megszakítani a folyamatokat közbekotyogásokkal. Kíváncsi vagyok, magától milyen messzire fog elmenni ilyen téren.
Valahol elkeserítő a dolog, hogy alig pár perce vagyunk kénytelenek egymás társaságát élvezni, és már az első adandó esemény ennyire megosztja a sorainkat. De hogyan érthetnénk egyet valamiben, ha egymást között sem töretlen a béke, a bizalom? Nem tudom, hogy jelen helyzetben inkább örüljek a helyzetnek, vagy sem, hogy ennyire megosztóak a reakciók – hisz ahogy már említettem, ez is csak arra utal, hogy köztünk sem épp teljes az összhang, másfelől viszont egyfajta védelmi rendszernek is felfogható… még jó, hogy mindig akad egy olyan akit kétségek gyötörnek, így a többiek sem tudnak gond nélkül az esetleges bajba rohanni. Mindezek ellenére azonban csak úgy tűnik, hogy sikerül eljutni arra a pontra, hogy meghallgatjuk az idegent, adva egy esélyt a bizonyításra. Ismét szót emel az idegen, én pedig kíváncsian várom, hogy a szavakon túl is történjen valami – igaz, ami történik, arra még én sem számítottam… A farkasa energiáit megérezve akaratlanul is eltöprengek azon, hogy vajon a valós korát fedte fel előttünk, vagy hozzánk hasonlóan ő is csak a jéghegy csúcsát mutatja? Mert az, hogy egészen idáig ilyen jól sikerült lepleznie az energiáit, az eddig tapasztaltak alapján inkább idősebb farkasra engednének következtetni. Mindenesetre ilyen apró észrevételekkel egyelőre eszem ágában sincs megakasztani az események folyamát, tovább várok, egészen addig, míg részesei nem leszünk a férfi egykori emlékének… A Teremtőm láttán akaratlanul is összeszorul a szívem néhány pillanatra, felidézve azt a sóvárgást, amit a Vörös Hold éjszakája után hallottunk feltámadt testvéreinktől, akik a szellemvilágban személyesen is szót válthattak vele. Nem mint ha annyira vágynám a halált, de tagadhatatlan, hogy jómagam is régóta hiányolom azt, akitől az erőm kaptam. De nem ez a megfelelő idő a sajnálkozásra, így gyorsan elhessegetem a fájó érzéseket, hogy minél inkább a Denaali által közvetített képekre tudjak koncentrálni. Talán magam sem realizálom, hogy az emlékképek előre haladtával teljesen kiül az arcomra a meglepettség, amit csak egy pillanatnyi, tova illanó szégyenérzet zavar meg, ahogy Alignak halála is szóba kerül. Valahol valóban szégyenletes, ha egy gyermek a szülő felé fordul, az ellen, akitől az életet, erőt, életének célját kapta, de vannak helyzetek, amikor egyszerűen nincs más megoldás. Ha visszautazhatnánk az időben, jó eséllyel akkor is ugyanúgy cselekednénk. - Miért? -töröm meg a sorainkba beállt csendet percekkel azután, hogy vége szakadt az emlékképnek - Miért akarták atyáink, hogy ne szerezzünk tudomást rólad, ha gyakorlatilag a testvérünk vagy? -tettem fel az első, eszembe ötlő kérdéseket, de a következőek sem várattak magukra túl sokat. - „…és soha ne tudja meg a világ, hogy létezel. Csak ha már felkészült rá. ” -idéztem vissza a szavait - Ezek szerint most érkezett el ez az idő, azt viszont még mindig nem tudjuk, hogy mi a célod? Azok a nagy dolgok, amikre atyám hivatkozott? Azon túl, hogy az őseink üzenetét közvetíted számunkra. –elvégre, ha csupán ennyi mondandójuk lett volna, jóval egyszerűbben is kifejezhették volna számunkra. - Ha nem túl indiszkrét a kérdés… Mi az a bizonyos megállapodás, amiről szó esett? Hisz gondolom, túlmutat azon, hogy maradj rejtve a világ szeme elől. -teszek fel még egy utolsó kérdést, így egyelőre. Nem mint ha nem lenne több belőlük, csak félő, hogy mire a végére érnék, az eleje elfelejtődne, szóval csak szépen, prioritás szerint szortírozva.
Rezignáltam veszem tudomásul, hogy testvéreim közül akadnak, akik képtelenek hideg fejjel gondolkodni, és kivárni a végét valaminek. Meg kellene lepődnöm, mégsem tudok, mert nincs min. Az elmúlt két év megmutatta, hová jutottunk, így nincs miért akár jelét adnom annak, esetleg nem értek egyet az erőszakos fellépéssel. Semmiféle fenyegetés nem érkezett az idegen felől, akkor miért? Magabiztos és határozott, nem véletlenül van itt, és a mosolyom sem volt az a jó előbb, de a miértje az én titkom. Pedig a napnál is világosabb, hogy ki ismerhet minket, ki tudhatja így, ahogy Denaali fogalmazott, kik vagyunk. Csakis olyasvalaki, aki kapcsolatban áll azzal, akit mi hiányolunk. Minden egyes mozdulatán látszik, azzal is tisztában van, kitől mire számíthat... egy idegen... hát persze. Idegen, nekünk, egyelőre, és mégsem az. Ennek ellenére csak mosolygok, türelmes vagyok, megvárom, míg beszélni hagyják őt. A gondolatai repkednek, keresi a szavakat, hiszen ősi nyelven szólították meg, és én a fát támasztva hallgatom, mit felel. -Végre... talán rád hallgatnak, Denaali, talán... ~megértik. Én már letettem arról, hogy bárkinek bármit is mondjak, szó szerint kivontam magam a társaságból, és nem álltam messze attól, hogy megtegyem, amit jónak látok. Belefáradtam, ha lehet így fogalmazni, és a makacssággal szemben már nem kívántam harcolni... reménytelennek tűnt, és én elkönyveltem annak. Az üzenet lehet az, ami új erőt ad mindannyiunknak, és befejezzük az óvodát.Hogy így lesz-e? Majd elválik.
Ellépek a fától, közelebb Denaalihoz, és úgy figyelem az álca levetését, farkasa erőteljes energiáit, az emlékeket, melyeket megoszt velünk, amik úgy elevenednek meg, mintha részesei lennénk. 600 évet mutat magából, 600-at, de vajon tényleg valós-e a kor? Teljesen mindegy, nem ez érdekel, hanem az az energia, amit felőle érzek. Rejtették előlünk, titkolták, hogy van még egy fivérünk, mert tudták, hogy bűnbe esünk, tudták, hogy letérünk az útról. Ő viszont tiszta maradhatott így, akinek a kezéhez nem tapad vér. Az égre pillantok, Sura tulajdonképpen megkérdezi, amire magam is kíváncsi volnék, és ha jól sejtem, a testvéreim is. Most érkezett el az idő... kellett hozzá az idei pusztítás, hogy azok, kik a szellemvilágba távoztak, hogy visszatérhessenek, átértékeljék amit szükséges. Elérkezett az idő... hát lássuk, halljuk, vagy bukjunk el együtt, vagy értsük meg Tupilek kívánságát. Halvány reménysugarat érzek, olyat, amit az elmúlt két évben egyszer sem, ami miatt már-már kiléptem volna jelenlegi életemből. Denaalit figyelem, mosolyogva, szótlanul és türelmesen, az idő nem számít.
Nem tetszően fújtam egyet Sura intésére, mégis ez, valamint Yee közelsége, szelíden csitító simítása egyelőre elég erős féknek bizonyult. Mindig is hirtelen természet voltam, ez pedig az évszázadok múlásával ugyan csillapodott, mégsem veszett el teljesen. Túl támadó lennék? Nem látom be, mi baj volna ezzel, mikor rajtam kívül még vannak tizenketten, akik türelemmel bírnak, lelkükben jóval nagyobb békével szemlélik a világot, benne ezzel az Idegennel. Megáll előttem, szemem összeszűkül, ahogy állom pillantását és jól sejti, halvány késztetés sincs bennem, hogy egy tapodtat is odébb álljak. Nagojut farkasai a közelemben szegezik figyelmüket a sápadt bőrű férfifa, a többiek várakoznak. Én is, ami azt ileti, de nem foró kását kerülgető elmélkedésre. Valamit mutat. Miért? Miért olyan fontos az neki, hogy bízzunk benne?
Látom, érzem és hallom, mintha a sajátom volna minden mozzanat. "...ne Teremts és soha ne tudja meg a világ, hogy létezel." Megrebbent a szemem, kezem pedig ökölbe szorult, állkapcsomat szorosan összezártam, s ha a többiek felé tekintett, hát nem kíséreltem meg pillantását keresni, csak eltekintettem a Szikla pereme felé. Valami kezdett undorító gombóccá állni a gyomromban, olyasmivé, amit jó volna felöklendezni, de mivel nem létezik, így ez lehetetlen. A világ sose tudta meg. Mi sose tudtuk meg, hogy van még egy testvérünk, ő hallgatott egészen eddig. Le akartam tagadni, a képébe ordítani, hogy hazudik, az emlék, amit megosztott velünk csupán kitaláció, egy Kilaunénál is jobb illúzió. Mi a Tizenhármak vagyunk, nem a Tizennégyek! Néztem a peremet s ha lehetőségem nyílt volna rá, most újból levetettem volna Atyámat innen. Képesek voltak ezt ennyi éven át elhallgatni, őt pedig a légmélyebb magányra ítélni. A Szellemekre, hiszen mi is egyedül vagyunk a saját átkos Körünbe zárva, neki pedig ennyi sem engedtetett meg. Miféle beteg játék ez, amit velünk űznek? Hallom Sura kérdéseit, s örülök, hogy képes megragadni a racionalitás fonalát, fontos kérdésekre szorítkozni. - Mindig éreztél minket? - Sehol sem volt hangomban az a kevélység, amivel az imént kinevettem, vagy olyan könnyedén odavetettem neki szavaimat. Egészen halk voltam, monoton, miközben kiszáradt a szám. A Nővérem rákérdezett mindarra, amit jelenleg mindjájunk érdeke volt tudni, engem ezen kívül csupán ennyi érdekelt.
Már most kételkedünk benne? Nem, részemről legalábbis semmiképpen sem, de a bizalom és a kételkedés között úgy hiszem, bőven akadnak még alternatívák. Nem szeretem a kell szót. Sem hallani, sem használni, a kényszer olyan dolog, ami alól szeretek kicsusszanni, ám eszemben sincs saját szavaim ellen tenni, bármit is akar mondani, mutatni, tegye, végighallgatom, végignézem, s kiderül majd, milyen horderejű dologról van szó, mennyire kell komolyan venni, és mennyire üt át belőlük, hogy valaki bízik benne. Nem mondom, hogy nem kapargatja elmém felszínét a gyanakvás, hogy mindez valami sokkal mélyebb, mint azt elsőre bárki feltételezné, de nyugtával dicsérem a napot. Csupán bólintok, részemről így fejezve ki, hogy mutassa csak. Nyitott vagyok rá. A remegését szívem szerint elűztem volna, valamiképp belső késztetésem volt arra, hogy kicsit megkönnyítsem számára a helyzetet, mert határozottan nem lehetett könnyű előttünk állnia, olyan tudás birtokában, amiben nagyon keveseknek van része. Mindünket tán senki más nem is ismeri. Évei súlyának emelkedésével jött a bizonyosság, hogy nem tartozik kizárólag csak egyikünkhöz, túl idős, s ha bárkinek gyermeke lenne, az emlékezne rá. Kihez tartozol hát, Denaali? Bölcs Atyám megfontolt utóda vagy, esetleg az elhamarkodott Alignak emelt a sorainkba, tán céltalanul? Ki adott végül értelmet létezésednek? Értelmet... Nézőpont kérdése. Úgy tűnt, csupán némán állom végig az emlékrohamát, de valójában nagyon sok mindent megmozgatott bennem, ami azt illeti, túl sokat is. Nem értettem, miért volt ez jó bárkinek is, mi cél lebegett sokunk Atyjának szeme előtt, mikor ilyen lehetetlennek tetsző dologra kérte. Közelebb léptem, nem tudom igazából, mi vezette a mozdulataimat, talán az én ritkán együttérzőnek tűnő jellememtől sokak számára idegen, ahogy arcára rebbennek fakó ujjaim. Engedem, hogy energiáim lágyan burkolják be, miként a hajnali köd öleli a várost, erdőket, hegyeket... Így köszöntöm, adva neki talán végre egy kis jót is a túl hosszú, és számomra egyelőre értelmetlennek tetsző magánya után. Az előző szavaimmal talán éles ellentétben áll az, amit teszek, de ha Atyám úgy gondolta, megbízhat benne, és valami hatalmas horderejű dolgot bíz rá, akkor nem fordulhatok, fordulhatunk el tőle. Nem mondom, hogy a bizalmam az övé, de kétségkívül pillanatok alatt váltam nyitottabbá az irányába. A látszat talán sokszor más, de közel sem vagyok olyan nyakas, vagy épp érdektelen a jelenre, mint egyes testvéreim, csak éppen van olyan oldalam, amit nem szeretek az előtérbe tolni, mert túlságosan sebezhetővé tesz. Nem mondok semmit, számomra ez most nem a szavak ideje, de érezheti, hogy a kimondatlan támogatásomat megkapta, beszéljen csak, mindent el fogok követni, hogy végighallgassa minden testvérünk. Egyébként is kérdeznek, beszélnek helyettem mások, én magam az évszázadok során elsajátítottam a türelmet is, amíg nincsen vége a történetnek, nem áll rendelkezésre a teljes kép, és sajnálnám a fonalat megszakítani kérdésekkel. Sura talán túl gyakorlatias, túl gyorsan szeretne megérteni mindent, nem hibáztatom, de úgy vélem, időnk azért akad bőven. Így hát, én kivárom a mese végét, a kérdéseim, amiket addig nem tesz fel más, még ráérnek.
A kreativitásom azóta túlteng, hogy a Vörös Hold éjszakáját túléltük. Azt hiszem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, nem csupán nekem csaponganak a gondolataim, pörögnek folyamatosan a fogaskerekek a fejemben. Szerintem minden egyes testvérem valami hasonlót élhet át, és várja, hogy valami történjen. Bármilyen változás, előrelépés, akármi. A nappalok azonban ugyanolyan csendesek és eseménytelenek már hónapok óta, akárcsak az éjszakák. Szinte a szél sem rezzen, nemhogy különleges, mindent elsöprő ősi energiák keringjenek körülöttünk. Így aztán, jobb híján a mai éjszakát is alkotással töltöttem. Lázasan dolgozott a kezem, újabb művet formálva, immár sokadik alkalommal. Odafent az emeleti folyosó már tele volt a szobraimmal, amelyeket az utóbbi időben sikerült formába öntenem, és most is arra készültem, hogy plusz egy kerüljön a nemrégiben verbuvált gyűjteménybe. Talán be tudtam volna fejezni néhány órán belül, mielőtt a nap első sugarai felbukkannak a horizonton, talán nem. Már sohasem fog kiderülni, hiszen a hirtelen testembe maró fájdalom úgy önti el az agyamat egyetlen pillanat alatt, hogy kezeim ökölbe szorulnak. A levegő sípolva szökik ki a tüdőmből, a készülő agyagszoborba oda nem illő mélyedés formálódik, ahogy megszorítom összegörnyedés közben. Aztán a meglepettséggel vegyes fájdalom alig érezhetően ugyan, de enyhül egy kicsit. Most nem olyan könnyed a mozdulatsor, ahogy lecsúszok a székről, de tudom, hogy mennem kell. Egyértelmű az üzenet, és nem kívánok késlekedni, nincs bennem a késztetés elleni lázadás csírája. Nem sokat kellett gondolkodnom az útirányon, még ennyi év távlatából is emlékeztem rá, hol van a Szikla. Mire odaértem, már voltak néhányan a testvéreim közül, de ahogy elnéztem, még semmiről nem maradtam le. A megszokott feszültséget leszámítva viszonylagos volt a nyugalom, tehát nem kellett attól tartanom, hogy valami rendkívüli történt, amíg úton voltam. Akkor valószínűleg már nem ácsorognának egymás társaságában ilyen csendesen, már-már békésen. Legalábbis első látásra, hiszen az energiák már jóval beszédesebbek voltak, valahogy mióta visszatértünk, egyetlen alkalommal sem sikerült úgy találkoznunk, hogy ne történt volna valami. Én a magam részéről törekedtem arra, hogy kimaradjak a szócsatákból, de vannak olyan alkalmak, amikor ez lehetetlen, ráadásul senki nem képes teljesen kibújni a bőréből, így én sem. Miután üdvözöltem a többieket, csendesen Sura felé irányítottam lépteimet, és nem messze tőle helyezkedtem várakozó állásba. A kíváncsisággal vegyes feszültség energiája jól érezhetően táncolt a bőröm alatt, de szerintem valahol mindnyájunkban ott voltak ezek az érzések, különben nem jöttünk volna ennyire sebesen. Akárcsak én, úgy szerintem a többiek is alig várták az elmúlt hetek alatt, hogy valami történjen, és most végre úgy tűnt, hogy valami útmutatásban lesz részünk. Őszintén érdekelt a hogyan tovább kérdése, így amikor mind a tizenhárman jelen voltunk, már csak arra a bizonyos üzenetre, utasításra vártam, egyik lábamról a másikra állva türelmetlenségemben. A hírhozó azonban nem olyan formában jelent meg, mint ahogyan számítottam rá. Talán nem kellett volna meglepődnöm azon, hogy valami váratlan történt, nem pedig az, ahogyan elvárható lett volna, ami egyértelműnek tűnt volna számomra, de a szemöldököm felvonásán túl nem adtam hangot eme érzelmemnek. Csendesen, kissé gyanakvóan figyeltem a fák közül kibontakozó alakot, önkéntelenül is elzárkózva kicsit tőle, pedig eredetileg úgy jöttem ide, hogy nyitottan állok hozzá bármihez. Egy idegen azonban, aki látszólag túl sokat tud, nem adott okot arra, hogy tárt karokkal fogadjam őt, viszont arra sem késztetett, hogy első felindulásomban elküldjem a fenébe. Volt helyettem nem is egy olyan testvérem, aki szóvá tette a bizalmatlanságot, a kételyeket, nem túl barátságos fogadtatásban részesítve a férfit. Úgy ítéltem hát meg, hogy bármennyire szerettek volna számba tolulni a szavak, egyiket sem mondtam ki, mert felesleges időpocsékolás lenne. Sangilakkal együtt kis híján én is felnevettem azon, hogy ne lenne okunk kételkedni, ám végül ajkamba haraptam, pillantásomat néhány pillanat erejéig a földre szegezve. - Bocsásd meg nekünk, de minden jogunk megvan a kételkedésre, amíg nem bizonyítod valamiképpen a szándékaid tisztaságát! – ezúttal már nem bírtam szó nélkül hagyni a szavait, és reméltem, hogy nem feleslegesen rabolja az időnket, és nem fogjuk megbánni, hogy időleges „bizalmat” szavaztunk neki. Legalább addig, amíg elmondja, amiért ideküldték az Ősök, amíg megmutatja, amit annyira szeretne. Talán választ fogunk kapni a kérdéseinkre, talán csak még többet fog szülni. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, de ahogy lopva körbenéztem az egybegyűlteken, úgy egyikünknek sem volt sok ötlete. Az energiák végigtáncoltak a bőrömön, ahogy felszabadította a benne élő farkast. Sok száz évnyi erő buzogott fel, újra felébresztve bennem némi egészséges gyanakvást. Két karomat kissé elutasítóan fontam össze magam előtt, de sem szavakkal, sem tettekkel nem támadtam a férfira. Sokkal jobban érdekelt, hogy miért jött, mint az, hogy miként lehetséges ez az egész. Az emlék pedig lassan be is kúszott elmémbe, némán figyelve a lezajló párbeszédet a két férfi között, amíg a kép el nem tűnt lelki szemeim elől. Fogalmam sincs volt, hogy mi lehetett ez az egyezség, amiről szó esett, pedig nagyon fúrta az oldalamat, és Sura engem megelőzve fel is tette a kérdést. Kicsit talán megnyitottam a szívemet felé, ha Tupilek a bizalmába fogadta őt, biztosan nem ok nélkül tette, hiszen mindig is józanabb és bölcsebb volt Atyánknál, egyetlen hibás döntésének azt tartottam, hogy a végsőkig támogatott egy őrültet, bár másfelől megértettem, hiszen a nővéremért én is ugyanezt tettem volna. - Nem akarlak sürgetni, de mondd, Magas Hegy, mit kíván hát tőlünk Tupilek? – kérdeztem végül csendesen, a lényegre szorítkozva. Biztosra vettem ugyanis, hogy minden kérdésre, ami bennem megfogalmazódna, ugyanúgy sor fog kerülni a többiek szájából, ráadásul a leginkább engem foglalkoztatóak már elhangzottak.
Denaali úgy érezte, mintha az évszázadokon át lelkére tapadt makacs és átláthatatlan súlyháló legfelső rétege lefoszlott volna róla. Nem ringatta magát abba a hitbe, hogy ezentúl majd Testvéreihez fog tartozni, hogy ezzel a megnyilatkozással majd helyet adnak nekik saját körükben, de feloldozás volt számára végre lenni valakinek. Már volt haszna a nevének, mert már lesznek olyanok, akik használni fogják. Szeretett volna hinni Kaskae szavaiban és a Főnök hitében, de miután felocsúdott saját kábulatából és körbenézett Testvérein, csak tűnődve fürkészte a némán csodálkozók arcait. Dühösebb társai érzelmei - már amennyiben érezhette őket - égették meztelen bőrét. De elégedett volt. Emlékezett még Tupilek szavaira, azokra, amiket legutolsó beszélgetésükkor mondott neki. Ezért már azzal is megelégedett, ha nem fogadták őt közömbösen. Hogy egyáltalán valamiféle érzést tápláltak iránta. Úgy érezte, hogy lábai hálásak lennének, ha megszabadulna teste súlyának cipelésétől és helyet foglalna a fűben, ahogy Tupilek mellett nézte a lemenő Napot, de nem akarta feláldozni Testvérei látványát, hiszen úgy falta őket, egész lényüket, mintha az életet jelentenék számára.
Percek múltán Sura emelt szót elsőként, mire Denaali keserűen elmosolyodott. Finom, könnyed mozgással kerülte meg Sangilakot, hogy az Új Élet elé léphessen. Amikor azonban megérezte Eska mozzanatát, lelassított, majd kicsivel Sangilak háta mögött megállt. Ahogy a szőke nő felé lépdelt, aprón tátotta el a száját. Tudta, hogy semmi oka sincs félelemre, hiszen a Hajnali Köd felől nem hogy nem érzett fenyegetést, de az energiáit úgy ismerhette meg, ahogyan eddig még soha azelőtt. Mint az ember közeléből elszokott vadkutya, olyan riadalommal villantak meg szemei a mozdulatra, az érintésre. Nem akarta őt elijeszteni, sőt, hagyta lecsukódni szemhéjait, és mint megfáradt utazó, úgy fújta ki a tüdejében rekedt levegőt az újdonság megnyugtató, évszázadok óta vágyott örömére. Szerette volna megköszönni neki, de talán beszédesebb volt ahogy ráfogott a törékenynek tetsző ujjakra, két keze közé fogta, miközben az energiák finom forgatagában is megmerítkezett. Aprót biccentett, s vele a farkas is, mielőtt tovább haladt volna Sura felé, hogy megválaszolja a kérdéseit. Egy részüket, legalább is.
Kissé tétován állt meg előtte, szemében újra érdeklődés szikrája csillant. Tudta, hogy ez mindannyiuk számára egy új élet kezdete, és a lelke mélyén hitte, hogy éppen ezért a legjobb személynek felelhet először. - Vannak, akik hiába sóvárognak a gyermekáldás után, miközben végignézik, hogy körülöttük sokan tehernek érzik az új életet, amit létrehoztak. - kezdte el szelíd mosollyal, az ősi nyelven mondott szavait eddig Surának ajándékozta, neki szóltak, belőle formálódtak, ám hirtelen elfordult, hogy mindenki jól érthesse a szavait. Ha nem tartotta fel senki, lassú járkálásba kezdett, ügyelve arra, hogy senki útját ne keresztezze. - Természetesen. - felelte szinte már fájdalmas egyszerűséggel Sangilak elcsitult kérdésére - Főleg amikor még itthon voltatok. Azután már csak a leszármazottaitok és a sosem látott emlékek maradtak belőletek. Képek... Fantáziák... Harag. Lehajtotta a fejét, mikor az utolsó szót kiejtette, ám annak jelentésével ellentétben megszólalása végtelenül szelídnek és halknak bizonyult. Egy gyors torokköszörülés után azonban úgy vélte, illene folytatnia a történetet, de a Nyugati szél kérdésére hirtelen kapta fel a fejét. Mintha megrepedt volna a lelke a sürgető szavak hallatán, de hamar észhez tért. Így szavai csupán kissé szóltak ridegen és szigorúan. - Miért sürgetsz hát mégis, ha szavaiddal ellentétben nem kívánod ezt tenni? Nem várt feleletet, nem állt szándékában máris személyes konfliktusba keveredni senkivel. De nem cselekedhet másként, mint ahogyan azt Tupilek elrendelte és tudja, mindennek megvan a maga ideje, ahogy annak is, hogy beszédében miként fog majd rátérni a lényegre. - Atyám nem akart engem, mert úgy érezte, hogy az útjába állnék. Hogy összerombolnám az álmokat, amiket megfestett magának. Tupilek nem akarta ezt, de mint oly sok másban, ebben is fejet hajtott Alignak előtt. Mindezt azért, hogy ti... Megtorpant. Hirtelen húzta ki magát, kezeit összekulcsolta a háta mögött, és egyenesen a felkelő Nap felé nézett. Aztán erőteljesebb hangon fejezte be a mondatot, feltárva ezzel saját magát, a maga teljességében, újabb emlékképekkel ajándékozva meg Testvéreit. - Mindezt azért, hogy Ti megszülethessetek.
- A tehetetlenség és a tanácstalanság sátrának ajtaját rátok zárta az április. Mikor volna alkalmasabb az idő, mint most? - kérdezte már-már költőien, és mélyet szippantott a gyilkos levegőből - Sokáig kerestem erre a kérdésre a választ, tudni akartam miért, meddig és mire várok. Három évvel ezelőttig magam sem tudtam semmit. Az idei évig azt hittem, mindent megtudtam, de tévedtem. A Holdisten haragját és erejének forrását sosem lesztek képesek megállítani. - jelentette ki acélos tekintettel - Újra és újra sanyargatni fog benneteket és a világot mindaddig, amíg nem működtök együtt újra olyan szilárd hittel, mint tettétek azt, amikor Atyámat közös erővel levetettétek erről a szirtről. Ez Tupilek parancsa. Állát felszegve tekintetét igyekezett a Nyugati Szél íriszeihez kapcsolni. Most - ha nem is minden kérdést, de a lényeget talán sikerült megválaszolnia. És talán - erre gondolt - hiábavaló volna mást is közölni, ha úgy fest, hogy erre sem lesz meg az esélyük. - Fáradtság, büszkeség, magány. Ezekre hivatkozva hagytátok el egymást újra és újra, míg végül áprilisban néhányotok kész lett volna végleg maga mögött hagyni azt a káoszt, amit Ti magatok idéztetek elő. Testvéreket. Gyermekeket. De mostantól nincs helye sem vágynak, sem büszkeségnek ebben a körben, és ha valaha véget akartok vetni a Holdisten uralmának, csak rám számíthattok.
Nem volt nehéz meglátni, hogy megzavartam a gondolatmenetében, habár nem állt szándékomban. Végül a szigorú él hallatán mégis rosszallóan vontam fel a szemöldökömet, mert a kérdőre vonást valahogy sohasem szerettem. Már akkor sem, amikor kislányként apám tette meg, akire most önkéntelenül is odasiklott a pillantásom néhány másodperc erejéig, hogy aztán visszatérjen az idegenhez. Nem tudtam még mindig, hogy hová tehetném őt, mit gondoljak róla, de valamerre tartott ez a beszélgetés. Valami ki fog bontakozni, valami komoly, valami olyan, amire valószínűleg egyikünk sem számít, talán nem is készültünk fel rá lelkiekben eléggé. - Tessék?! – a meglepettség szülte kérdést azonban egyből el is vágta az újabb energiahullám, amely végigsiklott mindnyájunk bőrén. Bizsergetve cirógatta végig a karomat, tekintetembe újra a hitetlenkedés, és az értetlenség költözött, keveredve némi kíváncsisággal. Őszintén tudni akartam, hogy mi a célja a jövetelének, hogy mi az üzenet, amit el szeretne mondani, így nyitottan álltam hozzá, ellenségességet, egy cseppet sem érezhetett felőlem, ahogyan az újabb emlékképek kirajzolódtak az én fejemben is. Elborzadva ráztam meg a fejemet, Alignakot az évek mintha cseppet sem formálták volna bölcsebbé, vagy lágyabbá. Sőt, az a tűz, ami már akkor is ott lobogott benne, amikor ifjúként először tapasztalta meg a Teremtés csodáját, csak még nagyobb lánggal égett később, ezzel taszítva az őrület, a harciasság, a megzabolázhatatlanság felé. Uralkodni akart, már akkor két másik felett uralkodott, amikor semmi egyebet nem tett le az asztalra, és ezen vágya később be is teljesült, amíg mi véget nem vetettünk neki. - Te vagy hát az első… - suttogtam, amikor felém fordulva, tekintetem találkozott az övével. Eszem ágában sem volt elkapni a pillantásomat, annál én is büszkébb vagyok, így tükörképként szegtem fel az államat, akárcsak ő. Noha termete jóval meghaladta az enyémet, a szilaj, saját magamba vetett hitem sosem hagyott alább, így jól tudtam, hogy egyenlő felek vagyunk. Attól, hogy előbb kapta meg az ajándékot, mint mi, még nem lett felettünk álló, azonban én sem kerekedhettem fölé csupán azért, mert mi olyanban részesültünk, amit tőle megtagadtak. Egyenlő volt, és ezen gondolatomat nem is rejtettem véka alá. – Tényleg egy vagy közülünk… a legelső, aki ajándékot kapott! – kezemmel önkéntelenül nyúltam felé, mintha meg akarnám érinteni az arcát, de a mozdulat közben mégis megtorpantam, és a levegőben hagytam, alig pár centire tőle. Némán ittam magamba látványát, vonásait. - És hajlandó vagy segítő kezet nyújtani? Összekovácsolni azt, ami olyan régen darabjaira hullott szét? – kérdeztem az utolsó mondat után, noha egy szemernyi kis kételkedés és gyanakvás még mindig ott bujkált bennem, de tőlem már az is bőven megfelelt annak, hogy kész vagyok tenni valamit az ügy érdekében, hogy nem utasítottam el élből. - Vagy ahogy látjuk, sohasem volt igazán egész... - nem gondoltam azt, hogy a tetoválás ok nélkül izzott fel, mert még sohasem volt rá példa. Nem hittem imposztornak sem az előttem állót, hiszen a Vörös Hold éjszakáján sok olyan történt, amit nem is álmodtam volna, hogy megélhetünk, így ez talán már csak hab volt a tortán. Ahogy korábban apámmal is beszéltem már róla, úgy én is szerettem volna megoldani a problémát. Sejtettem már régóta, hogy abban rejlik majd a megoldás, hogy ismét megpróbáljunk közösséggé, családdá kovácsolódni, de a hitem abban, hogy sikerülhet, újra és újra megingott. Nehéz természet vagyok, én sem hajtok fejet könnyen senki előtt sem, de a cél közös lett. Ezért pedig hajlandó voltam bármit megtenni, amit csak muszáj, hogy védjem a szeretteimet, a leszármazottaimat.
Chulyin
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 845
◯ HSZ : 140
◯ IC REAG : 107
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : átható tekintet, mint ha nem lenne titkod
Kicsit mint ha oldódott volna a légkör, kész csoda. Azok után, amennyire feszült volt a légkör a viszontlátás, na meg a hívatlan, először embernek nézett, majd mint kiderült, utána farkas, amúgy meg testvérünk hatására. Igen, mondhatjuk, hogy ennél nehezebben se lehetne kezdeni akármit. De a jelek szerint ezen mint ha kezdenénk átlibbenni... legalább is eljutottunk arra a pontra, hogy mutatják az érdeklődés jeleit kollektíve a testvérek. Remek, a felesleges feszültségnek amúgy se vagyok feltétlen híve, főleg, ha nem csak egy-két jelenlevőben mutatkozik meg. Így is elég szomorú, hogy akárhányszor találkozunk nagyobb tömegben, előbb-utóbb eljutunk erre a pontra. Najó, elég lesz most már ebből a mélabús megnyilvánulásból, nem jellemző rám egyáltalán. Inkább figyeltem továbbra is, hogyan alakulnak az események. Egyre otthonosabban mozgott a köreinkben... mondjuk azok után a gesztusok után, amit Kaskae, illetve utána Eska tesz számára, nem csodálkozok annyira. Ennyire szüksége van. Ha nem mutatta volna meg az emléket, akkor is észre lehetne venni, hogy nagy utat járt meg, mire elért ide. Mikor elérkezünk az út végére, vagy legalább is egy fontosabb állomásához, mindig van bennünk némi megakadás... egy kis nehézség, mikor tényleg megtegyük a lépést? Tegyük, és utána már utánunk a vízözön. Na viszont kevéssel később kiderül, hogy jók voltak a sejtéseim. Valóban nem olyan idős, mint eddig gondoltam. Idősebb... s mint kiderül az ezt követő képekből, nem is akármennyire. Velük egy korú. Párszor feltettem már magamnak a kérdést, hogyan is jöttek rá Alignakék, hogyan lehet átadni az "ajándékot". Nem volt, ki őket megharaphassa, ezt biztos nem tudhatták, s ha kérdeztem tőlük, nem kaptam egyenes választ. Gondoltam, biztos a szellemektől tudták meg. Nem. Mondhatjuk, hogy a "prototípus" áll előttünk, de nem mondom ki, nem akarom nehezíteni a helyzetét. Épp elég meglepetésben van részünk így is. Sosem gondoltam volna, hogy volt nálunk is idősebb. Rendben, Angutával beszélgettünk egy korábbi generáció lehetőségéről, de azt jóval korábbra tettem, nem ennyire... közel. Bár van itt még valami, ami enyhén szólva borzolja a kedélyeket. Ezek szerint mindig ilyen volt? Atyám, mindig is ilyen voltál? Nem abban az időben kezdődött őrületed, mikor kiszivárogtunk a külvilágba? Már akkor is számító voltál, ha lehet hinni Denaali szavainak? Nem jó belegondolni ebbe. Hogy ennyire megtévesztő volt minden, mit akkor tettél. S valahol már meg se lepődök azon, hogy féltél, felrúghatják a terveidet. De mégis, mivel? Mi volt ennyire fájó neked ebben a férfiban, amit veszélyesnek láttál? A puszta léte? Szégyelted tán, hogy véletlen haraptad be? Vagy abba az álomba akartál mindannyiunkat ringatni, hogy mi vagyunk az elsők? Egy választ megkapunk, már újabb kérdések lépnek a helyébe... mint egy jó informálódás során. Hol fog mindez megállapodni? Najó, nem gyártok többet, már így is túl sok van. Inkább figyelek a következő szavakra. Egy darabig semmi olyat nem mond, amivel nem lennék magam is tisztában. Ha önerőből képesek lettünk volna megálljt parancsolni ennek a tombolásnak, pusztán a jelenlétünkkel, az már kiderült volna, mikor mindannyian itt voltunk. Számomra az "érdekesebb" rész ezután jön. Egység? Valóban lehetséges lenne ez. Nos, eljött annak is az ideje, hogy kilépjek a némaságból, ahogyan most én sétálok közelebb a beszélőhöz, a magam nyugodt módján. - Úgy érzem Unalaq, hogy a szándéka megvan hozzá - reagálok a testvérem kérdéseire, legalább is osztom meg vele a jelenlegi álláspontomat. - Én inkább azt kérdezném, mégis hogyan lehetne mindezt kivitelezni. Nem vonom kétségbe az elhatározottságodat, de be kell látnod, kimondva mindez jóval egyszerűbb, mint a gyakorlatban. Dacára a nehézségeknek, hogyan alkothatnánk újra egységet? Nem hiába ez volt az a része a dolognak, ami a legjobban érdekelt. Természetemnél fogva rendpárti voltam. Rendet akartam a környezetemben, rendet akartam a leszármazottaim között... s rendet akartam a testvéreim között. Sosem volt célom egyetlen testvérrel se rosszban lenni, hiszen számomra ők jelentették azt a családot, melyet emberként sosem kaphattam meg. Miért nem kardoskodtam emellett mégse korábban, mikor mások felszólaltak? Egyszerű: nem volt semmi olyan ötletem, ami előrébb vihette volna az ügyet, s talán a jelenlevők tudják a legjobban, hogy félmegoldásokkal sosem kezdek el okoskodni, mert az nem visz előrébb semmit. Most pedig kíváncsi voltam rá, mi lehet Denaali szerint a megoldás... a lemondást már mind ismerjük, de félek, ennél jóval többre lesz szükség. Ám ha volt megoldás, tudni akartam!
Jól sejtettem, a mutatott kor nem a valós, Denaali az első, a bátyánk, ténylegesen az ELSŐ. Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, van valaki, aki ugyanazt közvetíti, amit magam is szerettem volna, aki kimondja, hogy miért voltunk barmok, mi vakított el mindannyiunkat. Nem azzal volt a baj, ha embert öltünk, és nyitogattuk a szárnyainkat, nem a teremtéseink okozták a problémát, hiszen mindenki megválogatta, ki az, akinek átadja az örökséget. Nézni a pusztulást, amit az elmúlt időszakban folytattunk, miközben azt hittük, hogy jó úton járunk, elvakultan, ez a baj. Idejöttünk, istent játszottunk, és nem figyeltünk a jelekre, nem akartuk tudomásul venni, hogy a hívás lényege pont az egységre helyezi a hangsúlyt. Nem, még véletlenül sem. Helyette inkább mindenki szelektálni akart, megmondani azt, ki maradhat és ki nem, ki az aki érdemes, és ki nem, közben pedig egymás ellen fordultunk ismét, mert senki ne mondja meg, hogy az én véremmel mi legyen alapon, majd ítélkezünk. Irányítani egy Atanerket, mert ő itt az atyaúristen, hiszen Első. Nem, nincs jogotok ahhoz, hogy diktáljatok, nincs jogotok ahhoz, hogy feltételeket szabjatok egészen addig, amíg a saját tükörképeteket nézitek. Nem tetszik amit láttok? Magatokba nézzetek először, mert amit bennük kritizáltok, az belőletek ered. Ne a környezetedet változtasd meg, hanem saját magadat. Halkan felnevetek, hiszen a kételkedés azt jelenti, elgondolkodtak néhányan, Unalaq is, bár ő már akkor is értette, amikor beszélgettünk. A hitünk megingott, látva az ellenállást, az enyém is, és mégis képes voltam bízni, hogy sikerülhet. Büszke vagyok Unalaqra, még ha testvéremként is kezelem, de a lányom. -Tévedtek. Egyek voltunk, mikor még Törzsként éltünk, első falkaként, egyek voltunk, mikor azt mondtuk, Alignak zsarnokságából elég, még akkor is, ha esetleg ott már többeket más érdek vezérelt már. Egyek, egy célért, együtt. Ezt feledtétek, feledtük el, mert az egónk ls a büszkeségünk előbbre való volt mindennél, hiszen utána önjelölt Atanerkek rohangáltak köztünk, holott Tupilek élt, nagyon is élt. Egyek voltunk... a legelején, mikor még csak tanultunk, amikor nem foglalkoztunk azzal, Alignak milyen. Ennyit fűzök hozzá csupán, halkan és mosolyogva, Denaalit figyelve. Annyira felesleges bárkit győzködnöm, ahogyan eddig sem volt foganatja, ezután sem lesz. Ki vagyok én? Egy közülük, akit talán tiszteletből végighallgatnak, és legyintenek rá. A saját harcomat vívom, a saját magamét, életem legnagyobb csatáját, amit talán ez az összejövetel dönthet el. Alignak halála után mindenki marha erősnek érezte magát, mindenki a másik fölött állónak, még ha nem is mondta ki. Ott ment félre minden igazán, kezdődtek a viszálykodások, míg amíg Alignak diktatórikus uralkodni akarásával voltunk elfoglalva, addig egy cél vezérelt mindannyiunkat. És most ugyanott tartunk, mint az óvodában, mert birtokolni akarunk, és elfelejtjük, hogy az a leszármazott nem egy tárgy. Érdekes. Az nem tetszett senkinek, ahogyan Alignak diktál, és mi ugyanabba a hibába estünk. Végignézek a testvéreimen, hinni akarom és hiszem is, hogy az eddig ismeretlen Testvér képes változást hozni, képes összekovácsolni minket, különben végleg elbuktunk. -Nincs választásunk, az hogy én min gondolkodtam... semmi mást nem szerettem volna, csak azt, amit Denaali mond, ezért kerestem fel pár testvért, de kimondom előttetek is, amit eddig csak Biishával osztottam meg. Reméltem, hogy az idei ámokfutás észhez térít minket, de tévedtem. Hosszas vívódás következett, ha eldobom magamtól ezt az életet, ha megköttetem a farkast, kiszállok a körforgásból, mert nem vagyok méltó arra, hogy képviseljem az örökséget, akkor elgondolkodtok végre? Harcoltam magammal, a szavak nem értek célba, talán a tettek, ha komoly áldozat árán is, telibe találhatnak... ebben hittem... és valami azt súgta, felelőtlenség lenne, várjak, mert ugyanúgy hibát követek el... büszkeségből. Valóban belefáradtam a harcba, hogy felnyissam bárkinek a szemét, belefáradtam abba, hogy a daccal szembeszálljak, belefáradtam abba, hogy végignézzem, ahogyan tovább ölik egymást, mert mindenáron a másik fölébe akarna kerekedni, birtokolni, és kisajátítani. A Magas Hegy olyan megváltást hoz nekem, amire régóta vágytam, másként fogadják a szavait, odafigyelnek, és elgondolkodnak. Egy hatalmas szikla gördül le rólam, hát van remény, van esély arra, hogy végre megtegyük, amit kell. Olyan energiákat érzek, amiket nagyon régen, amik feltöltenek, és újult erővel látnak el. -Köszönöm Denaali, hogy kimondtad, köszönöm, hogy rávilágítottál arra, hol a probléma. Talán tőled elfogadják, talán Tupileknek nem mondanak ellent, és felfogják végre a hibákat, amiket vétettünk. Én is. A Magas Hegyhez lépek, és a vállára teszem a kezem. Hálás vagyok azért, amit mond, amit közvetít, amit mutat. Nekem nem volt szavam, mert ha értette is az, akivel beszéltem -néhány testvért leszámítva-, a gőg fontosabb volt, mint a lényeg. Nem tetszett, és nem akartam elfogadni. A múltkori találkozó rávilágított arra, hogy ugyan egy szimbolikus gesztus volt az a szivar, de a hajlandóság a változtatásra szinte nulla, mert a sértettség, az egó mindent legyőzött, mert ismét jó volt bűnbakot találni Nagojutban, saját hibáinkat kendőzni. Ezért nem találkoztam senkivel sem szinte, ezért vonultam el, hogy meghozzam a döntést, van-e értelme annak, hogy tovább folytassam a harcot, vagy sem. A mérleg nyelve a nem felé billent már, de kivártam, mert éreztem, hogy valaminek történnie kell, tudtam, hogy ez itt még nem lefutott dolog, nem dobhatok el mindent, hiszen az ugyanolyan büszkeségből történt volna, amiről most testvérünk beszél. Mindegyik megvolt, a fáradtság, a büszkeség és a magány, pontosan ebben a sorrendben, és volt valami hajszálnyi kapaszkodó, ami visszatartott. Itt a bizonyíték, Denaali személyében, atyánk üzenetével. Az, hogy már a "hogyan" kérdés merül fel többekben, újabb mosolyt csal az arcomra. Ártatlan lélek, aki előttünk áll, tiszta és feddhetetlen, egykor mi is ilyenek voltunk, és mivé lettünk... ideje visszatalálni. Olyan ő, mint egy "aranytartalék", aki képes lehet, lerángatni minket a földre, amikor végleg kisiklunk. Tupilek tudta, pontosan tudta, hogy szükség lesz rá, és ha megmarad romlatlannak, akkor sikerülhet.
Kezdőlap
