Abszolút egy hülye szokás, hogy a társaság közös zuhanyzóját használom. Rászoktattak az évek, ráadásnak legalább nem úsztatom el a szállodai emeletet. A víz ledörgölése közben nyitnak rám, Pete már megint szerencsétlenkedik a beállóban. Ennyit a frissesség érzéséről. Két perc múlva már a gép mellett vagyok, jelezve Petenek, engedjen be, vagyis jó lenne, ha megállna, repülni magamtól továbbra sem tudok. Szerencsétlenségére addig gyakorolom vele a ki és beállást, amíg egyedül nem megy. - Farkaséhes vagyok. – félig ugrok, félig mászok a fülkéből. Második napomat töltöm a városban, tegnap a saját gépemmel landoltam a kifutón, egyben ki is próbálva a gépet, valójában már tucatnál többször tettem meg az elmúlt években, hol tárgyalás, hol utasok miatt, a repteren kívül viszont nem jártam, ’44 óta biztosan nem, ha az emlékeim nem csalnak. Szállodai szobát béreltem ki, amíg a cuccok át nem érkeznek, addig házat keresek. Sokan zordnak tartják az alaszkai életmódot, pedig egész jól hozzá lehet szokni. Azt bírom a legjobban ebben, ahogy az emberek még inkább egymásra vannak utalva, megmutatva emberségüket és összetartásukat. Mariával töltött időszakra emlékeztet. Senki sem tudja az itt dolgozók közül, hogy a tulajdonos én vagyok, mást neveztem ki ügyvezetőnek, én repülni akarok, meghagyva a nyűgöket másnak. Anchorageből és más helyről is fog összeverődni banda, az összhangot megbontani nem fogom, a repertoárt bővítettem, a besuhanó gépekkel fog ez legjobban feltűnni. A munkaidőm rugalmas, jóval hosszabb is, mint egy alkalmazotté, a látszatra viszont adni akarok, a helyi büfébe ülök be, a konyha nem a területem, fel is gyújtottam, holott egy szimpla rántotta keveseknek okoz gondot, amibe pont beletartozok. A közelébe se engednek azóta, még a kávégépet sem kapcsolhatom be, több időm marad másra, senkinek sem fog eszébe jutni, kinevezni szakácsnak. Éhen is halna az egész bagázs. Bo meg is érkezik, bár a szállodába vártam, szokás szerint probléma mindig akad és sürgősen meg kell oldani, mégis lepöckölöm vissza rá. Két időzónát repültem át, és mivel fixen maradok az elkövetkezendő időkben, aludni akarok, méghozzá eleget. Altatónak a legjobb a kávé, nagy méretű bögrét forgatva a kezeimben, bámulom a heti jelentést. Az ablak mellett ülök az egyik boxban, a figyelmem inkább az érkező és induló járatoké, a ritmusuk, hova irányítják a kiálló gépeket. A becsekkolások és vizsgálatok világa nem tartozik hozzám, ez viszont annál inkább érdekel, amíg meg nem unom. Pilótafülkéből, felszálláskor vagy sikeres leszálláskor jó ezeket látni. A pultra teszem a bögrét, a parkolóban már a sisakot akarom a fejemre tenni, egy alak gubbasztása egy távolabbi kocsi mellett, felkelti a figyelmem. A sisakra téve a kezem, állok a motor mellett egy ideig. Még éppen időn belül oldja meg a kocsi feltörését, ez elég volt a lebukáshoz. Megmosolygom a jelenetet, régen voltam utcagyerek, napi betevőkért lopva, bandához csatlakozva, hogy életben maradjak. Ma sem lehet könnyű menet utcagyereknek lenni, azt az időszakot messzire tolom magamban. Leveszem a kabátot, a fekete póló és bőrnadrág elég, amíg a szállodához érek. A bakancs elmaradhatatlan, a nyár elején centisre nyíratott hajam megnőtt, borotválkozni viszont lusta vagyok pár napja.
A nyári szezont nagyon szeretjük. Pontosabban a bevételeket. A túlórákat nem annyira. Az is fontos szempont, hogy milyen módon érkeznek a vendégeink a szállodába és egyáltalán a városba. Viszonylag sok lehetőség áll rendelkezésükre és természetesen nekünk is tudnunk kell ezekről. Azért is szeretem ezt a munkát, mert időnként kimehetek terepre. Most például megnézem magamnak ezt a dinamikusan fejlődő repülős céget, ami egyre nagyobb szerepet kap a légiturizmusban. A Dodge-ommal kicaplattam a városból, természetesen Castorral megbeszélve a kis szakmai körutat. Megnézem magamnak a céget, a szolgáltatásait, a kiszolgálás minőségét. Neten már olvasgattam, mit írnak róla. Elég jókat és majd személyesen talán megtudom azt is, hogy emögött egy kőkemény cenzor van-e vagy tényleg olyan olyan korrektek, mint a vendégek mondják. Blogokon bármit lehet írni, de nem nagyon találtam lesújtó véleményt. Ahogy álldogálok a járgányom mellett és figyelek, egy kocsilopásnak leszek a szemtanúja. Nocsak! Senki nem tesz semmit. Én sem, sőt ellenkező irányba fordulok, mintha észre sem venném. Nem szeretnék beleavatkozni. Rögtön az elején, mikor megéreztem a fickó szándékát, elfordultam, így szóba sem jöhetek, mint bármit is látott szemtanú. A kellemes kora-késő nyári, máshol tavaszinak számító időjárás szele hűsíti az arcomat és borzolja a belőtt hajamat. Készültem egy laza hawaii inggel, vörös-kék mintákat viselve. Nyakkendő sehol, kigombolt gallér és hozzá egy sötétkék zakó. Úgy az igazi. A séróm hátranyalva kicsit kuszán, bozontosan. Napszemüveg, mert az kell a jó idő beköszöntével. És egy doboz cigi a belső zsebemben. még nem gyújtottam rá. Még nem éreztem idejét... Valahogy nem. Zsebretett kézzel támasztom a kocsim oldalát és bámulok a semmibe abban az irányban, amerre valószínűleg menekülni akar a fazon. Semmi nem késztet arra, hogy tegyek ellene. Nem ismerem a tulajt, nem érdekem, hogy megvédjem. Nézelődni jöttem és véleményem az már van, de folytatni fogom a vizsgálódást. Nem vagyunk messze a várostól, illik tudni, hogy mi folyik itt. A szagomat most nem rejtettem el, de a pajzsom töki fel van húzva. Felrántottam, mikor megéreztem azt a fazont a sisakkal. Nem tiszta, hogy mit csinál itt, de ha farkas, akkor fontos. Megvárom, míg ő vesz észre, addig lesem a semmit teljes nyugalomban. Nemtudom így lecsekkolni sem a korát, sem a vérvonalát, de majd később lesz rá lehetőségem, ha még marad. Mikor zajt hallok és távozik a kocsi, akkor fordulok vissza. A fazonra nézek és nem tágít a tekintetem akkor se, ha találkozik az övével. Inkább elindulok felé nyugodt, kimért léptekkel.
Ahogy bámulom a gyereket, kocsielkötés közben, megérzem, hogy nem csak én vagyok bundásként jelent a terepen, de csak nagyon rövid ideig érzem, azután eltűnik ez az érzés. Feszt sem nézek körbe, elvégre bundások mindenhol vannak. A magaméval semmit sem csinálok, kölyöknek tartom még magam ahhoz, hogy rejtegessem farkasommal töltött, még meg sem levő százhúz évet. Hagyom, hogy elvigye a kocsit a gyerek, de addigra már hátrébb léptem a motortól, kezem a mobil felé nyúl a zsebemben és felfelé nézek az emeletre, a másik karomat széttárva. Látniuk kellett, ha máshogy nem, akkor kamerán keresztül bizonyára látták. Felnézve az emeletre már látom, ahogy az ügyeletes már beszól a rádióba, helyeslően morgok egyet és visszacsúsztatom a készüléket a zsebembe. Nem fogom hagyni, hogy rossz híre menjen a cégnek vagy a reptérnek és van elég biztonsági, aki megállítsa majd, a kocsival együtt. Nem volt kedvem beleavatkozni, innen pedig nem fog kijutni a kocsival, bizonyítékul a két reptéri járőrkocsi látványa is bizonyíték, ahogy a gyerek után mennek, mintha csak járőröznének. Na, ezért volt jó régebben utcagyereknek lenni. Egy zseb, futás a tömegben, átadtam másnak és már ott sem voltam. Nem kívánom vissza azt az időszakot. A biztonsági őr egy oké jelet ad, amire a hüvelykujjamat mutatom felfelé és egy rövid szalutálást adok. Megismeri egymást látásról két volt veterán, főként akkor nem fogom rejtegetni, ha a jelentésemben is benne van, hol szolgáltam. Legalábbis a bevallottak és életkorba illeszthetők. Érzem, hogy figyelnek, az adott irányba fordulok. Az ing látványára egy nagyon rövid időre széles mosoly villan fel a képemen, észreveszem, hogy a szemembe néz. Viszonzom a farkas szemezést, a szomszédba nekem sem kell mennem, ha erőt kell fitogtani, nálam azonban ez sosem az erő, hanem a szabad akarat kifejezése, azzal szemezek, akikkel jól esik és ameddig akarom, még ha ezért be is törik a fejem. – A te kocsid volt? – a karórámat nézném meg,, pilóta karóra, ezüst, eszem ágában sincs megszakítani a szemkontaktust, így az óra marad a kabát ujjának takarásában, az pedig a zsebemben. – Még negyedóra és visszakapod, míg lerendezik vele a cuccokat. Elég könnyen ment neki elkötni, nem ártana rá egy kis nehezítés. Értik az itteniek a dolgukat, nem lesz baja a gépednek. – ha az elkötést megrendelő lenne, sem zavartatnám magam. Könnyű lesz lerendezni, hacsak nem ő az a farkas, akit megéreztem rövid időre, óvatosságot hagyom másnak.
Néha kellenek ilyen játékok. Attól nem tartok, hogy a tolvaj felszívódik a kocsimmal. A város a miénk, nem fog messzire jutni, ha nem akarjuk. 1-2 telefonhívás és valaki majd beáll elé, aztán lehet beszélgetni arról, mit is szeretne a továbbiakban. Börtönt, megegyezést vagy távozást. Bármelyik szóba jöhet, de szárazon nem ússza meg, az tuti. A sisakos csóka is csak les, pedig ide tartozik és akkor nem jó ómen, hogy ilyenek mennek a cég telephelyén. Á, látom már, intézkedik. Szemkontaktus, nyúlkálás. Diszkrét problémamegoldás. Én is így szeretem. Most már megvárom, hogy mit alkot magától. Nagylelkűen felkínálhatom majd, hogy nem terjesztem, mi történt. Előnyben leszek és az mindig hasznos. Katonásan viselkedik és nem egy ideges típus vagy csak jó passzban van. Ahogy összenézünk, beszédtávolságba is kerülök, megközelítem. Több okom is van rá, sőt egyre több. Semmi ellenségeskedés, csak érdeklődés és némi hála, hogy tette, amit megkövetelt a haza. - Az is marad. Látom, flottul mennek itt a dolgok. Kis irónia játszik a szavak között, mert a lopás is flottul ment, nem csak a tettenérés. Az is hallható, hogy tudom, ha nem ők oldják meg, akkor én, azaz mi. - Kösz a segítséget! Majd ránézek a zárra... Nem lihegem túl ezt a témát. Tényleg meg fogom nézetni. Az nem árt. - Vadászpilóta voltál, ugye? Látom, nagyon alakias vagy. Én is szolgáltam, még Marseilles kikötőjében a kezdetek kezdetén, mielőtt beharaptak. Tudom, mit jelent parancsot teljesíteni és lecseszve lenni, ha nem úgy áll a kezem, ahogy a szolgálati szabályzat előírja. Josh is egy fegyelmezett arcnak tűnik. Ha tényleg az, akkor a problémamentes kóborok vagy jobb esetben a csatlakozók közé kerül majd. Velünk lehet tárgyalni, nem nézünk ki mindenkit innen. - Nem sietsz, ugye? Válthatnánk pár szót. Stephen. Stephen Chesterton. Kezet nyújtok egy emberes, de nem túlzó kézfogásra. A szemeim követik, mi történik a kocsival és a tolvajjal. Feljelentést nem akarok tenni, felesleges papírmunka és járkálás, időpocsékolás. Inkább majd megbeszélem a fazonnal. Ahogy ezzel a kóborral is, amit kell. A pajzsomat annyira eresztem le, hogy végigpásztázzam, amit tudni kell róla. Kor, család, alap érzések úgy nagyjából. A többit kiderítem szóban. - Mi a helyzet a céggel? Akadnak már partnerek? Errefelé sok vendég van, érdemes szétnézni
Friss húsként nem fogok belenyúlni dolgokba, még ezért a jelenetért is sót várhatok a reggeli kávémba, helyén kell majd kezelnem a dolgot, a bevatást nem kerülhetem el és ezzel siettettem is. Már előre tudom, hogy jó móka lesz, részemről biztosan, rutinosan kezelem ezeket. – Tökéletesen egyetértek. Minden téren, habár némi emberkép belecsúszott a képletbe. A java még hátra van ennek következményeként az ipse részére. – biccentem a fejem a kapu felé, ahol feltehetően most kapcsolják a gyereket. A válaszom kétértelmű. – A fájdalom díj feltehetően fedezni fogja a költségeit és talán a zárat is. – inkább kifizettettem a kárt, de többet nem lesz szarka a parkolóban, az enyémben biztos nem, ért a meggyőzéshez a banda. A kérdésre a hasonszőrű társaknak járó mosollyal felelek. – Felismerni a kanászt... – hunyorítok is hozzá egyet, jelezve, benne is felismertem. Még ha régen is volt, a katonalét nyomot hagy mindenkiben. – Jó pár gépet elnyűttem. – nem lezuhanással, abban is volt részem, egyik sem fog a dicsőségtáblámra kerülni, mégis kifejezetten kecsegtető alkalom az eltűnésre és az új élet elkezdésére. Látom, hogy ebből hosszabb beszélgetés lesz, gép nem vár, asszony nem vár, meccs sem, ha igen, akkor is megoldanám a helyzetet, ezért nyugalommal fogok vele kezet, ahogy szoktam, röviden, keményen, semmi puhányság, aki meg ilyenkor ropogtat csontot, az olyan is. Ha meg tényleg övé a kocsi, akkor velem is meg tudja beszélni a helyzetet. – Az idő úgy siet, ahogy én akarom. Henry Jacobson. Van ott egy kis gyep is, hozok egy kis társaságot is. – Az alagsorban van automata, mégis Helent támadom le, és a két szép szemem mellé a mosolyommal is fizetek két üveg sörért. Az egyiket, visszatérve Stephenhez, átnyújtom neki. – Ittas vezetésért úgysem nagyon fognak elkapni bennünket. – és hallani sem, illetéktelen fülek. Eddigre már tudhatja Stephen a korom, ha másról nem, az ezüst karóra és ezüst gyűrű okán a vérvonalam, a kedélyem meg olyan, amilyennek mutatom. Amennyi info visszafelé érkezik hozzám, szintén elraktározom, nem árt tudni, kivel van dolgom. – John Hajdukovich többet tudna erről mondani. Ő a vezérigazgató. – ülök le a fűbe, megtámasztva a térdemen a karom, az egyikben a sörrel. A nagykutya jelzőt kihagyom, mert az én vagyok, a csendes társ. – Sok turista van, amit szeretek, az a bokorjárat. Az az igazi kihívás! – a kezemmel mutatom a siklást és az ide-oda dőlést. – Mire váltottál? Mióta élsz a városban? – kortyolok az italba, előtt koccintásra tartom az üveget felé, ha iszik és elfogadta a sört. Ismerkedek, faggatás nélkül, dumálok, mert ahhoz van kedvem. Ha valóban az ő kocsija volt, és van nála mobil, elérhetőségként, megcsörren. Ha felveszi, rövid azonosítás után jelzik a kocsi átvételének a helyét. Ha nem így van, akkor semmi nem történik és nyugodtan ücsörgünk tovább.
Egy ilyen kocsilopás nem is olyan rossz dolog. Visszakerülne hozzám a járgány akkor is, ha innen csak úgy lelépnének. Megvannak hozzá a kapcsolataim. Most viszont már úgy tálalom a dolgot, ahogy akarom. Beszámolhatok egy kóborról, aki segített, mikor ellopták a kocsimat. Vagy ugyanarról a kóborról és kiemelhetem, hogy az cégénél lopták el a kocsimat. Meglátjuk, hogy alakul ez a találkozás, aszerint döntök majd. - Hát igen. Időnként elszórakozom olyasmivel is, hogy aki kis csínyeket követ el ellenem, azok ellen hasonlókkal élek. Vagy nagyobbakkal. Ismerek olyat is, aki elintézi, hogy ne ússza meg pénzbüntetéssel és azt is, hogy a rács mögött pokolibb sora legyen, mint bárkinek. A vidéken élek már 200 éve, megvannak a kontaktjaim, amiket felhasználhatok. - Ez remek - mondom most már irónia nélkül. Vannak kevésbé ügyfélbarát cégek, amik ilyenkor megmagyarázzák, hogy hát ők nem tehetnek semmiről. Megnézem még, hogy a szót tett is követi-e, de szerintem fogja. Nem sok értelme lenne az üres ígérgetésnek. - Pilóta és nagyfőnök egyben? Magabiztos egy pasas és a cégnél adnak a szavára a jelek szerint. Egyesek biztosan. Az alap kiszagolható dolgokat már tudom róla, fiatal, jó erős fiatal és bírja azt a nemesfémet, amit a legtöbbünk nem. Annakpok gyermeke. Kíváncsi vagyok, mit hoz. Sört. Azt nem nagyon kedvelem. Ittam már jót is, de én boros vagyok. - Engem biztos nem. Köszönöm, de nem vagyok épp sörös alkat. Visszautasítottam, de szerintem megbirkózik vele. Miért igyak olyat, amit nem szeretek? Anélkül is el lehet társalogni. Nem érzem, hogy most jófiút kéne játszanom, elfogadva, bármit is kapok. Leülök vele, a füves rész mindig egy szeletkét jelent a természetből és a Bestiám nagyon szereti. Ilyenkor henteregne is, de azt természetesen én nem fogom megtenni. - Hm. Nálunk is sok van. Talán hallottál már a Holiday Innről... Nyilván hallott róla. Nem titok, hogy ott dolgozom. Egy kóbornak mindig fel kell tenni súlyos kérdéseket és miért ne mondjak én is magamról valamennyit? Nem fogok meséket költeni, hogy autószalonom van vagy hentes vagyok, stb. Minek? Egy ilyen repülős céggel ráadásul üzleti kapcsolatba is kerülhetnénk, sőt érdemes is lenne. Fel kell térképezni, személyesen is, azt pedig nem lehet szélhámossággal. Egy kóbor előtt még vetíthetek, de a cégvezetés előtt nem érdemes. Ahogy ücsörgök, kényelembe helyezem magam. Kissé hátradőlök és a tenyeremen nyugtatom magam, a lábam pedig behajlítva, keresztberakva élvezi, hogy nem neki kell tartania a testet. Ilyen apróságokra is sokkal jobban figyelek, amióta át kellett élnem, hogy lebénultam és akkor mentem valahova, ha vittek. - Jó 70 éve. És te mióta koptatod itt a gépeket? Még nem kopogtattál az ajtónkon, hogy itt vagy... Tudom, hogy ezt kevés kóbor teszi meg. Inkább lapítanak vagy egyszerűen kivárják, hogy mi keressük meg őket. Meg is tesszük. Felmérjük a célokat, kitárgyaljuk a lehetőségeket és aztán lépünk, ahogy kell. Amit kell. Itt nyugodtan beszélhetünk, messze vagyunk az illetéktelen fülektől. - Merről érkeztél amúgy? Én francia földről. Közben megcsörren a mobil. Gyakran teszi, egyre gyakrabban. Felemelt mutatóujjammal és félredöntött fejjel mosolyogva kérek türelmet, amíg megnézem, kinek hiányzom. - Igen, tessék! Stephen Chesterton vagyok. Igen? Persze, máris mondom. Egy pillanat. Felállok, az megy egy kézzel is. Kifordulok oldalra és onnan már csak fel kell nyomnom magam. Intek Josh-nak, hogy mindjárt jövök. Arrébb megyek intézkedni, szapora léptekkel egyre távolabb. Jó halkan válaszolok, de úgy, hogy azért hallják a vonal másik végén, ne kelljen elismételni. - Tökéletes, nemsokára megyek érte. Köszönöm! Viszonthallásra! Ezzel visszacaplatok, ugyanolyan szapora léptekkel és megint leülök a fűbe. - Na, hamar végigment a dolog. Most hívtak, hogy hol lehet átvenni a kocsit.
- Beavatatlan szemeknek és füleknek egyszerű pilótaként szokásom bemutatkozni. – ezzel nyitva hagyom a másik felét, kiegészítésként, hogy beavatottaknak pedig nagyfőnök is. Úgyis megtudják, az a minimum, ha megfelelő informátoruk van. Ha meg nem tudják, akkor nem is érdekelte őket. Én meg nem teregetek, milyen nagykutya is vagyok. Elrendezem, ami kell és kész. - Az alkoholmentes szar is. – nézek az üvegekre, de eldobás helyett kinyitom az egyikkel a másikat és leülök. Folyadéknak tökéletes. - Nem, nem hallottam. Nem ismerem a várost, ma érkeztem véglegesen, és szállodát keresek, itt csak akkor alhatok, ha két út között vagyok. – mutatok az egyik reptéri épületre, majd kortyolok egyet a sörből. – Tehát ott vagytok. – ergo onnan tartsam távol az irhámat. Stimmt, adás véve. - Pff... először negyvenkettőban voltam, nem is tudom mennyi ideig, a légibázison. – az aleuti csata nem volt se szép, se fényes, de elértük, amit akartunk. – Aztán sok idő kihagyása után nyolc éve reppentem ide először, kisgéppel, azóta vagyok járatokon, a városban még nem voltam. Válaszomra belecsörög a mobilja. Gyorsak a fiúk, ez jó hír. - Francia föld? – kérdezem mégis bele a csörgésbe. Ugyanazt a nevet használja, megjegyzem. Csak intek a jelzésre, intézze, amit kell, bár nem zavarna a fülelésben a távolság sem, nyugodtan kortyolgatom a sört továbbra is. - Kiválóan értik a fiúk a dolgukat. – emelem fel az üveg sört, mellékesbe sorolva azt, hogy bizonyos kártyákat nem tereget ki. Nekem meg nem tartana semeddig, hogy megtudjam a hiányzó részeket, foglalkoztatni viszont nem foglalkoztat. A kérdésére, hogy honnan érkeztem, szándékkal nem válaszolok, kíváncsi vagyok, emlékszik-e, kapott-e választ részemről. - Elvihetlek oda. – bökök a motorom felé, csak fel kell pattanni rá és caplatás nélkül is eljutunk oda.
Szóval nem árulja el, hogy pontosan mennyivel is többről van szó. Nem lesz nehéz kideríteni, ha kicsit kérdezősködöm és olvasok a témában. Mástól szerzem meg azt az infót, amit ő nem árul el. Mindenesetre az egy fontos tény, hogy titkolja ezt. Meg az is, hogy nem eléggé. - Csak a repkedés hozott ide vagy van más célod is a városban? Igen, ott vagyunk. Beszélhetnénk együttműködésről is. Egyelőre csak bedobom a témát. Ha kóborként hajlandó valamire és már szándékkal jött, akkor el fogja mondani. Ellenkező esetben majd kihúzom belőle, amit kell. Ha megállapodunk, akkor következő lépésként akár a cég és a szálloda közti együttműködésről is lehet szó, de szépen sorjában haladunk. Ő se egy izgága, én se vagyok, kivárjuk. - Szóval háborús hős vagy. Merrefelé voltál bevetéseken? Én békésebb időkben szolgáltam, még a XVIII. század elején. Légibázis, oké, de biztos repült is erre-arra. Nem repcsikenegető karbantartónak látszik. Én nem vágytam arra, hogy részt vegyek a háborúban. Inkább ügyeskedtem itt, megtalálva azokat a lehetőségeket, amik zord időkben adódnak és máskor nem. Régóta itt élek, de nem ez a hazám és az igazat megvallva frankföldért se mennék harcba. Azt meghagyom másnak, én inkább sütögetem a saját pecsenyémet. - Igen, pontosan. Te honnan jöttél? - mondom, de már csak a telefonbeszélgetés után, mikor visszatérek hozzá. Közben nem akartam erre is figyelni. A lényeg, hogy megoldották, most már folytatódhat a beszélgetés. Elsőre nem tűnik problémás, nagymellényű kóbornak, de ne ítélj elsőre ugyebár. Mindenki rejt titkokat. - Azt megköszönöm. Lecsekkolom, hogy mire készül, de semmi extrát nem látok. Segít, ahogy azt kell. Eddig egészen pozitív a megítélése, de rá kell térni még a nehezebb témákra is. Ha ott is ilyen fehér fogakat mutat, akkor nem lesz gond.
- A repkedés. Az időjárás itt eléggé nagy kihívás a pilótáknak, volt benne részem korábban is, szeretem szeretem legyőzni a saját akadályaimat. – a ködös idő az ateuli csatában nem kedvezett a pilótáknak sem, de nekünk még sokkal nagyobb mázlink volt, mint a szárazföldi hadtestnek. - Van egy mondás, mely szerint a halott katona a hős katona. Valamit biztosan elronthattam. – nevetek fel röviden, majd tekintek rá sejtelmes arckifejezéssel, hogy aztán egy sajnálom érzés üljön ki rá. – Az se ma volt. Merre voltál, miként? Én merre voltam? – sóhajtok egyet, sok helyen voltam. - Nagy vonalakban... Anglia, Németország... Fülöp-szigetek, Aleut-szigetek. – ezek voltak a bevetések, más helyeken is megfordultam, nem bevetés céljából. Türelmesen várom a telefonbeszélgetés végét. És csak visszakérdez, jó megfigyelő. - Anchorage. – sokféle helyről lehet érkezni, az utolsó állomásomat és az indulási helyszínt adtam meg. Ha utánam néz, más helyszínt is fog találni, minek rejtegessem. - Akkor menjünk. – felállok, az üres üveget a tárolóba dobom, a telit a hátsó táskába a motoron, ha odaérünk a masinához. Mivel nagy méretű talált tárgy a kocsi és valószínű, hogy az emberke is ott van még, azonosításra, ezért egyből a megfelelő irányba veszem a motort, ha felpattant mögém újdonsült barátom. - Amint látom, baja nem esett a kocsidnak. – a kocsi mellé gurulva szállok le a nyeregből. - Josh, téged is ideevett a fene? – Leif, a biztonsági egység vezetője, még én sugalltam neki pár éve, hogy érdemes lesz idejönnie, ritkán tudunk összefutni. Kezet fog velem, majd Stephennel is. - Ugyan, dehogy, géppel jöttem. – adom elő a szokásos választ. - De hogy az orrom előtt nyúlta le ő, - mutatok a parkolóban látott emberkére, az ablakon keresztül, kiszúrom egyből. Tehát már intézkedtek. – a haverom kocsiját, az biztos. – mutatok Stephenre a második említésre. - Tehát ő volt? – néz kettőnkre Leif, amire én csak bólintok. Ha megerősítést kap Stephentől, akkor csak int és tudom, elindul a gépezet. - A kötelező formaságokat muszáj megtennünk, ugye, megérti? – fordul Stephen felé Leif, s hagyom őket intézkedni, addig rágyújtok kint, mire egy ablaküveg kocogtatást kapok. Látványosan eloltom és zsebre dugott kézzel várakozom, Teo éppen pihenőidős, életemben nem találkoztunk még, de kukán nem fogok ülni, míg kész nincs a papírmunka. - Túlélhető volt? – vigyorgok Stephenre, már ha most akarta elintézni a formaságokat. – Azt hiszem, rátérhetünk a többi lényegre. – csőbe húzás? Nem. Kíváncsi vagyok, neki mi a lényeg, ezért is hagytam nyitva a kérdést.
- Errefelé van is mit legyőzni. A légiközlekedés flottul megy nálunk, de fel kell kötni a gatyát, ha valaki ide jön pilótának. Amatőröknek szerintem nem való, elég komoly elvárások vannak, úgy hallottam. Ez a pali rutinosnak tűnik. - Franciaország. Marseilles kikötője. Többnyire nyugodt szolgálati időszak volt. Ezzel nem árultam el nagy titkot, ennyi pedig kell, hogy beszélhessünk egymással. Ha csak kérdezek, az nem kelti fel a bizalmat. - 2. világháború? Akkor valamit tényleg elronthattál, hogy nem tartanak hősnek. Imádják a Hitlert lebombázó hőseinket és nyilván jutalmat is kapnak. Kapnának, ha nem váltanának személyazonosságot vérfarkasként. 30 év körüli ábrázattal nem mászkálhatnak a D-nap túlélői. Komoly és küzdőszellemmel rendelkező figura lehet ez, ha lehet hinni a szavainak. Még nem győzött meg. Kimértnek tűnik. Én is az vagyok és magamban se bíznék, ha találkoznánk. - Az nincs messze. Sokáig kóborkodtál ott? Ennyinél nem állok meg. Ha azt mondja, hogy a sarki fűszeres elől jött, akkor még tovább kell nyomozni, hogy oda honnan érkezett. Titokzatos, nagyon titokzatos és kérdés, hogy mitől tart, mire készül. A tettei szakmai profizmust mutatnak, de ha egy kihalt mezőn találkoznánk, szakmai elvárások nélkül, civilben, mit látnék? Jó kérdés. A pajzsomat lejjebb eresztem, hogy levizsgáljam. A háta mögött ülve kutakodom nála kicsit, hogy mit is érez ilyenkor. - Stephen Chesterton, üdv! - fogok kezet én is Leiffel. Josh. Egész érdekes becézés egy Henry Jacobson nevűnek. Persze hallottam már ilyet, de itt lebukásszagot érzek. Ha a haverja lettem, lehet, hogy rövid barátság lesz. Majd elválik. Most a kocsimmal kell foglalkozni és félre kell tenni a falkaügyeket. Felveszem a közember álcáját és bólogatok. - Igen, pontosan ő volt a jómadár. A biztonsági csávó teszi a dolgát és természetesen partner vagyok. Tudom, ilyenkor fel kell venni az adatokat, a tolvajét és az enyémet, akarok-e feljelentést tenni. Nem akarok. Felesleges papírmunka, időpazarlás. Tárgyalásra járni, úszni a jog tengerében nem az én műfajom. Az őrök már elég csúnyán ránéztek a pasasra és én is rákukkantok úgy, hogy megjegyezzen. Tudok úgy nézni, hogy még az utcába se akarjon jönni, ha én ott vagyok. Ha mégis megteszi, van nekünk igazságszolgáltatásunk és a jeges alaszkai utcákon könnyű elcsúszni, ahogy a priuszosok nyilvántartásába is könnyű bekerülni. Egy kis segítséggel... Papír papír hátán, regisztráció, a kulcs átvétele és kész vagyunk. Ez sokkal barátibb így, mint rendőrök után rohangálni. Profi a cégnek ez a része. Csillagos ötös. - Persze. Nem ezek a problémás dolgok - jelzem, hogy minden rendben volt és kacsintok egyet. A probléma előttem áll és megoldandó kérdést kell belőle csinálni. Segített, de csalással is élt, úgyhogy lesz itt kérdés bőven. - Nos, Josh, aki Henry Jacobson is vagy... A mi városunk nem a magányosoké. Nyilván tudtad, mikor idejöttél. Olyan helyen vagyunk már, ahol más nem hall. Elég nagy ez az objektum is, el lehet bújni. - Élnél újra Falkában? Felteszem, hogy Anchorage előtt próbálta már. Kevés farkas van, aki soha nem tapasztalta. A vérünkben van a tömegszellem. Van, aki dacol vele, mert lázad, kibújik, külön utakon jár vagy csak imád utazni. De mindenkinek ismernie kell legalább rövid időre. Ezért is kérdezem így, a válaszát pedig osztom kettővel, mert nem bízom benne, ahogy ezt ki is mondtam.
Egyet értően vonom fel az egyik szemöldököm, a határok feszegetése a legkedvesebb elfoglaltságom. Bizonyos tekintetben. – Marseilles? – végiggondolom, jártam-e arra, semmilyen módon nem rémlik. – Szép város lehet. Jókedvűen felkacagok a hősi kijelentésre. – Láttad volna a képem a Sidney-i Veterán találkozón, amikor megláttam a falon a saját képem és még meg is szólított a sorstársam, kiköpött én vagyok. Ennyit a hősködésről. – az utána lévő éjszakát inkább nem ecsetelem. Többet nem mentem el hasonlókra, polgárpukkasztás ide vagy oda. Rásandítok a kérdésre, kezd vallatás szagú lenni a beszélgetés, aztán visszanézek a gépek felé, kortyolok egyet ismét a sörből. – Jó tíz évet ott lehettem, még ha nem is éltem ott folyton, voltak fél éves kieséseim is a repkedések miatt, jó bulit ki nem hagyok. Kezdem értékelni a szisztematikus kérdését, nem tolakodó, vissza is jelez, és nem áll szándékában legyalulni sem. A feszélyezőnek is beható érzés, hogy faggat, már le is pergett rólam, mint máz a falról, a vezetésre figyelek, olyankor minden más kiesik a fejemből, még akkor is, ha érzékelem, tapizik a hátam mögött ülő, amit nem a kezével tesz. Kérdezni nem tudnak, vagy nem akarnak, nem értem, inkább suttyomban csekkolnak le. Állapítom meg ezt én, aki szintén lenyomoztat mindenkit, a veszélyes elemeket tudatosan válogatom be a bandába. Andy sem mehetne máshová az őrült hozzáállásával, ketten azonban frenetikusan teljesítünk. Stephen hozzáállása az ügyhöz, bejövős téma, láthatóan jól kezeli az emberi dolgokat is. Én meg nem a falka ügyeket, sosem voltam falkatag, fogalmam sincs, hogy működik, mindig csak annyit látok belőle, amit ők mutatnak kifelé. Több nem is érdekel, elvagyok az emberek között. Aki meg elkötötte a kocsiját, nem irigylem, meg is érdemli. Nem csípem, ha olyan turkálnak a dolgaimban, amihez semmi közük. Leiffel ismét lepacsizok, aki fél másodperc múlva már más ügyön is dolgozik, ez a dolga, és nagyon is ért hozzá. – Mik a problémás dolgok? Baj van a kocsival? – még ha tudom, nem is erről van szó, azért pár perccel ezelőtt még ezzel foglalkoztunk. A név korrekcióra szélesen elvigyorodom. – Figyeltél. – mutatok rá. Átment egy kis teszten. Van, aki tesz az ilyenekre, profiknál nem a legjobb helyzet. – Josh Colston. Jelenleg. – előkapom a pilótaengedélyem és átadom neki, semmi laza mozdulat, az csak az után esik meg, ha visszakaptam a papírom. Azt nem kötöm az orrára, hogy a Henry valóban az igazi, eredeti nevem. – Ha ez lenne a helyzet, minden bizonnyal nem úgy beszélgetnénk most, ahogy. – villantok rá egy rövid mosolyt. - Újra? Nem tudom, milyen falkában élni. Sosem voltam falkában. Ezért nem tudok se igent, se nemet mondani, hogy újra megtenném-e. A kölcsönösségben viszont hiszek. – nekidőlök a falnak, itt már lehet rágyújtani, előhalászom a bagót, s ha vesz a kínálásból, előbb neki adok tüzet, majd én is rágyújtok. – Szolgáltatást és segítségnyújtást tudok adni. – fújom ki a füstöt úgy, hogy lehetőleg ne Stephen arcába menjen. Nem áll szándékomban egy ideig tovább állni a városból, ezért hiába szeretem irányítani az egyezkedéseket, a magam kedve szerint, ezt a nyitásom is jelzi, határokat is sokféleképpen lehet feszegetni, ez most nem az a helyzet. Nincs kétségem a felől, hogy a helyi falka egy tagjával beszélek, és nem éppen frissiben csatlakozottról van szó. Nem vagyok járatos a témát illetően, a szemem azonban észrevesz egy s mást, ez éppen olyan megjelenést tud adni, mint a több évtizedes katona és pilóta múltam.
Látszik rajta, hogy fogalma sincs, merre keresse Marseilles-t. Talán az országot eltalálná. Aki ennyifelé megfordul, az legalább tippelni jól tud. Mégis kinyög egy kis hízelgő hozzászólást. Az nem kenyerem, nem fogom ettől pozitívabbnak látni, de megjegyzem, hogy ilyen oldala is van. Nem üt, hanem szépeket mond, azzal akar haladni. Az őszinteség meg mehet a spájzba. Ez rossz pont egy kóbornál. - És mondtál nagyokat a fickóról, hogy biztos nagy hős, meg hódító volt vagy csak ráztad a kezed, hogy nem, nem te vagy? - kérdezem én is jót nevetve. Ezt annyira nem tartottam viccesnek, de ha már hízelgés, belemehetünk a játékba. Ha nevetünk együtt, az majdnem olyan, mintha együtt ittunk volna. Engem nem old, de őt még oldhatja. Poénnak jó amúgy mindkettő verzió, én még nem jártam így, de ha valaki egyszer elém tol egy 100 éves fotót, amin szerepelek, eskü, kipróbálom. És jegyeztem, hogy a nagy vonalak mellett kitért Ausztrália felé is. Nem várom el, hogy minden nyaralását felsorolja, nyilván nem, de megjegyzem, hogy Sidney-ben is járt. - Nálunk is vannak ilyen arcok, akiknek épphogy az Északi-sark maradt csak ki. Én nem számítok vándornak, Franciaország után megmaradtam az északi területnél. Tele vagyunk nagy utazókkal, akik jönnek és mennek, de amíg itt vannak, úgy táncolnak, ahogy mi fütyülünk. Ez teljesen elfogadható. Josh is valami hasonlónak tűnik. Anchorage-ból is elvágyott, a munka elszólította időnként, ez nem rossz és nem jó. Bulizni volt ott, szerethette a kóbortársait. És lehet, hogy ezt a várost nem fogja annyira csípni, ha előjövök a feltételekkel... A kis közjáték hamar véget ér és ez több puszta hízelgésnél. Elintézte, ami illett, gyorsan és hatékonyan. Persze ezt is felfoghatom nyalásnak, de tényszerűen nézve tette, amit kellett. Érzi az elvárásokat és hajlik is alájuk. Kérdés, hogy meddig és milyen céllal? - A világ tele van ezekkel, de szerencsére a kocsit kerülik a bajok - vigyorgok a terelő kérdésére. Egyébként tényleg nem szokott gond lenni vele. Pár kisebb javításon esett át, komoly törés nem volt. Én már túlléptem ezen a témán és most Josh kapja a teljes figyelmet, nem a körülmények. Nem reagálok a dícséretére. Természetes, hogy figyelek. Abból áll az életem, hogy mindent és mindenkit igyekszem megfigyelni. Magát jó nagyra becsüli, de keresi azokat, akikkel ki lehet jönni. Erre vannak a tesztek és szerintem egész pozitív kezd lenni a megítélésem. Ő is figyel a részletekre, ez közös vonás. - Tiszta sor. Én is jelenleg vagyok Stephen Chesterton. Álnevek kellenek. A Henry lehet valami korábbi neve, amit kényelmes bedobni, kényelmes újrahasznosítás. Igaz is, meg nem is. Én is előrukkolhatok legközelebb azzal, hogy Robert Pesnel vagyok. A pilótaengedélyt megnézem, bár nem különösebben érdekel. Gyorsan átfutom és már adom is vissza egy bólintással. - A Teremtőd nem terelt Falkába? Akkor nem tudod, mit hagysz ki és ez itt nem a reklám helye, komolyan. Vannak farkasok, akiket külön nevelget a beharapójuk, másokat elhagy, de azért ideig-óráig ki szokták próbálni azt, ami a vérünkben van. A kölcsönösségnek valami szabadabb formáját vallja. Ez is megfelelhet. Csak mostanában annyi ilyen van és nehéz ellenőrizni, hogy tartják-e az ígéreteiket. Ott volt a francia lány, aki egyszer kijött, ugrott az éj közepén, mikor hívtam, hogy teljesítse, amit ígért, aztán eltűnt. Tudom, hogy engem is befogadtak, értékelem is, de néha már azt érzem, hogy szorosabbra kéne húzni a határt. - Kösz! - nyújtok én is a tűzhöz egy cigit, amit elfogadok tőle. Nem túl erős, de az illata egész kellemes és amúgy is a mozdulat a lényeg. Új felfedezés ez nálam, 314 évig nem dohányoztam. Én is megtisztelem annyival, hogy nem füstölöm szét. - Biztos vagy abban, hogy nem akarsz csatlakozni? Ha nem próbáltad, nem tudhatod, milyen. Én is így voltam a cigivel - mutatok a bagóra, mikor lehamuzom. - Láttam másoknál, de nem éreztem indíttatást, hogy nekem is kellene. Aztán egyszer felcsillant a szikra, csábítóan és ráéreztem az ízére. Azóta kéz a kézben járunk. Nagyobb léptékű dologról beszélek, de ez a fickó elég intelligens ahhoz, hogy értse a lényeget. Nem egy fafejű katona a rosszabbik fajtából, ennek esze is van. Ezért fogja megérteni, nem úgy megy, hogy felajánlja, mit ad. Először menjünk végig azon, hogy miért nem akar Falkát. Jobb, ha csatlakozik, mint ha szolgáltat vagy fizet. Persze ha ezutóbbit mondja, akkor se kötünk rá útilaput, de meg kell indokolni. A füst pedig jólesően betölti a levegőt körülöttünk. Szívom és fújom, hunyorgok bele, ahogy zsebretett kézzel támaszkodom a falnál.
A nevetésem és a mosolyom is elkomolyodik. – Az előbb világosan válaszoltam. – hogy milyen érzések bukkannak fel bennem, azok éppen nem a düh, harag vagy sértettség. Ha mindenre ugranék, mint egy bolhás pulikutya, már régen ibolyavadász győztes lehetnék. Katonás, rövid, tömör választ kapott. Az utazásaira hunyorítással biccentek. Az északi terület alatt ugyan nem tudom, mit ért, majd alkalom adtán, ha úgy hozza a jövő, rákérdezek. Újabb kérdezési, társalgási lehetőség, ha összefutunk legközelebb. – Mázlija van a kocsinak. – motor és repülőpárti vagyok, ide télen viszont kell a kocsi, ezért ház vásárlása mellett egy kocsi is vár rám, Anchorageben hagytam az ott használt batárt, minden jeges-havas utat úgy vitt, mint szél. Jó megfigyelő, ez szimpi, még ha ez csak egy tényező szokott lenni a sok közül, hogy valakit a bizalmamba fogadjak, ráadásként ez a találka éppen nem erről szól, hanem éppen fordítva. – Értve. – hunyorítok ismét egyet, a nevével kapcsolatban, most már mosollyal fűszerezve a szemem sarkában. Értette a szitut, amit nagyon tudok díjazni. – Még nem voltam. – megakadás nélkül veszem a falkában létezés kérdést. Másoknak eléggé meghökkentő tud lenni, számomra az a természetes, hogy sosem voltam falka tagja. Az a kis csapat, ami összeverődött, mindig átmeneti volt. Megtettük, amit meg kellett, aztán mindenki ment a maga dolgára. Önállóságra, függetlenségre nevelt mindkét beharapóm, valamint másokkal való együttműködésre törekszem, főleg, ha én irányítok. – Elhiszem. Szerencsés vagy. – valóban elhiszem, hiszen neki a minden napja, mint ahogy nekem az emberek között lenni. Mindenki megtalálja magának a megfelelő közeget. Ha jól érzem magam valahol, én sem szívesem hagyom csak úgy a hátam mögött. A bagó és a csatlakozásra megértem, hogy most gyújtott rá hosszú időn keresztül. Szívok egyet a cigiből, aztán még egyet. – Az ismeretlenbe belevágást csak a levegőben és a katonaságban komálom. Ha már eléggé ismerlek benneteket, akkor átgondolom. Ha erőltetnek, akkor egyértelműen a nem mellett döntök. – a nyomulást nem csipázom, ez még a tűrhetőn belül volt. Egyszer engedtem a kényszernek, azt sem áldom azóta, annál jöval korábban lettem a levegő szerelmese, hogy betoljanak a katonaság sorai közé. És itt most nincs helye se rizsának, se hazudozásnak. Nincs kedvem folyton a hátam mögé nézni. – És milyen az íze? Mi az, ami ott tart? Mitől jó? – komoly érdeklődéssel kérdezem, a terepfelmérés egyik tényezője a terep megismerése, annak szereplőin keresztül.
Szóval a kedélyes sztorizgatás derogál. Világos volt, amit mondott, de lehetne normálisan válaszolni és kifejteni. Merevség és elzárkózás. Sok minden van itt beszorítva a spájzba és egyszer kinyomják az ajtót a cuccok... Én sem ugrom a száraz válaszra. Egy mosoly és tovább lépek a fontosabb dolgokra. Ahogy ő is nagyjából ezt teszi, a mellékesekre csak pár szót fecsérlünk. Pedig arra is szükség van, a puhításhoz kell a katonás tömörségnél több is. Alakul egyébként a szimpátia, legalábbis úgy játssza. A pajzsomat megint felhúztam, most nem vizsgálódom és ő sem teheti. Az én színjátékom pedig szintén elég stabil, az igazit nem sejti meg, ha nem akarom. - Érdekes néha találkozni olyanokkal, akik Falka nélkül nőttek masszívvá. Nem lehetetlen, tudom. A személyisége nem gyenge, nem széthullott, itt az élő példa, hogy kóborolni is lehet évszázadokig és nem lesz feltétlenül roncs vagy gyenge egyed az ilyen. Láttam már hasonlót, de nem sokat. Az viszont borítékolható, hogy menni fog az együttműködés, a kölcsönösség, mert szerintem ezzel az életformával jár, hogy azt jól csinálja. - És ott miért vágsz bele? - kérdezem félrebiccentett fejjel vizsgálva a válaszadást. Megszokta a repülést, megszokta a parancsokat, oké, de hagyom, hogy ő mondja el a motivációját. Én nem fogom nyüstölni, hogy most azonnal bólintson rá a csatlakozásra. Volt már több olyan magányosunk, akivel megállapodtunk és idővel beolvadt, mert ráérzett, hogy jobb így neki. Ha idő kell a megismerésre és addig jól szolgáltat, hát oké. - Egész pontosan mit tudsz felajánlani? Egy előnyös szerződés a repcsiscégével jó lehetne, ahogy az is, hogy néha számíthatunk beugrásra, de megint csak hagyom beszélni. Nem adom szájába a választ, inkább mondja ki ő. Én pedig majd továbbítom és a főnök urak jóváhagyják. Vagy nem. De szerintem menni fog. Nem annyira szőrös a szívünk. - Hasonló a sereghez. Ha teszed a dolgodat, nem csesztetnek és mikor kell, megvédik a seggedet. Biztos a vacsorád, amellett pedig elég jó a társaság is. Megtalálja zsák a foltját. Én könnyen mondom, mert ebbe szoktam bele. A Teremtőm nem hurcolt el messzire, hogy magántanárom legyen, hanem rögtön a közösség része lettem. A semmiből elmagyarázni nem egyszerű, de a katonasághoz hasonlítva talán sikerül. Az is ilyen volt, elsőre talán ijesztő, de aztán mikor kártyapartikat rendeztünk, akkor már nem volt feszültség. Ha nem kell neki, marad az üzlet és az időre bízzuk, hogy lesz-e belőle több. Tényszerű vagyok, de egy magabiztos és higgadt mosollyal megtoldom a beszámolót.
- Minden bizonyára azért, mert Falkában vagy. Kóborként nem szokatlan, ha olyanokkal futsz össze, mint amilyen én. – és bitang jó velük együtt repülni. Mindegyik külön zárvány, mégis, ha kötelékben repülésről, együtt dolgozásról van szó, megszűnik az én te, már csak mi vagyunk fenn, a levegőben. Kiaknázva egymás képességeit. Ezért a kettősségért egyenesen rajongok, még akkor is, ha akkor egyáltalán nem figyelek oda közben. – Miért ne vágnék? Kihívás. – villantok rá egy rövid mosolyt. Lételemem a levegő. - Először is: repülőgép. Rendelkezésetekre fog állni egy szépség, feltankolva, indulásra készen, bármikor. Aztán az is lehetőség, hogy azt a szépséget én vezetem, amennyiben igényt tartotok rá. – a legjobb vagyok, de ezt majd úgyis megtudják. – És orvoslás. Van pár évtized gyakorlat a hátam mögött, még ha mostanában inkább repkedek. – és ez elég sok ajánlat így, eldönteni majd ők fogják. - Oké-zsoké. – tehát neki ezt jelenti, érzésben. És bizonyára jól érzi magát, ha nem ment el onan. – És hol volt jobb? Az előző falkákban, vagy itt? – lerázom a hamut az ujjammal a cigiről, nem ráfújva a füstöt Stephenre. Részemről megtettem, a mi szükséges, nem érzem foghúzásnak a szitut, a szükséges köröket lerójjuk és aztán halad a gépezet tovább.
- Én is voltam kóbor, egy függetlenebb világban, mikor semmi se volt biztos. Ott nem sok hasonló mászkált, mindenki fél lábbal máshol volt. Nem is mennék vissza. Anchorage-ban akkor jó arcok vannak, mi? Klondike és az aranyláz időszaka. Vándoroltak a népek, hogy minél több ragyogó fémtömböt mossanak ki a folyóból. Nem akartam én ott falkatag lenni, mert bizonytalan volt, meddig maradok. Osztozni se akartam. Aztán mikor már kellett volna, akkor nem is lehetett. Ott nem volt tárgyalás, csak a menekülés maradt. Jobb nekem egy saját közösség, amibe beépülök úgy, hogy mégis magam maradok. Erre se képes akárki. De Josh érthető és ha így, akkor vele inkább szerződünk, minthogy csatlakozásra bírjuk. Először. - Tiszta sor. Szanitéc is vagy, ezt is felvésem. Szakterület? Ha emlékeim nem csalnak, bérpilóta kóborunk nem volt még. Kockázatos egy ilyenre bízni bármit vagy bárkit. A levegőből még mi is nagyot esünk, ha baj van. Ha trehány volt a műszaki vizsgáztató. Vagy ha a bizalmunkra épít és sok jó út után produkál valami merényletet. Mert azt is kinézem belőle. Mindenesetre nem utasítom el. Nagyobb eséllyel hívjuk először varrni, mint szállni. - Mindig az aktuális a legjobb. Ha nem így lenne, nem itt lennék. Sose azért távoztam, mert a közösséggel lett volna bajom. Franciaország megőrült és engem vonzott az Újvilág. Québec-ből az arany csábított el. Itt jól megvagyok, de a korábbiak se voltak rosszabbak. Komolyan. Én is szívok még egy slukkot és fujkálom a karikáimat. Imádok ilyeneket eregetni, természetesen nem a kóbor arcába. Annyira azért becsülöm. - Ma még lesz utad vagy már letetted a lantot? A lényeget megbeszéltük, majd kérek még egy kontaktot, aztán húzok haza a frissen visszaszerzett kocsimmal és a tapasztalatokkal. Szerintem megtűrjük, nem lesz azzal gond. Ha ő is így akarja és nem tesz nekünk keresztbe.
- Az idő és a szokások változnak. – amiben pedig azt teszek, amihez kedvem és úgy ahogy nekem esik jól. Megszereztem és kiépítettem ezt a függetlenséget, amit nem adok. – Fogalmam sincs. A pilótafülkéből nehéz megállapítani. – nevetek fel röviden. – A tíz év alatt ha fél évet voltam a városban. Még ez is több idő, mint amit máshol töltöttem. – az életem javarésze a felhők között zajlik, és reptereken. Ha úgy veszem, ez is egy falka lét, máshogyan. - Volt katonaorvosként a baleseti sebészetet rázom kisujjból. – ez a további faggatózás mosolyt csal a képemre. Életet rábízni akárkire, még egy farkas sem fog, pláne, egy farkas nem. A repülésre nem mond semmit, nem zavartatom magam. Majd jön a döntés és addig is repkedek jókat, és utána is. - Tehát, ha jobbat találsz, akkor oda csatlakozol. – ez valahol természetes, mindenki a magának megfelelő közösséget keresi. – Nem, mára vége. Szállodát foglaltam, onnan könnyebb házat keresni. – attól nem tartok, hogy maradna a csillagos ég, a pilótaszálláson van hely, ha elúszott a lehetőség. – Jó volt cseverészni. – tartom a kezem búcsú kézfogásra, amit, ha elfogad, határozott, csontropogtatás nélküli pacsit kap. – Biztos vagyok benne, hogy még összefutunk. Viszlát. – lendítem magam a motorom felé, intve még egyet Stephen felé, ha más nem akad, búcsúnak vettem ezt a kérdését. Vár egy halom prospektus a házakat illetően, azt nem bízom másra, én fogok benne lakni.
- Ez így igaz. Senki nem ússza meg. Magát igazolja egy közhellyel, amivel önmagában nem lehet vitatkozni. Aváltozás mindenkinél megvan, senkit nem kerül el. Persze, tiszta sor. De a sorok mögött is olvasok. Alkalmazkodó, de meghúzza a határvonalakat. Ő húzza meg. Lehet, hogy a csatlakozás tényleg nem neki való. Sebaj, amíg nem okoz nagyobb gondot. És úgyis figyelünk rá. - Elfoglalt voltál, értem. Vagy nem akar állást foglalni. Kinézem belőle, hogy munkamániás és magánélet helyett is repül. Vagy szabadidejében is, mert odafent érzi jól magát. Egy pilóta életérzését nem tudom megfogni, de szerencsés, ha ilyen jól választott és abból él, amit kedvel. Én ezt a szállodai bűvészkedést végülis szeretem, de bármikor ott tudnám hagyni. - A harctérnél jobb gyakorlópályát nem is igen lehet elképzelni. Az komoly felelősség. Ott nem lehet még egy papírt leadni, felhívni a hozzátartozót, hogy nem került sorra. Azonnal kell vágni, kötni, fertőtleníteni és ha nem megy, nincs második esély. Keményebb katona volt, mint én a kikötői őrszolgálataimmal. - Akkor jó pihenést! Már házat is tervez! Komoly elhatározás és ha így van, akkor az alkut is komolyan fogja venni. Egyébként egész jó arc, nem tartom kizártnak, hogy máskor is dumálhatunk még, kellemesebb körülmények között. Az nem tilos. Meg amúgy is... - Jaja, egy élmény volt! Még egy névjegykártyát kaphatok? Kösz még egyszer az intézkedést! Majd csörgünk. Ezzel én is elbúcsúzom, biccentés, mímelt tisztelgés. Kézfogásra nyújtja a kezét, akkor már kezelek vele. Szolid erővel szorítom meg, nem kell több. A jelentést pedig még ma az Alfánk asztalára teszem. Szakmailag is megtudtam pár dolgot a cégről és a kóborról is elég sokat ahhoz, hogy véleményt tudjak alkotni. Most pedig irány az otthon és a tűzhely. Lasagne-t terveztem egy új recept szerint és már alig várom.
- Ezt a választ vártam. – húzódik szélesre a szám. Bezzeg én! Katonaságnál nem lehet azt mondani, hogy nem, uram. Kivéve, ha azt akarja hallani a felettes. Manapság meg a fotóriporterek és paparazzik miatt nem lehet megmozdulni. Az emberek szeretik a mesét, de csak egy ideig hiszik el. – Az. Elpazarolódik a tehetség. Ha meg lehet találni a módját, az jó, sokszor nem jön össze. – ezért is tartom jónak, hogy kezdeti pilótamalőr után azt tudtam tenni, amiben kiváló vagyok. – Dehogynem! – vágom rá azonnal, komoly képpel. – Minden landolásnál zuhanunk. Irányítottan. – kacsintok rá egyet. Az engedély megadásába kényes kérdések is tartoznak, de azt már a gépnél várom meg, vagyis Emmát, addig a vasmadarat tutujgatom. Mindennel elkészültek az átadáshoz, a repülési napló is a kezemben landol. Ahogy megjelenik Emma, körbevezetem a gép körül, hogy tudja, mi merre hány méter, a gépen. A másodpilóta helyére ültetem, majd a check-listát átadom neki. – A másodpilóta feladata. Fentről lefelé sorolod, én nézem. – felveszem a fülest és a mikrofont magam elé igazítom, közben a felszállási információt várom, bejelentkezés után. A lista után az induláshoz szükséges lépéseket tesszük meg és rágördülök a kijelölt kifutópályára. Mielőtt azonban a kerekek végre egyenesbe állnának, a torony felől újabb információ jön. Kényszerleszállás, hibás futójárművel. Még a végére sem ér az irányítás, gördítem tovább a gépet, le a kifutópályáról. Emmára nézek. – Marionne csont nélkül le fogja tenni a gépet. – vigyorgok rá. – Itt is megvárhatjuk, élesben láthatod a landolást. Mint a balett előadásokon, a kifutópályákon lévő gépek egyszerre veszik az irányt vissza, a hangárok felé. A műszerfalra mutatok, ahogy beálltunk. – Itt lehet ellenőrizni a szélirányt, a torony pontosabb adatokat tud mondani. És most szorítsunk. – a gépezet már beindult, a háttérben már megjelentek a kék és pirosfényűek társasága, várják a landolás végét, hogy minél előbb odaérjenek. Lélegzetvisszafojtva várakozom és figyelek, majd üdvrivalgásban török ki, jól hátba csapva Emmát is örömömben. Szinte azonnal rájövök, hogy nem kellett volna. – Ú, bocs. – kapom el a kezem, és a torony felől máris jön az értesítés, hogy merre tudunk forogni és mikor kerülünk sorra. A továbbiakhoz nem kellek, így a kifutópályára visszakanyarítom a gépet, miután újból megnéztünk mindent. – Kezdjük elölről. Mire a kifutópályára érünk, pilóta üzemmódba váltok, a keménység és a móka eltűnik, helyébe a nyugalom kerül és a koncentrálás. Pályára állok, hagyom, hogy Emma gyönyörködjön a kilátásban egy ideig. – És most fogd meg a kormányt előtted. – ahogy megfogta, látványosan elengedem az előttem lévőt. – Te vezetsz. –ez a hű élmény elmaradt nálam, akkor még nem nagyon lehetett, élesben tapasztaltam meg, keserves felszállási malőrök után, szó szerint megdolgozva érte. Marionnenak meg lesz egy nagy köszönöm buli, a legénységgel együtt. Fantasztikusan landolt, le a kalappal előtte.
- Ahogy mondani szokták, valamit valamiért. Talán az életünk más szegmensei pótolják az elvesztegetett tehetséget. Sokak esetében tényleg nehéz, például színészként és zenészként ostobaság lenne a mai világban, ilyenkor már pillanatok alatt tele lesz az ember arcával az internet, és ha nagyon híres lesz, sosem felejtik el… Nem éri meg a kockázatot sajnos. Kissé megütközve nézek rá, amikor rávágja, hogy dehogynem, de szerencsére elég hamar hozzáfűzi, mi is a helyzet valójában. Nem vagyok egy beijedős alak, de azért repülőgéppel lezuhanni egyáltalán nem szeretnék. Nem rendelkezem igazán semmiféle tapasztalattal ebben a témában azonkívül, hogy ültem párszor repülőn, de egy utasszállítónak aligha van ehhez köze. Minden kérdésre válaszolok, legalábbis addig mindenképp, míg a falkának nem teszek vele keresztbe, de kötve hiszem, hogy ilyesmiről szó lehetne, az adataim meg nem titkosak, és nem is olyan rég lett megváltoztatva a nevem. Nincs vele semmi gebasz. Csak a sok macera zavar, de teszem, amit kell, mert tudom jól, hogy most ez szükségeltetik ahhoz, hogy megvalósíthassam, amit a fejembe vettem. Fogalmam sincs, miért jutott eszembe ez is, nem mintha ne lenne elég dolgom, még egyet a nyakamba vettem, de egyébként érdekel a repülőgép vezetés, odafentről mindig olyan ámulatba ejtő a világ. A gépet elég figyelmesen szemlélem meg, maximalista vagyok, ritkán hibázom, ha mégis megteszem, abban vaskosan benne van egy másik fél, és a nem megfelelő körülmények, ám az még ennek ellenére sem jutott soha eszembe, hogy panaszkodjak. a check-listát a kezembe veszem, aztán a szavainak megfelelően elkezdem sorolni, aztán, ha pipálgatni kell, hát pipálgatok, de ha csak sorolni, akkor sem fog kimaradni semmi. Meg aztán, ha mégiscsak így lenne, valószínűleg ő egész jól tudja már fejből ezt a listát, amennyit vezethetett. Akkor már egészen emelkedett hangulatban vagyok, amikor a kifutópályára érünk, ám hamarosan hallom, hogy probléma van. Kényszerleszállás… ez nem hangzik jól, főleg annak fényében, hogy mi most készülünk felfele. Na valami ilyesmi határozottan nem hiányozna. - Durva. Szokott ebből nagy gebasz lenni? Kérdezek rá, mert bár a pilótáknak gondolom alapból illene tudni kezelni az ilyen húzós helyzeteke, épp ezért nem való mindenki annak, nem mindenki tudja megőrizni minden körülmények között a hidegvérét. Mindenesetre ámulva nézem a folyamatot, mert határozottan érdekel, hogyan is zajlik egy ilyen esemény. - Értem. Szélirány, torony, szorítás. Tényleg szurkolok a csajnak, mert azért valljuk be, bármelyik nőtársam is tesz le egy gépet kényszerleszállásban, az igencsak menő dolog. Amikor hátba csap a sikeres földet érés után, csak elnevetem magam, mert bizony ez nem olyasmi, ez ugyan nem olyasmi, amihez hozzá vagyok szokva, de nem fogok nekifeszülni azért, mert örömében megfeledkezett magáról. - Ugyan, nincs gond. Legyintek, egyébként sem vagyok cukorból, szóval elviselek némi ütlegelést, sőt, ami azt illeti, igencsak sokat is, de ezt nem kell mindenkinek tudnia. A kezdjük elölről hallatán megint csak rá figyelek. Izgatottan figyelek mindent, számomra felettébb érdekes ez az egész, és alig várom, hogy én is megtanuljam legalább egy kicsiny részét, meglátjuk, hogy megy, lehetek tök süket is hozzá… A levegőben magától értetődő, hogy egy ideig a kilátásban gyönyörködöm, aztán amikor megszólal, azért egy kicsit lesápadok, de azért végül megfogom a kormányt, de majdhogynem szívrohamot kapok, amikor meglátom, hogy ő meg elengedte a kormányt. Ó. Te. Jó. Ég. - Basszus. Szökik ki ajkaimon a kevéssé disztingvált kifejezése döbbenetemnek, de pillanatokon belül már vigyorgok, mint a tejbetök. Ez hihetetlen. És rohadt menő! - Én ezt el sem hiszem… Komolyan nehezen fér a fejembe, de nagyon jó érzés.
- Talán. – alkalmat kihasználó vagyok, opportunista, a tehetségben ugyan hiszek, az akaratosságban még inkább. A vigyorgásom szélesedik, ahogy meghökken. Ezen mindenki meg szokott, holott egyértelmű. Elismerően nézek rá, ahogy állja a papírmunkát. Kötelező. - Szokott. – minek szépítgessem a nyilvánvalót. – Sok mindenen múlik egy sikeres vészleszállás. Ha a szakikat hagyjuk tenni, amit tenniük kell, akkor nagyobb esély van túlélni, még többnek. Ezért is engedik csak az előírásnak megfelelő segítőket be a pályára. – bökök a távolban már villogó kék-piros, közeledő segítségre. - Marion jó, és tudja, hogy akár nem is sikerülhet, benne van a pakliban. Nem tépi le a fejem a hátbacsapásért, ez jó dolog. A hidegvére is tetszik, voltaképpen farkasként nem is tehetünk mást, viszont az emberek között forgok többet, hozzászoktam, hogy legtöbbjük pánikban tör ki és nekem kell helyrerántanom a kiborulásukat, különben mindannyian ottmaradunk. Orvosként nem tartanak rám igényt, a jelzés elmarad, ezért én is ráhagyom az illetékesekre a tennivalókat. Szélesen vigyorgok, ahogy meglátom az arcát. Pilótaként egészen másként viselkedek, mint a földön, a repülőgép vezetésének élménye azonban mindig siker. – Nem hinni kell. Éppen teszed. – mutatok rá a kezére a kormányon. -És most a le meg a fel. Húzd magad felé, ne gyorsan, mert dugóhúzózunk különben. – továbbra sem érek a kormányhoz előttem. – Most pedig lassan tolt előre a kormányt. Megy ez! – tartom fel a hüvelykujjam felé. – Hogyhogy nem voltatok még pilótaképzőn? Egész király itt a reptér és a képzés is. – nem véletlenül terjeszkedtem erre is.
- Gondolom, olyan is megesik, hogy az emberi tényező nem számít.... Pocsék belegondolni, de lehetnek a meghibásodások is olyanok, amiket nem lehet kezelni, vagy éppen letenni a gépet sikeresen, de persze nem akarok én más munkájába beleugatni. Mármint, nem is teszem, csak érdeklődöm, mert amúgy tökre vonzó számomra is a repülés ténye. Azért utasszállítót sosem akarnék vezetni. Főleg a mai terrortámadásokkal teletűzdelt világban. - Mind tudjátok, nem? Nem tudom elképzelni, hogy valami nyúlbéla, beszari alak menjen pilótának. Vannak ennél sokkal biztonságosabb szakmák is, szóval akik ezt bevállalják, azok készen kell, hogy legyenek gyakorlatilag bármelyik útjuk közben a halálba. Én túlságosan szeretem az életem, ugyan bármikor nekifeszülök egy-egy farkasnak, de hogy a szakmámban is vásárra vigyem a bőrömet, az már nem fér bele. Repülünk, komolyan repülünk, és ráadásul én irányítom a gépet. Ez valami olyan mámorító a számomra, hogy szavakba se tudnám foglalni. Épp csak nem kezdek el sikítani örömömben, szerencsére ilyesmire sosem ragadtatom magam, de az tény, hogy igencsak beszédes a vigyor az arcomon. - Jól van Mr. MegmondomATutit... Engedek meg magamnak egy nyelvöltést, mert nyilván teszem, de attól még nehezen hiszem el, és kész. - A dugóhúzó az elég merész dolog, ugye? Gondolom, te tudsz olyat!? Ez nem azt jelenteni, hogy meg akarnám próbálni, úgy semmiképp, hogy nálam az irányítás, de átélni szívesen átélném, szóval esetemben a kérdés vehető keringőre felhívásnak, de ki tudja, nála miként csapódik le. A kormányt mindenesetre elkezdem lassan magam felé húzni, és figyelem, hogy mi történik a mozdulat következtében, utána pedig előre, szintén megfontoltan, hát ez rohadt jó. Imádom. - Nos, erről gőzöm sincs. Gondolom, inkább azért, mert meglehetősen ritkán van rá szükségünk. Azt inkább nem ecsetelem, hogy arról ötletem sincs, korábban az őslakosok között ez felmerült-e, de ha így lett volna, szerintem többen tudnának repülőgépet vezetni közülük. - Mindenesetre, én ezen változtatni szeretnék, mert ez valami eszméletlen módon bejön. Még mindig alig térek magamhoz, olykor kicsit lejjebb ereszkedem, majd ismét fel, lenyűgöző. - A légifolyosók ezekre a gépekre is vonatkoznak? Vagy ezek nem annyira kötöttek? Kérdezem kíváncsian, bár hogyha fordulni, irányt váltani kellene, biztos elmagyarázná azt is, bár saját elgondolásom szerint nem lehet olyan bonyolult, de nem cselekszem saját szakállamra jelen helyzetben.
- A szerencsében nem hiszek és a mázliban sem. Vagy megy, vagy nem megy. A szög és a csata tipikus esete. Ezért vannak a listák is. Tudom fejből, mégsem fogom hanyagolni a papírt. Tévedni nem csak emberi dolog. – utalok a farkaslétre is és minden olyan hibára, ami kicsinek tűnik, mégis fatális lehet, amit okoz. – Erre vagyunk kiképezve. A túl nagy vakmerőség is ártalmas. – a mintapéldánya vagyok, éppen ezért is szélesedik teljes vigyorra a szám. Látom a vigyort az arcán, majd a nyelvöltést, tudva, hogy igazából akkor fogja csak érezni, hogy ő vezet, ha közben mozog is a gép. – A dugóhúzó jó móka. Teli gyomorral mondjuk annyira nem, kevesen látnak belülről dugóhúzót. Meglepetten nézek rá, végül nem kérdezek tovább. Ha nem kellett nekik se gép, se pilóta, volt okuk rá, az meg nem rám tartozik. Én meg nem foglalkoztam vele, az üzletet profikra hagyom, nem abban vagyok jó. – Semmi sem történik véletlenül. – kacsintok rá vigyorral. – Hamar rá lehet kapni az ízére. Függővé váltam. És ahogy látom, ő is, élvezi, ahogy a keze alatt mozog a madárka. - Vonatkozik. Vannak légifolyosóik, eltérő magasságban mozognak a nagy utasszállítótól, és persze vannak egyedi igénylések, amikor egyeztetni is szükséges, hogy az engedélyt megkapjuk, különben összetalálkozunk. Visszaveszem. – mutatok a kormányra. Ahogy visszaveszem, vigyor ül ki a képemre, nagyobb magasság felé viszem a gépet. - Kapaszkodj! – azzal lefelé dugóhúzót indítok el, nem olyan sebesen forgót, ehhez a gép nagy tömegű. Mikor egyenesbe állunk vissza és a magasságot is kezdem visszavenni, továbbra is vigyorogva, megszólalok. – Kérdezted, tudok-e dugóhúzót. Vélemény? – közben lassan visszafordulásra vesszük az irányt.
Kezdőlap
//
