A nagy nap, Leona feljön a csúnya, hideg északra, meggyógyul és olyanok leszünk mint egy nagy, boldog család. Vagy mint egy fél nagy, boldog család. Mindegy, ez már csak részletkérdés. Mindenesetre engem feldob a gondolat, még ha eddig nem is kellett igazán vele élnem, vagy ha mégis, akkor ugye ott volt az anyja is. Azért abban biztos vagyok, hogy összehasonlíthatatlanul más lesz ez, mint a hétvégi apukaság, de speciel nem én vagyok az a típus, aki a dolgokon előre rágódna. Mint ahogy még azt sem tudom például, hogy hol fog aludni, meg ilyen apróságok. Majd belegondolok, ha felmerül a probléma. Természetesen motorral érkezem, ami abban a tekintetben szívás, ha sok csomagja van. Márpedig, ha anyámékon múlott, akkor valószínűleg egy külön repülőn hozzák a csomagjait, de nem a szervezéshez való készségemről vagyok híres. Szóval megérkezek és szépen le is parkolok, lehetőleg olyan helyre, ahol nem bírságolnak meg fél szempillantás alatt. Nem gondoltam, hogy ki kellene öltözni, tekintve, hogy a lányomról van szó, akármilyen nagy is ez a nap. Szóval én maradok a sima farmernél, a bakancsnál, a szürke kapucnis pulcsinál, melynek csuklyája kilóg a fekete bőrdzseki alól, szóval téli bunda done. És bizony a legfontosabb kiegészítőről sem feledkeztem meg. Egy papír, rajta a felirat "LEONA"... alatta kicsiben, hogy "Én vagyok az apád" és egy nyíl a fejem felé. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy meg fog ismerni, de ennek ellenére olyan menő a filmekben, amikor így azonosítják be a keresett embert, hogy nekem is ki kellett próbálnom. Némi bolyongást követően sikerül megtalálnom azt a kaput - van ezeknek valami nevük, de nem tudom mi -, ahogy Leona érkezése várható, szóval szépen beállok oda és várok. Persze be is mondják egy idő után, szóval, amikor az első néhány ember megjelenik, én már emelem is mellkasom elé a papírt... ugyebár nehogy eltévesszen. Huh, remélem nem lesz több Leona a gépen...
A gép landolt, öv kicsatolva, kis poggyász a kézben, aztán telefon bekapcsolva. Valahol arra számítok, hogy egy sms érkezik Salemtől "Jöttömre öt nap múltán számíts. Pirkadatkor, kelet felől." címszó alatt. Nagyi felkészült erre az eshetőségre is amikor elkérte Salem pontos lakcímét, egy kulcsot a lakáshoz (postán), és a helyi taxitársaság telefonszámát. De nem, Salem nem keresett sms-ben, helyette 16 nem fogadott hívásról kapok értesítőt (mind a nagyiéktól). A fülem még be van dugulva - a fapadosok gyönyöre- így csak sms-bem válaszolok nagyinak arról, hogy minden oké, és hogy majd este felhívom. Mire ténylegesen is megérkezek Alaszkába, azaz átesem az útlevél ellenőrzésen és újra megnézték az utazásra feljogosító írásos engedélyt, már kezdem megérezni mennyire leszívta az életerőmet ez a nap. Mégis kíváncsian pislogok a fogadókapu felé, ahogy vonszolom magam után a csomagomat. Most még csak egyet, a többit holnap küldik utánam. A látásom nem tökéletes, de az apámat így is könnyű kiszúrni. Már csak azért is, mert rajta kívül csak néhány ember áll ott, és akkor a termetét még nem is említettem. - Helló Salem. - mosolygok rá fáradtan, és bár először ölelésre nyújtom ki az egyik kezemet, úgy határozok, hogy a papír elvétele elsőbbséget élvez. - Még megismerlek. Cseréljünk...- veszem el tőle a lapot, amin közszemlére tette, hogy ő valakinek az apukája, én pedig átadom a szabvány méretű kézipoggyászom fogantyúját. A bőröndről azt érdemes tudni, hogy élénk zöld színe van, rajta sárga virágokkal és kereken tíz kilót nyom, ami az utastérbe felvihető súly maximumát jelenti. Szerintem iszonyatosan rusnya darab, de legalább emelgetni nem kell, mert görgős. - Nagyi ölel. - Az nem számít, hogy nem szóról szóra idézem, a lényeg, hogy most átadom. De inkább csak úgy ölelem meg Salemet mint egy távoli rokont, nem pedig a közeli ismerőst. Kap még egy puszit is arra a borostás arcára, de több energiám nincs az érzelgősséghez (se). - A többi cucc holnap jön, úgyhogy mehetünk.- Ha nem kérdez meg arról, hogy milyen volt az út, meg miegyéb, akkor én sem kezdek áradozni róla. Igazából nem is tudnék mit mondani, mert a felét átaludtam, aztán levelet írtam. Rendesen bedugult a fülem, és tulajdonképpen ennyi.
//Ez most még gagyi, de eskü, hogy bele fogok jönni //
Amikor kiszúrom a leányzót, azonnal széles mosoly jelenik meg a képemen, hiszen egyben van, szemlátomást jól is és még itt is Fairbanks-ben végre. Kell ennél több? A biztonság kedvéért, még intek is neki, hogy itt vagyok, nem mintha olyan marhasokat változtam volna az elmúlt időben, amíg elvoltam. De biztosra megyek. Aztán szépen oda is ér elém és én továbbra is vigyorgok, tekintve, hogy nem tudom mi is lenne most a megfelelő köszöntés. - Szia Prücsök. - De megoldja szerencsére a dolgot, szóval hagyom a papírt átvenni és a csomag fogantyúját meg a kezembe kapom. Szemernyit sem törik meg a mosolyom. Nekem ez is tökéletesen megfelel, egyelőre marhára örülök annak, hogy itt van. - Filmes klisé, ki akartam próbálni. Azt azért gondoltam, hogy nem felejtettél el teljesen, hiszen erős lány vagy, nem hagytad nagyanyádéknak, hogy teljesen kimossák az agyad. De mi ez a táska? - Mosolyom csak a végső kérdésnél vált át némi érdeklődő értetlenségbe, ahogy letekintek erre a zöld... izére. Nem mintha gond lenne, hogy nekem kell magam után húznom kifelé menet, csak éppen ez állati ízléstelen... mondhatni rusnya. Nem baj Leona, reméltem is, hogy nem nevelnek belőled divattervezőt. Anyámék szerint az is pont egy olyan naplopó munka, mint az összes többi, ami a kreativitásról szól és nincs benne szó árfolyamokról, vagy adás-vételről. - Szerencsére idáig nem ér el a karja. - Jegyzem meg bujkáló mosollyal az ölelést illetően. Nagyjából ennyire vagyok oda anyámért, de ezt már Leona is tökéletesen tudhatja. Egyébként ha rajtam múlik, akkor megindulhatunk kifelé szépen, így a puszi némiképp meg is lep, de persze megtorpanok és némi zavart mosollyal fogadom. - Amúgy minden oké? Jól vagy? Aludtál eleget? Ettél zöldséget? Szóval vágod... úgy minden rendben? - Hát ez elég szerencsétlen lett, de ami azt illeti, halvány gőzöm sincs, mit és hogyan kérdezzek. Hiszen már tinédzser. Mikor lett tinédzser??? Lemaradtam a fél életéről és így egyszerűen nem tudom, épp melyik korszakban is tartunk. Most kezdem érezni, hogy mennyire nem vagyok képben továbbra sem apaság terén. Mindenesetre feltétlen szükségesnek érzem, hogy tájékoztassam milyen lépéseket tettem arra tekintettel, hogy érkezik. - Vettem vagy egy mázsa gabonapelyhet! - Jelentem ki leginkább a semmiből a kis hatásszünetet követően. Igen, azt tudtam, hogy szereti és azt vettem is ipari mennyiségben. Mást nem... és ez még mindig nem realizálódik bennem.
- Érdekes. Ő pont ugyanezt mondta nekem. Csak fordítva. - jegyzem meg arra, ami még az agymosást illeti. Igen, Salemnek is feltűnik a rusnya bőrönd. A véleményünk ezzel kapcsolatban megegyezik, ám a reakciója láttán már csak gyerekes dacból is úgy teszek, mint akinek tulajdonképpen bejön a cucc... Azért a kezéből már nem veszem vissza, mert túl nehéz még húzni is azt a röpke tíz kilót. Hogy nagyi kezei már nem érnek el ide, az engem is éppúgy nyugtat miként az apámat. De ezt sosem vallanám be, mert ha keze nem is, füle és szeme mindenhol van a nagyinak. Azt viszont belátom, hogy az a puszi az túl váratlan volt még nekem is, nemhogy Salemnek. Mértékét megmutatja a bárgyú mosolya, és az ahogyan hadarni és kérdezősködni kezd. Tudom, mert én is hadarok, ha zavarban vagyok. - Salem... Csak 'símán mondd ki, hogy gáz volt az, hogy megpusziltalak, ne beszélj mellé. - és ezzel tulajdonképpen én beszélek mellé, mert utálom, ha a hogylétem felől kérdezősködnek. Az olyan, mintha elvárnák tőlem, hogy hosszasan panaszkodni kezdjek az egészségi állapotomról, a vérképemről, meg úgy általában arról, hogy mekkora szívás rákosnak lenni. Na azt már nem. ~Hogy? Mi? Valaki gabonapelyhet emlegetett?~ Kiskutya szemekkel nézek fel Salemre. Ő aztán tudja mivel lehet feldobni a napomat. És még a kínosra beállt csend elől is megmenekülünk. - Zsír! A wi-fi routhert is beszerezted? Nyílt egy új AA szerver, és én vagyok ott a király...lány. bírnám ha ez így is maradna. - lelkesedésemet egy mélyről feltörő ásítás fogja vissza mielőtt még kiléptünk volna a terminálból, és orrba vágott volna az alaszkai levegő. - Mondd, hogy motorral megyünk! - bukósisak ugyan nincs Salemnél, de őt nem lehet meggátolni efféle korlátokkal, ezért inkább kérdeztem. - És azt hogy bukósisakod is van! Legalább nekem. - vigyorgom zavartan, mintha ez olyan nagyon különleges kívánság lett volna, és nem, ahhoz semmi köze nincs, hogy félek elhagyni a parókámat a menetszélben. Néha gyűlölöm a pubertás "ész"járásomat. - Amúgy.. izé. Biztosan nem leszek túl nagy teher neked? Egy gyerek nagy felelősséggel jár ám! És a kezelésekre is neked kell majd elvinned. Össze tudod ezt egyeztetni a munkarendeddel? Szóval kész vagy, meg minden? Ezt a kérdéssorozatot tekinthetjük vérbosszúnak is az ő korábbi kérdésáradatáért, és valószínűleg ezt is nyilatkoznám fél óra múlva ha valaki rákérdezne ennek miértjére. Az igazság viszont az, hogy ebben a pillanatban hasít belém a tudat, hogy Alaszkában vagyok, az apámmal akit alig ismerek, és az is, hogy ha ez rosszul sül el, akkor nem lehet visszacsinálni. Az én kétségeimet még mindig könnyebb rákenni a másikra, és éppen ezt is tettem az előbbivel.
Némileg értetlenül és meglepetten vonom össze szemöldökeimet a kijelentés hallatán. Még, hogy én kimosom a saját lányom agyát... ez... ez igaz. Mármint abból a szempontból, hogy nekem kéne nevelni és az én hülyeségeimnek kellene elrettenteniük, vagy a bölcs dolgaimnak vezetniük. Sajnos az utóbbiból jóval kevesebb van, de nem baj. Mindenesetre az agymosás, erős szó ha rólam van szó. - Nem foglak elrontani, meg ilyenek. Felőlem ihatod eltartott kisujjal a tejeskávét, nem zavar. - Mondom neki ártatlan tekintettel, hiszen nyilván csak ilyen haszontalan úri dolgokat tanult a szüleimtől, amiknek egyébként sincs semmi értelmük. Én mondjuk marhára lázadtam, akárcsak a bátyám, Leona meg mondjuk nem ebbe született bele, szóval nyilván azért bírja ilyen jól. És nyilván azért nem zavarja az ízléstelen táska sem, amire mivel nem kapok választ, egyszerűen csak vállat vonok és húzom magam után. Jó, tény hogy a puszi némileg váratlanul ért, de nem mondanám, hogy annyira lesokkolt volna. Végül is mégiscsak az apja vagyok, vagy mi. Mivel azt se szeretném, hogy ő úgy érezze, hogy az ilyesmivel kényelmetlen helyzetbe hoz, hevesen elkezdek fejet csóválni. - Nem volt gáz. Nincs benne semmi gáz, csak... kicsit meg kell szokni, ennyi. - Mondom végül könnyednek tetsző hangon és végül is célba ér, mert sikeresen elfelejtem a kérdéseket. Mármint, hogy válaszokat várnék rájuk. Ezt mondjuk a gabonapehely említésére kapott tekintet is elfeledteti velem. Úgy fest beletrafáltam, király vagyok és ezt egy széles és elégedett vigyorral nyugtázom. Marad így is a képem a következő kérdésre is, hiszen ezzel se tud megfogni. - Nem gondolod, hogy kábelezek? Már vagy fél éve megvettem a routert. Viszont AA? Komolyan? Inkább CoD-oznál. - Persze nem komolyan szólok be, hiszen még mindig ott a mosoly az ábrázatomon. Igazából örülök, hogy nem nevelték ki a gép elől, bárki bármit mond, ott is tök jól lehet szociális kapcsolatokat építeni. Legalább is nekem már számtalanszor sikerült. Legalább valamiben hasonlít rám. Tiszta nagy érdem, ugyanolyan kocka, mint én. Szép lassan hagyjuk el a terminált, nemsokára meg is lehet látni az üvegtáblák mögött, a parkolóban álló motort, de azért csak beelőzi a látványt a kérdéssel, szóval bujkáló mosollyal kénytelen vagyok válaszolni. - Igen és neked még az is van. Csak azt nem tudom, hogy bele fog-e férni a csomagterébe a táskád. Max magunk után kötöm. - Vonok vállat végül, én a nagy problémamegoldó. Mindenesetre erősen reménykedek benne, hogy bele fog férni az ülés alatti helyre, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy valami egyéb épkézláb megoldással kell majd előállni. A kérdésekre szép lassan kezd el felfelé araszolni a szemöldököm. A végére meg még némileg oldalra is billentem a fejem, ahogy figyelek rá. Most komolyan...? - Uh, basszus, nem. Nem vagyok készen egy gyerekre. Ha adok pénzt a jegyre, megveszed visszafelé? Remélem nem para... - Még meg is torpanok és a tőlem telhető legkétségbeesettebb ábrázatot produkálom. Majd végül elnevetem a dolgot és ha hagyja, akkor a vállánál fogva magamhoz húzom szabad kezemmel. - Bolond vagy, persze, hogy minden oké lesz. - És akkor részemről mehetünk is tovább, de nem veszem le a kezem a válláról. Na, az én lányom.
Nem tudom, miért vannak így fennakadva az agymosás témán. Gyerek vagyok, aki egészen jól alkalmazkodik a környezetéhez, és ennyi. Az én korosztályomban az a természetes, hogy adott közeghez igazodik a személyiségem. Még abban a korban vagyok, amikor lehet is, mert a sajátom még csak ez után fog kiforrni. Ezért van az, hogy folyamatosan változik a kézírásom - attól függően, hogy kivel/hol lakok- az akcentusom, de még a frizurám is. Szóval nem kell ezt annyira komolyan venni. De legfőképpen: nem hiszem, hogy a család egyszem rákos gyermekén kell kiélni nagyinak az anyai vágyait, avagy helyrehozni amit Salemnél és Leslie bácsinál "elszúrt", az apám meg ne duzzogjon azért, mert szerinte lázadni király dolog volt. Ami egyébként igaz, de ez most tök mindegy. A puszi témát kiveséztük, zavart vigyorkezdeménnyel biccentek is rá, és azzal nyugtatom magam, hogy két rossz téma közül még mindig ez volt a jobb, és legalább rohadt hamar túlestünk rajta, a kockulós témafelvetés meg velem is elfeledteti. - Miért akarnék kancellár lenni, ha királynő is lehetek?- repül vissza a kérdés arra, hogy miért nem inkább "CoD". Értem, hogy ugrat, ezért is NEM kezdek hosszas makogásba arról, a Call of Dutty már túlterhelt, sok verhetetlen kockája van, ami már eleve kizárja, hogy én legyek a legjobb. Ez nem egyeztethető össze világmegváltó terveimmel. Amúgy még mindig a CoD a király. Megbánom, hogy kérdeztem, amit kérdeztem, mert már abból, hogy Salem felvonja a szemöldökeit, tudom, hogy el fogja bagatellizálni ezt is. Szóval afféle "come on..." tekintettel sandítok rá, de annyiban is hagyom, mert némiképpen megnyugtat válaszával. Nem azzal amit mond, hanem azzal amit csinál. Mármint, hogy a vállamra teszi a kezét. - Hát jó... Az ANYJÁT! - bukik ki belőlem mikor meglátom a MOTORT. Más szituban simán elmennék a gép melett -legfeljebb egy sóvárgó pillantás mellékletében- de ez itt az alaszkai tél kellős közepe, könyörgöm! Szóval ez az egyetlen motorkerékpár a környéken. Nagyon pöpec ahogy kinéz a gép, csak a csomagom szempontjából akadnak fenntartásaim vele kapcsolatban. - Te, Salem... Van gumipókod? - az ülés alá semmiképpen nem fér be a 'szajré, és legyen akármilyen rusnya az a bőrönd, a laptopom is benne van, szóval kizárt, hogy magunk után kötjük (őszintén remélem, hogy ez a felvetés is csak vicc volt). - Bepréselném magam meg a háttámla közé azt az izét. - biccentek a bőröndre.- A gumipókkal meg rögzíteném. - ha nincs olyan izé akkor lehámozom magamról az egyik sálamat (nagyi készült a télre helyettem is, tehát kettőt aggatott rám), azzal megoldom a problémát. Nyitott vagyok én bármi más megoldásra is, de amíg eldől és meg is valósul, én felveszem a bukósisakot, és türelmetlen toporgásba kezdek. Nem gyengén vagyok megszállott ha sebességről van szó. Nem nézegetni akarom a motort, hanem érezni, hogy mennyit bír menni.
//Ha gondolod, írhatsz hozzád is. Vagy inkább ugorjunk 1-2 napot, amikor már berendezkedtem, meg minden? //
A repülőút zökkenőmentes volt, de nem is igazán számított másra, általában ilyen téren elkerülik a kellemetlen esetek. Egy ideje hozzászoktatta már magát a szárnyas masinákhoz, de kedvelni sosem fogja őket. Mint ahogy elég sok dolgot nem. Legyen szó példának okáért olyan hétköznapi dolgokról, mint a mobiltelefon, vagy épp a DVD, a digitális fényképezőgépek… pff… az embereknek fogalmuk sincs arról, milyen jó nézni, ahogy az előhívó-folyadék hatására lassan előbukkan a kép a feketeségből. Sok szempontból jobban szerette a régi időket, de muszáj haladnia a korral. Az egyetlen kézipoggyásza a fényképezőgépét rejtő táska, a többi nem igazán fontos a számára. Még a telefon sem, noha egyesek élni nem képesek nélküle, és a lelkére kötötték, hogy használja. Mi tagadás, a többség szerette Detroitban, ő is kedvelte a falkatagokat, még ha ő lelkileg nem is volt hajlandó senkihez sem kötődni. Néhány kölyök került csak közelebb a szívéhez, mert ők még tiszták és egyszerűek voltak, nem szennyezte a lelküket megannyi átélt kegyetlenség, sokszor látott halál, átverések sora. Bennük még lehetett bízni. Már ő sem volt ilyen. Ha valaki kérdezné, talán az orrára is kötné, hogy rossz ajtón kopogtat, ha azt akarja, hogy a titkai biztonságban legyenek. Bekapcsolta a telefont, két sms várta, az egyikre elmosolyodott, a másikat azonnal kitörölte. Válasz nélkül maradt mindkettő, meg kell tanulniuk, milyen, ha ő nincs ott, máskülönben sosem lesznek képesek elfogadni, ha esetleg nem megy vissza. Nem akarta reménnyel kecsegtetni őket, amíg ő maga sem biztos semmiben. A tömeget követve eljutott a poggyászokig, türelmesen, szobormerev arca várta ki azt a közel fél órát, amíg elkezdtek szállingózni. Számára ez nem volt kényelmetlen, tovább így bírt volna egy helyben ácsorogni, sokszor élvezte a hasonló büntetések nem épp áldásos hatását. Mégis, valahogy mosolyt csalnak az ajkaira az emlékek, egy valamire jó volt, hogy akkora pofája van, amekkora. Képessé vált tűrni a fájdalmat, de ha már súrolják az tűréshatárát, akkor is képes tartani a száját. Náluk ez muszáj volt, akik a büntetéseket végrehajtották, általában szadista szemetek voltak, akik élvezték, ha látják, mennyire szenved a megkínzott alany. Valahogy védekezni kellett ellenük. Fél óra? Talán már negyven is eltelt, mire vékony ujjai a bőrönd fogantyújára siklottak. Ennyi idő alatt az erősebb farkasok biztosan megérezték már, hogy jött valaki, aki eddig nem volt a környéken. A vérvonala talán szöget üthet egyesek fejébe, de még ebben sem volt biztos. A farkaslét ezen része még némileg homályos volt a számára. - Elnézést kisasszony, segíthetek? Felpillantott, arcára varázsolva legbéketűrőbb mosolyát, majd finoman megrázta a fejét, a könnyű, sötét tincsek táncra keltek a mozdulatra. Nem tartotta volna illőnek szó nélkül hagyni a kedves kérdés, úgyhogy hamarjában felcsendült a hangja is. - Nem, köszönöm, igazán nem nehéz. A férfi mégis utána nyúlt, elsodorva az útból a kezét, ő persze könnyedén kiszúrta a mozdulatot, ahogy egy névjegykártya becsusszant a külső, újságtartó zsebbe. Bájos… Hátrébb lépett egyet, figyelve, ahogy a pasas megbirkózik a bőrönddel, elég komikus volt a gondolat, hogy míg neki ráncba száguld a homloka az erőlködéstől, addig ő kacagva emelgeti az ilyeneket. Ez valahogy mindig szórakoztatta. - Köszönöm, nagyon kedves! Nyúlt végül utána, nem kerülve el az érintést, amire úgy tűnik, áhítozott a halandó. Végül egy biccentés és további szép napot kíséretében eltűnt a szeme elől. Mulatságos. ~Azt hiszem, inkább nem várom meg, míg valaki idedugja az orrát.~ A türelem nem tartozott az erősségei közé, nem fog itt szobrozni, sokkal érdekesebb, ha ő talál előbb valakit, aki a fajtájához tartozik. Meg persze, valami szállást, mert bár szívesen táborozik az erdőben, de amíg nem ismeri az erőviszonyokat, addig nem kockáztat, nem akarja még alulról szagolni az ibolyát. Így hát bőröndjét maga után húzva elhagyta a repülőtér épületét, hogy egy taxival bevitesse magát a városba.
A landolást követően könnyes búcsút veszek egy kisebb köteg Washington mini portrétól, illetve egy barna papírzsáktól is, mellyel egymásba gabalyodva vészeltük át ezt a "kellemes" repülőutat, ami leginkább arra emlékeztetett, mint amikor felültem egy hullámvasútra, ami egy láthatatlan sínpályán közlekedett az egyik rémálmomban!!! Szegény zacsi halk placcsanással landol a kukában, én pedig most, hogy a gravitációra megint képes vagyok nem ellenségként tekinteni kezdem visszanyerni a színemet, és végre ahhoz is megjön a bátorságom, hogy teljesen kihúzzam magam. Ha már itt tartunk, nem ártana felkutatni a vendéglátómat is... ~Lássuk, mire emlékszem róla: szerette a zöld színt, hosszú szőke haja volt, és...és nem láttam húsz éve, amennyire tudom, az is lehet, hogy hogy közben átoperáltatta magát tündévé. Na mindegy, koncentráljunk. Megkeresem, aztán úgy csinálok, mint aki elámul, és puszta kedveskedésből azt mondom neki: "Jé, arról volt szó, hogy Abi néni jön ki elém személyesen, és nem a harminc éves lányát küldi ki elém! Mi, hogy te vagy az? Ne ugrass, semmit sem öregedtél amióta utoljára láttalak!" Igen, ezt biztosan zabálni fogja.~ Ez után már nincs más dolgom, mint a két bőrönddel a kezemben bebattyogni a repülőtérre, útközben szitkozódva, hogy mi a halálért jöttem magángéppel, ha lehetett volna normál utasszállítóval is, aztán nagyon igyekszem rátalálni rég nem látott nagynénimre, kitől azt a jó vaskos Winetoo könyvet kaptam, amit varázskönyvnek használtam, mielőtt megtanultam olvasni. Hol lehet már?
Mióta Ronnie, a kedvenc – és egyetlen- unokaöcsém felhívott, mint ha kicseréltek volna. Talán még a szokásostól is szétszórtabb voltam, bár az most inkább csak a nagy hangulatváltozásoknak tudható be. Már évek óta nem láttam senkit sem a családból, legalábbis személyesen… Jó, küldtek fényképet, meg leveleztünk, telefonáltunk, de… az valahogy még sem ugyanaz. Igaz, ennek is megvolt a maga oka, azzal, hogy igent mondtam az őrzői hivatásra, ezt is elfogadtam, még ha akkor nem is voltam egészen tisztában vele, hogy ez milyen nehéz is valójában. Így most, míg az egyik percben majd’ kiugrottam a bőrömből, hogy végre láthatok valakit akit a mi családfánkról fújt erre a szél, addig a másik percben épp azon paráztam ezerrel, meg törtem a fejem, hogy vajon mivel is magyarázzam meg, hogy 52 évesen előbb néznének a húgának, mint a nagynénjének… De szép is az élet, mi? Na mindegy, majd rögtönözök valamit, annyira csak nem vagyunk elveszettek, mi, Reynolds-ok… A reptérre kiérve már teljesen be voltam sózva. Alig pár hónapja, hogy én is itt léptem először Alaszka földjére, azóta viszont egyszer sem jártam még csak a közelében sem, így nem csoda, ha kissé elveszettnek éreztem magam. Ráadásul Ronnie-t se láttam vagy 10 éves kora óta, és… hát legyünk őszinték, azóta megnőtt a szentem, meg a fiúk amúgy is sokkal többet változnak a serdülőkor alatt, hogy mint a lányok, szóval… őszintén? Kicsit féltem, hogy esetleg nem fogom felismerni… Ciki lenne, pláne azok után, hogy olyan lelkesen bíztattam a telefonon pár nappal ezelőtt, hogy ugyan, jöjjön csak nyugodtan. Lehet máskor nem ártana kicsit előre átgondolnom a dolgokat? Valószínű… Egész úton a repülőtér felé azt a pár fotót néztem-szorongattam, amit még a bátyám küldött néhány éve, családi képek… A kis Alice diplomaosztója, karácsony, családi nyaralás, meg ilyesmik. Örülök, hogy legalább nekik ilyen jól összejöttek a dolgok, és jól alakult az életük. Nekem meg ott van Koda, meg az őrzői hivatásom. Gondoltam volna 30 évvel ezelőtt, hogy én is ilyen karrierista leszek ahelyett, hogy a család legyen az első? Kötve hiszem… Áh, de a fenébe is az önsajnálattal, nem azért vagyok itt, hanem hogy Ronnie-t megkeressem! Farmer, egy vékony, bézs színű kabát és zöld hozzá zöld pulcsi volt rajtam, ha már a fiúnak is ezt mondtam a telefonba, talán így egyszerűbb lesz megismernie. Legalábbis remélem, nem valami dagadt, ráncos mamikát vár helyettem… Csak álltam a kijárat közelében, de már vagy 3 órája… Hogy mi a fenének mentem ki olyan korán? Most már magam se emlékszem a pontos okra, mindenesetre már teljesen be voltam zsongva, percenként ellenőriztem az órát meg a kijelzőt, hogy épp melyik gép érkezett meg, a közte lévő időkben meg az emberek tömegét lestem, hátha kiszúrom. Elvileg már leszállt a gépe! Te jó ég… Ronnie? Ron? És akkor kiszúrtam egy fiatal férfit a tömegben. Percekig csak álltam, földbe gyökerezett lábakkal, és figyeltem, összehasonlítottam a fényképen lévő unokaöcsémmel. Tényleg ő lesz az… Így hát összekaptam magam, és egy széles mosollyal az arcomon megindultam felé, hogy mögé érve óvatosan megkocogtassam a vállát. -Ronald Reynolds? –kérdeztem óvatosan, s ha talált, akkor már ugrottam is a nyakába nagy örömömben, hogy megölelgessem- Ronnieee!
Alaszka furcsa hely, ezt szeretném leszögezni már az elején. Nem arra célzok természetesen, hogy London-ban nem láttam soha senkit olyan baseball sapkával, amiből két fehér kéz nőtt ki fent, és folyamatosan tapsolt, viszont...nem is tudom, tényleg ilyen egy reptér? Az ember meg tud mozdulni, kap levegőt, sőt, akár bemutathatnék egy pörgőrúgást is anélkül, hogy véletlenül kárt tennék bárkiben, saját magamon kívül. Ugyanakkor, hiába nézek körül zsiráfot imitálva, Abigail nénit csak nem látom sehol, pedig mint már említettem, annak az esélye, hogy elvesszen a tömegben elhanyagolható, hacsak nem vesszük azt számításba, hogy valamiért egy olyan képet sem láttam róla, ami ebben az évezredben készült, szóval az ég tudja, lehet arany fürtjei ezüst színt öltöttek, mindig mosolygós arcát ráncok borították be, és szorosabb eszkimó kabátot öltött magára mint a South Park-ból Kenny! ~Pazar, akkor lehet még a hangját sem fogom felismerni! Na, akkor nincs más hátra, mint várni, és remélni, hogy akkor ő lesz az, aki rám talál.~ Biztos ami biztos középen állok meg, hogy azonnal kiszúrjon, aztán ledobom a bőröndjeimet, és már épp azon kezdenék morfondírozni, hogy bárcsak dohányoznék, mert akkor moroghatnék, hogy de jól esne egy cigi, a francért kell tiltani itt a nyílt láng használatát, amikor valaki rám talál. Egy csilingelő női hang szólal meg hátulról, ami abszolút felkelti az érdeklődésem,a kimondott névre pedig még az előtt bólintok, hogy felfognám, tényleg az enyém az. Már javában ölelget, amikor a becenév hallatán elkerekednek a szemeim. -Abi....néni....? - Kérdem sután, miközben viszonzom az ölelését, és pislogok még néhány ezret másodpercenként. -Nahát, hogy te milyen...húha...tényleg te vagy az? Ha csak felbéreltél valami helyi modellt, hogy vicceljen meg, még nem késő bevallani. Esküszöm nem fogok haragudni. Mondjuk, akkor nagyon jól választott, ez a csaj...pontosan úgy néz ki, mint Abi néni, amikor betakargatott este, miközben én hevesen tiltakoztam az alvás ellen, elvégre már 11 voltam, és fenn tudtam volna maradni akár 11-ig is. Hogy aztán mi történt...arra nem emlékszem...de reggel már nem volt ott sajnos. -De most komolyan, te semmit sem változtál - jegyzem meg aztán mosolyogva, az első sokk kiheverése után - örülök, hogy látlak. Jaj, mielőtt elfelejtem, otthonról mindenki üdvözöl, Alice ezt küldi. És ezzel nyomok egy NAGY puszit a nő arcára. Majd még néhányat, amikor eszembe jut, hogy a bátyja, és a sógornője is elég hasonlóan gondolkodik a kérdésben. A negyediket már tőlem kapja személyesen, nehogy pont én maradjak ki belőle szégyen szemre. -Szóval....mutasd az utat....én örülök, hogy ide ide találtam.
Unokaöcsém kérdését hallva csak lelkes bólogatásba kezdek, mint egy bólogatós kutya a Trabi hátsó ablakában. Látom, a meglepettségét, ám mégis, egyszerűen képtelen vagyok letörölni a mosolyt az arcomról. Te jó ég, istenem, el se hiszem, hogy végre, annyi év után újra megölelhetem egy hozzátartozómat! Pedig már kezdtem lemondani róla, pláne itt a világ végén, amerre csak a kanadai vadludak járnak néha… …és akkor kezdődik! Csak hallgatom a szavait, fejcsóválva, csípőre tett kézzel. -Igen, tényleg én vagyok az. Április elsején már túl vagyunk, meg amúgy se ismerek egy helyi modellt se. A megjegyzésére csak vállat vonok. S már épp nekikezdenék magyarázni, amikor meghallom Alice nevét, én pedig kíváncsian várva vonom fel a szemöldököm. Hogy aztán kapjak egy, kettő, három, sőt, négy puszit is egy huzamban! A végére már én sem bírom megállni nevetés nélkül, s viszonzom a puszit – igaz csak eggyel, hisz nem kell az egész családnak továbbítania. Aztán pedig már válaszolok is a korábban félbeszakított kérdésére: -Látod, bogárkám, mennyit számít az egészséges táplálkozás? Én nem győztem apádnak is hangsúlyozni annak idején, hogy figyeljen oda arra, hogy miket eszik. Elhiszem, hogy a véres steak meg a bárányhúsos pite is finom, de akkor se kell túlzásba enni a dolgokkal. Látom, szépen megnőttél… Te jó ég, amikor legutóbb nálatok jártam, még csak a vállamig értél… Most meg? Én érek a te válladig… Na meg visszakanyarodva a témához, a rendszeres testmozgás szintén fontos! Jut eszembe, Ronnie, te is szoktál mozogni? Csak mert van egy egész hangulatos folyó a városban, a partján szinte mindig látni néhány kocogó embert. És nem utolsó sorban, úgy tűnik én jobb géneket örököltem, mint drága jó apád. –legyintettem. Persze, ha ez se elég, van még egy "joker" a kabátujjba rejtve, de ha nem szükséges, akkor azt egyelőre tartalékolom ínségesebb időkre. A szavai hallatán csak a bőröndjeire pillantok. -Ez az összes csomagod? –kérdezek vissza, biztos ami biztos- Segítsek vinni valamit? Mondjuk ami nem 50 kg-nál kezdődik… vagy legalább van rajta kerék? Ha kapok valamit, akkor azzal, ha nem, akkor anélkül indulok meg a kijárat felé, mutatva az utat. Bár én idefelé busszal jöttem, de ennyi cuccal az nem nagy élmény… Vagyis, jó, élménynek az is élmény tud lenni, elég életre szóló, de na... nem akartam szívatni szegény gyereket már rögtön első nap, szóval voltam olyan jó nagynénje, hogy a taxi mellett döntöttem. -És mondd csak, Ronnie, az már megvan, hogy hol fogsz lakni?
Nem mondom, tényleg abszolút, teljesen úgy néz ki, mint amilyenre emlékszem, de mégis...ez elképesztő! Olyan hihetetlen az egész, hisz ha jól számolom...mennyi is lehet most? 52? Jó, nem arról van szó, láttam már csodákat, és nem ritka manapság, hogy valakinek a korához képest jó a sebésze, de ennyire nem lehet jó! Nemi még a szemén sem látszik, hogy idősebb lenne, mint amennyinek kinéz, és a bőre is...komolyan mondom, jobb állapotban van, mint én. Hiába múlt el április, ez akkor is fura! Aztán elkezd magyarázni az egészséges táplálkozásról, életmódról, és kocogásról a maga imádni valóan anyáskodó stílusában, amire csak egy fáradt, és egyben megkönnyebbült sóhajjal válaszolok, meg azzal, hogy megforgatom a szemeimet, mielőtt újra rá mosolyognék. -Oké, tényleg te vagy az. Ezen jót nevetek, és az sem zavar, ha emiatt esetleg furán nézne rám. Viszont nem ússza meg, kap még egy hatalmas maci ölelést, kicsit fel is emelem a földtől, mielőtt letenném. -Olyan jó újra látni téged! A modellekért meg kár, igazán bemutathattál volna néhánynak, de üsse kő, az igazat megvallva felkészültem rá lelkileg, hogy nem sok bikinis lány Flangál majd Alaszkában. Mondjuk...közel sincs olyan hideg, mint amilyenre számítottam... ~...és persze világos van, az emberek házakban élnek, az úton meg kocsik közlekednek, és nem kutyaszánok, de talán jobb, ha nem lövök el minden sztereotípiát szóban.~ -Egyébként...a válladig? Kedves vagy, hogy így emlékszel, de amilyen tökmag voltam, akkor sem értem fel odáig, ha a nyakadba ültem. Ami a folyót illeti, meg a hangulatot, és főleg a kocogást, ezeket egyenlőre hagyom, hogy elfedje a jótékony homály, és úgy is maradjon...nos ha rajtam múlik örökre. -Igen, ez az összes, de inkább cipelem én, te csak törj utat - mutatok előre a hatalmas nem létező tömegre, aztán ha megindul, természetesen követem, ugyanis a repterek többsége nem épp arról híres, hogy érdemesebb lenne a szükségesnél tovább ott vesztegelni, és valahogy kétlem, hogy épp itt futnék össze Tom Hanks-el. -Hogy hol fogok aludni? - Kérdem kissé szerényen, és ha nem akarná egy hatalmas bőrönd épp kitépni a karom a helyéről, most biztos a tarkómat vakargatnám nagy ártatlanul. -Arra gondoltam...persze csak, ha nem probléma...szóval, alhatnék nálad a kanapén? Csak egy napról lenne szó, vagy legfeljebb kettő, amíg körbenézek valami normális szálloda után. Megpróbáltam utána nézni neten, hogy ne legyen ebből gond, de sehol sem találtam normális véleményt, az egyik idióta még vérfarkasokról, meg szellemekről is hadovált...hihetetlen, hogy minden szálloda fórumával ezt csinálja a sok idióta, rengeteg szabadidővel...szóval...nem baj? Maradhatok?
-Hékás, most meg mi olyan vicces? –nézek fel rá, ám válasz helyett csak egy nagy ölelést kapok. -Te jó ég, tényleg mekkorát nőttél… -motyogom, ahogy csak kapaszkodok belé viszonzom az ölelést. -Abból valóban nem sok, talán ha kicsit délebbre mentél volna, Florida környékére. Amúgy ha modelleknek nem is tudlak bemutatni, de akad néhány orvos kolléga, akikkel egész jól el lehet csevegni a gastrorrhagiáról, pneumóniáról, discusherniáfról, na meg a többi hasonló betegség lefolyásáról, tüneteiről és kezeléséről… És csak azért nincs hideg, mert már javában „tombol” a nyár. Jöttél volna akkor, mint én! Térdig érő hó, kemény mínuszok… A sapka-sál-kesztyű-3pulcsi-2télikabát összeállítás nélkül ki se mertem mozdulni a házból! Most már egy vékony kabáttal is életképes vagyok idekint... A szavai hallatán elbizonytalanodok egy kicsit. Akkor lehet, hogy a húga, Alice volt az, aki a vállamig ért? Te jó ég, milyen rég is volt már! Majd előtúrom megint azt a fotóalbumot, csak érjek haza. Hallgatom, ahogy a szállodakeresésről szóló élményeit, a mentegetőzését, közben pedig csak szótlanul bólogatok. -Te jó ég, mennyi szemét van manapság az Interneten, megáll az ember esze… Még hogy vérfarkasok? Meg szellemek? Ez jó… -nevettem zavartan én is, de közben naná, hogy nem volt jó!!! Még csak az hiányzik, hogy véletlenül bajba keveredjen szegénykém. Hogy nézne már ki, ha valamelyikük véletlenül vérfarkast csinálna belőle? Azt hiszem, fordulna a kör, és én járnék Steve-hez tanácsadásra… -Ugyan, már miért lenne probléma? –oké, nem lesz épp zökkenőmentes a dolog, de azért megoldható valahogy. Mégis hogy nézne már ki? Egy szem unokaöcsém idejön a világ végére, hogy meglátogasson, aztán kirakom a szűrét otthonról, hogy bocs, nem. Szép kis nagynéni lennék, azt hiszem… Tulajdonképp egy kicsit számítottam is rá, hogy ez lesz a vége, elvégre a férfiak meg a szervezőkészség két külön dolog, legalábbis a mi családunkban mindenképp, így aztán ami olyan dolog volt otthon, amiről nem kéne tudnia, azokat beköltöztettem a dolgozó-szobámba, úgy is zárható, Ronnie-ban meg van annyi illem, hogy csak nem fog betörni kutakodni. Már amúgy is ideje volt rendben rakni azt a szobát, most legalább nem halogattam tovább. A tanulásokat, tanításokat meg majd megoldom valahogy… -A kanapé nem annyira kényelmes, ha ott akarsz aludni, de van egy vendégszobám. Nem olyan rég lett kifestve, ott nyugodtan maradhatsz, amíg szeretnél. Igaz, most tele van pakolva a gyógynövényekkel, amiket múltkor gyűjtöttem, épp száradnak, de akkor azt majd elpakoljuk. Meg még egy apróság, hogy most van egy betegem… Nem olyan rég szenvedett balesetet, és elég rossz állapotban van, így állandó felügyeletre és ápolásra szorul, szóval átmenetileg nála lakok. De hagyok nálad egy pótkulcsot, aztán jöhetsz-mehetsz nyugodtan. Legalább van, aki vigyáz Kodára… Ja igen, merthogy van egy kölyökkutyusom. –tettem hozzá anyai büszkeséggel. Ahogy kiértünk az épületből, a járda szélén álldogálva le is intettem az első szabad taxit, majd miután a fiúk bepakoltak, megadtam a címet a sofőrnek. -Szóval, ha így megfelel, akkor maradhatsz nyugodtan, amíg találsz valami helyet magadnak. Csak ne gyújtsd fel a konyhát, áraszd el a házat, nyírd ki a virágaimat és a kutyámat, meg a többi hasonló… most lett felújítva, kár lenne érte! –tettem hozzá nevetve.
-Ó, semmi, csak pont olyan aggodalmaskodó vagy, mint apa, kivéve, hogy tőled egészen aranyos - magyarázom nevetve, és erőnek erejével állom meg, hogy ne borzoljam össze a haját is közben. Komolyan nem lesz könnyű állandóan emlékeztetni magam, hogy ő a nagynéném, és nem a kishúgom...aki 6 évig járt Judo-zni, hogy leszoktasson erről. Nem járt sikerrel. -Köszi igyekszem. Az orvos kolléga meg... Elgondolkodom a dolgon. Nagyon szexin hangzik az, hogy valami őrült némber az anatómiával fárasszon, ahogy a jegyzetei mögé bújva hasal az ágyon, és a spirálfüzetek mögül csak gyönyörű hullámos barna haja látszik ki, meg a két lába, amiket játékosan lóbál...khmm. -Hát, majd még meggondolom...van esetleg barna hajú, nagyjából az én koromban? Amúgy csak viccelek, egyenlőre semmi kedvem randizni. Tudom, hogy azt mondják, kutyaharapást szőrivel, de Cerberust nem ilyen egyszerű kiheverni. Viszont...csak térdig ér a hó? Francba, azt hittem legalább nyakig, és akkor végre építhetek egy igazi hóvárat. Na igen, ha erről van szó, bármilyen gyermeteg hülyeséget hajlandó vagyok felhozni, hogy ejtsük a témát. Ilyen ez a szálloda téma is, amin megint egész aranyosan nevet fel, bár a mosolya nem tűnik egészen őszintének. Szegény, biztosan neki is volt hasonlóan kellemetlen élménye, talán több is. Apu rengeteget mesélt róla, hogy mennyit utazgatott Abi a nagyvilágban, és kicsiként mindig úgy képzeltem el őt, mint Indiana Jones-t, csak igaziban. -Hát, ha ez vigasztal, aki ilyesmiket talál ki, általában szűzen hal meg, szóval nekik hosszútávon rosszabb. Aztán nagy kő esik el a szívemről, mikor kiderül, hogy nem kell a hóban aludnom, és nem csak azért, mert nyár van. Mondjuk nem gondoltam, hogy ki fog dobni, de na...tényleg nem ártott volna megbeszélni vele ezt előbb. Na de sebaj,a lényeg, hogy nem kell csalódnom benne, Abi néni tényleg a legjobb! -Vendégszoba? Wow! Neked aztán jól megy! Fura, azt hittem ezen a vidéken sosem lesz senki beteg, és alig van munkád. Ezek szerint megint tévedtem. Ó, és ne aggódj, nem fogok bulit rendezni amíg távol vagy, a kutyusoddal meg biztosan jól kijövünk majd. ~Hmm, ezek szerint nem hallott arról, mi történt az ékszerteknőceimmel. Azt hiszem jobb is, ha egyenlőre nem osztom ezt meg vele.~ -Rendben, semmi állatkínzás, pirotechnika, és látványkertészkedés. Azt hiszem ezzel együtt tudok élni....brrr. A mondat végén lévő anomáliát, és a megborzongásomat nem a házirend okozza, hanem...hát nem tudom mi, egyszerűen csak kiráz a hideg. Nagyjából olyan érzés, mint amikor az ember feje fölött hirtelen bekapcsol egyetlen pillanatra egy ipari légkondi, telibe találva a tarkóját, ám a szabad ég alatt ez legalábbis valószínűtlen, így gyanakodva nézek körbe, ám az érzés ahogy jött, úgy múlik el, én pedig gyorsan úgy vagyok vele, hogy bármitől is állt fel a szőr a hátamon, már biztosan elment, és egyébként is, lehet csak most ért le a reptéri kaja még Anchorage-ből, ami nem tűnt valami egészségesnek, főleg az a gyanús külsejű kolbász. Az utolsó 3-at igazán kihagyhattam volna... -Egyébként, ígértél nekem 20 éve egy visszavágót amőbában, és ajánlom, hogy vigyázz magadra, mert nagyon belejöttem! - Kiáltom, miközben bedobálom a bőröndöket a taxi csomagtartójába, aztán lehuppanok mellé a hátsó ülésre. -És nem felejtettem el ám a dögös dokinénit sem, hogy hívják?
-Nem is vagyok aggodalmaskodó! –hazudom komolytalanul, mert tisztában vagyok vele, hogy ilyen tekintetben néha tényleg sikerül átesnem a ló túloldalára. Nézzétek el nekem… -Persze, hogy van, Dr. Adam Blick és Dr. Michael Williams, de nem hiszem, hogy nekik különösebben bejönnél. Bár Dr. Blickből még ki is nézem… Amúgy milyen Cerberus? Csak volt barátnőd, és nekem nem is említettétek? Na mesélj, milyen volt a lány? Vagy miért szakítottatok? Amikor viszont kevesli az itteni havat, egy pillanatra ledermedek, és csak elszörnyedve nézek rá: -Ezt te sem gondolhatod komolyan… nem elég az neked? Amúgy februárban érkeztem, akkor csak térdig ért… Gondolom decemberben, januárban lesz még több is, bár én a töredékével is beérném… Így rendesen kertészkedni sem lehet, mire kibújnának a növények a földből, már újra tél van és esik rá az újabb hó… -Annyira nem vigasztal, de érdekes tudni róla. Mondd csak, Ronnie, hol olvasol te ilyesmiket? Ahogy viszont meghallom a következő megjegyzését a vidékről és a kevés munkáról, nem tehetek róla, de muszáj felnevetnem. Még a könnyem is kicsordul egy picit, meg is törlöm gyorsan a szemem. -Ronnie… Fairbanks Alaszka egyik legnagyobb városa. Ilyen hideg hőmérséklet mellett szerinted ne lenne elég betegem? Arról nem is beszélve, hogy a rendelőm a Síparadicsomban van, csúcsszezonban ipari mennyiségű gipsz elfogy ám, hogy a különböző ficamokról meg repedésekről már csak ne is beszéljek, és akkor még ott vannak a „rendes” betegek is, akik nem csak bénázás közben törik össze magukat, hanem az én körzetemhez tartoznak. Hogy Kodával majd hogy jönnek ki… hát, szerintem tünemény egy kölyökkutya, bár ez csak az én elfogult véleményem, lehet, Steve annyira nem díjazta, amikor múltkor elkezdte megzabálni a cipőfűzőjét, miközben beszélgettünk. -Helyes. –bólintok, s ezzel a dolog házirend része kipipálva, akárcsak a tűz- és munkavédelmi szabályok is. Aláíratni most nem fogok, ha már az unokaöcsémről van szó, de ha tényleg valami gebaszt csinál, akkor számíthat egy alapos fejmosásra az irgum-burgum mellé. Kivéve, ha kinyírja Kodát, mert akkor szó nélkül kivágom, mint a macskát… Vagy ha lakhatatlanná teszi a házamat, mert… na, akkor gáz van, én bekönyörgöm magam a Protektornál, hogy had húzzam meg magam az egyetemen, ő meg… ahol gondolja. De ne legyek ennyire pesszimista, minden rendben lesz, csupa játék, móka, kacagás, hajnalig sztorizgatás a kandalló előtt némi forró csokival és süteménnyel… Mint a régi szép időkben. -Amőba? Hát huhh… Ami azt illeti, az utóbbi időben nem igazán gyakoroltam, de talán még nem vagyok annyira reménytelen eset. De akkor állok elébe, ha gondolod, vacsi után játszhatunk egyet. Jut eszembe, nem vagy vegetáriánus, igaz? Csak mert akkor majd valamelyik nap elugrunk bevásárolni, hogy te se halj éhen. Miután beszállunk a taxiba, előre hajolva bemondom a címet a sofőrnek, majd miután bekötöttem magam, kérdő tekintettel fordulok Ronnie felé: -Melyik dögös dokinénire gondolsz? –vonom fel értetlenül a szemöldököm, hisz így kapásból tényleg Milkalila gőzöm sincs, hogy kire gondolhat- Ó igen, és te ne felejtsd el a biztonsági övet.
-Jól van, annyira tényleg nem, ne aggódj - vigasztalom meg szemtelenül, és még rá is kacsintok. Mondjuk aztán a karma bosszút áll rajtam vagy mi, amikor kiderül, hogy nem elég, hogy minden olyan doki, aki nem a rokonom itt férfi, de ráadásul lehet össze is tudna hozni az egyikkel. Yikes! -Kösz, rendes tőled, és tudom, hogy levegőváltozásra vágytam, de ez azért túlzás. Cerberus meg...hát igen, volt egy barátnőm, csak titkolni kellett, mert a főnököm volt, és tudod...Viszont egész jól kijöttünk, amíg nem jött rá az öt perc, és békült ki a férjével, szóval na...hosszú történet. A lényeg, hogy hirtelen rengeteg szabadidőm lett baromságokat olvasni a neten a szállodákban ólálkodó szellemekről, és vérfarkasokról. Egy nevetést is magamra erőltetek itt a végére, aztán mielőtt még folytathatná a kérdezősködést, megpróbálom gyorsan valami másra terelni a témát: -És veled mi a helyzet? Tervben van már egy unokatesó nekem? Vagy netán a házban vár minket? Mondjuk, érdekes elképzelni, a kis lurkót, ahogy egy katapulttal már becélozta a pontot, ahol a taxi le fog parkolni, és most csak arra vár, hogy fél tonna havat zúdítson a nyakunkba üdvözlésként. Sokkal kellemesebb erre gondolni, mint...valaki másra. Mondjuk , Abi is megéri a pénzét, igaz nem kell nagy detektívnek lenni a jelek szerint ahhoz, hogy valaki felfedezze, mennyire hiányosak az ismereteim földrajzból. Ha máshonnan nem is, a nemzetközi repülőtérből sejthettem volna, hogy ez a város - a helyi viszonylatokhoz képest mindenképpen - metropolisnak számít. De hát én egy igazi nyüzsgő nagyvárosból jöttem, tehetek róla, hogy ahol látok egy talpalattnyi zöld területet, az már nekem vidéknek számít? -Ó...na, akkor ezt megírhatom apuéknak. Ezek szerint fölösleges azért aggódniuk, hogy halálra unnád magad. A dögös doki néni meg...hát gondoltam csak nem te vagy az egyetlen itt, vagy igen? Ez esetben, ilyen az én formám... A felszólításra aztán bekapcsolom az övemet, amit magamtól eszembe sem jutott volna megérinteni sem. Hiába, ahogy apa vezet, ennek nem sok hasznát venném, sőt ha kirepülök az ablakon, az még direkt jobb, mint maradni a tűzgolyóra. Szóval rám kerül az öv, és aztán visszatérek az előző témára, amire nem tudtam rögtön felelni, mert a "vegetáriánus" szóra úgy kirázott a hideg, mint az előbb a reptéren...sőt, talán még jobban is. -Jobban szeretem az állatokat annál, hogy lelegeljem előlük a kajájukat, és olyan finomak jól átsütve...na várj, akkor kell bevásárolni, ha húsevő vagyok, vagy akkor ha nem? A kocsi közben lassan megérkezik...nem, nem lettem hirtelen szakértő Fairbanks földrajzából, isten ments, csak épp látom a GPS-en előttünk.
Jó, vettem a lapot, hogy csak szórakozik velem. Legszívesebben csak finoman nyakon csapnám, hogy érezze a szeretetet meg a törődést, de inkább annyiban hagyom a dolgot. Amikor pedig tovább mesél az exéről… hát, először csak szép lassan kerekednek el a szemeim, de aztán végül csak nem bírom magamban tartani a dolgot: -Te… te… te kikezdtél egy férjes nővel?! Ronnie!!! Aki ráadásul a főnököd?! Te szentséges ég… Mondd, hogy ezt csak most találtad ki, hogy ezzel is húzd az agyam… Ronnie, rád se ismerek! –hebegtem-habogtam, hát még amikor a végén szellemeket meg vérfarkasokat emlegetett. Na, akkor én is átváltottam a zavart nevetgélésre. Hát még amikor meghallom a következő kérdését, jesszus… -Ronnie… tervbe volt az véve, már kb. 10 évvel ezelőtt… Csak… nem épp úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elterveztük. –feleltem csendesen- És igaz, hogy azóta már párszor megfordult a fejemben, hogy örökbe fogadok egy apróságot, de szerinted milyen élete lenne szerencsétlennek mellettem? Így, hogy egyedül nevelném, nem sok értelme lenne, kb. egész nap a napköziben ücsöröghetne szegény, arról nem is beszélve, hogy sokszor túlóráznom is kell, vagy a legváratlanabb helyzetekben kell kimennem terepre. –sóhajtok kissé lemondóan. -Ó, tényleg! El ne felejts szólni nekik, hogy épségben ideértél! Már biztosan halálra aggódták magukat, hogy egy szem kicsi fiacskájuk útja vajon hogy ment. –mosolyodok el halványan, aztán hátra dőlök az ülésen- Amúgy isten őrizz, nem csak én vagyok… Van még egy pár másik doktornő a városban, Dr. Evans vagy Dr. Chèvrier, Dr. Hart… de… nem tudom, Ronnie, nem hiszem, hogy az eseteid lennének. –igen, ez egy finom utalás arra, hogy még csak véletlenül se menjen a közelükbe, vérfarkasok…- Amúgy meg mire fel ez a nagy vonzalom az egészségügyben dolgozók iránt? Miért nem mentél te is orvosnak? Hidd el, nem olyan nagy buli egy orvos feleség vagy barátnő, sok a túlóra, a stressz, meg még sorolhatnám… De ha még mindig ragaszkodsz hozzá, miért nem mész be valamelyik kórházba? Van egy pár a városban… Na, úgy látszik, a vegetáriánus dologgal is beletrafáltam a közepébe. -Akkor kell bevásárolni, ha húsevő vagy. Én már nagyon régóta nem eszek húst, tudod… Biztos emlékszel még rá, a karácsonyi vacsoráknál mennyit morgott drága jó apád emiatt. De most mit tudok tenni? Így, hogy előjött az a betegségem az emésztés meg anyagcsere kapcsán, kénytelen voltam átállni a vegetáriánus étrendre, azóta meg teljesen hozzászokott a szervezetem… Már nem is hiányzik, meg szerintem ha mégis húst ennék, csak rosszullétet is okozna, mert már teljesen elszoktam tőle. –vonok vállat, aztán folytatom is- De ne aggódj, eszem ágában sincs téged is ilyen étrendre kényszeríteni. És… azt hiszem, meg is érkeztünk! Igen, ez lesz az, ahol a nagy fenyőfa áll az előkertben… Kifizettem a taxit, majd megvártam, hogy Ronnie összekapja a csomagjait, és már mutattam is az utat be a házba. -Nos… akkor ez lenne az. –álltam meg az előszobában- Ha lepakolsz, akkor megmutatom a lakás többi részét is. Inni kérsz valamit esetleg?
Unalmas út volt, de nekem bőven elég. Főleg úgy, hogy gyakorlatilag az egész utat alvással töltöttem, illetve minimális mértékben olvasással. Valahogy nem ment, elálmosodtam alig 30 oldal után. Alighogy magamhoz tértem és kinéztem az ablakon, láttam, hogy egyre közelebb kerülünk a földhöz... és mivel nem hallottam sikítozást, káromkodást meg imádkozást, a jelek szerint nem a zuhanás miatt. Kinézve egy felhős tájat... oké, még egyelőre a felhőszint felett voltunk. Negyed óra múlva már láttam magát a terepet is, ahogy áttörtünk az utolsó nimbuson is. Első ránézésre szépnek tűnt a táj, bár már megtanultam, hogy nem az első pillantásból kell eldönteni az ilyesmit. Jártam már olyan helyen, ami első ránézésre borzalmasnak tűnt, de pár nap után már megtaláltam a szépségeket is... illetve mindez fordítva. Mindenesetre levettem a fejemről a fülhallgatót és készülődtem. Még egy kis idő, egy kis bukkanó és már földet is fogott a repülőgép futóműve. Hamarosan megállt, majd az utasok szedelőzködni kezdtek. Mire viszont az első is felállt volna, én már ott álltam az utaskísérő mellett, aki a rácsatlakozás után kinyitotta a repülőgép ajtaját. Míg végigsétáltam a folyosón, magamra kanyarítottam a kabátomat. Odakint sütött ugyan a nap, de nekem úgy tűnt, mint ha csak inkább világítana. Bár lehet, hogy csak a reggeli órák miatt volt így, a hely elhelyezkedése aligha feltételezte számomra a meleg közeget. Mondjuk, ez a része a dolognak egyáltalán nem fog zavarni. Skócia se pont a meleg időjárásáról volt híres. A folyosó végeztével következett a vámoskapu. Az útlevelem rendben volt és bár a fémjelző kapu besípolt, de se nálam, se a kézipoggyászomban nem találtak semmi olyat, ami miatt rendőrt, esetleg kommandósokat kellett volna hívni. Így hát átengedtek, most pedig következett a dolog nehezebb része. Előzőleg, egy levélváltás kapcsán felvettem a kapcsolatot az őrzők helyi vezetőjével. Megemlítette, hogy kiküld majd valakit a repülőtérre elém, hogy elvigyen Faribanks-be. Nagyban megkönnyítette ez persze a dolgomat, elvégre nem kell térképpel a kezemben mászkálnom majd, mint valami töketlen túrista, aki még ráadásul fejjel lefelé is tartja a papirost. Na de viszont ahhoz meg kellett keresnem a kísérőmet, így hát a várakozók felé sétáltam... na ekkor szembesültem vele, hogy hányan is tartanak A4-es lapokat a kezükben, rajta névvel. Persze, volt egy egyszerűbb módja annak, hogy megleljem az emberemet. Kicsit koncentráltam, reménykedve, hogy mágia érzékeny embert küldtek ki elém... ha meg nem, akkor... de szerencsém volt... érzékeltem az energiát a tömegben... egyenesen egy szőke üstök felől... és a kezében levő papiroson ismerős név terült el...
Milyen kicsi a világ! Legalábbis Fairbanks városa, azon belül is csöpp kis őrző közösségünk… Igaz, a legutóbb nem egy újabb kolléga, hanem az unokaöcsém érkezése kapcsán kötöttem ki a repülőtéren. Ezúttal meg csak épp az egyetemen jártam, amikor Will megkapta a legújabb híreket, hogy egy harcos fog hozzánk érkezni. Nekem meg persze egyből kellett kíváncsiskodni, hogy honnan érkezik, meg mikor, meg hogyan, aminek aztán az lett a vége, hogy mire észbe kaptam, már el is vállaltam, hogy majd én kimegyek érte az állomásra, meg segítek neki eljutni az egyetemre… Én és az a nagy szívem… Pedig eredeti tervek szerint a gyógyfőzeteket rendeztem volna el otthon a szekrényemben, kezdett kissé eluralkodni a káosz a dolgozó szobámban… Viszont hiába érdeklődtem, úgy tűnik, fénykép nem állt rendelkezésre, hogy kit is kéne megtalálnom abban a nagy tömegben, csupán egy név, Mr. Adam Revenor. Hmm… Persze engem se kell félteni, otthon kerítettem A4-es papírt, mert annál nagyobb nem volt otthon, maximum újságpapír, aztán de az meg milyen már… Pár színes filc, meg toll, amit a lappal együtt a táskámba süllyesztettem, és már indultam is a buszmegálló felé. Igaz, egy kissé hosszú volt az út, de ráértem, időben is indultam, no meg olvasnivaló is mindig akadt nálam, így különösebben nem stresszeltem a dolgon. Hogy megtaláljuk-e egymást… Előbb utóbb biztosan, legfeljebb megvárom, amíg csak egy ember marad a váróban, bőrönddel, na, az biztosan ő lesz! Mivel érkezés után még legalább egy órám volt, így aztán csak felírtam a nevét a lapra… Aztán unaloműzésként még körbedekoráltam néhány virággal. Nagy volt a kísértés, hogy pillangó is kerüljön rá, sőt… már el is kezdtem rajzolni a szárnyát, amikor kapcsoltam, hogy ez talán egy icipicit túlzás, szóval végül abból is virág lett. De még milyen szép! Ahogy bemondták a gép nevét, már pattantam is, kezemben a kis névtáblával, és minden szép és jó is lett volna, ha történetesen magasabbra növök, mint 1.60, mert így ha feltartott kézzel lobogtattam a papírt, akkor se látszódtam ki a tömeg mögül… Éljen a genetika! Na mindegy, amennyire tudtam, előrefurakodtam, aztán vártam és figyeltem, hátha valaki nagyon határozottan indulna el felém, közben meg azzal múlattam az időt, hogy próbáltam kitalálni, vajon melyik férfi lehet az?
Kétszer is elolvastam a távolból a feliratot a, mielőtt elkezdtem volna megközelíteni a szőke leányzót. Mondjuk mit ne mondjak, nem kicsit illetődtem meg, amikor megláttam, hogy mik vannak a nevem mellé rajzolva. Mindenre számítottam volna, de tényleg, akár még egy hatalmas ,,Őrzők ide!" táblára is - ami nyilvánvalóan egetverő baromság lett volna egy titkos társaságtól, de őrültek mindenhol vannak -, de erre. Úgy tűnik az erőszakos skóciai környezet miatt befásultam kissé, ami a várakozásaimat illeti. Annak idején, amikor Skóciába érkeztem, egy Arthur McFly nevű, amúgy törzsgyökeres skót férfi fogatott. Tábla az nem volt nála, de azzal a lendülettel nyomott a kezembe egy üveg skót wiskeyt, mint üdvözlő ajándék. Az üveg amúgy még most is megvan valahol a táskámban, egyelőre nem volt okom meginni. No, mellékes, a lényeg, hogy nem számítottam ilyen fogadtatásra. Lassan odasétáltam a nálam amúgy alacsonyabb lányhoz és megálltam előtte. Az általa feltartott papír majdhogynem egy szintben volt a fejemmel, csak kicsit kellett feljebb néznem. Elég alaposan megnéztem magamnak az alkotását, mire megszólaltam. - Ez szép lett. Ez nem felesleges udvariaskodás volt. Nagyra tudtam becsülni azokat, akik rendelkeznek képzelőerővel meg művésztehetséggel, illetve ha mindezt papírra vetik és felvállalják. Hiába, elvégre én szépkedvelő ember volnék, még ha ránézésre inkább vagyok Conan a barbár. Végül levettem a tekintetem a papírról és lenéztem a szőkére. - Én vagyok Adam. Örülök a találkozásnak, Miss...
Az a magas, szőke? Hmm… ha azt nézzük, hogy Fairbanksben minden őrző férfi legalább egy fejjel magasabb mint én, ha nem többel… Akkor lehetséges. Bár… Áh, nem, nem ő lesz az, úgy tűnik, ő nem vár senkire, csak a kivetítőt nézte… Akkor talán a… Nem, a szemüveges se ő lesz, meg az a szeplős vörös sem, aki Mr. Taylor névre hallgat, legalábbis, ha jó emberhez ment oda… Mondanom sem kell, azt hiszem, hogy egy picit megdöbbentem… De tényleg csak egy picit, amikor valaki odasétált hozzám és vizsgálgatni kezdte a kis táblámat. Miután már hosszú másodpercek óta csak nézte, és se szó, se hang, elkezdtem tanakodni, hogy mégis hová tegyem a dolgot. Jöjjek zavarba? Bár, mitől? Ennyitől? Áh… Legalább nem engem bámul hanem a virágos rétbe rejtett nevet… -Köszönöm! –feleltem mosolyogva, ahogy pedig meghallom a nevet, le is engedem a kis névtáblámat… -Abigail Cecile Cross, örvendek. –válaszoltam vidáman, aztán hacsak nem szólal meg pár másodpercen belül, akkor én kapok az alkalmon- Nem tudom, beszélt-e Willel a levél óta, vagy hogy említette-e, hogy én fogom várni… ez utóbbi annyira nem lényeges, az inkább, hogy majd be kéne mennünk az egyetemre pár formai apróságot elintézni, ha önnek is megfelel. –magyaráztam, ahogy a névtáblát összehajtogattam és a táskámba süllyesztettem, a tekintetem pedig a… várjunk csak! -Elnézést… de a csomagjai…? Vagy azon nélkül érkezett? Ugye nem lopták el, keveredett el, vagy valami hasonló? –pillantottam az üres kezére, majd újra az arcára. Amennyiben még valahol a reptér területén lapulnak azok a csomagok, egyből indulok is, intve neki, hogy kövessen, aztán könyörögjük vissza magunkat a csomagokhoz az őröknél, merthogy azt többnyire itt a hall előtti nagy teremben szokás felvenni… Így meg kicsit gáz a helyzet. -Egyébként jól telt az út? Ahonnan jött, ott is ilyen szép idő van? –próbáltam felvetni valami témát – naná, hogy az örök klasszikus időjárást, le se moshatom magamról, hogy angol vagyok - hogy ne csak a nagy, kínos hallgatás legyen, meg egyébként is, érdekelt, hogy kivel fogunk együtt dolgozni a következő évtizedben.
Szóval Abigail. Ő volt az első Őrző, akit megismertem az új területen. Az első benyomásom az volt, hogy velem ellentétben jóval beszédesebb emberkéről van szó. Szegény, a jelek szerint nem igen tudta, mire vállalkozott, amikor vállalta a kalauzolásomat. Már lassan 15 éve nem voltam a szociális karakterek mintaképe és valószínűleg ezzel hamarosan ő is szembesült. De miért beszélek múltidőben? Mindegy. A lényeg, elég jól ráérzett, hogy bizony nem fogok csak úgy megszólalni magamtól, ezért kezdeményezett. Ah... szegény, ránézésre is csupaszívnek tűnik és velem kell közösködnie... - Nem igazán volt alkalmam beszélni velem - mondom, majd utána jön a lényegi rész, amire bólintottam. - Rendben, akkor megköszönném, ha segítene ebben. Na persze, igen, hiányzik valami. Kicsit vicces lenne, ha az egész cuccom elfért volna egy aktatáskában. - Hamarosan meglesz. Ha el is lopná valaki a táskámat, kétlem, hogy messzire jutna vele... főleg úgy, ami benne van. Valszeg egy egyszerűbb tolvaj össze is esne alatta, képes vagyok elég sok mindent összepakolni egyszerre. Szóval átsétáltunk a poggyászkiadóhoz. Alighogy odaértünk, már láttam is, ahogy kibukkan a kiadóból. Odaléptem és megfogtam a fogóját és léptem el... léptem volna, mert azzal a lendülettel visszarántott a táska. Pislogva visszanéztem, hogy mivan. Meghuzogattam még párszor, nem engedett... más már tudtam, hogy mi a gond... majd felnéztem a plafonra. ,,Ah, már megint" Körbenéztem, de a táskám mellett levő poggyászokat hirtelen senki se akarta elvenni. Jellemző. Felmutattam a mutatóujjamat Abigail-nek, hogy egy pillanat, majd nekiálltam műteni. Arrébb pakoltam a táskám melletti poggyászokat - az egyiknek persze meg is jelent a gazdája és csak azzal előztem meg a patáliát, hogy a karjaiba nyomtam a táskáját -, szépen sorjában. Úgy négy után végre már elegendő hely lett. Levettem a táskámat, majd... Abigail láthatta, hogy mi volt a gond. Az amúgy túratáskám vállszíjának aljában egy hosszú, közel 2 és fél méternyi, papírba csomagolt, vékony rúd volt keresztbe nyomva. Ez volt az, ami alászorult a többi táskának. A csomagot ki is húztam helyéről és úgy fogtam a kezembe, nehogy valakit fejbecsapjak. Hátamra dobtam a táskát és visszatértem Abigail-hez. - Mehetünk. Tovább sétáltunk és még próbálkozott, hogy legyen ebből valami beszédtéma... hát elég érdekes választás. - Hát, eltelt - mondom az útra. - Valamennyivel ott rosszabb volt az idő. Itt legalább látom a napot... ott szakadt az eső.
Kezdőlap
•
•
//
//
