Ideje volt már új karórát venni, unalomból sosem szoktam cserélgetni, a hasznosságot tartom előtérben. Nem, mintha pénz ne lenne rá, minek vegyek másikat, ha még jó az előző. Nem vagyok művelt ember.. farkas, hogy olyan körökben forgolódjak, ahol ez szinte előírás. Jobban is járnak, és én is. Csendben figyelek, ahogy pakolja elém serényen az órákat. Amikor beléptem, nem mondom, hogy nem volt bizalma felém, de nem abban a kategóriában öltözködöm, akik megengedhetik maguknak mindezt. Megengedhetem magamnak, csak nem puccolok. Éppen ezért ugyancsak elcsodálkozott, amikor nem a két centes órákra mutattam. Egyből nyájasabb lett. Kényelmesen helyezkedem el a fotelben, főleg, mert a mozgás még nem megy túl könnyen. A fejsérülés pedig csak a hajam miatt nem látszódik. Az órám hamar megvan, de mivel másvalakire is gondolok, az jóval több időbe kerül. A megfelelő mechanikus karórát szeretném Scarlettnek, ezért sokat elszórakozom azzal, hogy a kezembe veszem, alaposan megnézem, megforgatom. Végül mégis döntök, hogy aztán öt perc múlva két dobozkát rejtő papírtáskával lépjek ki az üzletből. Még a kirakat előtt megállok, a múltkor egy díszes berakás megfogta a figyelmemet, nem a csicsa, hanem a technika miatt. Még ott van, így megállok nézegetni, hogy látás útján minél jobban rájöjjek a technikájára.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Hosszú, autóban töltött órák elé nézek, ugyanis ideje visszaindulnom Anchorageba. Azonban mielőtt kivezetnék a sztrádára, még megállok a helyi bevásárlóközpontnál. Nem mondanám, hogy az a fajta férfi lennék, aki szívesen jár ilyen és ehhez hasonló plázákba, azonban a várost nem ismerem kifejezetten jól, így értelmetlen lenne keringenem, mint gólya végtermék a levegőben ahhoz, hogy találjak egy egyszerű üzletet, ahol egy doboz cigit és egy palack vizet. Reményeim szerint itt is meg fogom kapni eme egyszerű dolgokat és ezután folytathatom az utamat hazafelé. A parkolóban leállítom a motort, bezárom az autót, miután magam mögött becsaptam az ajtaját és a bejárat felé veszem az irányt. Első körben az információs tábla előtt állok meg, hogy megkeressem, hol is találom az üzletet, amit keresek, majd ahogy ezzel megvagyok, célirányosan fordulok a megfelelő folyosóra. Pajzsomon csak egy egészen kis rést hagyok, hogy azért ne legyek teljesen érzéketlen a körülöttem levőkre. Laza és viszonylag sietős léptekkel közelítek célirányosan a kiszemelt üzlet felé, amikor megszólal a telefonom. Nem állok meg a mozgásban, megyek tovább és előveszem a készüléket, de mielőtt felvenném, a kijelzőt figyelem, hogy tudjam ki a hívó fél. És ennek függvényében, bár érzékelem a közelemben lévő másik farkast, mégis sikerül a vállammal nekiütköznöm. Véletlen a dolog, így megállok és visszafordulok. - Bocs haver! - idegen számomra, ez csak amolyan csípőből jövő mondat és gyakorlatilag nem is fűznék a dologhoz többet - kivéve, ha le akar csapni, amiért véletlenül neki mentem, még ha nem is telibe, csak súrolva őt - épp csak egy pillantást vetek rá és már fordulok is vissza, hogy haladjak tovább. Csakhogy, a következő pillanatban eljut az agyamig, hogy mit is láttam az imént. Mintha a saját tükörképem lett volna, de egészen biztosan nem egy tükröt sikerült kissé elsodornom vagy meglöknöm. Olyan hirtelen állok meg, mint akibe villám csapott, azzal sem foglalkozva, hogy még mindig csörög a telefonom. Kinyomom egyetlen érintéssel és lassan megfordulok, hogy még egyszer lássam, amit az előbb látni véltem. Ugye csak a szemem káprázott az imént?! Saját tengelyem körül fordulok meg és szemeim elkerekednek, ahogy meglátom saját magam egy üzlet előtt. Nem hasonlóak a vonásaink, hanem pontosan ugyanolyanok. Döbbenetes. Pedig nincs ikertestvérem, legalábbis nem tudok róla. Farkas érzékeim azonnal irányában kezdenek el kutakodni, idősebb, mint én és másik vérvonal, azonban számomra jelen pillanatban sokkal fontosabb információ a kora, tekintve, hogy számba vettem a lehetőséget, mi van, ha mégis van egy ikertestvérem, akiről nem tudok. Így azonban biztosan tudom, hogy nincs és baromira nem értem, hogy állhat szemben velem valaki, aki a képemen kívül az alkatomat is bitorolja, mi több az ő képén is van egy olyan barázda, ami feltehetően egy régi heg nyoma. - Mi a jó...??!! - nem fejezem be a mondatot, döbbenet költözik vonásaimra és értetlenség. Lassan teszek felé egy lépést, majd még egyet és nem tudom nem bámulni, mint borjú az új kaput. Ki a frász ez és mégis, hogyan lehetséges ez az egész? Mert jelen pillanatban, hiába van tudomásom arról, hogy létezhet ilyen jelenség, eszembe sem jut erre gondolni. Sosem gondoltam volna, hogy egy nap még szembe jön velem a saját tükörképem...
Nehéz még koncentrálni, a szemüveget pedig sosem fogom azt hiszem, megszokni. Már jó része megvan a fejemben a rajzolatnak, amikor érzékelem, hogy nem csak, hogy nem vagyok egyedül farkasként, de még nekem is ütközik. Valós koromat mutatom, a vérvonalamat sem titkolom. Volt idő, mikor rejtegettem mind a kettőt, jó ideje már nem teszem meg. Van elég titok a világban, az enyém pedig negyedannyira sem fontos, mint más titok a világon. - Nem történt semmi. – inkább hagyom, hogy nekem súrolódjon, mint eldőljek, mert akkor nem tudnám magam megtartani és lefejelném, pontosabban befejelném az üveget, akármennyire is szívós fajtából készítették. Így csak elfintorodom a beérkező jelzéstől a derekamban, hogy aztán hirtelen legyek éber. A szemem sarka az a szemem sarka és jó megfigyelő vagyok, de ha nem lennék, akkor is felfigyelnék a fejemben felcsendülő hangra. ~ Szentséges Susanoo… ~ Ilyet még nem érzékeltem Aki felől. Felemelem a fejem és a másik felé fordulok, éppen egy időben vele. - … fene. - ~ Csak nem a leszármazottad? ~ Aki kíváncsisága mérhetetlen, szinte magam előtt látom, ahogy izgatottan csillog a szeme. Ha tényleg fizikailag a leszármazottam, mert érzem, hogy farkas és azt is, hogy fiatalabb nálam, akkor. - Ez valami vicc? Hallottam már arról, hogy egyszerre a világon hét egyforma hasonmás létezik, na de ennyire? – a baszkit mellőzöm, pedig nagyon a nyelvem hegyén van. Hagyom, hogy közelebb lépjen. Nem érzek rajta falkaszagot, végigtekintek rajta, majd fel a szemeibe, végül elnevetem magam, bár nem kellemes. - Valaki most nagyon jót szórakozik. – például… Aki. – Nem tudok arról, hogy lenne ikertestvérem. És te? – tudom, hogy lehetetlen, sokféle szempontból, de ki kell mondanom.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
És még a mondataimat is befejezi. Hát ez... ha kívülről nézném, talán még mulatságosnak is tartanám, de így leginkább... nem is tudom hirtelen milyennek leírni. Döbbenetes, hihetetlen... és a legkevésbé sem mulatságos. - Ha az, akkor nem a jobbak közül való. - valóban hasonmások lennénk? Ennyi durván egyformák? Legalábbis ránézésre. Mert abban valamiért nem hiszek hogy rég elvesztett rokonságomra leltem volna a cigi és a palack ásványvíz beszerzése közben, amire indultam. Egyszerűen nem tudok napirendre térni a dolog felett. Inkább közelebb megyek hozzá és ugyanúgy végigmérem, ahogyan ő engem. Mikor elneveti magát egy kényszeredett mosoly az én képemre is felkerül. Még nem tudom, hogy mi ez az egész, így nem igazán tudok derült lenni. Míg én továbbra is meglepetten szemlélem őt, addig szóba hozza a nem létező ikertestvérét. Bármily furcsa - vagy nem - nekem is ez volt az első gondolatom. - Tudtommal nekem sincs. - öntöm szavakba a dolgot és most ebben a lehetetlen pillanatban üt szöget valami a fejemben. Elképesztő, hogy az elme mennyire a maga módján tud működni és viselkedni. De erről majd később. - Ráadásul, ha nem tévedek, idősebb is vagy nálam, szóval eleve bukta a dolog. - vetem fel, elvégre nem is titkolja a korát, így aztán nem szükséges a vérvonalam adta lehetőségeimet kiaknáznom, hogy megtudjam vajon egy azon időszakból származunk-e. - Bár ez még nem zárja ki, hogy esetleg közös gyökereink vannak... - elmélkedem inkább magamnak, mint neki, de hangosan kiejtve, ami eszembe jut. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer még ilyen élményben lesz részem, pedig mögöttem van már egy s más. - Mondjuk ez felvetne egyéb kérdéseket is. - tekintek kéklő íriszeibe, amelyek zavarba ejtően olyan árnyalatúak, mint az enyémet. Látszólag tökéletes hasonlóság ide vagy oda, sem az eredeti nevem, sem egyéb más túlságosan is személyes információt nem osztanék meg valakivel, akit két perce sem ismerek. Bár az tény, hogy ennyire nagy hasonlóság esetén nagyobb az esélye annak, hogy nem két szimpla idegen vagyunk. Őszintén szólva fogalmam sincs. - Baszki... - nem túl értelmesen, de annál őszintébben nyögöm ki a szót, hangot adva tömören annak az érzésnek, ami bennem van. - Egyszer jövök át ide és egyre másra futok bele bizarrabbnál bizarrabb helyzetekbe. - morgom az orrom alatt és ezt remélem, hogy nem veszi személyeskedésnek, mert nem az a legmesszemenőbb mértékig sem és erről a hangsúlyom ugyanúgy tanúbizonyságot tesz, ahogyan energiáim is. Először a kis vörösbe futok bele, aki az ismerősének tekint, aztán most meg ez. Na jó, nem most járok először a városban, de legutóbb be sem jöttem idáig, csupán a határvidéken jártam, mert az Apámmal találkoztam, aki nem hagyhatja el egyelőre Fairbankst. Most pedig ez... - Tudom, hogy totál idegenek vagyunk, de mondd csak, nem ismersz egy kis vörös nőt? Nagyjából ekkora... - mutatom a magasságát. - És roppantul szeret leteremteni... - mert ennél többet nem igazán mondhatni, hogy nagyon tudnék róla. Bár ami még eszembe jut, azt hozzácsapom max ehhez. Lehet, hogy neki se lesz túl sok ez az információ, de ha mégis, akkor kétségtelen, hogy érthetőbbé válna, két napja miért is hitte az a lány az utcán, hogy ismerjük egymást... Talán nem is engem ismer, hanem ezt a hímet itt...
Szeretném egy vállvonással elintézni, de inkább csak egy egyetértő képet vágok. Bár tényleg mókás, meg kell hagyjam. Még ilyennel nem találkoztam. Az pedig, hogy ez a valóság a valóság, nem kételkedem. Elgondolkodva nézek oldalra majd vissza a hasonmásomra. Ami még szebb, hogy nem csak én és Aki. Két egyforma arc, termet, még most is szokatlan az embereknek. Most kivételesen nem törődöm vele. Lehet úgy is beszélgetni, hogy mások nem értik, csak mi, és eszem ágában sincs kettesben maradni vele. - Valóban idősebb vagyok. Ez már csak éppen azt a következő kérdést veti fel, amit említettél. Provence-i származású vagyok. – pontosabban ott születtem, de ez most lényegtelen. Vannak, amiket nem mondok el, s vannak, amik amúgy is köztudottak lennének. - És még a gondolataimat is kimondod. Érdekes. – kinyújtom a kezem, köszöntésre. - Claude Deveraux. Mint mindig. – most már ideje bemutatkozni. A név fontos, még ha éppen nem az igazit használjuk. Jelen pillanatban éppen az igazit, s ezt jelzem is. Őszintén kerekedik el a szemem arra, amit a következőkben mond. Mivel nem mondja a nevet, eszem ágában sincs elárulni a nevet, de Aki udvarias nevetése eléggé behall a fejembe. - Elképzelhető, hogy ismerek. Gyönyörű szemei vannak. – és ajkai, haja, s még sorolhatnám, de megállok a felsorolásban. Nem szeretném beazonosíttatni, amennyiben kiderül, nem is ismerik egymást. - Esetleg a rokonod? – az is elképzelhető, hogy másról beszélünk. Ha rokona lenne, akkor nem Scarlettről van szó. - Vagy pedig esetleg más is történt? – gyanú ébred bennem, hogy ha összefutottak….
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
- Én a Loire völgyében láttam meg a napvilágot. - akkor pedig elvileg nem sok közünk van egymáshoz, bár ma már nem tudom, hogy a családomnak milyen rokonai és merre éltek annak idején. Viszont tény, hogy ennyire szembetűnő és zavarba ejtő hasonlóság akkor is furcsa, ha van közöttünk vérrokonság. - Azt hiszem erre nem nagyon lehet mást mondani, maximum cifrábbakat. - szusszanok egyet és azért valahol egy kis mosoly még meg is jelenik az ajkaimon, hiszen akárhogy is nézzük ez az egész helyzet roppant abszurd, bár az még nem eldöntött tény, hogy mennyire tragikus. Kézfogásom határozott és nem tart túl sokáig. - Rhydian Winter. - automatikusan a jelenleg használt nevemet mondom, aztán kapcsolok, hogy a lehetséges rokoni szálak felfedése érdekében jobb lenne most az eredetit felfedni. - De Guise volt a nevem, amit apámtól kaptam. - toldom még meg a bemutatkozásomat. Tulajdonképpen nem tartok attól, hogy eláruljam milyen néven születtem, tudtommal senki nem óhajt levadászni aki ezen a néven ismert - meg amúgy se - és elég messzi földről származom, bár ezzel nem vagyok egyedül, nyilvánvalóan. - Nem mondom, valóban csinos teremtés. És nem, nem a rokonom. - válaszolom meg a kérdését, ahogy felidézem abszurd találkozásunk emlékét. - Igazából nem vagyok biztos benne. - mármint abban, hogy mi is törtért akkor és ott. - Úgy tűnt, hogy ismer engem, de valójában mégsem, ami így elég nonszensz. - már csak felvázolni is. Tisztában vagyok ezzel én is, de nem tehetek róla, valóban így zajlott a találkozásunk egymással. - A végén pedig roppant feldúltan távozott, mert nem volt tudomásom sem az Innben töltött időről, sem a Főtéren történt valami eseményről és még egy smsről sem, amit egészen biztosan nem én küldtem neki, valaki viszont igen. Tudom, zagyva így ez az egész, nem tagadom. - vakarom meg a fejem röviden, mert nekem is kusza, szóval nem fogok csodálkozni azon, ha ez az idegen pasas, aki olyan, mintha a tükörképem lenne, se értene meg belőle semmit.
Nos, az valóban minden, csak nem Provence. Viszont sok helyen megfordultam francia honban. - Minden esetre elég… szokatlan. Felnevetek, nem tudok mást tenni erre. A szellemvilág ismeri a mókát, meg kell, hogy hagyjam. Hát akkor nem akadok ki, hanem inkább nyitott szemmel járok. A név ismerős számomra, nagyon is, többször is összekapcsolódott a nevünk, ám erről a világ emberei mit sem tudnak. Már ha arról a családról van szó, lévén a család maga már jó ideje nem létezik, ettől függetlenül a történelemben sok homályos szál van. - Egy időben nagyon ismert volt ez a név. – biccentek. A gyanú viszont elkezd motoszkálni bennem. Amit mond, utána nevetni kezdek, ami nem a legjobb ötlet, ezért hamar abbahagyom. Aki azonban elég hangosan felnevet. - Valóban csinos. És tűzről pattant. Akkor megvan a rejtély kulcsa. Nekem letépte a fejem, hogy miért hazudok neki arról, hogy összefutottunk a kávézóban. – a mobilomat keresem, majd a névjegyből előveszem a képet. Nem tudja Scarlett, de a fesztiválon készítettem róla képet, és azt tettem be. Teljes elmerültséggel hallgatta éppen az egyik történetet. Felé tartom, a név jelzése nélkül. - Nem bánja, készítünk egy közös képet? A végén mindkét fülemtől búcsút vehetek, annyit fogja rágni. A kávézóból kirohanást meg el tudom képzelni. Ha megengedi, akkor megkérek egy arra járót, hogy fényképezzen le bennünket. A merev tartásom és a lassúbb mozdulataim még javában árulkodnak a nem rég történtekről, főleg, hogy újra felszakadt a seb a derekamon.
A város mindennapjai magukba akarnak fojtani. Érzem, hogy kezdenek lenyomni, mélyre, egyre mélyebbre. Tartom magam, valamennyire próbálkozom, mert muszáj. Meló van bőven, egy könyvtár honlapján dolgozom már egy ideje, meg a farkasok megismerése is elég időigényes. Ezekbe vetem bele magam, hogy elnyomjam a lelkem mélyéről felcsendülő hangot, ami azt ordítja, hogy nincs értelme, semminek nincs értelme, üljek be inkább egy kád vízbe és vágjam be magam mellé a hajszárítót. Az nem megy, ezért vagyok itt. Gondoltam, ideje egy kicsit lazítani és megajándékozni magamat valami igazán széppel. A kis üzletekben is szoktam nagyon klassz kiegészítőket találni, de most egy nagyon míves, értékes darabot akarok. Utoljára 5 éve vettem ilyesmit, ennyi idő után megengedhetem magamnak, nem? Egy kis szín a szürke hétköznapokban. Ez a plaza hatalmas, még messze nem voltam minden üzletében, sőt párat még névről se ismernék fel, pedig biztos elmentem már előtte. Most célzottan érkezem, az ékszerboltba jövök. Barna bőrdzseki állig gombolt, világoskék blúzzal, hasonló színű lapszoknya és hozzá barna csizma, ehhez fogom hozzápróbálni, ami szimpatikus lesz. Nem keresgéltem a neten, hogy mik vannak. Idejövök és amivel szerelem lesz első látásra, azt fogom kérni. Benyitok, udvariasan köszönök a sötétzöld kosztümös eladólánynak, aki a szemüvege mögül mosolyog rám nagyon szépen. Először csak nézelődöm kicsit. Nem egy nagy üzlet ez, de azért távol lehet maradni az eladótól, ha akarunk. Itt hátul vannak gyönyörű fülbevalók és úgy látom, az áruk is elfogadható. A fejemben már megjelenik, milyen szépen fogok ezekkel mutatni. Kinek is akarok tetszeni? Saját magamnak. Más előtt pózolni nem éri meg, abból mindig csak a baj van. Informátor vagyok, de még az Oltalom Szárnyát magamra húztam, mielőtt eljöttem. Mindig úgy indulok el. Két ujjal megtapintom az üveget annál a darabnál, ami megtetszik. Mintha már érezném a kezemben és a fülemen. A szemeimen látni, hogy megfogott. Amikor újra nyílik az ajtó, hátranézek, de már a szokásos, félig nyílt tekintetemmel.
Ha valaki tudná, hogy mivel foglalkozom valójában, az valószínűleg nem lepődne meg túlzottan azon, hogy nem tartozik a szokásaim közé az ékszerüzletekben vásárolni. Már csak azért sem, mert jobban kedveltem azokat a méregdrága ékszereket, amikhez valamilyen különleges történet kötődött. Az egyetlen probléma csupán az volt velük, hogy általában feltűnő darabokról volt szó, ráadásul a hozzáértők szeme egyből kiszúrta, hogy milyen kincsről van szó. Veszélyesen éltem, ha nagy ritkán felvettem valamit a gyűjteményemből, de inkább csak azért szereztem meg őket, hogy elmondhassam, én birtokolom őket. Sajnos a műtárgyak és az ékszerek voltak az én gyengéim, már azóta rajongtam értük, hogy az első világháború idején először kerültem kapcsolatba velük. Ma sem azért érkeztem, hogy kényeztessem magam egy darabbal, és megajándékozzam magam valami aprósággal. Mondjuk úgy, hogy inkább csak szerettem volna felmérni az itteni választékot. Ugyan veszélyes lenne, de már csak a saját szórakoztatásomra is szívesen betörtem volna, mert megtehetem. Azért egy kicsit szerettem kísérteni a sorsot, de felhívni magamra a figyelmet mégsem akartam. Felmérni a terepet, számomra kikapcsolódás volt, úgyhogy jobb híján ezért is jöttem be. Kamerákat nézni, ékszereket tanulmányozni, csak az ilyenkor szokásos dolgok. Könnyeden léptem be, mintha csak hazaérkeznék. Egyetlen pillanat alatt nyugtáztam magamban, hogy hányan tartózkodnak odabent, de azért tekintetem is végigfutattam nagy érdeklődéssel a benti téren. Egy kamerát máris láttam a szemem sarkából, méghozzá balra a sarokban. A bejáratot figyelte, de szándékosan nem fordultam oda. Ez is elég volt ahhoz, hogy kiszúrjam. - Üdv! – mosolyogtam rá az engem üdvözlő eladóra, mintha csak egy kíváncsi érdeklődő lennék, egy jövőbeli vásárló. Az ilyeneket szokták szeretni, de annyira nem szerettem volna, hogy foglalkozzon velem. A végén még túlzottan megmaradnék az emlékezetében, márpedig ez nem volt célom. Csak egy semmitmondó nő vagyok, hétköznapi betérő, aki egyszerűen csak körülnéz itt. Már mentem is hátra az üvegtárolók mentén, ahol tényleg nem leszek nagyon szem előtt. Amiatt mondjuk egy kicsit bosszús voltam, hogy nem egyedül voltam a helyiségben, de a fiatal nő nem tűnt különösebben veszélyesnek, hiába nézett felém az érkezéskor. Lassan közelítettem meg, abban bíztam, hogy hamarosan arrébb fog menni, hogy a fülbevalókat is nyíltabban megszemlélhessem, de pár perc után rá kellett jönnöm, hogy hiába várok rá. Végül látszólag bámészkodva vonultam közelebb, és álltam meg mellette. - Melyiket nézi? – kérdeztem szolid mosollyal, érdeklődő tekintettel. – Tudja, szívesen vennék egy párat a barátnőmnek a születésnapjára, de nem akarok olyat, amit már más kinézett… - szabadkoztam barátságosan. – Nehogy elvegyem a más által kiszemelt darabot véletlenül. – tettem hozzá, mintegy magyarázatképpen. Nem volt annyira ínyemre, hogy kapcsolatba kerültem valakivel, viszont így volt hiteles.
A rövid pillantással gyorsan felmérem a nőt, az alkatát, a járását, az arckifejezését. Nem szabad elhamarkodottan ítélni, mivel az energiái szerint vérfarkas, elég erőteljes. A színészet tárháza ott lapulhat a tarsolyában, bármi rejtőzhet a megfontolt és átlagosan konzervatív külső mögött. Remek, örülök is, hogy megismerhetek még egyet! Gyűjteni kell az infókat. Ennek még van valamennyi értelme. A nőstény gyorsan lezavarja az udvariasságot, ahogy én is tettem. Az áru érdekli jobban. Érzem, hogy közeledik. Ebben semmi meglepőt vagy fenyegetőt nem érzek. Elmebeteg vérfarkas lenne, aki itt akarna vérengzést vagy csak egy balhét. Nekem pedig vannak módszereim a leállításához, de szerintem nem lesz rá szükség. Nyugodt vagyok, higgadtan nézelődöm, míg jön. Meglepetten felnézek rá, mert nem vártam, hogy megszólít. Én is elmosolyodom, aztán visszanézek az üvegre és mutatom azt a darabot, amin megállt a tekintetem. - A pillangókat. Annyira szépek ezekkel a diszkrét színekkel. Erős bennük a rózsaszín, de kék és citromsárga is vegyül hozzá, ráadásul nem giccsesen. Az áruk sem vészes, lehet, hogy megtaláltam a tutit. - Igen, igen, megértem! Borzasztó más fülén látni azt, amit gondosan kiválasztunk, hogy egyedibbek legyünk. Ez tényleg így van. Engem már nem sok minden mozgat meg, de az ilyesmire adok. Két ugyanolyan ékszert viselő nő nem maradhat meg egy helyen. Azonnal levenném, ha máson látnám mondjuk ezeket a fülbevalókat. Ha épp nem lenne más dolgom. - Milyen kedves gesztus ékszert venni! Én már rég kaptam bárkitől... Nem kéne panaszáradatba folytatni a közeledést, de nálam mindig előtör. Próbálom is ellensúlyozni. - Majd szóljon, melyiket választja, mert én sem halásznám el az orra elől! Van konkrét ötlete vagy csak azért jött, hogy szerelem legyen első látásra? Meglátni, megszeretni...és megvenni valaki másnak. Fura gondolat, de aminek mi örülnénk, azt kell ajándékozni, nemde? Ezért nem vagyok én nagy ajándékozó. Kevés dolog van, aminek még tudok örülni.
Szerettem meglepetést okozni az embereknek. Mármint nem abban a formában, hogy ajándékokkal leptem meg őket, hanem valami váratlan tettel. Volt abban valami igazán felemelő. Most sem kerülte el a figyelmemet, hogy a nő egyáltalán nem számított arra, hogy megszólítom, de szükségesnek éreztem az álcám érdekében. Legalább olyan jó megfigyelő voltam, mint ő lehetett, hiszen sokszor az apró részleteken múlt az életem. Sőt, igazából majdnem mindig csak ennyin múlt, ahogyan az akcióink sikere is, mikor Ninával együtt dolgoztunk. Igazi svindlerek voltunk mi ketten, a legjobb csapat. Azt hiszem, ha őrző lettem volna, akkor valószínűleg belőlem is informátor válik. - Ó, igen, azok tényleg szépek! – állapítottam meg, elsandítva a válla felett. Nekem ugyan egyáltalán nem volt a stílusom, de ezt nem kívántam most szóvá tenni. Én valahogy a sokkal drágább és értékesebb, különleges ékszereket kedveltem. Azok, amik ténylegesen is egy nő ékei lesznek, igazi műalkotások. Elég sok egyedi darab lapult a széfemben, biztonságos távolságra tőlem, amiket most legnagyobb szívfájdalmamra nem hordhattam. – Egyébként nem is feltétlenül erre gondoltam. Igazából csak arra, hogy nem szívesen venném meg az orra elől… – mosolyodtam el barátságosan. Az üvegben láttam is visszatükröződni az arcomat, tökéletes alakítás volt. Nálam amúgy sem állt fent az a veszély, hogy viszontlássam valamelyik darabomat. Mindből csupán egy készült a világon. Hogy ettől mennyire vagyok sznob, az cseppet sem érdekelt jelenleg. - Tényleg? – kérdeztem vissza tettetett érdeklődéssel. – Ha ez megnyugtatja, én is inkább magamat szoktam meglepni. Szerintem van annak valami varázsa, ha megengedhetem magamnak, hogy vegyek egy ékszert. Persze nyilván jól eső gesztus kapni valakitől ajándékba, de akkor is! – vontam meg végül a vállaimat jókedvűen. Úgy sejtettem, hogy nem lehet valami boldog a mellettem álló, ez a megjegyzéséből lerítt. – Milyen férfi az amúgy is, aki nem lepi meg időnként a párját?! – jól alakítottam a felháborodott nőt, és magától értetődőnek vettem, hogy neki bizony biztosan akad férfi az életében. Akár bóknak is vehette, ha úgy tetszett. - Nincs ötletem, gondoltam, majd ami egyből tetszik. Az az igazi, nem? – tekintetem érdeklődően csillogott, ahogy arrébb léptem a következő vitrinhez, továbbra is a nő közelében maradva. Így már pláne nem voltam feltűnő, hogy terepszemlét tartok. – Jobban mondva úgy terveztem, hogy amiről a barátnőm jut az eszembe, az lesz a megfelelő! Én magam nem szeretnék bele, mert a végén még megtartom, és akkor hogy lesz belőle ajándék? – úgy gesztikuláltam, hogy egyáltalán ne tűnjek fenyegetőnek, inkább csak szórakozottnak és kíváncsian közvetlennek. – Ha egyből tetszettek a pillangók, miért gondolkozik még rajta? – ugyan nem az én feladatom volt az eladás, de biztos, hogy jobban csináltam, mint az itt dolgozó lány.
Ahogy elnézem ezt a nőt, fura kettősség jut eszembe. Tök hétköznapinak tűnik, közben pedig vérfarkas. Ez egy külön tudomány, hogy egy csodával a testében-lelkében úgy tudjon járni, mint egy a sok adófizető állampolgár közül. Vagy nem szállt el magától vagy zseniális színész. Ezutóbbira tippelek, mert érzek valami magabiztosságot a szavaiban és a megjelenésében. - Ja, értem. Én már tovább gondoltam egy kicsit. De komolyan, járt már úgy, hogy talált valami igazi különlegességet és aztán meglátta máson is? Amikor még jobban érdekelt a külsőm, akkor nagyon tudott bántani az ilyesmi. Egy nő szereti felhívni magára a figyelmet. A férfiakat vonzani az egyedi megjelenésével. Régi szép idők. Amúgy meg érdekel a nő véleménye is és puhítani is akarom. - Én nem igazán tudom magamat meglepni. Valahogy mindig számítok arra, amit teszek. Triviális megállapítás, egyben igaz is. A mai egy hirtelen ötlet, de ilyen is szokott lenni, úgyhogy nem meglepetés. Azt mondják, jót tesz a léleknek, ha időnként meglepi magát az ember. Az izgalommal járna, én meg olyat rég éreztem. Most is egész hűvösnek tűnök, az ékszer, ami tetszik, tényleg tetszik, de lázba azért nem hoz. - Hogy milyen? Hát tipikus... - szól a válasz egy csalódott nő szájából. Férfiakkal amúgy is csak hivatalból volt dolgom. A punkbandában hagytam magam kurogatni és mivel akkor találkoztam ezzel először, be is jött a dolog. A szerelem viszont elkerült. Egy valaki állt hozzá közel, de viszonzatlanul hagytam. Bánom, mert máshogy is alakulhatott volna, de tényleg nem éreztem iránta sokkal többet a hálánál. Amik történtek velem, azok után pedig megvan a véleményem. Az egész emberiségről... - Magát rendszeresen meglepik? Talán személyes a kérdés, de ha felhoztuk a témát, ennyi belefér. Nem hálószobatitkokat kérdezek. - Egy nő szerintem sokkal több meglepetést tud okozni. Értheti úgy is, hogy a férfi helyébe léptetem a saját nememet. Ami kicsit is érzelmi kapcsolatom volt, az egy nőhöz fűződött. Ezt a csajt pedig végig mérem, megnézem az alakját is. A kezénél elidőzöm kicsit. Szépek az ujjai, a csuklója, az egész. Van benne valami nemesség, emelkedettség. Tartás. - Végülis én is így jöttem, úgyhogy igen. A katalógusból kinézni nem olyan érdekes. Arrébb áll, túl sokáig volt itt. Közben figyel, érzem. Nagyon okos nő, ez a benyomásom. Intelligensen reagál, érti a dörgést, tud az emberek nyelvén. Szélhámosnak is jó lehetne. Vagy biztosítási ügynöknek. A filozofálására szolidan elmosolyodom. - Tudja, én jártam így! Gondoltam, az lesz a legszebb ajándék, ami engem levesz a lábamról és végül az én fülemen kötött ki. Milyen a barátnője? Kíváncsi vagyok, hogy írja le, miket emel ki. Lehet kitalált személy is vagy valós, tulajdonképpen mindegy is. Én is közvetlennek mutatom magam és érdekel is a nő. Mert farkas, akit nem igazán ismerek és lehet, hogy hasznos megismerni. Ami hasznos, annak van értelme. - Szétnézek még, mert lehet, hogy más jobban megtetszik. A nőstény szemeibe tekintek, aztán megint vissza az ékszerek közé. Van még egy flamingós, aranyozott darab. Az még elég egyedi és gyönyörűen kidolgozott. Ma ilyen állatos hangulatban vagyok. - Talán nem olyan illendő a kérdés, de az eladó messze van... - vezetek be egy hátulról jövő kezdeményezést. - Tud a városban hasonló üzletet? Akár kisebbet is, nem ilyen csillogót, de jó kínálattal rendelkezőt? Itt is vannak jók, de szeretek alaposan szétnézni, mielőtt választok.
- Bevallom, én szerencsére nem igazán szoktam így járni! – nevettem el magam könnyedén. – Mindig addig megyek, amíg olyat nem találok, amiből csak egy van. Ha kell, akár hónapokig spórolok rá, hogy meg tudjam venni! – csodálkoztam, hogy még nem szakadt ránk a plafon, de hát az élet már csak ilyen. Remekül tudtam hazudni, és ezt ki is használtam. Szerintem, ha annak idején színésznőként is így tudtam volna játszani, elég gyorsan beírtam volna magam Párizs színészeinek történelmébe. Sajnos erre már nem maradt időm, de gyakran sajnáltam, hogy egyetlen Oscart sem osztottak még ki nekem. - Az nem árt, ha mindig tudja az életben, hogy mit miért tesz! – mosolyogtam rá barátságosan. Én mondjuk saját magam megajándékozására gondoltam, de nem kezdtem el magyarázkodni neki, mert felesleges időtöltés lett volna. Az pedig egyáltalán nem jellemző rám, kivéve persze az elmúlt heteket. Ezeket mindenképpen feleslegesnek éreztem, de Nina ezt gondolta jónak, így hát ez is lett belőle. - Talán igen… - dünnyögtem elgondolkozva, majd megvontam a vállaimat. – Ezek szerint ön is kikapott egy igazi tuskót. – fűztem hozzá, és reméltem, hogy nem sértem meg vele. Majdnem hozzátettem azt is, hogy mai tuskót, de még időben haraptam el a mondatot. Elég rosszul vette volna ki magát, márpedig én csak nagyon kivételes esetekben szoktam hibázni. Nem most akartam elkezdeni, mert túl kockázatos lett volna, akárhonnan nézem is. - Mostanában nem, jelenleg egyedül élek. – árultam el, ez ugyanis nem volt titok. Nem igazán lehetett férfiak társaságában látni, noha általában nem utasítottam el a közeledésüket, ha megtetszett az illető. A gond csak az volt, hogy túl válogatós voltam, már ha szabad akaratomból ismerkedtem, és nem valamilyen érdek fűzött hozzá. Olyankor ugyanis majdnem teljesen mindegy volt, ha a feladatomat el tudtam végezni. A tervhez tartani magam mindenekelőtt, ugyebár. – Bizony, a nők hatalmas titkok tárházává képesek válni szerintem is. Nem véletlenül volt a történelemben annyira sokszor nő a nagy és befolyásos férfiak háta mögött, onnan irányítva az eseményeket. – vélekedtem, megosztva vele a véleményem. - Maximum csak támpontnak jók az efféle katalógusok, de szerintem egy kép sohasem adja vissza a valós látványt, bármilyen jó minőségű legyen is. – régen nem is voltak képek. Ha valamit meg akart nézni az ember, akkor el kellett mennie személyesen. Bár az is igaz, hogy akkor nem így árulták az ékszereket, hanem többnyire rendelésre készítették őket. Kedveltem azt az időszakot, pontosan az egyediség miatt. Mostanra minden olyan tucattá vált, kezdve sok nő megjelenésével. Egyforma haj, egyforma stílusú ruha, plasztikázott test. Néha rosszul voltam ezektől, főleg amikor jöttek jógázni hozzám a barátnőikkel. - Komolyan?! – kérdeztem vissza, aztán barátságosan felnevettem. – Akkor utána lehetett új ajándékot keresni! – állapítottam meg, majd kicsit elgondolkoztam a kérdésen. – Nos, ő nagyon kedves és közvetlen. Barátságos, szeret segíteni az embereknek, tudja olyan ember, akire azt mondjuk, hogy jólelkű. Szerintem képes a hajléktalanoknak is pénzt adni, ha elmegy mellettük, bár ezt sohasem láttam személyesen. Szóval valami szép és szolid darab illene hozzá leginkább, esetleg valami, ami a természetre emlékezteti. – anyámat jellemeztem, mert ez volt a legegyszerűbb. Ugyan nem ismertem annyira, de az alapokkal még mindig tisztában voltam vele kapcsolatban. - Bölcs döntés, azt hiszem! – bólogattam a választ hallva. Felesleges lenne egyből beleugrani valamibe, aztán később meglát egy sokkal tetszetősebb ékszert. Viszont ezek szerint akkor nem is volt szerelem első látásra közte és a fülbevaló között. – Igen? – fordultam oda kíváncsian, ezzel az egy szóval biztatva arra, hogy folytassa csak. – Nem vagyok itt olyan régóta, ez pont útba esett vásárlások alkalmával, ezért tudom, hogy itt van. De biztosan akad még, talán kint a folyosón meg lehetne kérdezni valakit… - vetettem fel az ötletet. Egyébként tisztában voltam vele, hogy akad még, de inkább nem fedtem fel eme tudásomat, a végén még gyanússá válna a jól tájékozottságom. - Ezek szerint nem csak én vagyok új a városban. – állapítottam meg, mert bizonyára nemrég érkezett, ha nem volt tisztában az itt található üzletekkel.
Igényes csajszi, én sose voltam ilyen elvetemült. Tudok vadászni, minden boltot bejárni, ha egy konkrét dolgot akarok, illetve régebben ment. De az egyediségre nem törekedtem ennyire. - Akkor nagyon kitartó lehet. És rossz helyen jár, mert az igazi csodákat nem ilyen helyeken lehet kifogni. - Ja, jó dolog. De a meglepetés ereje is az. Tudni, hogy mit miért teszek? Kényszerből, unalomból, megszokásból. Ismerem a motivációimat, sajnos túlságosan is jól. Értettem én, mit mondott, de nem az a része fogott meg. Megint mélyen nyúlkálok magamban és előadom a halálmadarat. Nem lesz ennek jó vége. Pedig már vége lehetne... - Nem is egyet... Normális párkapcsolatom gyakorlatilag nem volt, csak szexuális, abból is egy. A punkbandában töltött időszakot nem számítom ide. Az is fontos volt, de az csak meló. Döbbenet, hogy már akkor így tudtam gondolkozni, mikor még vártam valamit az élettől. A tuskókat viszont jól ismerem. Apám, a tesóim, meg még sokan, akik akartak, de én őket nem. - Üdv a klubban! Van macskája? Azt mondják, a magányos nők tipikus háziállata. A legnagyobb közhelyek mind igazak, én is akkor lettem bundásgyűjtő, mikor magamra maradtam. - Megkérdezhetem, hogy ez szándékos-e vagy csak így alakult? Gyönyörű nő és okos, a kisugárzása is pozitív. Persze lehet hisztérika is, meg még sok minden, de az tuti, hogy jó az ágyban. Megérzés. A szemeit fürkészem, ahogy válaszol, most nem is az ékszerekre nézek. - Szerintem már az ősember is olyan mammutra vadászott, aminek a bundáját az asszony kinézte. Már ha elég okos nője volt. Egy félmosolyt megeresztek, mert ahogy fényezzük magunkat, abban van valami komikus. Tudok hatni a pasikra, tisztában vagyok a hatalommal és szoktam is vele élni. Számítóan, mert őszintén már nem megy. - Így van. Én is szeretem megnézni, megforgatni, kézbe venni. Néha még különleges illatuk is van. Most úgy nézek, mintha megvető pillantást várnék, hogy micsoda hülye picsa, szagolgat egy ékszert. Vérfarkaséknak pedig ismerős téma. Én meg egy ínyenc vagyok és tényleg meg szoktam ezt tenni, úgyhogy nem kamu. - Igen. Az érdekesség kedvéért az először kiválasztott ékszert vettem fel, mikor mentem a szülinapi bulira a 2. ajándékkal. És nem meséltem el a függő történetét. Aranyos ez a nő, kezd tetszeni a beszélgetés vele. - Ó, értem. Ritka manapság, de szerencsére léteznek még hasonlóak. Maga is ilyen lenne? Naiv arccal nézem tovább a nőt, de aztán visszafordulok az üveghez. Hülye kérdés, mert magát ritkán mondja ilyennek, aki tényleg ilyen. Általában szerények. Én nem vagyok az, meg jólelkű sem. A nőstényben is több lehet, de ha van egy ilyen barátnője, akit szeret és megajándékoz, az számít valamit. Tanácsot nem adok, elég erősnek és határozottnak érzem a nőt ahhoz, hogy kiválassza, amit akar. - Á, nem, annyira nem fontos... Tök idegent nem szólítok le, hogy "Bocs, nem tud jó ékszerboltot?" Ezzel a nővel már dumálok itt pár perce, így van némi ismeretség. Lehetne mással is, de semmi kedvem hozzá. Folyosón ilyennel kérdezősködni, áhh... - Pár hónapja jöttem át New Yorkból. Egy kis nyugalomra vágytam és ez a város tényleg olyan, amilyenre számítottam. Kellett egy jó télikabát és ki is lehet bírni. Elmosolyodom, most már rendesen. Közben megjegyeztem, hogy nemrég jött és még nem vágja a helyeket. Legalábbis ezt mondja. Beszélek magamról, hátha ő is villant motivációt és kikotyogja, honnan jött. Egy egyszerű csajnak, akin nem érezni, hogy őrző.
- Időnként az vagyok, igen. Ha nagyon szeretnék valamit. - ismertem be őszintén, mert ez tényleg jellemző volt rám, nem csak a szerepem mondatta velem. - Igen, én is így gondolom! - bólogattam, mert tényleg jó volt a meglepetés is. Már kifejtettem magamban korábban is az ezzel kapcsolatos gondolataimat, noha vele nem szándékoztam megosztani őket. Azok jók lesznek csak úgy magamnak, ennyire ugyanis nem akartam kiadni magam. Jobban mondva semennyire sem. - Úgy látom, ez a mi generációnkban általános probléma. - én mondjuk nem tudtam, de ez folyt mindenhonnan. Eleve nem voltam ennek a generációnak a tagja, még csak távolról sem, és manapság amúgy sem létesítettem semmilyen férfival sem kapcsolatot. Nem volt biztonságos, meg néha tényleg kellett egy kis nyugi tőlük. Mind megbízhatatlan volt, és hiába mondják, hogy nem szabad általánosítani, szerintem ostobaság. Ők természetükből fakadóan olyanok, amilyenek. Ezt vagy elfogadjuk, vagy nem. Én elfogadtam, mert nem vagyok könnyű eset, de nem kezdtem akárkivel. Éppen olyan igényes voltam ezen a téren is, mint az ékszerekkel kapcsolatban. - Nem, az nincs! - nevettem el magam. Annyira tipikus feltételezés volt a magányos nő képéhez társuló macska, hogy nem tudtam mást tenni. - A motelben lakom még jelenleg, szóval nem hiszem, hogy értékelné a tulaj a háziállatot. Nem is tudom, hogy egyáltalán lehet-e bevinni, vagy nem. - vallottam be, mert miért is tagadtam volna? Jelenleg tényleg nem volt még állandó lakcímem, de már keresgéltem a megfelelő házikót, amit kivehettem néhány hónapra. Reméltem, hogy csak néhány hónapról van szó, és nem többről. Ez van, ha nem rajtam múlnak a dolgok, és ezt nagyon utáltam. Mindig. - Nem mondanám, hogy kifejezetten szándékos lenne. Viszont azt sem, hogy nem tudnék változtatni rajta, ha akarnék. Én mindig azt mondom, hogy úgy alakul az életünk, ahogy mi irányítjuk. - osztottam meg vele a véleményemet. Egyébként szándékosan nem volt senkim, jobban mondva nem kerestem senkit. Úgy voltam vele, ha jönni fog olyan, aki megragad, annak adok esélyt. Máskülönben nem fogok senki után sem futni. Az nem méltó egyetlen nőhöz sem, és különben sem szerettem senkire sem ráutalva lenni. - Lehet! Tetszik ez a mondás! - nevettem fel őszintén, mert ilyen hasonlattal még tényleg nem hallottam ezt a szituációt. Közben magamban nyugtáztam, hogy végre a nő is elmosolyodott. A szemei nem voltak valami boldogok, de nem kezdtem el faggatni ennek okáról. Egyrészt annyira nem érdekelt, másrészt én sem rajongtam azért, ha vájkáltak a magánéletemben. Ilyen felületesen, mint ahogyan most beszélgettünk róla, még elfogadtam, de túlságosan belemenni már nem akartam. - Szóval ilyen pimasz! Értem én! - bólogattam széles mosollyal. Azt hiszem, ez rám is jellemző lett volna bármikor, hogy ilyesmit teszek. - Igen, elég ritka! Olyan ő, mint a fehér holló! - ha ezt hallaná, egészen biztos, hogy félreértené, és meghatódna. Pedig csak az igazat mondtam, nem többet. - Nem, nem hiszem. De talán pont a különbözőségeink miatt vagyunk jóban. - vontam meg a vállaimat lazán. Nem, igazából egyáltalán nem voltunk jóban, a vér viszont elég erős kötelék még ennyi évszázad után is. - Hát, igen. New Yorkhoz képest jelentősen nagyobb itt a nyugalom. - bólogattam, teljesen megértve a dolgot. - Régebben én is éltem ott egy ideig. - árultam el, mert nem láttam jelentőségét. Elég régen volt, nem is a mostani nevemen, szóval nem számított túlzottan. - Azért nyáron egész kellemes! - lengettem meg az általam viselt bőrkabátot, hiszen ez tényleg nem volt most vastag. - Télen még nem voltam itt, úgyhogy nem tudom, hogy mire számítsak. - vonogattam a vállaimat tanácstalanul. - És miért pont Alaszka? - érdeklődtem kíváncsian, hogy más miért választja a világnak éppen ezt a szegletét. - Biztosan közelebb is lett volna kisváros. Vagy ilyen messze szaladt valamiért? - természetesen ehhez sem volt semmi közöm, talán nyersnek is tűnt a kérdés, de csupán ismerkedtem, most már nem is térképezve fel a boltot. Amit akartam, azt már megtudtam.
- Olyankor én is. Talán ezért vagyok még életben. Mégsem vesztettem el minden reményt, van bennem kitartás. Csinos magyarázat lenne... - Addig probléma, amíg annak tartjuk. Én már nagyjából elengedtem. Nem tudom megítélni, mennyi idős lehet a nőstény, de halad a világgal, látja a változásokat. Gondolom, ismert jópár korábbi generációt is, ez a benyomásom. Az meg tényleg igaz, hogy lemondtam a lehetetlenről és a bunkó pasik nem izgatnak. Senki nem izgat, szerintem már nem is fog. - Nekem van egy. Kis nyomi. Tipikus feltételezés volt, igaz, de nálam él is. A nevetésre én is megengedek magamnak egy félmosolyt, de inkább azért, mert Budra gondolok. - Ott én is kopogtattam, mikor megérkeztem és pont ezért léptem le. Béreltem inkább egy kis lakást, ott senkit nem zavar. Fontos infó, hogy hol lakik. Persze ez bármikor változhat és az se tuti, hogy igaz, de megjegyeztem magamban. - Ez jól hangzik, de nem mindig igaz. Szerintem van, akinek már nem érdemes próbálkoznia. Mást rendelt neki a sors és a sok csalódással csak terelgeti. Én nem mondom, hogy ha akarnám, lehetne valakim egy normális kapcsolatban. Kizárt. Nincsenek általános szabályok, nem kell mindenkinek ilyen. Vannak magányos lelkek és én akkor találom meg az utamat, ha nem lövök nem létező célpontokra. Ennyi. Most egy teljes mosollyal ajándékozom meg a nőstényt. Örülök, hogy jót találtam mondani. Magát érzi benne, ilyen alkat lehet, biztos jól tud bánni a férfiakkal. Amit lát, az telitalálat, nem vagyok boldog, csak alkalmazkodtam a lehetőségeimhez. Talán kezdek oldódni, a döcögősebb kezdet után jót csevegünk, ami azért nem szokványos egy ilyen helyen, ahol a nők egymást felülmúlva akarnak szépek lenni egy újabb ékszertől. Nem érzem, hogy köztünk harc dúlna. Egyértelműen a nőstény érzi magát erősebbnek, de nem dorongol le, nem igazán érezteti. - Végül nem mondtam el neki, nem tudta, mi a fülemen lógó ékszer története, de igaz, van benne egy kis polgárpukkasztás. Megjegyzem, ahogy összehasonlítja magát a barátnőjével. Bejött a sejtés, hogy jó nagy a különbség. Én ilyennel nem büszkélkedhetek, NY-ban sem igazán volt barátnőm. Lódítani tudok, ha kell, meg kinevezhetek ezt-azt barátnőnek, de igazán mély, támogató kapcsolat már nagyon régóta nincs. - Tényleg? És maga miért lépett le onnan? Hatalmas az a város, nagyobb, mint egyes országok, mégis jó hallani, hogy valaki onnan jött. Ezt mutatom. Közben pedig újabb fontos infót jegyzek fel a képzeletbeli füzetembe. - Hát mikor leszálltam a repülőről, én eléggé fáztam - mondom neki közönyösen. - Most már kezdem megszokni és tényleg nem olyan vészes. Hogy miért Alaszka? Ez most furcsán fog hangzani, de pont ilyen hideg helyet kerestem! Floridában nem érezném jól magam. Ez meg még az Államokhoz tartozik, de már csak éppen hogy. Egy-egy pillantással még odanézek az ékszerekre, de inkább már háttal állok az üvegnek és figyelmem a nőstényé. - És maga hogy került pont ide? Úgy látom, mindketten jó nagyot ugrottunk a térben. Illetve bocsánat, legalábbis New Yorktól jó messze vagyunk. Közben kiszúrok egy álló alkalmatosságot, amin négy polcon 1-1 kiemelt ékszer, aranygyűrű látható. Azok már nem az én pénztárcámnak szólnak. Bár van lóvém bőven, de ezek a milliárdosokat csalogatják inkább, meg azok asszonyait. Fájdítom kicsit a szívemet, megcsodálom a szépséges gyűrűket és érezni is, hogy szívesen hordanám valamelyiket. Pár pillanat elég, utána megint a nőt nézem, a szemeit, a haját. Ő is csodaszép és azt hiszem, az a kategória, mint a gyűrűk. Csak álmodni lehet róla és vágyakozni, de megszerezni piszok nehéz.
- Szerintem ez tőlünk függetlenül is, valaki számára mindig probléma lesz. Az viszont rajtunk áll, hogy mennyit viselünk el ebből. Engem jelenleg ugyebár nem érint! - vontam meg a vállaimat, mivel megbeszéltük, hogy nincs férfi az életemben. Ebből kifolyólag pedig nem fájt a fejem amiatt, hogy milyenek is ők. Amúgy is, szerintem sokszor én például rosszabb voltam, mint egy agyafúrt hím. Senki nincs olyan ravasz a világon, mint mi, nők. Remekül elő tudjuk mi adni, hogy nem vagyunk azok, vagy valamit nem szándékosan csinálunk, holott nagyon is tudatosan tesszük. Imádtam, hogy nekem volt is ehhez érzékem. - És hogy hívják? - igazából egyáltalán nem érdekelt a macska neve, de egy kedves és érdeklődő ember bizonyára megkérdezné. Az én szempontomból ez abszolút felesleges információ volt, mégis eltárolta az agyam azokat is. Nem tudom, olyan ki tudja, hogy mikor lehet fontos alapon. Megszoktam, hogy ezt teszem, mert sohasem lehet tudni tényleg, hogy valami apróság mikor válik fajsúlyos dologgá valamilyen ügyben. Volt már rá példa, méghozzá nem is egyszer. - Én is nagyon töröm rajta a fejemet, hogy ház után nézek, aztán meglátjuk. Már így is jó ideje bírom ott, pár héten nem múlik semmi! - gondolkoztam hangosan. Igazából már nagyon szerettem volna lelépni, mert nem bírtam a motel körülményeit. Vágytam a luxusra, a gazdagságra, amihez hozzá vagyok szokva. Az a színvonal azonban nem megengedett számomra addig, amíg itt vagyok a városban. Kerülnöm kellett a feltűnést, ezért sem választottam a hotelt, meg persze a falka jelenléte is eléggé eltántorított tőle. - Hisz a sorsszerűségben? - kérdeztem kíváncsian, mert azok alapján, amiket mondott, erre gondoltam. - Én nem mindig. Vannak dolgok, amikben talán közrejátszik, olyan elkerülhetetlen események, amelyek mindenképpen megtörténnek egy ember életében, de akkor is azt vallom, hogy mindenki a saját sorsának kovácsa! - ismételtem el újra. Nem mintha elsőre nem érthette volna, de jól esett beszélnem, és közben nem feltűnően nézegetni, hogy mekkora forgalom van itt nap közben. - Szerintem nem is kicsi! - vigyorogtam szélesen. A szomorúsága ellenére azért láttam benne némi szikrát, csak neki magának is meg kellett azt találnia újra. Én így véltem. - Egyébként már az is elég, hogy ön tudta, hogy miféle ékszer lóg a fülében. - árultam el a véleményem. Nekem sokszor az is elég volt, ha tudatában voltam egy átverésnek, amit tökéletesen hajtottam végre, de az elszenvedő alanya még nem jött rá. - Nos, azt hiszem másfelé vezetett az utam. Egy rokonomnak szüksége volt rám, így átköltöztem másik városba. - természetesen hazugság volt, viszont Ninának annak idején tényleg szüksége volt rám. Meg amúgy sem volt már maradásom a városban. Az efféle féligazságok azonban olyan természetességgel jöttek belőlem, hogy szerintem senkinek eszébe sem jutott volna kételkedni a szavaimban. - Akkor ezek szerint nem az a típus, aki a nyarat részesíti előnyben. Én meg pont kedvelem a meleget, bár az ilyen hűvösebb helyeken is meg lehet szokni az életet. - ismertem be, megvonva a vállaimat. Ez még nem jelentette azt, hogy csak délen fordultam meg, hiszen a világ rengeteg szegletében jártam már. Vegyesen akadt mind a kettőre példa. - Igen. Vannak itt ismerőseim, például a barátnőm is, akinek ajándékot szeretnék találni. - emlékeztettem mosolyogva. Tényleg anyám jelenléte miatt esett egyébként Fairbanksre a választás. - Most talán egy kis nyugalomra vágytam, azt hiszem, így engedtem a meghívásnak, és feljöttem ide északra. - természetesen senki nem hívott, de az nem hangzott volna túl jól. Természetesen észrevettem azt is, hogy figyelte a közelben lévő gyűrűket. Én azokat már befelé jövet megcsodáltam, egyet ki is néztem magamnak. Talán elviszem majd, most azonban látszólag nem kötötte le a figyelmemet egyik darab sem. - Nem akarja felpróbálni őket? - kérdeztem végül, mikor visszatért hozzám a pillantása. - Biztosan ki lehet venni a vitrinből. - vetettem fel az ötletet. Voltak olyan nők, akik a cipőket is csak úgy kedvtelésből felpróbálták, aztán mégsem vették meg. Én mondjuk nem tartoztam közéjük, mert megszereztem mindig, amire szemet vetettem. De miért ne lehetett volna ugyanezt tenni egy ékszer esetében is?
Bólintok, hogy úgy van, ahogy mondja. Másoknak problémát jelent? Nem tudok ezzel foglalkozni. A sajátommal is elég érdekes módon birkózom meg. - Bud a neve - mondom egykedvűen. A macskámmal is ilyen a kapcsolatom. Nézünk egymásra, néha kell, néha észre se veszem. Csak legyen. Valami minimális örömet mégis ad az életemnek. - Ezek szerint hosszú távra tervez. Én is. Ha nemrég jött és házat akar, akkor megállapodásra lesz szükség és mivel látom, hogy okos nő, azt sejtem, ezért is marad a motelnél. Egy kóbornál sok minden bizonytalan. Jó lenne tudni például, hogy kit ismer még közülünk vagy a farkasok közül. - Én se mindig, de vannak dolgok, amik megtörténtek és hiába kerestem, hogy lehetett volna elkerülni őket, arra jutottam, hogy sehogy. A jövőt meg nem látjuk, csak találgatunk. Ha az én életemet én kovácsoltam, akkor le kéne törni a kezemet, mert selejtet termel. Nem, ez nem igaz. Apám rontott el mindent a titkokkal és a hazugságokkal. Az alkuval, amit kötött és Anya emlékének a bemocskolásával. Neveltetés. Volt is, meg nem is. Mit tehettem volna? És most mit tehetek? A hegynek is neki lehet állni, hogy faragással átalakítsuk, de meghal a szobrász, mielőtt végezne. Nincs értelme. Egyáltalán nincs. - Igaz, érdekes érzés volt. Ez a nő is tudja, hogy belül történnek a nagy dolgok, akkor is, mikor a külvilág semmit nem lát. A szemeit kutatom, mikor erről beszél. Engem ismert meg a történetből, én pedig őt. Pengeéles észjárás és bátorság. Mert tetszett neki a sztori, a pimaszság. Nekem pedig az, hogy kaptam egy morzsát. New Yorkból egy rokon miatt ment el. Az ottaniak majd belenéznek az aktába és remélhetőleg tudni fogják, amit kell. Bármit el tudok róla képzelni. Jól rejt és sorozatgyilkostól megtört nőig akármi megbújhat az álca alatt. - Nem, nem, az nekem túlzás. Itt épphogy élek, az sokkal hihetőbb. Az időjárás pszichológiai vetülete. Nap mint nap küzdeni kell az életért, hogy ne hunyjon ki. Ha mégse sikerül és vége lesz, akkor azt fogom mondani, már ideje volt. A tűző napon ülni egy koktéllal vagy nézni egy fényes vidéket sok vidám emberrel, az nekem semmit sem jelent. Onnan csak menekülnék. New York még elment, de Alaszka sokkal jobban hasonlít a ködös és esős Londonra, ahol én felnőttem. Mindig jártam az országot, Angliát is, az Államokat is, de az igazi az ilyen környék. Ez vagyok én. - Biztosan nagyon szereti, ha ilyen messzire eljött érte. És látom, magát sem hagyja hidegen a nyugalom. Délről érkezett. Nem vagyok biztos abban, hogy ez New Yorkot jelenti. Szűkszavú, mint aki veszélytől tart vagy imádja a titkokat, mert azokból él. Még farkasként sem mindenki ilyen. A gyűrűkkel csak a szívemet kínzom. Észreveszi és le is csap a témára. - Semmi értelme - közlöm hűvösen. - Ha 2 másodpercig az ujjamon lesz az egyik, az még rosszabb, mint egy futó pillantással elengedni. Ezt maximum ellophatnám, de olyat nem szoktam tenni, legfeljebb valami magasabb cél érdekében, mint a szépérzék simogatása. - Ezek nagyon drágák - súgom oda a nőnek és szinte naivan, kíváncsian nézem, hogy ő hozzájuk mer-e nyúlni.
- Rövid, és tömör. Könnyen megjegyezhető! – állapítottam meg, bólintva egyet mellé, miszerint nyugtáztam az információt. Nem tűnt túl lelkesnek, mint az emberek általában szoktak, ha az állatukról beszélnek, úgyhogy arra következtettem, hogy nem túl közeli a viszonyuk, nem ragaszkodnak egymáshoz annyira. Nincs ezzel baj, csak nem ez volt az általános, úgyhogy ezt egy kicsit különösnek találtam. Mondjuk sohasem tartottam állatot, úgyhogy nem tudtam pontosan, milyen ez. - Még nem tudom. Talán igen, talán nem… - vontam meg a vállaimat. A motelből azonban mindenképpen szerettem volna szabadulni. Egyrészt fizettem a szobáért, és akkor akár már egy egész házért is fizethetnék, másrészt meg nem volt éppen egy luxus szálloda, ahol jól éreztem volna magam. Eddig kibírtam, de eljött az ideje a váltásnak, ráadásul pénzem is lett volna rá. Nem csak azért, mert volt rendesen munkám, ami remek álcát biztosított, de amúgy is hoztam el pénzt még akkor, mikor leléptem New Orleansból az éjszaka leple alatt. Szerettem mindenre felkészült lenni. - Igen, ezért mondtam, hogy biztosan vannak olyan dolgok, amik mindenképpen megtörténnek. A jövőn meg nem érdemes gondolkozni, maximum a jelent alakíthatjuk kedvünk szerintem, a jövővel pedig ráérünk akkor foglalkozni, ha már eljött. – nekem se nagyon szokásom előre tervezni, kivéve akkor, ha egy akcióról van szó, mert akkor bizony elkerülhetetlen. De például most sem tudtam még, hogy meddig maradok, majd ahogyan alakul. Néha jó a spontaneitás, máskor meg az a célravezetőbb, ha minden apró részlettel tisztában vagyunk. Különös, összetett nőszemély vagyok én, tudom jól. - Pedig sokszor a jó időtől az embernek a kedve is jobb. Ha süt a nap… - vetettem fel a dolgot, bár ezek szerint ő nem erre vágyott. – Azt mondják, hogy itt fent északon van a legtöbb depressziós ember, a hideg és a sötét miatt, ami túl sokáig tart. Nem tudom még, hogy fogom bírni, ha télen a nap nagy részében sötétség uralkodik. – cseverésztem tovább, látszólag könnyedén. Egyébként tényleg volt ebben valami. Noha remekül képes voltam alkalmazkodni bármihez, azért ettől mégiscsak tartottam egy kicsit. Talán jobb lesz, ha mindig lekötöm magam valamivel, és akkor nem lesz időm ilyeneken gondolkozni. - Néha nem rossz, néha meg unalmas. Mindennek meg lehet találni a pozitív oldalát, csak sokszor nehéz egy kicsit. – könnyedén vontam vállat, mintha nem számítana annyira. Egyébként rám ez a rész tényleg igaz volt, arra meg nem mondtam semmit, hogy nagyon szeretném az anyámat. Nyilván szerettem, de nem álltunk egymáshoz közel, meg nem is mondtam ki soha hangosan. Nem voltam rá képes. Túlságosan nem akartam fejtegetni, de abban biztos lehetett, hogy nem ok nélkül érkeztem éppen ide, és ez az ok akár az is lehetett volna, hogy fontos nekem az itt élő ismerősöm. - Hát, kinek mi! – mosolyodtam el halványan. – Vannak olyanok, akik imádnak cipőket felpróbálni, megnézik hogyan áll rajtuk, aztán mégsem veszik meg őket. Időnként jó ezt csinálni ezekkel a holmikkal is. – bár nekem nem volt szokásom, most mégis odaléptem a vitrinhez, hogy jobban szemügyre vegyem a kirakott darabokat. – Hm… igen, elég borsos az áruk! – egyetértően bólogattam, magamban meg kedvem lett volna nevetni. Aprópénz! Legalábbis a teljes vagyonomhoz képest, amit felhalmoztam, jelenlegi álcámnak azonban tényleg drága volt egy kissé. – Én azért kivetetek egyet, jó móka! – jelentettem ki lelkesen, és már intettem is az eladónak. Persze bölcsen, előrelátóan nem azt kértem, amelyik tényleg tetszett, mert azt szándékomban állt ellopni valamikor később. - Még meggondolhatja magát! – súgtam oda jókedvűen, míg az eladó a kulccsal nyitogatta a tárolót.
- Igen. Biztos vagyok benne, hogy ő is tudja a nevét, pedig ritkán hallgat rá - mesélem még mindig visszafogottan. Mikor leülnék a tévé elé és meglátom, hogy Bud ott tesped a távirányítón. Szólongatom, szólongatom, de csak ki kell húzni a feneke alól. És akármilyen óvatosan teszem, arrébb megy, mintha megsértődött volna. Máskor csak úgy hívom és oda se bagózik, még a füleit se emeli fel. Öntörvényű állat. Mint egy magányos farkas. Áh, ez erős hasonlat... - Kicsit irigylem a szabad szellemét. Nekem tortúra volt a költözés, nem szeretném túl gyakran megismételni. Tényleg nem szeretek úgy odébb állni, pedig már megtettem párszor. Dobozba be, dobozból ki, aztán reménykedni, hogy nem keverik el a csomagomat. Utazni szeretek, de nem úgy, hogy a fél életemet hurcolom a hónam alatt ragasztószalagok alá gyötörve. - "Élj a mának?" Nekem ez sose ment, de ismerek olyanokat, akiknek meg nagyon. És nem mind boldogok ettől. De úgy látom, maga megtalálta az útját. Kiegyensúlyozott nősténynek látszik, okosnak, aki nem traumákra alapoz, nem szeretethiánnyal küzd, hanem teszi, amit jónak lát, de ésszel. Kezdek felnézni rá és nem csak azért, mert magasabb nálam. Tisztelet? Olyasmi. Érzek én még vágyat arra, hogy tiszteljek valakit, akit nem is muszáj? Hát...vegyes az érzés, mert egy szép arcot, szép testet látok és ilyenkor minden más egy kicsit. De csak egy kicsit. - Ha süt a nap, én behúzom a függönyt. Olyanok is léteznek ám, akik menekülnek a fény elől, mert ki nem állhatják. Én azért eljárkálok erre-arra, edzésre, meg ismerkedni a város életével és élőivel, de a legjobb az, amikor becsukom magam mögött az ajtót és csak a laptopom világít. Meg Bud szeme. Ott érzem azt, hogy kizártam a bajt, a szomorúságot. Hülyeség, mert belülről fakad. Mégis ezzel nyugtatom magam. Ha már nem fog menni, akkor lépek le innen. Bólogatok, bár nem vagyok meggyőzve. Rossz lenne úgy hazamenni, hogy megint találtam valamit, ami jó lenne, de nem lehet az enyém. Csak figyelem, mit csinál a nőstény. Olyan finoman jár és kel. Nézem, ahogy megteszi, amit én nem merek. Jobb nálam. Erősebb. Talán még okosabb is. És boldogabb. Azt hiszem, én is elő tudnám adni ezt a stílust, de egy farkas megérezné, hogy színjáték. Fene azt a finom orrukat... A vágy kap el és mintha csak egy kis noszogatás kellett volna, nézem, nézem a gyűrűket, majd én is rábökök egyre, egy másikra. - Én is szeretnék egyet felpróbálni. Azt - mutatok egyre. Lehet, hogy gondolatban már ez a nő is kiszúrta. Én is szoktam olyat, hogy nem a legtutibbal kezdem, hanem egy olyannal, ami tetszik, de nem annyira. Az eladó ránk néz, mindkettőnkre egymás után és mosolyogni kezd. Nyilván nem kerülte el a figyelmét, hogy már mióta beszélgetünk itt, egész jó hangulatban. Nem úgy tűnik, de én is élvezem a dolgot, amennyire tudom. Feladatnak indult, de kicsit több lett. Amikor a kezembe vehetem a gyűrűt, egy smaragdosat, még mindig a nőstényt nézem, hogy próbálgatja, hogy áll rajta. Annyira, hogy amit én kaptam, azt el is ejtem. Gyorsan mozdulok, távolról próbálok lecsapni, mielőtt begurul valami alá. Meg is előzöm az eladót, aki szintén reagál. Majdnem koccan a fejünk. - Elnézést... - mondom pironkodva és leporolom az ékszert. - Bocsánat, lehet egy nagyon nagy kérésem? Felhúzná Ön az ujjamra? Az előző után már nem bízom a kezemben... - mondom a nősténynek. Tényleg tartok tőle, hogy megint lepottyan ez a szépséges tárgy, de abban is van valami, hogy más húzza a kezemre. Sosem voltam férjnél, de még jegyben sem. Senki nem adott rám gyűrűt. Hogy ettől most mit várok, nem tudom, de hogy valamit meg tud-e még mozdítani, az mindjárt kiderül. Kétséges a dolog...
Csak mosolyogtam egy jót azon, amit mondott. Igen, hallottam, hogy a macskák elég öntörvényű állatok, és azt teszik, amit csak akarnak. Talán illene hozzám is egy, a probléma az volt, hogy nem tudtam, miként jönnének ki a bennem élő bundással. Valószínűleg nem túl jól, az állatok gyakran megérezték, talán legfőképp a kutyák. Meg amúgy is elég sokat mozogtam ahhoz, hogy ne viselje jól egy háziállat az ilyesmit. Nem tettem volna ki neki szerencsétlent, ha nem muszáj. - Hát, mindenki más típus! - rántottam meg a vállaimat könnyedén. - Van, aki mindig röghöz kötött marad, mások meg igénylik azt, hogy új helyet keressenek maguknak. Én már egészen rutinos költöző vagyok, szeretek felfedezni új helyeket, máskor meg másfelé visz az utam, esetleg nem is teljesen az én döntésem miatt. - például ide vehettük a mesémet is, miszerint egy barátnő miatt érkeztem erre a helyre, vagy New Yorkot egy rokon miatt hagytam magam mögött. - Mondjuk úgy, hogy igen. Néha ugyan keresem egy kicsit, de végül mindig rátalálok arra, ami megfelel nekem egy időre. Legyen az hely, munka, vagy éppen egy pár. - cinkosan kacsintottam egyet rá, hiszen ezt a témát már kiveséztük néhány perccel korábban. Nem is akartam most belemenni ismét, elég volt csak utalni rá néhány szóban. Szerintem így is tudta, hogy mire gondoltam. - Szerintem felesleges olyan dolgokon görcsölni, amiket még előre nem tudunk, a múlton keseregni pedig szintén kár, hiszen már nem lehet változtatni rajta. Ki kell élvezni a pillanatot, mert sose lehet tudni, hogy meddig tart az élet. Lehet, hogy ez az utolsó nap, ki tudja! - tártam szét a kezeimet. Azért nem szoktam ennyire borús lenni, de most jól adtam elő magam, teljesen belelendültem a szerepembe, ráadásul annyira valótlan dolgokat nem is állítottam. - Komolyan? - kérdeztem meglepetten. - Ó, akkor ez a hely tényleg a legmegfelelőbb magának! - ismertem el. Kicsit csodálkoztam azért, hogy egy fiatal lány miért nem szereti ennyire a napot és a fényt, de én meg a hideggel voltam így. - Én meg inkább kitárom az ablakot, és beengedem a fényt! - kezemmel még a mozdulatot is imitáltam, ahogyan kinyitnám az ablakokat, méghozzá mind a két szárnyát. Meg sem fordult a fejemben, hogy miféle gondolatok fogantak a fejében. Csak magamat adtam, nem akartam semmilyen benyomást tenni most már, mivel a gyűrűt valóban szerettem volna felpróbálni. Még ha nem is az tetszett igazán, amit kértem. Az pedig, hogy bevontam őt végül, nekem magától értetődő volt, ha már eddig is beszélgettünk. Amúgy is olyan bátortalannak tűnt, pedig sejtettem, hogy neki is tetszene a dolog. Kicsit talán megsajnáltam volna? - Jó választás! - hümmögtem elismerően. Na, az már sokkal jobban tetszett nekem is, mint az, ami az ujjamon díszelgett. Bár meg kell hagyni, az sem volt éppen csúnya darab, de nem is húztam volna akkor az ujjamra. Ennél finnyásabb vagyok. Míg ő is megkapta a gyűrűjét, én eltartottam magamtól a kezemet, úgy nézegettem magamon. Nem is volt rossz, de a smaragd, vagy a rubin sokkal jobban illett volna hozzám. Előbbi a szemeimhez, utóbbi a személyiségemhez. - Na? - kérdeztem meg, hiszen magamon éreztem a tekintetét, fél szemmel még láthattam is. Egészen addig, míg le nem pottyant a gyűrű. Hatalmas önuralomra volt szükségem ahhoz, hogy ne nyúljak utána reflexszerűen. Már megtanultam, hogy ilyen hibákat nem ejthetek soha, mert egyből lebuknék az emberek előtt, de első gondolatom azért az volt, hogy elkapom. Még a testem is megfeszült egy pillanatra, ám végül hagytam lehullani a drága ékszert. - Ó, te jó ég! - tettettem meglepettséget. - Minden rendben? - kérdeztem a két nőt, utalva rájuk is, meg a gyűrűre is. - Hát, ez egy kicsit furcsa lesz, azt hiszem! - nevettem el magam. - Nem húztam még senki ujjára sem gyűrűt, de szívesen! - bólintottam végül, mert hát miért is ne? Nem lesz tőle semmi bajom, ráadásul füllentettem is, hiszen Balthazarra annak idején ráhúztam a jegygyűrűnket az oltár előtt. - Tessék, meg is volnánk! - húztam fel óvatosan, tökéletesen ráillesztve. - Azért nem térdeltem le, ha nem baj... - viccelődtem kicsit a helyzeten, hogy aztán tekintetem visszatérjen a saját kezemre. - Milyen érzés? - súgtam oda, ha már ő is nézegette a sajátját.
Ez a nő meg van elégedve magával. Nem érezteti velem, hogy én csak rinyálok. Utalt rá, de nem dorongol le. Látom én azt anélkül is. Új helyek. Annyi helyen jártam életemben, főleg az Egyesült Királyság és az USA területén, de inkább a munka miatt, mint magamtól. Olyan sokszor nem költöztem és nem is akarok, igazat szóltam. Amiket a nő mond magáról, megjegyzem, kezdem összerakni a képet. Befolyásol, érzelmileg is hat rám, pedig infóért kezdtem bele. - Mivel foglalkozik, ha megkérdezhetem? Én weblapokat szerkesztek. Kerestem én is az utamat, a helyemet az életben, a családban. Mikor azt hittem, meglett, még nagyobb csapásokat kaptam, mint előtte. Leszűrtem, hogy nincs remény. Nekem már nincs. - Az bizony lehet... Őrzőként mindig veszélyes vizeken evezek, meg amúgy is ezt érzem már régóta. Akartam ugrani az időben és elhozni az utolsó napot, de nem bírtam meghúzni a ravaszt. Nincs remény, legfeljebb abban reménykedem, hogy végülis hamar utolér, aminek jönnie kell és nem szenvedek sokkal tovább. Nem tudom, mennyire akarom, mert sok mindent nem teszek érte. Csak el kéne mennem valami idegbeteg farkas elé, felbőszíteni, az tuti recept lenne. - Tart virágokat? Az ablakról valahogy eszembe jut. Én nem igazán, mert nem akarok velük foglalkozni. A nőstényhez illenének. Minden benne van az életünkről ebben a képben. Ő nyit a fény felé, én menekülök előle. Energiavámpír lennék? Mondták már. Rámosolygok, mikor megerősít. Ezek szerint ő nem ezt nézte ki. Van itt olyan is, amelyik szerintem nem szép, de másnak meg pont az lesz élete középpontja. Figyelem, ahogy messze tartja a kezét, közelről s távolról is látni akarja, hogy áll rajta. Hm, elég jól. - Gyönyörű! - mosolygok rá, egyenesen bele a szemeibe. Igazság szerint azok jobban érdekelnek, mint a gyűrűk. Nem veszem észre, mit csinál, amikor bénázok és leejtem az ékszert. Hamar megoldjuk. Vicces, ahogy aggódik, szinte jobban, mint az eladó, aki csak bólogat. - Most már igen... Szégyellem magam kicsit. Azt hiszem, ide nem nagyon fogok jönni többet. A nevetést nem viszonzom. Nem viccnek szántam, bár komikus, megértem. Megilletődve követem, ahogy ujjamra rácsusszan a csodaszép ékszer. Hozzám sem ért a nő ujja, nagyon finoman helyezte fel. Ügyes keze van. Először a gyűrűt nézegetem. Valamit meg tud mozdítani bennem, mikor egy ilyen kecses ékszer van rajtam. Szebbnek érzem magam, még értékesebbnek is. Ez egy egyszerű, bár nem olcsó módja, hogy így érezzem. Felnézek a nőre. - Majd én megteszem... Sejtelmes mosollyal mondom neki, mintha viccelnék. Eljátszom a gondolattal. Nem tudom, neki volt-e ilyen élménye. Nekem volt és akkor éreztem magam a csúcson, elfogadottnak és megbecsültnek. Természetesen nem csinálok hülyeséget, én nem az vagyok, aki nyílt helyen bolondozik. Múltkor a szálloda éttermében megtettem, de annak komoly célja volt. Kicsit suhintgatok a kezemmel, mintha pillangókat vagy energiahullámokat kergetnék. Magamhoz szorítom a kezemet, majd elfordítom, előre nyújtom és végül kimerevítem azt az ujjamat, amelyik hordozza a gyűrűt. - Nagyon jó - mondom enyhe, már majdnem lelkesnek ható hangsúllyal. - És magának? Szerintem istenien áll. Az eladó hátratett kézzel vár ránk, mosolyogva nézi, mennyire örülünk az ékszereknek, meg egymásnak. Türelmes, nem siettet, van időnk.
Mostanában annyiszor kérdezték meg tőlem csak úgy, hogy mivel foglalkozom, hogy már egészen reflexből jött a válasz. Amúgy is így lett volna, de kezdtem tényleg a sajátomnak érezni a munkámat, ami borzasztó. Nem ehhez voltam hozzászokva, nem ehhez a fajta melóhoz, ami semmi izgalmat nem rejtett magában. Ennek ellenére erre esett a választásom, azt hiszem, hogy pont ezért. Meg ott volt üresedés a városban, és gyorsan szükségem volt valamire, a gyorsabb beilleszkedés reményében. - Jógát oktatok itt a városban. - árultam el, némi mosollyal a szám szegletében. - Még nem volt olyan ismerősöm, aki weblapokat szerkesztett volna... - tettettem csodálkozást. Egyébként én is értettem hozzá egy kicsit, egyszer szükséges volt egy munka miatt, de annyira nem merültem el benne, hogy meg is éljek belőle. Ez nem meglepő, sok olyan dolog volt már életem során, amibe épphogy csak belekóstoltam, mert az érdekeim azt kívánták egy adott munka során. Annyira azért nem volt megszokott a kissé lemondó reakciója arra, hogy ez lehet akár az utolsó napunk is, de nem kérdeztem rá a reményvesztettségére. Inkább csak magamban raktároztam el az információt, és kicsit szomorúnak találtam, hogy ennyire fiatalon ilyeneket mond. Fogalmam sem volt róla, hogy mi történhetett vele, de hát mindenki életében lehetnek olyan események, amik a pengeélre sodorják. Nekem sajnos több ilyen is volt, de nem az a típus vagyok, aki leragad az adott szituációban. Én a megoldásokat szoktam keresni, és ha úgy tűnik nincs, akkor is keresek egyet. - Néha veszek vágott virágot, hogy feldobja a szobát! - vontam meg a vállaimat, bár azt nem nagyon értettem, hogy jött ez most ide. - De cserepes virágaim nincsenek. Azok otthonosságot sugallnak, egy motel szobát meg nem szívesen éreznék annak. - az csak átmeneti, az emberek ezért szállnak meg efféle helyeken. Majd, amikor lesz bérelt házam, akkor veszek pár virágot, mert a szép dolgok fel szoktak dobni. Tudom, hogy sokan a vágott virágot sajnálják, mert meghalnak gyorsan, de nekem kiválóan megfeleltek a célnak, és nem sajnáltam rákölteni a pénzt. Akkor sem, ha csak pár napig virultak. - Szerintem is egészen jól áll! - nem illett egyébként annyira az alaptermészetemhez, de ő ezt nem tudhatta. Egyébként tényleg nem volt rossz a gyűrű, szépen manikűrözött körmeimhez pont illett is. - Akkor jó! - bólintottam, miután megtörtént a kis incidens. - Bárkivel előfordul, ne érezze magát rosszul! - legyintettem egyet könnyedén. Oké, velem mondjuk sohasem fordulhatna elő ilyesmi, hacsak nem akarom eljátszani az ügyetlent, de az egy dolog. Némi vigasztalásra talán szüksége volt, nagyon elveszettnek látszott így hirtelen. Figyeltem, hogyan nézegeti a gyűrűt, és azt láttam rajta, hogy talán egy kicsit sikerült felvidítani. Helyes, mára is megvolt a napi jó cselekedetem. Úgy látszik, hogy lassan az emberi nők védőangyalává fogok előlépni. A múltkor a Corinne nevű nő, most meg ő, akinek még a nevét sem tudtam. - Áh, anélkül is igent mondok! - nevettem el magam végül, mert talán most volt az első mosoly, amit láttam tőle. Mármint olyan igazi. Egyébként egyetlen porcikám sem kívánt még egy házasságot, de ezt az apróságot megtartottam magamnak. Ez most úgyis csak tréfa volt, amit elrontottam volna egy efféle kijelentéssel. - Én mondtam! - jelentettem ki elégedetten, amikor közölte, hogy jó érzés a gyűrűt az ujján tudni. Meghiszem azt! - Igen, tényleg jól áll. - bólogattam egyetértően, és mivel az előadónő nagyon figyelt ránk, így odahajolva súgtam a következő szavakat: - Viszont nekem sincs rá pénzem! - cinkos kacsintással fejeztem be, hogy aztán lehúzzam az ujjamról a gyűrűt. - Felpróbálnék egy másikat is! - jelentettem ki végül, mintha tényleg gondolkoznék a megvásárláson. - A barátnőm pedig a gyűrűhöz tartozó karláncot szeretné megnézni a karján! - tettem hozzá, utalva a számomra abszolút ismeretlen lányra. Ha akarta, ha nem, ez már csak így lesz, és hátha megint mosolyog majd egyet rajta.
Kezdőlap
