Meghallgatom Nori véleményét, de szólni már nem szólok, fölöslegesnek vélem, mivel úgysem értünk egyet. Másrészt pedig a kamaszoknak megvan az a sajátos kis elképzelése, hogy minden, amit gondolnak, az szent és sérthetetlen. Nem én fogom ezt a világképet összetörni, s különösen nem pár menyasszonyi ruhával kapcsolatban. Igazából, teljesen mindegy volt nekem, hogy ki milyen ruhában áll az oltár elé. Én tudom, milyet szeretnék, de számomra ez rettentően távoli dolog volt, leginkább soha el nem jövő. Pedig optimista voltam, de ilyesmire eddig nem is nagyon gondoltam. Tökre nem is lényeges. Most még. - De jó, nem is tudom, mikor voltam utoljára esküvőn. Gondolkodom el, igazából, tényleg nem emlékszem, lehet, hogy csak keveredik a sok tv-s maszlag, meg a megélt dolgok. Én azok közé tartoztam, akik nem idegenkednek a technikai vívmányoktól, nekem a szakmámhoz is szükséges volt ezen a téren a fejlődés, így nem maradtam le semmi másban sem. Azt mindenesetre tényleg jó látni, hogy volt, aki ennyire boldog a szerelemtől, az én kis lelkemben ez mindig fellobbantotta a már-már kihunyni kezdő reményt. A rendes meghívóra csak legyintek, nyilván jelentéktelen apróság, amíg nem tűzik ki az időpontot. Utána aztán nagy hirtelen minden addig értelmetlennek tetsző dolog fontos lesz, legalábbis a menyasszonynak. Nem mintha Roset ilyennek gondolnám, de a legtöbb menyasszony meghülyül az esküvőszervezés időszakában. A dokik ecsetelése már egész más tészta, nyilván nem mindenki veti bele olyan lelkesen magát a dologba, mint én. Sajnálatos, hogy Norinak rossz orvosa volt, de szerencsére visszafordíthatatlan károsodást még így sem okoztak benne. Valahogy csak felcseperedett, bár ez nyilván nem az orvosokon múlt… Most már mások vigyáznak rá, és a sajátjaikon kívül nem volna szerencsés, ha más gyógyászatban járatos egyén vizsgálgatná, még szemet szúrnának neki bizonyos furcsaságok.
Nagyjából annyi idős lehettem, mint most Nori, amikor meghalt az édesanyám, s vérfarkas lettem, amikor beleszerettem Raybe, valamint megtudtam, hogy az apám egy lelketlen szörnyeteg. Nem mondhatni, hogy felhőtlen kamaszkorom volt, igazából, nem is sírom vissza, egyetlen részletét csak, de azt nem nehéz kitalálni. - Az nekem is kellene, valami vidámabb, ami bejön a gyerekeknek is. Szerettem a színes dolgokat, valahogy sokkal vidámabbnak éreztem magam, ha a szivárvány táncolt rajtam, de túlzásba azért nem estem sosem, ízlésem még volt. Mivel nekem feltöltésre várt a gardróbom, így nem kellett jelenleg visszafognom magam, ami kifejezetten üdítő volt. Én is egy smaragdzöld, épp hogy csípő alá érő ballonkabátot sasolok ki, amit rögtön le is emelek a fogasról, ez a szín remekül passzol a hajamhoz, nagyon szerettem. Még fel sem próbáltam, de már tudtam, hogy ez benne lesz a kosaramba. - Szerintem szuperül áll! Mosolygok Rose-ra, majd én is belebújok a kabátba, mit a derékrészen meg lehet kötni, így kicsit hangsúlyosabbá is válik az adott testrész, amit én mondjuk nem bántam, nem voltam épp vastag dongájú leányzó. Aztán pillanatnyilag Nori vonja el a figyelmem, mert ő meg előbukkan a próbafülkéből. Még szélesebbé válik a mosolyom, mert hát, ez az összeállítás meglepően nőcis szerintem a cserfes kislányhoz, akinek eddig tűnt. Léptem-nyomon meglepetése érik az ember lányát… - Nagyon csini vagy benne! És nyugi, nem csak kabátra hajtunk, de azt hiszem, mi kicsit nehezebben döntünk. Azzal le is vettem a kabátot, és hurcoltam magammal tovább, lévén ez már marad, mese nincs. Még az árát se néztem meg, de most nem is érdekelt, egyszer az életben megengedhetem magamnak, hogy ne osszam be minden pénzem. - Azt hiszem, most beszerzek pár vadítóbb darabot is... Gondolkodtam a kelleténél kicsit hangosabban, bele is pirultam. Viszont szerettem volna lenyűgözni Rayt, és hát, ismerni ismert, a külsőm volt még bevethető tényező, amit viszont egyáltalán nem. Egyelőre persze még rendbe kellett tennünk a dolgainkat, de nem én lettem volna, ha nem bízom benne, hogy így is lesz. Mindenesetre szavaimat tett követte, és már indultam is a blúzok és szoknyák közé, utóbbiak közül szokásomtól eltérően a rövidebb fazonokat nézegetve. Nem is tudom, talán itt volt az ideje, hogy nőiesebb legyen, ha már van valaki, akit igenis le akarok nyűgözni.
Meghallgatom Nori érvelését. Valahol egyetértek vele, de azt hiszem én még nagyon nem tartok ott, hogy pontosan tudjam, mit is szeretnék. A fazonok jó része - amiket felsorolt - tudom milyen, de azt hiszem, hogy majd akkor fog kiderülni, hogy milyen mellett szeretnék dönteni, amikor majd próbálgatni fogom őket. Reményeim szerint, ha rajtam lesz a megfelelő, azt érezni fogom. Ezért nem is akarok nagyon előre tervezni, minél többet jó lenne majd felpróbálni. - Persze, hogy tényleg. Örömmel venném, ha ott lennétek. Ha majd lesz időpont, meg hely, meg stb stb... Még semmit sem kezdtünk el úgy igazán szervezni... - pedig már kellene, mert a nyár vége hamar itt lesz. Abban legalább már sikerült kiegyeznünk, hogy valamikor akkor lesz, de semmi egyéb konkrétum nincs még meg.
- Köszönöm! Óóó, de jó színe van annak a kabátnak! - az a smaragdzöld színű ballonkabát valami gyönyörű, ami most még csak Bells karján pihen. - Rajtad is fantasztikusan áll a választásod! - dicsértem meg én is őt, valóban nagyon szépnek találtam a választását. Közben a mustárszínű kabátot leveszem és a kosaramba pakolom, ez már bizony hazajön velem. Aztán leveszem a fűzöldet is és abba is belebújok. Mivel ez is elnyeri a tetszésemet, így követi a mustár-barátját. Ezek után Nori felé fordulok. - Nagyon jól áll! Nagyon csinos vagy benne! - kész hölgynek látszott Nori ebben a szerelésben. Szerintem mindenképpen el kellene hoznia. A sapkája pedig még mindig nagyon tetszett. Alig ismertem a lányt, de máris belopta magát a szívembe. Egy tünemény ez a lány, tényleg. - Keresünk mást is, ne aggódj. - mosolyogtam a kölyökre, hiszen nem szándékoztam kizárólag kabátokat venni, de ami azt illeti szeretem, ha van néhány belőlük a szekrényemben, hogy mindig kedvem szerint váltogathassam őket. Majd Bells felé fordultam. - Vadítóbb? - mosolyogtam a lányra, mert nagyon aranyosnak találtam, ahogy kimondta a szavakat és bele is pirult. - Akkor nézzük meg, hogy milyen a kínálatuk ebben a tekintetben. Tudod, én is szeretnék beszerezni egy párat. Ilyenkor legalább azt tudom, mondani Jessenek, hogy nem csak magam miatt vásárolgattam... - nevettem fel jó kedvűen. Elég volt egy-egy szexi darab és máris kevésbé morgolódott, hogy már megint költekeztem. Mondjuk jelen esetben szabad volt, kaptam tőle egy új plasztik kártyát, amiről kényem-kedvem szerint költhetek. - Jössz te is Nori? Keressünk neked is valami szexit, hadd akadjon ki apád! - nem nagyon ismertem még Bradet, azt sem tudtam, hogy fenn akadna-e ilyesmin, és tulajdonképpen nem is gondoltam komolyan, amit mondtam, csupán csak ugrattam vele kicsit Norit, és őszintén remélem, hogy nem haragszik meg rám emiatt. Ha pedig mind egyetértettünk a vadítóbb darabok kérdésében, akkor irány az üzlet azon szeglete, ahol tartanak ilyesmit.
- Oké csajok, őszinte véleményt kérek! - fordultam feléjük, ahogy kikaptam a felfüggesztett darabok közül egy fekete felsőt. Nekem nagyon tetszett, mert különleges szerintem. És véleményem szerint nem csak az lehet szexi, amiből az embernek ki van mindene...
Elmondta a véleményét, persze nem kell rá adni, ez az ő meglátása. Viszont tény, mindenki nagy abroncsos ruhát választ, az meg neki snassz, mert nem lesz egyedi és különleges. Mintha fenyegetné annak a veszélye, hogy ő egyszer is férjhez megy... persze... még olyan hímet sem talált, akire felfigyelt volna. Na jó egyet igen, de az meg az apja... ciki. Mert hát na jó pasi, de azért öreg, meg ilyesmi, és különben is. Nehéz a kölykök élete, hát még a nőstényeké. Na mindegy. Most a ruha a lényeg, nem más, de majd Rose eldönti, mit szeretne. -Kösziiii! Kell segítség? Van helszínetek, vagy a szállodában tartanátok? Van elképzelésed díszítésről, meghívóról, ilyesmiről, vagy azzal még nem foglalkoztál? Szívesen segítek ötletleni, ha nem veszed tolakodásnak meg ilyesmi. Mert tényleg... oké, nem szokott sokat bíbelődni semmivel, de azért lehet, mond valami olyat is, ami esetleg tetszhet a többieknek.
A ruhákat már kiválasztotta, persze ez nem azt jelenti, hogy mindent megvenne, csak próbálgat, hiszen kinőtte a ruhatárát, és muszáj vásárolnia néhány darabot. Nézi a lányokat a kabátban, de Rose zöld választására megrázza a fejét. -Ez nem jó. Vörös hajhoz nem áll jól a világoszöld és a piros és a narancssárga. Tudom, ezt sokan nem nézik, de tényleg nem. Ezt nézd inkább. Ez nem zöld, hanem inkább kékes árnyalat, amiben van egy enyhe szürkés beütés. Na az kiemeli a hajad színét rendesen. Lehet sima kék, fekete, sárgás színek, és a fehér. Ha zöldet szeretnél, akkor inkább sötét árnyalatot keress, a fűzöld nem jó. Akkor rikít a hajad is, meg a kabát is. Én meg nem vehetek fel citromsárgát, mert a szőkémhez hülyén néz ki. Ann azért van jobb helyzetben, mert neki egy kicsit sötétebb a hajszíne, mint a tiéd, ő például felveheti a világoszöldet is. Fazonra viszont nagyon jó a kabát, tuti. Miután kiselőadást tart a színek és a hajak kombinációjáról, elrohan átöltözni, és pózolva tér vissza. Néha kiöltözik, de az nagyon ritka nála, most viszont bohókásat keres, és ha a lányok is rábólintanak, akkor máris van egy tavaszi kombinációja. -Ez jó? Akkor marad. Köszike. Örömmel robog vissza a próbafülkébe, hogy bepakolja a kosárba ami marad. Bent még válogat, már most tudja, mi az amit mégsem próbál fel, mert felesleges. Egy nyári kisruhát is felvesz, ami térd felett ér, nem is kicsit, de a színe meg tetszik neki, és a fazonja is. Aztán kirobog, és kikéri a lányok véleményét. Mikor meghallja mire készülnek, bólogat, minden ruhát visszaakaszt, kiválasztotta az eddig megfelelőket, mehetnek merész darabokat választani. -Jóóó, Bradley úgy is morogni fog, tudom. Felkapja a kosarát, és robog a lányok után, hogy akkor megnézze, milyen szexis kínálat van. Igen, körbenéz, ugyan még nem teljesen nő, de azért fejlődött, és bizony nagyjából tudja, mit vehet fel és mit nem. Rose választására pillant, a szabása nagyon tetszik neki, és kicsit zsabós, bár lehet, túl sok az a fodor ott fent, így nem látja. -Próbáld fel, a fazonja tök jó. Alig várja, hogy lássa Rose-n, hogyan áll, de szerinte tökéletes lesz, vagyis ebben reménykedik. Ő is talál valamit, hát akkor ki is emeli gyorsan, mert hát na, ráadásul két színben. Már csak Ann van hátra, neki is kell valami. Nekik legalább már van miért öltözni, ha minden igaz, mert biztosra veszi, hogy Ann-nek is van barátja. -Ehhez mit szóltok? Vagy inkább a piros? Kéket már talált, pirosat még nem, de most ez is megvan, és máris készen van a nyári kollekciója, esetleg kiegészíti egy kis szoknyával és nadrággal majd.
- Szerintem is nagyon szép a színe. Bólintok mosolyogva, és tudom, hogy ezen az egy darabon nem fogok gondolkodni, s így is lesz a felpróbálás után, Rosie mustárszínű kabátjához hasonlóan ez is kosárba kerül. Nori tudományos magyarázatára elmosolyodom, és figyelem, hogy meggondolja-e magát a másik vörös nőstény a hallottakra. Bár, én eddig szentül meg voltam győződve róla, hogy a vöröshöz megy a zöld, bár abba még nem gondoltam bele, hogy a vörösnek rengeteg árnyalata van, és ami az én hajamhoz illik, az nem biztos, hogy máséhoz is. Mindenesetre ráhagyom a döntést Rose-ra, én nem szólok bele, az tuti, hogy a ballonkabátom marad, mondjuk, az eleve sötétebb. Végül felkacagok, amikor az idősebb nőstény azt fejtegeti, hogy mikor nem rág be a párja a vásárlásra. Meg kell hagyni, van benne logika. - Hümm, ebbe még így nem is gondoltam bele… bár, Ray még úgysem moroghat, hogy fölöslegesen költöm a pénzt. Nem is tudom, hogy megemlítettem-e már a hím nevét, ha nem, akkor immár biztosan tudják, hogy kihez van közöm, vagy szeretném, hogy legyen. Már ha fülel Nori is. Azt mondjuk nem tudtam, hogy ismerik-e a testőrt, de ha nem is, majd idővel úgyis meg fogják, falkán belül nehézhosszútávon elkerülni egymást. A kék ruha csini, bár lehet, hogy Nori világosabb bőréhez valami sötétebb jobban mutatna, de láthatólag nagyon tetszik neki, úgyhogy nem szólok miatt, egyébként is nagyon szép így, akkor meg fölösleges variálni. - Húha, remélem, nem a mi fejünket fogja leszedni miatta. Pislogok, mikor Nori Teremtőjéről esik szó, na meg a szexibb darabokról, de nem ismerem az illetőt még, úgyhogy fogalmam sincs, mennyire zavarná a dolog… Az is lehet, hogy kifejezetten hidegen hagyja az ilyesmi, a kölyök majd úgyis megmondja, ő mégiscsak ismeri a hímet. S ki is derül, hogy morogni fog miatt, nos, amíg nem nekem kell hallgatni, addig azt hiszem, ez nem zavar. Már bőszen válogattunk, és őszintén, eléggé főtt a fejem a dolog miatt, mert fogalmam sem volt, mi állna igazán jól, többször előfordult, hogy levettem valamit a fogasról, majd rögtön vissza is akasztottam. Vajon mi az, ami igazán bejön Raynek? Áhh, kicsit jobban fel kéne térképeznem a dolgokat azt hiszem. - Szerintem nagyon szép, és különleges. Pillantottam a Rosie által mutatott felsőre, noha én valami merészebben gondolkodtam, lehet, hogy éppen ez volt a baj? Fene se tudja… Mindenesetre suttyomban a kosaramba dugtam pár darabot, amiről úgy gondoltam, hogy annyira nem jellemző rám, hogy épp ezért meglehetősen jól is kijöhetek a dologból. - Mindjárt jövök, megejtek egy próbát. Mosolyogtam a lányokra, és még vetettem gyorsan egy pillantást a Nori által választottra is. - Hm, kéket már választottál ruhában, lehet akkor inkább a piros kéne. Ezzel mintegy azt is tudtára adtam, hogy az adott darab rendben van, de most túlságosan izgatott lettem a saját választásom miatt ahhoz, hogy jobban belemerüljek a dologba, pedig ez nem jellemző rám. Egyszerűen csak azon járt az agyam, hogy mennyire tetszenék benne Raynek. Komolyan… miért zakkannak meg a nők, ha szerelmesek? Végül pár perc múlva kiléptem a fülkéből, és furamód nem is feszengtem az összeállításban, pedig azt hittem, hogy nem fogom magam önmagamanak érezni benne, vagy mi… viszont olyan volt, mintha rám öntötték volna. Ez inkább a motoros csajszi oldalamhoz illett, ami szintén én voltam, csak épp nem sokszor volt alkalmam csillogtatni. - Nos? Pislogtam a többiekre, kicsit félve, főleg Nori miatt, róla már kiderült, hogy nagyon is kritikus tud lenni…
Rose-zal "menyaruha", Jesse-vel... "vőliruci"? Vagy öltike? Nem tudom, hogyan becézhetik az öltönyt, nem is vagyok rá kíváncsi, ami azt illeti! Összekapartam a sérült kezű kis Jesse-t, miután bejelentette, hogy na most jött el az ideje az ő ruhapróbájának, a hónom alá csaptam Anne-t, mint elmaradhatatlan második árnyékomat - a kívánsága végett is -, és a garázsba mentünk. Megint az én kocsimmal fuvaroztam, de ezúttal nem lenget be olyan csajos légkör a belteret, nem is értem miért. Ha Jesse az úton nem beszélt, én se, Anne pedig csak ült kukán és nézett minket, mintha bajunk lenne. Ilyen az, amikor két szó-sóher egy légtérben van, és az egyetlen cserfes érzi rajtuk, hogy nagyobbak, erősebbek nála és baromira nincsenek tracssolós, vagy mesehallgatós kedvükben. Deja vum támadt a parkolóba kanyarodáskor, és megfogadtam, hogy legalább egy évig a központ közelébe se nézek! Kiszálltam, s miután a két utasom is, bezártam a kocsit, megfogtam a Tökmag pracliját és mehettünk is befelé. Éreztem, hogy kicsit tartott Jesse-től, ami csak azért mulatságos, mert a hím távolról se volt annyira veszélyes, mint mondjuk Castor, érte mégis rajongott. Apropó Castor... remélem minél előbb visszajön. Jó, nem depresszióztam rajta, ismerem, úgyis visszajön, ha nem, akkor megkeresem, ennyire könnyen nem fog megszabadulni a velem járó bajoktól, ha már ennyi ideje boldogítjuk egymást, vétek lenne így elválni. Szóval ő visszajön, mi meg maradunk, ennyi. Csak azt remélem, hogy gondol egyet és visszacuccolunk Chicagóba - ha így folytatom, tényleg honvágyósnak nyilváníthatom magam. Teljes menetfelszerelésben voltam: négy tőr, két pisztoly, plusz a tartalék tárak, mind ezüst. Egyébként se mászkáltam volna nélkülük, de Anne-nel az oldalamon csak még éberebb voltam. - Mondd, hogy már kész elképzelésed van - pillantottam a Végrehajtóra, mikor már az öltönyboltban voltunk. Némi nosztalgia fogott el, a BlackWolfban is mindig ilyenekben kellett flangálnom, ha épp szolgálatban voltam... A saját kócerájnak pedig megvan az az előnye, hogy saját! És azt veszek fel, amit akarok. - Neked is kell, Duncan - csipogta mellettem a Tökmag, mire lenéztem rá és felvontam a szemöldököm. - Esküvőre szépen kell menni - mosolygott rám, amit csak egy buksin simogatással viszonoztam, mások előtt nem játszok repedt fazekat. - Az enyém ráér. Isten ments, hogy még azzal is húzzuk az időt!
A leghaloványabb ingerenciám sem volt erre az egészre, ha rajtam múlna, farmerban zavarnám le a dolgot és nem öltönyben kezdenék el páváskodni, de pechemre nem tehetem ezt meg, pedig milyen jó is lenne. De én vagyok a hülye, hogy elborult az agyam és végre megkértem a kezét. Addigra végzek a kötéssel a kezemen, mire Corvin értem jön. Sok fegyvert nem viszek magammal, mivel necces is lenne a sok próbálgatás közben, így csak egy hónalj tokban pihen egy desert eagle nálam, a bokacsizmámban két kisebb ezüstözött tőr, és most ennyivel kifújtam, gyanítom méretet fognak venni, ami miatt a pisztoly is kellemetlen helyen lesz, tehát azt lehet, a kocsiban kell majd hagynom, aminek kicsit sem örülök az elmúlt hetek eseményei miatt. Nem örülök, hogy a lánya is velünk van, nem tudok mit kezdeni a gyerekekkel, nagyon nem, és nem is ugrálok értük, nem csoda, hogy visszatáncoltam attól, amit ideérkezésünkkor ígértem Rose-nak, hogy ha letelepszünk, benne leszek ebben a fogadjunk örökbe dolgon, nem megy, nem bírom megszokni a gondolatot, nem vagyok gyerek centrikus, és apának se való. Elvégre a párom, aki a kölyköm, vele se úgy bántam, ahogyan kellett volna, de ez most mind egy. Anne kicsit meg van tőlem szeppenve, talán érzi, hogy nem szimpatizálok a jelenlétével, de nem fogom adni alá a lovat, viszont nem is kezdek vele jó pofizni. Corvinnal kezet fogok, aztán velük megyek a kocsihoz, ahol az anyósülésre telepszem be, nem hiszem, hogy a tökmag itt ülne, elöl. - Valami fekete és nem csicsás… Nem akarok órákat tökölni ezzel, nem az én műfajom. – Válaszolom meg a másiknak, miközben mellette megyek, és érzem, egy cigi jól esne, de itt már nem lehet dohányozni, így marad az, hogy csendben ballagok a többiek mellett. Szürke farmert és fekete pólót viselek, aminek a tetején van egy farmerdzseki, hogy takarja a fegyvertartót és ne villanjon ki a pisztolyom. Én is a kislányra nézek, mikor Corvinnak kezd el beszélni. – Ja, te sem úszod meg, ott kell lenned. – Szúrom oda a másiknak, miközben rávillantom a tekintetemet, amúgy a hajam most összefogtam. - Lövésem nincs innen hova, ha van ötleted tiéd a terep… - Pillantok a testőrre, hogy neki van-e arról fogalma hova tovább, mert nekem nincs, nem szokásom itt járkálni, a gyűrűt is máshol vettem meg Rosenak, és nem ilyen helyen.
- Király - mondtam minden érzelemtől mentesen, de persze örültem, hogy nem fogunk órák hosszat válogatni, böngészni. - De azért ne lelkesedj ennyire - pillantottam rá a szemem sarkából. A farkas azt hihetné, ha valaki eljegyez egy nőt, élete szerelmét - most mondom, részemről egy bullshit, olyan egyszerűen nem létezik -, akkor ennél azért nagyobb örömmel és izgalommal veti bele magát az esküvői készületekbe. Nem annyira besózva, mint Rose, de nem is olyan foghúzós-szenvedősen, mint Jesse. Esküszöm, mintha a vágóhídra vinném. Kezdem azt hinni, hogy kényszerítették, vagy tudom is én. - Ott leszek - biccentettem, majd megrándult a szám sarka -, de csak mert csini a menyád. - Ez a szó ragadós, Rose egy életre a fülembe ültette. - Anne? - lestem le a kicsi lányra, mikor Jesse átadta a terepet. A Tökmag széles vigyorra húzta a száját, szeme csillogott, de mikor tekintete Jesse-re vándorolt, picit visszább vett, aprócska farkasa némiképp fedezéket keresett az enyémnél. - Én láttam egyet, amikor Rosie-val jöttünk, és emlékszem is, hogy hol. Mutattam neki, hogy akkor hajrá, előre, ő pedig húzott maga után és élvezte, hogy van haszna. A bolthoz érkezve Jesse-re sandítottam. Nekem egész bőnek tűnt a választék, nem volt egy utolsó lerobbant hely se - sőt, ahogy a kirakatot néztem, szépen az ember tárcájába nyúlnak! -, de ha a Végrehajtónak nem szimpi, akkor nem fogom bekergetni. - Megfelel? - kérdeztem, ha öt másodpercnél tovább vacillált.
- Te se épp úgy tűnsz, mint aki majd kiugrik a bőréből, örömében. – Jegyzem meg neki, miközben felé villantom a tekintetemet. Igazság szerint én nem gondoltam esküvőre meg bulira, mikor megkértem Rose kezét, letudtam a gyűrűvel és a papírokkal, nem hittem, hogy ilyen buli is lesz, de persze gondolhattam volna, a páromat ismerve. De most már mind egy megígértem neki, hogy meg lesz tartva, és öltönyt húzok, szóval nincs mese, ez van. De ahogy elnézem Duncan is legalább annyira lelkesedik a dolog iránt, mint amennyire én teszem. Azt hiszem, ebben van bennünk valamennyi közös, és abban is, hogy nála is van fegyver, így végül megszólalok újra. - Colt 1911? – kérdezek rá, úgy látszik közös bennünk az is, hogy mind a ketten fel vagyunk fegyverkezve, a szagok alapján nála is egynél több penge van és pisztoly is van nála, ha jól láttam, akkor egy Colt lapul egy tokban nála, bár ha ő is figyelt, nem elképzelhetetlen, hogy a magam desert eagle-je is villant, a 357-es szériából. A világosabb színű volt nálam, glaser safety rounds lapult bennem, jobban szeretem ezeket a golyókat, nem csak azért, mert öklömnyi lukat üt, hanem nem megy át az ellen felen, becsapódáskor kb robban így csak azt sebzem meg vele akit el akarok találni, és nincs abból gond, hogy keresztül ment az illetőn a golyó és ártatlan is sebesült. - Látom rád ragasztotta a szóhasználatát. – Pillantok Corvinra, miközben kényelmesen helyezkedek el az ülésben, az ezüst okozta sebem még nem tökéletes, és sokszor fáj, ha nem úgy helyezkedem el, hogy kényelmes legyen, így néha többet feszengek, mint általában szoktam, holott nem vagyok egy sajtkukac. Farkasom, érdeklődve figyeli a másik apróságot, és nem tudja eldönteni, lemorogja vagy megpiszkálja, így inkább teljesen felvonom a pajzsomat, és elzárom a bestiám a kicsitől, nehogy jobban megijessze, az én farkasom se rajong a kicsikért, nyűgnek érzi őket, ahogyan én is, bár ez valószínűleg a szakmámból adódik. Mindenesetre megtartom a távolságot Annetől és nem megyek a közelébe, vagyis csak annyira amennyire muszáj, de se megijeszteni nem akarom, se barátkozni vele. Megyünk a kislány nyomában, és rövidesen elérünk egy üzlethez. Végül megvonom a vállam, Corvin kérdésére. – Essünk túl rajta. – Nézek a másik farkasra, és intek, hogy hölgyeké az elsőbbség, szóval menjen csak előre Anne és ő, én meg megyek utánuk, addig is próbálok barátságosabban festeni, mint amilyen a kedvem. Nem sok ingerenciám van erre, és még a pisztolyommal is kell kezdenem valamit, mert nem tettem le.
Felhorkantam. - De nem is én nősülök, csak büntetést teljesítek, ahhoz pedig null lelkesedés is elég. A bulihoz már nem, főleg úgy, hogy te vagy az ünneplendő pár másik fele. - Rose amúgy is kiakadt a ruhapróba közepén, de ezt már nem tettem hozzá, az ő ügyük, én pedig nem vagy se békítő, se párkapcsolati tanácsadó, hogy belemásszak a magánéletükbe. Mikor felismeri a fegyverem, felé kapom a fejem, s kissé talán meglepetten vonom fel a szemöldököm, amolyan "ügyes!" arckifejezést társítva hozzá. Hátulra vannak felcsatolva, a bőrdzsekim takarni szokta, de persze mindig tehet olyan mozdulatot az ember, amikor kivillanhat, hiába a sötét tok és a matt bevonat - francnak hiányzott, hogy nekem prizmaként villogjon, mint valami hátsó lámpa. - Az - biccentettem. - Nem fiatal darab, de megbízható, még Chicagóból hoztam. - Kissé nosztalgiázós fejet vágtam, mire Anne megköszörülte a torkát. Ő nem szerette, hogy véres a munkám, illetve azt nem, ha ezen még be is tudtam lelkesülni, nekem viszont kellett. - Ha idősebb és erősebb lennék, akkor viszont elég lenne a tőr. Kevésbé szaglik, mint ezek, feltűnésmentesebbek, csöndesek. - Csak hát én még bokorugró korban vagyok. Jó, annyira nem, de lássuk be, nem a nyers erőmmel tudok elsősorban nyerni, és ha farkasalakos harcra kerülne a sor idősebbel szemben, akkor nagyon kéne taktikáznom, hogy ne kerüljek hullazsákba. - És ahogy érzem, te is szereted a nagyfiús játékokat - nyugtáztam, bár én csak a fegyver szagát éreztem, nem azt lestem, hogy neki mije van, hanem a környéket. Jó, egy zsúfolt bevásárlóközpontban nagy eséllyel senki sem ugrik nekünk, csakúgy, mint a múltkori ruhapróbánál, de az éberség még sose vált káromra. - A farkasodat kompenzálják, vagy a karomtisztítás túl macerás? - Hát na, nem én lettem volna... A szóhasználatra bólintottam, s elhúztam a szám, nem örültem neki. - Nem rajongsz a kicsikért - mondtam, mikor láttam rajta, hogy eléggé nem tudja hova tenni Anne-t, illetve ezt az egészet. Nem repesett a társaságáért, de el se zavarhatta és kénytelen volt kibírni mellette, nem épp klassz helyzet, de ez van, szériatartozékom egy időre a kicsike. Az ajtóban megforgattam a szemem és Anne előtt léptem az üzletbe, ha már udvariaskodás, akkor csináljuk rendesen, ahogy kell, férfi lép be előbb, hogy az kapja az első pofont, utána a hölgy(ek). - Majd kapsz nászajándékba egy illemkönyvet - paskoltam vállon, mert én ilyen jófej vagyok. ~ Előbb add a pisztolyod, ha csak nem akarod, hogy arról faggassanak, mit keres nálad fényes nappal. Rohadt kellemetlenek az emberek. Ja, tapasztalat. S ha elég közel állt, akkor feltűnésmentesen át tudtam tőle venni, majd elrejteni. - A bulin is lesz nálad?
- A buli más tészta, de egy öltönyvásárlásnál, had ne kelljen már pattognom, mint a nikkelezett bolhának és visonganom is mellé. – Néze a testőr szemeibe bele, és semleges az arckifejezésem, póker arc szokták volt mondani, a hangom is hűvös és nincs benne semmi érzelem, mintha csak udvariasan társalognánk az időjárásról, és semmi másról. – Amúgy sem vagyok az a buli majom…- Jegyzem meg miközben kifelé nézek az ablakon, és megjegyzem neki, hogy csinos darab fegyvere van. - Jó pár éve nekem is volt egy Coltom, kellemes kis szerkezetek. – Szólalok meg kis idő múlva, és elmerengek a fegyvereimen és azok használatán, majd válaszolok újra Corvinnak. – Valóban kevésbé szaglik, és a karom rejtegetésével foglalkozni sem kell, azonban tagadhatatlanul van mindegyiknek előnye, ha nálad jóval idősebb és testesebb az ellenfeled, vagy nincs időd arra, hogy leállj ölök csatázni. – tapasztalatból mondom neki, hogy vannak helyzetek, mikor nem elég, ha vérfarkas vagy, mert éppen olyan ellenfeleid vannak, akikkel egyedül kiállni, test testelleni harcba majdnem öngyilkosság lenne, akkor kifejezetten jól jön ha van egy 357-esed és tökéletesen célzol. Voltam már olyan meleg helyzetben, hogy ez mentett meg, nem szégyen bevallani, ha éppen olyan helyen vagy, ahol három 300 feletti farkassal akadsz össze, akiknek a feltett szándékuk megölni téged, mert levadásztad a cimborájukat jóféle fejpénzért. Nem véletlen szeretem a mesterlövész puskámat is, annak is megvannak az előnyein az én szakmámban, mikor nem kellene megjelennem a helyszínen még véletlenül sem, különösen, ha pénzért ölök vérfarkast és nem akarok szagmintát hagyni magam után, hogy a nyomomba szegődhessek. Biccentek egyet Corvinnak, hogy jól érzi, az orra nem csak nálam is van egy úgynevezett nagyfiús játékszer, a legtöbb esetben nem teszem ki a lábam pisztoly nélkül a Hotelből, mióta összeakadtam a Hegyivel az óta végképp nem áll szándékomban fegyvertelenül menni bárhova is. Így állandóan van nálam penge és legalább egy pisztoly. - Egyik sem, szeretem ezeket a ketyeréket, és az én szakmámban nem mindig van mód arra, hogy farkasként végezzem a dolgom, sőt sok esetben nem is kellene, hogy az emberi hatóságok a karmok miatt ráncolják a homlokukat. – Sandítok Corvinra és velük tartok az üzlet irányába. Aztán a kislányra nézek és a másik farkasra. – Nem. Nem tudok velük mit kezdeni… - Azt hiszem ezzel nem mondtam semmi extrát, aki ismer, az tudja, hogy nem vagyok oda a vakarcsokért és elkerülöm őket, ahogyan csak lehet, sajátra sem vágyok, amúgy sem lehet, és még jó is. - Nincs rá szükségem, nem kocsma ez, hogy az első pofontól kellene féltened… - Finoman vállba lököm befelé menet, csak amolyan pasisan, és nincs ebben erő, csak olyan kis „cicózás” a másikkal. Majd Corvin szemeibe fúrom a magam tekintetét, és kisebb feszült csend utána, átadom neki a fegyveremet. ~A hámot nem itt veszem le… ~ jegyzem meg neki, mivel abban hordom, aminek a másik oldalára tartalék tárat is tudok erősíteni és az most is van nálam. - Mindig van nálam… - Csak ennyit mondok Corvinnak és fordulok az eladó felé, hogy takarjam a másikat, még biztonságosan elrakja a desert eaglem. Röviden és velősen váltok szót az úriemberrel, aki elénk siet, idősebb túl van már az ötvenen, és elsőnek nem valami kedvesen mér végig bennünket, mivel farmerben vagyok, de úgy fest tud valamit ezekről a márkákról is, mert rövidesen mintha levenné nem olcsó darabban mászkálok. Amikor pedig kiejtem a számon, hogy minőségi olasz öltöny, akkor már felcsillannak a szemei is.
Nem forszíroztam tovább a savanyú képe okát, és megtartottam magamnak, hogy azt az öltönyt nem csak meg kell vennie, de egy egész estét abban is kell feszítenie, ha már az eleje ilyen nyögvenyelősen megy... lehet ő lesz a történelem legfancsalibb vőlegénye, bár nekem aztán édes mindegy. Elhúztam a szám a jóval idősebb ellenfeleknél és annál, hogy nincs idő ökölcsatázni. Százötvennégy éves vagyok, zömében még mindig csak nálam jóval idősebbekkel akadok össze ilyen kis grillpartikra, amin egymás szőrét pörköljük a tűz fölött, szóval nekem ezt nem kell bemutatni. Sokért nem adtam volna, ha puszta kézzel is menne már mindenki, vagy legalábbis sokan, de az még... mennyi? Kétszáz év! Anyád! Nem is élek addig... ez szívás... Nem frocliztam tovább, hogy miért fegyverre támaszkodik inkább a saját ereje helyett, de csak mert megérkeztünk, de egy kérdést azért még feltettem. - Sokat edzel velük, ugye? - kérdeztem, és egyértelműen a fegyverekre értettem, mert ha már ránézésre megmondja, mim van és hord is magánál ilyen szépségeket, akkor nem csak gyűjtő, nagyon nem. - Meg tudlak érteni, kicsik, bosszantóak, állandóan csipognak, meséket akarnak nézetni veled... - Puff egy bokán rúgás, és mivel fogtam a kisasszony kezét, egyetlen mozdulattal felhúztam és ölbe kaptam, a farkasom pedig lekevert az övének egy tockost. - De egy pillanat alatt képes lecsillapítani. - Ezt már nem nagy általánosságban mondtam. Higgadtabb, nyugodtabb voltam Anne mellett, már a tudat is, hogy van nekem, megfontoltságra intett. Ennek ellenére is voltak hülyeségeim, szóval lehet viszonyítani, hogy a kicsi lány előtt milyen lehettem, ha most is megtalál (majdnem) minden baj és baromság. - De az élet nem csak küszöbátlépésekből áll - morogtam vissza, miközben lökött egyet rajtam befelé, amit kivételesen nem vettem zokon. De azért ne csináljunk rendszert belőle. Mikor a fegyverét kérem és a szemembe néz, azt várom, hogy elkezd pörölni velem és ezeregy okot felsorolni - valósat, kitaláltat vegyesen -, hogy mégis miért kivitelezhetetlen ez. Ennek ellenére egy szó nélkül átadja. Illetve csak annyit fűz hozzá, hogy a hám más helyre marad, mire biccentettem. Hát, rám nézhetett csúnyán az előadó, én csúnyábban tudtam nézni, egyrészt, másrészt, az én gönceim középkategóriásak voltak, jól álltak, nem néztem ki csövesnek, de tudod ki fog méregdrága, márkákkal felturbózott göncökben járni az én életvitelemmel... Egyébként is jobban éreztem magam ilyen kis fél-vásottan, ahova meg kell, ki tudom nyalni magam és megmutatni, mennyire mély a pénztárcám. De ennyi. Jesse-nek minőségi, olasz öltöny kellett, mire az eladó felém is vetett egy reménykedő pillantást, hátha én is cáfolom a megjelenésem. Kapott egy negédes mosolyt. - Nekem megfelel az otthoni pamutzakóm. - Semmiféle pamutzakóm nem volt, a hatást viszont elértem, a férfi úgy nézett rám, mint akit minden ok nélkül felképeltem. - Na, de lássuk az olaszokat inkább - veregettem vállon, majd a Végrehajtóra mutattam, jelentve, hogy itt a kuncsaft, engem ne fixírozzon. Megvoltak a jól bevált sznobosabb ruháim, hála a hajdani BlackWolfnak, egy alkalom kedvéért pedig - ahol nem is én leszek a fő műsorszám - biztos nem veszek újat.
Viseltem már öltönyt, sőt volt olyan munkám, ami miatt egy hétig a nap nagy részében öltönyben tébláboltam, szóval ezzel semmi gondom sincsen, csak az az egyedüli probléma, hogy el kell jönnöm, fel kell próbálnom, magamra kell igazíttatnom, vagy újat csináltatni, és ugyebár vásárolni kell, aminek nem vagyok a híve. A ruháim nagy részét Rose veszi, tudja a méretem és ismeri az ízlésemet is, szóval ő megveszi, kimossa én meg hordom. A kettőnk dolga ennyivel egyszerűbb és ő amúgy is szeret vásárolni, én meg egyáltalán nem. Ez pedig így neki is és nekem is tökéletes, nekem nem kell elmennem vásárolni, ő meg örömét leli benne, teljesen jó üzlet ez így mind a kettőnknek. - Eleget. Az én szakmámban kellenek a fegyverek, nem minden esetben vethetem be Önmagam. – Az utolsó szót kicsit megnyomom a halk válaszomban, hogy értse a farkas képességeimre gondolok, bérgyilkosként, sokszor megvan határozva, hogyan kell meghalnia a célpontomnak, volt akit méreggel öltem meg, természetes anyaggal ami a szervezetben is megvan de ha sok van belőle akkor az illető ebbe bele hal és gyorsan le is bomlik, ehhez pedig egy tűt használtam és egy fecskendőt, a metrón szúrtam bele a reggeli nagy tömegben, fel sem tűnt az ipsének, és megrándulni se nagyon tudott, a sok ember miatt, én is ő is leszállt, és mentünk ketten két irányba, tíz perccel később már halott volt, én pedig Rosehoz mehettem haza, úgy, hogy a munkám el volt végezve. Így nem mindig fegyverrel, vagy pusztakézzel végeztem a munkámat. - Ennyire nem vagyok benne otthon, viszont nem értek hozzájuk és nem szívesen vagyok velük egy légtérben, ha nincs ott valaki, aki tudja őket kezelni. Ki tudja miért, ők valamiért kedvelnek engem, a legtöbb érdemlődik irántam, de minek?! – Nézek rá a gyerekre, akin viszont az ellenkezőjét látom, elbújik előlem, és Dun lábába kapaszkodik bele. Hosszú idő óta ő az első kivétel, aki nem akar a nyakamba mászni az én határozott tiltakozásom ellenére. Az, hogy milyen mára van rajtam nekem teljesen mind egy, Rose vette neki meg van ízlése, és most, hogy itt állok az üzletben és az eladó a méretem kérdezi, gondban vagyok, mivel nem tudom. aztán végig néz rajtam és hümmögve, int, hogy menjünk utána ő már tudja mi is kell nekem és mekkora méretben, így legalább nem kell referálnia Duncan beszólására, ami egy félmosolyt eredményezett nálam. - Milyen ruhát választottatok Rose-al? Hagyományos fehéret? – Kérdezem meg Duncant, miközben a kisöreg válogat, és a karjára vesz pár öltönyt.
A válaszára bólintottam, épp csak nem mondtam, hogy "Átment!" Jó, természetesen nem vizsgáztattam, de ha már így alakult a dolog, akkor kicsit kérdezősködtem, mert hiába nem vagyok Testőr, attól még szeretem tudni, hogy nem selejt áruval vagyunk feltöltve - ha már vásárlás, boltok meg üzlet. A gyerek témánál önkéntelenül is féloldalas mosolyra húztam a szám, mert eszembe jutott, hogy Cas se egy "gyerekek nagy barátja", Anne mégis minden egyes alkalommal,amikor csak teheti, mászik rá, ki érti ezt? - Lehet a hajad teszi. - Tud csúnyán nézni, szó se róla és nem tartanám a kicsi lány plüssmackójának sem, de a göndör haj valahogy barátságosabbá és bizalomgerjesztőbbé tudja tenni az ember megjelenését - szóval örültem, hogy az enyém egyenes. - A kicsik szeretik a biztonságot, ha valaki mellett úgy érezhetik, hogy nyugodtan kiélhetik magukat, nem lesz baj, mert a másik nagy és erős és úgyis vigyáz rájuk. - Felkaptam a Tökmagot. - Ő mondjuk egy házsártos kis boszorka... - Naaa! -... de nem hisztis és van esze. Még egyszer nem látta, hogy hosszabban beszélgettem volna veled a köszönésen túl, vagy olyan bizalommal fordultam volna feléd, mint Castorhoz, emellett érzi, hogy nem vagy oda érte, így inkább óvatos. - Anne átölelte a nyakam, beleharapott és olyasmit motyogott, hogy "árulkodós". - Figyel és a látottak, érzékeltek alapján reagál. - Esküszöm néha úgy érzem, hogy megfontoltabb majd' nyolc éves létére, mint én. Nyugisabb, az mondjuk biztos. - Nekem pedig kell, hogy visszafogjon. Tudom, hogy kockázatos egy ilyen kicsi gyerekkel a mi helyzetünkben, de Castor is tudja, hogy mennyit jelent nekem. Ez pedig távolról se jár annyi kockázattal, mintha párom lenne, nincsenek szeszélyek, féltékenység, kapcsolati zűr, szerelemféltés... ez annál sokkal stabilabb, nálam legalábbis mindenképp. Hogy miért beszéltem erről ennyit és ilyen készségesen? Megvolt az oka. Az egyik például az, hogy nem árt, ha a saját falkánkon belül az erősebb, nagyobb hímek tisztában vannak vele, hogy egy ilyen csöppséget mégis miért és hogyan tűrhet meg az Alfa, holott elviekben sokkal nagyobb rizikóval, mint haszonnal jár. Nos, csak elviekben. Onnantól kezdve pedig, hogy jó ideig az őrzők vendégszeretetét élvezte, nem kérdés, hogy nálam ki áll a rangsor élén. Ugyanaz, aki a falkáén. Jobb hűségpróbám nem is lehetett volna. - A gyerekek tényleg idegesítőek. A saját gyerek már más tészta. Nem, én se lettem a kicsit patrónája, csak azért, mert volt egy lányom. Ezt mi se bizonyítja ékesebb, minthogy messzire kerültem minden mentori szarságot és a falka kölykei se érdekeltek, foglalkozzon velük a Teremtőjük, meg a mentorok. Na, de jött az öreg csóka, vagy inkább pingvin, a megjelenése alapján, minket pedig kenetteljes hangon kísért beljebb. Legalábbis Jesse-vel udvarias és előzékeny volt, pamutzakóságomat pillantásra se méltatta, mondanom se kell, hatalmas büntetés volt. - Hát, fehérnek fehér, hagyományosnak már nem az. És ha nem akar majd húsz hím ráugrani, akkor egy sem - ingattam a fejem. Lefordítva: gyönyörű lesz; de na, ilyet mégse mondunk, érjék be mindketten azzal a mosollyal, amit a "győztes" láttán produkáltam. Igaz, hogy csak Rose látta, de bőven elég. - Fűzőt nem kap? - ráncoltam a szemöldököm, ahogy a muksó előkapott egy öltönyt, ami... hátő... nem tudom, hol hagyta a szemét, de én innen megmondom, hogy Jesse-nek nincs ilyen darázsdereka, ami egy ilyen gúnyához kéne. - Vagy ezután jön a konyhakés, amivel innen-onnan lenyes belőle? Totál érdeklődő vagyok, bár a hangom enyhén gúnyos, s meg merem kockáztatni, hogy nem leszek a bácsi kedvence. Azt hiszem, ezzel együtt tudok élni. - Ha elmegy hátra, futunk! - mondtam halkabban a Végrehajtónak, de úgy, hogy azért az eladó is hallja. Hát most az elbűvölő személyiségemmel vagy elérem, hogy rövid úton közölje, nincs Jesse méretére zakó - vagyis kiebrudaljon minket -, vagy hoz valami normális göncöt, ami nem úgy néz ki, mintha buzis stricikre szánták volna. Nem majomparádéba megyünk, se melegfelvonulásra. Nekem pedig elég volt a menyaruha próba ahhoz, hogy ezt most minél rövidebbre igyekezzem szabni. Ha már ruha. Újfent.
- A hajamról szállj le. – Nézek Corvinra, olyan amilyen és kész, nem lehet mindenkinek szög egyenes, én meg nem ilyet örököltem genetikailag, szóval ez van, én élek vele együtt. – Egy gyereket sem bántottam, még, feleslegesen fél, nem fogom megenni, nem én vagyok az a mesebeli ordas, aki gyerekeket eszik, de ettől még nem rajongok egyikért sem. Az én életvitelembe nem férnek bele és ennyi, nem több. – Az más, hogy Rose ennyi idő után már nagyon szeretne egyet, de nekünk amúgy sem lehet, más kölykét nem tűrném meg, nem tudnám elfogadni és sajátomnak tekinteni, így ez a dolog halott ügy maximálisan. Mondjuk egy ideje erről már nem is beszéltünk, ott most az Upper elég idejét lefoglalja, és a készülődés is, annyit már tudok Rose ruhája megvan már kinézte magának, emiatt is jöttem most már én is el, mivel lassan utolsó pillanatban vagyunk, és kellene már az a vacak. - Ezt aláírom, mellesleg jól teszi, ha nincs olyan felé bizalommal, aki felé te sem… - Nézek végig rajtuk, és most eszembe jut pár eset mikor Rose-al jártunk valahol és egy vakarcs az én lábamba kapaszkodott bele, mert megijedt valamitől, de hogy miért én, mikor kicsit sem mutattam irányukba semmi érdeklődést? Mind egy, jó ideje már nem volt ilyen eset és jobb is ha nem lesz, nem ugrálok értük egy cseppet sem. - Mondd Corvin, te most kampányolsz? – Nézek rá, mert szakasztott olyan a beszéde, mintha a gyerek mellett kampányolna, pláne, mikor a párkapcsolat elé helyezi. – Vagy csak ennyire érzelmes lennél? – Kérdezek rá, miközben a kisöreg kerít valamit, meg kell mondanom sem ez a kampányra hajazó szöveg nincs ínyemre sem az öltönyvásárlás. Közben visszanézek a másikra, és biccentek, hogy azért megértettem, mert épp kicsit megcsipkedtem képletesen és szavakkal. – Hmm.. szóval ő a te idegnyugtatód… - Konstatálom hangosan is, már mint kimondva, de csak annyira hangosan, hogy csak mi halljuk és más ne. - Tekintve, hogy nekem nem lehet sajátom, nem tudok nyilatkozni, se most sem később. Másét meg nem óhajtom pesztrálni. – Jelentem ki, és komolyan is gondolom, nem én vagyok az akire rá kellene bízni egy gyereket, egyfelől mert semmit nem tudok róluk, másfelől nem értek hozzájuk, azt sem tudom mit kezdjek velük ha bőgnek, és persze, nem is van rájuk ingerenciám. Hallgatom Duncan jelemzését Rose ruhájáról, és egy félmosoly kúszik a képemre, mert úgy sejtem, valami nagyon érdekeset választott. Jó ízlése van a páromnak, és a legtöbb ruhája olyan, ami mellett néha vicsorognom kell a többi pasira, hogy fogják fel a nő nem szabad, de ezzel nincs gondom, igen is élvezem, hogy ennyire csinosan tud öltözni. Duncan szavaira már én is a kisöregre nézek, és arra, amit előkapott. Végig nézek a kisöregen, hogy ezt ugye nem gondolta komolyan, hol vagyok én ilyen nádszál? Nem egy nyikhaj vagyok, vannak vállaim, tekintve, hogy nem az irodában kuksolok egész nap, Végrehajtó vagyok, na. Az öreg végig mér, aztán a zsebéből kikap egy centit és megindul felém, amire majdnem hátra lépek és vicsorgok, de nyugton maradok, nem támad, csak mér, és kapásból a derekam és a csípőm nézi, de minek? Aztán masírozik a hátam mögé és a vállam méri meg, bár a dzseki zavarja, de azt még nem akarom levenni, ott van a fegyvertartó hámom. Duncan megjegyzését pedig figyelmen kívül hagyja és motyogva indul el. - Rose esetében is így ment? – Kérdezek rá, és ráncolom a homlokomat, majd kiszalad a számon. – Utálom ezt a procedúrát. Nem értem miért nem lehetett ezt is az asszonyra bízni… - Na igen bevallom, Rose vásárol nekem ruhát, tudja a méretemet, és ha más nem akkor ő is körbe mér otthon mielőtt elmenne, és a szerint választ nekem ruhákat, én ennyire utálok vásárolni, bár volt már rá precedens, hogy elmentem vele, mert elrángatott, annyira nem untam, mert azért nem olyan rossza a próbafülke előtt ülni és nézni ahogy a szebbnél szebb ruhákban kilejt, bár akkor szívem szerint inkább bezárkóztam volna vele az egyik kis fülkébe.
Felvontam a szemöldököm, aztán megvontam a vállam. Azt meg elraktároztam magamban, hogy még nem bántott gyereket, ha Anne nem lett volna itt, lehet kicsúszik valami a számon, bár esélyesebb, hogy akkor sem. Nem nagyon szoktam magamról beszélni, nem szerettem és egyébként is így volt a legjobb mindenkinek. - A kampányolásom ennél durvább lenne, győzködésben és reklámozásban ennél... nyomulósabb vagyok. - Értsd, az már a jobb körökben a zsarolás határait feszegeti, méghozzá elég intenzíven. Az érzelmességre automatikusan tört ki belőlem a nevetés. Volt már ennél vidámabb és őszintébb röhögésem is, de erre se tudtam hirtelen mással reagálni, s miután elhalt a nevetésem, megráztam a fejem. - Korábban egy nőstény miatt rövid időre az lettem. Pocsék volt, gyengített, behülyített, nem hiányzik. És ezzel tulajdonképpen azt is megmagyaráztam, miért inkább egy gyerek, az én olvasatomban. Anne és változás, amit magával hozott az előnyömre vált, Amber nem. A végső következtetésére helyeslően bólintottam. - Anne-nek sincs köze hozzám biológiailag. - A kicsi lány vígan nézelődött, olykor lopva Jesse-re pillantott, aztán az ő figyelmét is lekötötte a gúnya, amit az öreg elővarázsolt. Aztán végre dolgozni kezd rendesen, s most először érzem úgy, hogy haladunk is a vásárlással, aminek azt hiszem, mindketten egyformán örülünk. - Hát nála jobb volt. Jobban szeretek csinos nőstényeket bámulni ruhapróba közben, mint hímeket. Főleg, ha miniruha... meg mélyen dekoltált... - Duncan! - nyüszített Anne, mert ahogy nekem, úgy a jelek szerint neki is eszébe jutott az a ruha, amelyiknél már a vállamba temette az arcát fülig vörösödve. Megsimogattam a fejét. - Mert mi vagyunk az erősebb nem és el kell játszanunk, hogy nélkülük is remekül boldogulunk az élet minden területén. - Egyre jobban örülök, hogy nincs nőm, esküszöm. - Legénybúcsút igényelsz? Na azt ennél sokkal jobban élveznénk, legalábbis éltem a gyanúval, hogy az nagyobb móka lenne, mint a ruhavásár.
//Bocsi, hogy ennyit várattalak, és hogy ilyen kis nyomi lett. :/ o.o//
Nézem Corvint miközben magyaráz nekem, hogy a kampányolásban ennél sokkal nyomulósabb. Közben eszembe jut, hogy mikor beharaptam Roset, ő a kölyköm lett, sosem gondoltam rá úgy, mint utódomra, de ha komolyabban megnézem, akkor igen is a kölyköm. Vele, hogyan is kezdtem? Nem volt idő arra, hogy bizonyos dolgokat megtanítsak neki, hiszen menekülnünk kellett. Akkor sem vágytam kölyökre és most sem vágyok, ráadásul most itt van ez a kitörni készülő háború a fejünk felett, mi pedig az egyik táborban vagyunk, nem alkalmas az idő sem arra, hogy meggondoljam magamat, pedig, mikor ide jöttünk, akkor már beadtam a derekamat neki, hogy valóban leülünk tárgyalni egy gyerekről, ami elég kicsi ahhoz, hogy a szüleinek higgyen minket és akit beharapok, mikor még kicsi, hogy maximálisan mi nevelhessük. De mióta letelepedtünk és szembesültem, a háború lehetőségével, nem érzem úgy, hogy megint a családalapítással foglalkozzak. A mostani történések miatt Rose se hozta fel ezt egy ideje nekem. De jelenleg most nem is ez a lényeg. - Kinek mi Corvin. De ha belegondolsz a kölyköd miatt is épp elég érzelmes vagy. – Nézek rá, nem veszem magamra, amit mondott. Nagyon jól tudom, hogy Rose a gyenge pontom, de nem érdekel, eddig is meg tudtam védeni és nem keveredett nagyobb bajba, és ezek után is meg fogom ezt tenni. - Nyilván, még is csak esztétikusabb egy női test egy csinos ruhában…- Utálok vásárolni, de néha engedek Rose-nak, és elmegyek vele, a ruhapróba nem is olyan rossz, szívesen elnézegetem a különböző ruhákban, amik kifejezetten jól állnak neki, és úgy érzem, szívesebben cipelném haza vagy be a próbafülkébe, hogy kihámozhassam abból. A gyerek reakciójára egy félmosoly kúszik a képemre. - Látom, tényleg vissza fog, még a gondolkodásban is. – jegyzem meg gonoszkodva, és utána a kisöreg irányába fordulok, aki végre egy megfelelő darabbal állít be, az öltöny fekete és három részes, nem rajongok érte, de azt hiszem, a célnak megfog felelni, és ha már Rose és az esküvő akkor megadom a módját ennek is. - Nem, nem igénylek. – Ha be akarok rúgni előtte, akkor szólok Calebnek, és istenesen bepiálunk megint, mint a vidámparkos esetnél, vagy a labirintusba, amikor vittem magammal Roset is és majdnem elhagytam szegényt. Nekem az bőven elég lesz legénybúcsúnak. Az öltönnyel elvonulok a próbafülkébe és felveszem, teljesen jó a méret és jól is áll rajtam, kimegyek és megnézem magam a nagytükörben is, a kisöreg pedig nyakkendőt is hoz az egész szereléshez, nem ugrálok érte, de biccentek meg fog felelni az is. - Részemről megvagyunk, ezt viszem. – Nézek Corvinra és Anne-re miközben igazítok az ing ujján, majd rájuk emelem a tekintetemet, az után visszavonulok a próba fülkébe, hogy levegyem az öltönyt és felvegyem a magam ruháit. A kisöreg még cipőt akarna tukmálni rám, de azt már nem veszek, van nekem egy jó kis bokacsizmám, az lesz kifényesítve és annak a szárába, tudok pengéket is elrejteni, nem kell lakkozott meg akármi más cipő, ami kb semmire nem jó. - Már csak az anyakönyvvezetői szereped van hátra Corvin és az én részemről teljesíted is a feladataidat. – Nézek a falkatársamra, ahogy túl vagyok a fizetésen és elindulunk kifelé, viszont a bolton kívül megállok egy üzlet sarkánál, és visszakérem a fegyveremet, hogy a tokjába csúsztathassam vissza.
Nem mondanám, hogy kimondottan szórakoztat az a felállás, hogy Duncan konkrétan a csicskámmá avanzsált. Persze, szeretem, hogyha minden elém van rakva, de van az a pont, és vannak azok a személyek,akikkel egy kicsit necces a dolog. Tekintve, hogyha tehetném, akkor inkább őket is olyan bánásmódban részesíteném, hogy inkább valaki más rakjon eléjük mindent. De ez van, az élet szar, és nem, erre nem 352 év után jöttem rá, csak persze vannak pontok, amikor az élet megerősíti a saját szabályait. Egyelőre úgy vagyok a dologgal, hogy próbálom minél érzelemmentesebbre venni a figurát, ezzel is tartva azt a látszatot, hogy semmi más nem érdekel, csak az, hogy Duncan végre az elmúlt 2 év után valamit ne csesszen el, és a legkisebb baki nélkül csináljon végig. Pedig azért néha eléggé utálom magam, hogy ennyire ugráltatom, azért meg pláne, hogy titkon néha egész jókat szórakozok a szerencsétlenségein. Utoljára akkor jártam ebben az áruházban, amikor Tarának vettem gyűrűt és odajött hozzánk valami eltévedt gyerek. Ezért Duncannek már a parkolóban kiadtam, hogy mint egykori Testőr, tegye meg, hogy távol tart mindenkitől, aki az övem alá ér csak fel. Eddig már voltunk könyvesboltban, ajándékboltban, kétféle ruhaboltban (ez a harmadik), becipeltem egy drogériába is, de csak azért, hogy brahiból vetessek vele 24 csomag óvszert, addig én odakint elmajszoltam valami szemétburgert, jó rálátással a kasszára. Egy tökéletesen pezsgőszínű öltönykollekcióban lépek ki a próbafülkéből, a lábamon nincs cipő, és be kell vallanom, hogy ez az érzés marhára feszélyez. - Vállban kicsit szűk. - igazgatom magam Dun és a szatyraink felé lépdelve - Utálok tömeg-gyártott szarokat venni. De hát mit csináljak, kell valami karácsonyi szentség, a tavalyit szilveszterkor valaki leöntötte borral, szabatni meg nincs időm. Megtorpanok és elkezdek feszítve forogni Duncan előtt. Aztán megállok egy kicsit, hirtelen sarkon fordulok és visszamegyek a próbafülkébe. Magamra rántom a függönyt, és csak a kezemet dugom ki, hogy intsek Duncannek. Ha bejön, pózba vágom magam, és mintegy felkérem, hogy kezdje el leszedni rólam a zakót, még mielőtt az én próbálkozásaimtól szétrepedne. Van valami furcsa abban a csendben, amiben ez a művelet zajlik. Valami fullasztóan... bántó. - Mit gondolsz, át tudnád szabni? Heccelem halkan és rekedten, ami talán elárulja, hogy miközben a szavak kicsúsznak a számon, én már rég nem a zakóra gondolok, hanem egy fantom arcberendezésre. Javíthatatlan vagyok.
Nincs kiköltözés. Vettem. Kísérgetem és csicska leszek. Vettem. Anne Bognárral. Vettem. Shopping! Jaj de jó... Rayre van bízva a Golden? Komolyan ennyire utálva lettem? Oké, mondjuk tiszta sor, azok kapják a cuccaim és azok felügyeletét, akiknek beszóltam, és az is igaz, hogy fordított felállás esetén - Bognáré az orfeum, Raynél van Anne - sokkal parásabb lennék! Így azonban viszonylag nyugodtan gardedamkodhatok. Egyrészről ez azért jó, másrészről... kellett már úgy valakit kísérgetned és a lakosztályában, az ágyában aludnod, hogy közben pontosan tudtad, mennyire csalódott benned, és ugyanakkor te meg arra hajtanál inkább, hogy elégedett legyen, de valahogy mindig minden balul üt ki. Úgy éreztem magam, mint aki vizsgázik, holott ilyesmiről szó se volt, maximum inaskodásból tesztelődhettem. A bevásárlóközpont láttán pedig instant menekülhetnékem támadt. Ebben az évben már nem is tudom, hányszor fordultam meg itt, az vigasztalt, hogy ennek az évnek mindjárt vége, így olyan sokszor már csak nem látogatok ki ide! Mentem vele, engedelmesen, fél lépéssel lemaradva, ha fordult fordultam, kisgyerek távol tartva - elragadóan tudok nézni -, és minden fegyver a helyén. Hát arra mindenki mérget vehet, hogy ha egymagamban mászkálva fel vagyok szerelkezve, akkor Castor mellett még így is alulkészültnek éreztem magam. Paranoiás vagyok. Az egykori Testőr szöveg még mindig odaszúrós, szerintem ettől az életben nem szabadulok meg, ami rám nézve elég kellemetlen, meg a többi Testőrre is, mert ritka mocsok tudok lenni velük, mint ahogy a legutóbbi falkaösszeröffenés megmutatta. Könyvesbolt, ajándékbolt, drogéria (könyörgöm, ne azalatt használja el ezt a nagy rakás óvszert, amíg én nála vendégeskedem, ámen!) és a harmadik ruhabolt. Olyan voltam, mint egy málhás szamár, szatyor itt-ott-amott, csomagok, csomagolópapír, meg a tegnapi nap is volt már nálam, ha valaki most megtámadna minket, egyszerűbb lenne a nyakába borulva hatástalanítom, mint mindent eldobni és tőrt rántani. Amíg ő a legújabb öltönycsodában feszített, én lehuppantam, a kismillió szatyorral együtt, és amolyan "drágám, lesz még valami?" pillantással néztem fel rá, ahogy forgolódott és próbált. Utálok vásárolni. Ja és nem volt itt semmiféle "szatyraink", ez kérem szépen mind az ő cókmókja volt! Rosszabb, mint egy nő, esküszöm... Minden ilyen kis zsémbeskedés ellenére mégis jól éreztem magam - mélyen legbelül. Amikor int, megyek, késlekedés nélkül. Miután beléptem mellé, kérdőn felvontam a szemöldököm, de egyből választ is kaptam, majd szusszantva nekiálltam kihámozni a dísz-alaszkaiból. Nem szólok, némán ténykedek, feszélyező és idegen az egész. A kérdésre rá pillantottam, majd a zakóra. - Át - biccentettem végül -, de akkor abban nem lenne ajánlatos estélyre menni. Inkább motoros találkozóra - tettem hozzá, hogy biztosan képben legyen szabási képességeim felől. Lesegítettem róla a zakót és a vállfára tettem. - Mennyire vagyok lent? - kérdeztem, majdnem tökéletesen csevegő hangon, de pont őt tudnám félrevezetni? Igazából, ha nincs ez a feladat, meg se kérdezem, ugyanúgy a szeme elé se kerülök, mint eddig, de ha már itt voltunk... mi veszteni valóm van? Ha mondta, utasított, vagy bármi jelét adta, folytattam a puccból való kihámozását. Jó, nekem a legegyszerűbb öltöny is puccos, szakadt csöves vagyok mellette, ez van.
Remek, legalább érzem, hogy ez a furcsa légkör nem csak nekem szokatlan és kényelmetlen valahol. Igazság szerint az nyomaszt, hogy annyi közös év után most eljutottunk oda, hogy gyakorlatilag egy üvegfal van közöttünk, amit eddig nem nagyon próbáltunk meg áttörni. Persze, mint Alfa, azért én azt mondhatok neki, amit akarok, eltekinthetek a fal létezésétől,megkerülhetem, de attól még visszafelé ez nem feltétlen kell, hogy működjön. Ráadásul zavar is, hogy egyáltalán... van. Tök mindegy, hogy eltekintek-e tőle vagy sem. Ahhoz képest, hogy Dun sosem volt komornyik, egészen jól csinálja ezt az öltöztetős-vetkőztetős dolgot. - Igen, én is ettől tartottam. Mármint attól, hogy azt nem feltétlenül köszönném meg, ha valóban ő szabná át. Mondjuk egyszer, még nagyon régen találkoztam azzal a ruhatervező, vágott szemű csajjal, de hogy én most nem fogom őt előkeríteni, az is biztos. Amikor lekerül a zakó, csak hallom, ahogy visszakerül a vállfára, közben pedig elkezdem kigombolni az inget is a nyakamnál, mert azért az még megy egyedül. Duncan kérdésére azonban megtorpanok kissé, leeresztem a karjaimat, aztán szembe fordulok vele. Az utóbbi időben volt időm a közös múltunkon gondolkozni, mert elolvastam az új ET-det ez az összezártság rákényszerített. De már magát a kérdést is utálom. Habozok. Az a csekély emberi érzelem, ami bennem munkálkodik, csak kevés felé oszlik el, de ennek az eloszlásnak igenis része Duncan is, tehát reflexből azt mondanám, hogy semennyire. De mint Alfa, ezt nem engedhetem meg magamnak. Talán egy apró rést engedek láttatni a tekintetemben, amin keresztül egyértelművé válhat, hogy valóban hezitálok. - Attól függ, hogy kit kérdezel. Ezt nem úgy értem, hogy engem vagy Bognárt vagy Dantét, hanem hogy velem kapcsolatban melyik "énemnek" szegezi neki a kérdést. A civil felemnek vagy a hivatalos felemnek. Mivel helyszűkében vagyunk, kissé behajlítva, de felé nyújtom a kezeimet, hogy kigombolhassa az ingujjakat is. - Végül is, még élsz. Eddig jó. - nahát, erre nyilván már magától is rájött - Néha az az érzésem, hogy még ha nem is felejted el, honnan jöttél, de valamiért lemondasz róla. És ez nem tetszik. Őszintén szólva néha már azt sem tudom, ki vagy. Ha befejezi az ingujjakat, akkor tovább szöszölök a többi gombbal, hátat fordítok, hogy lesegítse, aztán a sajátomat kezdem visszavenni. - Mégis, az agyam egy eldugott szegletében nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az elmúlt két év ellenére talán te lennél az, aki a legboldogabban halna meg értem. Nem kérdezek vissza, hogy valami ilyesmit akart-e hallani, mert gyanítom, hogy nem feltétlenül. Kissé kikerültem a pontos válaszadást, mert az az igazság, hogy nem fogalmam sincs mennyire van mélyen, hiszen azt sem tudom, hogy egyáltalán milyen mércével kellene mérjem.
A habozása egyszerre jelentett jót és rosszat. Igaz, hogy nem vágott rá semmi megnyugtatót élből, de azt se mondta, hogy a béka segge alatt vagyok, ha így folytatom megtanulom értékelni az apró örömöket is... a végén meg jó útra térek és szentté avatnak. Nem tudom sokáig állni a pillantását, szóval egyenesen hálás vagyok, amikor az ingujját adja kigombolásra és így másra nézhetek. Jah, pár dolog beékelődött, amiknek a jelentős hányadát én intéztem el, aztán szépen be is zártam, ahogy azt annak rendje és módja szerint kell, ha valakitől el akarok távolodni. Pedig nem akartam, csak így alakult, ez nem tetszett, de mindent meg lehet szokni. Arra, hogy azt se tudja, ki vagyok, megálltam és a szemébe néztem. Hát erre most mit lehet mondani? - Egy megátalkodott farkas, aki szeneslapáttal pakol a szarkupacra újabb adagokat puszta passzióból és lényegében önakaratán kívül. - Éljen az önismeret! Hátat fordít, lesegítem róla az inget, s miközben azt is elrendezem, ő pedig öltözködik, hallgatom tovább a szavait. - Bármikor - biccentettem, amit ha továbbra is háttal volt nekem, nem láthatott, de se baj, a szó volt a lényeg, és hogy tényleg így volt. Erre lettem... hát végülis nem képezve, mert anno engem aztán a kutya se szánt, vagy gondolt volna Testőralapanyagnak, de erre álltam be, ez az epicentrum, az egyetlen olyan dolog, ami talán normálisan van belém kódolva. - Ezért akadtam ki Bognáron és Princessen. - Éreztem, hogy elég volt rájuk gondolni jelenleg és már morgott a farkasom. - Nem állítom, hogy jobb vagyok náluk... - csak gondolom -, de ez mi már? - horkantam fel gyakorlatilag minden átmenet nélkül. - Engem basztatnak és néznek le mert le lettem fokozva, közben az egyik nem képes maga után rendesen eltakarítani, a másikat meg viszik, mint egy elrablásra áhítozó királylányt! Jelentett egyáltalán? És még az én nyelvem van kitépve, mert nem nyalom a seggét az Ószentséges VT-nek. Befogtam. Na jó, még nem egészen. - Csessz le, alázz meg, pofozz fel, ugráltass, bánom is én, de nekik, tőlük nem tudom lenyelni. Az utóbbi húzásaik miatt nem megy. - Harag és megvetés volt a tekintetemben, akár megengedhettem magamnak, akár nem. - Engem ilyenek ne ítéljenek el. És most tényleg befogtam, az energiáim meg szépen, mardosón, morcos-mérgesen lengtek körbe. Fene nagy tudott lenni a büszkeségem, szinte csak arra várt néha, hogy felszeghesse a fejét, még akkor is, ha utána egyből agyon lett csapva. Lehet, hogy csak egy mitugrász tacskó vagyok, hogy annak tartanak, nekem tök nyolc, de mellette ne csináljanak úgy, mintha ők szarták volna a spanyolviaszt is. Ki lehet híni Bognárt... ó, nem, elintézi ő szépen lassan magának, hogy az a rang ne legyen az övé, a kisujjamat se kell hozzá mozdítanom, Ray dettó. Minek starpáljam akkor magam? Elég várnom, amit amúgy utálok, de maximum akkor megyek nekik, ha még kettőt beszólnak. Addig pedig igyekszem minél kevesebbet szarni a saját fészkünkbe. És inkább most tettem szépen a csicskadolgom.
Az önjellemzésére halványan elmosolyodom. Bár ne kellene, de tényleg. Ettől függetlenül igaza van, és valahol pont ezért nem értem, hogyha tisztában azzal, hogy milyen úton halad, miért nem képes kiszállni ebből a vagonból, és elindulni visszafelé? Sértettség, némi gőg és harag a többi társa felé, na igen, az megy. A saját háza táján való sepregetést meg valószínűleg feladta. Megfordulok, és elégtétellel tölt el az az egyetlen szó, amit kiejt a száján. Ebben legalább én sem tévedtem, ha már - szerinte - másokkal kapcsolatban újabban ez lett a szokásom. És ez ki is bukik belőle, a vádaskodása finoman csipkedi a bőrömet, de végighallgatom. Közben pedig az jár a fejemben, hogy vajon mennyivel fogja normálisabban előadni a sérelmeit, mint ahogyan azt a Társalgóban megtette. Tudom, hogy nem fél tőlem, sőt, igazából Duncan a világon senkitől sem fél. Nem egyszer kerültünk már összetűzésbe azért, mert túlságosan eleresztette a nyelvét, még velem szemben is. Aztán gondoskodtam arról, hogy egy darabig ne legyen mit eleresztenie. Az apró és fülledt fülke falai fájdalmasan verik vissza a hím hangját és az abban megülő, vádaskodó élt. Amikor úgy dönt, hogy tényleg befejezi, addigra már én is befejeztem a felöltözést, és összefont karokkal nekivetem a hátam a fülke oldalának. Csak nézem egy darabig, annyiszor láthatta már az utóbbi hónapokban ezt a nézést, hogy szerintem már baromira unja. Mihez kezdjek veled? Mit mondjak, hogy megértessem veled a helyzetet? Miért kell egyáltalán erről beszélnünk? - Egy dolgot mindig elfelejtesz, Duncan. Mondom neki végül, nagy sóhajjal, kissé lehangoltan fejcsóválva, mert hát... Végső soron Dun mindig is átlátta a helyzeteket maga körül, és valahol elszomorít, hogy pont ebben támadnak nehézségei. - Se Princess-től, se BB-től nem várom el, hogy jobbak legyenek. Tőlük legfeljebb a jelenlegi szintjük tartását várom el, mást nem. Az első fiaskód után te sem lettél lefokozva, az meg, hogy téged basztatnak állandó jelleggel csak azért van, mert megtehetik. Viseld el. Azt komolyan nem várhatja el tőlem, hogy tegyek szájkosarat a Testőrökre csak azért, mert lelke nem bírja elviselni, és igazságtalannak érzi. És különben is... - Amióta lecsúsztál, mégis hány olyan dolgot tettél le az asztalra, amiért bárkinek is vissza kellene vennie? Lejjebb csúsztál, mint bárki, ráadásul rohadt rövid idő alatt, és most stagnálsz. És ahelyett, hogy adott esetben a seggemben lennél, hogy lássam, hogy akarod ezt az egészet, mit csinálsz? - hatásszünet - Begubózol az Orfeumodba, tyutyujgatod a kölködet, mindenre húzod a szádat és másokat fikázol, mint egy picsa. Közlöd, hogy elhagyod a falkádat, mert te nem érzed magad biztonságban, holott állítom neked, az egyetlen bajod az, hogy féltékeny vagy, és a döntéseim piszkálják a csőrödet. Mondhatnám, hogy én vagyok a bajod. Szerinted ez elismerésre méltó? Érzem, hogy a hangom egyre inkább megtelik agresszióval, és nem azért, mert Duncanre haragszom. Talán inkább magamra, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat és nem voltam elég karakteres akkor, amikor kellett volna. Hogy nem rúgtam úgy seggbe, hogy automatikusan visszarepüljön a Testőrök közé, és meg se álljon addig, amíg újra Vezető Testőr nem lesz. Mi a szarért vagyunk különben is egy próbafülkében? - Lássuk be Duncan, egyikünk sem erre fizetett be. - indulatosan ellököm magam a faltól, és erővel ráfogok a felkarjára, kirángatva őt a fülkéből - Azt hagyd ott, úgyis egy rakás szar az egész. Teszem hozzá a fehér öltönyre pillantva még utoljára, és becsapom magunk mögött az ajtót. Nem is tudom, hogy milyen indíttatásból, de a kijárat felé lökdösöm Duncant, és én magam kapom fel az eddig vásárolt motyót, és cipelem, mint valami hülye picsa a Szex és New Yorkból. Aztán csak trappolok kifelé az áruházból, egyébként is a faszom tele van ezzel a placcal. Meg sem állok egészen addig, amíg le nem csapom a csomagtartóm tetejét, miután beledobáltam a cuccaimat. Ne mondom neki, hogy szálljon be, mert gyanítom, hogy magától is rá fog jönni, hogy tiplizünk, ha előbb nem is, de akkor biztosan, amikor beülök a kocsimba és elindítom a motort. - Sok dolgot utálok, de azt kimondottan, amikor valami, amibe energiát feccöltem, fogja magát,és csődöt mondd. - gondoljunk csak Tarára - És ezt veled nem engedhetem meg magamnak. Nem! Kurvára nem fogok kudarcot vallani egy éven belül másodjára Duncan. - rohadtul nem akarok elveszíteni még valakit, akit igazán szeretek - Az nem az én stílusom. Tudod mi kell neked? - egy kis megbecsülés - Akarat. És egy kis büszkeség, amiért ugyanúgy meg tudnál dögleni, mint értem. Az, hogy ne érd be kevesebbel, mint amennyit elvehetsz ettől az élettől. Ha valamit, akkor azt megtanultam az életben, hogy soha semmi nem lehet elég jó, és ennyi idősen lassan másom sem marad, csak a csillapíthatatlan érzés, hogy megkapjak mindent, amit akarok. Ha kell, akkor ezt a várost, ha kell, akkor ezt az egész elcseszettül hideg államot, de tudod mit? Akár egész Kanadát... Olyan hévvel és lendülettel beszélek, hogy észre sem veszem, hogy lassan sikerül megérkeznünk valami kihaltabb placcra, ahol a főutat szabálytalanul nőtt, kopár fák szegélyezik. A farkasom szinte megőrül odabent, eszeveszetten rázza magát, az energiáim pedig szinte felrobbantják az egész kocsit. Persze, ha Duncan farkasát ez túlságosan zavarná, hát istenem... Váltson alakot a kocsiban, leszarom, neki kell majd kitakarítani vagy újrakárpitozni úgy is. A gumik csikorogva fékeznek le, ahogy lehúzódok az útról, és ha kell, akkor a nyakánál fogva rángatom ki Duncant a kocsiból, és hajítom el méterekkel odébb. Rohadtul pipa vagyok, keserű és csalódott. - És ha azt mondom, hogy nekem te kellesz? Akkor mit fogsz csinálni Corvin? Lenyomsz szkanderben a pocsolyára hígult véreddel? Azt hiszem, hogy eljött az a pont, hogy teljességgel megkattantam. De elegem van. Elég volt már az örökös elégedetlen marakodásból, abból, hogy mindenki képtelen megülni a seggén, hogy állandóan csak a szarkavarás megy. És elég volt abból is, hogy Duncan rendre azzal fenyeget, hogy le fog lépni. - Unom már a fenyegetőzéseidet. Unom már lelki traumákat, amikbe rendre belerántasz. De ha magadtól képtelen vagy visszafogni magad, akkor olyan pórázt fogok rád kötni, amit soha az életben nem leszel elég erős letépni magadról. Szadista apákban már úgyis van tapasztalatod. Hörgöm felé, és kurvára szarok a rohadt drága öltönykollekciómba, úgy eresztem ki magamból a Bestiát, mintha az emberi felem sosem létezett volna. Lassú léptekkel, hörögve közelítek felé, mert vagyok annyira kedves, hogy az utolsó szó jogán még egészen nyugodtan elküldhet a picsába.
Dühös voltam, de nem rá, hanem arra a kettőre, meg egy bizonyos szinten magamra is, s valahol meg kellett volna lepnie, hogy Cas végighallgatott, de annyira el voltam foglalva az önismétléssel, hogy szerintem azt se veszem fel, ha a közepénél egyszerűen leüt. Nem, tényleg nem féltem, szeretem és tisztelem, de félni sose féltem tőle, mástól se, azt kiirtottam magamból, vagy inkább mások belőlem, teljesen mindegy, de jobb is. Amikor befejeztem, kedvem lett volna másfelé nézni, mint rá, de az meg olyan gyávaság lett volna, mintha visszaszívnám az előbbieket és nem merném vállalni, amit mondtam. Nehezen, de álltam a pillantását, éreztem, hogy már ő is dühös, ami nem lepett meg, s lelkiekben már felkészültem pár újabb nyelv nélkül töltött napra. Elfelejtek? Mit felejtek? Hallgattam én szép csöndben, csak ott feszült meg az állkapcsom, hogy viseljem el a cseszegetést, mert megtehetik. Azt hiszem, a társalgóban bebizonyítottam, hogy nem igazán megy, mert én meg ezt tehetem meg, amíg élek. Maximum akkor változik a dolog, ha meghalok, vagy Castor konkrétan parancsba adja. Ahogy sorolja, hogy mi van, hogy mit nem tettem, és mit teszek, az egyre jobban dühít, olyan ez, mint valami átkozott mókuskerék, amiből tudod, hogy van kiút, de közben találod, pedig ott van az átkozott! - Kaptam egy jóvátételi listát, emlékszel? Mindent megcsináltam, arról nem tehetek, hogy rózsaszín hajjal akartak látni, meg eskető papként, a táncról nem is beszélve. Bognár ráállított arra a kóborra, oké, másnapra ott volt a kezében a jelentés. Azt pedig egy fél szóval nem mondtam, hogy elhagyom a falkát, csak hogy kiköltözök a hotelből, amíg ki nem dobsz, nem terveztem lelépni belőle. - Felhorkantam arra, hogy az ő döntései bökik a csőröm. - Lófaszt! Na jó, a féltékenység sajnos stimmel, a döntései közül pedig egyedül Norina zavar, de hogy én ezek ki nem mondom, az is biztos, inkább fújtatok még egy kicsit. Ő is dühös, én is, ami pompás, mivel egyikünk sem olyan, aki lassan lemeditálj a dühét, aztán méregtelenítő kúrát tart a zen nevében. Minden lelkesedés nélkül hagyom - haha, mintha lenne más választásom! -, hogy kitessékeljen a fülkéből, én aztán nem foglalkozok a zakóval, ha neki se kell, nem érdekel. Viszi a szatyrokat? Nem fogom kikapni őket a kezéből, minden ellenkezés egyelő lenne most a hígagyúak ostobaságával. Beültem a kocsiba, jah, nyilván nem azért jöttünk ide, hogy hazáig toljuk... meg egyébként nem is a hotel felé vettük az irányt. Úr isten, mondd, hogy nem Princess Peach 2. lesz belőlem! Azt nem élném túl... - Ez nem a te kudarcod - mondtam ezt minden indulat nélkül és kibámultam az ablakon, de közben rá figyeltem, nehéz lett volna másra a tomboló energiái mellett, amik korbácsként csapkodták a farkasomat, arcom meg-meg rándult, ahogy igyekeztem visszafogni magam. Ennek ellenére a szemem borostyánsárgába váltott és arcom is bestiálisabb lett, az ordasom a felszín alatt ólálkodott, nekem pedig komoly erőfeszítésembe került lefogni, hogy az Alfa vibráló ereje ne rántsa ki, mint borospalackból a dugót. - Jó, majd szerzek - morogtam kelletlenül, mert volt nekem büszkeségem, de... faszom az egészbe. - Ha máshogy nem megy, majd kérek kölcsönbe. Mondjuk valamelyik elit-farkasától. Mi a picsát vár tőlem, komolyan? Mit bizonyítsak, hova, kinek és mennyit? Hangyafasznyira voltam attól, hogy kiugorjak a kocsiból. Nos, nem kellett sokat várnom, hogy amúgy is kijussak, csak kicsit másképp, mint terveztem. Amint megálltunk, kihajított, én meg egy bukfenc után már pattantam is fel, mert nem heverészünk a koszos földön, csúnya dolog és egyébként sem kényelmes, hason csúszni meg ha nem muszáj, nem szeretnék. A véremre tett megjegyzésre rávicsorogtam, mert geciség volt olyanért beszólni, amiről... - Nem én tehetek róla! - üvöltöttem még emberként, de a hangomban érződött a farkas morgása, a tekintetem már egy az egyben az övé volt és kezeim is sokkal inkább mancsok voltak. - Nem én kértem, hogy harapjon be, se azt, hogy maradjak így! Soha ekkora erővel nem sütött még belőlem a keserűség, az önutálat, amit csak az szült, hogy ilyen vagyok: gyenge és semmire se jó. Idáig jutottam, önerőből meg rásegítéssel, és tök mindegy mit csinálok, sehogy se jó! Az apáknál elszakadt a cérna. A farkasom kirobbant belőlem, még teljesen az átváltozás végére se értem, már ugrottam Castor felé. ~ Nem én tehetek róla, hogy nem vagyok 16 éves csitri, akit megszánt a jótündérkeresztapa és átharapott! ~ Valahol csak belé tudtam mélyeszteni karmot, agyarakat, de ha félre ütött, az se érdekelt, a lendületemből mit sem veszítve, vad dühvel támadtam rá. ~ Nem én akartam azt a két faszt! Nem én kértem a pocsolya vérem! De az a farkas se én akartam lenni, aki hagyja a kölyköd meghalni! Tépjen szét... könyörgöm... tegye meg!
Kezdőlap
//
