Felvontam a szemöldököm, aztán megvontam a vállam. Azt meg elraktároztam magamban, hogy még nem bántott gyereket, ha Anne nem lett volna itt, lehet kicsúszik valami a számon, bár esélyesebb, hogy akkor sem. Nem nagyon szoktam magamról beszélni, nem szerettem és egyébként is így volt a legjobb mindenkinek. - A kampányolásom ennél durvább lenne, győzködésben és reklámozásban ennél... nyomulósabb vagyok. - Értsd, az már a jobb körökben a zsarolás határait feszegeti, méghozzá elég intenzíven. Az érzelmességre automatikusan tört ki belőlem a nevetés. Volt már ennél vidámabb és őszintébb röhögésem is, de erre se tudtam hirtelen mással reagálni, s miután elhalt a nevetésem, megráztam a fejem. - Korábban egy nőstény miatt rövid időre az lettem. Pocsék volt, gyengített, behülyített, nem hiányzik. És ezzel tulajdonképpen azt is megmagyaráztam, miért inkább egy gyerek, az én olvasatomban. Anne és változás, amit magával hozott az előnyömre vált, Amber nem. A végső következtetésére helyeslően bólintottam. - Anne-nek sincs köze hozzám biológiailag. - A kicsi lány vígan nézelődött, olykor lopva Jesse-re pillantott, aztán az ő figyelmét is lekötötte a gúnya, amit az öreg elővarázsolt. Aztán végre dolgozni kezd rendesen, s most először érzem úgy, hogy haladunk is a vásárlással, aminek azt hiszem, mindketten egyformán örülünk. - Hát nála jobb volt. Jobban szeretek csinos nőstényeket bámulni ruhapróba közben, mint hímeket. Főleg, ha miniruha... meg mélyen dekoltált... - Duncan! - nyüszített Anne, mert ahogy nekem, úgy a jelek szerint neki is eszébe jutott az a ruha, amelyiknél már a vállamba temette az arcát fülig vörösödve. Megsimogattam a fejét. - Mert mi vagyunk az erősebb nem és el kell játszanunk, hogy nélkülük is remekül boldogulunk az élet minden területén. - Egyre jobban örülök, hogy nincs nőm, esküszöm. - Legénybúcsút igényelsz? Na azt ennél sokkal jobban élveznénk, legalábbis éltem a gyanúval, hogy az nagyobb móka lenne, mint a ruhavásár.
//Bocsi, hogy ennyit várattalak, és hogy ilyen kis nyomi lett. :/ o.o//
Nézem Corvint miközben magyaráz nekem, hogy a kampányolásban ennél sokkal nyomulósabb. Közben eszembe jut, hogy mikor beharaptam Roset, ő a kölyköm lett, sosem gondoltam rá úgy, mint utódomra, de ha komolyabban megnézem, akkor igen is a kölyköm. Vele, hogyan is kezdtem? Nem volt idő arra, hogy bizonyos dolgokat megtanítsak neki, hiszen menekülnünk kellett. Akkor sem vágytam kölyökre és most sem vágyok, ráadásul most itt van ez a kitörni készülő háború a fejünk felett, mi pedig az egyik táborban vagyunk, nem alkalmas az idő sem arra, hogy meggondoljam magamat, pedig, mikor ide jöttünk, akkor már beadtam a derekamat neki, hogy valóban leülünk tárgyalni egy gyerekről, ami elég kicsi ahhoz, hogy a szüleinek higgyen minket és akit beharapok, mikor még kicsi, hogy maximálisan mi nevelhessük. De mióta letelepedtünk és szembesültem, a háború lehetőségével, nem érzem úgy, hogy megint a családalapítással foglalkozzak. A mostani történések miatt Rose se hozta fel ezt egy ideje nekem. De jelenleg most nem is ez a lényeg. - Kinek mi Corvin. De ha belegondolsz a kölyköd miatt is épp elég érzelmes vagy. – Nézek rá, nem veszem magamra, amit mondott. Nagyon jól tudom, hogy Rose a gyenge pontom, de nem érdekel, eddig is meg tudtam védeni és nem keveredett nagyobb bajba, és ezek után is meg fogom ezt tenni. - Nyilván, még is csak esztétikusabb egy női test egy csinos ruhában…- Utálok vásárolni, de néha engedek Rose-nak, és elmegyek vele, a ruhapróba nem is olyan rossz, szívesen elnézegetem a különböző ruhákban, amik kifejezetten jól állnak neki, és úgy érzem, szívesebben cipelném haza vagy be a próbafülkébe, hogy kihámozhassam abból. A gyerek reakciójára egy félmosoly kúszik a képemre. - Látom, tényleg vissza fog, még a gondolkodásban is. – jegyzem meg gonoszkodva, és utána a kisöreg irányába fordulok, aki végre egy megfelelő darabbal állít be, az öltöny fekete és három részes, nem rajongok érte, de azt hiszem, a célnak megfog felelni, és ha már Rose és az esküvő akkor megadom a módját ennek is. - Nem, nem igénylek. – Ha be akarok rúgni előtte, akkor szólok Calebnek, és istenesen bepiálunk megint, mint a vidámparkos esetnél, vagy a labirintusba, amikor vittem magammal Roset is és majdnem elhagytam szegényt. Nekem az bőven elég lesz legénybúcsúnak. Az öltönnyel elvonulok a próbafülkébe és felveszem, teljesen jó a méret és jól is áll rajtam, kimegyek és megnézem magam a nagytükörben is, a kisöreg pedig nyakkendőt is hoz az egész szereléshez, nem ugrálok érte, de biccentek meg fog felelni az is. - Részemről megvagyunk, ezt viszem. – Nézek Corvinra és Anne-re miközben igazítok az ing ujján, majd rájuk emelem a tekintetemet, az után visszavonulok a próba fülkébe, hogy levegyem az öltönyt és felvegyem a magam ruháit. A kisöreg még cipőt akarna tukmálni rám, de azt már nem veszek, van nekem egy jó kis bokacsizmám, az lesz kifényesítve és annak a szárába, tudok pengéket is elrejteni, nem kell lakkozott meg akármi más cipő, ami kb semmire nem jó. - Már csak az anyakönyvvezetői szereped van hátra Corvin és az én részemről teljesíted is a feladataidat. – Nézek a falkatársamra, ahogy túl vagyok a fizetésen és elindulunk kifelé, viszont a bolton kívül megállok egy üzlet sarkánál, és visszakérem a fegyveremet, hogy a tokjába csúsztathassam vissza.
Nem mondanám, hogy kimondottan szórakoztat az a felállás, hogy Duncan konkrétan a csicskámmá avanzsált. Persze, szeretem, hogyha minden elém van rakva, de van az a pont, és vannak azok a személyek,akikkel egy kicsit necces a dolog. Tekintve, hogyha tehetném, akkor inkább őket is olyan bánásmódban részesíteném, hogy inkább valaki más rakjon eléjük mindent. De ez van, az élet szar, és nem, erre nem 352 év után jöttem rá, csak persze vannak pontok, amikor az élet megerősíti a saját szabályait. Egyelőre úgy vagyok a dologgal, hogy próbálom minél érzelemmentesebbre venni a figurát, ezzel is tartva azt a látszatot, hogy semmi más nem érdekel, csak az, hogy Duncan végre az elmúlt 2 év után valamit ne csesszen el, és a legkisebb baki nélkül csináljon végig. Pedig azért néha eléggé utálom magam, hogy ennyire ugráltatom, azért meg pláne, hogy titkon néha egész jókat szórakozok a szerencsétlenségein. Utoljára akkor jártam ebben az áruházban, amikor Tarának vettem gyűrűt és odajött hozzánk valami eltévedt gyerek. Ezért Duncannek már a parkolóban kiadtam, hogy mint egykori Testőr, tegye meg, hogy távol tart mindenkitől, aki az övem alá ér csak fel. Eddig már voltunk könyvesboltban, ajándékboltban, kétféle ruhaboltban (ez a harmadik), becipeltem egy drogériába is, de csak azért, hogy brahiból vetessek vele 24 csomag óvszert, addig én odakint elmajszoltam valami szemétburgert, jó rálátással a kasszára. Egy tökéletesen pezsgőszínű öltönykollekcióban lépek ki a próbafülkéből, a lábamon nincs cipő, és be kell vallanom, hogy ez az érzés marhára feszélyez. - Vállban kicsit szűk. - igazgatom magam Dun és a szatyraink felé lépdelve - Utálok tömeg-gyártott szarokat venni. De hát mit csináljak, kell valami karácsonyi szentség, a tavalyit szilveszterkor valaki leöntötte borral, szabatni meg nincs időm. Megtorpanok és elkezdek feszítve forogni Duncan előtt. Aztán megállok egy kicsit, hirtelen sarkon fordulok és visszamegyek a próbafülkébe. Magamra rántom a függönyt, és csak a kezemet dugom ki, hogy intsek Duncannek. Ha bejön, pózba vágom magam, és mintegy felkérem, hogy kezdje el leszedni rólam a zakót, még mielőtt az én próbálkozásaimtól szétrepedne. Van valami furcsa abban a csendben, amiben ez a művelet zajlik. Valami fullasztóan... bántó. - Mit gondolsz, át tudnád szabni? Heccelem halkan és rekedten, ami talán elárulja, hogy miközben a szavak kicsúsznak a számon, én már rég nem a zakóra gondolok, hanem egy fantom arcberendezésre. Javíthatatlan vagyok.
Nincs kiköltözés. Vettem. Kísérgetem és csicska leszek. Vettem. Anne Bognárral. Vettem. Shopping! Jaj de jó... Rayre van bízva a Golden? Komolyan ennyire utálva lettem? Oké, mondjuk tiszta sor, azok kapják a cuccaim és azok felügyeletét, akiknek beszóltam, és az is igaz, hogy fordított felállás esetén - Bognáré az orfeum, Raynél van Anne - sokkal parásabb lennék! Így azonban viszonylag nyugodtan gardedamkodhatok. Egyrészről ez azért jó, másrészről... kellett már úgy valakit kísérgetned és a lakosztályában, az ágyában aludnod, hogy közben pontosan tudtad, mennyire csalódott benned, és ugyanakkor te meg arra hajtanál inkább, hogy elégedett legyen, de valahogy mindig minden balul üt ki. Úgy éreztem magam, mint aki vizsgázik, holott ilyesmiről szó se volt, maximum inaskodásból tesztelődhettem. A bevásárlóközpont láttán pedig instant menekülhetnékem támadt. Ebben az évben már nem is tudom, hányszor fordultam meg itt, az vigasztalt, hogy ennek az évnek mindjárt vége, így olyan sokszor már csak nem látogatok ki ide! Mentem vele, engedelmesen, fél lépéssel lemaradva, ha fordult fordultam, kisgyerek távol tartva - elragadóan tudok nézni -, és minden fegyver a helyén. Hát arra mindenki mérget vehet, hogy ha egymagamban mászkálva fel vagyok szerelkezve, akkor Castor mellett még így is alulkészültnek éreztem magam. Paranoiás vagyok. Az egykori Testőr szöveg még mindig odaszúrós, szerintem ettől az életben nem szabadulok meg, ami rám nézve elég kellemetlen, meg a többi Testőrre is, mert ritka mocsok tudok lenni velük, mint ahogy a legutóbbi falkaösszeröffenés megmutatta. Könyvesbolt, ajándékbolt, drogéria (könyörgöm, ne azalatt használja el ezt a nagy rakás óvszert, amíg én nála vendégeskedem, ámen!) és a harmadik ruhabolt. Olyan voltam, mint egy málhás szamár, szatyor itt-ott-amott, csomagok, csomagolópapír, meg a tegnapi nap is volt már nálam, ha valaki most megtámadna minket, egyszerűbb lenne a nyakába borulva hatástalanítom, mint mindent eldobni és tőrt rántani. Amíg ő a legújabb öltönycsodában feszített, én lehuppantam, a kismillió szatyorral együtt, és amolyan "drágám, lesz még valami?" pillantással néztem fel rá, ahogy forgolódott és próbált. Utálok vásárolni. Ja és nem volt itt semmiféle "szatyraink", ez kérem szépen mind az ő cókmókja volt! Rosszabb, mint egy nő, esküszöm... Minden ilyen kis zsémbeskedés ellenére mégis jól éreztem magam - mélyen legbelül. Amikor int, megyek, késlekedés nélkül. Miután beléptem mellé, kérdőn felvontam a szemöldököm, de egyből választ is kaptam, majd szusszantva nekiálltam kihámozni a dísz-alaszkaiból. Nem szólok, némán ténykedek, feszélyező és idegen az egész. A kérdésre rá pillantottam, majd a zakóra. - Át - biccentettem végül -, de akkor abban nem lenne ajánlatos estélyre menni. Inkább motoros találkozóra - tettem hozzá, hogy biztosan képben legyen szabási képességeim felől. Lesegítettem róla a zakót és a vállfára tettem. - Mennyire vagyok lent? - kérdeztem, majdnem tökéletesen csevegő hangon, de pont őt tudnám félrevezetni? Igazából, ha nincs ez a feladat, meg se kérdezem, ugyanúgy a szeme elé se kerülök, mint eddig, de ha már itt voltunk... mi veszteni valóm van? Ha mondta, utasított, vagy bármi jelét adta, folytattam a puccból való kihámozását. Jó, nekem a legegyszerűbb öltöny is puccos, szakadt csöves vagyok mellette, ez van.
Remek, legalább érzem, hogy ez a furcsa légkör nem csak nekem szokatlan és kényelmetlen valahol. Igazság szerint az nyomaszt, hogy annyi közös év után most eljutottunk oda, hogy gyakorlatilag egy üvegfal van közöttünk, amit eddig nem nagyon próbáltunk meg áttörni. Persze, mint Alfa, azért én azt mondhatok neki, amit akarok, eltekinthetek a fal létezésétől,megkerülhetem, de attól még visszafelé ez nem feltétlen kell, hogy működjön. Ráadásul zavar is, hogy egyáltalán... van. Tök mindegy, hogy eltekintek-e tőle vagy sem. Ahhoz képest, hogy Dun sosem volt komornyik, egészen jól csinálja ezt az öltöztetős-vetkőztetős dolgot. - Igen, én is ettől tartottam. Mármint attól, hogy azt nem feltétlenül köszönném meg, ha valóban ő szabná át. Mondjuk egyszer, még nagyon régen találkoztam azzal a ruhatervező, vágott szemű csajjal, de hogy én most nem fogom őt előkeríteni, az is biztos. Amikor lekerül a zakó, csak hallom, ahogy visszakerül a vállfára, közben pedig elkezdem kigombolni az inget is a nyakamnál, mert azért az még megy egyedül. Duncan kérdésére azonban megtorpanok kissé, leeresztem a karjaimat, aztán szembe fordulok vele. Az utóbbi időben volt időm a közös múltunkon gondolkozni, mert elolvastam az új ET-det ez az összezártság rákényszerített. De már magát a kérdést is utálom. Habozok. Az a csekély emberi érzelem, ami bennem munkálkodik, csak kevés felé oszlik el, de ennek az eloszlásnak igenis része Duncan is, tehát reflexből azt mondanám, hogy semennyire. De mint Alfa, ezt nem engedhetem meg magamnak. Talán egy apró rést engedek láttatni a tekintetemben, amin keresztül egyértelművé válhat, hogy valóban hezitálok. - Attól függ, hogy kit kérdezel. Ezt nem úgy értem, hogy engem vagy Bognárt vagy Dantét, hanem hogy velem kapcsolatban melyik "énemnek" szegezi neki a kérdést. A civil felemnek vagy a hivatalos felemnek. Mivel helyszűkében vagyunk, kissé behajlítva, de felé nyújtom a kezeimet, hogy kigombolhassa az ingujjakat is. - Végül is, még élsz. Eddig jó. - nahát, erre nyilván már magától is rájött - Néha az az érzésem, hogy még ha nem is felejted el, honnan jöttél, de valamiért lemondasz róla. És ez nem tetszik. Őszintén szólva néha már azt sem tudom, ki vagy. Ha befejezi az ingujjakat, akkor tovább szöszölök a többi gombbal, hátat fordítok, hogy lesegítse, aztán a sajátomat kezdem visszavenni. - Mégis, az agyam egy eldugott szegletében nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az elmúlt két év ellenére talán te lennél az, aki a legboldogabban halna meg értem. Nem kérdezek vissza, hogy valami ilyesmit akart-e hallani, mert gyanítom, hogy nem feltétlenül. Kissé kikerültem a pontos válaszadást, mert az az igazság, hogy nem fogalmam sincs mennyire van mélyen, hiszen azt sem tudom, hogy egyáltalán milyen mércével kellene mérjem.
A habozása egyszerre jelentett jót és rosszat. Igaz, hogy nem vágott rá semmi megnyugtatót élből, de azt se mondta, hogy a béka segge alatt vagyok, ha így folytatom megtanulom értékelni az apró örömöket is... a végén meg jó útra térek és szentté avatnak. Nem tudom sokáig állni a pillantását, szóval egyenesen hálás vagyok, amikor az ingujját adja kigombolásra és így másra nézhetek. Jah, pár dolog beékelődött, amiknek a jelentős hányadát én intéztem el, aztán szépen be is zártam, ahogy azt annak rendje és módja szerint kell, ha valakitől el akarok távolodni. Pedig nem akartam, csak így alakult, ez nem tetszett, de mindent meg lehet szokni. Arra, hogy azt se tudja, ki vagyok, megálltam és a szemébe néztem. Hát erre most mit lehet mondani? - Egy megátalkodott farkas, aki szeneslapáttal pakol a szarkupacra újabb adagokat puszta passzióból és lényegében önakaratán kívül. - Éljen az önismeret! Hátat fordít, lesegítem róla az inget, s miközben azt is elrendezem, ő pedig öltözködik, hallgatom tovább a szavait. - Bármikor - biccentettem, amit ha továbbra is háttal volt nekem, nem láthatott, de se baj, a szó volt a lényeg, és hogy tényleg így volt. Erre lettem... hát végülis nem képezve, mert anno engem aztán a kutya se szánt, vagy gondolt volna Testőralapanyagnak, de erre álltam be, ez az epicentrum, az egyetlen olyan dolog, ami talán normálisan van belém kódolva. - Ezért akadtam ki Bognáron és Princessen. - Éreztem, hogy elég volt rájuk gondolni jelenleg és már morgott a farkasom. - Nem állítom, hogy jobb vagyok náluk... - csak gondolom -, de ez mi már? - horkantam fel gyakorlatilag minden átmenet nélkül. - Engem basztatnak és néznek le mert le lettem fokozva, közben az egyik nem képes maga után rendesen eltakarítani, a másikat meg viszik, mint egy elrablásra áhítozó királylányt! Jelentett egyáltalán? És még az én nyelvem van kitépve, mert nem nyalom a seggét az Ószentséges VT-nek. Befogtam. Na jó, még nem egészen. - Csessz le, alázz meg, pofozz fel, ugráltass, bánom is én, de nekik, tőlük nem tudom lenyelni. Az utóbbi húzásaik miatt nem megy. - Harag és megvetés volt a tekintetemben, akár megengedhettem magamnak, akár nem. - Engem ilyenek ne ítéljenek el. És most tényleg befogtam, az energiáim meg szépen, mardosón, morcos-mérgesen lengtek körbe. Fene nagy tudott lenni a büszkeségem, szinte csak arra várt néha, hogy felszeghesse a fejét, még akkor is, ha utána egyből agyon lett csapva. Lehet, hogy csak egy mitugrász tacskó vagyok, hogy annak tartanak, nekem tök nyolc, de mellette ne csináljanak úgy, mintha ők szarták volna a spanyolviaszt is. Ki lehet híni Bognárt... ó, nem, elintézi ő szépen lassan magának, hogy az a rang ne legyen az övé, a kisujjamat se kell hozzá mozdítanom, Ray dettó. Minek starpáljam akkor magam? Elég várnom, amit amúgy utálok, de maximum akkor megyek nekik, ha még kettőt beszólnak. Addig pedig igyekszem minél kevesebbet szarni a saját fészkünkbe. És inkább most tettem szépen a csicskadolgom.
Az önjellemzésére halványan elmosolyodom. Bár ne kellene, de tényleg. Ettől függetlenül igaza van, és valahol pont ezért nem értem, hogyha tisztában azzal, hogy milyen úton halad, miért nem képes kiszállni ebből a vagonból, és elindulni visszafelé? Sértettség, némi gőg és harag a többi társa felé, na igen, az megy. A saját háza táján való sepregetést meg valószínűleg feladta. Megfordulok, és elégtétellel tölt el az az egyetlen szó, amit kiejt a száján. Ebben legalább én sem tévedtem, ha már - szerinte - másokkal kapcsolatban újabban ez lett a szokásom. És ez ki is bukik belőle, a vádaskodása finoman csipkedi a bőrömet, de végighallgatom. Közben pedig az jár a fejemben, hogy vajon mennyivel fogja normálisabban előadni a sérelmeit, mint ahogyan azt a Társalgóban megtette. Tudom, hogy nem fél tőlem, sőt, igazából Duncan a világon senkitől sem fél. Nem egyszer kerültünk már összetűzésbe azért, mert túlságosan eleresztette a nyelvét, még velem szemben is. Aztán gondoskodtam arról, hogy egy darabig ne legyen mit eleresztenie. Az apró és fülledt fülke falai fájdalmasan verik vissza a hím hangját és az abban megülő, vádaskodó élt. Amikor úgy dönt, hogy tényleg befejezi, addigra már én is befejeztem a felöltözést, és összefont karokkal nekivetem a hátam a fülke oldalának. Csak nézem egy darabig, annyiszor láthatta már az utóbbi hónapokban ezt a nézést, hogy szerintem már baromira unja. Mihez kezdjek veled? Mit mondjak, hogy megértessem veled a helyzetet? Miért kell egyáltalán erről beszélnünk? - Egy dolgot mindig elfelejtesz, Duncan. Mondom neki végül, nagy sóhajjal, kissé lehangoltan fejcsóválva, mert hát... Végső soron Dun mindig is átlátta a helyzeteket maga körül, és valahol elszomorít, hogy pont ebben támadnak nehézségei. - Se Princess-től, se BB-től nem várom el, hogy jobbak legyenek. Tőlük legfeljebb a jelenlegi szintjük tartását várom el, mást nem. Az első fiaskód után te sem lettél lefokozva, az meg, hogy téged basztatnak állandó jelleggel csak azért van, mert megtehetik. Viseld el. Azt komolyan nem várhatja el tőlem, hogy tegyek szájkosarat a Testőrökre csak azért, mert lelke nem bírja elviselni, és igazságtalannak érzi. És különben is... - Amióta lecsúsztál, mégis hány olyan dolgot tettél le az asztalra, amiért bárkinek is vissza kellene vennie? Lejjebb csúsztál, mint bárki, ráadásul rohadt rövid idő alatt, és most stagnálsz. És ahelyett, hogy adott esetben a seggemben lennél, hogy lássam, hogy akarod ezt az egészet, mit csinálsz? - hatásszünet - Begubózol az Orfeumodba, tyutyujgatod a kölködet, mindenre húzod a szádat és másokat fikázol, mint egy picsa. Közlöd, hogy elhagyod a falkádat, mert te nem érzed magad biztonságban, holott állítom neked, az egyetlen bajod az, hogy féltékeny vagy, és a döntéseim piszkálják a csőrödet. Mondhatnám, hogy én vagyok a bajod. Szerinted ez elismerésre méltó? Érzem, hogy a hangom egyre inkább megtelik agresszióval, és nem azért, mert Duncanre haragszom. Talán inkább magamra, hogy hagytam idáig fajulni a dolgokat és nem voltam elég karakteres akkor, amikor kellett volna. Hogy nem rúgtam úgy seggbe, hogy automatikusan visszarepüljön a Testőrök közé, és meg se álljon addig, amíg újra Vezető Testőr nem lesz. Mi a szarért vagyunk különben is egy próbafülkében? - Lássuk be Duncan, egyikünk sem erre fizetett be. - indulatosan ellököm magam a faltól, és erővel ráfogok a felkarjára, kirángatva őt a fülkéből - Azt hagyd ott, úgyis egy rakás szar az egész. Teszem hozzá a fehér öltönyre pillantva még utoljára, és becsapom magunk mögött az ajtót. Nem is tudom, hogy milyen indíttatásból, de a kijárat felé lökdösöm Duncant, és én magam kapom fel az eddig vásárolt motyót, és cipelem, mint valami hülye picsa a Szex és New Yorkból. Aztán csak trappolok kifelé az áruházból, egyébként is a faszom tele van ezzel a placcal. Meg sem állok egészen addig, amíg le nem csapom a csomagtartóm tetejét, miután beledobáltam a cuccaimat. Ne mondom neki, hogy szálljon be, mert gyanítom, hogy magától is rá fog jönni, hogy tiplizünk, ha előbb nem is, de akkor biztosan, amikor beülök a kocsimba és elindítom a motort. - Sok dolgot utálok, de azt kimondottan, amikor valami, amibe energiát feccöltem, fogja magát,és csődöt mondd. - gondoljunk csak Tarára - És ezt veled nem engedhetem meg magamnak. Nem! Kurvára nem fogok kudarcot vallani egy éven belül másodjára Duncan. - rohadtul nem akarok elveszíteni még valakit, akit igazán szeretek - Az nem az én stílusom. Tudod mi kell neked? - egy kis megbecsülés - Akarat. És egy kis büszkeség, amiért ugyanúgy meg tudnál dögleni, mint értem. Az, hogy ne érd be kevesebbel, mint amennyit elvehetsz ettől az élettől. Ha valamit, akkor azt megtanultam az életben, hogy soha semmi nem lehet elég jó, és ennyi idősen lassan másom sem marad, csak a csillapíthatatlan érzés, hogy megkapjak mindent, amit akarok. Ha kell, akkor ezt a várost, ha kell, akkor ezt az egész elcseszettül hideg államot, de tudod mit? Akár egész Kanadát... Olyan hévvel és lendülettel beszélek, hogy észre sem veszem, hogy lassan sikerül megérkeznünk valami kihaltabb placcra, ahol a főutat szabálytalanul nőtt, kopár fák szegélyezik. A farkasom szinte megőrül odabent, eszeveszetten rázza magát, az energiáim pedig szinte felrobbantják az egész kocsit. Persze, ha Duncan farkasát ez túlságosan zavarná, hát istenem... Váltson alakot a kocsiban, leszarom, neki kell majd kitakarítani vagy újrakárpitozni úgy is. A gumik csikorogva fékeznek le, ahogy lehúzódok az útról, és ha kell, akkor a nyakánál fogva rángatom ki Duncant a kocsiból, és hajítom el méterekkel odébb. Rohadtul pipa vagyok, keserű és csalódott. - És ha azt mondom, hogy nekem te kellesz? Akkor mit fogsz csinálni Corvin? Lenyomsz szkanderben a pocsolyára hígult véreddel? Azt hiszem, hogy eljött az a pont, hogy teljességgel megkattantam. De elegem van. Elég volt már az örökös elégedetlen marakodásból, abból, hogy mindenki képtelen megülni a seggén, hogy állandóan csak a szarkavarás megy. És elég volt abból is, hogy Duncan rendre azzal fenyeget, hogy le fog lépni. - Unom már a fenyegetőzéseidet. Unom már lelki traumákat, amikbe rendre belerántasz. De ha magadtól képtelen vagy visszafogni magad, akkor olyan pórázt fogok rád kötni, amit soha az életben nem leszel elég erős letépni magadról. Szadista apákban már úgyis van tapasztalatod. Hörgöm felé, és kurvára szarok a rohadt drága öltönykollekciómba, úgy eresztem ki magamból a Bestiát, mintha az emberi felem sosem létezett volna. Lassú léptekkel, hörögve közelítek felé, mert vagyok annyira kedves, hogy az utolsó szó jogán még egészen nyugodtan elküldhet a picsába.
Dühös voltam, de nem rá, hanem arra a kettőre, meg egy bizonyos szinten magamra is, s valahol meg kellett volna lepnie, hogy Cas végighallgatott, de annyira el voltam foglalva az önismétléssel, hogy szerintem azt se veszem fel, ha a közepénél egyszerűen leüt. Nem, tényleg nem féltem, szeretem és tisztelem, de félni sose féltem tőle, mástól se, azt kiirtottam magamból, vagy inkább mások belőlem, teljesen mindegy, de jobb is. Amikor befejeztem, kedvem lett volna másfelé nézni, mint rá, de az meg olyan gyávaság lett volna, mintha visszaszívnám az előbbieket és nem merném vállalni, amit mondtam. Nehezen, de álltam a pillantását, éreztem, hogy már ő is dühös, ami nem lepett meg, s lelkiekben már felkészültem pár újabb nyelv nélkül töltött napra. Elfelejtek? Mit felejtek? Hallgattam én szép csöndben, csak ott feszült meg az állkapcsom, hogy viseljem el a cseszegetést, mert megtehetik. Azt hiszem, a társalgóban bebizonyítottam, hogy nem igazán megy, mert én meg ezt tehetem meg, amíg élek. Maximum akkor változik a dolog, ha meghalok, vagy Castor konkrétan parancsba adja. Ahogy sorolja, hogy mi van, hogy mit nem tettem, és mit teszek, az egyre jobban dühít, olyan ez, mint valami átkozott mókuskerék, amiből tudod, hogy van kiút, de közben találod, pedig ott van az átkozott! - Kaptam egy jóvátételi listát, emlékszel? Mindent megcsináltam, arról nem tehetek, hogy rózsaszín hajjal akartak látni, meg eskető papként, a táncról nem is beszélve. Bognár ráállított arra a kóborra, oké, másnapra ott volt a kezében a jelentés. Azt pedig egy fél szóval nem mondtam, hogy elhagyom a falkát, csak hogy kiköltözök a hotelből, amíg ki nem dobsz, nem terveztem lelépni belőle. - Felhorkantam arra, hogy az ő döntései bökik a csőröm. - Lófaszt! Na jó, a féltékenység sajnos stimmel, a döntései közül pedig egyedül Norina zavar, de hogy én ezek ki nem mondom, az is biztos, inkább fújtatok még egy kicsit. Ő is dühös, én is, ami pompás, mivel egyikünk sem olyan, aki lassan lemeditálj a dühét, aztán méregtelenítő kúrát tart a zen nevében. Minden lelkesedés nélkül hagyom - haha, mintha lenne más választásom! -, hogy kitessékeljen a fülkéből, én aztán nem foglalkozok a zakóval, ha neki se kell, nem érdekel. Viszi a szatyrokat? Nem fogom kikapni őket a kezéből, minden ellenkezés egyelő lenne most a hígagyúak ostobaságával. Beültem a kocsiba, jah, nyilván nem azért jöttünk ide, hogy hazáig toljuk... meg egyébként nem is a hotel felé vettük az irányt. Úr isten, mondd, hogy nem Princess Peach 2. lesz belőlem! Azt nem élném túl... - Ez nem a te kudarcod - mondtam ezt minden indulat nélkül és kibámultam az ablakon, de közben rá figyeltem, nehéz lett volna másra a tomboló energiái mellett, amik korbácsként csapkodták a farkasomat, arcom meg-meg rándult, ahogy igyekeztem visszafogni magam. Ennek ellenére a szemem borostyánsárgába váltott és arcom is bestiálisabb lett, az ordasom a felszín alatt ólálkodott, nekem pedig komoly erőfeszítésembe került lefogni, hogy az Alfa vibráló ereje ne rántsa ki, mint borospalackból a dugót. - Jó, majd szerzek - morogtam kelletlenül, mert volt nekem büszkeségem, de... faszom az egészbe. - Ha máshogy nem megy, majd kérek kölcsönbe. Mondjuk valamelyik elit-farkasától. Mi a picsát vár tőlem, komolyan? Mit bizonyítsak, hova, kinek és mennyit? Hangyafasznyira voltam attól, hogy kiugorjak a kocsiból. Nos, nem kellett sokat várnom, hogy amúgy is kijussak, csak kicsit másképp, mint terveztem. Amint megálltunk, kihajított, én meg egy bukfenc után már pattantam is fel, mert nem heverészünk a koszos földön, csúnya dolog és egyébként sem kényelmes, hason csúszni meg ha nem muszáj, nem szeretnék. A véremre tett megjegyzésre rávicsorogtam, mert geciség volt olyanért beszólni, amiről... - Nem én tehetek róla! - üvöltöttem még emberként, de a hangomban érződött a farkas morgása, a tekintetem már egy az egyben az övé volt és kezeim is sokkal inkább mancsok voltak. - Nem én kértem, hogy harapjon be, se azt, hogy maradjak így! Soha ekkora erővel nem sütött még belőlem a keserűség, az önutálat, amit csak az szült, hogy ilyen vagyok: gyenge és semmire se jó. Idáig jutottam, önerőből meg rásegítéssel, és tök mindegy mit csinálok, sehogy se jó! Az apáknál elszakadt a cérna. A farkasom kirobbant belőlem, még teljesen az átváltozás végére se értem, már ugrottam Castor felé. ~ Nem én tehetek róla, hogy nem vagyok 16 éves csitri, akit megszánt a jótündérkeresztapa és átharapott! ~ Valahol csak belé tudtam mélyeszteni karmot, agyarakat, de ha félre ütött, az se érdekelt, a lendületemből mit sem veszítve, vad dühvel támadtam rá. ~ Nem én akartam azt a két faszt! Nem én kértem a pocsolya vérem! De az a farkas se én akartam lenni, aki hagyja a kölyköd meghalni! Tépjen szét... könyörgöm... tegye meg!
Bár lehet, hogy nem a legjobb a kapcsolatom az apámmal mégis úgy vélem egy ajándékot csak megérdemel a születésnapjára. A tortát Samre hagytam. A konyhában nem vagyok valami ügyes. Így míg tőle azt kap én valami mással akarom meglepni őt. Igazából fogalmam sincs, hogy mégis mit vehetnék neki, de nagyon is bízom abban, hogy a bevásárló központban majd találok valamit. Erre az alkalomra elég egyszerűen öltöztem fel. Minek öltözzek ki, ha csak egy ostoba vásárlásról van szó? Szóval a szokásos az öltözékem. Azaz kockás ing, farmer, tornacipő és amíg kint vagyok a szabadban még egy sapka is. Bár tudom jól, hogy még nincs tél, de azért nincs is olyan meleg, mint Washingtonban. Mindig is utáltam a bevásárlóközpontokat. A sok ostoba emberrel, főleg szőke cicababákkal. De természetesen egy húgi mellett lehetetlenség elkerülni az ilyen helyeket, meg valljuk be őszintén ilyen vészhelyzetekben nagyon is praktikusak. Első körben a ruházati üzleteket támadom meg. Általában a nem jut semmi jó az eszembe a nyakkendő mindig jó választás. Arra mindig van szüksége és bár már nem először kapja ezt tőlem mégis úgy gondolom, hogy örülni fog egy újnak. Mi mást vehetnék neki? Nem ismerem olyan jól. Sokat nem mesélt magáról. Inkább anyának köszönhető, hogy tudok róla egy két dolgot, de amúgy meg egy igazi rejtély a fickó. A megfelelő folyosóra érve meg is állok az első bolt kirakata előtt, hogy kicsit nézelődjek. Nem szeretnék egy olcsó dologgal megajándékozni, de azért nem is a legdrágábbat vásárolnám meg, hiszen még mindig csak diák vagyok...Lehet, hogy el kellene vállalnom valami munkát a suli mellett...De majd meglátjuk mennyi szabadidőm lesz és hogy fogom bírni.
Már majdnem egy teljes napja itt vagyok. Számomra ez a hely a világ vége és talán még azon is túl. Minden annyira más, mint Malibuban. Csendes, már már nyomasztóan csendes és a tetejében olyan az idő, mint otthon télen. Sienna nincs velem, ami persze teljesen érthető. Neki most meg kell ismernie a sosem látott rokonait, be kell illeszkednie, hiszen itt fog élni. Sokáig. Nekem meg.... még nem alakult ki mit kezdjek magammal. Menjek haza vagy maradjak itt egy kis ideig? Tényleg fogalmam nincs mit kellene tennem. A hotel is szép, de nem igazán találom a helyem. Csak járkálok fel és alá, mint egy tigris az állatkertben. Egyik cigarettát a másik után gyújtom. Lehet kapok egy oltári nagy lecseszést, hiszen ott éktelenkedik a folyosón egy kurva nagy dohányozni tilos tábla, de leszarom. Vizet engedek és elmerülök a habokban. A mai nap már harmadszor. Hát ez nem igaz.... el kell mennem valahová. De mégis hova a picsába? Be kellene pattannom a kocsimba és körbe kellene autóznom a környéket? Ehhez se sok kedvem van, de akkor mi legyen??? Megvan, csapok a homlokomra. Hogy ez eddig nem jutott eszembe. Pár göncöm van csak, hiszen az én kis autókám nagyon kellemes, ha száguldozni akar az ember lánya, de csomagtérrel nincs túlságosan megáldva. Minden kis helyet elfoglaltak Sisi cuccai és abból sem volt valami sok. Olyan okos vagy Nissy.... dicsérem magam. Csak van itt valami Pláza, ahol be tudok vásárolni, beszerezni pár rongyot. Csak találok valamit. Megtörölközöm, majd a közepes sporttáskához sétálok, amely jelen pillanatban a ruhatáramat jelenti. Nem fért be egyéb, pedig lett volna mit bepakolnom. Kész szerencse, hogy egyik ruhám sem túl nagy. Hosszasan turkálok a szegényes választék között. Más, normális embernek elég lenne ez egy hétre, magam részéről ez a táska és tartalma két napot sem képes lefedezni. Nehéz a választás, de egy nehéz szülés árán megvan a megfelelő. Belebújok a ruciba és a fésülködés sem marad el. Smink is kell, valami kis szolid. Nem telik bele pár perc és már odalent bőgetem a Mustangot. Indulás.....
Egy új megismeréssel gazdagodhattam most, Fairbankset negyed óra alatt körbe lehet autózni. Abba sem telik bele sok idő, hogy ráleljek a Plázára. Féltem tőle, de a Bevásárlóközpont elnyeri a tetszésem. Ugyan L.A.-ben vannak olyan helyek, ahol ekkora területen árulnak csak bugyit, de mindent be tudtam szerezni, amit elsőre akartam. Ennek megfelelően jó pár papírszatyor csüng a kezeimben és már kifelé indultam volna, de még hiányzik valami. Nem teljes valahogy a nap, még mindig nem az, nagy hiányérzet gyötör. Bele kell kötnöm valakibe, az majd talán helyrerakja a dolgokat. De ki legyen az? Körbepillantok a helyen. Nincs az a fenenagy tömeg de akad itt ember... és remélem megfelelő alanyt is találok egy kis játékhoz. Vannak itt fiatalok, öregek és hoppá, ott az emberem, szúrom ki magamnak a kockás inges srácot. Pont megfelelő lesz. Észrevétlen követem, majd mikor megállapodik egy kirakat előtt mellé sasszézok. Egy százszor is begyakorolt mozdulatsor következik. Mikor már úgy gondolom, hogy teljesen belemerült a kirakatba még közelebb libbenek és a fenekem beledörgölöm a karjába... -Mi a fasz....- fordulok felé és egy olyan ártatlan, meglepett képpel bámulok rá, mint aki a világon semmiről nem tehet. -Te mégis honnan veszed a bátorságot, hogy megfogdosol kisfiam???!!! - emelem fel a hangom és tekintetem már villámokat szór felé. Kisfiamnak szólítom ugyan, de a vak is látja, hogy idősebb nálam, bár nem túl sokkal.
Szeretnék minél hamarabb túlesni ezen a vásárláson, hogy ne kelljen olyan sok időt eltöltenem a plázában, hogy minél előbb hazamehessek. De ahogy a legtöbb pasinál nekem sem megy túl jól a vásárlás. Az az egyetlen szerencsém, hogy apának kell venni valami ajándékot és nem Samnak...Nah az egy még nehezebb eset. Ilyenkor inkább kérek egy listát a húgitól és kiválasztok egyet közülük, vagy néha csak pénzt kap. Abból legalább tényleg azt vesz, amit csak akar. Így neki is jobb, hiszen kiélheti a vágyait és mehet vásárolgatni, nekem meg legalább nem kell szenvednem az ajándékválasztással. Abban már nagyon is biztos vagyok, hogy apa kap egy szép, elegáns nyakkendőt. Az legalább hasznos lesz neki. Ha nagyon nem bírnám őt, ha nagyon utálnám akkor csak lekapnám az első nyakkendőt, amit találok és azt vágnám hozzá, de a sok ellenségeskedés ellenére azért legbelül ott mélyen mégis csak van egy kis szeretet irányában, hiszen mégis csak az apámról lenne szó. Annyira elmerülök a bambulásban, hogy észre sem veszem a közeledő leányzót, így csak értetlen tekintettel pillantok rá, mikor elkezd hisztizni itt nekem azok után, hogy nekem jött. Összeráncolom a homlokom és úgy pillantok le rá. Mégis mit képzel magáról? -Kisfiam? Mi a jó büdös francról beszélsz? Hozzád se értem! Te bolond vagy!-Azzal tovább is állok és inkább keresek egy másik üzletet. Nah pont az ilyen ostoba libák miatt utálok járni az ilyen helyekre. Lehet, hogy sok pasinak bejön az ilyen leányzók, de szerencsére én nem vagyok olyan. Egy váza lehet bármilyen szépen megformált, ha üres akkor nincs túl sok értelme neki.
Ha jól belegondolok világ életemben szerettem ezt csinálni. Egészen pici gyermekkoromban is minden új babysitternek is át kellett esnie egy ehhez hasonló, olyan beavatási szertartás-szerűségen. Nemes egyszerűséggel nekiálltam bőgni, hogy ellopott ezt vagy azt. A reakció pedig magáért beszélt. Ebből a technikából fejlesztettem tovább a jelenlegit, amely ha egy szép napon sporttá éri ki magát minden bizonnyal a nevemet fogja viselni. Sokszor is alkalmaztam az ismerkedés ezen módját még CA-ban és nagy többségében két reakciót váltottam ki vele. Az első, hogy köpni nyelni nem tudott az áldozatul kiszemelt és nem győzött bocsánatot kérni. Én meg.. vagy három emelettel feljebbről leereszkedtem hozzá és hatalmas kegyben részesítve megbocsájtottam. A másik, hogy az illetőnek leesett és mondott valami kedveset, mint például hogy „bocsáss meg de egy ilyen testet vétek volt nem megérinteni”. Ilyenkor egy pár haragos pillantás után enyhültem meg, de ez a srác itt és most..... -Bolond?!! Te tapperolsz és még én vagyok a bolond? - csattanok fel és már tényleg nem is emlékszem, hogy az egészet én provokáltam. Nem az lett belőle, amit terveztem, akartam és ez mérhetetlenül felbosszant. Mégis hogy jön ahhoz, hogy őrültnek tituláljon és egyáltalán. Még hogy hozzám se ért, hiszen éreztem a hátsómon tenyerét. Most meg letagadja, a pofátlanság teteje. Ott fortyogok kezeimben a számtalan papírzacskóval és csak akkor térek vissza a földre, mikor Thomas továbbáll. Még csak az kéne, hogy elhúzza a belét. Hamar utána eredek és még a kereszteződés előtt bevágok elé és útját állom. -Hé, most meg hová indultál? Ennyivel nem úszod meg öcsém! Kérj szépen bocsánatot! Rendben? Arcvonásaim hűen tükrözik a megbántott, megalázott védtelen lány arcát, nem hiába a gyakorlás meghozta gyümölcsét. Szemeim azonban másra utalnak. Amolyan „kérlek ne hagyj itt egyedül, mert szarrá unom magam” nézés.
El se hiszem, hogy mind ez velem történik. Ennyire azért nem lehetek szerencsétlen. Miért pont engem kell megtalálnia ennek a szerencsétlen csitrinek? Nincs jobb dolga, minthogy engem piszkáljon? Gondolom ezek szerint nincs…Ami viszont elég szánalmas. Ahogy kinéz nem hiszem el, hogy nem talál magának egy balekot, akit ugráltathat. A kérdéseire nem figyelek oda, csak úgy döntök, hogy lelépek innen, mert aztán nekem nem hiányzik egy nyafogós kislány, aki unalmában baromságokat talál ki. Már reménykednék abban, hogy ezzel el is van intézve a dolog, mikor hirtelen megjelenik előttem és arra akar rávenni, hogy bocsánatot kérjek. Hát azt várhatja! -Mivan? Én aztán nem fogok bocsánatot kérni olyanért, amit nem tettem meg. Akkor se nyúlnék hozzád, ha te lennél az egyetlen csaj ezen a kibaszott bolygón. Néztél te már tükörbe? Hogy nézel ki? Ha az apád lennék bezárnálak, mert így biztosan nem engednélek el.-Pontosan úgy néz ki, mint egy kurva, de ezt mégsem vághatom oda a fejéhez, bár ha így folytatja, akkor még ezt is kihozhatja belőlem. Pedig én aztán nem akarok vele durva lenni, de ha nem ért a szép szóból. -Hagyjál már békén. A játszóház ott van. Menj oda és foglald el magad, ha annyira unatkozol, de engem hagyj békén! Megértetted?-A hangom még nyugodt, de határozott. Nem kezdek el üvöltözni egy pláza közepén, de nálam is ki lehet húzni a gyufát.
Elmenni? Még mit nem haver! Nem volt kérdés, hogy utána megyek és elé vágok. Dühtől fortyogva, hiszen olyannyira sikerült beleélnem magam a szerepembe, hogy tisztán meg vagyok győződve az igazamról. Ha kellene a csillagokat is leesküdözném az égről, hogy a srác ért hozzám és én, mint ártatlan áldozat kiszolgáltatva a férfiak erőfölényének..... Ennek megfelelően tekintetem haragot sugároz, mikor az általam bizony száz százalékig jogosnak vélt bocsánatkérést sürgetem, de amit a srác a képembe vág.... „akkor se nyúlnék hozzád, ha....” meg „Hogy nézel ki?” a mondandója hegyes, felizzított tőrként mélyed a szívem kellős közepébe. Az utóbbi időben nem akadtam emberemre, sőt. Ha jobban belegondolok talán Thomas az első széles e világon, aki felvette a kesztyűt. Ki ugyan nem mondta, de centikre voltam egy jó alapos lekurvázástól. Minden bizonnyal ez nem az első eset, hiszen mint öltözködésben mint habitusban tettem róla, szent igaz de szemtől szemben.... haragos tekintetemet egyre inkább kezdte felváltani valamiféle meglepett, rácsodálkozó pillantás. Az új tapasztalat mit ne mondjak kellően a földhöz vágott. Az ismerőseim szinte kivétel nélkül tisztelettel beszéltek velem, még ha ez nem is feltétlen nekem szólt, hanem talán apám haragjától való félsznek. Vagy kaptak a tálcán kínált lehetőségen és éltek vele, de soha az életben nem tituláltak még ilyen burkolatlanul szánalmasnak. És ha végiggondolom.... bassza meg, igaza van! Pár szatyor kihullik a kezemből és nagy lelkierő kell ahhoz, hogy a kapuban toporgó könnycsepp ne hagyja ez szemem. Szép lassan kihátrálok előle és útjára engedem. Hátam a falnak döntöm és lesütöm szemeim. Arcom továbbra is jócskán piros, de ezen rózsákat már közel sem a düh és harag szüli. Sokkal inkább a szégyen.
Nagyon is meglep, mikor a kiscsaj hirtelen némaságba burkolózik. Arra számítottam, hogy még nagyobb hisztit fog itt nekem lerendezni, de e helyett csak azt látom rajta, hogy nagyon is sikerült megbántanom őt. Uram miért teszed ezt velem? Mit vétettem ellened? Minek kell egy kislányt a nyakamra sóznod? Úgy tűnik, hogy a csajnak csak a szája volt nagy és igazából nem is olyan hú de bátor...Vagy lehet, hogy még senki sem utasította vissza? Nos akkor már épp ideje volt. Ami nem öl meg az csak erősít. Ez esetben is igaz. Az élettől kell kapni jó néhány pofont, hogy életképesek legyünk. Nem élhetünk mindig burokban, szép rózsaszín világban, ahol minden úgy történik, ahogy azt szeretnénk. Most talán kipukkasztottam a leányzó buborékját, de azt hiszem jobb is, hogy megtörtént. Csendben figyelem ahogy elvonul a falhoz hátra hagyva pár csomagot. Egy hangos sóhaj szökik ki a számból, majd lehajolok a csomagokért és pár lépést megteszek a szőkeség felé. -Nah gyere meghívlak egy forrócsokira. Csak ne kezdjél el itt bőgni nekem!-Csöppet sem örülök a dolognak, de hát nem vagyok annyira bunkó, hogy így itt hagyjam. Tudom jól, hogy édesanyám fortyogna a dühtől, ha megtudná, hogy faképnél hagytam egy sírdogáló lányt. Egy forrócsoki, amitől összekapja magát utána irány haza!
A buborék valóban kipukkant. Valahol mélyen tudtam, hogy ez egyszer be fog következni. Csak arra nem számítottam, hogy ez a csúfos eset ilyen hamar megesik. Erősnek, sérthetetlennek éreztem magam. A világ királynőjének, akit most letaszítottak trónusáról. Oda a buborék, amelyről meg voltam győződve, hogy oly vastag a fala, mint száz elefánt bőre. Amely óvott, védelmezett eddig és lehetővé tette, hogy az iménti szemét húzásaimat büntetlenül gyakorolhassam újra és újra. Én tapostam mások lelkét a sárba eddig most pedig a sajátomat láthatom, amint elmerül egy zavaros pocsolya fenekén. Mondanom sem kell, nagyon nem tetszik ez az új szerep. Fenekem nekinyomom a műmárvány borítású falnak és leszegem a fejem. Bőgni akarok, de ahhoz sincsen erőm. Összetört valami, fejét vesztette az eddig ismert rendíthetetlen szobor, ami voltam. A srác pár szavától semmivé lettem, olyasvalami amit egy apró fuvallat elrepít, mint egy falevelet. Vagy inkább harmatos pókháló, amely eddig elkapta és nem eresztette áldozatait, hogy mikor a pók megjött akkor és úgy vezesse át a legyet sorsának beteljesülésébe, ahogyan és akkor, amikor úri kedve úgy hozza. Most pedig? Széttépett és sorsára hagyott fonalakat lenget csak a szél, amelyek talán a holnap reggelt sem élik meg. Csendben várom, hogy a srác kiélvezze diadala pillanatait és tovább álljon. E helyett felém lép, nem el tőlem. ~Menj! Ne kínozz tovább!~ elmém üvölti felé, de hang nem jön ki a torkomon. Csendben vagyok, és ez a csend a szégyenem szimfóniája. Megadom magam, minden egyes porcikám fehér zászlót lenget. Nem vagyok képes tenni semmit, csak tűröm hagy fejezze be a hegyi beszédet. Döngöljön a betonba, taszítson a porba, sárba. Csak legyen végre vége ennek a pillanatnak. Amitől félek nem történik meg. Nem kapom a nyakamba a további szidalmakat, helyette egy meghívás, melyre teljes mértékben érdemtelen vagyok. Ez alatt a pár perc alatt még egy új dolgot kellett megtapasztalnom, a megbocsátást, a könyörületet, mely cselekedetek eddig ismeretlenek voltak. Persze tudtam melyik miben rejlik, de magam soha nem alkalmaztam. Nem merek ránézni, lesütött szemekkel hajolok le a földre hullott csomagokért. A következő pillanatban pedig már továbbra is némán kullogok fél lépésre lemaradva Thomas mögött. Leszegett fejjel, mint valami cseléd. Nem tudom, nem is érdekel milyen helyre megyünk. Normál esetben hatalmas hisztit csapnék, ha valami gyorséttermi szarságot akarna velem megitatni, amely még köszönő viszonyban sincsen a csokoládéval, de most ez is elmarad. Csak akkor szólalok meg, mikor már ott ülünk és várjuk az italunkat. -Nem tudom mit mondjak. Nagyon sajnálom ezt az egészet! - töröm meg a csendet olyasféle hangon, amely csak egy centire van a bőgéstől.
Komolyan nem értem ezt a csajt. Igazi tapló módjára viselkedik, majd ha nem hajol meg valaki az akarata előtt már ki is borul. Ezek szerint neki is csak a szája nagy. Valami nagy gáz lehet vele. De miért pont engem talált meg? Miért nekem kell rajta segíteni? Nem azért jöttem ide, hogy valami lelkipásztort játsszak. Csöppet sem érdekel a csaj... De akkor meg miért is sajnáltam meg egy kicsit... Ez biztosan anya miatt van. Ő hajtogatta folyamatosan, hogy ahol tudunk segítsünk a rászorulókon. És úgy tűnik ez a lány most rászorul, de lehet, hogy azért egy agyturkásszal jobban járna, mint velem. Csendben sétálunk el a kávézóig, ahol ki is választom az egyik szabad asztalt és helyet foglalok. Ne várja, hogy kihúzom neki a széket. Ennyire nem vagyok lovagias. Örüljön neki, hogy kap egy bögre forrócsokit azok után, hogy így viselkedett. Ha ebből nem tanul, akkor semmiből. Én meg nem vagyok az apja, hogy megneveljem. Kezembe veszem az itallapot, amíg várjuk a pincért. Mivel én nem ihatok ilyen finomságokat valami mást kell választanom, de a nézelődésemet csaj sajnálkozása szakítja félbe, így egy nagy sóhajjal becsukom a kis füzetet és leteszem az asztalra, hogy Őt figyelhessem. -Hé figyelj! Én nem akartam így viselkedni veled, de mit vársz, ha te magad ilyen vagy? Miért kellene másnak kedvesnek lennie veled, ha te nem tiszteled őket? Komolyan nem értelek téged!...De nem kezdek el neked itt papolni, mert nincs jogom hozzád. Nem ismerlek, nem vagy a gyerekem, rokonom. De szerintem ezen gondolkozz el...Nah meg az öltözködéseden!-És többet már tényleg nem is akarok mondani. Nagy örömömre a pincér is megérkezik így rendelek is egy forrócsokit, meg egy üveg vizet. Az bőven elég lesz nekem.
Komolyan. Minden egyes pillanattal közelebb vagyok ahhoz, hogy elsírjam magam. Ha ezt valaki nekem elmeséli, hogy ilyesmit megtettem vagy meg fogok tenni.... Nos, az a minimum, hogy arcon köpöm, persze miután jó alaposan megruházom. És most itt ülök, remegek mint a nyárfalevél és ismerkedem az eddig ismeretlen érzéssel, a szégyennel. Talán ez az első pofon amit életemben kapok. Persze a pofont átvitt értelemben értem. Természetesen kaptam már egy két fülest. A többségét féltékeny barátnőktől, tegyük hozzá teljes joggal. De akkor volt erőm megvédeni magam és nem volt példa olyan alkalomra, hogy ne emelt fővel jöjjek ki egy ilyen szituból. Mindig én nyertem. Vagy visszapofoztam vagy pedig előadtam a nagy jelenetet és még ők kértek bocsánatot, amiért azt merték feltételezni egy ilyen szentről, hogy akár csak ránézett a pasijukra. Én meg persze kegyesen elrebegtem, hogy megbocsájtok és közben felidéztem az említett fickó hogy evett a tenyeremből, vagy egészen máshonnan. Most meg? Itt ülök összegörnyedve és hallgatom az újabb helyre igazító beszédet és csak pillázok. -Én.... ő.... de...... Semmit nem tudok mondani, pedig próbálok bekapcsolódni a beszélgetésbe. De nem megy, egyszerűen nem megy. Mi a szar van velem? Mintha csak Thomasnak lenne egy harmadik, láthatatlan karja, amellyel alaposan betömi a szám. Csak mikor befejezte mondandóját, csak akkor vagyok képes két hangos szavaknál többet kimondani. -Amit tettem szemétség volt, belátom. De a ruhámmal mi a baj? - kérdem kikerekedett, csodálkozó szemekkel. Hát nem vagyok vonzó? Még ezt is megkapom. Egek minden angyala! Jöjjetek és üssetek le, szabadítsatok meg kínjaimtól! -Nem tudom miért csináltam, hidd el kérlek! Talán azért, mert eddig soha nem volt, aki nemet mondott volna..... Félre ne érts, nem vétkest vagy felelőst keresek, csak.... csak.... nem tudom. És valóban fogalmam nincs róla, hogy miért mentegetőzöm, hiszen ezt sem kellett még soha megtennem, de valahogy jól esik kiadni magamból. -Komolyan, soha az életben nem voltam más, és most jöttél és kinyitottad a szemem. Te.... Te... Ó basszus! Alanis vagyok..... - mutatkozom be és felé nyújtom a kezem. És igen, életemben most először rettegek, hogy nem fogadja el.
Nem igen állt szándékomban a mai napon megríkatni egy lányt, és nem is hittem volna, hogy a jelenete után összezuhan. Olyan magabiztosnak tűnt. Nem először találkoztam már ilyen lánnyal, aki azt hitte, hogy bármit megtehet következmények nélkül. Általában az ilyen lányok gazdagok, a szüleik elhanyagolják és a dadusukat tartják az anyjuknak, durva esetben legjobb barátnak. Biztosan nincsenek neki igaz barátai és mivel iszonyatosan unatkozik, így nem marad más, minthogy másokat szívasson. Pechemre (vagy az övére) a mai kiszemeltje én voltam, viszont én nem mentem bele a kis játékába. A kérdését hallva kikerekednek a szemeim és ismét végigmérem őt. Remélem nem kérdezte komolyan. Hogy hiheti azt, hogy ez így van jól? -Figyelj én nem akarlak megbántani, de ha a húgom így öltözködne bezárnám a szobájába. Ha szereted, hogy a pasik csak kihasználnak és csak trófeaként tekintenek rád, akkor nincs baj az öltözködéseddel. De ha szeretnéd, hogy tiszteljenek, hogy…már ne is haragudj, de ne egy lotyót lássanak, akkor kicsit több ruhát kellene viselned. Nem azt mondom, hogy öltözz be apácának, de gondolom nem szeretnéd, ha utcalánynak néznének. Hidd el…Ha erre odafigyelsz sokkal rendesebb palikkal hozz majd össze a sors. DE! Ez a te döntésed. Én csak megosztottam veled a véleményem.-És erről már nem is igen akarok beszélni. Én biztosan nem akarnék egy olyan barátnőt, aki így öltözködik, de az is igaz, hogy nem vagyok egy átlag. A bemutatkozás és a felém nyújtott kéz meglep. Szóval szorult belé némi illem is? Ez aztán a kellemes csalódás. Egy halvány mosoly kúszik az arcomra, ahogy elfogadom a kezet és megrázom azt, miközben én is elárulom a nevem. -Thomas!-Mutatkozom be röviden, majd szépen elengedem a kacsóját. Ahogy figyelem őt egy újabb sóhaj fut ki a számon. Miért pont én? -Talán ideje volt annak, hogy valaki nemet mondjon nem gondolod? Remélem ezek után többször meggondolod a dolgokat és nem csinálsz az előbbiekhez hasonlókat…De tudod mit? Ez már a múlt. Túl vagyunk rajta…Sajnálom, hogy miattam sírtál. Nem volt célom, de nem viselem jól, ha hülyének néznek…Szóval mesélj magadról!-Talán ezzel végre elterelhetem a gondolatait erről a témáról. Már kezdem nagyon unni. Bár igaz az élete sem igen izgat, de ha ezzel jobb kedvre deríthetem.
Egy óra előtt pár perccel már a Bentley Mall folyosóján sétáltam végig. Kicsinosítottam magam, mert az átlagos hétköznapokon még egy gramm sminket se szoktam felkenni magamra. Tudom, hogy csak vásárolgatni fogunk Alice-el, de ha már nő vagyok, időnként nem árt nőiesen öltözködni. Amikor megérkezem a megbeszélt találkozási helyre, Alice-t még nem látom, de ez nem gond, mert én érkeztem kicsit korábban. Leülök az üzlettel szembe levő padra, leteszem magam mellé a táskámat, aztán keresztezem egymáson a lábaimat. Tekintetemmel követem egy darabig az előttem elsétáló emberek alakját, aztán az üzlet kirakatába kiállított próbababákra siklik a pillantásom. Egyik oldalon a férfi divat legújabb kollekciója, másik oldalon pedig a női van felsorakoztatva. Véletlenül tűnik fel, hogy a férfiruhák oldalán az egyik próbababa női baba, csak a parókát levették a fejéről. Mellkas tájékon viszont domborodik a zakó alatt. Ezen jót derülök. A babákról a csuklómon levő ékszerórára siklik a pillantásom. Kereken egy órán áll a mutató. Oldalra emelem a fejem, és ki is szúrom a közeledő Alice-t. Felállok a padról, kézbe veszem a táskámat, majd széles mosollyal az arcomon üdvözlöm. - Órát lehetne igazítani hozzád! Szia! – Sokan szólják le a nőket, hogy képtelenek időben odaérni valahova, pedig szerintem ez nem függ attól, hogy valaki férfi vagy nő. Ismerek olyan férfiakat, akik mindenhonnan elkésnek, és nem tudnak időben elkészülni. Én a civil életben rugalmasan kezelem az ilyet, csak a munkában nem szeretem a késlekedést, hiszen minden másodperc számít. Életek múlhatnak a késlekedésen. - Itt kezdünk? – Intek az üzlet irányába. Csak el ne felejtsem, hogy cipőt is kellene majd néznem.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Már rég nem voltam vásárolni, már rég nem költöttem magamra. Na jo igaz ott volt Abieék esküvője, akkor egy kisebb vagyont hagytam ott a ruháért, de azt nem vehetem fel egy hétköznapon. A szekrényemben igen régiek a ruhák, van sajnos ami kilyukadt, vagy elkopott, így muszáj lesz kicsit felújítani a készletet. Örülök ennek a kis kikapcsolódásnak Camille-al. Végre nem munkával, vagy a tanulással fogunk foglalkozni, hanem csak hátköznapi dolgokkal. Rég volt erre alkalmam. A plázába érve kissé elveszettnek érzem magam. Sosem szerettem az ilyen nagy helyeket, mindig is túl sok az ember, de igaz az jó benne, hogy minden bolt egy helyen van. Miután megtudtam, hogy merre is vannak a ruházati üzletek el is indulok az emeletre, ahol egy kis sétálás után már meg is pillantom Camille-t. Egy széles mosoly kúszik arcomra a nő láttán. -Szia. Oh köszönöm, de látom te előbb érkeztél. Remélem nem vártál rám sokáig.-Előbb is ideértem volna, ha nem tévedek el, de bízom benne nem várattam meg sokáig. A bolt felé pillantok, amerre mutat majd egy bólintással jelzem a válaszom. -Részemről rendben!... Amúgy hogy vagy?-Kezdek el érdeklődni felőle.
- Egyáltalán nem! Pár perce érkeztem csak én is. – Legyintek mosolyogva. - Mivel jöttél? – Ha messzebbről érkezett, akkor gondolom nem gyalog tette meg a távot. Neki is szüksége van persze a testmozgásra, függetlenül attól, ami történt vele, de csak módjával, és inkább többször keveset, mint egyszerre sokat. Túlságosan megterhelné vele magát. - Azért kérdezem, mert ha végeztünk, akkor szívesen elviszlek. – Nagyon odafigyelek másokra, a környezetemben élőkre, azokra pedig fokozottan, akik valamilyen oknál fogva sajnos hátrányos helyzetben vannak. Természetesen vagyok annyira figyelmes, hogy ezt ne érzékeltessem, mert senkinek se esik jól. - Alapvetően nem tervezek annyira sok mindent venni, de egy női vásárlás általában táskahegyekkel ér véget. – Nevetek vidáman. - Azt hiszem, most már minden rendeződik. Az albérlet is kezd átalakulni raktárból otthonos lakássá, szóval nagyon remélem, hogy onnan nem kell mostanában elköltöznöm, mert kezd undorom lenni a papírdobozoktól. – Emmett segített nekem új albérletet keresni. Először persze voltak kételyeim, mert annyira sok kép nem volt róla, és nem is fotózták a helyiségeket valami előnyös pózból, de amikor személyesen is megtekintettem, akkor nagyon megtetszett. Közben persze beérünk a ruhaboltba is, ahol egy készséges eladónő rögtön odasiet hozzánk, hogy megkérdezze, segíthet-e valamiben. Én a részemről megköszönöm, de elutasítom a segítségnyújtását. Szeretek nézelődni, és magam rábukkanni olyan darabokra, amik esetleg megfelelnek az elképzelésemnek. - És te hogy vagy? Hallottál Benről mostanában? – Kérdezek róla is, és az öccséről is. Bent már egy évtizede ismerem. Én voltam a mentora, miután csatlakozott a Québec-i protektorátushoz. Sokszor emlegette a nővérét, mindig szeretettel beszélt Alice-ről, talán ezért is találtam meg Alice-el olyan könnyen a közös hangot, amikor év elejével átkerültem ide, Fairbanksbe. - Te jó ég! – Szisszenek fel halkan, amikor az egyik tetszetős farmernadrágnak megnézem az árcéduláját. – Mivel varrták, aranyszállal, hogy ennyibe kerül? – Lehet, hogy sikerült elsőre kifognom a bevásárlóközpont legdrágább butikját? Nem szeretek sok pénzt kidobni ruhaneműkre, még akkor se, ha nagyon tetszenek. Egyszerűen sajnálom rá a pénzt.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Ennek örülök! Amúgy busszal. Kedves a felajánlásod, de nem szükséges. Nincs messze és nem akarlak fárasztani vele.-Csak egy negyedórás út, még át sem kell szállnom. Én mindig is szerettem a tömegközlekedést. Na jó akkor nem igen, mikor heringek módjára össze vagyunk préselve a metróban, vagy buszon. Persze néha érdekes alakokkal tud találkozni az ember, de addig is nézelődhet, sőt akár még új ismerősöket is szerezhet, csak jó helyre kell ülni. -Én is csak egy két ruhadarabra gondoltam. Ezer éve nem voltam vásárolni és ideje lenne kicsit felújítani a ruhatáram.-A legtöbb ruhát, amit imádtam már nem tudom hordani a lábam miatt. Vagyis képtelen lennék felvenni őket azzal mindenkinek mutogatva a műlábam. Persze nem fogok őket kidobni, vagy elajándékozni, mert reménykedem abban, hogy egyszer majd sikerül ezt a félelmemet is legyűrni és ismét képes leszek rövidebb ruhákat, szoknyákat is felvenni. -A költözés sosem jó dolog. Bár mondjuk mikor én ide költöztem alig vártam, hogy végre elkezdhessek egy új életet. Nem mondom azt, hogy nem volt nehéz döntés meghozni ezt, de még most is úgy vélem, hogy megérte.-Mindannak ellenére, hogy az életem nem éppen a legnormálisabb módon halad előre. Nézzük a dolgok jó oldalát... Nem unalomba fogok belehalni. -Amúgy ha bármiben segíthetek szólj ám!-Bár ezt már nem először jelzem felé. Örömmel segítek neki, akár pakolásban, akár tervezésben, festésben. Talán nem vagyok a leggyorsabb, de legalább amihez hozzá kezdek azt precízen végig is csinálok. Én is visszautasítom szegény nő ajánlatát. Még azt sem tudom pontosan, hogy mit is szeretnék, így nehezen tudna segíteni. Camille kérdésétől kissé szorongni kezdek és nem túl vidáman válaszolok is rá. -Ehm... Nem nem hallottam. Legalább már egy hete nem érem el... De elehet, hogy több. Bevallom őszintén kezdek érte aggódni.-Anyuék azt mondták, hogy nem kell félni,megvan, csak elment túrázni, vagy valami hasonló. De nem értem, hogy nekem miért nem szólt erről? Az biztos, hogy ha hazaér akkor kap tőlem egy jó nagy adag fejmosást. Tudja jól, hogy mennyire tudom őt félteni... -Mellesleg meg vagyok köszönöm. Próbálom utolérni magam a munkában.-Elterelni a gondolataimat egy bizonyos személyről. Idióta vagy Alice... Ahogy én is elkezdem nézegetni a felsőket szintén rájövök, hogy nem éppen a legolcsóbb. No nem baj, legalább meglessük magunknak, hogy mit nem fogunk megvenni. A felsők között egy ruhán akad meg a a tekintetem. Azonnal leakasztom a helyéről és a magasba emelem, hogy jobban szemügyre vegyem. Milyen jó is lenne felpróbálni... És azzal vissza is teszem a helyére, hogy tovább nézelődjek.
Kezdőlap
