- „...ez egy remek lehetség és megszervezed ide a pompomlányok edzését.”- tettem eleget a kérésének a magam pihent módján, bár sejtem, nem épp így gondolta, de hé! Ő mondta, hogy mondjam ezt, szava nem lehet, a kérése teljesítve lett. - Szuper, akkor ezt megbeszéltük. Majd előtte azért majd megkereslek, el ne felejtsd. - bólintottam rá vidáman, azt meg, hogy milyen edzést tart... őszintén? Amíg semmi törvénybe ütköző nincs benne, addig mondhatni, áldásom rá, némi változatosság úgy sem árt a fiúknak, meg legalább Prim is jól szórakozhat. - Aham. Talán... az Alíz csodaországban? Az elég pihent meg degenerált mese ilyesmihez, bár lehet, tévedek.- az igazat megvallva annyira nem szoktak lekötni, már rég kinőttem belőlük, meg amikor még kiskölyökként a rajzfilmes korszakomat éltem, többnyire akkor sem ezek a hercegnős-lányos mesék ültettek oda a képernyő elé. Ó, vigyázok, és ne aggódj, nem hagyom őket. - vigyorogtam továbbra is, szándékosan nem pontosítva a korábbi megjegyzésemen, mert... nem. Piszkálja csak a fantáziáját, majd meglátjuk, meddig bírja megállni, hogy rákérdezzen. - Passz, azért annyira nem pang az ingatlanpiac, hogy olyan lehetetlen dolog lenne új lakhelyet találni. - tárom szét a kezeimet, mert ha elrugaszkodik attól, hogy valami ismerősénél lakjon, akkor elég széles a választék, nem hiszem, hogy sok időbe telne új lakást találnia. Akár Anchorage-ban, vagy bárhol máshol, ha költözésre adná a fejét. - Ja tényleg, a macska... Ezek szerint még megvan. - úgy látszik, ott még mindig tart a szerelem, már ami a macskát illeti... én birka, meg jól megszívtam, hogy a jámborabbat postáztam neki a kis vörös Garfield helyett. De hát honnan tudhattam volna, hogy melyik milyen lesz nagyban? Örültem, hogy legalább egytől sikerült megszabadulni, ami nem az, hogy megtanítom „úszni”, vagy kirakom az út szélére tél kellős közepén... - Oké, ne felejtsek el valami GPS-t vagy poloskát elrejteni nálad, ha legközelebb arra járnék... - ha kihívás, hát legyen. Mint ha olyan lehetetlenség lenne megtalálnom. Amúgy nem valószínű, hogy ilyen titkosügynökös módszerekhez folyamodnék, de a gondolattal azért jó eljátszani. - Hajjaj... - forgatom a szemeimet, inkább nem dicsekednék vele, hogy mennyire lehettem lehengerlő, mert elég gáz lehetett így utólag visszagondolva, de most már úgy is mindegy... ami történt, megtörtént. - Szerintem bármelyik ismerősünket megkérdeznéd, aki nem itt lakik a városban, akkor azt sem hinnék el, hogy van egy tíz éves lányom. - vontam vállat, mert más dolog az, amit a külvilágnak mutat az ember, mert más dolog a valóság, amit csak kevesen tudnak. Ettől függetlenül abba mondjuk beletrafált, hogy tényleg nincs a zsebemben gyűrű, és edzést sem tartok vele... - Nem értem mi bajod, jól áll a rövidebb haj. Lassan megint lehetne vágatni belőle, nem gondolod? - billentettem oldalra a fejem, mint ha épp alaposabban megnézném magamnak a frizuráját, csak hogy érezze a törődést. Tudom, hogy imádta azt a hajvágást, de hé! Ott is ő akart fogadni, én ártatlan vagyok! - Na jó, tudod mit? Inkább lapozzunk. - kellett nekem felhozni az egészet, csak nem fogok nekiállni magyarázkodni, hogy ilyen szituban kinek a helyében lenni idegtépőbb, aki semmit sem sejt az egészben, vagy aki az egészet megszervezi? Jó, tudom, akkor a jégen a szervezés is nulla volt, szóval... lapozzunk. Inkább töltök két pohár whiskyt, hogy aztán koccintsunk egyet a viszontlátás örömére, igaz, én annyira nem tüntettem el gyorsan a pohár tartalmát, mint kedvenc vérfarkasom. - Sok mindenről nem igazán... sőt... mondhatni semmi extra nem történt mostanság. - vontam vállat, miközben erősem törtem a fejem, hogy vajon mi olyanról tudnék beszámolni, ami tényleg eltér a hétköznapok megszokottságából, de ami azt illeti, nem igazán jutott eszembe semmi, olyan igazán említésre méltó. Igaz, túl sokáig a gondolkozással sem jutottam, hisz közben Prim csap le rám, hogy elkezdje a zsebemet taperolni... - Prim, mégis mit kere...- sel ilyen bőszen, érdeklődném meglepetten, ha a következő pillanatban nem csapódna ki az ajtó, hogy az egyik titkárnőnk jelenjen meg az ajtóban. - Mr. Carter! Épp az imént beszéltem Mr. Reeves-szel, és az iránt érdeklődik, hogy... óóó, csak nem rosszkor jöttem? - fagyott le egy szempillantás alatt, miközben tanácstalanul topogott a küszöbön – maradjon, és tovább mondja, vagy inkább most rögtön kereket oldjon?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Hmm, talán ez az edzés igazán szórakoztató lesz és mulatságos. Sose kellett félteni, meg sose voltam olyan, aki vakságot fogadna bármilyen értelemben is. Jó lesz, csak Jackson meg ne bánja, mert esetleg annyira jól sikerül, hogy onnantól kezdve engem akarnak edzőnek. Szép is lenne… - Mi bajod azzal a mesével? Amilyen őrült világban élünk szerintem simán el mehet. Főleg, hogy tudjuk nem minden fekete és fehér. – pillantottam rá mosolyogva és ártatlanul. Tény, hogy nem éppen kisgyerekeknek való mese, de szerintem egyáltalán nem degenerált. Kezdett olyan érzésem lenni, hogy direkt nem pontosít, hiszen ismer már annyira, hogy tudja nagyon is piszkálja a csöppet se szent fantáziámat, de akkor se fogok rákérdezni direktbe. Nem, inkább lenyelem a békát, még ha roppantmód nehéz is. - Nem is mondtam, hogy lehetetlen. Főleg, hogy van saját lakásom is, csak éppen más lakik ott. – avattam be kicsit. Amikor Rhydian átharapott, akkor értelemszerű volt, hogy hozzáköltözzek. Wendynek meg amúgy is pont kapóra jött egy üres kis lakás, így mind a ketten jól jártunk. Neki csak a számlákat kell rendezni, nekem meg nem kell attól tartanom, hogy szétszedik a házamat. Na, meg így legalább akkor ugorhatok be, amikor csak szeretnék, vagyis többségében. - Miért ne lenne? – pillantok rá kicsit érthetetlenül és kérdőn, mert nem értem, hogy mit várt. Netán azt, hogy majd a farkasommal felfaljuk egyszer vacsorára? Nem csak én lennék rá képtelen, de a farkasom is. Eléggé megszerette már Picurt. – Ezek szerint a tiédnek félnivalója is akad? – érdeklődtem óvatosan és ha bármi olyat mondott, hogy igen, vagy éreztem, akkor biztos lehetett abban, hogy egy tockost be fog zsebelni. GPS és a többi megjegyzésén csak elnevetem magam és még legyintettem egyet. A pillantésom meg olyan volt, hogy úgyse mered, meg abban mi lenne a kihívás? Ja, meg ha ilyet tenne, akkor valószínűleg utána meg is enném. - Szerintem azt még mindig könnyebben, mint azt, hogy nősülni készülsz. Szerintem nem ritka a sportvilágban, hogy… - de inkább elharapom a mondat végét, mert talán még se kellene arról beszélnem, hogy miként szokott néha csak úgy becsúszni egy-egy gyerek, meg szerintem ő se venné túlzottan jónéven az ehhez való hasonlítást, így kivételesen lakatot teszek a számra. - Menj a pokolba. – s ha elég közel volt, akkor nem túl erősen, de belebokszoltam a hasába, hogy ő is érezze a törődést. Komolyan még jó pár hónap kell, mire eléggé hosszú lesz, vagyis olyasmi, mint korábban. Még csak az kéne, hogy álmomban levágja… Szerintem ő se akarja az oroszlán bajuszát húzgálni. Csak széttárom a karomat, hogy felőlem lapozhatunk. Hamarosan pedig whiskyvel töltődik meg két pohár. Az ital jellegzetes illata könnyedén tölti be a köztünk lévő teret. - Ennyire unalmas és kertvárosi életet élnél mostanság? – szólaltam meg csöppet se komolyan, de egy alkat nem hagytam volna ki, ha éppen az agyát húzhattam. Másrészt meg régebben, ha nem éppen megöltük egymást, akkor is történt valami, ezért is volt fura, hogy ennyire nem történt semmi se… Talán minden kapcsolat tényleg másabb. Bár én tuti nem bírnék túl sokáig eseménymentes életet élni. Kell a kaland, a különféle programok és stb, de hát nem lehet mindenki örökmozgó. A véleményemet meg inkább teljesen megtartottam magamnak. Habozás nélkül csaptam le a zsebére, de ahogyan ő se tudta befejezni a mondatod, úgy én se tudtam válaszolni, mert valaki megjelent. - Nem erre szokás azt mondani, hogy a lehető legjobb időzítés. Főleg, ha az ember nem kopog… - szólaltam meg alig hallhatóan, de ennek ellenére az ismeretlen még a nő is hallhatta, majd a következő pillanatban, ahogyan megfordultam úgy tettem, mintha éppen a rúzsomat akarnám megigazítani. Ha már közben kicsit guggoltam is, mire benyitott az illető, akkor játsszuk jól a szerepet, hogy éppen olyanon kapott minket, amin nagyon nem illendő…. Ohh, én ne akarnám Jacksont szívatni? - Arról nem volt szó, hogy édes hármas lesz. – pillantottam ártatlanul Jacksonra, majd a nőre, miközben a harmadik félt végig is mértem. – Bár felőlem jöhet, elég nagy az asztal, viszont akkor még több whiskyt kérek. – tettem még hozzá, majd amikor Jacksonra pillantottam akkor az ártatlan mosolyból inkább cukin „ördögi” lett…
- Nincs vele bajom, csak nem köt le túlságosan. Mondjuk a film is elég elvont volt... - tettem hozzá a véleményemet, nem tudom, Prim látta-e, vagy egyáltalán képben van-e a film változatokkal, vagy csak a mesével... vagy egyiket se látta volna? Tudja a fene. - Akkor meg? Mást nem közlöd vele, hogy szevasz, kéne vissza a kecóm, keress másikat. Vagy beköltözöl mellé. - vonok vállat, igazából ő tudja... egy kis garzonom nekem is van New Yorkban, de az most üresen áll, szándékosan nem adtam ki másnak, mert nem voltam biztos benne, hogyan alakulnak az itteni dolgaim... és ha már hazamegyek, hadd ne csak anyámék házára tekintsek szállásként. - Passz. Elkóborol? Valami mérgezett egeret eszik? Elcsapja egy autó? - találgatok hangosan, nem feltétlenül arra gondoltam, hogy ő tette el láb alól, elég kreatívak a macskák ilyen téren - Bár mindig elfelejtem, hogy ezeknek a dögöknek kilenc élete van. - fűzöm hozzá, arra meg, hogy félnie kéne a mieinknek, csak vállat vonok - Dehogy akad... agyon vannak kényeztetve, így is túl jó dolguk van. - jegyzem meg némi túlzással, agyonbabusgatva biztosan nincsenek, részemről legalábbis biztosan, és ha nem Savannah-tól örökölt szobacicák lennének, tuti, hogy úgy repíteném ki őket az udvarra, hogy a lábuk se érné a földet. De amilyen kis életképtelen dögök, így nincs szívem kirakni őket mondjuk télen a méteres hóba... Már épp visszaszólnék valami poénos megjegyzéssel, amikor meghallom az elcsípett fél mondatát, és egyből összeszűkül a szemem, akármennyire is tartja meg magának a gondolat végét. - Nocsak... csak nem beálltál népszámlálási statisztikai elemzőnek, hogy ennyire képben vagy az ilyesmivel? Amúgy vicces, hogy pont a sportvilágot emlegeted, nekem speciel egy ilyen ismerősöm sem rémlik, pedig elég sok sportolóhoz van szerencsém. Eddig azt hittem, az ilyesmi a politikusoknál divat inkább. - jegyzem meg némileg sértetten, és már arra sem veszem a fáradtságot, hogy felvilágosítsam, esetünkben Mayával azért kicsit más volt a képlet, nem valami felelőtlen, egyéjszakás légyott eredménye... Mint amire az emberek 99%-a gondolna egy ilyen beszólás után. - Ha egyszer menni kell, valószínűleg úgy is oda... Több az ismerős. - jegyzem meg a hasamat dörgölve Prim „támadása” után, arrébb is lépek, mielőtt megint kiskakaskodni támadna kedve, mert visszaütni meg úgy sem fogok, még akkor sem, ha ilyen játékos civakodásnak szánta. - Unalmasnak azért nem mondanám, de tény, hogy nem olyan akciódús a kertvárosi élet, mint valami Marvel film főszereplőjéé. - egyébként is, az őrzők közt is informátor vagyok, nem harcos vagy csatamágus, hogy elsők közt essek neki a vérfarkasoknak, ha valami olyat csinálnának... én csak szép csendben kémkedek utánuk, ha úgy van, aztán más végzi a piszkos munkát ilyen téren. Amikor pedig a koccintást követően Prim lecsap a zsebeimre, csak értetlenül pislogok rá, hogy most meg mi van...?! Igaz, nem kell sokat várnunk, hogy társaságunk is akadjon, miközben pedig a titkárnőnkre figyelek, fel sem tűnik, Prim mit alkot mellettem... épp, csak a mozdulata végét sikerül elkapnom, amit aztán a hallottakkal összeillesztve leessen a tantusz... - Egyáltalán nem. Megmondaná neki, hogy egy pillanat, és... - próbálnám menteni a menthetőt, nem sok sikerrel, mert még a mondandóm feléig sem érek, mire a titkárnőnk mint a szélvész, ahogy jött, úgy viharzik el vöröslő fejjel, én meg csak egy fáradt sóhajjal kortyolok bele az italomba – jobb híján. - Gratulálok, Prim, szerintem holnapra már az egész Carlsonban az lesz a téma, hogy a szeretőm vagy. Remélem, most örülsz. - Én meg remélem, előbb elkezdenek valami máson csámcsogni az emberek, mintsem valami galiba lenne belőle. Nem mint ha annyira zavarna, eddig is ment a pletykálkodás a hátam mögött a magánügyeimről, amin vagy jót derültem, milyen élénk fantáziával vannak megáldva egyesek, vagy a szuszt is kihajtottam minden játékosomból, hogy inkább értelmesre pazarolják az energiájukat. Így jár az, aki nem tárja napvilágra a magánélete minden mozzanatát, és ha valamin, hát ezen a későbbiekben sem tervezek változtatni, valahogy nem vonzanak a pletykalapok hasábjai.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Ott van a másik, amit nem olyan régen nyírtam ki, majd helyrehoztam. Bármennyire is szánalmas, de részben már az az otthonom, még ha nem is érzem annak mostanság. – pillantok Jacksonra komolyan, hiszen neki nem kell bemutatni, hogy mennyire tönkre vágtam a nappalit. Talán ostobaság, de annak örülnék legjobban, ha valaki odaköltözne, de ő meg úgyse fog, így inkább nem is akarok erre gondolni, hiszen felesleges lenne. És jobb is, ha inkább csak gondolat szintjén marad meg ez, mert semmi kedvem elcseszni megint valamivel a hangulatot. - Szobacica, ha még nem jöttél volna rá a villámlátogatásaid alatt. – villantottam egy mosolyt. – mérgezett egerem meg nincs, meg semmilyen se. – forgatom meg kissé drámaian a szemeimet, hiszen nem is értem, hogy mit gondolt. Majd azt, hogy hamarosan a macska mellé az új házi kedvencként majd egereket fogok tartani? Már csak ez kéne, szerintem már ez is részben csoda, hogy a farkasom és a macsek ennyire jól megvannak. Nem volt egyszerűmenet, de idővel összecsiszolódtunk. Szavaira csak látványosan megmozgattam az orromat, hogy nem kell túloznia. Mondjuk a remek szaglásom ellenére is tudnám, hogy túloz, de még szerencse, hogy megvannak a macskák és nem dobta ki őket úgy, mint macskát szarni. Szegények… Akkor már lehet tényleg nem lennének meg. Tuti valaki fontostól kapta őket. A reakcióján meglepődök kicsit, mert tényleg hallgattam, nem fejeztem be a mondandómat, de azt se gondoltam volna, hogy ennyire érzékenyen érinti őt a dolog. – Ohh, akkor talán túl régen beszéltél velük. – felelem neki csípőből, hiszen én találkoztam velük múltkor, amikor ott jártunk az Átharapómmal, így tudok egy-két dolgot, míg ő szemmel láthatóan nem, de inkább csak vettem egy mély levegőt is kifújtam, mert nem fogok belemenni ebbe az idióta vitába. Nem mondtam ki semmi rosszat se, így egy szava se lehet. – Sajnálom! – csak végül ennyit nyögök ki, mielőtt még esetleg kidurranna a feje a nem túl kedves gondolataitól, mert ha nem is mondja, azért gondolom van pár nem túl szép szava. Azt is tudtam, hogy náluk nem egy éjszakás kalandról volt szó, és nem is mondtam azt se, hogy róla van szó. Akinek nem inge, az nem veszi magára, ahogyan mondani szokás, ezért se értettem a csecsemő morgós medve effektust, de hát na. - Foglalj nekem is parcellát akkor majd, ha hamarabb jutnál oda el. – nevettem el a dolgot, mert ha ő odamegy, akkor tuti, hogy én magam is oda fogok menni, hiszen nem vagyok szent és sok olyan dolgot tettem, amivel tuti inkább a fekete listám nőtt, mint a kedves és angyali listám. - Hmmm…. – csak ennyit mondok arra, amikor azt mondja, hogy nem annyira akciódús, de nem mondok többet, még akkor se, ha faggatni próbálna. Inkább csak akkor megrántom a vállaimat, hogy mindegy is. Hahh, nem fogok én se mindent az orrára kötni, még akkor se, ha a kis szürkeállományom esetleg közben már elkezdett dolgozni valami őrültségen. Nem is én lennék, ha nem keverném bajba és félreérhető az akciódús mentes életét Jacksonnak. Ártatlan pillantással nézek rá, majd a távozó női alakra. Nem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan el fog viharozni. Pedig szerintem semmi rosszat se mondtam. Végül csak könnyedén foglaltam helyet az asztalon, hogy utána lehámozzam magamról a magassarkúmat, hiszen nem volt valami kényelmes darab. - Mintha ez újdonság lenne. Régebben sose zavart, ha ezt pletykálták, végül meg valamilyen értelemben egykoron igaz is lett. – kezdtem bele tökre normális hangon, mintha csak az időjárásról lenne szó. – Másrészt meg, ha ennyire pletykás, akkor miért nem keresel másik személyzetet? Vagy esetleg tegyek róla, hogy ne ez legyen az este folyamán a legnagyobb baja és ne erre emlékezzen? – nem enném meg, ezt ő is tudja, de egy kutya helyett, ha farkas szegődik melléd az este folyamán, akkor vélhetően nem ez a poénon fog kattogni az agya. – Amúgy meg nem te mondtad, hogy nem olyan akciódús az életed? Akkor meg mi a gond? És igen örülnék, ha nem éppen Mr. Savanyú Káposztához lenne szerencsém. Én csak kicsit feldobtam a hangulatot, vagy netán Nonó reakciójától félsz, ha fülébe jutna a dolog? – kérdezem meg kíváncsian, majd belekortyolok az italomba. – Ha igazán szeret és bízik benned, akkor el se fogja hinni. Főleg, ha tudja, hogy rólam van szó, hiszen szerintem sejti, hogy imádlak szívatni, ahogyan te is engem, de ha szeretnéd, akkor megírom neki és nem lesz semmi gond a Lilaakácközben, meg mélyen elnézést is kérek, ha erre vágysz. – beszélek és csak beszélek, mint akit le se lehetne lőni, majd közben elfogy a poharam tartalma. – Nem a világ vége jött el, csak egy csíny volt… - sóhajtok kissé lemondóan, ha még mindig morgolódik. És egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy inkább lehet távozni kéne, ekkor pedig a pillantásom az ajtóra téved, ha már ennyire a szívére vette a bolondozásomat. Nem gondoltam volna azt, hogy ennyire elveszítette időközben a humorát, régebben inkább csak rátett volna egy lapáttal, vagy kontrázott volna, hogy az én vérem is szívva legyen…
Inkább bölcsen hallgatok és nem teszek semmi megjegyzést a szétvert nappalira, pláne, ha már részben miattam akadt ki a vérnyomás-mutatója, és a taccsra ment berendezési tárgyak közül nem egynek én voltam a célpontja. Khm. - Jó, jó, szobacica... de attól még macska, nem tudja, hogy mi fán terem az egér? - kérdezek vissza, mert általában azt se úgy emeli le a polcról az ember a boltban, hogy de jó! Nekem is kell ilyen otthonra... még mit nem, jönnek azok a kis dögök maguktól is. - Lehetséges. - vonok vállat, valóban nem dumálunk napi szinten, sőt... még a heti is túlzás lenne, maximum akkor csörgettem meg valamelyiküket, mielőtt New Yorkba utaznék, de hát az sem mostanában volt. A sajnálatára meg nem reagálok semmit, inkább... tudom, akinek inge... de azért tagadhatatlan, volt némi burkolt utalás benne, hogy pont nekem kezd el ilyenekkel példálózni. Hagyom is a témát, elengedem, mielőtt még emiatt mérgesedne el a helyzet, mert kár lenne érte – honnan is tudhatnám, hogy hamarosan lesz ez még rosszabb is? - Naná, mindenképp. - nevetek vele együtt a megjegyzésén - De csak ha hozol jeget meg valami töményet! - teszem hozzá vigyorogva totális komolytalansággal. Na persze, mert majd pont így megy, szép is lenne! - Hát na... most ilyen van. - felelem nemes egyszerűséggel, lehetne arról is sztorizni, hogy hogyan telnek a mindennapok otthon, de nem hiszem, hogy pont ezt szeretné hallani tőlem, meg egyébként is, jön a titkárnőnk, a lehető legrosszabbkor, hogy aztán mint a szélvész, álljon tovább, mielőtt még egyáltalán esélyem lenne kimagyarázni magam ebből az egész, félreérthető szituációból. Sebaj, ha már így alakult, akkor ez van, utána rohanni biztosan nem fogom, meg győzködni az igazságról, a megjegyzésemet is inkább csak poénból jegyzem meg, mintsem ártó szándékkal, hogy aztán újra az italomnak szenteljem a figyelmemet, igaz, a whisky-ig sajnos nem jutok el, mert hallva Prim kirohanását, szerintem egyértelműen érzékelhető az arcomra kiülő döbbenet. Válaszolgatnék én neki szép folyamatában, ha legalább levegőt venne a nagy magyarázkodás közepette, hogy nem az én hatásköröm az, hogy milyen személyzet dolgozik nálunk, se hogy maradjon inkább nyugodtan a fenekén, és kikérem magamnak ezt a savanyús káposztás összehasonlítást, azt amúgy sem szeretem, a Naomis fejmosásra meg mit mondjak? Mint ha anyámat hallanám... igaz, mondjuk hála az égnek ilyen témában meglehetősen keveset hallottam az „előadásait”, de másokról... hajjaj! Még jó, hogy tart ennek az áldott, átkos tollas hülyeségnek a hatása, mert ellenkező esetben már biztos tőlünk visszhangozna az egész Carlson, meg már nagyban repkedne minden, ami mozdítható. Így viszont... - Befejezted? - kérdezek csupán ennyit, ha végre elhallgatott, majd ha igen, akkor minden szó nélkül lépek közelebb hozzá, hogy újra töltsek neki, ha már idő közben a pohara tartalmát is felhörpintette két kirohanás között. -Nem kell elnézést kérni, inkább igyál. Egyébként meg...- felelem nemes egyszerűséggel – Van annyi eszem hogy ha az irodámban akarnék neked esni, előbb kulcsra zárjam az ajtót. - tettem hozzá, oldva kicsit ezt a nagy feszült komolyságot, majd ha visszaállt a lelki békéje, akkor az asztalom felé intek neki - Húzd ki a legalsó fiókot. - hangzik a rövid utasításom, csak hogy a korábbi témához visszakanyarodjunk
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Biztosan tudná, ha lenne egér, de nincs. Tudod, nálunk nem szokás egereket tartani. – és hoppá sikerült többes számban mondanom, pedig ezer éve egyedül élek abban a lakásban. Mindegy, nem most fogom kijavítani a dolgot, hiszen felesleges lenne. Már néha magam sem vagyok abban biztos, hogy vissza fog-e még valaha térni Rhydian és ez roppantmód szar érzés. Megbíztam ismét valakiben, erre pontosan ugyanúgy magamra maradtam, mint egykoron a Teremtőmmel. Csak elnevetem magam azon, amit mond és még kicsit a fejemet is megrázom. Örülök annak, hogy nem akadt ki totálisan azon, amit korábban mondtam, mert tényleg nem akartam semmi rosszat se mondani, egyszerűen csak nem bírtam lakatot tenni megint a számra. – Mindenképpen viszek, ha csak ennyi az ára. – kacsintottam rá játékosan, hiszen majd megoldom valahogyan. Talán majd az ördögöt is lefizetem, hogy tovább engedje a piát és a jeget is. Mi se vagyunk normálisak, de sose voltunk azon, hiszen erre semmi esély, de mégis úgy hülyülünk rajta, mintha kivitelezhető lenne. Csak bólintok egyet arra, amit mond, hiszen biztosan nem fogom faggatni a minden egyes percére, amit a családjával tölt. Ha szeretne beszélni róla, akkor szívesen meghallgatom őt, de amúgy még nekem se mentek el ennyire otthonról, hogy erről akarjam hallani a sztorizgatásakat. Pedig, ha tudtam volna, hogy inkább még az is jobb lett volna, mint az utána következő özönvíz hála nekem, akkor lehet hirtelen félrepakoltam volna mindent és inkább faggatni kezdtem. Sose kellett egyikünknek se a szomszédba menni azért, hogy őrültséget csináljunk egy ártatlan helyzetből, de hát ez se volt több, mint egy ártatlancsíny a részemről. A szavak pedig csak úgy jöttek és jöttek, mint egy megállíthatatlan folyamon, miután távozott a váratlan „vendég”. Mintha a levegőből sose fogynék ki, nem hadartam, inkább csak mondtam és mondtam, míg végül ki nem fogytam a levegőből, vagy éppen a szavakból, hogy utána tényleg azt fontoljam, hogy talán jobb lenne ha távoznék, mert már kétszer sikerült remekül melléfognom, mi lesz harmadjára? Nem is akartam erre gondolni, csak lobálltam kicsit a lábamat, miközben az asztalon ültem. Amikor csak egy kérdést szegezett az egész után nekem, akkor megfordult a fejemben, hogy tényleg valami gond lehet vele, vagy netán a láza is felszökött, de nem feleltem neki, vagyis nem szavakkal, csak egy egyszerűt bólintottam. Ha már ennyivel megúsztam, akkor nem most akartam felhúzni még inkább őt, hogy utána olyan fejmosást kapjak, aminek tényleg távozás lesz a vége. Amikor megtöltötte a poharamat, akkor csak sietve ittam belőle, mivel legalább addig se beszélek, de közben végig őt fürkésztem kíváncsian. Kérni se kellett szinte azt, hogy igyak. - Szóval le akarsz itatni? Annál többet fog járni a szám… - kezdtem bele, majd amikor meghallottam a folytatását, akkor csak elnevettem magam. – Aha, ezek szerint, ha egyszer valahol bezárod magunk után az ajtót, akkor kezdjek „aggódni”? – csöppet se komolyan gondoltam azt, amit mondtam, de mielőtt még több szó elhagyhatta volna az ajkaimat, ismét inkább a poharam tartalmának szenteltem a figyelmemet. - Biztos akarom én azt, vagy éppen te? – vontam fel kissé kérdőn a tekintetemet, majd ha nem tágított, akkor végül lecsúsztam az asztalról, hogy a saját asztalához menjek és kihúzzam a fiókot. Bár fogalmam sem volt arról, hogy mit találok itt, vagy talán inkább nem akartam arra az egy bizonyos lehetőségre gondolni. A lényeg ugyanaz volt, hogy tökre ártalmatlanul húztam ki a fiókot, miután leraktam az italt a biztonságkedvéért.
- Tudom, hogy nem szokás a legtöbb helyen, jönnek azok maguktól is ha pechje van az embernek, nem kell érte az állatkereskedésbe menni. - vettem a lapot, nálunk tutira nincs, mondjuk el bírok képzelni, mennyi esélyük lenne egy vérfarkas ellen. Nagyságrendekkel kevesebb mint a mi három elkényeztetett szőrgolyónk mellett, szerintem ha egeret látnának, azt se tudnának, mihez kezdjenek velük. - Akkor ezt megbeszéltük. De azért emélem, fordítva is igaz. - sandítottam felé reménykedve, bár remélhetőleg méh jó sokáig élvezhetjük mindketten a földi létet, mielőtt átköltöznénk a másvilágra.
Halleluja, hogy ennyivel megúsztuk. Pedig szinte már vártam, hogy megint kiakad, vagy más miatt kezd el pattogni nekem, de úgy tűnik, hogy nem, sőt... még egész szófogadóan követi az utasításomat is. Mondjuk ilyet ki ne követne szívesen? - Attól félek, ahhoz nincs itt elég alkohol, hogy ilyesmi kivitelezhető legyen. Másfelől meg... csak nyugodtan, már hozzászoktam. - valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szinte minden női ismerősöm félelmetesen sokat bír beszélni, biztos a genetikához lesz köze, de annyi baj legyen, a többségüket egész szívesen hallgatom. - Kezdj. - felelem roppant komolysággal, s csak miután magam is belekortyoltam az italomba, folytatom - Ki tudja? Ha egyszer hullát fogok rejtegetni a szekrényben, biztos azt sem tárva nyílt ajtónál fogom elárulni. - nem mint ha ilyen ambícióim lennének, de hát sok mindent történt már eddigi nem túl hosszú életem során is, amit sosem terveztem, mégis megtörtént... - Az ég szerelmére, ne legyél már ennyire nyuszi! - forgatom a szemeimet, esküszöm, nem értem mit parázik így tőle, hogy nyomatékosítsam a válaszomat, még bólintok is mellé, hátha attól megjön a bátorsága. Pláne, hogy végképp semmi olyat nem fog találni benne, amire számít – valószínűleg. Hisz egy szóval sem említettme, hogy pontosan milyen gyűrű lenne, így ha kihúzza a fiókot, ő is láthatja, hogy akad itt minden féle, ami egyetemisták körében előfordulhat... egy rakás bizsu, nyakláncok, fülbevalók is... - Tudod, tesiórák előtt mindig riogatják a diákokat, hogy vegyenek le minden ékszert, ha nem akarják, hogy beleakadjon valamibe és elszakadjon. Vagy letépje a fülüket. Az ujjukat. Megfojtsa őket, meg a többi hasonló... Hát, a paranoiásak meg azt hiszik, majd pont ezeket a vackokat lopná el bárki is az öltözőjükből... - persze, vigyázok rá, így, egy év után már úgy is külön fiókot tartok ezeknek, pláne, hogy meglepően sokan felejtenek el óra után érte jönni... Komolyan, lassan már árulhatnám is őket, vagy hasonló. - Na, túlélted? Vagy nagyon fájt? - kérdezek vissza az orrom alatt somolyogva.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Csak egy bólintással helyeseltem, mert tényleg nem kell külön megvenni a legtöbb esetben, de nem sok esélye lenne szerintem ellenem. Meg az állatok megérzik egymást, így szerintem ez is, meg a patyolat tiszta ház is közrejátszik, hogy nincs egerünk és remélem nem is lesz. - Ez szerintem sose volt kérdés, hiszen tudod… rám mindig számíthatsz. – kacsintottam rá játékosan és mosollyal az arcomon. Jó érzés volt újra kicsit kikapcsolódni és jól érezni magam. Másrészt meg szerintem egyikünk se akarta még feldobni a pacskert, így tényleg ráérünk még azon versenyezni, hogy ki fog a másikra várni és mennyi időt. Azért kár lenne tagadni, hogy nem lepődtem meg azon, hogy nem akadt ki jobban, vagy nem küldött el a búsba. Vagy tényleg hirtelen ő lett a higgadtság mintaszobra, vagy csak nem tudom, hogy mi történt. Nem úgy tűnt, mint aki értékelte volna a fanyar humoromat ebben az esetben, de annyira se mentek el még otthonról, hogy tovább pedzegessem ezeket a dolgokat. Inkább örülök annak, hogy nem lett újra háború köztünk. - Ohh, csak ezen múlik? Szerintem elég sok kocsma, meg szórakozóhely nyitva van még, így ezt is meg lehetne oldani, ha nagyon akarnád. – szólaltam meg továbbra is, vagyis inkább ismét mosolyogva, majd hümmögtem egy sort. – Gonosz vagy, nem is szoktam túl sokat beszélni. Mások tuti beszédesebbek. – közben pedig óvatosan a plafonra sandítottam, de az se repedt meg, így tényleg csakis is az igazat mondtam, minden túlzás nélkül. - Igazán megható, hogy ha hullád lenne, akkor is engem hívnál. Olyan remek sírásónak gondolsz, vagy csak inkább olyannak, aki kihúzná még ebből is a formás fenekedet? – a poén kedvéért pedig még a becses testrésze felé is sandítottam csöppet se leplezve. De azért tényleg hízelgő volt, hogy nem az őrző társaihoz rohanna, hanem nekem szólna. Még akkor is, ha csak poénkedvéért mondta ezt. Most hízott legalább kicsit a májam. – Másrészt majd akkor fogok tőled félni, ha piros hó esik. – tettem még hozzá kissé pimaszul. Lassan elindulok, amikor bólint az említett fiók felé. – Amúgy meg nem vagyok nyuszi, így nem hívj annak. – érezhette, hogy ezt most nem viccnek szánom, még ha valójában annak is szántam. Tőle még ezt is elviselném, mástól már annyira nem, mert sok mindennek nevezhető vagyok, de szerintem nyuszinak nem. Hamarosan pedig feltárul a modernkor egyik kincses ládája is, hiszen van itt minden, mint a búcsúban szokás. Kíváncsian kotorászom benne, mintha csak valami konkrét dolog után kutatnék, pedig nem, de meg kell hagyni itt tényleg van jó pár csecsebecse. - És sose szóltál még nekik, hogy jöjjenek és nézzék meg nem-e hagytak el valamit? – pillantok fel rá kérdőn, majd ismét elveszem abban a sok ékszerben, amit ott találok, ha válaszol, akkor tuti hümmögök megint egy sort, majd amikor találok két tárgyat, akkor könnyedén rejtem el a markomban. – Lehet, hogy ékszer üzletet kellene nyitnod. – tettem még hozzá, miközben továbbra is kotorásztam ott. - Tudod, ez most nagyon fáj, mert hirtelen úgy érzem, hogy el akarom lopni azt, ami amúgy másnak a tulajdona lenne. – kár lenne tagadni, hogy nem tetszett meg egy-két tárgy. – Kérem a kezed. – álltam meg végül előtte és ha nem akarta egyből odaadni, akkor tuti megpróbáltam bevetni az őzike szemeimet, hogy tegye csak meg, ha beadta a derekát, akkor csak felhúztam egy gyűrűt az ujjára és megszólaltam. – Na látod, nem is annyira borzalmas viselni… - pillantottam fel rá mosolyogva, ha nem akarta beadni a derekát, akkor pedig csak kinyitottam a tenyeremet, hogy lássa mik is lappanganak ott.
- De csak mert nem találkozunk olyan sokszor. Azért téged se kell félteni, ha belelendülsz. – tettem hozzá finoman, a legkevésbé sem bántásnak szánva, szupán emlékszem,ha jó kedve van, vagy belelkesedik valamiért, hogy tudja ő is mondani... - Inkább az utóbbi, bár most, hogy mondod... biztos előbb megásnál egy gördöt mint én. - vigyorodtam el, amikor megláttam, hogyan sandít felém... hát na, azt hiszem, azon nem fogunk összeveszni, tisztában vagyok én is vele, másrészt meg... kicsit meglep, mennyire komolyan vette ezt az egészet, én közel sem gondoltam végig annyira, mint ő... - Helyzete válogatja. Meg gondolom az se mindegy, hogy ki lenne az. - vontam vállat, de miután még mindig nem vágytam ilyesfajta kalandra – mármint hullára a szekrényemben – így annyiban is hagytam a dolgot. Helyette az italomat kortyolgatva hagyom, hadd nézelődjön Prim az ékszermegörzős fiókomban, ha már olyan meglepően sok kacat gyűlt össze a másfél év folyamán... - Szóltam már egy párszor, meg akárhányszor idead valaki valamit, hogy vigyázzak rá, felhívom rá a figyelmét, hogy rendben, de akkor majd jöjjön is érte, de látod. Ők ilyen feledékenyek, én meg az igazat megvallva nem igazán szoktam megjegyezni, hogy ki milyen bizsut sóz rám arra a másfél órára... - eleinte még rohangáltam utánuk, hogy elcsípjem őket, mielőtt elsietnek a következő órájukra, de a női öltözőbe mégsem mehetek be, annyit ácsorogni meg nincs időm az ajtó előtt, hogy ugyan mikor végeznek már... meg őszintén? Kedvem se sok, hogy ilyennel rabolják az időmet. - Lehet, bár ahhoz még ne ártana gyűjtögetni. Másfelől meg nem hiszem, hogy az én világom lenne... - húzom el a szám, mert az igazat megvallva, különösebben el sem tudom képzelni magam ilyen munkával. Folyton elegánsan, öltönyben, nyakkendőben fogadni a vásárlókat, brrr...! Arról nem is beszélve, hogy én magam nem értek hozzájuk különösebben, nem is hordok semmilyen ékszert, maximum karórát néha, de az meg nem éppen ugyanaz. - Csak ne lopkodj semmit, elég kínos lenne kimagyaráznom, hová tűnt... Mást nem ha sokáig nem jelentkezik a gazdája, felőlem megkaphatod. - ajánlottam fel nagylelkűen, ám amikor megkérte a kezem, csak meglepetten ráncolom a homlokomat. - Hogy mi? Dehogy adom. - jelentettem ki makacsul, majd azzal a lendülettel már kulcsoltam is össze őket a hátam mögött, biztos ami biztos... Ha Prim beveti a farkas erejét, akkor előbb, ha csak az őzike tekintetét, akkor valamivel később adom meg magam, és nyújtom a kezem, igaz, akkor is ökölbe szorítva, nehogy véletlenül az ujjamon kössön ki az az izé. - Csak emlékeztetőül, ezek női gyűrűk... én aztán fel nem veszem egyiket se. - arról nem is beszélve, hogy valószínűleg néhány számmal nagyobb méretűre lenne szükséges belőle, hogy egyáltalán az ujjamra húzza, amit meg úgy sem hagyok neki, hacsak nem csal a vérfarkas erejével. Helyette inkább azt figyeltem, mit rejteget a saját kezeiben.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Akkor lehet, hogy nem ártana a határidőnaplódba többször is beírni engem és helyet hagyni számomra is. – pillantottam rá egy barátságos mosoly keretében, hiszen ő pontosan az a személy, akit néha a hátam közepére kívánok, de ugyanakkor, ha többé nem látnám, akkor túlzottan is hiányozna. Ő neki mindig örülök, még akkor is, ha ezt tökéletesen leplezem az adott szituációban. - Szép, még én végezzem el a férfimunkát is? – tettetet rosszalló pillantásit kapott mellé, meg persze szemforgatást és mindent, ami ilyenkor jár, de ez is pontosan annyira poénkodás volt a részemről, ahogyan az egész téma és az ő szavai is. Komolyság sokszor könnyedén elreppent mellettünk, hogy ne maradjon más csak a vihar, vagy éppen a napsütés, vagy a kettő ötvözete, vagyis a szivárvány. - Hmm, pedig Halloween közeleg. – ártatlan arcot vágtam, de ha a fiúk igazán merészek, akkor lehet egyszer tényleg egy csontváz fog otthonra lelni a szekrényében, vagy éppen az irodájában. Hmm, nem is rossz gondolat. Könnyedén merülök el a fiókja tartalmában, hiszen azért én is nőből vagyok, még ha nem is jellemző túlzottan rám az, hogy kicicomáznám magam. Mindig is jobban szerettem a lezser és kényelmes viseleteket. Ez a mai egy kivétel lett volna ilyen téren, de hát mindenki életében vannak „különlegesnapok”. - Talán nem előtte, hanem inkább utána kellene szólnod, vagy egy dobozba összegyűjteni és mielőtt mennek, azelőtt mindenki elé odatartanád, ahogyan öltözőbe mennek és meg van oldva a gond. – motyogtam magam elé, de szerintem még így is értette. Még szerencse, hogy nem volt emberevő a fiókja, mert akkor nem kizárt, hogy kicsit eltűntem volna benne, hiszen érdekes és szép dolgok voltak. Biztosan a legtöbbnek amúgy jelentősége lett volna, így nem is értem, hogy miként feledkezhettek el róla. - Miért nem? Az öltöny már most is megvan, maximum a cuki és hízelgő mosoly hiányzik. – pillantottam fel rá, majd egyik oldalt a fülem mögé simítottam a hajamat, hogy ne zavarjon annyira a kotorászás közepette. Meg most is emberekkel foglakozik, igaz, ott nem szadizhatná őket össze-vissza. Ott inkább ő lenne a szenvedő alany és nem fordítva. - Nem azt mondtad, hogy régóta porosodnak itt? – kérdeztem lepittyesztett ajkakkal, mint akit most fosztottak meg a karácsonyi ajándékétól. – Hmm, oké, de ha nem szólsz, akkor lesz valami büntetésed. - tettem még hozzá, hiszen ennyire könnyedén nem ússza meg. Tökre belelkesedtem, erre tessék, még ezt az aprócska örömet is elveszik tőlem. Hamarosan pedig már előtte állok két megszerzett tárggyal. Általában jól szoktam ilyenekkel tippelni. - Félsz, hogy valami leharapja? – kérdeztem meg egy kisebb grimasz keretében, természetesen sóhaj is járt hozzá, hiszen semmi rosszra se készültem vele. Könnyedén elérhetném, hogy a kezét lehámozzam a „hátáról”, de nem akartam veszekedni, így inkább csak visszaültem az asztalra vele szemben és csak az őzike szemeimet vetettem be ellene. Amikor megszólat Jackson, akkor pedig könnyedé nevetem el magam és a fejemet is megrázom. - Ne haragudj, de ez férfi. – mutattam rá az egyszerű gyűrűre, majd leraktam az asztalra, hogy utána mellé rakjam a másikat. – Ez már női. – világosítottam fel őt minden habozás nélkül. Szerintem ezt még egy vak is meg tudná különböztetni. Ezt pedig érezhette a nézésemből is, hogy ezzel most nagyon mellé fogott. - Nem értem, hogy mitől tartasz, hiszen egyszer már majdnem megtetted. – pillantottam rá kíváncsian, majd a poharamat a kezembe véve ismét kortyoltam párat. – Én régebben házasságról és családról álmodoztam, az egyik majdnem meg is volt… - kezdek bele, de inkább megrázom a fejemet. Nem hiszem, hogy bármelyikünk most Mattre vagy a múlt évben történtekre akarna gondolni. – És merre fogtok menni a következő hónapokban, hiszen hamarosan itt a szezon, vagy rosszul rémlene? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen nem kizárt, hogy tévedek. Régóta nem merültem már el igazán ebben a világban, ahogyan a meccsekben se, így ki tudja, hogy mennyi minden változott már azóta.
Ez volt az első napom itt, vagyis nem teljesen, hiszen nagyival már elég sokat jártam itt az elmúlt 1-1,5 hétben, hogy megtanuljam azt, hogy mi merre van és mi lesz a dolgom. Biztos vagyok abban, hogy sokan öltek volna ezért az állásért, de én jelenleg átoknak tartottam. Nem akartam itt lenni, se elveszni ebben a fertőben, ami itt uralkodik. Lehet szépíteni a dolgokat, de itt az emberek eléggé durván tolják. Láttam már egy-két sérülést, vagy vércseppet a pálya és az öltöző között. Még a hideg is könnyedén szalad végig rajtam, a szőrszálaim pedig égnek állnak, még azok is, amik nincsenek. Bárki bármit is mondjon, de szerintem ha a világot elpusztító bacit akarnának kifejleszteni, akkor itt kellene elkezdeni a kutatást. Szerintem simán lehetne itt kereskedni a betegségekkel, mintha csak valami piac lenne. Legfőképpen akkor, ha még az ember egymással is vegyíti. Csendesen próbáltam kicsit rendbe szedni az irodát, ami a nagyi hagyott rám. Még szép, hogy a legtöbb dolgot végig takarítottam újra, meg egy kis frissítő illatot is fújtam, miközben a kuka már tele volt fertőtlenítő kendőkkel, amikor megszólalt a telefon. Riadtan rezdültem össze, majd kisebb habozás után egy törlőkendő segítségével felvettem a kagylót is. Hamar kiderült, hogy az asztalomon hagytak egy mappát még reggel, amire úgy néztem, mintha az lenne a világit kiirtó rossz. Ki tudja, hogy hány kézen ment át, vagy éppen hol járt előtte, de a főnöknek még se mondhattam azt, hogy a szükséges dokumentumokat nem viszem el Mr. Carternek, aki már várja őket. Mégis csak én lennék a vezetőség asszisztense, ha jól rémlik ez a becsületes neve. Az órára pillantottam, majd ismét a mappára, mintha azt akarnám kitalálni, hogy miként is közelítsem meg és legyek túl a feladaton. Mi lesz akkor, ha már most elbukom? Nem, az nem lehet. Valamit ki kell találnom, mert a végén még nagyira hozok szégyent. Hiába ismételtem meg újra és újra azt, hogy egyik helyről a másikra pillantsak, mert még csak 15 perccel múlt 10 óra. Sokára lesz még a hazamenetel. Végül inkább csak lejjebb húztam a pulcsimat a kezemen és úgy fogtam meg. Próbáltam a lehető legkisebb helyen hozzáérni, hogy utána elkerülve minden fertőzés veszélyes helyt eljussak az irodáig, de ott meg a kilincs várt. Nincs az az isten, hogy én ahhoz hozzáérjek. Inkább azt mondom, hogy nem volt ott, amikor lementem és megoldva. Majd ő feljön érte és mennyire jó lesz. Csak arra nem számítottam, hogy ahogyan megfordultam és indultam volna ott állt valaki. Ijedtemben ugrottam egyet, a bénán fogott mappa meg lehullott a földre. - Bo…. bocsááá…naaaat, de nem látt…am… önt. – hebegtem, habogtam meglepettségemben. Majd kissé riadtan pillantottam a földön heverő papírokra. Miért kell már első napon ennek történnie? Én nem akarok hozzányúlni, hiszen most már tuti…. - Nee nyúljon hozzá! – szóltam rá kissé remegő hangon, nem túl nagy határozottsággal, ha össze akarta volna szedni. Pedig ha tudtam volna, hogy pont az áll előttem, akinek hoztam, akkor hagytam volna, hogy tegye csak azt, ha megfordult a fejében és el is lett volna intézve minden. – Esetleg nem tudja, hogy merre találom Mr. Cartert? – hangom alig hallhatóan csendült, és kicsit talán úgyis hatott, mintha az időt akarnám húzni ahhoz, hogy felkapkodjam a papírokat. Pedig normális ember már fél perc alatt megtette volna, de ők nem látták azokat a veszélyeket, amiket én igen egy ilyen tettben.
A hozzászólást Daphné Seward összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 07, 2017 9:21 pm-kor.
A héten szerencsére egy meccsünk sem volt, legalábbis olyan ami a szezon szempontjából beszámított volna a rangsorolásba, így aztán a szokásos edzés után útnak is eresztettem a fiúkat, hogy helyette inkább belevágjak azt adminisztrációs dolgokba. Logikátlan hülyeség, hogy január elkezdtével, pont a szezon kellős közepén kérnek be egy rakás papírt, ahelyett, hogy megvárnák a végét, vagy még előtte eszükbe jutott volna, de hát sajnos nem kívánságműsor, így csak reménykedem abban, hogy legalább a szükséges iratokat átküldték nekem a többi „részlegről”, és annyival gyorsabban túleshetek rajta. Ha még azokért is nekem kell majd rohangálni... Nos, pipa nem leszek, ugyanis mióta tartott ez a tollakal álmodós történet, valahogy semmi sem tűnt olyan vészesnek, hogy úgy igazán felforrjon az agyvizem tőle, a játékosaim nagy örömére, bár már akadt köztük olyan is aki azért kezdett aggódni, hogy minden rendben van-e, miután a legutóbbi csínyükön sem akadtam fenn különösebben. Az irodába visszaérve aztán bebizonyosodott a félelmem, miszerint még mindig nem kaptam meg azt a várva várt irathalmazt – nem hiába mondom mindig is, hogy ha azt akarod, hogy valamit rendesen megcsináljanak, időben, akkor egyszerűbb, ha magad intézed – azzal el is indultam az épület túlsó felében húzódó irodák felé, hogy levadásszam a kicsikét. Azon már meg se lepődtem, hogy alig találkoztam emberrel utamon, mindenki kávé, tea, meg cigiszünetet tartott épp – nagyjából minden órában, szokás szerint – csak valami eltévedt diák ténfereg erre. Aki nem csak eltévedt, de szemmel láthatóan ijedős és kétbalkezes is. Miért nem lep meg? - Önnek is jó reggelt, kisasszony. - köszöntöttem, miközben felvont szemöldökkel méregettem, majd már nyúltam is volna, hogy segítsek neki a szanaszét szökő papírokkal, igaz, elég volt a hangját meghallanom, hogy abbamaradjon a mozdulat, és értetlenül néztem rá. - Miért, valami államtitkot őrizget, vagy az irodából próbált ellopni valami hivatalos iratot? - ha nem, hát nem, így próbáljon meg kedves lenni az ember, jobb híján hát zsebre vágott kézzel vártam, hogy összekapja magát. - De, tudom. Mi ügyben keresi? Az egyetemi testnevelés kurzus keretében tartott edzés tegnap volt, és mivel a többi tanár már visszaért a szabadságáról, már a helyettesítéseket sem ő csinálja. - szánt szándékkal fogalmaztam úgy, hogy abból ne váljon egyértelművé, valójában éppen azzal beszélget, akit keres – furdalt a kíváncsiság, hogy mégis mit téblábol itt az irodám környékén? Mert nem úgy néz ki, mint ha a jégkorong iránt érdeklődne... helyesbítek, nagyon remélem, hogy nem azért van itt. S ha nem azért, akkor akár mehet is.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Nem ismertem mindenkit személy szerint, de szerintem az lehetetlen lett volna. Bár lehet illett volna az edzőkkel találkoznom, de szerencsére nagyi nem akart mindenkihez elráncigálni, így főként csak a főnökeimet ismertem, meg egy-két edzőt, segédedzőt és hasonló személyt, akik abban az egy hétben betévedtek nagyihoz. Szerencsére nem akartak túlzottan ölelgetni, ahogyan a kézfogás is mindig elmaradt, mert éppen valamiben nagyon elmerültem, mekkora balszerencse. Még csak kb. 2 órája voltam itt, de máris azt kívántam, hogy bárcsak elmenne az áram, akkor hazamehetnénk, vagy éppen a fűtés krepálna be, mert akkor meg kesztyűt is hordhatnék és senki se nézne rám furán. Maximum a hatalmas nagy sálam miatt, ami részben a fél arcomat képes kitakarni, de hideg helyen élünk így annyira nem meglepő. Persze van más ami miatt szükségem van rá, de azt nem szokás hangoztatni. Szerencsére azt tudtam, hogy merre kell mennem, de arra nem voltam felkészülve, hogy miként küzdjek meg a papírokkal, vagyis mappával és az ajtóval úgy, hogy ne érjek szinte semmihez se szabad kézzel és ne is essek orra, ami szerintem nem lenne lehetetlenség tőlem. Magam sem tudom, hogy az utána következő viselkedésem, vagy éppen a hasalásom lenne e katasztrofálisabb, de majd ráérek akkor aggódni ezen, ha bekövetkezne. Mázlimra sikerült farmerben, csizmában, egy fehér blúzszerűségben és anya pulcsijában kiosonnom otthonról, így nem is állítottak meg sokan. Senki se nézte volna ki belőlem azt, hogy itt dolgozom. Azt meg pláne nem, hogy a nagyfőnök asszisztense lennék. Ez pedig mázli volt, mert így legalább eltűnhettem. Természetesen azt is tudtam, hogy örökké nem öltözködhetem így. Főleg, mivel nagyi biztosította őket, hogy hamarosan majd beszerzünk a munkához méltó ruhadarabokat, addig meg nézzék el nekem. Bármennyire fordult meg a fejemben, hogy leszólok, hogy jöjjön fel az a bizonyos Mr. Carter nem jött össze, mert helyette valaki frászt hozta rám, hogy utána a papírok a lehető legtöbb helyen beborítsák a padlót. Remek. - Reggelt? Ahhoz talán picit késő van már, nem gondolja? – közben pedig igyekeztem meglelni a hangomat és fenntartani a megfelelő távolságot, hogy minél kevesebb esély legyen arra, hogy bármit is hordoz magában az átkerüljön rám. Azt se tudtam, hogy ki ő. Akár lehet valami sportoló is, vagy még akár a nagyfőnök fia is, de azt nem nézném ki belőle, hogy ő akarna hasonló korú hormontúltengés bacitelepeket megfegyelmezni. - Bármelyiket is tenném, akkor az nem tartozna magára, nemde? – az is biztos, hogy a hangom jobban hasonlított egy egér cincogásához, mintsem magabiztosságot sugárzott volna. Fel kell vennem őket, de nem akarok a közelükbe menni. Vagy szerencsétlenkedhetek a pulcsival, vagy ha nem lenne itt akkor visszaosonnék a kesztyűmért és a gond elszállna. Helyette inkább itt állok és beszélgetek egy vadigennel, aki követi azt a rossz szokást is, hogy még az arcát se tartja rendben. - Úgy nézek ki, mint aki testnevelésórára jött volna? – vontam fel most én hitetlenkedve a szemöldökömet. Már csak az kellene. Az a sok izzadság és a többi elszabadult indulat. Már külön-külön is borzalmas lenne, nemhogy együtt a kettő. Eme gondolatnak köszönhetően pedig megint libabőrös lettem. Szerencsére a pulcsinak köszönhetően nem látszott. – Lenne vele egy kis beszélni valóm, tud segíteni, kérem? – pillantottam inkább rá, mint a papírokra. Biztosan már azt latolgatja, hogy mi bajom lehet, hogy még mindig nem nyúlok a papírok után. – Eléggé fontos lenne. Életek múlhatnak rajta…. akarom mondani karrierek is… - pontosítottam kicsit, de a hangom ismét kicsit megremegett és picit dadogtam is mellé zavaromban. A kezemet meg ismét inkább a pulcsim rejtekébe mentettem el. – Bár lehet mind a kettő, hiszen a sportolok eléggé kiszámíthatatlanok és… - inkább elharaptam a végét. Jobb hallgatni, mintsem első napon elérni azt, hogy kirúgjanak innen és szégyent hozzak szegény nagyira. Nahh, meg még nagyobb „csodabogárnak” nézzenek, mint eddig bárki is tette.
- Ó, az irodistáknak általában ebédidőig az van. - meg ahogy elnézem, neki is, hacsak nem ő is olyan ritka kétbalkezes, mint... mindegy. - Nem, rám valóban nem... de legalább tudnám, hogy a rendőröket vagy a biztonságiakat hívjam, az pedig ha engem nem is, de magácskára mindenképpen tartozna, úgyhogy... elárulja, hogy mi célból van itt, vagy döntsek én, hogy melyik telefonszám szimpatikusabb a kettő közül? - kérdeztem vissza halál nyugodtan, még ha különösebben nem is volt szándékomban bárkit is idehívni. De ezt neki nem kell tudnia, én meg tök jól szórakoztam, szóval kár lenne elrontani a mulatságot. - Nagyon remélem, hogy nem. Legalábbis nem az enyémre, az meg különösebben nem zavar, hogy másokat hogyan boldogít az órán. Másrészt meg igazából nem szeretet kérdés, kötelező, kredit nélküli tantárgy minden szakon, ugyanúgy jönnek cicababák tesizni, mint mindenféle antiszociális számítógépkukacok. - vontam vállat, nem csak olyanok tévedtek ide, akiknek mindene volt a mozgás, vagy szerették az aktív kikapcsolódást. Ahogy tapasztaltam, a többség sajnos muszájból volt itt, és sok mindent nem tudtunk mi sem csinálni, mint hogy ha bejárt órára, bevéssük nekik az aláírás – sokszor akkor is, ha nem volt meg a kellő óraszám – csak hogy ne kelljen viszont látnunk. - Vele? Hát ez egyre érdekesebb. Mégis, mit akarna tőle egy olyan személy, mint Ön? - érdeklődtem tovább kíváncsian, mint valami rossz kisgyerek, amikor pedig folytatta, egészen elkerekedett szemekkel, elismerő füttyentéssel bólintottam a hallottakra. - Mr. Carter mint életek és... karrierek ura. Hát ez egyre jobb. - csillant fel a szemem jókedvemben, kár, hogy amúgy halvány lila gőzöm sem volt arról, hogy mégis mi a fenét értett ez alatt a lány, de annyi baj legyen, hátha sikerül még idén kinyögnie, hogy mit is akar. - Pff, nekem mondja? A legrosszabbak mind közül, akik itt megfordulnak! – játszottam rá nagyot lódítva a rémült kisegér félelmére, mint ha nem lennék én magam is sportoló. Francokat voltunk kiszámíthatók, maximum az nem látta azt, hogy a többség milyen rendezett, fegyelmezett és pontos, aki még sosem dolgozott korábban sportolóval. Hiába, a mindennapi edzések rászoktatják az embert a rendre és a rendszerességre. - Ezek szerint már dolgozott korábban is sportolók között? Csúcs! Melyik sportág képviselőivel? - érdeklődtem mit sem törődve azzal, hogy nyuszi módjára benyelte a mondat végét, pedig esküszöm, szívesen meghallgattam volna. Nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy mióta felbukkantam, azok a szerencsétlen papírok a földön hevernek, holott nem nagy meló lenne összeszedni őket, helyette ez a... valaki itt előttem még sem úgy néz ki, mint ha egyhamar mozdulna értük. Így hát pár pillanattal később, mielőtt még megállíthatna benne, egy gyors mozdulattal hajolok le, és seprem össze a szétszóródott lapokat egy kupacba, hogy aztán felvegyem őket. Nem, vissza egyelőre nem adom őket, csak szemrevételezem, mégis mit rejteget ennyire előlem?
A hozzászólást Jackson Carter összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Jan. 07, 2017 3:57 pm-kor.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Talán itt ez a szokás, de az se kizárt, hogy nem mindenhol. – köszörültem meg a torkomat, mintha csak valami hirtelen kaparta volna és emiatt lett volna ennyire halk a hangom. Pedig szó se volt erről. Egyszerűen csak nem szoktam meg azt, hogy idegenekkel társalogjak is. - Úgy tanítják, hogy idegenekkel ne álljon szóba az ember, így miből gondolja továbbra is azt, hogy elárulnám magának azt, ha Ön nem válaszol az én kérdéseimre? – gyerünk menni fog. Ez a mondat már kicsit már erőteljesebb volt, vagyis az elején, de aztán ugyanannyira kis cincogás lett belőle, mint eddig bármiből is. Magam sem tudtam volna, hogy melyikkel járok jobban, vagyis egyértelmű, hogy a biztonsági őrökkel, mert nekik bemutatott nagyi, de a rendőrök. Jesszusom, csak azt ne. Bilincset raknának rám, meg hozzám érnének, ezzel pedig igazán nagy katasztrófa történne. És akkor még nem is beszéltünk arról, ahova bevinnének. Nem, az nem lehet. A rémület pedig könnyedén ült ki az arcomra is, hiszen nem túlzottan kellett eddigi életem során az érzéseimet mások előtt lepleznem. Mégis csak a nagyival és nanival éltem. - Ezek szerint maga edző lenne? Nos, ha így van, akkor talán kicsit inkább a sportra kellene buzdítani az embereket, nem? Másrészt meg talán nem mindenkinek kötelező, meg szerintem se számítógépkukacokra, se a plázacicákra nem hasonlítok… - hagytam ennyiben a dolgot, és picit megsimogattam a nozimat, mintha csak valami facsarná. Remek lesz, ha máris elkaptam itt valami bacilust. Miért nem hoztam magammal a kézfertőtlenítőmet. Az most tuti jól jönne, meg talán azt a maszkot is tényleg be kellene vetnem. Mondhatom azt, hogy nem miattuk van, hanem miattam. Nem akarom, hogy elkapjanak tőlem valamit. Hmm, ez talán nem is rossz ötlet. - Miért érdekli ez Önt, hacsak nem maga az? – gondolkoztam kicsit hangosan és inkább költői kérdésnek szántam, mintsem annak, hogy tényleg válaszoljon rá. Tényleg ő lenne az? Ahh, még azt se hiszem el, hogy edző lenne. Amikor hirtelen füttyentett, akkor ismét összerezdültem és összébb húztam magam. Még a végén füttyentés közben valami nyáldarabka is kirepül belőle, meg nem is számítottam rá. Nem ritka az ilyen, így inkább kicsit távolabb is léptem, de csak egy hangyányit. A következő szavaira pedig inkább nem feleltem semmit se, inkább csak körbepillantottam, mintha csak azt latolgatnám, hogy mennyi idő lenne az, hogy innen teljesen kijussak és valahogy hazamenjek. Nem sok esély, mert előbb ahhoz át kellene jutnom pár ajtón, meg még ott az a tény is, hogy a kabátom sincs nálam, a másik irányba se lenne könnyű visszamenekülnöm. Miért csináltad ezt Kenna? Én nem tudok ezzel megbirkózni. Nagyot nyeltem, majd óvatosan ismét megkerestem a férfit, amikor megszólalt. - Részben Ön is idejár, így magáról se fest valami jó képet, ezt tudja? –amint kimondom rájövök arra, hogy most hülyéztem le részben őt, de valószínűleg saját magamat annál inkább. Épelméjű ember cincogó hangon sose kérdezne ilyet. Remek, miért nem tud tovább haladni? Az is lehet, hogy hamarosan elmegy és akkor rólam fog viccelődni. Még jobb. Első napon hogyan váljunk „hírhedté” itt. - Hmmm? – szeppentem meg még inkább, amikor azt ecsetelte, hogy dolgoztam már sportolókkal. Nagyokat pislogtam, de megszólalni nem bírtam, így inkább csak megráztam nemlegesen a fejemet, hogy sose dolgoztam még eggyel se és most se igazán akarnék, de nem tehetek mást. Amikor a papírokért nyúl, akkor egy pillanatra majdnem közelebb lépek, hogy megállítsam őt, de inkább hátrálok és még inkább próbálok elrejtőzni a kötött pulcsiban, ami anyára emlékeztet. Miért nem tudok olyan erős lenni, mint ő? Kicsit megköszörülöm a torkom, de szerintem még az órakattogása is hangosabb tud lenni, mint én. Ismét megteszem. - Szerintem Mr. Carlson nem örülne annak, ha belenézne másnak a dolgába. – bátorságot továbbra se nyertem, de legalább kicsit visszatértem a lényegre. Azt pedig nagyon reméltem, hogy nem a tulajdonos fiával hozott össze a sors. – Hálás lennék, ha visszaadná és megmondaná merre találo…. – de mondtatott nem tudtam befejezni, hiszen hirtelen mások is jöttek. Elég nagy volt a hangzavar, valószínűleg valami edzés után indultak haza, vagy suliba. De persze úgy kell vonulni, mint a csürhe, ennek köszönhetően pedig még apróbbra húztam össze magam, miközben próbált elkerülni, hogy bármelyikük is hozzám érjen. Biztosan remek produkció lehetett. Mint egy fuldokló hal, vagy halálán lévő pók? Ki tudja…
- Valószínűleg, egy általános iskolában például elég hülyén venné ki magát, ha ennyire lazán vennék a munkaidőt a tanárok. - mondjuk van aki ott is bejátssza, de hát kivételek mindig is voltak, vannak, lesznek. - Igen, úgy tanítják – a kisgyerekeknek. Azonban miután felnő az ember, idővel kénytelen lesz egyre többször felrúgni ezt a szabályt, nem gondolja? - kérdeztem vissza, amikor pedig azzal vádol, hogy ne reagáltam volna a kérdésére, csak figyelmeztetően emeltem fel az ujjam - Én válaszoltam. Arról meg nem én tehetek, hogy nem a jó kérdést tette fel. - hívtam fel erre az apróságra a figyelmét, elvégre csak azt kérdezte, hogy tudom-e, merre találja a kérdéses személyt? Igen, tudom. Azt már nem kérdezte, hogy merre... - Igen, az lennék, én nyüstölöm a jégkorongozóinkat a munkaidőm keretében. Ami pedig a buzdítást illeti, arra ott vannak az általános iskolás tesitanárok. - buzdítsák a testmozgásra a kicsiket, aki ennyi idős korára nem jut el addig, hogy megszeresse, az utána sem valószínű, hogy némi lelkesítő beszéd után belevágna bármilyen új sportba. Áh, dehogy is, lustábbak attól az átlag amerikai állampolgárok. - Csak példának említettem őket, a kettő között elég széles a skála, van hely bőven az olyan mimóza-lelkűeknek is benne, mint kegyed. - pontosítottam a szavain, amikor pedig elkezd arra gyanakodni, hogy én lennék Carter, csak hanyag mozdulattal vállat vonok. - Mondjuk mert mindig is kíváncsi természetem volt. Másrészt itt dolgozok, és érdekel, mit lábatlankodik itt olyasvalaki, akit korábban még sosem láttam errefelé. - szolgálok egyből kétféle magyarázattal is, ha már még mindig nincs kedvem lebuktatni magam, oda lenne a szórakozás! - Kivétel erősíti a szabályt. Természetesen. - vigyorodtam el szélesen a burkolt kis sértésére, másrészt meg... nos, szerintem még így is fényévekkel jobb az a bizonyos kép, mint az ő riadt is totyorászása itt a papírok körül, szinte már várom, mikor fog rálépni valamelyikre figyelmetlenségében. Nos, úgy tűnik, ez a tippem nem talált, de sebaj vele... attól még megszerzem a földön heverő iratokat, és még akkor sem zavartatom magam különösebben, amikor megpróbál rámijeszteni azzal az erőtlen kis fenyegetésével. - Miután Mr. Carlson 1988-ban elhunyt, nyugodjon békében, nem hiszem, hogy ilyesmik miatt mérgelődne. - jegyeztem meg, miközben realizáltam, hogy bizony ezek az iratok, amiknek már legalább egy fél órája az asztalomon kellene lennie, s épp szóvá is tenném a dolgot, amikor megindul a csorda, egy csapat izzadt, fáradt egyetemista melák képében, így csak a fel mellé lépve engedek utat nekik, türelmesen várva, amíg tovább nem vonulnak. Hogy addig se csak tétlenül álljak, megpróbálom sorba rendezni az összekeveredett lapokat, így fel sem tűnik, hogy miután mellettünk elhaladtak, az egyik srác ismerkedés – vagy poén? - gyanánt még a mellettem álló hölgyemény fenekére is rásóz egyet, hogy aztán vigyorogva tovább iszkoljon.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Ez tény, de ugyanaz ez igaz az asszisztensekre is… - motyogtam az orrom alatt. Lehet, hogy már két órája majdnem le kellett volna hoznom, de senki se szólt róla. Meg volt jobb dolgom is. Kitakarítani és kórokozómentessé tenné az irodát. Szóval azt se lehet mondani rám, hogy csak elkávézgattam volna. Dolgoztam én, csak azt, ami másnak lenne a dolga, de itt vélhetően kicsit fittyet hánynak erre a nem elhanyagolható dologra. - Nem, egyáltalán nem gondolom. – és ekkor kicsit talán tényleg sikerült határozottnak lennem. Lehet, hogy nem ártana és nagymama is erre akarna rávenni, de szerintem nem muszáj minden szabályt csak azért felrúgni, mert felnövünk. Meg amúgy is, miért mások döntik el, hogy mikor is nőttünk fel? Amikor figyelmeztetően felemeltem az ujját, akkor egy pillanatra úgy pislogtam, mint aki nem akarja elhinni azt, amit lát. Csak egy aprót sóhajtottam, hogy sikerült már az első napomon ilyen fajta galibába keveredtem. – Ohhh, akkor mi lenne, ha elmondaná, hogy hol is van ő, vagy miként néz ki és akkor végre mehetne mindenki a maga dolgára. – a szavak határozottságot sugallnának, csak valahogy a hangom nem az volt. Halk volt és félénk, mintha attól félnék, hogy tényleg a végén megdorgál, vagy komolyabban megüthetem a bokámat. Nagyi annyira határozott volt és mindenki tisztelte a kora ellenére is. De én? Szinte a teljes ellentéte vagyok, nem itt lenne a helyem. Otthon, biztonságban és tisztaságban. - Akkor megvan az is, aki miatt néha vérrel borított a padló és a higiéniára is fittyet hány. – dünnyögtem az orrom alatt, pedig bölcsebb lett volna talán hallgatni. Nem tehetek róla, hogy számomra a higiénia az első. Arról meg pláne nem, ha vért látok, akkor egyszerűen lefagyok. Volt olyan is, hogy elájultam amiatt, mert eszembe jutott a múlt is és egyszerűen túl gyenge voltam az egészhez. Ízelgetem a jelzőt, amit mondott és már nyitnám is a számat, hogy megcáfoljam, de valójában nem tudom. És még talán jól is jártam, hogy annak tart és nem pedig dilisnek. - Mert Ön mindenkit ismer itt? Elég nagy ahhoz ez a centrum, hogy tuti akadjon olyan, akit még sose látott. – babráltam picit a pulcsim ujjával, mintha csak ezzel is el akartam volna terelni a félelmeimet, vagy éppen megnyugtatni magam. Vissza kell szereznem a papírokat, mert ha még erre is képtelen vagyok, akkor talán nagynénémnek van igaza, hogy otthon jobb lenne nekem. Csak hümmögtem a sort, de láthatta rajtam, hogy jelenleg nem értek vele teljesen egyet. Inkább úgy éreztem magam, mintha ő lenne a macska, aki éppen a kisegérrel szórakozik és még élvezi is. Én pedig tényleg kisegér voltam. - Az se kizárt, hogy esetleg forog a sírjában… - cincogtam az orrom alatt. Nem rám vallott, hogy ilyet mondjak, de ha már ennyire sikerült félremondanom. – Mármint Mr. Fi… - de befejzni már nem tudtam a nevet, akire gondoltam, hiszen aztán eszembe is jutott a főnököm neve. Ekkora égést, de aztán könnyedén jelent meg a csordára hasonlító pusztító sportolók. Amikor viszont az egyik a fenekemre csapott, akkor ijedten sikítottam akkorát, hogy még talán az ablakok is beleremegtek. – Neee érjen hozzám! – csak ennyi hagyta el az ajkamat, de ez se volt olyan erős, mint esetleg mástól hatott volna. Remegett a hangom közben és amennyire lehetett szinte a falhoz préselődtem remegve, mint akit tényleg valaki súlyosan bántott volna. Pedig valószínűleg semmi komoly nem volt, de aki képtelen volt mások közelében lenni, vagy érintést elviselni a fóbiája miatt… Nos, annak ez maga volt a horror. És igazából ez az egész hely az volt számomra. Mindenhol bacik, idegenek, vér és sérülések, s ki tudja, hogy még mi lappangott itt.
- Ne is mondja... - forgattam a szemeimet, elvégre én is azért voltam úton, mert valaki cseszett lehozni azt a mappát az irodámba. - Hát azt látom. Sok sikert a túléléshez, mert itt egész sok idegen megfordul. - már csak avégett is, hogy a hivatalos csapatok edzésein túl az egyetemi kurzusokhoz is helyszínt biztosítottunk, ha pedig tudtam volna, hogy az öreglány Seward helyett most ő az új asszisztensünk... nos, kötheti a gatyáját, mert ilyen pozícióban meg még több emberhez lesz szerencséje. - Akkor lelépne az iratokkal együtt, és ha kiderül, hogy innen lovasított meg valamit, én meg elengedtem, akkor annak én innám meg a levét. - emlékeztettem erre az aprócska dologra, hisz még mindig nem engedte, hogy megnézzem, mit rejteget olyan bőszen előlem. - Nem tehetek róla, hogy a játékosok szeretnek eldurvulni a pályán. - tártam szét a kezeimet - De ha ennyire rosszul van tőle, akkor inkább kerülje el az öltözőket. Messziről. - baráti jótanács, mert ha pár csepp vér miatt már panaszkdik a higéniára... nos. Szerintem az öltözőbe lépve mentem szívinfarktust kapna, pláne a hétvégi takarítás előtt. - Miután már másfél éve itt dolgozok, a kollégákat egész jól ismerem, a játékosaimat szintén, ahogy a diákokat... maximum a látogatók között akadnak új arcok. - és pláne ilyenkor, a tanév és a szezon közepe táján. - Hadd forogjon, ha ahhoz van kedve. - vontam vállat, valahogy nem tud meghatni különösebben a halottakkal kapcsolatos gondolkozásmódja, ahogy a felsővezetőségből ismerős név említése se tenné, ha be tudná fejezni, és nem érkeznének meg épp valami óráról kicsődülve a diákok. Már épp készültem volna, hogy a papírjaimat megszerezve induljak én is a dolgomra a diákok után, ám amikor meghallottam a lány sikítását, egy szempillantás alatt dermedtem mozdulatlanná, csak értetlen tekintettel bámultam rá, hogy mégis mi történt? Nagyjából úgy, mint az a harminc másik fiatal is, hisz míg csak egy-kettő olyan akadt, aki fittyet sem hányva a történtekre tovább sietett a következő órára, a többiek csak döbbent értetlenséggel bámulták a pulcsijába burkolózó lányt. Értetlen tekintettel nézek végig a diákseregen, hátha tud valaki magyarázattal szolgálni a történtekre, de a többségük csak a vállát vonogatja, amikor találkozik a tekintetünk, így végül csak intek nekik, hogy menjenek tovább. Majd én gondoskodok róla. - Hé... minden oké? - léptem végül oda a lányhoz óvatosan, egyik kezemben a mappát tartva, a másikkal szép lassan a válla felé nyúlva, hogy megnyugtassam, meg terelgessem tovább innen. - Mi lenne, ha keresnénk valami nyugodtabb helyet, ahol kevesebben vannak? Vagy elkísérjem a gyengélkedőre? - próbáltam mozdítani valamit az ügyön, aztán majd elválik, mennyire járok sikerrel.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Csak sóhajtottam egyet alig hallhatóan, hiszen tudtam, hogy igaza van, de én ebbe nem akartam belegondolni. Én tök jól elleszek az irodámban, és csak oda fogok menni, ahova nagyon muszáj. Biztosan van több titkárnő is és asszisztens is, így csak nem nekem kell mindent csinálnom. Meg nagyinak is miért most kellett nyugdíjba mennie? Várhatott volna még egy évet, vagy legalább a nyarat megvárhatta volna, mert akkor tuti, hogy nem túlzottan van itt élet. De így meg bele lettem lökve a sűrűjébe. - Még mindig tolvajnak gondol? – ez kész vicc. Persze tényleg olyan erős és határozottnak tűnik, mint az olyanok. - Úgy gondolja, hogy bemártanám, hogy ön volt az, aki nem állított meg? Tudja mit, ha ennyire aggódik, akkor kísérjen el hozzá és megláthatja, hogy semmit se loptam el. – pillantottam rá komolyan, de attól még mindig nem voltam magabiztos. Mi van akkor, ha esetleg valami őrült tévedt be ide és éppen az áldozatás keresi? Vagy csak éppen valami rosszra készül és csak fel akarta térképezni a terepet? Nem szívesen mennék vele sehova se, mert nem ismerem. - Miért ne tehetne? Az edzőn is múlik a játékosok játéka, nem? – kérdeztem vissza, majd megköszörültem a torkomat, amikor folytatta. – Megtenném, ha tehetném. – de ezt inkább sokkal inkább magamnak dünnyögtem az orrom alatt, mintsem neki szántam, viszont valószínűleg ezt is hallotta, ahogyan a többit. - Lehet, hogy még se mindenkit ismer. Gondolom néha vannak új kollégák is, vagy Ön egyből mindig mindenkit üdvözöl? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen addig se kellett semmihez hozzányúlnom, de még mindig nem találtam ki, hogy miként is lóghatnék meg innen. Főleg, hogy most már hozzákerülnek a papírok is. Ez egyre rosszabb lesz. Most már nem csak a padlózat szennyét hordozza, hanem az övét is. Nem akarok hozzájuk érni, de el kell jutatnom a célba. – Másrészt mi van akkor, ha esetleg Ön nem az, akinek mondja és Ön akarja ellopni a papírokat? – kérdeztem visszaterelésnek, hátha végre jutunk egyről a kettőről, de persze ez a gyanúsítgatás tuti röhejesen hatottak ezen a cincogó egérhangon. Hamarosan pedig az egész egyre rosszabb lesz, hiszen nem sokat mászkáltam én emberek között. Csak annyit, amennyit muszáj. Teljesen jó volt otthon, meg a zongorám társaságában. Háziállatra se volt szükségem, hiszen azok is mindenféle kórokozókat hordoznak. Amikor viszont valaki menőzni akar és fura módon kifejezni azt, hogy ismerkedne, vagy mi a szösz, akkor könnyedén reagálok hozzám méltóan furán. Nem érdekel az se, hogy hirtelen pár pillanatra mindenki lefagy, hiszen azzal vagyok elfoglalva, hogy minél inkább elrejtőzzek a pulcsimban. Mielőtt pedig fellélegezhetnék megjelenik az, akivel eddig is beszéltem. Amikor nyúl felém, akkor egyre inkább összehúzom magam. – Kérem, ne nyúljon hozzám… - szinte már könyörgően csendül a hangom és láthatja, hogy nem viccelek, hogy valami félresiklott és eléggé megrémültem. Ha mégis hozzám nyúlt volna, akkor tuti mindent elkövettem volna azért, hogy lerázzam magamról, mint valami dilinós. - Inkább csak adja vissza a mappákat, kérem szépen. Szükségem van rájuk, mert ha nem adom át, akkor…. nagy lesz a baj… kérem. – még mindig kicsit remegtem és a pulcsiba eltűntetett kezemet kinyújtottam felé. Nem érdekelt, hogy miként néz rám. El akartam csak tűnni innen, aláíratom őket és utána leadom. Ennyi, menni fog. Még az se érdekelt, hogy picit még mindig remegtem. Másik kezemet is rejtve hagytam a pulcsiban és úgy tűrtem el az arcomba sodródott hajamat.
- Nem tudom, igyekszem kideríteni. De elég meggyőzően játssza. - feleltem, amikor pedig felajánlja, hogy kísérgessem, csak bólintok egyet. Ne aggódjon, úgy sem ráz le ilyen könnyen! És minél előbb rájön erre, annál jobb nekem. Szinte már várom, mikor adja fel, vagy bukik ki. - Valamilyen szinten igen. De két lábon járó, önálló lények, hozhatnak olyan döntést is a pillanat hevében, amiről én nem tudok, vagy nem tudom megakadályozni. - ami részben jó, mert unalmas lenne egy csapatnyi agyhalott melákot irányítani a pályán, részben meg szívás, mert a balesetek többsége is ilyenekből adódik, én meg utálok jegyzőkönyvet írni róluk. - Mert, nem teheti? Ez egyre jobb. Meséljen, ki kényszeríti, és mire a kötelező öltözőlátogatással, hmmm? - naná, hogy hallottam amit mondott, le is csaptam rá azon nyomban, mert kezdett egyre érdekesebbé válni a helyzet, és minél inkább zavarba jött, vagy belegabalyodott a saját mondandójába, én annál inkább élveztem a helyzetet. Szörnyű vagyok, tudom. - Jah, néha. Annyira sokan azért nem dolgoznak itt. - vontam vállat, arra meg, hogy mindenkit egyből üdvözlök-e? - Nem, csak aki megérdemli. A többieket, amikor eljutok odáig. Csak nem ön is egy közülük, hogy ennyire ragaszkodik ehhez a kolléga témához? Kollegina? - támadszom a falnak a könyököm, ezzel is útját állva, hogy bizony itt addig nem megy tovább, amíg nem érünk a kis beszélgetésünk végére. - Hát, akkor pechje van. Gondolom, amiért ilyen hamar megszereztem őket. Szerezze vissza őket, ha tudja! Vagy kapjon el, mielőtt lelépek! – adom a jobbnál jobb ötleteket, mígnem egy csapatnyi diák végig nem csörtet a folyosón, az egyik bátrabb meg poénból meg nem fogdossa szerencsétlen lányt, nem kis zűrzavart okozva. Szerencsére egészen hamar sikerül tovább terelgetni őket, hogy ne legyen belőlünk cirkuszi látványosság, igaz, amikor segíteni próbálnék, ezúttal meg én vagyok lepattintva. Mondanám, hogy az előbbiek után nem lep meg különösebben, de... hogy őszinte legyek, de, meglep. - Öhm... hát jó, akkor nem. - nem nyúlok hozzá, de csak mert szinte már látom kibuggyanni a szeme sarkából a könnycseppeket, a síró nők meg felérnek egy rémálommal, egyszerűen nem lehet mit kezdeni velük. Az is megfordult a fejemben, hogy csak rácsippentek a pulcsija ujjára, és úgy húzom-irányítom el a legközelebbi gyengélkedőid, de szerintem már azért is törne a mécses, én meg inkább nem kockáztatnék. - Nem adom. - jelentettem ki teljes magabiztossággal - Mert már egy órája az asztalomon kéne lenniük. Ezúttal nem lesz semmi baj, de díjaznám, ha legközelebb nem kéne külön kérvényt benyújtani egy héttel előre, hogy időben az irodámba érjen. Jackson Carter, örvendek. - miután a kézfogás felejtősnek tűnik, így csak valami hirtelen ötlettől vezérelve adtam egy pacsit a kinyújtott, pulcsiba rejtett kézbe, ha már mappát nem kapott bele. - Ön pedig Miss...?
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
- Én? Meggyőzően? – kerekedett el a szemem és úgy néztem rá, mint aki éppen most próbálja kideríteni, hogy vajon kinél van nagyobb baj nálam vagy nála fejben… Ha ez számára meggyőző volt, akkor el se tudom képzelni, hogy milyen filmeken vagy éppen színházi előadásokon nőhetett fel, mert sok mindent rám lehetne mondani, de azt, hogy remek színész lennék? Ugyan már. Hamarabb rohannék el, minthogy egy színházi előadásra elrángasson valaki, ahogyan innen is el akartam szaladni. - Ohh, hogyne. Magam ártatlan és szent, hiszen nem maga az edzőjük. – csöppet se volt szemrehányó a hangom, még ha kicsit annak is szántam volna. Még mindig erőtlen volt és alig hallható. Még hogy nem tehet róla. Inkább be kellene szüntetni a sportokat, nem lenni annyi sérülés, vagy éppen túl sok véres csepp ezeken folyosókon vagy öltözőkben. Kerültem a férfi pillantását, mintha csak pont azt kérdezte volna meg, amit nem kellene. Még egy pillanatra a kijárat felé is elnéztem, mintha még menekülni is jobb lenne, mint itt lenni, de kint tuti még nagyobb frászt kapnék, mint itt bent. – Nem… nem… tartooo…zik.. magára… - legalább az utolsó egy szót sikerült kinyögnöm egyben, de a többi… Inkább nem is tudom mi lenne a legjobb szó. Inkább olyan volt, mintha harapófogóval húzták volna ki belőlem. Mintha csak azt élvezné, hogy engem szenvedni lát. Bár lehet tényleg itt volt. Persze, nagyi szerint nem rosszak az emberek, én erről azért másképpen gondolkoztam, hiszen annyi veszélyt, bacit és vírust is hordoznak magukban, hogy azt el se lehet képzelni. - Megérdemli? Ohh, ezek szerint úgy gondolja, hogy nem mindenki? – pislogtam megint párat, de hát ez is egércincogás volt, mintsem más. Eléggé érdekes egy fickó volt és úgy éreztem, hogy tényleg jobb lenne minél távolabb lenni tőle. Egyszerűen nem volt valami kedves, vagy mi is lenne a legjobb szó. Persze egy furabogárral ki tud kedves lenni, de tény, hogy nem dobott az elsőnapos hangulatomon ez a beszélgetés. Már éppen újra elkezdenék cincogni, amivel megint alátámaszthatnám, hogy nem túl sok bátorság van bennem, vagy nem éppen tudok igazán kiállni magamért, ahogyan a papírokat se szerezném vissza sose, amikor is megjelenik egy diáksereg. Eleve még nehéz őket is elviselni őket és kicsit a pulcsimat is feljebb húznám, hogy elrejtsem a számat és az orromat is mögötte, de esélyem sincs. Bekövetkezik egy baj, ami másoknak csíntevés, az számomra inkább… kínzás? Ahh, a lényeg az, hogy maga a horror és ennek sajnos még hangot is sikerül adnom. Elküldi őket, de attól még azt se akarom, hogy ő hozzám érjen. Még több sikítás szerintem senkinek se hiányzik. - Köszönöm. – motyogom az orrom alatt kissé heves levegővétel közepette, ami még a korábban történtek miatt. Próbálom megnyugtatni magam, egyenletesen venni a levegőt, így inkább újra a dokumentumokra próbálok fókuszálni. Azok tehetnek mindenről, nem kellett volna még idejönnöm. Nagyi még túlzottan elkapkodta ezt az egészet. Amikor viszont egészen magabiztosan szólal meg, akkor könnyedén rezdülök össze és még egy hangyányit hátrálok is, mintha attól félnék, hogy mindjárt felfal szőrőstől és bőröstül. – Miiii-miii? – csak ennyit bírok kinyögni hirtelen, majd ahogyan tovább ömlenek a szavak belőle, úgy elkezdem fixírózni inkább a cipőmet. Nem miattam késtek el a papírok. Nem szóltak róla időben, aztán meg jött ez az egész kalamajka… - Sajnáááloooom… - nyöszörgöm ezt a szót és még inkább összehúzom magam, mint aki el akarna hirtelen tűnni és félne. S talán tényleg mind a kettő igaz volt rám. - Seward… - csak ennyit bírok magamból kipréselni, majd amikor a kezembe csapott, akkor ijedten rántottam vissza és ijedt szempár nézett rá a következő pillanatban. – Daphné Seward, az új asszisztens. – gondolom, hogy ennek mennyire örülhet. Talán pontosan annyira, mint amennyire én. Bár azt se tudom, hogy nagyit ismeri és összerakja-e a képet. Bár szerintem őt mindenki ismerte és imádta, helyette pedig most mindenki kapott egy kisebb szerencsétlenséget…
Válaszra sem méltatom a kérdését, csak nagyokat bólintok rá, hogy úgy bizony. Ha nem így lenne, már rég itt hagytam volna a francba, elvégre van – lenne – fontosabb dolgom is, de túl jól szorakozok szerencsétlen lelki terrorizálásával ahhoz, hogy futni engedjem. Még nem. - Naná. Csodálom, hogy nem emeltek még szobrot a tiszteletemre. - fő a szerénység, ugyebár, azt a szemrehányónak igyekvő éllel meg akkor sem foglalkoznék a hangjában, ha valamivel erőteljesebb lenne. - Nem? Valóban? - kérdezek vissza, és nagy önuralom kell hozzá, hogy mellé elfojtsam a vigyorgást, valami csodával határos módon azonban mégis sikerül. - Most ezen mi olyan meglepő? Tekintve, hogy az egyetemmel is szerződésben állunk, különösebben nem tud meghatni, ha mondjuk új jogi előadó érkezik, vagy a Carlsonnál maradva, a kosarasok edzőivel se sokszor látjuk egymást. - vonok vállat, aki fontos, azokat úgy is megkeresem, de mondjuk egy új takarító csatlakozására nem fogok állófogadást rendezni. Vagy mindent félretolva rohanni, hogy köszöntsem. Diákok jönnek, diákok mennek, s az eddigi kisegér helyett most egy olyan remegő kisegér marad társaság gyanánt mellettem, aki szerintem az imént hordott ki lábon egy szívinfarktust. Csodálom, hogy ilyen képességekkel egyáltalán életben maradt eddig. - Tudja, mit szoktak mondani a sajnálatról... - jegyzem meg az orrom alatt mormogva, miközben nekiláttam, hogy még egyszer végigpörgessem gyorsan a mappát, benne van-e minden, aminek benne kell, mert ciki lenne, ha utólag derülneki, hogy valamelyik oldal elkallódott a folyosón. Amikor azonban meghallom a nevét, csak töprengve nézek fel a papírjaimból. - Seward? Seward, Seward... valahonnan ismerős a neve. - abban viszont fogadni mernék, hogy még sosem találkoztunk korábban, egy ilyen jelenségre tuti emlékeznék. - Asszisztens? Várjunk... magácska csak nem... - villan be valami, ahogy feldereng a szemeim előtt az öreglány képe, aki eddig székhelyelt fent az emeleten az irodisták között, majd ahogy összeáll a kép, egy szempillantás alatt képedek el. - Csak nem Mrs. Seward rokona...? Új asszisztens? Csak nem nyugdíjba ment Mrs. Seward, vagy mi? - csapom össze a mappát, mert ne már! Részben sajnálom, hogy úgy látszik, lemondhatunk a szokásos heti potya sütikről, amivel elárasztotta az idős hölgy a Carlsont, ráadásul pont egy ilyen két lábon járó nebántsvirágot kapunk helyette, aki az első hangosabb szóra képes elsírni magát? - Hát ez nagyszerű... - bukik ki belőlem az őszinte reakcióm, azzal már fordulok is meg, hogy menjek tovább a dolgomra, amit akartam, úgy is megszereztem... néhány lépés után azonban mégiscsak lassulnak a lépteim, mígnem végül visszafordulva szólok a lányhoz. - Visszatalál az irodákig? Vagy biztos, hogy ne kísérjem el a gyengélkedőre? - ciki lenne ha bármi komolyabb baja lenne, aztán én vagyok az utolsó szemtanú, akivel találkozott.
Daphné Seward
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 33
◯ HSZ : 85
◯ IC REAG : 78
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Hipochondriája és eddigi élete miatt "kicsit" fura viselkedés
Biztos voltam abban, hogy ő se gondolja komolyan és inkább csak a véremet akarja szívni. Tényleg kezdett olyan érzésem lenni, mintha a vadonba löktek volna ki magukat. Lennének a ragadozók és az áldozatok. Az meg nem is kérdés, hogy hova tartoztam, vagy lehet nekem még az áldozatok alá eső csoport jutott volna. Haza akartam menni, de nem tehettem meg. Azzal nagyi nevére hoznék szégyent. - Gondolom, mások ezen most nevetnének. Azt hiszem én elhagytam a mosolyomat időközben. – feleltem a lehető leghalkabban. Nem voltam az a nevetős fajta, ahogyan ebben se láttam semmi poént. Egyre inkább csak kezdtem kényelmetlenül érezni magam. Túl sokan jártak-keltek ezen a helyen, túl sok volt a leselkedő veszély és az ismeretlen tényező. Egyedül az irodámban éreztem magam biztonságban. Amúgy meg inkább elkerülném ezt az épületet messzire. Kár, hogy nincs teleportáció, mert akkor máris eltűnhetnék és újra a szobámban kuksolhatnék. Bólintok egyet a szavaira, majd igyekszem megtalálni a lehető leghatározottabb hangom legalább erre a párszóra, amíg kiejtem őket. – Valóban nem! – az pedig, hogy mennyire is jött össze, az egy jó kérdés. Valószínűleg még mindig elmaradt az átlagtól, de hozzám képest szerintem annyira rosszul nem is sikerült. - Pedig úgy tartják, hogy jó ismerni a kollégákat, mert sose lehet tudni, hogy mikor jön jól majd a segítségüket. – ezt a nagyi szajkózta nekem állandóan, amit képtelenségnek tartok. Mégis miben tudnának segíteni? De most tényleg, hiszen a lehető legnagyobb segítség az lenne, ha messzire elkerülnének és nekem se kellene otthonról kimozdulni. Miért nem lehetett inkább valami otthonülős munkát találni? Egyre inkább igyekszem láthatatlanná válni, de valahogy nem akar igazán összejönni. Még ha képes lennék megszokni a társaságát is – ami szerintem sose jön el -, akkor is itt van ez a jövés menés. Nem értem, hogy az emberek miként képesek nem látni azt, hogy mennyi veszély lappang a levegőben vagy éppen a társaikban. Még a hideg is kiráz tőle. A szívem pedig még mindig eléggé heves dallamot jár az ijedtségnek köszönhetően. Bólintok ismét egyet, de már nem merek semmit se mondani. Másrészt meg mindig azt mondja nani is, hogy aki nem dolgozik, az nem is hibázhat. És ez volt az első napon és nem is a munkával lett volna baj, mert az nem volt nehéz, hanem inkább velem volt a baj, mert számomra ez maga volt a horror ház. Biztosan ezen mások tök jót nevetnének. Mielőtt viszont válaszolhatnék arra, hogy esetleg honnan lehet ismerős a nevem folytatja ő a gondolatmenetet, így zavaromban egyik lábamról a másikra helyezem a testsúlyomat. A kérdésére ismét csak bólintok, mintha megnémultam volna az elmúlt percek alatt, de már egyre inkább olyan érzésem támadt, hogy jobb, ha hallgatok. Akkor talán hamarabb szabadulok és kisebb lehet a kár. - Nagymamám. – feleltem kurtán. – És tegnap volt utoljára. Volt búcsúztató is neki. – tényleg itt mindenki ismerte a nagymamámat. Ez egyre jobb, hiszen most már tuti majd arról fog szólni a pletyka, hogy milyen zizi az unokája. Ő kedves és közvetlen volt. Az elsővel talán nálam se lenne gond, de inkább jellemző rám a zárkózottság és a távolságtartás, mintsem bármi más. - Sajnálom… - motyogom az orrom alatt, amikor kifejezi mennyire is örül annak, hogy én kaptam meg a pozíciót. Legalább ez a rajongás kölcsönös ezért, még ha másban nem is hasonlítunk egymásra. Amikor elindul, akkor egy nagyobb sóhaj hagyja el az ajkaimat, mint valamiféle megkönnyebbülés, hiszen a folyosó is egészen kiürült. - Megleszek, köszönöm, viszont ha… - kezdek bele és idegesen túrok a hajamba – ha végzett velük, akkor visszahozná aláírva? – pillantottam rá a lehető legártatlanabbul, bár biztosan inkább volt még mindig ijedt kisegér ábrázatom, majd ha megkaptam a választ, akkor sietve és kerülgetve a lehető legnagyobb távolságban kerültem el mindenkit, míg vissza nem értem az irodába, hogy utána azon legyek, hogy ne bőgjem el magam legalább addig, amíg haza nem érek és be nem zárkózhatom a szobámba.
|| Köszönöm a játékot és azt is, hogy bevállaltad őt, nagyon élveztem és bocsi, hogy ennyire nehéz eset Daph! <333
- Hát... azt hiszem egyet kell, hogy értsek. Olyan fejet vág, mint aki kísérteteket lát, pedig nem is temetőben vagyunk. - sőt, inkább szokott jó lenni a hangulat itt a Carlsonban, mitsem gyászos, lévén a sport meg a mozgás adrenalint szabadít fel, és már csak az is hozzájárul a jobb kedvhez és közérzethez, de... elnézve a lányt, nem úgy nézett ki, mint aki osztaná eme tudományosan bizonyított tényeket. Ha még csak a mosolyát hagyta volna el! De láthatólag a humorérzékét is, legalábbis erre következtetek abból, hogy ennyire szűkszavúan válaszolgat minden megjegyzésemre. Mihez kezdjek így vele? Pszichológust neki! - Van benne valami, bár amit tudok, szeretem önerőből megoldani ahelyett, hogy egyből segítségért kiáltok. - én ilyen voltam, igaz, ez nem jelentette azt, hogy néha nem szorultam én is küldő segítségre, de ha már ő is csak nagy általánosságban beszélt, én sem akartam olyan nagyon konkrét válasszal szolgálni számára. Úgy sem alkalmas sem a hely, sem az idő ilyen magas filozófiai repkedésekhez.
- Ó, vagy úgy... Tényleg, most már rémlik – ezek szerint maga az a sokat emlegetett unoka, akiről szinte mindig dicshimnuszokat zengett, akárhányszor csak szóba került? - nos, mit ne mondjak, nehéz elképzelni, hogy valóban, de miért is hazudna Mrs. Steward? Az is lehet, hogy más unokája is van, azt nem tudhatom, de ha már ezt dobta a kocka... ezt kell szeretni, vagy ha azt nem is, legalább elfogadni. - Hallottam, hogy volt valami, de sajnos házon kívül voltam, így nem tudtam elmenni. - vallottam be, talán annyira nem meglepő – és megbocsájtható bűn – így a hokiszezon kellős közepén, amikor nagyjából meghalni sincs időm, nem hogy búcsúbuliba járni. - Adja át üdvözletemet neki. - tettem még hozzá, mielőtt távozóra fogtam volna, pláne, miután úgy tűnt, inkább örül, hogy megszabadul tőlem Daphné, mintsem igényelné a segítségemet, ezek után pedig nem látom értelmét maradni. Nagy lány, csak boldogul egyedül is... - Igen? - fordulok vissza kíváncsian, hogy mégis mi lenne az, ám amikor meghallom, mit szeretne, csak vetek egy pillantást a mappára, mielőtt újra rászegezném a tekintetemet, és közölném, hogy: - Nem. Mondtam, ha vissza akarja kapni őket, szerezze visza! - feleltem halálosan komolyan, mielőtt utamra indultam volna. Istenem, naiv kislány... még jó, hogy visszaviszem aláírva őket, hisz eredetileg is az volt a terv, nem tehettem róla, hogy szerencsétlenségére ő is belekeveredett.
|| Én is köszönöm, Daphné kis nebántsvirág-antiszociálissága ellenére is imádtam lelki terrorizálni xD <333
Kezdőlap
<333 
