Győztünk. Akartunk győzni. Eltemettük és meggyászoltuk annak rendje és módja szerint. Holnap pedig eljön majd az ideje annak, hogy mind távozzunk arról a helyről, amit otthonunknak tekinthettünk az elmúlt évtizedekben. Amióta az eszünket tudtuk. - Anyám! Nem kopog, nem kell neki. Tudja, hogy érzem a jöttét és előtte sosem volt zárva az ajtóm, most sem tessékelem hát ki, hiába búcsúzkodom. Tőle még nem menne, nem tettem hát meg, pedig közeleg az idő. Viszont a helyiségeket szép apránként végig jártam már, így jutottam el a Kápolnáig, hol mindannyiukat megkereszteltük a magunk módján. Saját rituálé szerint. Óh, mennyi vért látott ez a helyiség is, számolni nem tudom az alkalmakat, olyan magasra rúgnak. - Kerülj beljebb. Van valami gond? - kérdezem. Nem felel rögvest, hát az energiáiban sem kell nagyon kutassak ahhoz, hogy tudjam, rejteget valamit, vagyis készül valamire. Úgy ismerem, mint a tenyeremet, az egyetlen leányom, bár nem az egyetlen gyermekem. Érdeklődéssel fordulok felé ültemben, megpaskolom magam mellett a keményfa padot. - Mondd csak, ne tartsd magadban. - karolom át egy pillanatra, amint mellém telepszik. Megereszkedő vállára hintek csókot, majd felegyenesedem, s helyette a feszület helyét veszem szemügyre. Soha nem állt itt kereszt, de szinte látom magam előtt, ahogy rosszallón, aggodalmasan tekint ránk kiszögelt "lakója". Mocskos, gyilkos pogányok voltunk mindig, s azok is maradunk. Hiába nevezzük kápolnának e helyet. - Kaptam egy telefonszámot és elhoztam a telefonomat. Megtennéd, hogy elintézel egy hívást nekem? - Miféle számot? - állnak glédába a pihék tarkómon. A farkas nem feddi vérvonaltestvérét, őt nem aggasztja a kérdés, kényelmesen nyúlik el a másik nőstény mellett. - Az övét. Felpattanok, majd visszaülök. Megkérdezném, hogy honnan tudja, de végül nem tettetem a balgát. Honnan tudná? Egy informátorhoz ment hozzá teljes titokban, s meséltem neki a virrasztás alkalmával arról, hogy mi történt velem. Tudni szerette volna nekem pedig nem volt már okom megtagadni tőle, hisz a titkok nem jelentettek rá veszélyt. - Nincs miről beszéljünk egymással. Nagyon régen volt már, feleslegesen fáradoztatok. - mentegetem a helyzetet, s próbálom visszanyújtani neki a telefont. Nem kell, vegye el! De az én vérem, hát makacssága is az enyém. Épp csak annyi időre veszi el tőlem, hogy feloldja a billentyűzárat és megkezdje a hívást. Nincs erőm megszakítani. Ebben a pillanatban úgy érzem, hogy nem is ő az én lányom, hanem én vagyok az övé. Mindig erősebb volt, mindig hasonlóságában másmilyen. - Ezt kérem tőled búcsúajándékul. Szeretném, ha lenne hová menned. Szeretlek, Anyám! - tátogja még felém, majd a kezemmel együtt fülemhez emeli a telefont. Egyszerre hallom becsukódni mögötte a pogány kápolna ajtaját, s felhangozni a vonal túlsó felén a hangot, melyről azt hittem, hogy már elfelejtettem rég. - Lucas? - nyitásnak ennyi. Se köszönés, se bemutatkozás. Egyszerűen nem tudok mit mondani. Hogyan kellene nyitnom ennyi év után? Rossz ötlet volt, Leányom, nagyon rossz! Mégsem vagyok ennek tudatában sem képes megszakítani a hívást. Egyszerűen.. hallani akarom. Még egy kicsit. Csak szóljon, csak kérdezzen. Pár szó az indításhoz épp elég. Vajon ő megismeri-e még a hangomat?
Alig tíz perce érkeztünk vissza egy oltásról, szerencsére mindenkit sikerült megmentenünk, én meg megint megkaptam, hogy egy öngyilkosjelölt állat vagyok, amiért felmentem azért a gyerekért. Hogy a frászba ne mentem volna? Nem is volt necces egyébként, néhány koromfolt a képemen megér egy életet, és szerencsére sokkal jobbak a reflexeim, mint az átlagnak, könnyedén kikerülöm a húzós szitukat, omló gerendákat, és ha esek, akkor sem akkorát, hogy belehaljak, maximum törik pár csont, de ennyi. Épp a vonásaimat igyekszem láthatóvá varázsolni, még nincs vége a napnak, bármikor befuthat másik riasztás, és nem kelt jó benyomást, ha mocskosan jelenünk meg, nyilván arra emlékezteti az embereket, hogy valahol másutt éppen baj történt. Csörög a telefonom, a csap szélén van, lepillantok rá, de nem ismerem a számot, nem áll szándékomban felvenni. Legalább tizenöt másodpercig így is gondolom, csak számolom a csörgéseket, miközben a képemet sikálom, aztán ki tudja miért, de mégis felemelem a készüléket. Elég kitartó, talán valaki új falkatag, bár mindig megkérem Edent, hogy frissítse az aktuális infók szerint. - Tessék, Flynn? Szólok bele határozottan a készülékbe, de az utolsók között van a hang, amire számítok. Leejtem a másik kezem, ilyen nincs, alig pár napja gondoltam rá, rájuk, mikor Millyvel újra találkoztunk, de igyekeztem elnyomni, mert biztos voltam benne, hogy sosem fogok már hallani róla. A fiunk életéről, hollétéről mindent tudok, de azontúl, hogy olykor felhívom eldobható készülékekről, nem tartom vele a kapcsolatot, mert így látom jobbnak. Meglátogatni pláne eszemben sincs, olyan mértékű gyengepont lenne az életemben, amekkorát egyszerűen nem engedhetek bele, különösen most nem, bétaként. - Azt hittem, meghaltál… Nem csak azért, mert ember volt, inkább azért, mert azóta azért kiderítettem egyet s mást a köreiről, muszáj voltam, a fiam anyja volt, a nő, akit szerettem, az egyetlen, igazság szerint, aki képes volt ilyen érzéseket kicsalni belőlem, aztán a kezembe nyomta a fiunkat, hogy dugjam el. Nos, finoman szólva is helytálló a haragszom kifejezés az irányába, sőt, még egy olyan gondolat is megfogalmazódik bennem, hogy jobb lenne, ha valóban halott lenne. Mert, ha nem az, akkor olyasmit tett, amit nem biztos, hogy el tudnék fogadni valaha is. - Mit tehetek érted, DC? Kérdezem végül, pár pillanatnyi csend után. Bevallom, egyelőre fogalmam sincs, mit kezdhetnék ezzel az egésszel, azt sem tudom, egyáltalán akarok-e vele beszélni. S Ő? Ha eddig nem, akkor miért most? Mi történt, hogy kiderítette a számom, és felkeresett? Azzal most nem foglalkozom, hogy mennyi minden jut eszembe róla, hogy a múlt elég élénken elevenedik meg előttem, és megfeszül tőle a gyomrom, a farkasom értetlenül pislog kifelé, de csak megcsóválom a fejem, hát barátom, ez biztos olyasmi, amit te sosem fogsz érteni, mert fogalmad sincs róla, milyen szeretni. Igazság szerint már azt sem tudom, nekem van-e róla.
Nem sült el éppen fényesen az egész közös történetünk. Igazság szerint több oka is volt annak, ami miatt bukfencet vetett a gyomrom, mikor lányom közölte, hogy telefonálnom kellene. Én tudtam, hogy mi ő - nem, akkor még nem, utólag viszont, miután beharapott Anyám, majd pedig nyomozni kezdtem a fiam után kiderült számomra egy és más - de nyilvánvalóan sose tájékoztattam arról, hogy én is azzá váltam, amivé. Egyszerűen nem láttam volna helyesnek, amellett pedig irtóztam is a gondolattól, hogy felvegyem vele a kapcsolatot. Mert nem akartam érezni a fiunk hiányát. Egyszerűen.. nem ment, hogy őszinte legyek. Most mégis itt ültem, fülemen a telefonnal és vártam, hogy mondjon valamit. Hogy kérdezzen. Bármit.. - Valamilyen szinten igen, meg. - kapja reakciómul. Új életet kaptam és a régit eltemettem, mindannyian így voltunk ezzel azok, akiket Anyánk befogadott. Hogy milyen áron, azt most ne részletezzük inkább. A gyűlölet és a szeretet mindig össze fog bennem veszni ezzel kapcsolatosan. - Szeretnék beszélni veled.. - kezdem, majd elnémulok. Nem teljesen helytálló ez így, s egy pillanatra felüti bennem a fejét a rettegés egy bizonyos formája. Aztán megnyugszom, realizálva, hogy éteren és telefonvonalon keresztül bizonyára nem fogja megérezni, ha valótlant állítottam. Félig legalábbis. hiszen egy felem örökké beszélni kívánt vele, sose feledte el. A másik viszont.. nos ő más lapra tartozott. - Ennyi év után talán illene. Magyarázattal tartozom. - teszem még hozzá, s kivárok. Ha nem csapja rám a kagylót, akkor van értelme folytassam, minden más esetben azonban felesleges rátérjek a továbbiakra. Mert az az igazság, hogy nem csak beszélnünk kellene. Nem csak telefonon. De a fekete leves ráér, azt hiszem. Legalább addig, amíg eldöntöm, hogy akarom-e ezt egyáltalán. A reakcióitól is sok minden függ, de még több áll vagy bukik rajtam. Magam sem tudom mi is lenne a megfelelő. Kivárok tehát.
- Egy más szinten viszont a jelek szerint egyáltalán nem. Mennyi is lehet most? Százharminc-száznegyven? Tök mindegy igazság szerint. A lényeg az, hogy alsóhangon több mint száz éve egy büdös hangot nem hallottam felőle, ami számomra épp egyenlő azzal, hogy bezárta irányomba a kapukat, így nekem sem volt okom nyitva tartani őket. Semmilyen szinten nem érzem fairnak, hogy most csak így a semmiből bejelentkezett, és első felindultságomban legszívesebben benyögnék valami olyat, hogy keresse inkább a helyi lelki segélyt, azok szíves örömest meghallgatják. Sosem voltam faragatlan a nőkkel, kivételt képez ez alól a drága Teremtőm, és most sem vagyok benne biztos, hogy képes leszek úriemberhez méltóan viselkedni. - Felvettem, úgyhogy… akkor beszélj. Istenemre mondom, nagyon próbálkozom a keserűséget visszalökni a semmibe, ahová való, és ha a húgom látna, bizonyára lesápadna, hogy van valaki, akivel szemben a jelek szerint elhalványodik minden magabiztos kiállásom, és az érzelmeim kiülnek kölyökképemre. Ez az, amit nagyon rég nem engedhetek meg magamnak, szóval rendkívüli módon örülök annak, hogy nem a hotelben vagyok éppen, ahol akárki kiszúrhatná a reakcióimat. - Tudod, DC, ha eddig nem érdemeltem magyarázatot, akkor most már őszintén… minek? Tudom, amit tudnom kell, elrendeztem magamban a dolgokat, kötve hiszem, hogy van bármi értelme felhánytorgatni a régi dolgokat. Azért az egyért áldani tudom az eget, hogy csak telefonon beszélünk, mert szerintem feleennyire sem lennék képes ridegen viselkedni, ha látnám a vonásait és érezném az illatát. - Egyébként sem vagy az a magyarázkodós típus, vagy tévednék? Azóta meg nyilván pláne nem. Egy részem le akarja tenni, ó igen, határozottan, míg egy másik szomjazna bármit, amit mondani akar, még ennyi év után is. Nagyon-nagyon rég nem engedem magamhoz közel a nőket, sosem akartam, megfogadtam, de végül megtettem, Vele, és csak visszaigazolásul szolgált végül arra, hogy hiba volt. - De mivel azt mondtam az előbb, hogy beszélj, hát tedd meg, magyarázkodj. Érdekel? Igen. Hallani akarom? Talán. Számít bármit is? Nem…
A nyelvem hegyen van a visszakerdezes, hogy vajh banja-e azt, hogy nem vagyok halott. Feltennem, hitemre mondom barkinek, barmikor de neki most es ebben a helyzetben egyaltalan nem. Mivel en vagyok az, akinek kushadni kell - a farkas persze nem hajolna meg ilyen egyszeruen, o dominans jellem, ezert vagyunk egyutt a semlegesseg mintapeldanyai, jot teszunk egymasnak bar maradektalanul nem tettul boldogga Anyam, hisz az o lanyai majdnem mind dominansak voltak, kevesen logunk ki igy - igy lenyelem epes valaszom, sot, meg sohajtassal se jelzem, hogy helytelenitem a dolgokat. - Erdemeltel eddig is, eppen csak nem volt ra alkalmas az elet. - valaszolok ovatosan. Kar lenne halalaban ennyire Anyam nyakaba tolni minden bunomet a himmel szemben. Jot akartam de gyava voltam. Es konnyelmu is. Anyam szerelemre sosem kenyszeritett, az az en saram. Viszont nehezemre esne nem bevallani, hogy mekkora szerepe volt a korulmenyeknek abban, ahogyan zajlottak a dolgok. - Alfa nelkul maradt a Falkank, szabadok vagyunk. Mar nem artok senkinek azzal, ha elmondom az igazat. - jegyzem. Nem vagyok benne biztos, hogy ez igy igaz. Mert neha az igazsag jobban tud fajni, mint a tudatlan semmi. Lehajtom fejem, nekidontve homlokomat az elottem levo pad tamlajanak. Egyik kezembol a masikba veszem at a telefont, mintha ennyitol elfaradtam volna. Valojaban viszont csak a mult faraszt, semmi tobb. - Meg kellett volna oljem. Ot is es teged is. Nem tudtam megtenni, mert szerettelek. Mindkettotoket.. Nehezebb, mint hittem. Folytatni akarom, de nem igazan sikerul. Hol is kezdjem el? Talan nem is akarja hallani. - Hallottal mar eletedben az Amazonokrol? - fogom meg inkabb innen a dolgot. Ha most nem csapja ram, akkor soha. Kerlek, Lucas.. csak hadd legyek oszinte veled, mielott elkuldenel..
Kifogásokkal mindig tele van a padlás igazság szerint, de ezt már nem közlöm vele, sok mindent hallottam már életem folyamán, és bizonyosan fogok is még nem kevés alkalommal, de tőle… nos, maradjunk annyiban, hogy soha nem szerettem volna, hogy így alakuljanak a dolgok, hogy kifogásokat kelljen emelnie felém, magyarázkodnia bármivel kapcsolatban is. Mindez azonban közel sem úgy valósult meg, ahogy kellett volna neki, tipikusan sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha helyzet. - S most alkalmas? Annak hangzik, bizonyosan nem keresett volna meg, ha nem így lenne. Mindazonáltal, nem olyan személynek gondolom magam, aki ezt az eddig nem volt alkalmas, de most igen dumát benyeli. Nehezemre esik nyitottnak lenni felé, és kétlem, hogy ez a jövőben megváltozhatna, kész szerencse, hogy alapvetően eleget gyakoroltam a hogyan hallgassuk végig azt is, akit a hátunk közepére nem kívánunk műsort. - Tényleg úgy gondolod, hogy senkinek sem ártasz vele? Csak nekem, Kedvesem, de nyilván senki vagyok, senki voltam akkor is, különben nem dobtad volna a nyakamba a szerelemgyerekünket, és nem küldesz el vele. Nem, egyre biztosabb vagyok abban, hogy egy szavát sem akarom hallani, és egyúttal abban is, hogy ennek dacára végig fogom hallgatni, mert miattam ne eméssze bűntudat senki lelkét, az enyémen elfér épp elég szenny, így is van már rajta nem kevés. - Egyébként sem tudtad volna megtenni. Megvédhettelek volna. Őt is. Téged is. Szögezem le, mert a francba is, egy egész falka állt mögöttem, egy nem kis falka, segítettek volna. Alakulhatott volna másként is, de nem kért a segítségemből. Én pedig soha sem voltam, és soha nem is leszek az a típus, aki bárkire is ráerőszakolja magát. Hogy szeretett? Tudom jól, épp ezért nem értettem sokáig, és nem hagyott nyugodni a dolog, utána kellett járnom. - Valamicskét hallottam igen. Igazság szerint annyi épp elég volt számomra, hogy megtudtam, mi a belépő hozzájuk. Abban a szent pillanatban éreztem úgyis, hogy a telefon másik oldalán lévő nő nem az, akinek én megismertem, és hogy hallani sem akarok róla, ha ezt megteszi. Nyilván megtette… a képlet viszont közel sem olyan egyszerű, mint ahogy az ember első felindultságában hiszi. - Eddig örültem, hogy nem otthon vagyok, de most holt biztos, hogy szükségem lenne pár felesre. Nem iszom. Ezt ő is jól tudja, azóta sem változott. Fáradt, talán belefásult a hangom, inkább leülök a pihenőbe, a többiek épp kajálnak, nem zavarnak még. Nem teszem le, de magam sem tudom, miért nem, könnyebb volna, ebben biztos vagyok. Meg abban is, hogy utána állandóan azon rágódnék, vajon fel fog-e még hívni, vagy hogy megcsörgessem én…
- Alkalmasabb. - élek kiegészítéssel. Való igaz, hogy ez az, ami sosem lesz alkalmas, de most mit mondhatnék? Nem terveztem el előre ezt a beszélgetést, egyáltalán nem gondoltam, hogy valaha el fog jönni az ideje annak, hogy számot adjak cselekedeteimről. Mindegy már, felhívtam - kis túlzással élve én - és nem itt ildomos megfutamodjam. - Jogos a felháborodásod, de nagyon szépen megkérlek, hogy ugorj le a trambulinról. - célzok finoman - ha jó, talán a finomabbnál kissé erősebben - arra, hogy a pattogást be lehet fejezni. - Bocsáss meg, nem úgy értettem. - visszakozom mégis. Ha már idáig "eljöttem", nem kéne, hogy letegye rám a telefont, itt én vagyok az egyértelműen, akinek meg kell hajolnia és elviselni a nyakába kapott élményeket. Viszonozom bőséggel - nem kiszúrásból - úgyis, azt hiszem. Tudom. Nem csak hiszem. - Fogalmam sem volt róla, hogy mi vagy, ahogy azt se tudtam mi Anyám. Csak ember voltál, ahogy én. Nem akartam, hogy meg kelljen védened bármitől. Ez.. ez annál bonyolultabb. Nem szabadott volna ezt tegyem veletek. - sóhajtok gondterhelten. Mentegetőzéssel tele van a padlás, nem hiszem, hogy rászorul. És ennyi év után kicsit se kellene érdekelje. Mégis kiszalad a számon, s elképesztően örülök annak, hogy senki se látja, ahogy könny futja el szemeimet. Az egyetlen volt, akit valaha szerelemmel szerettem. Ez nem múlik el nyomtalan. - Régen nem ittál. - jelzem ezzel, hogy emlékszem mindenre vele kapcsolatosan. Nem feddném meg - mi jogon? - ha mostanság inna már, s nem is arra célzok, hogy teszi. Csak némi szentimentalizmus csúszik a megjegyzésembe ekképp. Előregördíti a folytatást. - Tudnod kell, hogy csavargó volt és gyilkos. Nem valami ártatlan, akinek nem járt volna egyébként is halál. Nyilvánvalóan nem kell ragozzam, hogy bekerültem a "körbe". Élek még, mi másért tehetném? De az tény, hogy bár gyilkos lettem a beavatásom előtt, nem voltam soha szörnyeteg. Nem jobban, mint amennyire bármelyik farkas az. - Az életemmel tartoztam neki. Mindannyian azzal tartoztunk. Lucas.. nem tudom, hogy merhetem-e megkérdezni, de.. beszélhetnénk erről.. személyesen? Megérdemelné és önző is vagyok. szeretném látni őt, de nem tudom hogy is fogadná a dolgot, így inkább kérdezek. A válaszából úgyis sok minden kiderül.
- Fogalmad sincs, mennyire le vagyok róla ugorva. Közlöm tárgyilagosan, mintegy célozva arra is, hogy ez csak egy nagyon finom verziója annak, amit valóban gondolok, és érzek, és ez a beszélgetés lehetne ennél sokkal rosszabb és fájdalmasabb is. - Fátylat rá. Nem ez az, ami miatt sértve kell érezzem magam vele kapcsolatban, jobban mondva, semmiért sem kellene, de tehetek én róla, hogy még mindig ott van? Sosem lesz máshol, biztos vagyok benne, hogy azért is zárkózom el ennyire mindenkitől érzelmileg, mert ő akkorát rúgott belém, hogy nagyobbat sem kell. - Tudod, alapesetben ez a férfiak dolga, hogy megvédjék azt, akit szeretnek. Szúrom oda, mert bár szerintem tudta, de talán elfelejtette, hogy ebben a képletben nem csak neki voltak érzései. Ötletem sincs, hogy mégis emberként mennyire kell ahhoz kifacsarodnia valakinek, hogy az őszinteséget mellőzze még azzal kapcsolatban is, akiért elméletben a szíve dobog. Nem is akarom tudni. Én is el vagyok cseszve istenesen mióta csak megszülettem, de vannak erők, amik képesek voltak kordában tartani az elmebajomat… Nos, már nincs ilyen. - Van egy nő, akit csak szesszel egyetemben bírok elviselni, voltam nála pár napja. Igaz, hangozhatna úgy is, bánthatnám vele, hagyhatnám homályban, de ha valakihez nekem pia kell, az semmiképpen sem nevezhető pozitív kapcsolatnak. Fejlődőnek és talán lesz valaminek igen, de egyelőre még a béka segge alatt vagyunk. Valahol mondjuk pont ott, ahol DC-vel is érzem magunkat, s ekkor esik le, hogy az előző megnyilvánulásom meg a mostani együtt talán már vehető célzásnak, noha nem annak szántam. - Nem vagyunk istenek, hogy eldöntsük, kinek jár halál, és kinek nem. Összefeküdni képes voltál vele, mi? Szóval egy csavargó és gyilkos a lányod apja. Csodás. Csattanok fel némileg dühösen, több fronton is rohadtul zavar az, amit hallottam, Ő a szememben ennél mindig sokkal értékesebb volt, az egyetlen, aki el tudta érni, hogy érezzek. Szar ügy, mi? Hogy nem bírtam lányt csinálni… akkor legalább nem kellett volna széttennie a lábát egy féregnek. Ha nem lenne halott, meglehet, én tépném ki a szívét csak azért, mert hozzáért. Te jó ég, kész szerencse, hogy nem lát, és fogalma sincs, mennyire remegek az idegességtől. - Érdekes, hogy most halott. Szúrom közbe, mintha… vajon érdemes annak tartozni, akinek a halála megkönnyebbülés? Akinek az elmúlása után már merünk lépni? - Nincs április elseje, DC. Ne akard, hogy ennél is durvább legyek. Nem bírom látni, nem bírnám látni, túlságosan tartok attól, hogy könnyedén fúrná át magát minden falamon ismét, és megbocsájtanám neki a megbocsájthatatlant. A konkrét nemet azonban nem bírom belevágni a telefonkagylóba, mintha biztos lennék benne, hogy azzal végleg elkaszálok mindent. Nem mintha nem ebben a hitben éltem volna egészen eddig, de ez a telefonhívás némileg átrajzolta a dolgokat.
- Megtisztelsz. - hangzik a szofisztikált válasz az ahogy érzed és efféle frázisok helyett. Talán örülhetnék annak, hogy nem pattog nekem és disztingvál velem kapcsolatosan, de most őszintén, mi értelme volna? Ennél markánsabban és harciasabban szoktak kifejezni magam az esetek többségében és talán tényleg tolul torkomba némi keresetlen megjegyzés, de mivel nem szúrom őket közbe, így ebben a beszélgetésben nem ő az, akinek jogalapja van hisztériás rohamot kapni. szerintem. aztán persze van ennek egy másik aspektusa is, de azt most ellapozom. - Ez már abban a korban is avitt felfogás volt, pláne most. Az védelmez, aki erőt érez magában hozzá. Semmi köze ennek ahhoz, hogy az illető férfi-e avagy nő. - bújik elő belőlem a feminista, mely szinte zsigerileg kódolva van bennem, nem tudnám elrejteni és ez az, amit marhára nem is akarok. Viszont lapozok, mert nem szeretném kiásni a csatabárdot, sokkal inkább elásni vágyom azt. Nem kéne kiakadjak azon, hogy a szeretőjéről - mit tudhatom én, hogy nem az? - beszél. A hangnem és a stílus, ahogy a nőt illeti, legyen az akárki, epét tol torkomba. Keserűt méghozzá. Mert 1: utálnám tudomásul venni, hogy van valakije még akkor is, hogyha természetes volna ennyi év után, és 2: a nő az nő. Csupa nagy betűkkel. Tiszteletet érdemel. És az, hogy ezt nem tolom így a pofájába a vonalon keresztül még engem is meglep momentán. - A lányomnak semmi köze ahhoz az emberhez, azon kívül, hogy a magjából szökkent szárba. Mi voltunk a családja, nem volt szüksége apára. Lényegtelen. - közlöm hidegen, mert ha van valami, hát a gyermekem életébe és a nevelésébe való beleszólás az, amit nem hagyok. Tehet megjegyzést rám, tehet bárkire, de a Lányomat ki kell hagyja ebből. Nem csak ő, mindenki. Mert őt foggal-körömmel védelmezem. - Most halott. - helyeslek és nem teszem hozzá, hogy azért csak most, mert ennyi év kellett ahhoz, hogy kinyissuk a szemünk. Mert már nem akartunk ölni tovább, nem akartuk elviselni, hogy kihasználja a testünket, a lelkünket és mindenünk. El is utasít meg nem is. Dacosan szegem fel a fejem annak ellenére, hogy nem látja. - Ne kelljen nyomozzak utánad, Lucas Flynn! - célzok ezzel arra, hogy én a magam részéről eldöntöttem: találkozunk. Vagy így, vagy úgy. Nem szeretnék egyetlen Falka területére sem betörni - bár azt sem tudom egyelőre, hogy falkában él-e - de beszélnünk kell. Ez a telefonos veszkődés nem vezet semmire. Arról nem nem szól a fáma, de.. látni szeretném.
- Hát én érzem. Akkor is éreztem. Pont. Felőlem lehet akármekkora feminista, amazon, férfifaló, ölő, akármi, attól még nem fogom magam kevésbé férfinak érezni, sem mellette, sem más mellett. Lehet, hogy a képemre ráférne a kis gyámoltalan, de sosem voltam az, amióta pedig fakír vagyok, még úgyse. - Komoly. Kész szerencse, hogy a fiadnak semmi köze hozzád, azonkívül, hogy a méhedben szökkent szárba a magom. Még a végén ő is lényegtelen lenne. Nem bírom ki, az istennek sem. Mert soha, semmilyen körülmények között nem leszek képes elfogadni azt, hogy így beszél a férfiakról, legyen akármekkora gyökér is valaki, de pusztán megtermékenyítő eszköznek használni valakit, és utána elvágni a torkát bizonyosan a világ legundorítóbb, és gerinctelenebb dolgai közé tartozik. Mosdathatja magát, amennyit akarja, mondhatja, hogy örüljek, hogy én nem végeztem úgy, de naiv elgondolás lenne azt hinnie, hogy meg tudott volna ölni. - Remek. Van még valami, amit el akarsz mondani nekem? Vagy akár abba is hagyhatjuk, mert az égvilágon semmi értelme sincs. Zárok be előtte, mert az elmúlt pillanatokban rájöttem, hogy nem, ezt az ajtót nem szabad kinyitnom újra, már túlságosan mások vagyunk. Én nem vagyok már a Megoldó leszármazottja, már Fakír vagyok, sokkal jobban szeretem a viszályt, odaszúrni, marni, és igen, bántani is. Ha itt lenne, megtépném, érzem a zsigereimben, a fehér dögöm nem tűrné a stílusát és hozzáállását. - Ne. Fenyegess. Fogom rövidre, mondhatnék még sok minden mást is, de ha így haladunk, kierőszakolja belőlem, hogy hozzám ne jöjjön, nem vagyok nyitott a társaságára. Kétségtelen, hogy meglehetősen kevesen vannak, akik képesek elérni – úgy egyáltalán -, hogy kijöjjek a sodromból, de eme pár perc alatt bebizonyosodott, hogy Tria mellett bizony a drága, szépséges DC is képes rá. - Bármit megtettem volna érted. Bármit. Szerettelek, soha senki mást. Eldobtad magadtól, ahogy engem is eldobtál. Nem akarom, hogy visszatáncolj az életembe. Ennyi. Kimondtam. Nem akarom. Ne gyere. Ha jössz, fájni fog, sokkal jobban, mindkettőnknek. Nem csak fizikailag. Ha nem éreznénk semmit egymás irányt, nem érnék a szavak tüzes vassal a bőrünket. Nem a kimondottak, esetében, inkább a kimondatlanok, a pár másodpercnyi csend is rettentően beszédes tud ám lenni. Ne tépd még több darabra a lelkemet, így is alig van már, mi maradt volna belőle. - Isten veled, DC. Bontom a vonalat, és baszom úgy istenesen a falhoz a telefonomat. Ki is néznek a többiek, valaki még be is szól egyet, hogy mi van, dobott a csajod? De a szürkésen megvillanó, haragtól fortyogó tekintetem láttál elkussol. Összekukázom a készüléket, a sim kártya is csúnya halált hal a tenyeremben. Sok sikert ahhoz, Kedvesem, hogy megtalálj. Nem mintha agysebésznek kellene lenni hozzá, Chicagoban mindenki tudja, de teszek rá. Ostoba, ha idejön. Két perc múlva a benti telefonról hívom Edent, hogy sürgősen kell egy új telefon, kártyástul…
///Máááááá XDD Hát izé, ez nem zárónak indult, de rájöttem, hogy ezen a ponton simán kinyomja. //
- Ahogy én is! - teszem hozzá fásultan. Mert nem csak ő sérült, hanem én magam is és az a nagy igazság, hogy nem csak nekem kellene észrevennem, hogy ez így utólag csikicsukizva mennyire nevetségesen felesleges. Szerinte nekem egyszerű volt? Nem ismerte Anyám, nem tudta mi zajlott kozottünk és sosem szerettem volna tudatni vele. Mégis, hagytam hogy a Lányom döntsön helyettem és most itt vagyok, ebben a helyzetben. Komforttalanul, meggondolatlanul, mérgesen és szomorúan. S mint a sarokba szorított vadállat: sebzek. Pedig nem akarok. Őt nem akarom! Sose akartam. Ám mégis így alakult. - Én nem ezt mondtam! Nem a Lányom lényegtelen! Te nem tudod, hogy mit tettem meg érte, hogy mi zajlott itt és mi mindenre volt szükség ahhoz, hogy őneki ne kelljen szenvedni. Hogy gondolhatod, hogy bármelyik gyermekem lényegtelen a számomra? Ha az lenne, akkor nem hagytam volna rád, hanem megölöm. Úgy, ahogy a többiek tették. - fortyanok fel. Nem csak ő érzi, hogy tépne, én bennem is forr a nőstény és ugrana a másik torkának ha szemről szemben lennének. Feminista vagyok, amazon, de nem venném semmibe a fiam. Soha nem is tettem. Azért nem kerestem, hogy ne sodorjam veszélybe. Hát hogy mondhat ilyet nekem? - Nem fenyegetlek. Soha nem tettem és nem is fogom. - ~mert te vagy az egyetlen, akit valaha úgy szerettem. ~ Szeretek. Nem kategorizàlok már nagyon rég érzelmi idősíkokat. Hozzátehetném, de nincs ehhez jogom. Az egészhez nincs, s talán ennyiben is hagynám, ha nem lennék az, aki. Amikor megismert, még ember voltam, de akkor se tűrtem számolatlanul a szarságait. Anyám elég volt uralkodónak felettem, nem akartam én mást. Szeretni sem akartam, ha már itt tartunk. Ám az élet nem kívánságműsor, nem igaz, Lucas? - Azért tettem, hogy élhess. Ha ez neked nem elég áldozat és bizonyíték, akkor talán semmi sem lesz az. - morranok oda. Nem fogom ennyiben hagyni. Az eltelő évek kitartó kutyává tettek, a meghajlás kifejlesztette bennem a küzdelemre való hajlandóságot. Mert Anyám zsarnok volt, de remekül megtanított arra, hogyan éljek túl egy hímek uralta világban. Amit az erősségemmé tett, az lett a gyengeségem is. De valamit, valamiért.. - Senki sem lépett a helyedbe és nem is fog soha. - jegyzem meg kategorikus éllel. Nem kellene. Tilos, de mégis kiszalad. Ha neki szabad azt mondani, hogy én voltam az egyetlen szerelme, akkor miért kellene bánnom a viszonozást? Ez nem ígéret. Nem is vallomás. Csak tények kölcsönös közlése. Olyan, ami rohadtul fáj, de legalább nem csak nekem. A fene se gondolta, hogy ennyi év után ilyen lesz ez még. - Nem hiszek Istenben és van egy olyan érzésem, hogy te sem. - sóhajtom bele az immáron idegesítően sípoló, megszakított vonalba. Lányom telefonja van nálam, rányomok a fényképes gyorshívóra, amint már alább hagyott kezem remegése. - Hallo! Itt Washington, de nem a város. Szükségem van egy címre. Kerül, amibe kerül. - azzal az információk megadása után bontom a vonalat. És a pogány kápolna magányában, saját darabjaim között, hibám súlya alatt zord zokogásba zuhanok.
//Köszönöm a játékot, folytatásra bármikor vevő vagyok! //
Talán ha egy hét eltelhetett azóta, hogy az a bizonyos telefonbeszélgetés lezajlott. Azóta az új számán - ha kapott - senki sem zaklatta Lucast, s nem jelent meg idegen farkas a Falka területén, meg annak határában sem. Legalábbis egy göndör hajú nőstény vörös, szintén göndör - vicces az élet - farkasa semmiképpen. Ám a csomagforgalom zavartalanul üzemel, ahogy a posta sem állt le. Így eshet meg az, hogy Lucas Flynn címére egy kötetnyi könyv méretű csomag landol a Holiday Inn recepcióján. Amennyiben nem olyan gyanakvó, hogy rögvest levélbombának nézze és megsemmisíthesse a tűzszerészekkel, úgy a címzést megszemlélve tökéletesen ismeretlen - már legalábbis az emlegetett göndör személyhez múltbelileg nem köthető - név betűi sorakoznak a feladó neve résznél. Jacob Milton Chicago, IL Hogyha eljut a csomag kibontásáig, akkor egy naplót találhat benne, vagy legalábbis elsőnek annak tűnik a nem túl patinás, friss kötésű valami. Mint egy szakdolgozat, inkább annak lehetne mondani. Ám ha felnyitja, s végigpörgeti a lapokat, pontosan száztizenegy lapot találhat benne, egyik megsárgultabb, s viseletesebb kézzel írt szöveg gazdája, mint a másik, szöges ellentétben állva a modern kötéssel. A lapok közül pedig kiesik egy levél, friss papírra gépelve, csak az aláírás kézjegyes rajta.
Mr. Flynn,
A feleségem kérésére küldöm önnek ezt a kötetet, nézze el a kötésmódját, nagy hirtelen nem találtam egy antikolni képes könyvkötőt, s azt gondolom nem is lett volna lényeges. Jó szórakozást aligha kívánhatok a feljegyzésekhez, nem hiszem, hogy bármi vidámat lel bennük, bár én magam nem olvastam egy sorát sem egyiknek sem. Ha kérdései támadnának, az alábbi telefonszámon válaszokat kaphat rájuk: xxx.
Üdvözlettel: Jacob F. Milton
//A tartalmat csak akkor csepegtetem, ha hajlandó drága Lucasunk elolvasni a lapokat. //
Volt új telefonom, és a falkában hamar megtanulták, hogyha nem kapok egy üzenetet arról, ki hív, nem fogom felvenni az ismeretlen számokat. Soha többé az életben. Amúgy meglennék nélküle, mert utálom, de kénytelen vagyok használni, hogy elérhető legyek. Nem mintha nem lehetne tudni mindig pontosan, hogy hol vagyok, de nem baj. Hazakeveredve szólnak a recepción, hogy csomagom van, egy pár pillanatig méregetem a csomagot, semmit nem mond a Jacob Milton, nem kegyek, nem szaglik semmi rendellenestől, így megvonom a vállam, és a hónom alá kapom. Annyira nem lehet sürgős, hogy most azonnal megnézzem, és őszintén szólva, totál hidegen hagy, mi az, amit egy idegentől kaphattam. A lakosztályomba érve az ágyra dobom, majd elhúzok zuhanyozni, büdös füst szagom van megint. A Bétaságnak nagy előnye, hogy nagyobb lakóterem van, plusz fürdőm, nem kell a közöst használnom, ami nekem sosem volt kenyerem, de nem volt olyan fontos sem, hogy tegyek ellene. Percekig veretem magam a forró vízzel a csempét támasztva. Azóta is próbálom kiverni a fejemből azt a hívást. Őt. Nem megy, de az ökröm véresre verése különböző falfelületeken már nem pálya, és azt sem engedhetem meg magamnak, hogy valakivel szemben arra játsszak, hogy mókából szétverjük egymást. Amint végeztem, bezuhanok az ágyamba, fel sem tűnik, hogy a csomag leesik, mikor magamra rántom a takarót törülközőstül. Fáradt vagyok. Épp annyira nem szúr szemet az sem, mikor berúgom az étkező asztal alá, mikor felkelek. Nagyjából olyan érzés, mintha megrúgnám az ágykeretet, az meg egész gyakran megesik. Kalandosabb útja azonban nem lesz, viszont csak a kézhez kapásától számított harmadik reggelen van annyi időm a saját otthonomban, hogy megreggelizzek, és közben fel is tűnjön a jelenléte. Na jó, nézzük meg. Hiába olvasom el a levelet, okosabb nem leszek tőle, és az sem segít rajtam túl sokat, hogy szemmel láthatólag a nagy része iszonyatosan régi, a kézzel írottságból levelekre, esetleg naplóbejegyzésekre gondolok, de pusztán ennyiből képtelen vagyok megállapítani, miről szólhat ez az egész, mi közöm van hozzá. Jóízűt harapok a kenyérből, majd utána küldöm a baconos tükörtojás egy falatját. Nora több mint egy hete folyamatosan főz nekem, azt hiszem, kiszúrta, hogy nem kerek, de nem kérdezett rá, tudja, hogy úgysem mondanám el, ha megérett rá az idő, megteszem magamtól. Ezzel szemben a húgomtól rettegtem, hogy mikor fog elővenni, a mi a frász bajom van témakört pedzegetve. Hát legyen, elolvasom, maximum, ha kiderül, hogy téves címzés, visszaküldöm…
Olyan szívesen neveznélek a neveden, de nem merem megtenni. Írnom se kellene, hiszen nincs hová küldenem, mégis itt ülök a kivételesen bezárt szobám falai között, s a háromszázhatvannégy nappal ezelőtti estémre gondolok. Akkor még ismertelek a magam módján, bár nem tudtam rólad, hogy milyen sors vár majd. Aztán megpillanthattalak, s egy másodperc alatt szakadt rám a világ. Örültem neked és haragudtam rád. Nem szabadott volna így lennie, de mégsem történhetett volna ennél jobb. Még nem vagy rá képes, hogy megtedd, de ha egyszer eljutnának hozzád gondolataim, kérlek mondd meg Édesapádnak, hogy nagyon szeretem. Ne kérj tőle bocsánatot a nevemben, nem vagyok olyan, aki ugráltatná a gyermekét. Viszont azt szeretném, ha tőled tudná, mennyit jelent nekem. Mert én valószínűleg már soha nem mondhatom el neki.
1909.
Van egy húgod, tavaly született. Nem tudom, hogy milyen nevet kaptál végül, de őt Lucynak hívják, apád után. Tudom, hogy nem vagytok édestestvérek és valószínűleg sosem fogtok találkozni egymással, de kellett valami, ami által ragaszkodhatom ahhoz, hogy mi egy család vagyunk. Nem szégyellem, amit tettem, de csak azért nem, mert megmentettelek téged is és őt is. Hogy Lucy apjával mi lett? Azt kapta, amit érdemelt. Sosem volt több számomra, csak egy tárgy, eszköz. Ahhoz a gyönyörű lányhoz vezető út, akit ma a karjaimban tarthatok, s akinek arcába bámulva egy kicsit mintha téged is néznélek. Mondd, beszélsz már? Tudja? Hiányzol és ő is hiányzik. Csak titeket bánlak ebben az életben, semmi mást. Sajnálom, hogy ezt kellett veletek tegyem.
1927.
Hivatalosan is nagykorú lettél. Én pedig tudomást szereztem arról, hogy apádban és bennem több közös is van, mint azt gondoltam akkor, amikor megismertem őt. A húgod nem akarja, berzenkedik az egész ellen, hát én leszek az, aki helyette megteszem. Nem kell megtudnia senkinek, egy anya ott segít, ahol tud, nem igaz? Neked nem adhattam mást, csak azt, hogy eldobtalak és így élhetsz, érte pedig ölök, ha kell. Mert nem akarom elveszíteni. Önző szörnyeteg vagyok, de mit tehetnék? Talán mindig ilyen voltam, talán ti voltatok az egyetlenek, akikkel kapcsolatban valaha önzetlen tudtam lenni. Bár az is erősen megkérdőjelezhető előjelű.
1950.
Meg akartam keresni apádat. Nem idén először, de ilyen határozott még sosem voltam az ügyben. Hogy miért nem tettem végül? Mert nem bízom senkiben. Nem bízhatok senkiben. Jegyzed meg egy életre, kedvesem, kit egy városról neveztem volna el: sose. bízz. senkiben.
2015.
Szabadok leszünk. Nemsokára mind szabadulunk, ám mégsem tudok boldogsággal gondolni az utolsó gyilkosságra. Nem fogunk megtisztulni tőle, egy anya sem érdemli ezt, legyen akármilyen. De így kell lennie.
A levelek mind ugyanolyan hosszúak, másfél oldal mindegyik, s az aljukon egy-egy rajz található, melyet hogyha egymás után néz meg Lucas, akkor egy 111 részes történetet láthat kibontakozni. Alternatív jövőképét egy boldog családnak, egy olyannak, ahol nincsenek farkasok, nincsen második gyerek, nincs semmi, csak két együtt megöregedő szülő, s a fiuk életének momentumai. Emberek. Egyszerűek. Boldogok. Az utolsó lapon pedig megint a Mr. Milton által mellékelt levélből ismert szám olvasható. S egy név: Lucy.
Az első sorok még nem igazán indítanak el bennem semmit, mert nem tudom, miről van szó, azontúl, hogy talán valaki gyermekéről. Az Édesapád az első, amire összeráncolom a szemöldököm, de még ez sem olyan, ami rám utalhatna, mégis, ahogy falom a sorokat, egyre biztosabb vagyok benne, hogy Ő írta. Hullámzó érzések öveznek, midőn a betűk elszaladnak a szemeim előtt, és többször legszívesebben bevágnám a sarokba. Nem is nekem szólnak, mi ez az egész? Ki, és mit akar tőlem? Miért juttatta ezt el? Nem, nem akarom tudni mit érzett, ha eddig nem tudhattam, ki és mi jogon dobja ezt az egészet a nyakamba? Érthetetlen, már-már kegyetlenségnek is nevezhetném. Amikor a húg kerül említésre, megremegnek a kezeim, nem, egyszerűen nem akarom tudomásul venni, hogy mástól lett gyereke, olyan szinten vág pofán a gondolat ismét, hogy nem tudok vele mit kezdeni. - Lucy? Komolyan? Az őrületbe kergetsz… Kelek ki magamból, nem mintha lenne értelme mondanom bárkinek is, nem hallja a kutya sem, az meg pláne, akinek a fejéhez vágnám. - Beszélt, igen, rohadtul beszélt. Nem akarok még a fiamra gondolni sem, most nem, igazság szerint sosem volt közöttünk semmi gond, de onnantól, hogy átharaptak, megváltoztak a dolgok, és nem bírtam a közelében lenni, mert féltem, hogy a fehér bántaná, olyan kicsi, gyenge és ártatlan volt még. Szeretem a mai napig, de az előző farkasom elvételével elvették tőlem a lehetőséget is, hogy felneveljem a fiamat. Látogattam, nagyon sokat, de rábíztam egy kedves őrző ismerősömre, nem lehetett gyermeke, biológiailag sem, és ráadásul a férje is odaveszett egy akcióban, így legalább másik apja nem lett. Önző cselekedet volt, tudom én, de egy pillanatig sem bírtam volna elviselni, ha mást nevez apjának. - Képzeld, én is sajnálom. Kiabálom a könyvnek, mintha az ellenségem lenne, holott aligha lehet az. Megőrültem, kétségtelen. Egy könyvvel beszélek. Minden évre egy levél. Vajon tudod egyáltalán, hogy él a fiad? Hogy azzá lett, amik mi vagyunk? Nem miattam, én nem tettem volna meg, de valaki akarta. Ez volt a sorsa talán, miként neked és nekem is. Meg ennek a te Lucydnak. - Huszonhétben? Jó sokáig tartott, nem mondom. Mégis honnan tudtad meg egyáltalán? És ha tudtad… MI AZ ISTENÉRT NEM AKARTAD, HOGY SEGÍTSEK? A hülye picsa azért nem csúszik ki, de ott van a nyelvemen. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen szinten tombol még bennem a harag az irányába, de végülis nem csoda, sosem dolgoztam fel igazán, egyszerűen eltemettem. Az valahol egészen szép, hogy ölt a lánya helyett, de leírni hülyeség volt, bárki megtalálhatta volna. Az írott szó túlságosan is veszélyes. Mindenesetre nem az én dolgom, nyilván nem kapott érte, különben nem lenne itt előttem ez a halom levél. Beletúrok rövid hajamba, felbirizgálom a sörtéket, amikor azt olvasom, hogy meg akart keresni. Sose bízz senkiben? Milyen életet éltél? Mibe hagytad, hogy belekényszerítsenek? Az nem élet, ha nincs senki, akivel megoszd a legbelső világodat, ezt még én is tudom. - Tudod mit? Megérdemelte… nem ismertem azt a ribancot, de tönkretette azt, aki voltál. Megérdemelte. Valahol, a felszín alatt azért elég régóta motoszkál bennem az is, hogy már akkor is tudta, mit kellene tennie, ha megfoganna tőlem, mikor megismert. Fogalmam sincs, mennyi minden volt hazugság a röpke kis történetünkből, de sajnos ahhoz nem volt elég rövid, hogy ne számítson még most is. Nem rúghat ekkorát belém, és ami azt illeti, a saját lányába sem, hogy képes volt lerajzolni azt, amit látok. Vagy… Lucy tette volna? Ennek mi értelme? Biztos vagyok benne, hogy sosem bánta az ő megszületését. A telefonszámon percekig időzik a tekintetem. Nem kellene felhívnom, nem kellene, hogy érdekeljen, még csak azt sem tudom, mit mondhatnék, de azon kapom magam, hogy tárcsázok, ám annál tovább nem jutok, minthogy benyögjem a nevem a kagylóba mihelyst meghallom, hogy felveszik. - Lucas Flynn.
- Jacob, átvennéd egy kicsit? Nem, nem ér rá egy perc múlva. Most azonnal vedd át, vagy felőlem oda is éghet, az sem érdekel! - csapja le a fakanalat a konyhapultra a karamellbőrű amazon, aki nem csak elnevezését tekintve az, hanem annak is nevelkedett, úgy is élt, de mégsem vált teljesen olyanná, mint nővérei. - Lucy Milton! - veszi fel a telefont, s lép ki vele az erkélyre. Annak ellenére, hogy a férje volt az, akivel megszereztette Lucas telefonszámát nem óhajt előtte tárgyalni vele. Mégis csak az anyja ügyéről van szó, a legféltettebb és legszemélyesebb titkáról, valami olyanról, amellyel ő sem rég van tisztában. - A végére ért? - teszi fel a kérdést. Költőinek szánhatná, de valójában nem teljesen az, hiszen a levélben is benne volt a telefonszáma, nem tudhatja mennyit olvasott a férfi a sorokból. És tulajdonképpen abban sem biztos, hogy kellene-e olvasnia. Őt magát csak halványan érinti a történet, de még ő is végigzokogta a sorok egy részét, nem kívánja senkinek, hogy ennél inkább a lelkébe másszon minden, amit anyja leírt. Mégis el kellett küldenie, össze kellett fűzze a leveleket, mielőtt azok a kandallótűzben végezték volna. Ennyi magánéletük lehetett. Mindannyiuknak egyetlen lap járt egy évben, s a rájuk rótt sorokat a közös anyjuk nem olvasta el. Mindannyian elégették ezeket a titkokat azon az éjszakán, amikor eltemették a nőt, ám voltak néhányan - közöttük Lucy is - akik engedélyt kértek egyik-másik elolvasására. Mindannyiuknak megvolt itt a maga tragédiája, anyák voltak és gyermekeik, unokák.. ennyi járt. S bár Lucy ígéretet tett, hogy miután a sorok végére ért, elégeti majd az összes lapot, mégsem cselekedte meg. - Mindennek elejébe szeretném az elnézését kérni. Nem állt szándékomban felzaklatni, ám úgy gondoltam, hogy önre tartozik, s inkább önnél a helyük, semmint a tűzben. Anyám nem tud róla, hogy elküldtem, s ha egy mód van rá, akkor ne is árulja el neki a találkozásukkor. - kezdi így. És elhallgat. Mert megint olyasmit mondott, amit nem biztosan lett volna szükséges. De már így esett, meggondolatlanul kiszaladt a száján - ezért volt ő, akinek a legtöbbször varrták össze ajkait - ügyelve rá, hogy össze ne nőhessen a hús - büntetésül. Mert mindig túl sokat beszélt. - Mi lett vele? - jut döntésre, s kérdez inkább, semmint folytassa azt, hogy az anyja hová is tart. Biztos benne, hogy a vonal túlsó felén levő érteni fogja kire is gondol. Az anyja nem akarta tudni, de ő nem DC. Neki egyszerűen.. tudnia kell.
Szóval a lányának férje van. Nahát, érdekes, vajon ő hogyan oldotta meg? Kétlem, hogy azóta ejtette meg a dolgot, hogy meghalt az a némber, de aztán ki tudja, lehetséges, hogy tévedek, gyorsan is el lehet intézni manapság az ilyesmit, ha nem akarja nagy dobra verni az ember. - A végére értem. Felelem szűkszavúan, mert még mindig csomó van miatta a torkomban, és nem szívesen beszélek erről az egészről. A lányával. Azzal, akit valaki más nemzett. Aki lehetett volna az enyém is, hogyha… másként akarja az élet. Nyilván nem ugyanaz a lány lenne, mint most, de hiába is agyalok ezen, csak az hasít belém újra meg újra, hogy rólam nevezte el, mégsem ismerhettem soha. Véleményt eszemben sincs mondani róla, mert még magam sem tudom, mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. - A mikor? Forgatom meg dühösen a szemem, és az elfojtott káromkodás csak egy mély sóhajban szökik ki belőlem. Ilyen a világon nincs. - Nézze, Lucy, nem tudom, ezzel az egésszel mi volt a célja, de neki is megmondtam, hogy ne jöjjön ide. Csak szenvedni fog... Én is, de ez olyasmi, ami kevésbé tud felzaklatni, mintha Ő sérülne, mindenesetre nyíltan ilyet ki nem jelentenék. Most nagyon szívesen a homokba dugnám a fejem, hogy ne kelljen tudomást vennem a világ dolgairól. Egész egyszerűen nem megy… - Viszont, ha valóban idejön, akkor nem tudom garantálni, hogy nem fog tudni a levelekről. Fogalmam sincs, mit hoz ki belőlem, a telefonban sem voltam képes a megszokott formámat hozni, elképzelni sem tudom, milyen lehet mindez élőben. Ettől még komolyan gondoltam, amit mondtam, nem akarom, hogy jöjjön, még most sem. Mi értelme ezeket a sebeket feltépni mindkettőnkön? Mi a francot akar, amiért ide kell jönnie? Kétlem, hogy a végtelen szerelem lökdösné a karjaimba, túl rég volt már… - Olyan, mint mi vagyunk. Rendben van, viszonylag, azaz mikor, hogy. Elég forrófejű. Csak azért vagyok hajlandó beszélni magával erről, mert a féltestvére. De Lucy… elmondaná, hogy mit vár ettől az egésztől? A levelektől, attól, hogy az anyja idejön… Kérdezhetném oly egyszerűen is, hogy miért csinálta? Legyen bármily sablonosan egyszerű. Közben pedig csak az járt a fejemben, hogy vajon mennyi időm van addig, míg fizikailag is ránk szakad az ég. - Mikor indult? És… honnan is? Talán nem fog válaszolni, de egy próbát megért a dolog. Egyelőre nem tudom, hogy a rajzok létét boncolgassam-e, vagy hagyjam lógva…
Nem olyan régen van férjnél, a virrasztás után intézték az esküvőt és nem volt jelen senki más, csak az anyja meg Jacob egy őrzőtársa. Tudta ő, hogy mi a rend, mindig tisztában volt azzal, hogy nem szabad a lelkét feltárni a prieri előtt, így majdnem hagyta elszökni a szerelmet az életéből. Anyja volt az, aki támogatta, aki egész életében minden rossztól védte, helyette élte meg a borzalmak mindazon részét, melyeket átvállalhatott, hát tartozik neki annyival, hogy lehetőséget teremt egy régi csorba kiköszörülésére. Ha a férfi tudná, hogy nem csak Lucy, de Lucy Flynn a születési neve, bizonyára még jobban felkavarodna az élete. Nem akarja hát elárulni, hogy anyja a vezetéknevet is "ellopta". szentimentalizmusból és szerelemből tette - egyébként mindannyian olyan nevet választottak a gyermekeiknek, amilyet csak akartak, az ő leányát éppen azért hívják Victoria Stormwindnek, mert egy viharos széllel érkező éjszaka hozta a világra, s érkezése győzelem volt nem csak az elemek, de a kötelességek felett is - de nyilván nem kellett volna így cselekednie. Jobb, amíg ez ki nem derül. - Akkor, amikor odaér önhöz. - ismétli meg. Mindegy, már kimondta, a hímnek meg nyilván lekattant a dolog, s őszintén, ha lenne módja anyját visszafordítani, akkor se tenné meg. Nem azért, mert fájdalmat kívánna neki vagy a férfinek, hanem amiatt, mert hite szerint a múltat csak így lehet lezárni, nem máshogyan. - Végigszenvedte az egész életét attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta önt és a fiukat. - szól csendesen. azt meg gondosan megtartja magának, hogy "egy kis találkozás okozta plusz már igazán nem oszt, nem szoroz". - Nem volt egyéb célom, semmint az, hogy örökre eltemessek egy titkot. Akár hiszi, akár nem, ennek így kell lennie. Ő maga nem annyira harcias, mint az anyja, illetve másképpen az. De kellően konok, ez náluk családi vonás (és ha még tudná, hogy bátyja kedves édesapja is efféle..). - Hol él? - szakad fel belőle a reménykedő kérdés. Nem akart belekeveredni, nem akarta a testvérét megkeresni - a sírját pontosabban - de így, hogy meghallotta, amit akar, nem tudja visszafogni magát. A kérdésre kimérten, gondterhelten, de nagyon összeszedetten válaszol. - Egész életemben segített nekem, akkor is, ha valamivel fájdalmat okozott. Jár neki, hogy legyőzhesse a saját démonait és megbocsásson, hogy látatlanban és ismeretlenül ezt mondom, de önnek is jár. Ismeri anyámat, de talán nem annyira, amennyire én ismerem. Azzal, hogy ön az egyetlen férfi, akinek a szava valaha jelentett számára bármit, s akiért feladta a lelkét.. többet jelent, mint hiszi. Kivár, mérlegel, de végül őszintén válaszol. - Chicagoból. És fogalma sincs arról, hogy beszéltem önnel, vagy hogy egyáltalán szándékomban állt. Nem kérem, hogy ne bántsa, az önök dolga és anyám erős nő. Én csak szerettem volna, ha önt sem éri felkészületlenül. Talán nem az én apám, biológiailag nem. De ha azt tartjuk apánknak, aki az anyánk szívének egyetlen lakója, akkor inkább az édesapám, mint bárki lehetne ezen a világon. Egy gyermektől így illendő. Öm.. van bármi kérdése, amire felelhetek? Kifacsart a nézőpontjuk és értékrendjük, a világ mai állásához képest pláne az. De nem szégyenkezik, sose tette. emiatt nem. így jelen helyzetben is csak azt mondhatja, ami ad hoc eszébe jut.
- Azt a végtelenül makacs mindenségit. Világos, hogy mint oly sok helyzetben az életem tekintetében, most sem számít az, hogy én mit akarok. Hogy nekem ez csak szenvedést hoz, semmi egyebet. Hagynia kellett volna, úgy ahogy volt, annyiban, mert én ha tovább nem is léptem, de megtanultam együtt élni vele. Erre az egyébként is viharos egemet még megdobálja pár istenes villámmal, Zeusz is megirigyelné, komolyan. - A magára való tekintettel ehhez inkább nem fűzök megjegyzést. Lucy nem tehet semmiről, nem fogok faragatlan tuskó módjára viselkedni vele, mert nem érdemli meg. Igaz, fogalmam sincs milyen jellem, vagy mit cselekedett meg életében, de nem is számít, rá nem fogok haragudni az édesanyja miatt. Valószínűleg valóban többet szenvedett, mint én, én legalább csak magamat büntettem, nem volt más, aki megtette volna, bár, bizonyos szempontból Castor megtette, csak éppen nem büntetésként sült el a szememben. Még jót is tett a szesztilalom és hasonlók, a maffia vérgőzös világ, kicsit kiélhettem magam. - Örökre eltemetni egy titkot? Milyen titokról beszél? A fiamról, rólam? Mert, ami minket illet, mi gyakorlatilag halottak voltunk a számára az utóbbi több mint egy évszázadban, nem látom be, ennek miért kellene változnia. Vagy ha már valami el van temetve, minek kiásni, hogy ismét elföldelhessük. Semmi értelme. - Afrikában. Elég tág terület úgy hiszem, hogy ne menjen vele sokra. Ennyit vagyok hajlandó adni, ezt szerintem érezheti, és ezt is csak azért, mert vele beszélek. DC-nek nem árultam volna el. Igaz, Lucyt semmi sem akadályozza meg abban, hogy elhintse később ezt az információt, de a lényeg, hogy akkor sem tőlem tudja. Kissé feszülten hallgatom, fel sem tűnik, hogy Michael ott fehérlik mellettem, szellemkeze a vállamon nyugszik, alig érzem, de valamit segít. Jár neki. Neki jár. Nekem is? Ha ez alól valaha feloldozást nyernék, ha valaha el tudnám feledni, hogy szeretni egyelő a töménytelen, pusztító fájdalommal… de nem tudom. A Teremtőmet megöltem, DC ellökött magától. Nem véletlen, hogy az összes titkomnak, az önsanyargatásom és befásultságom minden aspektusának senki nem ismerője. - Tisztelem, és becsülöm a maguk közti kapcsolatot. Örülök, hogy legalább magával sikerült létrehoznia azt, amit a fiával nem, de láthatóan a szavam már semmit sem jelent, így azt sem vagyok képes belátni, mégis miként segíthetne a démonaitól való megszabadulásban az, hogy idejön. Újabb sóhaj, és csak azért nem zuhanok össze teljesen, mert támogat a Védőszellemem, mert itt van velem, mint igazából szinte mindig, már nagyon rég. Vajon meddig lesz még rá szükségem? Nem akarom, hogy elhagyjon, soha nem akartam, de őt én fosztottam meg az élet lehetőségétől, mégsem haragszik. Hogy csinálja? Ennyivel másabb voltam azelőtt? Most minden porcikámat csak a harag tüzeli, és egyelőre nem vagyok képes hideg fejjel gondolkodni erről a helyzetről. Mellbevágó, amit mond, szabad kezembe temetem az arcomat, és talán egy perc is eltelik, mire képes vagyok megszólalni. Mi tagadás, az anyjával remekül értenek ahhoz, hogy letaglózzák az embert. Nem tudok rá mit mondani. Tehetném, lehetnék a végtelenségig szentimentalista, és mondhatnám, hogy örömmel felneveltem volna, de meg sem születhetett volna, ha nem válnak el az útjaink az anyjával, mert soha nem hagytam volna neki, hogy mástól fogadjon meg, azt meg pláne nem, hogy egy lány születése után kioltsa az életemet. Kár lett volna érte, szerető léleknek tűnik, noha arról már rég leszoktam, hogy ennyi alapján bárkit megítéljek, sosem lehet tudni. - A rajzokat… ki csinálta? Nem tudom eldönteni, hogy frissek-e vagy sem, bár gyanítom, így egyben csak újabb keletűen lehetett volna követhetően megrajzolni, de ki tudja, láthatóan közel sem ismertem annyira DC-t, mint kellett volna.
Bármilyen más helyzetben elnevetné magát ezen a megjegyzésen, mely remekül leírja az anyját, sőt, az egész falkájukat, mely inkább volt klán, mint bármi más. Testvériség, ha úgy tetszik. Most mégsem kacag, csak az erkélykorlátra támaszkodva enged meg magának egy ahogy mondja mosolyt, s igenlőn, egyetértőn hümment bele a vonalba. A farkas felmorran, de a vonalon nem megy át a felháborodása. Az előzékenység - pláne a kéretlen - valahogy mindig olyasminek számított nála, amit nehezen viselt. Pláne, ha hímtől érkezett. Nevelés kérem, semmi más. Viszont udvarias is, hát nem szól, nem sóhajt, csak hagyja elúszni a dolgokat, kisiklani kezeik közül. - A fiukról. Esetleg. - tesz helyesbítést kicsit keményebb határozottsággal az előbbi szavainál. Sérti a fülét, hogy a férfi csak sajátjaként aposztrofálja soha nem látott bátyját még akkor is, hogyha nyilván neki több szerepe volt az említett életében, mint az anyjának. Ettől viszont nem tudta nem megfogalmazni azt, ami kicsúszott a száján. - Nem tud mindent, ami a Testvériségünkről tudható. Úgy vélem, hogy ahhoz, hogy ítéletet mondjon anyámról, ismernie kell a teljes élettörténetét. tehát konkrétan ha az egész életét titoknak vesszük, akkor azzal, hogy egyszer elmondhatja, a titok lám, eltemettetik. - ad neki leckét arról, hogy miképpen is látja az életet. Közben visszamegy a házba, odaint egy nem-et férjének, aki szólna hozzá valamit. Még nem végeztek a beszélgetéssel, nem akarja semmivel sem megszakítani a feszült figyelmet, amellyel beszélgetőpartnere iránt viseltetok. - Stílusos. - neveti el magát. Félfekete a feketék földjén. Tudja ő, hogy mikor nem számíthat több kérdésre, hagyja hát a dolgot, ennyi is több, mint a semmi. Inkább más kérdéssel áll elő. - Mi lett végül a neve? Azt tudja, hogy anyja Londont akart, hallotta hírét a megölt fiúgyermeknek, akit így neveztek el. volt még kis urnája is a kápolna falában, ahogy minden olyan fiúgyermeknek, akinek meg kellett halnia. Nem voltak kevesen. - Talán nem segít. Talán senkin nem segít, de már úton van, szóval ezen kár lamentálni. Meg fogják oldani egymás között, ahogy már rég meg kellett volna tenniük, épp csak nem volt rá sem az idő, sem a körülményvilág alkalmas. - vonja meg a vállát, miközben letelepszik a kanapéra. Hátratúrja arcából épp egyenes, ében fürtjeit. - Nekünk itt nem igazán van kitanult, civil foglalkozásunk. Azt tettük és tanultuk meg, ami az önfenntartáshoz szükséges volt. De hobbink akad. Az anyám művész, Mr. Flynn. Azok pedig a lapokon az álmai. - válaszol elfogódottan még akkor is, ha sejti, ezzel újabb kést forgat majd meg a másikban. De ő kérdezte. Hol lenne értelme ennek a beszélgetésnek, ha mellőzne minden őszinteséget? - Mi várja, ha odaér? Nem csak a férfire érti, hanem a városi helyzetre is. Jacob kutatott Fairbanks után, de ő nem érdeklődött a helyzet iránt. Nem akart. Most viszont önkéntelenül is kiszalad a kérdés a száján. Gond lehet, ha olyasmire akarják az anyját kényszeríteni, amit sose tett meg. Fejet hajtani egy férfinak, példának okáért. Férfinak, aki nem Lucas Flynn névre hallgat, hogy pontosabb legyen.
- Nem, kedves Lucy. Lehet az ő fia, lehet az én fiam, de olyan, hogy mi, már réges-régen nincs. Nem hagyom a torkomat maró keserű csalódottságot kiülni a hangomba, mert senkinek sem kell tudnia róla. Azon nem fogok fennakadni, hogy láthatólag ezeket a némbereket igen sok ponton lehet megsérteni fene nagy önérzetükben. Nem, eszemben sincs tojásokon lépkedni, nem ettem meszet. Sem most, sem máskor nem lesz az célom, hogy a feminizmusuk oltárán áldozzak beletörődéssel és visszafogottsággal. Gondolhat erről azt, amit akar. Én is így teszek. - Miből gondolják egyáltalán, hogy ez változtatni fog bármin? Nem hiába mondtam, hogy ne jöjjön ide. Már én sem az vagyok, akit megismert. Azt elvették tőlem, más van helyette, egy olyan, aki nem fogja szívesen látni, nem lesz sem elfogadó, sem toleráns. Nem magam miatt aggódom. Az én szilánkos szívem már így is, úgyis szétmarta belülről a mellkasomat, nem nagyon tud már ilyen téren ártani. De a farkasom… őt nem érdekli az ilyesmi, ő vad, zabolázatlan, dacos, és odamar, ha valami nem tetszik neki, és sajnos igencsak sok mindennel van így. - Valóban. Nem mellesleg ráadásként még egy afrikai is harapta be, vele ment, én engedtem, a Teremtője többet nyújthat neki, mint én magam. - Hol van, mi lett a neve… Szép kirakós darabok. Nem gondolnám, hogy ostobának néz, igaz is, a születési neve sokban nem fog neki segíteni, mert már nem úgy hívják. - Charley Davis Flynn. Mondom ki végül, nem, nem London. Az, hogy most London, tök mellékes, nyilván ez senkire sem tartozik, mint ahogy az sem, hogy tudom, szándékában áll Latroként bejárni a világot az anyja után. Hogy mit akar, azt nem kérdeztem tőle, mert az ő dolga. A történetünket ismeri, az amazonságról már nem beszéltem neki, valahogy úgy adtam elő, hogy nem volt választása. Nem akartam, hogy gyűlölje, vagy elítélje. Én sem akartam soha, de belekeseredtem a hiányába, és a kezdetben sóvárgás szülte névpáros kellemes emlékei hamar megsavanyodtak a számban, és megbántam, hogy én magam is játszottam a nevekkel. Felhorkanok a szavaira. Nem, részemről nincs mit megoldani, és nem is akarok engedni az egészből. Felfogtam, hogy kizárt az életéből, elvittem a közös gyermeket biztonságba, de senki se higgye azt, hogy most csak úgy idejön, és a keblemre ölelem, hogy sebaj drágám, borítsunk fátylat a múltra, feloldozlak minden vétked alól, menj, élj boldogan. - Nem zavarja? Hogy nem szerepel benne? Nem akarom én bántani, de foglalkoztat. Engem zavarna, de fogalmam sincs, miként gondolkodik erről a lánya. Hogy az anyja egy olyan életet álmodott, amiben ember, és ő nincs vele, mert tőlem nem születhetett volna meg a maga teljességében. - Én semmiképpen sem. Megmondtam neki, hogy nem akarom látni. Jön, rendben, de semmi sem garantálja, hogy találkozni is fogunk, ha pedig mégis, akkor ki fogom rakni a városból. Nem lehet itt. Nem csak miattam nem, ez maga a pokol, Lucy, és fogalma sincs, mi készülődik még itt. Öngyilkosság. Nem szépítem. Hiszem, hogy a Vörös Hold megint felkel majd, és vér fog folyni, a mi vérünk, a fajtánk vére. Bármennyire is haragudjak rá, semmilyen szín alatt nem fogom hagyni, hogy ennek kitegye magát. - Arról nem is beszélve, hogyha a szokott formáját hozza az Alfánk előtt, jó eséllyel faliszőnyeg lesz belőle... Igaz, elméletileg csak temetni jön a múltját. Ezzel még akár meg is békélek, ha utána megy is. Hiheti, hogy könnyen beszélek, de így van. Senkit nem akarnék itt tudni, akit valaha fontos volt számomra, pech, hogy ezek nagy része falkatag is egyben, de ő nem az. Ha jön is, nem kell maradnia, ha rajtam múlik, nem is fog.
- Nem vitatkozom. - hagyja rá. Ahogy az előbb a férfi volt előzékeny és nem akart a lelkébe mászni semmivel, úgy most ő sem akart az lenni, aki megcsúfolja ezt és leckét ad neki abból, hogy szerinte mit jelent a "mi". Vagy jelen esetben az "ők". szereti az anyját, de ez a dolog tényleg nem rá tartozik, meccseljék le egymás között, ahogyan ők akarják, igazán nem a telefonos beszélgetés tiszte bizonyos dolgok tisztázása. - Egyáltalán nem gondolom, hogy változtatni fog. Én nem mennék oda a helyében, de én nem vagyok ő. - vonja meg a vállát beszéd közben. Szerinte tényleg semmin nem változtatna a dolog, az anyja makacs, s ahogy hallik ez a férfi sem különben az. Viszont van, ami szöget üt a fejébe, hát muszáj rákérdeznie. - Úgy értsem, hogy átharapta valaki? Ez nem az anyjával kapcsolatosan izgatja, csak úgy egyáltalán. Náluk nem volt divat, senkivel nem esett meg, hiszen mind a prieritől kapták a farkasukat és egész jól kiegyeztek vele. - Milyen érzés? - merül fel benne a kérdés, hát felteszi. Nem mentegetőzik és nem teszi hozzá, hogyha Lucas nem akar, akkor nem válaszol, hisz alap dolognak gondolja, hogy tudja ezt. Telefonon pláne semmi nem kötelező, de egyébként sem lenne az. Szabad világban élnek - már amennyire - nem a kőkorban, maximum elereszti a füle mellett. Megteheti. - Mr. Flynn, én nem szeretem a kirakóst. Ha valakit nagyon meg akarok találni, akkor azt megtalálom, hisz tapasztalhatta már. A bátyám életét nem kívánom bolygatni és őszintén az anyámnak sem én szeretném elmondani mindezeket. Csak kíváncsi vagyok, de persze ha nehezére esik elmondani.. - itt vesz egy nagy levegőt, s ez épp elég lehet arra, hogy Lucas kiejtse a száján a nevet. Most rajta a sor, hogy megkukuljon egy időre. D.. C.. C.. D.. Nehezen emészthető számára a kérdés, egyszerre keserű és édes. Nem tudná megmondani zavarja-e vagy sem. De az biztos, hogy emésztenie kell. - Ehhez képest az, hogy engem Lucy Flynn-nek nevezett el csak hab a tortán. - szalad ki a száján mégis az, amit nem akart elmondani. Már mindegy, nem bánja. Legalább a férfi is tudja, hogy a testvérek rendesen is testvérek, folyik akármilyen vér az ereikben. - Nem zavar. Én nem az álma voltam, hanem a valós jelene. Valahol ez természetes. Nem hiszi, hogy az anyja az újrakezdés reményével indult útnak. Ennyi év alatt el kellett haljon a szerelem, legalábbis szerinte, de persze ha téved, ha nem, nem rá tartozik. Nem kíván rosszat senkinek, még csak megoldást sem. De ahhoz tartja magát, hogy nyílt lapokkal kell játszani, s amennyit tud, annyit rásegít minderre. - Kirakja? Az is valami, hogy nem rögtön a megölivel indított. Nézze, ez az önök dolga! - emeli fel megadón azt a kezét, melyben nem fog telefont. - Ahol férfi az Alfa, ott amúgy sem gondolnám, hogy nagyon szeretne maradni. Erre nem venne mérget, de ezt megtartja magának. - Aztán ki tudja.. az alfájuk sem irtózik az összes nőtől, akinek rangja van, ha jól tudom. - ejti el a célzást a testőrségre. Igen, akinek informátor a férje, az tud egyet s mást. s ahogy említette, ha valaminek utána akar menni, annak utána megy. Nem mondja, hogy "üdvözletét küldi Mr. Flynn kedves húgának", de majdnem benne van.
Jobb így, egyébként sem lenne értelme, engem sem tud senki meggyőzni a saját igazáról, ha köszönőviszonyban sincs az enyémmel. Legalább ő annyiban tudja hagyni, DC szerintem nem tette volna. Régen szerettem benne, hogy ilyen kis harcias, és bátran kiáll magáért még emberként is, de azt hiszem, mostanra ez az egész szörnyen elvadult, és nem maradt meg a még elviselhető kategóriában. - Nos, én sem gondolom. Egy bólintást azért megeresztek, még ha nem is látja. Legalább van, amiben egyetértünk. Én sem jönnék ide a helyében. - Pontosan. Nem titok, bár beszélni kifejezetten nem szeretek róla, és valószínűleg halálom napjáig bánni fogom azt az éjszakát, még akkor is, ha maga Annakpok harapott át, bár tény, nem szilárd, megdönthetetlen elhatározásból, hanem fűtől elködösült aggyal. Szerintem különben sosem tette volna meg, bár… ki tudja nála. - Attól függ, ki mennyire szereti a benne élőt. Nekem pokoli volt, azóta is gyűlölöm. Hogy kit és mit, az ne tartozzon most erre a lapra. A vadat odabenn sem tudtam soha teljes mértékben elfogadni, annyira különbözik attól, akit megszerettem, és akit már sosem kaphatok vissza. Életemnek ez olyan fejezete, amit legszívesebben elfelejtenék. Igazság szerint az nem jött jókor, bár azóta már kapizsgálom, hogy a maga módján segíteni akart, de én az egykori Teremtőmet nem csak farkasként tiszteltem, és szerettem. Emberként is végtelenül büszke voltam mindig, hogy közöm van hozzá. Aztán elvette tőlem azt, ami megmaradt belőle… Nem, egyáltalán nem akartam, de úgy hiszem, szabad mivoltommal a lázadás csöppet sem összeférhetetlen tényező. A fejmosásnak is beillő monológja nem érdekel kifejezetten, mert nem ilyen célzattal mondtam, ha meg akarná keresni, a fiam bizonyára elrendezné a dolgot saját szájíze szerint. Nem is tudja, hogy van egy húga… Én sem tudtam eddig, szóval ez nem meglepő. - Flynn? Nyögöm bele a kagylóba, és egészen lezsibbadok. Mi ütött beléd, te nő? Ha még akkor is éreztél… miért nem? Istenem, megvédtelek volna… Téged, őt, lehettünk volna… család. Most először hiányzik valami, amit sosem kaphattam meg. Csak turkálom a reggelim, már nem tűnik ínycsiklandozónak. Nem tudok mit mondani, és nyilvánvalóan a visszakérdezés is fölösleges, hiszen nem vagyok süket, a vonal sem rossz, inkább csak a döbbenet szülte költői kérdés volt. - Értem. Igazából nem, hisz ha álmaink vannak, az valahol azt jelenti, hogy nem vagyunk elégedettek az életünkkel. Ám, ha őt nem zavarja, akkor nincs okom tovább firtatni, nem is fogom, hiszen minek is bolygatnék meg valamit, ami működik, mert ők a jelek szerint igen, még ha nem is hajlandó a lány hallgatni az anyára. - Nincs okom megölni, „csak” a szívemet taposta meg, amivel képes vagyok együtt élni. Addig legalábbis mindenképp, amíg meg nem jelenik, de annyira nem hinném, hogy elragadnának az indulataim, hogy valóban bántani akarjam. Láthatólag a mondandóm egy fontos, lényegi része nem ment át, vagy csak tesz rá, hogy tőlem függetlenül is felér egy öngyilkossággal idejönni. - Nagyon remélem, hogy így van. Azt borítékolni merem már most, hogyha ő Castor elé kerülne, úgy kitennék a szűrét, hogy csak úgy zörög, és akkor még finoman meg is úszta. - Miként én sem ítélkezhetek az önök falkája felett, úgy tisztelettel kérem, maga se tegye meg az én Alfámmal. Válok meglehetősen rideggé ezzel kapcsolatosan, mert azt soha, senkitől sem tűrtem, hogy kikezdje azt, akit jelenleg a legmélyebb meggyőződéssel tisztelni vagyok képes. Az csak hab a tortán, hogy a húgomról beszél, arról meg ne is beszéljünk, hogy számos más poszton is vannak nők, amik hasonlóképpen fontosak és felelősségteljesek. Castor magányvéleménye pedig úgy hiszem, az ő dolga, és nem gondolnám, hogy bárkinek vitatnia kell. Ők feministák. Castor hím soviniszta, mondhatni, sosem fognak egy oldalon állni. - Nos, van még esetleg valami, amit szükséges megosztania velem? Tudja a bánat, a nők szeretik a végére hagyni a puskapor nagy részét.
- Akkor.. - mondaná, hogy egyetértenek, de nem mondja. Inkább másként folytatja a mondatát. Hímekkel, férfiakkal nem szükséges olyan sokszor tudatni, hogy valamit jól mondanak. A végén még elkapatódnak teljesen. - ..jó. - fejezi be és lapoz is. Az anyja döntéseibe ő nem szól bele, hogy is tehetné? Hiszen végülis félig-meddig miatta van az, hogy ilyen helyzet kerekedett. Ő adta a telefont a nő kezébe, ő tárcsázott. Hát most csak csendesen tudomásul veszi, hogy a másik olyat cselekszik, amit nem kellene. Szerinte sem. - A farkast, vagy a teremtőjét? - kérdezi. Semmi köze hozzá, ezzel tökéletesen tisztában van, de érdekli, hát megteszi azt a lépést, ami az intim szférába való virtuális térben történő tolakodásnak is vehető. A hím dolga, hogy ignorálja-e vagy válaszol. - Flynn, Mr. Flynn. - ismétli meg a nevét, direkt párhuzamba állítva a hím nevével. Nem akar ő ártani, de mégis úgy érzi, hogy itt a helye és ideje ennek a késforgatásnak. Mert van jelentősége, mert tudnia kell és mert talán megváltoztathat vele.. valamit. Nem tudná megmondani, hogy mégis mit, de ez nem is számít. Nem neki kell tudnia, ahogy nem neki kell megélni a következményeket sem. - Túlélte. A múlt csak múlt, felesleges ennyi epével viseltetni iránta az elmélkedések közepette. - oktatja nem annyira finoman telefontársát. Egyszerűen nem bírja elviselni, hogyha valakinek a feje a fenekében van és ez a sértett kiskakasra hajazó "csak a szívem tiporta meg" kicsapkodta nála az elektromos biztosítékot az imént. Talán azt hiszi a másik, hogy az anyja nem szenvedett? Hogy neki - nekik - könnyű volt? Ostoba tévhit az egész. De nem neki kell megnevelni a másikat, éppen ezért nem fűzi tovább monológgá az elmondottakat. - Halottról vagy jót, vagy semmit. Az öné még él, ha jól tudom. Lenyeli a "de minek?"-et a mondat végéről. Hímeknek áll a világ, még mindig. Felesleges most ezen - és a férfi alfákon általában - bosszantsa magát. - Megosztani? Nem igazán. Mindazonáltal örülnék, hogyha normálisan viselkedne az anyámmal. Remélem nem olyan fából faragták, mint azt, aki nem óhajt teljesíteni egy gyenge.. - törik bele majdnem a nyelve, de még jó, hogy ezt gördülékenyen előlibbenő szavaiból nem hallani ki. - ..nő kérését.
Kezdőlap
200! 
//
//
//
