Sose gondoltam volna azt, hogy egyszer ilyen lesz Alignakkal szemben állni, ahogyan azt se, hogy mondhatni egy ismeretlen alakját fogja magára ölteni. Falkatag volt, de felügyelettel, ami talán rosszabb is volt, mint bármelyik kölyöknek a felügyelet, de ez nem az én dolgom volt. Csak reménykedni tudtam abban, hogy Ryder nem fogott mellé és tudja, hogy mire vállalkozott, mert azt sose bocsájtanám meg, ha Góliát miatt esne baja annak a személynek, akinek a családja itt van, vagyis majdnem itt van, hiszen egy személy hiányzik még Rydernek. Én legalábbis tudom és látom is rajta. Reménykedek abban, hogy egyszer a nőstény erre fog még tévedni. Nem sok idő telt el azóta, hogy a sebeink begyógyultak és magunkhoz tértünk. Még kész szerencse, hogy nem ért mindenkit el a vész, mert különben érdekes lett volna, hogy ki szed össze minket. Ugyanakkor a veszteség fájdalma még ott lebegett mindenki felett. Egy társunkat veszítettük el, még ha nem is voltunk olyan jóban, de a családunk részese volt. Talán majd hónapok múlva már jobb lesz minden, mindenkinek könnyebb lesz kicsit tovább sétálnia. Ugyanakkor itt voltak a reménységek is, a kölykök. Többször láttam már Lilianne kölykét is, akivel néha egy-egy szót váltottunk és segítettem, ha tudtam, de nem avatkoztam túlzottan bele. Csendesen szedegettem a romhalmazokat, amik maradtak a támadás után. Eleve nem tűnt békés alkatnak az a férfi, aki egyszer csak beállított ide. Mintha ész helyett csak az ökölnek az erejét ismerné, ami nem éppen a legjobb. Főleg egy falkában nem, mert ha nem tud uralkodni magán, akkor könnyedén kint találhatja majd magát és üldözött is lehet belőle. Mi, tartok meg még inkább nem hagynánk neki, hogy eszerint cselekedjen. A társaink védelme mindennél fontosabb számunkra, még akkor is, ha pont egymástól kell megvédenünk őket. A ház is szinte beleremeg abba, ahogyan megszólal, mire csak megforgatom a szemeimet és egy apró sóhaj hagyja el az ajkaimat. Ez most komoly? Értem én, hogy még nincs ajtóm, de mivel tudja, hogy farkas vagyok, így sejtheti azt is, hogy süket se vagyok, hiszen az energiáit és a szagát is elég hamar megéreztem már. Lassan állok fel a romkupac közül. – Bújj beljebb! – szólalok meg sietve, mielőtt még a holtakat is felkeltené. Kíváncsian figyelem a közeledő alakját. – Miben segíthetek? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen kötve hiszem, hogy bocsánat kérés miatt jött ide, legalábbis nem hiszem, hogy bánná annyira, ami történt, meg arra fogná, hogy Alignak tette és nem ő. Legalábbis sokan így lennének vele…
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Ez nem a régi Mexikó és nem is a dzsungel, ahol át kellett kiabálni a természet zaján, de megszoktam és a hangszálaim még ott edződtek meg. Emberibb, mint csengőt nyomkodni. Kopogtatni meg nincs min... Itthon van, érzem a szagát, meg az energiáit is. Szar lenne itt álldogálni, el is rohannék, ha távol lenne a nőstény. Gyors léptekkel bemegyek, mintha valami buzi zsaru lennék, aki szét akar nézni, mielőtt szétbasszák a nyomokat. A kérdésére idegesen megrázom a fejemet és széttárom a karjaimat: - Hát miben, bakker? Jó nagy kupi lett itt, a kurva életbe! Mennyi lesz az a rohadt ajtó, meg a többi? Hadarva, erős akcentussal nyomom a rekedt, mélyen morgó hangomon. Faszom, de szarul néz ki ez az egész. Most, hogy itt vagyok, azért jobban is szétnézek. Baró kégli amúgy! Felveszek én is egy pár darab vackot, mert nem bírok csak úgy állni és dumálni. Lepereg előttem az egész. Hallottam, mit mondtam, láttam és éreztem, de tenni nem tudtam ellene. Megint a fejemet rázom. - Szevasz, baszd meg! Achilles Kilpatrick. Már találkoztunk, de jó szarul. Megvagy? Kezemet nyújtom és jól meg is szorítom, ha adja a praclit. Nem kell félteni. Látom, hogy jól van, a teste gyógyul is, de a lelke még bent csücsülhet a szarban. Mi a faszt dumált neki Alignak, nem vágom. Lehet, hogy nem is mondja el. - Az a rohadt szemét jól megmondta neked, mi? Az egészet láttam belülről, mint valami elbaszott valóságshow, olyan volt. Nem én mondtam, úgyhogy nem kérek bocsánatot, baszd meg. Érzem, hogy megy fel a pumpa. Nem tudom, mitől, de mintha a hátamon is megmozdulna valami. A tetkók, amik a családomat ábrázolják. Nawat képe jelenik meg előttem. Itt áll, baszd meg, itt áll karba tett kézzel és rázza a fejét, de nem szól, baszd meg. Idegesen megvakarom a nyakamat hátul, mintha bolhás lennék. Kurva jó amúgy újra Falkában lenni, csoporthoz tartozni. Erős az összetartozás, simán be tudtam ide slisszolni. A család mindig fontos volt nekem, a barakkban is egymásban tartottuk a lelket és utána is. Aztán farkasként ugyanez, csak azt mondják, ösztönből jön. Az embernél is, csak nem vallják be, hogy ők is kibaszott állatok. Ez a nőstény is bűzlik a falkaszagtól, hálistennek, úgyhogy közel érzem magamhoz. A szemeibe nézek, figyelem, hogy ki ő, mi ő, mit csinál, hogy viselkedik. Próbálok figyelni, de nehéz, mert inkább csinálnék valamit. Szedem ezeket a szarokat, ha már itt vagyok és ha még nem szakadt el a cérna.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Nem értettem, hogy mit akarhat itt a hím, mert ha a történtekről akar cseverészni, akkor jobban teszi, ha elmegy, mert se kedvem, se energiám ahhoz, ahogyan a farkasomnál is érzem, hogy nem roppant mód örül neki, de mind a ketten tudjuk, hogy nem ő, hanem Alignak tette, amit tett. Viszont akkor se volt a legszimpatikusabb farkas az ittlévők közül és ez még inkább erősödik bennem, amint megszólal. S tényleg az ő lánya lenne Madison? Már ha jól csíptem el egy-két dolgot abból, amit mondott. Bár nem biztos, hiszen ahhoz elég kicsinek kellene a világnak lennie. - Nem olyan nagy, s semmi olyan nem történt, amit ne lehetne rendbe hozni. Nem tudom, nem jártam még utána, de megoldom. – jegyzem meg könnyedén, hiszen ismerek olyat, aki biztosan megcsinálná nekem, vagyis remélem. – S sose lehet tudni, hiszen tudomásom szerint próbaidős vagy, vagy minek nevezik. – tudtam jól, hogy mi zajlik ilyen téren a falkán belül. Nem véletlen voltam Tark, hiszen meg kell védenem őket, néha még egymástól is. A bemutatkozásának köszönhetően a szemöldököm feljebb szalad kicsit, hiszen ez aztán úriember, mintha a kapa lógna ki a szájából. Miként haraphatott be valaki egy ilyen tulkot? Mintha nem ismerné azt, hogy egy normális ember miként beszél. Remek lesz, ha még sokáig kell élveznem a társaságát, mert roppant mód zavaró ez a fajta megnyilvánulás. Ryderbe mi a franc ütött, hogy pont egy ilyen tuskó miatt vállalt kezességet? - Symara D. Thibodeau vagyok és jól vagyok már, ahogyan látom te is egész szépen helyre jöttél már. – vagyis ő se éppen fiatal lehet, bár ezt valamennyire sejtettem. Legalábbis próbáltam betudni annak, hogy ő tényleg a kőkorban maradt, s azért beszél így. Aztán ki tudja. Lehet, hogy ő csak egy ilyen fura és kissé talán bunkó fajta egyed. Sose lehet tudni. - Emiatt jöttél? Amiatt, hogy megtud mi lappang Alignak szavai mögött? Mert ha igen, akkor jobb, ha távozol, mivel senkire se tartozik, ahogyan az se, hogy mennyire mondta meg. Sose a kedvességéről volt híres, így nem lepődtem meg a hallottakon. Másrészt meg szerintem nem is kértem, hogy kérj bocsánat, vagy rosszul rémlene? – pillantottam rá kíváncsian, majd pedig arrébb dobta a kupacra egy törött darabot. Nem voltam olyan, aki mással csináltatná meg a dolgokat, össze tudok magam is takarítani és amúgy is jobban jönne egy kis nyugi és egyedüllét, mint esetleg vele eltöltsek még több időt, mert legszívesebben a stílusa miatt nem lennék vele kedves, de eddig sikerült megőriznem a hidegvéremet és jelét se adni annak, hogy mennyire nem tetszik az, amit hallok. - Viszont, ha nem tudok semmiben se segíteni, akkor szeretném, ha távoznál. Majd később még vélhetően látjuk egymást, de láthatóan van bőven dolgom és még beszélnem is kell valakivel a bútorok és az ajtó miatt, mivel eléggé szeles így a lakás. – szólaltam meg egy apró mosoly keretében, miközben a farkasomat mondhatni már pórázon tartottam, de nem engedhettem meg azt, hogy kirontson és neki menjen a tuloknak. Pajzsomat viszont semennyire se engedem le, viszont láthatja rajtam, hogy nem éppen vagyok vérmes teremtés. Ha pedig támadni próbálna bármi miatt, akkor sietve kerülöm el őt, vagy éppen vetek be rajta illúziót, mielőtt még hozzám érhetne. Fel vagyok a támadásra is készülve, hiszen ki tudja, hogy éppen mi jár a fejében. Ahogyan az se kizárt, ha ő nem távozik én fogok, mielőtt tényleg megkínoznám őt, hiszen könnyedén vehetném el tőle mind az őt érzékét, s akkor könnyedén esne neki baja, hiszen a farkasok úgy teljesen el tudnak veszni…
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
- Akkor segítek, mert ez nem állapot! Nálam sincs minden élére állítva, de ilyet nem hagyok magam után. Szedem a darabokat, egy helyre dobálom őket, aztán kuka. Tényleg menthető, nem az egész ház dőlt össze. - Mi van? Hogy jön ez ide? Ja, Ryder vállalta, hogy kiáll értem. Te régóta vagy falkatag? Hülye rendszer, de ezt nem szajkózom úton-útfélen. Majd Lucas-nak megmondom még egyszer, hogy ez egy szarság, meg Castornak is. Cooper is jó fej, a vezetőink, a családfők a helyükön vannak, de mindent azért nem fogadok el. Azt viszont kurvára nem értem, hogy jön ide a próbaidőm. - Akkor jól van - vigyorgok rá a magam fura mosolyával. Egykorúak lehetünk, Symara kicsit idősebb. Az jut eszembe, hogy szép nagyot ütöttem, büszke is vagyok rá, de ekkorát még sose sikerült. Alignak felturbózott. Mi a geci baja volt ezzel a nősténnyel, nem tudom. Gondolom, ami mindenkivel: hogy élünk. - Szarok a pletykára, bazzeg. Annyi, hogy eljöttem normális találkozásra. Mi a faszt nem lehet ezen érteni? Jó, vágom, nem önti ki nekem a szívét, nem is lennék rá kíváncsi. Kitalálhatta volna, hogy mit akarok. Egyenes vagyok, mint a szög. - Na, mi van? Kóstolgatsz, aranyom? Csessze meg, hogy ennyire nem érzi a lényeget. Én így mondtam meg, hogy sajnálom, ami történt, ő meg erősködik. Övé legyen az utolsó szó, mi? A farkasom bőszen vicsorog, nem tetszik neki ez az egész. Én is lebaszom, ami a kezemben van és beállok. Ugrásra készen. - Nem tetszik a pofám? Akkor azt mondd, ne kertelj itt! Dumálni jöttem, barátságosan, még szivart is hoztam, mert amúgy is mindig van nálam. Szóval ne bunkóskodj itt, mert megint elbasszuk az egészet! Nem fog csak így kidobni. Magánlakás, az övé, oké, de ha én idejövök, segítek is és barátságosan dumálni akarok, akkor ne így reagáljon, mert mindjárt repül egy saller. A farkasom már ugrópózban feszül, csak a nőstényen múlik, hogy mi lesz ebből. Nem akarok déjá vu-t, de a büszkeségem se sérülhet. Körülnézek, hogy mégis milyen hely ez, érzek-e más szagokat. Megmondták, hogy Strauss segített. Fogalmam sincs, mi van köztük, erről még nem hallottam, de most körbeszaglászok, hogy kinek van még köze ehhez a puncihoz. A pajzsom mellkasnál, elég nyitott vagyok és ha jönnek azok az illúziók, nagy eséllyel betalálnak.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Szavaira csak bólintok, de nem felek semmit se. Nem fogom abban megakadályozni, hogy segítsen egy helyre pakolni a darabkákat. Legalább annál hamarabb végzek én is, s amíg elfoglalja a kezét, addig talán nem támad kedve vele zúzni ismét. - Igen, elég régóta, ahogyan az is a feladatom, hogy megvédjem a társaimat. Ha kell akkor egymástól, így nagyjából tudom, hogy mi kivel mi a helyzet, vagy mi zajlik a falkán belül. – jelentettem ki könnyedén a dolgot. Jobb, ha tudja, hogy a törékeny alkatom ellenére se vagyok annyira könnyedén törhető, ahogyan azt is talán sejti, hogy ahogyan Ryder, úgy én is Tark vagyok. Ez van, talán nem a legjobb közegbe csöppent, vagy jobba nem is csöppenhetne, mert ha hibázik, akkor talán mi képesek lehetünk megállítani őt. - Rendben. – emelem fel a kezeimet röpke pillanatra megadóan, mert én ebből aztán nem fogok ügyet csinálni. Amúgy se tetszik a férfi stílusa, az pedig nyilvánvalóvált számomra is, hogy sokkal nehezebb visszafognom a bundásomat, mint illene, de eddig megy. A „lánc” pedig egyre inkább dalol, ahogyan szeretné, hogy végül elszakadjon és szabad lehessen. Nem fogok neki esni, ahogyan jobb lenne elkerülni azt is, hogy ő essen nekem. Lehet, hogy idősebb vagyok, és akkor mi van? Nem jelent semmit se, de azért vélhetően meg tudnám védeni magamat. Az emberi ész ezt tudja, a vad szíve pedig bosszúért kiállt, de nem kaphatja meg… Most nem… A kérdésére nem felelek, inkább felvonom a szemöldökömet, majd egy alig hallható sóhaj törik ki. Még egyszer így nevez, vagy megnyilvánul komolyan mondom, hogy a torkának fogok esni. Mi a manó van velem? Miért nem bírok annyira türelmes lenni, mint egykoron? Miért pont ő vele sodort össze az élet? Egy pillanatra az ajkamba harapok, majd sietve dobok egy törött darabot arrébb, mielőtt még esetleg a képébe vélném dobni, vagy éppen ezzel a darabbal megszeretgetni… - Nem bunkoskódtam, egyszerűen csak nem rég tértem magamhoz és tényleg sok a dolgom. Az én életem ideköt régóta, az üzletem és a családom… - kezdek bele barátságosan és bármennyire is nehéz, de erőt veszek magamon és érezheti, hogy nem a képével van bajom, hanem csak az igazat mondom. Viszont pontosan abban a pillanatban szólal meg a telefonom. Sietve kérek bocsánatot, de Kristin az, s őt a világért se várakoztatnám meg. Pár másodperc alatt lezajlik a beszélgetés, majd a hímre pillantok. – Bocsánat, de most mennem kell, a lányom volt az. Majd még látjuk egymást! – mondom neki egy barátságos mosoly keretében, majd hogy még inkább elkerüljem sietve lépek ki a teraszra, majd a kertkapun áttávozom, ha pedig megpróbálna megállítani, akkor eléggé kegyetlen illúziót kap elméjébe. Talán olyat is, amitől földre roskad, de az érzékeit elveszíti, majd pedig a lehető leggyorsabban tűnök el, mert éreztem, hogy csak egy hajszálon múlt, hogy ne vessen rá magamat.
[Köszönöm a játékot, s bocsi, hogy ennyire röpke játék lett! De Sym tényleg pár percen belül szerintem neked ment volna, s azt magának se nézte volna el, így ezért is lép le, meg a hívás miatt is. ^^ ]
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Rakjuk, szedjük, dobáljuk a szemetet. Alakulgat ez. Szóval régi falkataggal beszélek. Testőr. - Komoly pozíció, hűséget igényel és önfeláldozást. Nem nekem való. Én is hűséges vagyok és ha ütni kell, akkor megyek, hogy a visszacsapást is én kapjam más helyett, de inkább vagyok támadó, mint védő. - Ha focicsapatot alkotnánk, akkor csatár lennék, nem hátvéd. De tudom, hogy ez is fontos. Nem bántásból mondom, csak jelzem, hogy nekem más az életcélom. Aztán vigyorgok egyet úgy, ahogy szoktam. Értjük egymást. A nőstény még áll a lábán, de érzem rajta, hogy balhé lesz. Nem bír engem, meg én se ezt a stílust. Baszki, megint ugyanaz lesz? Gecire nem azért jöttem. A farkasom nagyon rendetlenkedik. Én is elhajítom a darabkát, a többi közé. Nagyott csattanva törik el. - Egy cipőben járunk. Úgy mondja, mintha nem egyszerre dőltünk volna ki és ébredtünk volna fel! Döbbenet, hogy mennyire párhuzamosan történt ez mindenkivel, akivel megtörtént. Nem értem, miért hadovál a családjáról. Nem kérdeztem. Ettől még elmondhatja, de már ez is idegesít. Mintha éhes lennék, pedig nem vagyok az. Hogy ezért nem ér rá, mert családja van, boltja, ilyenek? Ó, valahogy nagyon nem tud most érdekelni. Ezért nem kell nekem mobiltelefon. Ha így megszólalna, abban a pillanatban vágnám falhoz vagy roppantanám össze. Inkább kiabáljanak át, küldjenek levelet, csak ezt ne! Vicsorog a farkasom, hogy szarnak rá, hogy nem is figyelnek. Az a pár másodperc arra elég, hogy pozíciót váltson. Már ugrana is, de a nőstény se akárki. Megint a barakkban vagyok, őrök között, akik csak arra várnak, hogy elverjenek és a szüleimet is a szemeim előtt. Annyira valóságos az egész és olyan lesújtó az energialöket, hogy hanyatt esek, bele a szemét közepébe és a maradék darabokat is szétzúzza a fejem. Csak fekszem ott egy darabig, mert nem bírok ezzel az illúzióval. Mire rájövök, hogy az és szét tudom kergetni, addigra a nősténynek semmi nyoma. Futás! A bestiám iramodik is neki, de az előny tényleg akkora, hogy elmúlik a düh, mire utolérném. Végre meg tudom fékezni a nagy rohanásban. Mi a lófasz ez? Most már tényleg tele van a tököm a hülyeséggel. Valakivel beszélnem kell, mert itt még nagy gondok lesznek és az egész falkásdit elbaszom, ha ez így marad. Belecsapok egy fába, ott is marad az öklöm nyoma, a kezem meg felreped a szálkáktól. Szarok rá. Begyógyul. Csak ez az idegbeteg állapot múlna el. Mintha megint kölyök lennék...
// Én is köszönöm! Majd folytatjuk, ha lecsillapodtak a kedélyek //
Eléggé izgultam amiatt, hogy mi lesz ennek a találkozónak a vége, hiszen könnyedén lehetséges, hogy hamarosan egy ajtó fog csapódni az orromra. Legalább azt nem lehet mondani, hogy mindenki hamarabb tudta meg, hogy visszatértem, mint ő. Mert egyedül a csatlakozás miatt tudhatta meg egy-két egyed, meg maximum amiatt a pletykák miatt, ha valaki nem találta Rydert. Ja, kicsikét bent ragadtunk a házban, jó pár napra, de nem bántam, hiszen volt mivel elfoglalni magunkat, de egyre inkább eljött annak is az ideje, hogy kimászunk onnan. Meg én már nagyon szerettem volna Kristint is újra látni. Ötéves volt, amikor utoljára láthattam, amikor adtam neki egy puszit a homlokára, hogy utána elnyeljen az éjszaka. Nem mondom azt, hogy a legbölcsebb tettem volt, de az egyik fivérem élete miatt tettem azt, amit. Írnom kellett volna, de utólag mindenki bölcsebb és akkor nem találtam a szavakat se. Vissza már nem mehetek a múltba, de a jelenben még megpróbálhatom helyre hozni azt a hibát, amit elkövettem. Idegesen ácsingóztam az utcában, s láttam a házat is, de Ryder sehol se volt. Nem értem, hogy mit csinál ennyi ideig, hiszen pontosan érkeztem. Be kellett ugranom még a múzeumba is egy ügyet elintézni, ezért úgy volt, hogy ő hozza a kajához a cuccokat és itt találkozunk. Még szerencse, hogy legalább a sütit én vettem meg. Persze, előtte kifaggattam, hogy Kristin melyiket szereti és ő is melyiket eszi meg szívesen, mert nem akarok melléfogni. A percek csak teltek, de még mindig semmi hír nem volt róla, majd végül egy sms érkezett:
„Késni fogok, addig menj nyugodtan, nem fog megenni.”
Alig hallhatóan sóhajtottam, majd az apró kütyüt vissza is tettem a táskámba, hiszen ennyi idősen azért nem voltam egy nagy zseni okos telefonok terén, de akkora katasztrófa se. Idővel talán még jobban fog menni. Lassan indultam el végül a házhoz, majd mielőtt bekopogtam fülelni kezdtem, de csak egy szívdobogást hallottam. Symara vélhetően nincs itthon, hiszen nem farkas jelenlétét nem éreztem. Ryder kiderítette, hogy amíg a régi házat felújítják addig beköltözött ide a kismanó. Jó, régebben jobban rá mondható volt ez a név. Végül minden bátorságomat összeszedve kopogtam az ajtón, vagy ha volt csengő, akkor csengettem. Amikor pedig az ajtó kinyílt, akkor mosolyra húzódtak az ajkaim. - Szia Kristin! – sietve szólaltam meg, majd egy aprót alsóajkamba haraptam, mert hiába volt meg fejben, hogy mit is akarok mondani végül még se az jött. Bármennyi éves lehet az ember, attól még adódnak olyan helyzetek, amikor nagyon izgul.– Nem tudom, hogy emlékszel-e rám, de Corina vagyok... Bocsánat, hogy csak így rád török, de szerettelek volna látni, mert nagyon hiányoztál. – túrtam a szabad kezemmel a szőke loknijaim közé. - Azt beszéltük apuddal, hogy meglepünk, viszont ő az előbb írt, hogy késik…pasik. – rántottam meg a vállaimat kicsit az utolsószónál. Abban pedig reménykedtem, hogy a hadarásom alatt nem csapja az orromra az ajtót. Legalább engedjen be és ott osszon ki, mert végül is jogosan kapnám meg, ezt nem is tagadom, de reménykedek abban, hogy képes lesz megbocsájtani nekem, hiszen az édesapja is képes volt. – Esetleg bemehetek? Vagy rosszkor jöttem, jöttünk?– kérdeztem meg óvatosan, de a mosoly továbbra se tűnt el az arcomról, miközben kíváncsian pillantottam végig rajta, hiszen igazán gyönyörű nővé cseperedett fel. Biztos vagyok benne, hogy Ryder igazán büszke rá.
- Hallod ezt Ol’? Ez teljesen hülyeség… még hogy az ország miatt kereskednek emberekkel… - ekkora baromságot se hallottam még a hírekben. Tv-t nézünk a kutyámmal, aki hófehér bundát örökölt és hideg kék szemeket. Pont mintha apa bundásabbik felét látnám, csak épp apa bundása nem igen engedné, hogy ölelgessem. A kanapén fekszünk, chipset majszolunk. Symara elment valahova. Én jelenleg nála lakom amíg a régi házunkat fel nem turbóztuk valamivel… kicsit oda volt szegényke… de a szobámból elhoztam pár fontosabb dolgot. Az is lehet, hogy itt maradok, hiszen nem vagyok itt útban senkinek se… Úgy volt, hogy holnap megyünk az egyik csajjal edzeni, illetve csak gyakorolni, mivel ő nem épp harci stílusáról híres, én meg semmi jónak az elrontója nem vagyok, persze, hogy belementem. Williammel is majd egyeztetnem kell pár dologgal kapcsolatban… vizsgázni akarok. Jó ez utóbbit nem épp csak vele kell, de jó ha tudja, hogy igenis elég volt ebből az állásból. Feljebb török. Jó Harcosa akarok lenni. Gondolataimat a kutya zökkenti ki, miközben lepattan a kanapéról és a bejárat felé figyel erősen… aztán kopognak… ki lehet az ilyenkor? Sym vendéget vár? Apa nem kopogtatna, ha akar valamit, hanem jön… hiszen itthon is otthon érzi magát… ráadásul már rég bejött volna kopogás után. Ha épp kopog. Felkelek a kanapéról és mezítláb megindulok az ajtó felé, visszapillantok az ebemre, meg se mozdul, csak figyel erősen. Apát ismeri és a bestiáját is elégé… de ez valami új még számára is. A kilincset markolom, majd egy szusszanásra ki is nyitom az ajtót. Néma maradok, amikor meglátom az ajtóban ácsorgó szőkeséget és üdvözöl… Fullra nem ugrik be ki is ő, vagy mit is akar, de mindezt kompenzálja… Corina. Nem, nem ugrik be elsőre se, meg másodjára sem... láthatja az arcomon, nem vagyok vevő a találós kérdésekre. Az a Corina? Aki 20 évvel ezelőtt magára hagyta apát? Vele együtt engem is? Mégis mit akar itt éppen most? Haragszom-e rá? Aha, kurvára! Lelombozta a hangulatom. Tök jó kedvem volt,erre megjelenik. Nesze nekem pihenés. - Szia. - köszöntöm vissza kemény éllel. Szívem szerint a képére csapnám az ajtót. Főleg hogy apa is tud már az itt létéről… vajon mióta van itt? Megint én tudok meg utoljára mindent? - Mit keresel itt? - érdeklődöm meg, majd kicsi beljebb nyitom az ajtót, fáradjon be. De még mielőtt azt hinné, hogy bájcseveghet velem, megakasztom minden féle ilyesmi programjában. - Nézd, Corina, nem érdekel mit akarsz és mit keresel itt. De tudnod kell, Apát ugyan tudod manipulálni… amit rosszul teszel, fülig szerelmes beléd. De hogy tudd, engem nem versz át… - adhatja a szépet, meg minden jót, ha megint eltűnik… ez az egyetlen bajom. Sőt, szerintem egy 5 éves gyereknek nem az a dolga, hogy az apját vidítsa fel hetekig, hónapokig. Megtettem, nagy nehezen, de nem erről van szó. De írhatott volna egy cetlit a hűtőre vagy valami kis szösszenetet, hogy hahó, húsz évre eltűnök. De most komolyan? Most kell visszatérnie? - Mit is akarsz tulajdonképpen ennyi év után? - teszem fel nyíltan a kérdést, beérve a nappaliba vissza, a kutyám oldalazva lépdel el a nő közeléből. Nem ugrálok senki olyan nyakába, aki elárulta a családomat... ő megtette ezt. Velem és apával.
Örültem volna annak, ha Ryder időben érkezik és nem cseszi el valamivel az időt és nem kényszerül késéssel. Megbeszéltük, hogy ekkor jövünk, de még se volt itt. Akkor talán kisebb lett volna az esélye annak, hogy a ház zengeni fog. Bár nem tőlem, hiszen idejét se tudom már, hogy mikor emeltem fel utoljára úgy igazán a hangomat. 449 éves fejjel már az ember elég sok mindent megél, így pontosan tudja, hogy miként ne keljen ki magából két perc alatt, meg sose voltam egy hisztizős egyed. Reméljük, hogy mire megérkezik Ryder addigra a kedélyek majd lecsillapodnak, hiszen ha nem, akkor előre éreztem, hogy annak nem lesz jó vége. Azt pedig nem akarom, hogy miattam veszekedjen apa és lánya, akkor inkább nem erőltetek semmit se. Nem akarom Sym helyét átvenni Kristin életében, inkább csak vissza szeretném kapni őt amennyire lehet, azt a barátságot, ami volt köztünk ötéves koráig. Látom, hogy először nem esik le neki, hogy ki lehetek, de amint az emlékek visszatérnek úgy változik meg az energiái. Ennyit arról, hogy nem fog megenni. Azt hiszem, hogy Rydernek is van mit csiszolnia ilyen téren a megérzésein, de arcom se rezdül meg, ahogyan semmi se árulkodik arról, hogy mennyire pocsékul esik az egész. - Az előbb már említettem, hogy édesapáddal szerettünk volna meglepni, ahogyan azt is szerettük volna, hogy ne mástól tud meg, hogy visszatértem. – bár szerintem azt már sejti, ha Ryderrel jöttem volna ide, akkor nem csak visszatértem, de vélhetően együtt is élünk. Amikor az ajtót kinyitja jobban, akkor kicsit beljebb lépek, de az újabb megszólalásán egy pillanatra feljebb szalad a szemöldököm, majd egy aprót sóhajtok, de először még nem felelek semmit se. Inkább csak becsukom az ajtót és követem őt, mivel úgy érzem, hogy még várható valami hasonlóan kedves szavak. Részben megértem, de mondjuk arra se számítottam, hogy ennyire ellenségesen fordul irányomba. - Szerintem te is pontosan tudod, hogy senkit se manipulálok. Ötéves voltál, így emlékszel arra, hogy milyen voltam. Sajnálom, ha azt hiszed, hogy ilyen személy vált belőlem, de még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam mielőtt elmentem... Szeretem az édesapádat, ahogyan téged is. Mind a ketten fontosak vagytok számomra.– a hangom higgadt volt, közben pedig leraktam a sütiket az asztalra. – Senkit nem akarok átverni, hiányoztatok mindannyian, de vannak olyan dolgok, események, amikről nem mi döntünk, hanem az élet. – tettem még hozzá. Amennyire ő ellenséges volt, annyira voltam barátságos. Őrző, így pontosan tudja, hogy minél régebb óta él egy farkas, annál inkább bezavarhatja a múltja a jelent. - Szerettelek volna látni. Akár elhiszed, akár nem, de hiányoztatok. Túlzottan is, s amíg fogságban voltam, addig is a ti emléketekbe kapaszkodtam. – dőlök neki az egyik falnak, hiszen nem akarok leülni, mert nem kínált meg vele és szerintem jó darabig nem is fog. - Megértem, hogy neheztelsz rám, de reménykedek abban, hogy képes vagy egy esélyt adni annak, hogy helyre hozzam a múltban elkövetett hibát. Fontos vagy számomra, még ha te nem is így gondolod. – közben pedig végig őt néztem. – Hoztam süteményt, Ryder azt mondta, hogy az a kedvenced. – böktem a fejemmel is a sütik irányába. Remélhetőleg nem fogja felém vágni. Bár könnyedén kitérnék akkor is, de akkor se szeretnék semmilyen fesztivált, se azt, hogy Ryder abba toppanjon be. Mindennél jobban szerettem volna a karjaimba zárni őt, de inkább nem mozdultam, mert szerintem nem venné jónéven, ha megpróbálnám megölelni őt.
- Nézd el nekem… mostanában mindent én tudok meg utoljára… - egyik szar követi a másikat. Nem elég, hogy el kellene fogadjam a tényt a nővéremről, ráadásul Gerardért is aggódok, de jön még egy pont az I-re is… Tök klassz komolyan. - Figyelj már! Apa ronccsá vált a távozásod óta… - mondom el neki a dolgokat, amiket ő már nem láthatott. - Meg mégis miféle „küldetés” tart 20 éven keresztül? Áruld már el, had legyek már képbe én is… - ha már mindent utoljára tudok meg. - Meg ha egyszer olyan kurva fontosak voltunk számodra… - akadok meg ebben… - … kurvára értesíthetted volna apát arról, hogy jól vagy, de ne várjon haza vacsorára… - kurva szar volt apát úgy látni! Élni se akart, de tartotta magát! Miattam nem tette magát tönkre. Szükségünk volt egymásra azokban a pillanatokban. Meg ha igaz is amit mond, hogy fogságban volt, akkor miért nem szabadult ki, miért nem gondolt ránk, hogy mi haza várjuk? Még hogy neheztelek rá. Röhejes…. de ha nagyobb szót nem talált rá, legyen. - Esélyt Corina? – tártam szét a kezem, miközben felé fordultam kissé mérgesebb lendülettel. - Mit tudsz rólam? - kérdeztem kissé nevetve, majd leengedtem karjaimat. Eleve azt várta, hogy bőgve fogok a karjaiba rohanni? - Már nem az az 5 éves gyerek vagyok. Emlékszel még arra az énre? - érdeklődöm, majd magamra mutatok. Fülbevaló, piercing, őrző tetoválás, smink, szőke haj, amit állandóan festek vagy ilyenre vagy olyanra. - Nem segítettél semmit… csak tönkre vágtál. Mindent… - főleg hogy apa a mai napig megérezte a hiányát. Nem is az miatt neheztelek rá, hogy itt hagyott, hanem hogy apát hagyta itt és ő meg összezuhant. - Apa, Symara szeretetét és segítségét élveztem. Aztán magamra lettem utalva miután elhúztam fő sulira… nem akartam apát se magára hagyni, de nem hagytam kicsúszni a lehetőséget, hogy olyat tanuljak, amit mindig is akartam… - vallottam be, majd elmosolyodtam. - Kiskoromban sokat emlegettem mi is akarok lenni majd, ha felnőtt leszek… emlékszel? Mi lett belőlem mára? - érdeklődöm tőle, ha csak apa el nem mondta neki, mi lett a választott szakmám. Mit imádok a munkámban? Kiteljesedhetek. Bele adhatom az érzéseimet. És ezt ő nem értheti meg. Senki sem, ami azt illeti. A sütire pillantva elhúzom a számat, elment az étvágyam… - Szóval ha ez minden, amit mondani akarsz… akkor mehetsz is. - nézek az ajtó felé, mert attól hogy apa meg ő egymásba tekeredtek, nekem őt nem kell újra elfogadnom. Legyen boldog vele… senki sem mondta, hogy ha visszatér újra, akkor minden a régi lesz. Semmi sem a régi már. Hogyan vegyek levegőt anélkül, hogy ne attól rettegnék, hogy az, akinek bizalmat voksoltam egyszer csak elárul? Hogyan? Jó kérdés, nem de? Tehát maradjunk annyiban, hogy én hiszek másokban, sőt dolgokban, de bizalmat nem szavazok senkinek sem, hisz már csalódtam éppen eleget, és elegem van abból, hogy folyton csapdába sétálok, aztán sérülök....
Hát persze, hogy a legrosszabb időben kell valaminek közbejönnie. Épp mentem volna oda, ahol megbeszéltük a találkát Corinával, mikor kaptam egy üzenetet én is, hogy egy kocsit el kéne szállítani a műhelybe, mert megy a meló dögivel, és nincs rá lehetőségük. Nem kell a javításokba nekem belekezdenem, hisz szabadnapos vagyok, de az volt az üzenetben, hogy nagyon jól jönne a segítség. Én pedig nem vagyok olyan, aki ha segíthet, akkor nem lép az ügy érdekében semmit. Gondolom ezért kértek meg engem, mert eléggé ismernek már. Lepötyögtem egy üzenetet Corinának is, hogy menjek csak egyedül, mert késni fogok egy keveset. Úgy gondoltam, hogy biztos nem lesz semmi baj. Bár, ahogy Mae-t is lereagálta Kristin, ki tudja. Ezért akartam minél fürgébben elintézni, hogy ne arra menjek oda, hogy ordibálás van, tányérdobálás, miegymás. Hogy Sym otthon van-e… na, azt nem tudom. Akárhogy is… Gyorsan el is szaladtam a műhelybe, hogy a vontatókocsiba már szálljak is be, aztán induljak a megadott helyre. A szatyrokat beraktam az anyósülésre mellém, és próbáltam minél hamarabb megjárni, kocsit felszedve a helyéről, majd elszállítva a műhelybe vissza. Kiszedtem aztán a szatyrokat a kocsiból, és már indultam is Sym házához. Tudom ugyanis, hogy most ott tanyázik egy ideig még, aztán meg majd költözik. Csak legyen kész a felújítás. Az ajtó nem volt bezárva, ezért ki is nyitom azt, hogy beljebb tessékeljem magamat. A beszélgetésüket kintről is hallottam már, de felesleges lett volna hallgatózni. Mármint azt hallottam, hogy beszélnek, de, hogy mit… Kicsit konkrétabban akartam hallani, miről is van szó. Nem csapok hát nagy zajt. Corina éles hallásának köszönhetően biztos észreveszi, Kris annál kevésbé. „Nem segítettél semmit, csak tönkre vágtál mindent.” Na, pont ettől féltem, hogy a lányom ennyire ellenséges lesz vele szemben. Valamilyen szinten persze, jogosan. Megvárom a beszélgetés végét, nekidőlve a falnak, aztán végül, mikor Kris úgy határoz, jobb lenne mennie neki, akkor már én is előlépek. Lányom felé lépek először, ha engedi, úgy adva egy csókot a homlokára, majd a szatyrokat is lerakom. Aztán rápillantok Corinára, és vissza Krisre. - Édesem… miért nem vagy képes megbocsátani neki, ha én meg tudtam? Bennem hiszed, vagy sem, komolyabb nyomot hagyott, ami történt. De nem vagyok egy haragtartó típus. Téged is azt hittem, úgy neveltelek, hogy az élet túl rövid ahhoz. És engedd meg, hogy végig mondjam, amit gondolok. Megadom neki a lehetőséget, hogy csendben végighallgassa, amit most mondani akarok, ha viszont elkezdene beszélni, valamelyest megemelve a hangomat az első néhány szónál kezdek bele, ezzel „ordibálva” túl őt. Majd tartok egy kis szünetet, és úgy folytatom már normálisan. - Corina miatt vagyok az… aki. Tudod, miért mondtam le anno a testvéredről? Mert nem akartam felelősséget vállalni. Mert akármilyen idős is voltam, nem voltam tisztában számos dologgal. Corina megtanított sok mindenre. Igen, történt, ami történt, de nem élhetünk a múltban… Meg voltak rá az okai, hogy elment. Neked is meg volt rá, hogy csak úgy eltűnj a föld felszínéről, és egy szót se szólj magadról. Szerinted az nem fájt nekem? Hogy alig tudok rólad valamit? De, kurvára szarul esett. Erre most itthon vagy. Nem hántorgattam fel neked ezt hónapokig. Az idő, meg ami eltelt… nos, igen, eltelt. A dolgok változtak. Te is változtál. Én is változtam. Corina is változott. Ellenben egy valami sosem, hogy mindkettőtöket szeretlek. És nem akarom, hogy gyűlöld őt, amiatt, ami történt. Elhiszem, hogy nehéz ezt még hirtelen feldolgoznod. De tényleg ezt akarod? Egyetlen hiba miatt egész életedben gyűlölni? Mindenki megérdemel egy második esélyt. Ártott neked bármit is Corina azon kívül, hogy elhagyott minket? Méghozzá jó indokkal. A testvére élete forgott kockán. Te nem tennél félre csapot-papot, ha esetleg én, vagy Sym esnénk valami ekkora bajba? Mindennek megvan az oka, Kristin, és természetesen a következménye. De akkor sem hiszem, hogy Corina megérdemli, hogy gyűlöld. Az meg, hogy nem tudod a bizalmadba visszafogadni egyelőre… érthető. Viszont tényleg olyan nagy dolog lenne, ha megpróbálnád?
Már egyszer elmondtam, hogy nem ő tudja meg utoljára, alig tudja valaki, hogy itt vagyok, de nem fogom kijavítani, hiszen nem lenne semmi értelme. Szemmel láthatóan mondhatok bármit, de úgy érzem, hogy csak olaj lenne a tűzre. Nem számítottam ennyire ellenséges fogadtatásra, mert tudtam jól, hogy jogosan lehet dühös és mérges rám, de hirtelen úgy éreztem, hogy nem tudom ki áll előttem. Mintha csak egy totális fallal találnám szembe magam, aki nem képes meghallani, vagy látni azt, hogy nem ártani szeretnék neki és mennyire rosszul esett nekem is az, hogy el kellett menni. Mintha csak egy tinédzser pillanata vissza rám, aki hirtelen a világra haragszik, amiért az élete még inkább felfordult, mint eddig megbolygatta azt az életszellője, de én mégis csak rezzenéstelen arccal álltam ott, vagyis a szomorúságon kívül nem sok mindent olvashatott le. Igyekeztem elrejteni azt, hogy mennyire is fájnak a szavai. - Mint említettem nem kiküldtetésen voltam, nem is munka miatt mentem el, hanem mert nem tehettem mást. S ha az ember fogságban sínylődik, akkor nem kap esélyt arra, hogy üzenjen. Főleg akkor nem, ha az illető gyengepontjával tartják sakkban. Nem kockáztathattam, hogy az ígéretét betartsa és nektek ártson... – s a hangom könnyedén elbicsaklott még a gondolattól is, s balszerencsémre pont ekkor lépett be Ryder is a lakásba, hiszen neki se említettem, hogy azért se próbáltam megszökni, mert az ő életük is veszélybe került volna a testvéremen kívül, de most már ezt is tudhatta, hiszen vélhetően hallotta… Sose bocsájtottam volna meg magamnak, ha már csak két sír várt volna... Nem az még ennél is rosszabb lett volna, mint amibe most kerültem. - A külső változhat, de mindig is csak az számított, ami itt lappang. – böktem a szívemre, hiszen én is látom, hogy már nem az az ötéves kislány. – Nem fogom azt mondani, hogy mindent tudok, de szeretnélek megismerni, de nem fogok semmit se erőltetni. Hiányoztál, még ha nem is hiszed el… - tettem még hozzá alig hallhatóan. Fájt minden egyes szava, de a hangom mégis túl higgadtan csendült az övéhez képest, néha pedig fájdalom ittas volt, hiszen miért rejteném el az érzéseimet? Szeretné tudni az igazságot, akkor itt van… - Grafikus, esetleg webdesigner… - feleltem kurtán, még ha csak költői kérdésnek is szánta. Tudtam, hogy ki lappang a falak mögött, de szinte így is alig feleltem bármire is. Inkább csak álltam viharban és hagytam, hogy a szívemet darabokra tépje. Sok mindent szerettem volna mondani, de úgy éreztem, hogy bármit is mondanék most csak falakba ütköznék, talán majd idővel könnyebb lesz. Reménykedtem abban, hogy nem fog örökké ellökni magától, s rájön arra, hogy még mindig ugyanaz a nő vagyok, aki egykoron voltam. Változtam, de nem a lényegi dolgokban, bántam azt, hogy akkor elmentem minden szó nélkül, de a testvérem feje volt a tét, majd pedig Ryderé és Kristiné, így sok mindent nem tehettem, hiszen hiába vagyok vén, én se vagyok mindenható. Az életüket választottam, az én rabságomért. Az ő biztonságuk mindennél többet jelentett számomra, s mindig is többet fog jelenteni a saját életemnél. Inkább indulóra fognám, amikor is úgy dönt Ryder, hogy felfedi magát. A pillantásunk egy pillanatra összefonódik, majd amikor beszélni kezd, akkor ismét csak csöndbe burkolózom. Ha esetleg feljebb kell emelnie a hangját, akkor könnyedén lépek mellé, s a kezem óvatosan kezére siklik, mintha csak azt akarnám jelezni, hogy miattam ne. Nem akarom, hogy miattam vesszenek össze. Szeretnék valamit mondani, de még se teszem. Csak neki dőlök a falnak és ott próbálom meghúzni magam, miközben csak reménykedek abban, hogy inkább a béke fog eljönni, mintsem családi veszekedés, hiszen én pontosan tudom, hogy milyen érzés az, amikor már túl későn bánja meg valaki azt, hogy nem bocsájtott meg korábban… A fivérem halála és az utolsó szava elegendő volt ahhoz, hogy ezt is megtapasztaljam az életemben…
Fogságban tartották… oké én ezt tökre elhiszem, de… - Corina… 20 év… ember! Ez hosszú idő… nem lehetett volna besűríteni 10 évre? Ha igazán kiakartál szabadulni, vagy megmenteni azt a valakid… miért nem tettél valamit? Akármit? - még mindig nem értem… ha kiakar szabadítani valakit, vagy megakart védeni minket…miért hagyta hogy bezárják, miért nem tett mindez ellen…. ráadásul ha nekünk ártani is akartak… ott volt apa, meg a falka, meg a protektárius… mindenki. Őrző és farkas egyaránt lépett volna gondolom…. Szeret és hiába változtam meg, akkor is a lánya maradok… de én nem… nem tudom. Kimondja mivé váltam… - Chh, apa mondta? - mosolyodom el, majd karba tettem a kezem… apa is megjelent, engedtem a puszit a homlokomra, még egy mosolyt is kicsalt belőlem. - Szia Apa… - nem, egyáltalán nem haragudtam rá… legalábbis hosszú ideig képtelen vagyok… hallgatom apa szavait… igen, tudom, hogy benne nagyobb nyomot hagyott, ott voltam. Jelen voltam azokban a keserű pillanatokban. A részese voltam… Mindenki idővel változik valamerre… apunak szarul esett teljesen, hogy semmiről sem értesítettem őt korábban… okkal, de hagyjuk ezt. Elhiszem.. nem akartam felelősséget vállalni? Akkor értem miért vállalt el, hogy felnevel? Egyetlen hiba… az az egy hiba is hatalmas volt, de apa meg csak elnézi neki? Jó, azt is elnézte hogy nem hívtam, de az más, az egy hónap volt… ez meg ez kicseszett 20 év… Elhúzom a számat, hiszen a kettőnek semmi köze egymáshoz… meglátszik, hogy oda meg vissza van a nőért…. apa meg a litániák.. ilyenkor jó őt hallgatni, legalább hallom a hangját és nem csak egy ühüm és rendben… Egy pillanatra meglepetten nézek a nőre, eszembe jutott valami… majd ott hagyva mindkettejüket, tudom bunkósság, nem érdekel, ha apa megállásra késztetne szavaival is beviharzok a szobámba, legalábbis, ahol jelenleg alszok és elővéve a mappám, ahová az elkészített tervek vannak, kiszórok belőle mindent. Minden egyes készterméket, amit csináltam, rendeltek és még nem adtam át, hogy majd nagyobbá avanzsáljak, meg majd kikerüljön plakátozva és óriásképernyőkre. Mindent szétszórok és tovább kutatok egy másik mappában is. Nem hiszem el, nem hagyhattam ott… De aztán meg van. Gyorsan felkapom és visszasétálva szorongatom magamhoz, a kész fele a mellkasomhoz simul. - Apa, emlékszel még a rajzomra, amire rá is kérdeztél… még annó? – 8 éves lehettem és nem pálcikaembereket rajzoltam… Akkor nap nem mondtam meg neki, hogy miért is álltam neki annak a virágnak. - Corinának rajzoltam… úgy volt, hogy palackba rakom egy levéllel… aztán útnak eresztem. – mosolyodok el apára pillantva, annak szemeibe, majd megnyalom a szám. Majd megfordítottam a lapot és a lapon a virág díszelgett készen. - Elvileg neked készült… a régi rajzzal akartalak volna meglepni akkoriban… ha mégis csak visszatérsz, mondjuk karácsonyra, vagy szülinapi meglepetésként. – vontam vállat, majd folytattam. - Tudod mit éreztem, mikor ezt készítettem? - pillantottam Corinára, majd átadtam neki a képet, hiszen neki készült, igaz, az eredetit, a rajzot akartam, azt a régit, ami még Szines ceruzákkal készült. - Űrt éreztem…. apa üressége elért hozzám Sidneybe is… - ráadásul még Gerard is rátett egy lapáttal…. - Azt akartam, hogy egy nagy család legyünk újból… de senki se teljesítette. Anyámat akartam, aki kimerült Symarában és Benned... - fogalmam sincs mi van a szülőanyámmal, de felmerült bennem az is, hogy esetleg felkeresem, de ezt majd később. - Apát akartam boldognak látni, mert az ő boldogsága felér mindennel... - könny szökött a szemembe, mert nem lehetek olyan naiv, hogy apának a boldogságát tönkre vágjam, szóval egy hirtelen mozdulattal már Apámat ölelem magamhoz jó szorosan. Mert ha Ő boldog, akkor egy szavam se lehet...
Az elmúlt időszakban eléggé különbözött a véleményünk a lányommal. Legyen csak szó Mae-ről, de láthatóan most Corinával kapcsolatban sem állunk egy nevezőn. Ezért is próbálok neki jó néhány dolgot megmagyarázni, hogy én, mint sokat megélt farkas, miként látom ezeket. Két ember nem lehet teljesen ugyanaz. Ez az egyik előnyöm, hogy könnyedén meg tudok bárkinek is bocsátani. Igaz, vannak dolgok, amiken olyan könnyedén nem tudnám túltenni magam, de a mostani közel sem ilyen. Ha valakinek van indoka rá, méghozzá jó, akkor képes vagyok azt elfogadni. Corinának pedig több, mint jó indoka volt elmenni. A kivitelezésben voltak csak gondok, hogy egy szót sem hallottunk róla hosszú éveken keresztül. Haragudtam is rá egy ideig. De már nem tudok. Amint visszajött, minden ilyesfajta düh, ahogy volt, teljesen elpárolgott. Mikor Kris gondol egyet, és elsétál, csak felhúzom a szemöldökömet, de hagyom. Rápillantok a nőstényre, és vállat vonok. Fogalmam sincs, mit akar most csinálni a lányom. Nyújtom a kezemet Corinának, aki a falnak dőlve áll, hogy jöjjön ide. Ha pedig megfogja, közelebb húzom magamhoz, és mellette állva karolom át őt. - Nos… nem tudom eldönteni, ez most jól ment, vagy rosszul. So-so. Hallom, hogy Kris valami után bőszen kutat, viszont inkább csak várok, mi lesz ebből. Egy idő után viszont újra feltűnik a színen. Mikor visszaér, kezében valamivel, akkor elengedem Corinát is, és úgy hallgatom, mit akar mondani a lányom. Csak bólintok kérdésére. Elmosolyodok a következő megszólalására. Gyermeki ártatlanság, naivitás, hogy mennyire szerettem ezt Kristinben akkoriban. Én előbb kibeszéltem magam, most Kristinen a sor, hogy mondja a magáét. Mikor azt mondja, hogy az anyját akarta… nos, arra pláne nincsenek szavaim. Nem értem, miért vágyott rá. Elhagyta, mikor még egy hetes korát sem töltötte be. Én azt a nőt nem akarom az életbe látni… bár igazság szerint pontosan nem is emlékszem már az arcára. Tudom, ki volt ő, de hogy ma hol van, vagy hogy azok után mi történt vele… eszem ágában sem volt kideríteni. És ez mostanra sem változott semmit. Nem érdekel, hogy miért mondott le róla. Mégiscsak kihordta 9 hónapon keresztül. Ha nagyon akarta volna, elveteti. Nagyon remélem, hogy csak kibaszni akart velem, hogy a nyakamba sózza a kislányunkat, és hogy most csak fő a levében, mert a dolgok nem úgy alakultak, ahogy gondolta. Mikor Kris odabújik hozzám, én is szorosam magamhoz ölelem, miközben haját simogatom. - Szeretlek, kicsim. Bár ezt szerintem nagyon is jól tudja. - És köszönöm. Azt, hogy képes elfogadni a döntésemet, hogy az én boldogságomat ilyen nagyra tartja, és úgy egészében… hogy van nekem.
- Szerintem annyira már otthon vagy ebben a világban, hogy tud egyik farkas se superman, legyen bármennyi idős is. S ha azt hiszed, hogy a falka vagy az őrzők minden veszedelemtől meg tudott volna védeni, akkor sose találkoztál még igazán a sötétségben lakozó szörnyekkel. – mondtam komolyan, de semmi bántás nem volt a szavaimban. Viszont az eléggé nyilvánvalóvá válhatott számára, hogy nem viccelek azzal, amit mondok. Vajon mennyiből tartott volna valakinek bejutnia az ő szobájába? Egy védtelen gyermekébe, hogy utána mire észbe kap a farkas, addigra már könnyedén lefegyverezzék a lánya által? Vagy ami még rosszabb talán még azt is végig nézhette volna Ryder, ahogyan megölik a lányát. Ennek a gondolatnak köszönhetően pedig még a hideg is kiráz. A karom is könnyedén lesz libabőrös, hiszen sok halált láttam már, én is vettem el mások életét, de ártatlan gyermeket sose bántottam volna… - Talán, de az se kizárt, hogy magamtól is rájöttem. – pillantottam rá barátságosan, hiszen tényleg megvan a magamhoz való esze is. Lehet, hogy nem mindig cselekedhettem úgy az életem során, ahogyan a szívem diktálta volna, de az élet sose volt egyszerű, ahogyan könnyű se. Hamarosan pedig én inkább csak háttérbe vonultam és úgy hallgattam őket, hiszen nem akartam közbe szólni. Vélhetően nekik is van megbeszélni valójuk, ahogyan azt se várom el, hogy teljesen elfogadjon Kristin, vagyis azt, hogy visszatértem, de reménykedtem abban, hogy előbb vagy utóbb rájön arra, hogy sokszor nem tehetjük azt, amit akarunk és ha jöhettem volna, akkor jöttem volna, de nem tehettem meg. Nem azért mentem el, mert nem szeretem őket, hanem azért, hogy megvédjek olyat, aki számomra fontos, ahogyan utána azért maradtam, mert ismét olyanokat akartam megvédeni. Amikor Ryder felém nyújtja a kezét, akkor elfogadom és hagyom, hogy magához öleljen. Egy apró puszit nyomok az arcára. - Ha ez vígasztal, akkor én se tudom. Talán mind a kettő, vagy csak annyira nem veszett ügy és talán annyira nem utál, azért amiért magatokra hagytalak egykoron? – kérdeztem vissza alig hallhatóan, majd amikor megjelent ismét Kristin, akkor kíváncsian pillantottam rá, hogy vajon mit találhatott. Csendesen hallgattam azt, amit mond és egy apró mosoly kúszott az arcomra, hiszen igazán aranyos tett lett volna. Egy ártatlan gyermek tette. Végül kiléptem a szeretet férfi öleléséből, hogy közelebb lépjek hozzá és elvettem tőle a rajzot. Kíváncsian vettem szemügyre és láthatta rajtam, hogy tényleg nagyon tetszik. - Ez gyönyörű. Már akkor is remek érzéked volt ezekhez. S köszönöm, hogy egykoron ezt rajzoltad volna nekem. Ahogyan talán a rajz is egyszer hazakerült volna, úgy én is hazajöttem, ha adsz nekem egy esélyt. – pillantottam rá kérlelően, de a hangom még mindig szelíd volt. – Esetleg a rajzot megkaphatom? Vagy lenne kedved elmenni velem egy tetováló szalonba? Szívesen magamra varratnám, ha téged nem zavarna a dolog. – kérdeztem meg tőle kíváncsian, hiszen nagyon tetszett és egy emlék attól a gyermektől, akit mindig is úgy szerettem, mintha a sajátom lenne. A sajátomat egykoron elvesztettem, helyette egy farkast kaptam, akivel azóta is hű társak vagyunk, de azt az űrt akkor se tudja igazán semmi se teljesen eltűntetni, ami akkoriban keletkezett. Lesütöttem a szemeimet, majd óvatosan szólaltam meg. - Elhiszem, hogy hiányzik a valódi édesanyád, én sose ismertem őt, így nem tudok róla mesélni, ahogyan sose akartam a helyére lépni és szerintem Sym se. A családodat szeretnéd, akkor adj egy esélyt, hogy visszakapd azt, amit egykoron én tönkre tettem azért, hogy megmentsek valakit. – nem beszéltem túl hangosan, majd pedig elléptem az útból, amikor folytatta, hogy utána az édesapja karjaiban landoljon. Figyeltem őket mosolyogva, majd óvatosan idővel közelebb léptem én is és óvatosan simítottam végig a haján, fején, ha csak el nem lökte a kezemet, de természetesen előtte elég időt hagytam nekik is. Szeretném, ha kapnék egy esélyt arra, hogy bebizonyítsam nem akarok ártani se neki, se az édesapjának...
Igazi vadállattal nem találkoztam még… nem találkoztam. Ebben igaza van. De a veszéllyel már magam is megismerkedtem közelebbről, szóval ennél többre is képesek idősebb személyek ellen. Tudom, szóval nem kellene kioktatnia. Az élet veszéllyel teli, az élet velejárója ahogy a születés és a halál is beletartoznak ebbe. Öt évesen megvédeni magam? Kizárt dolog… A rajz érkezése apát is és a nőstényt is meglágyítja, jómagamat is… nem vagyok kegyetlen… érzékenyebb vagyok, hiába vagyok őrző… A család akkor is család marad, teljen el bármennyi év is. Ha apa nem lenne… nem is tudom mit csinálnék. Megőrültem volna már rég. Én őt óvom, ő engem. És ez így volt jó mindig. - A rajzot is megtarthatod…szívesen elmegyek a varrásra is. - mosolyodtam el aprón, hiszen nem tudtam mire számítani…ez jó vagy rossz lehet… főleg hogy saját magammal sem voltam olykor tisztában, nem hogy azzal, hogy Ő milyen farkas… apáéval már tisztában voltam…de a nőjével még nem. Apa visszakapta az élete nőjét és a boldogságát is visszahozta ezzel… szerencsések. Vér szerinti anyámat sose láttam és nem is tudom hogy hívják… egyszer találkoznék vele és megmutatnám mivé is váltam… de őhelyette csodás személyeket kaptam magam mellé. Két csodálatos nő személyében megismerhettem önmagamat, sőt még apa is besegített ebben… Wood leszek örökké és ezen senki sem változtathat. Apa ölelése nagyon jól eső, főleg a szavai azok amik megérintenek lelkileg és sírva fakadok. Nem vagyok gyerek már, de ilyenkor elég érzékeny lelkileg…. Örülök, hogy együtt a családom.
Kezdőlap
De Sym tényleg pár percen belül szerintem neked ment volna, s azt magának se nézte volna el, így ezért is lép le, meg a hívás miatt is. ^^ ]
//
