~~~the way~~~

Sötétségbe vesző nyúló árnyak kavargón ölelték körbe. Sejtette, hogy hol van, hiszen máshol nem lehet, mint Rebecca házának pincéjében. Minden stimmel, halványan még arra is emlékezett, hogy az éjszaka közepén felébredt, mert nyomasztóan éhessé vált. Mintha hetek óta tartó koplalás kínozná, ezért lement a… hűtőhöz, amit aztán kinyitott, de fény helyett csupán árnyak világították meg tekintetét. Hát persze, a rossz hűtőt nyitotta ki, azt, amelyikből a pincébe lehet lejutni. Emlékezett, hogy vissza akart fordulni a normális hűtőhöz, de aztán eszébe jutott, hogy Rebeccának csak egy hűtője van, és azt épp az imént tárta ki. Baljósan fojtogató sötétség tátongott, ami úgy tűnt a hűtő izzójából árad. Elromlott a fene vigye el, nyilván ki kell cserélni, mert így nem fogja megtalálni a hűtő mélyén elrejtett kacsasültet. Az izzók viszont a pincében vannak, de… pont jó, mert a hűtő úgyis az alagsorba vezet. Egon arca felderült, bár nem láthatta senki, mert Rebecca aludt, és amúgy is vaksötétség áramlott a hűtőn át a pincéből. Emlékezett, hogy szeretett volna egy lámpát magával vinni, de rájött, hogy felesleges, mert a pincében úgyis látni fog mindent, meg, ha nem, tapogatózva csak megtalálja az izzókat. Vidáman lépett be a hűtőbe, félretolta az egyik whiskys üveget, ami kacér incselkedéssel kellette magát. Egonnak azonban nem állt szándékban inni, mert éhsége elnyomta enyhe alkoholizmusát. Úgy történt minden, ahogy máskor is szokott, amikor a hűtőn keresztül lejut a pincébe. Sötétség mindenhol, és csupán a masszív kőoltár látszik, amin két tárgy esdekelve hívogatja őt. Máskor sohasem törődött velük, tisztán emlékezett, hogy már számtalanszor próbálták magukhoz csalogatni, de valamiért most… most sokkal erőteljesebb volt hívó szavuk. Az izzó várhat, valami történt a tőrrel és a tollal. A semmi felett vagy épp alatt, a légüres térben egyetlen lépést téve a távoli kőoltár elé toppant. Csalódottan konstatálta, hogy a kőoltáron még sincs izzó, pedig azért indult, nem? De, úgy volt… és mégis. Toll és tőr. Melyiket válassza? Nyomasztó éhségében érezte, hogy fontos a választás, mindkét tárgy felé nyúlt, felé kapott, és biztosra vette, amint megérinti az egyiket a másik szertefoszlik. Habár két keze volt, és meg tudta volna fogni egyszerre mindkettőt, mert közel voltak egymáshoz, mégis lehetetlennek érezte, hogy ez bekövetkezhessen. Szemének ugyan közel volt, de szellemének az egyik oly távoli volt, hogy nem is tudta, képes-e annyi távolságot megtenni éhen veszés nélkül. A toll volt az… a toll, mely szinte mérföldekre volt Egontól, pedig ha akarta volna le is fejelhette volna egy biccentéssel, mert ott hevert az is a tőr mellett a kőoltár sima dísztelen felületén. Ekkor vette észre, hogy térden áll. A tőr szemmagasságban volt, ahogy a toll is, mégis az ezüstös penge csillant meg feketén, oly hívogatóan, hogy másra nem is tudott gondolni. Toll, ugyan kérem? Baromság lenne a tollat választani, hiszen a tőr sokkal praktikusabb. Az izzót is sokkal könnyebb kicserélni egy tőr segítségével, mint egy tollal, és a sült kacsát felvágni szintén jobb egy pengével rendelkező tárggyal, mint egy hasztalan fehér madártollal. És az emberek meggyilkolása? Tőrrel megy, de tollal? Nem, tollal nehezebb minden. Valamiért úgy érezte, hogy a tőr sokkal hasznosabb és ezüst pengéjében a fekete csillogás már szinte émelyítően kacérkodó. De ezüst… fajtársak ellen való, és Egon utált vérfarkasoknak ártani, mégis a toll túl messze van, és éhen halna, ha el kellene odáig vánszorognia térden csúszva. Szuggeráltan bambult az ezüst penge fekete csillogásába. A toll rossz választás, a tőr viszont az egyetemes igazság megtestesítője, élet és halál ura, ahogy az összes mártír, ahogy Egon is felette áll az élet és halál körforgásának. Életet ment és öl, hogy az Egyensúly ne billenjen ki egyik oldalra sem. A tőr a szükséges választás, az ezüst tőr, amit Egon már a kezében tartott, bár nem tudta mikor fogta meg, úgy érezte, már hetek óta a markában tartja, ahogy nyomasztó éhsége is hetek óta szertefoszlott.  

Órákon át forgolódtam ébren, ami már csak azért sem lepett meg, mert túl sok felé szaladtak a gondolataim. A kitelepülés, annak menete, annak levezénylése... azok, akik maradnak... Nyugodtnak kéne lennem legalább amiatt, hogy ebben az évben senki sem fog báb módjára rángatni, őrült bosszúvágytól hajtva, mégis, ahogy erre gondoltam, megkeseredett szám íze. Erővel küzdöttem olyan belső zúgolódás ellen, ami ha kívülről érkezett volna, leteremtem, semmi perc alatt lerombolom, magamban mégsem tudtam ezt véghez vinni. Mert helytelennek tűnt - a magam számára, az év ezen szakában, hiába szőtte át jó érvek és a logika hálója.
Észak fagyos farkasa talpon volt. Várt. Nem mint zsákmányát leső vadász, inkább úgy, mint aki még magát a vadat várja, szinte végtelen türelemmel, de el nem haló tettrekészséggel. Kérdeztem, mit akar, de továbbra sem beszédes fajta. Csak enyhén oldalra billentette fejét, mikor az álom végre elragadott.

Kellemes volt a sötétség, a csend, súlytalannak és gondtalannak érzetem magam, kiszakadva az őrült mókuskerékből. Mégis lappangott valami nyugtalanító az egészben, amivel nem akartam törődni. Homokba dugnám a fejem, ahogy tettem már annyiszor, de nem lehet.
Képtelenség nem tudomást venni az ijesztően ismerős kőoltárról. Veszély, halál, kiszolgáltatottság. Páni félelem tódul fel bennem egy pillanat alatt, a reflex és az ösztön diktálja a menekülést. Ki, vissza a felszínre, valahogy, akárhogy, csak eresszen a kép, tűnjön el, nem lehet valóság, még nem, ugye?

Verejtékben úszva ébredtem, zihálva szedtem a levegőt, egy másodperccel később pedig már mellkasom közepét tapogattam golyó ütötte seb, frissen fakadt vér után kutatva. Miután meggyőződtem róla, hogy valójában csak álmodtam, már mentem is, hogy leellenőrizzem Payne-t...
A következő egy-két napban mindent bevetettem annak érdekében, hogy egy szemhunyásnyit se aludjak. Titkolva, ahogy tudtam, lelkem mélyén rettegve olyan némán, amennyire csak lehetséges volt ez.

Boldog pillanatok hirtelen elillannak, s nem marad más, mint hideg és nehéz levegő, mintha csak a földre akarna lökni és örökre ott tartani. Mintha a palackot valaki kinyitotta volna és a démonokat egyszerűen hagyta volna elillanni, hogy elkapjanak és felbolygassanak mindent. Túl nagy a csend, mintha csak arra várnának, hogy hirtelen lecsapjanak rád és többé ne engedjenek el. Menekülnél, de nem tudsz. Mintha hirtelen a lábaidat képtelen lennél emelni, mintha semmi közepén állnál és a hideg, mindent elpusztító sötétség ölelne csak körbe… Kinyújtanám a kezem, de félek, hogy a régi cellámban vagyok, abba, amibe egykoron zártak, ha engedetlen voltam. Érzem, ahogyan szép lassan a libabőr kiráz, ahogyan a félelem egyre inkább szétárad bennem, aztán valami szép lassan a sötétségben előbukkan. Egy kőoltár. Figyelem minden apró szegletét, motívumát és tudom, hogy innét többé nem futhatok el. Nincs menekvés…
Két tárgy virít az oltárnak a lapján, egyik fényesebben ragyog, mint a másik. Kinyújtanám a kezem, de még se tudom megtenni. Szinte a fejemben hallom Atyám dühét, haragját, amikor a tollért nyúlnék. Nem hazudhatok, nem csaphatom be magam. Választanom kell, de ki vagyok valójában? Gyilkos, vagy művész?!


„Fuss, Fuss, ha tudsz, de örökké nem menekülhetsz. A kés úgy illik a kezedbe, mintha csak neked teremtették volna. Egy csepp, két csepp, s a kezemen apró vércseppek jelennek meg, mintha csak bárányhimlő lenne és egyre inkább terjedni akarna, míg el nem pusztít. Ajkaimon érzem a vér fémes ízét, mintha csak most tépett volna valakit szét. Óvatosan érintem meg az ajkamat, de nem enged el. A vér egyszerűen ott marad, hozzáragad részben az ujjam az alvadt vérhez. Futnék, mint az űzött préda, de nem lehet. A vérem egyszerűen kötelez. Ahogyan az őszi levelek vörösbe borulnak, úgy borul a kezem - mely néha megremeg, ahogyan lepillantok rá – a vér vörös színébe. Érzem, ahogyan fuldokolni kezdek, nem akarok gyilkos lenni, de már túl késő… Ártatlanok sikolya szántja a bőrt, ahogyan a kés éle tenné. Vér patakokban folyik, ahogyan az életet jelentő víz tenné… ”

Azt akarom, hogy vége legyen. Ébredni akarok, elszaladni innét és elfeledni azt, amit sose lehet. A kezemet kinyújtom, de hirtelen valami visszaránt és úgy érzem, hogy hirtelen levegőt kapok, de még se. Túl nehéz, túl fullasztó, ahogyan a démonok szép lassan körbeölelnek és a bőröm alá kúsznak…

„Csodálatos, művész vagy. Művésznek születtél, legyen szó tollról, vagy éppen csak egy festményről, mert te képes vagy őket életre váltani. Ne feledd ki voltál, de sokkal fontosabb, hogy kivé lettél. A virágok elhervadnak, a művészet kivirágzik. A művészet hanyatlik és fájdalom csendül a helyére. Vérszennyez mindent, sikolyok töltik be a mezőket. Versek dallama csendül, majd sirató dallam éneke száll…”

A kezemet kinyújtom, mely újra megremeg, régóta nem éreztem ilyen félelmet, majd egyszerűen egyik tárgyért nyúlok, mely úgy hasítja a tenyeremet, mint annak a személynek hasította, akinek az életét először elvettem.

Nem tagadhatom meg azt, mi oly régóta bennem szunnyad…

Riadtan, verejtékben úszva ébredem, miközben kapkodom a levegőt. A kezemmel arcomba tapadt hajamat szedem ki, de már nyoma sincs a vágásnak, mintha sose létezett volna. Fuldoklom, mint aki most került vissza a pokolba és nem akarna szűnni még ébren se. Tudom, hogy mit választottam, a tőrt, mi egykoron olyan hű társam volt… Sietve mosom meg az arcomat, hogy utána megkeressem Nicho-t, Ry-t, Kristin-t, Balthazar-t, illetve Aleesha-t… Tudnom kell, hogy ez még nem a vég, hanem csak egy szörnyű végnek a kezdete...

Duzzogva kerülök ágyba, mint egy önérzetes gyerek (valahol az is vagyok, s maradok, míg gyerekszámba vesznek), fáradtan, mert az egész napos bizonyítási kényszer sokat kivesz az emberből. A polgármesteri hivatalban jószerével mindenki idősebb nálam, s többségük ráadásként férfi, kiknek zsigeri alapon nem veszi be büszkesége, hogy valami megátalkodott nőszemély mondja meg a tutit. Tudtam, hogy nem lesz egyszerű, de hát ezt akartam, nem igaz?
Alig teszem le fejemet, szinte azonnal elnyel az ágy, s maga alá temet a baljóslatú álom...

Ismerős és mégis idegen a kőasztal hidege. Érintettem már, tudom, az égető fémet, mi rajta heverve vonzza tekintetemet kihívó kacérsággal. Deja vu a múltból.
A tollat észre sem veszem, csupán közelebb lépve a derengő oltárhoz. Vele együtt felsejlik közelmúltam démona... fülemben cseng kacaja, mint akkor éjjel. Hosszan, soha véget nem érőn.
Te sem a tollat választanád, álszent! Sosem azért nyúltál, legfeljebb látszatból! Hol erővel, hol megfélemlítéssel, mások kijátszásával szereztél érvényt akaratodnak, s ez lett veszted is. Legyek bölcsebb? Legyek másabb? Mégis hogy várnád ezt tőlem, ha képedre formáltál, s tőled a tőrforgatás művészetét tanultam a toll puhasága helyett...
Ha az lenne a kérdés, milyen vezető akarok lenni, kétségtelen, hogy utóbbira esne a választásom, de nem ezt várják tőlem. - Még csak szólniuk sem kell, egyszerűen érzem, hogy így van.
De hogy ki vagyok valójában?
Az elcseszett gyermek, akinek a családja a szeme láttára rohadt el...
A lány, aki fellázadt a bántalmazó férfikéz ellen, hogy aztán odavesse magát ezer másiknak. Szajha vagyok, érdekkurva. Elrabolt, halál szélén táncoló, kit megmentettek, majd elhagytak. Hitegettek szép szóval és megcsaltak.
Az vagyok, ki mellett senki sem állandó. Magányos harcos a lelkem mélyén, aki csak saját keze munkájában bízik. Vadász vagyok, angyalarcú gyilkos, ki nem fél tenni a céljaiért. Ha kell szóval, ha kell tettekkel...
Tényleg érdekel, mi is vagyok valójában? - Túlélő.
S túlélőknek vajmi kevés vigasz a megfontolt bölcsesség ezen a világon.

Szinte érzem az emberi bőr jellegzetes, ezüsttől égett szagát, ahogy felriadok zihálva, levegőért kapkodva. A szoba fűlött, oxigéntelen katlan, ám ahelyett, hogy ablakot nyitni sietnék, tenyeremhez kapok.
Még érzem a hűvös markolat égető-megnyugtató fogását...

Sötétség és csend uralkodik, mintha az ember csak kikerült volna az univerzumból, esetleg túl sokat meditált volna és nem hallana semmit se. A sötétség ölel körbe és nem látni semmit se, talán még annyira nem is lenne rossz hely elmenekülni ide káosz elől, de a levegő egyre inkább hidegebb és nyomasztóbb lesz, mintha itt már semmi jóság nem létezne, mintha valami fura börtön szép lassan köréd épülne, amiből nem menekülhetsz…
Mintha ez már nem csak egy álom lenne, hanem több annál, valaminek talán a kezdete, valami rossznak, érzem, ahogyan a bőröm libabőrös lesz és félek, de senki nincs itt. Egyedül maradtam a sötétségben… Lassan pillantok körbe, míg egy köböl faragott oltár meg nem jelenik előttem, amely két tárgynak ad otthont. Egy tőrnek és egy tollnak. Figyelem őket, óvatosan közelebb lépek, s érzem, hogy választanom kell, de nem akarok… nem tudok, hiába nyújtom ki a kezemet, egyszerűen még se tudom egyiket se megfogni. Olyan, mintha egy láthatatlan kéz visszafelé húzná a kezemet… Hátrálni kezdek, de mintha a lábaim mocsárba kerültek volna, nem akarnak mozdulni.
Menekülni akarok, de nem engednek, mintha fura indák másznának fel a lábamon és nem engednének elfutni, a levegő egyre súlyosabb lesz, az idő egyre hidegebbre fordul, s még egy pillanatra még azt is lemerném fogadni, hogy hópelyhek szállnak alá. Egy aprócska gyermek képe villan be. Ordítanék, de csak a fogaim vájódnak ajkamba. Látom azt, ahogyan öcsémet meg akarom menteni, de tehetetlen vagyok, azt, ahogyan megmentek életeket, ahogyan a kések pengéi megvillannak a fényben. S talán még inkább megcsillan az asztalon heverő tőr. Hív, mintha csak valami szírén költözött volna belé és énekkel akarna odacsábítani, hogy fogjam meg.
Fejemet megrázom, s még inkább hátrálni akarok. Nem, nem foghatom meg. Életeket menthetek, de ezt nem foghatom meg. Nem tudom, hogy miért, de érzem, hogy nem lehet, nem lenne szabad és erősnek kell maradnom. Nem az erőszakért vagyunk itt. Árnyak vagyunk, mi titkon cselekszünk… Nem szemtől szemben támadunk, hanem árnyékból. Megtanultam a leckét és többé nem akarom feledni… Sötétségből pillantunk ki, olyanból, mint amibe most kerültem. Érzem, ahogyan a démonaim szép lassan szabadulni kezdenek, ahogyan hívogat az asztal. A szemeim lecsukódnak, a kezem ökölbe szorul, s minden erőmmel azon vagyok, hogy elfussak innét, még ha tudom, hogy képtelenség is, mert ezt a helyet a démonaim, a ki nem mondott félelmeim táplálják…
Szívem egyre hevesebben ver, ahogyan a tollra siklik a pillantásom és legszívesebben elnevetném magamat, még akkor is, ha remegek, ha a félelem elhatalmasodik rajtam. Én és a költészet? Sose voltunk jóban…
A karomat szorosan fonom magam köré, mintha képes lennék melegen tartani magam. S mint aki szép lassan az indák ölelésébe szorul álltam ott, miközben azon voltam, hogy valahogy felébresszem magam. Egy újabb kép, egy apró kép, mely tudom, hogy nem lehet igaz… „Még erre se vagy képes?! Talán tényleg nem vagy méltó semmire se, hiszen még az Ő bukását is elhoztad!” Hallom a szavakat, ahogyan az ismerős női arc feldereng, majd az ismerős férfi arca is, s az utóbbi egyszer csak holtan rogy össze és vére szép lassan a lábbamhoz csordogál, mintha csak most tört volna felszínre egy patak. Sikítani akarok, menekülni, hiszen Ő nem halhatott meg. Anyánk vigyázz rá, nem… nem okozhattam a vesztét…


Egy sikoly, egy tárgy törése és a szemeim kipattannak. Sietve pillantok körbe. A szobámban vagyok, semmit se borít vér. A szívem szinte kiszakad a helyéről, érzem, ahogyan a sós könnyem végig folyik arcomon, de még se bírok megnyugodni és még a törött tárgy se érdekel. A takaró földre hull, majd kifele menet kapkodom magamra a cipőt és egy hosszabb kabátot, mely elrejtheti azt, hogy pizsamában vagyok. Tudnom kell, hogy él és ez tényleg csak egy álom volt, s semmi több.. Vacogok, de nem a kinti hideg miatt, ahogyan a városon átvágok a háza felé, hanem sokkal inkább a korábban látottaknak köszönhetően. Félek, túlzottan félek…

Korábban voltak rémálmaim, mindegyik egy halott, fekete farkasról szólt, mindből sírva ébredtem, hogy aztán meggyőződjek róla, hogy a fekete farkasom él. Hogy mindenki, aki fontos, él ez a tudat pedig egy idő után teljesen megnyugtatott, visszakerültem a rendes kerékvágásba. Csak William felajánlása és az április közeledte rángatott vissza. A rémálmok, ugyan megfakultabban, rövidebben és gyengébben de kezdtek visszatérni, így lassan megszokott vendégeimmé váltak éjjelente.
Az újdonság viszont eljött, de egyáltalán nem hozott magával varázst, vagy frissességet.

Nem ijesztett meg az oltár. Azt hittem, ha valaha újra látom, vagy csak hasonlót, halálra válva fogok menekülni. Ezt hittem, egészen addig, amíg rá nem jöttem, hogy ezúttal mi mindent tennék másképp, ha lehetőségem lenne rá. Soha többé... soha többé nem akarok halált hozni. Inkább én vesszek oda.
Ezzel az elhatározással mentem közelebb az oltárhoz, elhatározással és elvárásokkal, így meglepődtem, amikor a korábbi fegyverhármastól eltérően most csak egy tőr és egy toll fogadott. Ráadásul... teljesen egyedül voltam. Körbefordultam, a szemem meresztgettem a sötétségben, ám semmi sem moccant az éjfekete árnyak közt.
Visszanéztem a két tárgyra, tekintetem a tollra siklott, szám pedig önkéntelen mosolyra rándult. Mintha remény csillant volna a vaksötétben. Hisz én ezt ismerem! A tollakat, a madarakat, hogy milyen, amikor felkapja a szél és könnyen repíti tova, mintha teljesen súlytalan volna. Emlékszem Yun ajándékára, a boldogságra, amit Abooksigun visszaadott nekem.
Nincs ennél egyszerűbb, nincs ennél könnyebb, mert édes, a nevemet súgja, mindig is ezt tette. Akkor is csendesen susogott a szél, amikor utoljára nevetve szaladtam Nina után a mezőn, Lucas felé.
Eltűnt a tőr - lassan fakult ki, majd teljesen szertefoszlott, ahogy ujjaim törődő szeretettel simítottam a hófehér tollra. Az én mágiám, az én ambícióm, az én örömöm.
Az első rémálmom, ami megnyugvással ébresztett, szelíden, kedvesen...

A whisky íze szétterült a szájában, miközben unottan lapozgatott egy latin szövegű ősi feljegyzést. „A világ vala kezdetben sötét, hideg és kegyetlen, majd fény gyúlt Isten elméjében, és megteremté a világot, utána az embert. Később látá, hogy az ember dölyfös és rossz, ezért megteremté az állatot, hogy a világ egyensúlya helyre álljon. Az állat vala bestiális és ösztönlény, nem volt Istennek kedvére, így az állatot és az embert egybeforrasztva vala megteremté a vérfarkast, mely az állat és az ember jó tulajdonsá… bla, bla, bla…” Tim fejcsóválva morgolódott, és újra meghúzta a laposüveget, aztán visszatekerte a kupakot, hogy eltüntethesse öltönyének belső zsebében, mielőtt esetleg William szúrópróba szerűen betoppanna. Néhány szabályt jelenleg áthág, hiszen a Krónikák termébe szigorúan tilos bármiféle italt bevinni, de jelen helyzetben akkor sem lenne nagy kár, ha a szöveget leöntené whiskyvel és meggyújtaná. Persze még csak a pergamen első néhány sorát olvasta el, de a tömény átszellemült vallásosság süt belőle. Ráadásul homlokegyenest ellentmond a jelenleg hivatalos őrző-vérfarkas történelemnek. Nyilván egy vakbuzgó Istenhívő vetette papírra. Mindenesetre végig fogja olvasni, hátha tartalmaz értelmes információt is, csak éppen unaloműzésként többször fogja meghúzni az ezüst felületű laposüveget. Ásítva nyújtózott egyet. Szerette az éjszakai műszakot, mert ilyenkor szinte senki sem szokta zavarni a teremben, most azonban egyre fáradtabbnak kezdte érezi magát. Valószínűleg az unalmas szöveg tehet róla, és lehet a whisky is közrejátszott. Pár percnyi sötétség nem fog ártani, ezért behunyta a szemeit, kényelmesen elhelyezkedett a fotelben, és anélkül, hogy észrevette volna álomba szenderült. Ha valaki aludt már el világosban, és sötétre ébredt, az tudhatja, hogy a visszacsatoló utolsó emlékkép, amit elalvás előtt látott a világosságot tolta elméjébe, és a sötét borzasztó hatással van ilyenkor az illetőre. Tim most pontosan ezt érezte. Nyomasztóan sötét fogta körbe, tudta, hogy ébren van. Felsorolt mindent, amit csak tudott magáról, és úgy érezte mindent pontosan elhadart tudatában. Illúzióba kerülni roppant veszélyes dolog, amit Tim első kézből megtapasztalhatott még szinte gyerekként, hogy aztán valamivel idősebbként újra illúzióba zárják, ami ellen tehetetlen volt akkor még. Rutinos begyakorlottsággal ernyesztette el a testét. A legfontosabb, hogy ne mozogjon. A Krónikák termében kell, hogy legyen legalábbis ott érte az illúzió. Ezt is tudatfelsorolásból következtette ki. Nem érezte, hogy ülne, de valószínűsíthető, hogy abban a testhelyzetben van, hiszen egyetlen testrészét sem mozdította meg, mióta a sötétségre ébredt. Vérfarkas támadás ki van zárva, a protektorátuson belülre nem engednének felügyelet nélkül egyet sem. Így marad Xenakis, mint lehetséges támadó, mivel mind az öt érzékre ható illúziót Tim legjobb tudomása szerint csak ő képes gerjeszteni a Fairbanks-i őrzők közül. Dimitris pedig legyen bármennyire dilis néha, csak nem vetemedne erre? A nyomasztó feketeségbe halvány derengés kúszott, hogy vibrálva alakot öltsön egy kopár oltár, néhány lépésnyire Timtől, aki most, hogy már volt némi világosság, megtalálta saját magát. Ácsorgott a fekete semmi felett, és érezte is a talpa alatt a szilárd ürességet. Hát bassza meg, aki éjnek évadján ilyennel szórakozik. De kezdte érezni, hogy ez nem egy kolléga műve lesz. Baljóslatú csend vette körbe, és bár nem hallott szavakat, értette a választásra szólító néma felhívást. Alignak oltára! Vagy… legalábbis közel azonos ahhoz, amit a tavalyi Vörös Holdon átesett résztvevők meséltek túlvilági élménybeszámolóikban. Egy pillanat alatt lefutatta agyában a tudattárt, és megnyugodhatott, mert újhold közeleg, és az eddigi tapasztalatok alapján Alignak csak teliholdkor buzerálja a várost.
Itt bizony választani kell. A levegő szorítóan émelyítővé kezdett válni, ezért lazított nyakkendőjén, majd egy ingerült mozdulattal letépte magáról, miközben gondterhelt ábrázattal figyelte a két tárgyat. Bal kezének tenyerét arcába temette. Nincs megnyugvás, amíg nem választ… Ergo, akár évmillióknak tűnő ideig is álldogálhat itt a kőoltár sápadt fényében, anélkül, hogy a valóságban egyetlen perc is eltelne. A választás maga roppant egyszerű volt. A fegyverek szava sohasem vonzotta, és az ezüsttőr is hidegen hagyta. Kell a fenének, amikor a mágia csendesebb, gyorsabb és sokkal változatosabb. A toll a mágia eszköze, ahogy a szavaké is, amelyekkel egy-egy varázslat alkalmazásának körülményeit papírra vetették. A tollat választja nem vitás, de nem nyúlt érte. Nem tudta mit jelent, ha azt választja. Értette a némaság üzenetét, értette, hogy azt kell választania, ami a lényét tükrözi, de mégis miért? Biztosra vette, hogy a két ősnek valamiképpen köze kell, hogy legyen hozzá, de bárhogy kutatott az elméjében, nem tudta az ezüsttőrt simán Alignakhoz kötni, ahogy a tollat sem Tupilekhez. A Holdisten hatalom ittas idióta, de egy ezüsttőr nem az ő fegyvere, akkor már inkább a karmai. A Sámánhoz talán illene a toll, de az sem igazán passzolós, vagy legalábbis Tim nem értette benne az átvitt értelmet. Lehet, hogy semmi köze kettőjükhöz… aha, hogyne, a rinocérosz meg szivárványt okád. Mogorva szusszanást hallatott, és elfordult az oltártól, miközben borostás állát vakargatva próbált értelmet lehelni az egészbe. Meg sem lepődött, hogy az oltár nem hagyta annyiban a dolgot, és inkább újra Tim látóterébe manifesztálódott a két békésen pihenő tárggyal együtt. Keletlenül megtapsolta a mutatványt, közben bosszús képet vágva az oltárba rúgott. Illúzió az egész, a Krónikák termében maximum a fotelbe vagy az asztalba rúghatott bele, ha az itteni mozdulatait valós teste is követte. Érzett fájdalmat, de a nyomasztó légkör, valamint a dilemma sokkal kellemetlenebb volt. Felvegye a tollat, vagy ne vegye fel? Ez itt a kérdés… Az idő múlását képtelen volt számszerűsíteni, csak azt tudta, hogy telik, de hogy mennyi? Fogalma sem volt róla. Végül azonban lehunyta a szemét és döntésre jutott. Fel kell ébrednie, aztán közölnie kell Williammel mi történt vele. Az illúzió azonban lehet, hogy csak akkor foszlik szerte, ha elveszi a tollat a helyéről. Ám legyen! Ideges torokköszörülés, borús tekintet és az ismeretlentől való halvány félelem közepette indulatos mozdulattal felkapta a tollat, és várta, hogy valóságos testében végre tudatára ébredhessen.

Sötét van.
Fénytelen, kiúttalan sötétség, mely mellé szinte már várom a pince hűvösen nyirkos leheletét tarkómon, s nem veszem észre, hogy nincs sehol, mert riadalmam nagyobb mindennél. Falakat keresek, kapaszkodót, hogy mégis hova kerültem. A miértek ráérnek, de nem lehet... az nem lehet, hogy még mindig a pincében vagyok és Darren hazatérte, Jersey, az esküvőnk... mindez csupán kegyetlen álom lett volna. Nem lehet, én ezt nem fogadom el!
Triáért szólok, s ha ő nem hall, hát valaki. Bárki! Még Lucasért is kiáltok, a rohadt életbe, csak jöjjön! Mondjon biztosat, kiemelve a Semmi riasztó tudatlanságából engemet...

Fény dereng és én arrafelé rohanok, olyannyira igyekezve, hogy elbotlok saját lábaimban, térdre vágódva a szentségtelen oltár előtt. Annak lapjában kapaszkodva meg tápászkodom fel, megpillantva titkát: a tőrt és a tollat.
Választanom kellene közöttük? Mégis mi alapján? Hogyan? Mindkettő bennem él és egyik se vagyok igazán...
Add mindkettőt vagy egyik sem kell! - Ez a válaszom, csak eressz el, bárki is legyél, elmémmel kegyetlen játékot űző! Eressz vissza a bizonyosságba, az ébrenlétbe!
Tudom kell, hogy nem csupán álom volt az elmúlt időszak. Hogy létezik még fény és nem nyirkos, hideg falak ketrece ölelt legédesebb álmom közepette.

Sötét van.
De az ablakfüggönyön át betekintenek a csillagok reményt hozó, értetlen fénnyel tekintve le rám. A balomon viselt ezüstgyűrű után kapok és ekkor tűnik csak fel, hogy egész testemben remegek. A jóleső megnyugvás, annak biztos tudata rázza vállaimat megkönnyebbülten, hogy valóban megtörtént mindaz, mit igaznak hittem, s magam mögött hagytam a pincét végleg.
Tőr vagy toll? - Mi a fenét jelentsen ez...?

*Sosem gondoltam volna, hogy a Szaturnusz citromízű, de most ahogy megnyalom, egyértelmű a dolog. Érdekes, mert a szinte siratóénekre hasonlító, földöntúli surrogásához és a gumicukor-illatához egyáltalán nem illik, de talán ez benne a legjobb. A disszonancia, ami lassan belém is átkúszik, megmérgezi hangulatom, hiába próbálom függetleníteni magam. Kedvetlenül elpöckölöm a bolygót, de gurulás helyett megakad gyűrűiben és nem távolodik el tőlem, sőt, vonz magához kíméletlenül, immár szabadulnék minden erőmmel, de nem sikerül, s nem tudom, ő lesz egyre nagyobb, vagy én megyek-e össze, miközben a felhőszerű gázörvények közé merülök. Eszembe jut, hogy ha ember vagyok, akkor itt nem jó nekem a légkör, meg fogok fulladni, s valóban érzem a kínzó szorítást, mintha lassan száradó, szűkülő abroncsok próbálnák bordáimat törni, de mégsem halok bele, éppen csak elég oxigén mégiscsak jut tüdőmbe, s a fehér, vattapamacs-szerű közeg elkerüli arcomat, bár messze nem látok el tőle. Egyre sötétebb, körbeölel a feketeség, mint egykori kedvesem karjai álmatlan éjszakáimon, s először meghittem simulok az ismerős érzésbe, aztán rájövök, Ő már a múltam áruló része, s szabadulni próbálnék inkább. Nehéz, mintha nem is légnemű, hanem folyékony lenne körülöttem minden, vagy még inkább sűrű és ragacsos, mint a méz. Lassan oszlik, akár a fekete füst robbanás után, felfedve a környezetet, s cseppet sem lep meg, hogy az nem idegen számomra, bár egy pillanattal ezelőtt még nem számítottam volna rá, de e furcsán racionális és megnyugtatóan irracionális világban ez a legkevesebb, mit elvárhatok. Körülnézek, szemügyre veszem környezetem. Először mégsem formák ötlenek tudatomba, hanem a csönd, a mélységes, halotti némaság, amilyet még a víz mélyén sem tapasztalhat meg soha senki, mert ott is fülében zúg a ránehezedő teher nyomása. Itt semmi sem rezdül, mintha még az atomok is felhagytak volna állandó rezgésükkel pusztán azért, hogy érzékeltessék a pillanat különlegességét. Hiába nem rezdül szellő sem, mégiscsak libabőr borzolja bőrömet, ahogy a hely végigcirógat, akárha önálló tudata lenne. Mezítlábam bőrén leheletkönnyűnek érződik a fekete talaj érintése, pedig ellenállhatatlan erő szegez hozzá, hogy ha akarnék, se tudnék lépni semerre.
Nem is kell mozdulnom, s mégis haladok, szédítő sebességgel szökik elém az oltár, ősi s moccanatlan, amely évmilliókon áll a helyén, nem törődve vele, ki térdel előtte, vagy ki tapossa meg. Tudom a dolgom, s mégsem, mert a felelősség érzése úgy lobog bennem, akár széltépte tábortűz lángja, s ez megbénítja minden tagom. Egy toll és egy tőr, s csak egyik lehet jellemzőm. Helytelennek tűnik talpon lenni a szentség előtt, még ha szentségtelen is, hát hagyom, hogy megbicsakló térdem alacsonyabbra kényszerítsen, s egyben szemmagasságba kerüljenek a tárgyak.
Mindig is vonzott az ezüst, a legtöbb ékszerem alapanyaga ez volt, s borzasztó csapásként éltem meg, hogy le kell mondanom róluk, mintha seregnyi hozzájuk fűződő emléket is meg kellett volna tagadnom. Mindabból, ami velem történt, talán ez az apróság érződött a leghúsbavágóbbnak, épp azért, mert apróság: szinte szimbolizálta mindazt a hatalmas változást, amin keresztül kell mennem, de felfoghatóbb, emberi léptékben. Hát azonnal vonzza tekintetem a fémes-fényes markolat, ám nem nyúlok érte, mert a hidegen csillanó penge már nagyon idegen tőlem, rossz a formája: a szike nem ilyen! Márpedig én azt választottam az életemben: a gyógyítást. Ha ekkora a tét, ha létem vagy nemlétem múlhat rajta, miként érzem, akkor hogy kaphatnék egy olyan tárgy után, mi életcélommal ellentétes? A sebeket nem osztanom kell, hanem helyrehoznom, még ha ez az út ugyanúgy a fájdalmon és véren ekresztül vezet is, mint a pusztításé, de egy ponton elválik tőle, s ez a lényeg, nem az addig meglévő közösség. A fehér toll viszont... azt sem érzem magaménak, bár színe szinte kiragyog az engem körülölelő sötétségből. De az meg túl puha. Én nem vagyok az, kemény akartam lenni mindig és erős, egy toll viszont könnyen törik. Talán mégis a tőrt kellene választanom? Sosem volt valódi tőr a kezemben, s biztos vagyok benne, hogy idegenül állna benne. S különben is, a szavakat többféleképpen lehet használni. Annál nem olyan egyértelmű a helyzet, mint egy fegyverrel, mert a szó lehet fegyver ugyan, de lehet enyhet adó balzsam, nyugalmat hozó érintés, lelket simogató üdvözülés, kedvet javító vidámság is. Nem mondhatnám, hogy született tehetség lennék a szavak világában, sokat foglalkoztam velük, a hivatalos írással épp úgy, mint önmagam kifejezésének keresésével, de nem úgy, ahogyan egy író vonzódik e mesterséghez: nem lett ételem-italom, földem és levegőm ez a közeg. Ám tény és való, hogy imádom a leírva látott dolgokat, s ha gondolataimat rendszerezni kell, még mindig füzetért és ceruzáért nyúlok, nem másért. Ha lenne egy tekercs kötszer, egy pillanatig sem lett volna kétséges a választásom. Azonban ahogy telnek a súlyos másodpercek, úgy nyugodom meg egyre jobban, s úgy kristályosodik ki számomra egyre egyértelműbben, milyen bizarr volt egyáltalán feltételeznem, hogy bármi más várhatna itt, mint a toll. Bevillannak emlékeim, amikor lelkemet szavak - dicsérő, korholó, világot összetörő, lelkesítő, mindenféle szavak - tették teljessé, az örömmámor, ami első nyomtatásban megjelent írásomat kísérte, az elmélyült, ellazult nyugalom, ami a terveim papírra vetése közben járt át kisgyermekkorom óta. Mi lehetne ennél hozzám illőbb? A szike, a kötszer legfeljebb pár évig töltötte ki mindennapjaim, a toll azonban elkísért a kezdetektől, hűségesen, panasz nélkül, amikor ideig-óráig másfelé fordultam tőle. Talán itt az ideje, hogy ismét neki szenteljem magam. Még halvány mosoly is szökik ajkaimra, ahogy eljutok a felismerésre, s kinyújtom kezem a fehérség után, hogy érintésemtől felizzon az éjszaka, s éles sikollyal meneküljenek a mély árnyak.
Én pedig zihálva ülök fel a még mindig ismeretlen és szokatlan szobában, az ismeretlen szagokkal körülvéve, s az első percekben ez még kevésbé tűnik valósnak, mint az iménti álom képei. Aztán visszahanyatlok a párnákra, s belefúrom az arcomat, hogy visszafojtott lélegzetemmel kissé csökkenjen tüdőmben az oxigén szintje, mindkét kezemmel a hajamba markolok, s küszködve, fojtottan felnevetek. Sok mindenről szó volt új életem kapcsán, de a bizarr álmok nem szerepeltek a listán... mostanáig.*

Mint a késő, forró, nyári éjszakákon, olyan volt most. Fullasztott a levegő, mintha bőröm perzselné, mintha nem kaptam volna levegőt, csak a sűrű, nehéz valamit szívva be minden egyes alkalommal. Amiből nincs kiút, míg édes álmot nem hoz az éj, míg meg nem virrad az új nap és amíg normál esetben ebben reménykedsz, ebben bízol, ezért várod a másnapot, most valahogyan.. még ez is más volt. Nem tudtam volna elmagyarázni, miért, de riasztott az ágy, hiába hunynám le a szemem, talán jobb volna, ha ébren maradnék, mert ez a ragacsos levegő is jobb, mint ami álmomban várhat.
A fáradtság azonban erősebb volt, szabadulni akartam ebből a világból is, azt hittem csak velem van a baj, de az éjszaka, az álom ezúttal nem megnyugvást hozott.

Mintha zuhantam volna, de nem a szabadság, a kellemes lebegés érzése járt körbe, hanem a becsapódástól való félelem, vajon mi vár a sötétség alján? Csak zuhanok, vagy egyszer földet is érek majd? Bármerre néztem, sehol nem volt kapaszkodó, hiába hunytam le a szemem, hiába fordítottam el a tekintetem, nem tudtam szabadulni az érzéstől.
Megborzongtam. Hűvösség kúszott fel a gerincem mentén, hogy megállapodjon a tarkómon. Az álom mindig más, mint az ébrenlét, nem csak nekem, hanem Neki is. Ez itt egy olyan világ, egy olyan közeg, ahol nem határolódunk el olyan élesen, ahol sokkal inkább létezik a Mi, egyek a gondolatok, egyként cselekszünk, mozdulunk, érzünk.
Nem értem földet, elmaradt a becsapódás, mégis más színtér következett. Már nem zuhantam, éreztem a semmit a lábam alatt, a sötétség szilárdan állt körülöttem, mintha én magam is egy volnék vele, mintha én magam is a semmi része volnék. Amiből egyszerűen nincs menekvés.
Páni félelem kerített hatalmába, amikor megláttam az oltárt és szinte egyből odaképzeltem a vérző Naomi testét. Egyetlen sikítás hagyta el ajkaimat, amikor a szeme mintha megmozdult volna. Egyenesen engem bámult. Hátráltam, menekülni szerettem volna, minden idegszálammal tiltakoztam ellene, de bármennyit léptem hátrafelé, egyszerűen nem nőtt köztem és az oltár között a távolság.
Tűnj el, hagyj békén! Ordítottam volna rá, mégsem jött ki hang a torkomon, hiába nyitottam szóra ajkaimat. Hátat fordítottam, mégis szemben találtam magam az oltárral, nem tudtam tőle szabadulni, bármennyire is szerettem volna. Térdre rogytam, két kezemet szorítva az arcomra, a szememre, látni sem akarom, látni sem vagyok képes.
Hűvösség. A gerincem mentén, a tarkómon. Ebbe kapaszkodtam, vigyél ki innen, kérlek. Képtelen vagyok közelebb sétálni az oltárhoz, nem érdekel, mi van rajta, ezúttal milyen fegyver pihen hűvös felületén. Nem akarom önmagamat látni, sem senki mást, csak el akarok tűnni innen, ki, vissza a valóságba, minél messzebb ettől az átkozott helytől.

Hideg verejtékben úszva riadtam fel, egyből felkapcsolva a lámpát, mintha csak gyermek volnék, ki így szeretné elűzni a fantáziájában élő démonokat és szörnyeket. Féltem. Pont úgy, ahogyan egy évvel ezelőtt.
Darren!
Hirtelen pattantam fel, hogy a szomszéd szoba felé rohanjak, az ajtómban ütköztem össze vele, mérhetetlen megkönnyebbülés áradt szét bennem. Bennünk.
- Itt maradsz velem? - velünk.

A szokottnál is feszültebbnek éreztem magam, miközben a néma sötétségbe vesző plafont bámultam. Talán csak azért, mert kimerültem, talán az április miatt, és a tavalyi tavasz eseményei miatt. Idén is el fog jönni, bármilyen szemfülesek leszünk is, mindig eljön a pusztítás, a bosszú éjszakája, és mi nem tudunk semmit tenni ellene. Erre fogtam az álmatlan hánykolódást, a figyelmeztető bizsergést a tarkómon.
Kedveltem világéletemben az álmokat, fogékony is voltam rájuk, a rejtett jelentésekre, most azonban az istennek sem jött a szememre. Feszültség gördült végig bennem, idegesen forgolódtam a nyugalomra szánt órákban, míg végül a vakság tudattalanságába nem zuhantam. Ólomsúlyként húzott le magával valami megfoghatatlan, valami aggasztó.

Ismerős a hely, ahová belesüppedek, mégsem tudom pontosan, hol vagyok. Csak azt, hogy nem akarok itt lenni, hogy nem jó. Nem vagyok ijedős kislány, talán soha nem is voltam az, most mégis rettegés jár át, ahogy a kőoltár megjelenik előttem a semmiből. Egyik pillanatban még semmi nem volt ott, csak az üresség, a másikban pedig kibontakozik ez a mázsás valami, amit nem vagyok hajlandó felismerni. Csupán heves szívverésem árulja el a pánikot, ami átjár. Egészen eddig a félelem és én két nagyon különböző fogalom voltunk, most mégis egybeforrunk ezen a néptelen, elátkozott helyen.
Már tudom, milyen borzalmas álomba csalt el a balsors, a segítő szellemek bizonyára elfordították kegyes orcájukat, és nem hagytak mást hátra, mint őrlődést, és maró kétségbeesést. Voltam már ennél az oltárnál, és akkor rosszul döntöttem, túl sokat gondolkoztam. A halál egészen elemi erővel hatott rám, máig nem sikerült teljesen túllépnem az élményen, még ha kimutatni nem is voltam hajlandó soha senkinek. Túl nagy hatással volt az életemre, és most, hogy újra itt vagyok, ismét rettegés kerít hatalmába.
Ennek ellenére nem is kell gondolkoznom azon, hogy mit válasszak. Harcos vagyok. Egyszer már voltam áldozat, de soha többé nem leszek! Ezt azon a hajnalon megfogadtam magamban, amikor visszatértem az életbe. Emlékeztem még az ígéretemre Tupileknek, és igyekeztem újra felfedezni magamban azt, aki régen voltam. Egy év azonban hiába telt el, harciasságom nem veszett ki, csupán a kegyetlenség csitult bennem.
Ezúttal gyorsan választok, a tőr ismerősen idegen érzéssel simul a tenyerembe. Mintha csak nekem teremtették volna, mintha hívna, mágikus erővel vonzana. Nem fogom hagyni, hogy még egyszer kárt tegyél bennem! Többé nem fogod te irányítani az életem, amíg van bennem erő, küzdeni fogok!

Verejtékben úszva riadok fel, szívem olyan sebesen kalapál, hogy attól tartok, menten kiugrik a helyéről. Érzékeim kiélesedve tapogatnak végig mindent, de nincs körülöttem semmi, csak a néma sötétség a hálótársam. Bárcsak itt lennél most, Amadieu! Fázósan dörzsölöm meg a két karomat, talpam kisvártatva érinti a puha szőnyegpadlót. Növekszik odakint a hold, derengése beborítja a néptelen utcát a hotel környékén.
Bal kezemmel óvatosan simítom végig jobb tenyeremet, mintha csak azt akarnám ellenőrizni, hogy nem sérült-e meg. Nincs ott semmi, az ezüst fémes hidege azonban még mindig érződik, mintha még mindig fognám a tőrt.
Újra eljöttél hát, Alignak?!

Amikor Lilivel alszom, az én rémálmaim (is) távol maradnak, képes vagyok nyugton átvészelni az éjszakát, nem kísért a múltam megannyi démona. Most is hamar sikerült elaludnom, karjaim Lili köré fonódtak, ahogyan szépen lassan elnyomott az álom. Bíztam benne, hogy a rémálmok ma is elkerülnek, nem szerettem volna Lili mellett jelenetet rendezni, mint ahogyan régen tettem az éjszaka magányában. Azonban úgy tűnik, az éjszaka mást tartogatott számunkra.

Ismeretlen és mégis ismerős. Mintha valahol már láttam volna a kőoltárt, a sötétséget, mely masszív falként vesz körül, a semmit a lábam alatt, mely mégis megtart és nem engedi, hogy a mélybe zuhanjak. Kellemetlen borzongást kelt bennem a hely, a gerincem mentén fut végig rajtam, egyetlen pillanat csupán.
Körbenézek, felmérve a terepet körülöttem, mintha bármelyik oldalról veszélyre számítanék. Sehol senki. Csak én és a sötétség, valamint a kőoltár.
Körbejárom. Lassan, hiszen látszólag enyém a világ, az éjszaka minden ideje, nem sietem hát el a dolgot, Csapdát sejtek, buktatót, veszélyt, pedig többször is körbejárom az oltárt, mégsem találok semmit, ami baljóslatú volna. Csak miután ezzel végeztem, akkor lépek közelebb, hogy azt vegyem szemügyre, mi a kőlapon pihen. Homlokom ráncolva állok meg mellette, mellkasom előtt keresztbe font karokkal. Tekintetem hol a tőrön, hol a tollon pihen, a maga módján mind a kettő hatalmas fegyver, ha a kéz, mely forgatja, ért hozzá.
Választanom kell. Nem tudom, miért, vagy honnan jön az érzés, de bennem van, ott munkál az elmémben, a bizsergő kellemetlenség pedig tudom jól, hogy addig nem ereszt, amíg meg nem hozom a döntésem.
A toll vagy a tőr?
Kinyúlok az egyikért, nem is hezitálok sokáig, melyiket válasszam. Mindig a harcképzettségemet részesítettem előnyben, ha úgy hozta a helyzet, nem tudnék olyan hatékony lenni egy tollal, mint egy tőrrel, ez pedig teljesen egyértelművé teszi a döntésemet.
Nagyszerű a fogása, belesimul a kezembe, tökéletes a súlyelosztás. Nem egy, nem két tőrt fogtam már egész életemben a kezemben, ez mintha mégis mindegyiket felülmúlná. Mintha valami megmagyarázhatatlan nyugalom járna át, hiszen tudom, hogy jól döntöttem, hogy a tőrt kész vagyok használni, hiszen mindig is készen álltam, azóta, hogy először szakítottak el tőlem valaki olyat, aki a világot jelentette számomra. Többször nem fogom hagyni, történjék bármi is...

Nem ébredek zihálva, nem fürdök verejtékben, egész egyszerűen csak felnyílnak a szemeim és azon nyombaj, hogy meglátom Lilit, az álom végén érzett nyugalmam csak erősebbé válik. Itt van mellettem, biztonságban és mellette én is így érzem magam. Keze az enyémbe simul, érzem a csókot, mit egy hasonlóval viszonozok a homlokára adva azt, hogy aztán amikor közelebb simul hozzám, csak szorosabbra fonjam körülötte karom ölelését.
Furcsa, megmagyarázhatatlan és talán csalfa hit, de mégis érzem, hogy minden rendben lesz.  

Válasszak. Egyszerre késztetés és mégis mintha Lili hangján szólna, aminek hirtelen semmi értelmét nem lelem. Megint kérdéseim vannak, ezer és egy, miközben zsigerileg viszolygok az oltártól, ami rideg mementóként terpeszkedik előttem. Közelebb araszolok, mint akit kényszerítenek, tekintetem a tőrre, majd arról a tollra siklik.
Egy pillanat az egész, egyszerre kapok mindkettő felé. Miért kéne választanom, ha mindegyik az enyém lehet? Miért kéne beérnem kevesebbel? Mohó önzéssel, kapzsin markolnék, elvéve az ezüstöt, amit szeretek, megkaparintva a tollat, amelyről fülledt éjszakák sora ugrik be. Mert mi másra is lehetne használni, mint játékos, nevetéstől gyöngyöző bemelegítésre? Ha sok van belőle, puha párnát tömhet ki, amire jóllakottságtól kótyagosan hajthatom a fejem, miközben egymagában is rengeteg apró, incselkedő lehetőséget rejt.
Falánkságom jutalma viszont a semmi, levegőt markolok, eltűnt a tőr, eltűnt a toll, se ezüst, se kéj. Haragszom rájuk, sértve érzem magam, hogy választásomat nem fogadják el, mert akkor ismét: hol a szabad akaratom? Ha így akarom, miért nem lehet? Megfeszül az állkapcsom, mordulva követelem vissza mindkettőt, ám az oltár kopár marad.
Rátenyerelek, lassan lélegzek, miközben kezem lassan karmokat növeszt, vonásaim bestiális jelleget nyernek, szemem okkersárgába fordul.
Sokszor csak egy fél voltam, és ritkán egész. Félig ember, félig farkas. Félig jó, félig rossz, önzetlenségében is önző. De emlékszem a pillanatra, amikor kiengedtem a fenevadat a ketrecéből, amikor levettem róla a vakon ráaggatott láncokat, amikor a Felfoghatatlan súlyát nyögtük mindketten, közösen. Amikor egy volt örömünk. Egy lesz hát a döntésünk is.
Csűröm-csavarom a szavakat, hogy jók legyenek, hogy illeszkedjenek, hogy éleket tompítsanak, bajt előzzenek meg. De ha csak két út áll előttem és egyik sem tetszik, hasítok magamnak egy harmadikat. Kikaparom magam a kátyúból, megyek az úton, amin előttem még senki.
Felismerés lángja lobbant tekintetemben. Nem veled haladtam előre, te eszköz voltál, nem társ, bármennyire legyél alkalom adtán szívemnek kedvesebb, bármennyire tűnj a hétköznapokban hozzám illőbbnek. Mert amikor jön a baj, amikor út egy iszapos mocsáron át vezet, amibe az ismeretlen akar lehúzni, sose hozzád fordultam.
Te vagy az én hazugságom - ékes, díszes, kimunkált, gondosan felépített, hosszan nevelt, hozzám idomult. Te vagy az én kincsem, ami messzire vitt. Ám ha csak egyikőtöket vihetem magammal, nem tarthatlak meg, legkedvesebb művem, mert téged csak alkottalak, ezért örökké rajtam kívüli leszel.
Mert vagy így, vagy úgy, de egész életemben küzdöttem, és csak akkor dobom el a tőrt, ha végérvényesen hajtom a fejem a tollal tömött párnára. Nem futok el.

Az, hogy nyugtalan voltam egész este, már fel sem tűnt. Mostanság ez már a sajátommá vált, bármennyire próbáltam is arra törekedni, hogy nyugalomban töltsem el legalább az estéket. Nem ment, mindig agyaltam valamit, sajnos gyakran túlzásokba esve. Maradjunk annyiban, hogy én már csak ilyen feszült vagyok, holott magammal lenne a legjobb megbeszélni mindent. Talán az április hozott bosszúságot, talán a tudat, hogy Olen felesége is a lakban van. Nem tudnám megmondani, de nem is számított.
Még sokáig hánykolódtam az ágyban álmatlanul, mire végre hatalmába kerített a fáradtság. Testemet és tudatomat azonban nem szállta meg az áhított nyugalom, helyette valami légüres térben éreztem magam. Olyan helyen, ahol nincs semmi más, csupán a sötétség. Mintha lett volna valaki a szobában, ugyanakkor mégis tudtam, hogy teljesen egyedül vagyok, nem figyel senki, nem vesz körül semmilyen aggasztó aura.

Nem szoktam álmodni, éppen ezért tudatom mélyén furcsa borzongás futott rajtam végig. Valami nem tetszett, valami nem stimmelt, de nem tudtam volna megmondani, hogy mégis mi. Talán a talpam alatt érzett furcsa talaj? Vagy a hirtelen megjelenő kőoltár, ami eddig nem is volt itt?
Rettegés fogott el, pedig sohasem láttam még korábban. Nem tudtam, hogy mi a célja ennek a látomáshoz hasonlatos álomnak, de szerettem volna minél előbb felébredni belőle. Nem akartam itt lenni, nem akartam része lenni ennek. Ennek ellenére hiába akartam elhatárolódni a súlyos oltártól, amely a maga egyszerűségével pont félelmet keltett bennem, nem tudtam. Csak bámultam rá, és arra, amit ráhelyeztek.
Végül összeszedve a bátorságomat, közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem, mi pihen ott rajta. Tekintetem először a tőrre siklott, majd a tollra. Miért vannak itt? Mi a feladatom vele, Szellemek? Nem értettem semmit, és valami azt súgta, hogy igazából nem is szeretném megérteni. Nem tudtam, hogy választanom kell-e, vagy nem, de képtelen voltam rá. Egyrészt sohasem szerettem, ha rám erőltettek valamit és választás elé állítottak, másrészt nem tudtam, hogy melyiket ragadjam meg, mert ösztönből mind a kettő jött volna.
Egy részem túlélő harcos volt, egy másik pedig inkább a békességre, a harmóniára vágyott, törekedett. Egyik a harcot jelentette, az életet, míg a másik bölcsességet, szabadságot, tudást rejtett számomra. Mi az, amire nagyobb szükségem van?
- Mégis mit akarsz tőlem? – üvöltöttem bele a semmibe, de a hangom idegenül csengett, szinte nem is hallottam. Mintha tátogtam volna csupán, hangszálaim azonban nem voltak hajlandóak működni. – Nem tudom, mit vársz… de egyiket sem érzem közelebb magamhoz! – ráztam meg a fejemet megrettenve, próbálva elhátrálni a kőtől. Nem akartam belekényszerülni ebbe a helyzetbe, csakis magamhoz térni, újra a valóságban lenni!

Nem ültem fel riadtan az ágyban, amikor végre visszatértem a valóságba, de nagyon kicsinek és törékenynek éreztem magam. Nem szoktak álmaim lenni, engem eddig sosem kerestek fel ilyen formában a Szellemek, hiába éreztem a jelenlétüket mindig. Meg akartam beszélni valakivel, hogy mi ez az egész, méghozzá a lehető leghamarabb. Tekintetem a sötétet pásztázta, szívverésem lassacskán újra normális lett, míg kezem a telefonom után kutatott.

Eleanorral való beszélgetésünk mindennek volt nevezhető, csak felemelőnek nem. Mégis igyekeztem elengedni minden aggodalmat és feszültséget magam mellől, otthagyva a zuhany alatt, megülve a csempék között...
Fogalmam sincs, mennyi időbe telt, míg elnyomott a fáradtság, hosszú perceken keresztül meredtem ugyanis magam elé a sötét szobában, karjaim közt a kedves álmát őrizve törődőn.

Nem riaszt a Sötétség. Már Karak is megmondta KisVuknak, hogy a vadász legjobb barátja ő, s én ízig-vérig vadász vagyok. Annak nevelt, edzett mentorom elhívásomat követően.
Izmaim megfeszülnek, minden ideg ugrásra kész. Nem érne meglepetésként, ha valaki rám rontana most az árnyak közül. - Mert nem vagyok egyedül érzem. Itt vannak, figyelnek... Hogy mi végre, azt nem tudom, de eszem ágában sincs megadni nekik a lehetőséget, hogy bánthassanak. Sem  engem, sem másokat.
Protektor. Védelmező. - Nevemmel együtt íródott a sorsom, ahogyan azt kinevezésemet követően Eva szórakozott mosollyal megjegyezte, holott amennyire nehezen fogadtam el, épp annyira szerettem titkon hinni benne, hogy érdemeimmel nyertem el a rangot. Egy harcos érdeme mindig az, mit magának vív ki, s taszítja az ölébe hulló "alamizsna".

Előttem oltár, hidegen és dísztelenül mered rám a süket némaságban, de nem is dolga szórakoztatnia. Üzenete súlyos, - Válassz! - s az általa büszkén őrzött tárgyak szimplasága sem teszi egyszerűbbé mindezt.
Ismerős a kényes ezüstű penge, hű szolgálói vagyunk választott utunknak idestova ötven éve már egy hozzá hasonlóval. Életet ont, de menthet is ugyan úgy a kegyetlennek tetsző szerszám, könnyedén, megbízható bajtársként simulna tenyerembe, ha őt választanám.
De ott a másik oldalon a hófehér toll. - Egyszerű, tarkaságtól mentes és képtelen vagyok beazonosítani, miféle szárnyashoz tartozik. Lehet, nem is madártoll; angyalé talán.
Tőlem való vagy te is, de üzeneted kevéssé tiszta, mint párodé. Mily  titkot hordozol, mondd! A jövőt? A békevágyat? A könnyebb út lennél vagy a helyes? - A kettő korántsem ugyan az, mind tudjuk jól.

Válasszak a magam kénye-kedve szerint? Rég nem adatott meg számomra efféle kegy! Talán nem is vagyok képes ekképpen dönteni - kizárva minden és mindenki igényeit.
A legjobbat akarom. Nekik! - Ez pedig nem könnyít a felülről rám nehezedő súlyok terhén, melyek alatt szépen lassan törnek meg a széles vállak is.
Drága jó mentorom, te tőrért nyúlnál gondolkozás nélkül. Mindig erővel szereztél érvényt akaratodnak, hogy olykor még most is tarkómra simítok lopott pillanatok közepette, mintha ott érezném rajta nevelő "taslid".  
Tetoválómester - másik nagy tanítóm - ki életeddel fizettél az enyémért a vörös szemű révésznek, hívogató a toll puhasága, nem igaz? Ha ez jelent kiutat jelenlegi feneketlen helyzetünkből, menten rámarnék! - De hiba volna, ha csupán vágyálmokat hordoznak a tiszta pihék...

A tőrt vigyem hát? Ez a végső válasz?
Így kell legyen, hisz ki hordana lándzsát olyan harcban, hol maga a vezető dobja félre fegyverét? Megmondom én: senki!
Ígéretet tettem magamnak a kinevezésemet követően, hogy mindennel azon legyek, elüljön a falka és a protektorátus közti viszály, mit elődöm kavart az akkor még idegennek számító falka idetelepítésével... Sikerült. Fogjuk rá, mert nem érzem sikernek mindazt, mi mögött nagyobb, hatalmasabb árnyék ül.
Árnyék, mely ellen a bennünk lobogó tűz, a kitartásunk sem biztos menedék, s mi démon végett a tőr nem kerül le oldalamról.
Nem, amíg ő létezik.
Nem, amíg én élek.

A tollért nyúlok mégis, s köröttem elcsodálkozó, értetlen a légtelen Semmi. Pedig megmondtam már az elején... az igazi harcos az, ki maga vívja ki győzelmét. A saját fegyverével, mely évtizedek óta társa és nem holmi idegennel.
Én nem vagyok senkinek zsoldosa.