[VH napja, azután, hogy Duncan felvitt a lakásomba]
Nagojut halála sajgón mar a tetoválásba, sokkal mélyebben és fájóbban, mint ahány sebem van, mit amennyit érzek. Fortyogó dühöm és a veszteség átjár minden porcikámban, azokban is, amelyeket most gyakrolatilag nem is érzek. A telefonom után nyúlok, hogy újabb hívást ejtsek meg rajta, ez alkalommal Eeyeekalduk számát keresve ki. A szám kicsöng. Várok. Várok, hogy felvegye, hogy válaszoljon, hogy végre halljam a hangját és tudjam, a lehetőségekhez képest jól van. Mert ugye jól van?! Ha/amikor felveszi, akkor szólalok csak meg.
- Hogy vagy? Kit küldött ellened? Mennyire sebesültél meg?
A köszönés elmarad, mert jobban foglalkoztat, hogy milyen állapotban van. Él. Tudom, hogy él, mert nem érzem a halálát, mint tavaly, de fogalmam sincs, hogy miként, hogy hogyan is van. Alignak nevét pedig aligha hiszem, hogy ki kell mondanom, érteni fogja szerintem így is.
Beletelt némi időbe, mire sikerült elszenvednem magamat a telefonomig, túl magasnak tűnt a pult innen a földről nézve, de sikerült. És hála Tipvigut kitartásának, még pont sikerült felvennem, mielőtt letette volna. - Nem túl jól, de megmaradok - talán ez a legfontosabb. - Egont, az egyik leszármazottamat - biztosan meséltem már róla neki, így nem lesz ismeretlen a név számára. - Letépte az egyik karom könyöktől lefelé, de ezen kívül csak aprótt karcolások - nem olyan súlyos az sem, amit Egontól átvettem, egyedül a vérveszteség, ami egy kis időre még lelassít. - Te hogy vagy? Ugye nem esett komolyabb bajod? - bár már annak mérhetetlenül örültem, hogy hallhatom a hangját, mert ezek szerint életben van. - Te is érezted? - csuklott el a hangom és biztos vagyok benne, hogy nem kell magyaráznom, kire, mire gondolok. Mindenkinek jelez a Kör, ha valamelyikünkkel történik valami, csak egyszerűen annyira hihetetlen, hogy képtelen vagyok felfogni és elfogadni.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Egyszer csak elhal a kicsengést jelző búgó hang, felvette és ettől megkönnyebbülés szalad végig bennem. Elhadarom a kérdéseimet, lényegre törően és tömören. - Ismerem. Ő, hogy van? – egyszer találkoztunk, azután, hogy Northlake karját elvettem és megtartottam magamnak. Egy nősténnyel jöttek el hozzám. Aztán meghallom, hogy mi a helyzet vele és kis híja csak, hogy nem káromkodok egyet cifrán. Ami visszatart, az leginkább Yee, nem akarok neki ilyesmit mondani. Bosszúsan mordulok egyet. Életben van és ez a fontos. - Örülök, hogy élsz. – magamhoz képest ellágyul valamelyest hangom. A karja visszanő, farkas és nem is gyenge, tudom én is. Ettől persze egyáltalán nem tetszik a tudat, hogy elvesztette az egyik karját, de él. És ez a lényeg, hogy él. Ettől a gondolattól pedig megkönnyebbülök valamelyest. - Lebénultam mellkastól lefelé. Megvagyok, de lehet a bordáimat esélyesen törni kell majd megint, hogy normálisan forrjanak össze. – magyarán a bordáim eltörtek, de a regenerációnk gyorsasága miatt, és, mert én nem tudom magamnak rendbe rakni jelenleg, valószínűleg rosszul fognak első körben összeforrni. Vagy rosszul kezdenek. Annyi baj legyen. Azt már meg sem említem, hogy az egyik vállamból is hiányzik egy szép darab, elvégre nem fürdős kurva vagyok, hogy nyavalyogjak. - Igen. – röviden válaszolok és az állkapcsom megfeszül. Soha nem volt könnyű – és soha nem is lesz – elveszíteni egyikünket. A testvérünket, valaki közülünk valót… A leghűségesebbet. - A többiekről tudsz valamit? Téged hívtalak először, ezért én még nem, de megpróbálom utolérni, akit tudok. – senki másnak nem szóltam még, nem hívtam őket, így csak abban lehet biztos, hogy élnek. - Ha majd jobban vagy, később átjössz? – mennék én, tényleg mennék – esélyesen meg fogok őrülni, amíg nem állhatok talpra –, de most nem tudok, pedig szeretnék. Vágyom a társaságára és nem csak azért, ami közöttünk van, hanem, mert a Testvérem is, és elvesztettünk valakit magunk közül.
- Jól, csak elájult. Hiába próbáltam, nem tudom észhez téríteni, de lélegzik és él, minden rendben vele - hívnom kell majd Annabelle-t, hogy ha tud, jöjjön el Egonért, vagy küldjön valakit, mert én képtelen volnék elszállítani őt a hotelig. És nem csak azért, mert jeelnleg felállni sincsen túl sok erőm, de vezetni így, fél kézzel képtelen volnék. - Élek, igen - ismétlem el a szót, főleg, miután hallom a dühös morgását. Értékelem, hogy félt, de sokkal rosszabbul is járhattam volna, az a lényeg, hogy élek. - Egek! - kapnék másik kezemmel a számhoz ijedtemben, csakhogy mindössze a csonkomat vagyok képes emelni és sajnos túl későn jut eszembe, hogy könyöktől lefelé nincs.. semmi. Fájdalmasan szisszenek fel, de egy mély levegő után ismét megszólalok. - Amint tudok, átmegyek majd és segítek - egy kézzel mondjuk nehéz lesz, de nem számít, megoldom. Csak bólintok, hiába nem látja. Ezek szerint igaz és nem csak én képzelődtem. Pedig jó lett volna. Ó, drága Nagojut... - Nem, senkiről semmit. De mást nem éreztem, úgyhogy remélhetőleg életben vannak. Mindjárt felhívom Annabelle-t, hogy jöjjön el értem és vigyen el Nagojuthoz, van egy olyan érzésem, hogy Sangilakot ott lelem majd - és ki tudja, kik jönnek majd még oda. Nem tudom. De aggódom. Mindenkiért. - Igen, mindenképpen - biztosítom róla, hogy mindenképpen menni fogok, akár segíteni, akár csak ott ücsörögni mellette, amíg talpra nem áll. - Tipvigut... örülök, hogy élsz - szerintem tudja magától is, de szükségem van rá, hogy kimondjam. - A támadód is életben maradt?
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Oké, akkor rendbe jön. – veszem tudomásul a szavait és bár nem látja, bólintok is egy aprót. Tudom, hogy fontos a számára, a leszármazottja. Farkas, aki idővel majd felépül és ez mindenképpen jó. - Ne aggódj értem, túl éltem. – szusszanok a készülékbe a felkiáltása(?) vagy döbbent megszólalása után. Volt már rosszabb is, bár ettől függetlenül nem vagyok oda az előttem álló időszakért semmilyen szintem sem. - Rendben és köszönöm. – ritkán kérek és köszönök, most azonban utóbbinak nagyon is helye van, mert hálás vagyok az ígéretéért. - Én sem. – a tetoválásunk Nagojut elvesztése miatt sajog pokolian, ezért feltételezem magam is, hogy a többi Testvérünk életben van. - Hívsz később, ha megtaláltad őt, őket? – nem tudok a magam lábán menni sem a többiek, sem pedig információk után, ezért nem tehetek mást, minthogy telefonon próbálok majd többet megtudni. - Várlak. – van hála a hangomban, amiért jönni fog, amiért megerősít ebben újra. Jól esnek a szavai, az, hogy kimondja őket, akkor is, ha tudom, érzem, mert én is ugyanígy vagyok ezzel. Örülök, hogy Ő él. - Igen, életben van. Emma volt, Castor nősténye. Ő is lebénult, már elvitte az egyik leszármazottam. Hosszabb ideig tart majd neki felépülni, de felfog. – nem tudom, hogy Yee be tudja-e azonosítani a nőstényt, ha nem, akkor sincs semmi, amit tudtam, elmondtam róla. - Nem tartalak fel tovább. Jó volt hallani a hangod, később találkozunk. – tényleg nem akarom szóval tartva fárasztani, akár pihenne, akár Nagojut megkeresésére indulna. Elköszönök tőle, ha már nincs más mondanivalója persze – ha van, akkor nem teszem rá a telefont – és ezt követően aludni próbálok, rám fér.
- Rendbe, igen - bólintottam én is egyet, bár ezt nem láthatta. Egon megmarad, bár azért ez az ájulás nem túl biztató, de remélem csak a sokk teszi, nem csodálnám, ha Alignak annyira megviselte volna a testet és az elmét, hogy pihenésre volna szüksége. - De, aggódok, bár azért valamivel jobb, hogy hallottam a hangod - addig aggódni fogok, amíg oda nem érek hozzá, sőt, amíg teljesen rendbe nem jön. Aztán pedig úgyis más miatt fogok aggódni érte, én már csak ilyen vagyok. Akik fontosak, azokat féltem, legyen szó akár a legkisebb dolgokról is. - Nincs mit megköszönnöd - szívesen teszem, számomra ez nem teher, pontosan azért, mert fontos a számomra és érdekel, hogy mi van vele. A saját szememmel szeretném látni, mert habár nem feltételezem róla, hogy hazudna nekem, kell a megnyugvás. És nem különben lenne jó ott ülni mellette és fogni a kezét. - Persze, mindenképpen - ígérem habozás nélkül, mert természetes, hogy értesítjük majd egymást, ha megtudunk valakiről valamit. - Te is majd, ha sikerül elérned valakit? - kérdezek azért vissza, mert ilyen állapotban nem fogom tudni végigrohangálni a várost, hogy magam győződjek meg arról, mindenki rendben van-e. Pedig bizony megtenném! - Az a lényeg, hogy fel fog épülni - ismerős volt a nőstény neve, de nem tudtam archoz kötni, most amúgy is sokkal inkább az számított, hogy rendbe fog jönni és Tipvigut is életben van. - Rendben. Hamarosan ott leszek! - bontottuk ezennel a vonalat, hogy máris tárcsázhassam Annabelle-t.
Valahol, szénfekete lelkem mélyén ott lapult a gyerek, ami sose lehettem, a kor, amit sose élhettem meg/ki igazán. Őt vádoltam, az ő rovására írtam fel a sebtében írt, lényegre törő üzenetet. Dicsekvés volt, büszkeség, öröm.
"Két lépéssel közelebb kerültem a célhoz. D."
Ha ismeri a hierarchiánkat, ismeri, ha nem, úgy nem én leszek az, aki felvilágosítja arról, mégis milyen pozíciót jelent ez.
Kezdőlap
