Már eltelt néhány nap a viadal óta, de még mindig képtelen voltam elhinni, mekkora változás történt a falka életében. Más pozícióban beállt változás valószínűleg nem érintett volna meg ilyen mélyen, a mostani állapotomban maximum pár napig bosszankodtam volna miatta, de hogy pont Lucast kellett elveszítenünk? Pont azt, akivel már évtizedek óta dolgozok együtt, mint tűzoltó? Akivel hiába nem beszélgettem soha különösebben sokat, mégis szemrebbenés nélkül bíztam volna rá akár az életemet, ha úgy van, mert tudtam, hogy számíthatok rá? Te idióta! Magamban nem győzlek átközni, miért voltál akkora marha, hogy jelentkeztél erre az egész viadalra, hisz akkor elkerülhető lett volna az egész – persze a másik, racionálisabb énem tisztában volt vele, ha nem ott és akkor, minden bizonnyal talált volna rá más lehetőséget az őslakos nőstény, hogy kihívjon a Béta posztért. Ma végre a tűzoltó örsön is elbúcsúztattunk, s hiába nem szolgálat közben vesztetted életed, ugyanúgy egyenruhában tisztelgett előtted a teljes osztag, egy perces néma csenddel adózva. Csak a te egyenruhád lógott a ruhatárban árván ezalatt... Ma végre rászántam magam, hogy kipakoljam a szekrényedet, s hiába nem volt sok cuccod, mégis majd’ két órán át pepecseltem vele, miután lejárt a munkaidőm... Nem akartam, hogy bárki más csinálja, vagy hogy akár csak segítsen, mert ők nem tudják azt, amit mi igen – hogy a munkakapcsolaton túl ugyanazt a titkot őriztük a halandók előtt, ugyanazt a falkát szolgáltuk már hosszú ideje. Ma végre rászántam magam, hogy végre a sírodhoz is kilátogassak, s hiába a zord idő, mégis tűzoltó egyenruhában, a holmijaidat rejtő kartondobozt szorongatva állok itt, nagy érzelgősségemben még egy mécsest is gyújtottam neked. Úgy is szereted a lángokat, nem igaz? Tudtam ám a piromán hajlamaidról, még ha nem is adtam különösebb jelét soha... Mint ha számítana bármit is, jobb lenne bármivel is odaát neked, szeretnék hinni benne, holott valószínűleg neked már olyan mindegy... Nem igaz? Ez az egész színjáték csak nekünk szól, akik itt maradunk... - A tűzoltó nem azért roha be az égő házba, mert rettenthetetlen, hanem mert az elhivatottsága erősebb a félelménél. – suttogom Maxwell szavait, amit ne lenne olyan szakmabeli, aki ne ismerne... Én pedig kevés olyat ismerek közülük, akire ne illene jobban ez a leírás, ez pedig az arcomra is keserű mosolyt csal. Nem is tudom, akad-e más a falkában, aki ennyire a hivatásának szentelte volna az életét, a posztjának, a feladatainak, a falkájának, háttérbe szorítva szinte minden személyes dolgot. Mondhatnám, hogy kíváncsi vagyok, hogy képes lesz-e az új Bétánk is úgy helyt állni, mint te voltál képes, de őszintén... egy ilyen nyugdíjazás előtt álló harcművésszel a nyakunkon, akit ennyi idősen még mindig a becsvágy hajt...? A helyedben én se maradtam volna, nem is értem, Castor hogyan fogadhatta bizalmába Bétaként, biztos csak pár kör fejfájást akart megspórolni magának, amivel egy új jelölt előkerítése okozna. Vagy csak én vagyok már megint túl negatív, de ahhoz meg hozzászokhattál az elmúlt hónapokban, te sem voltál sokkal kellemesebb társaság az idióta tőrös álom miatt... Attól, hogy elfogadom az Alfám döntését, szeretnem még nem kell, nem igaz? - Ég veled, Lucas. - búcsúztam csendesen, és nagy volt a kísértés, hogy majd találkozunk még odaát, de képzelem, mennyire várna pont rám, és úgy is van már társasága... Leah vár rá odaát, ez a tudat pedig keserű tüskeként mart a szívembe – egy éven belül már a második chicagóit veszítjük el... Lassan ideje lenne, hogy az őslakosok kezdjenek el hullani helyettünk.
I've had my wake up, won't you wake up I keep asking why? And I can't take it, it wasn't fake it It happened you passed by
:: Lucas Flynn - a Béta - Lakosztályában ::
A gyűlölet olyan érzés, mely nem idegen tőlem. A szobának minden négyzetcentiméterét utálom, mindtől szabadulni akarnék, de mégis idebent vagyok, mert az a nagy igazság, hogy sehol nincsen más otthonom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sose voltam ennyire elveszett, de az tény, hogy nem éreztem még magam ennyire hontalannak akkor sem, amikor az utcán árultam az almákat és az Anyám rám talált. Az, aki miatt idejöttem már nincs többé. Megölte egy nőstény, egy olyan, akit a tettért minden más esetben tisztelnék, hiszen hímet a földre küldeni nem szégyen, hanem dicsőség minden nő számára. De nem ezt a hímet. Nem azt, akit a világon egyetlenként szerettem, aki miatt öltem, hazudtam, akit azzal védtem, hogy elhagytam és akinek hagytam, hogy gyűlöljön a tettemért. Azt, akinek gyermeket szültem, akiről elneveztem azt a lányt, aki már nem volt az övé, azt, akinek minden mocskos mérgét elviseltem és akit tiszteltem, elfogadtam, behódoltam neki. Akit megkértem arra, hogy vegye el tőlem az utolsó cseppet, ami Anyámból maradt, akivel együtt voltam, amikor elvesztette a testvérét. Ebben az ágyban feküdtem mellette. Hátamnak simult, hajamba lélegzett és agonizált. Csendes méltósággal omlott saját gyászába és egy egész éjen át tűrtem tőle. Altatódalt énekeltem neki, mintha a gyermekem volna, suttogtam mindenről, ami csak eszembe jutott. Nem szóltam rá, amiért azt az öltönyt viseli, ami a temetésen volt rajta, mert úgy hittem, ennyi kell neki. Bár nem hittem, hogy kényelmes viselet lehet. Nem is az. Tapasztalatból tudom, felvettem. Mivel pontosan tudtam már abban a pillanatban, amikor elért hozzám a távozó energiája, hogy nem fogok kikecmeregni innen. Akárhogy is temessenek el, akármit is akarjanak csinálni vele, nem az a fajta búcsú lesz, amire én kíváncsi vagyok. Én nem úgy tisztelegnék előtte, ahogyan mások. És egyébként sem hagyom, hogy elvegyék tőlem az utolsó dolgot, ami megmaradt nekem. Nevezetesen ezt a szobát. Azt, ahol egy nagyon keveset lakhattam úgy, mint aki elhiszi: az élet szép is lehet. Nevetségesen fest rajtam az inge, a zakója és az élére vasalt nadrág. Pontosan tudom milyen hülyén festek, de mégsem vagyok hajlandó levetni a göncöket. Csak heverek benne az ágyon az ő helyén és minden tizedik percben - akkurátus vagyok - újrahívom a telefonját, hogy halljam a hangpostaszövegként felcsendülő hangját. Naponta tíz alkalom. Ennyit engedélyeztem magamnak ebből a szeánszból, s tartom is hozzá magam. Ma már ez a kilencedik. Nem akarom, hogy vége legyen. Nem akarom, hogy ne halljam többé.. Felkelek az ágyból, ellenőrzöm, hogy a konnektorból nem csúszott-e ki a töltőzsinór. Ha lemerülne, akkor nem tudnám újra bekapcsolni a telefonját, hát töltőre tettem, leszarva azt, hogy mennyi áramot fogyasztok ekképp. Erővel fegyelmezem magam, nem engedem meg, hogy csak egy pillanatra is elragadjon a szentimentalitás azt illetőn, hogy végigsimítsak a telefonján és elképzeljem, ahogy füléhez emeli a készüléket. Elég ez az öltöny-mizéria ahhoz, hogy tökéletesen életképtelen idiótának érezzem magam, nem kell más. Így is elég borzasztó a kedélyállapotom. Szép lassan eljutok oda, hogy összeszedjem magam. Lassú, komótos, rejtetten remegő mozdulatokkal bontom ki magamon a zakó, majd utána az ing gombjait is, a ruhadarabokat visszahelyezem a szekrénybe, ahová valók. Gátlástalan lazasággal - ugyan kit érdekelne, egyedül vagyok egy belülről bezárt szobában, tízszer ellenőriztem a bezártság állapotát, s a kulcsot is belülről a zárban hagytam -, pőrén sétálok végig a lakosztályon, hogy a hozzá tartozó fürdőszobában a zuhany alá lépve vizet eresszek magamra. Itt sírhatok. A csempének vetett homlokkal, lassan zuhanhatok magamba, mert nem számít semmi sem. Gyűlöllek, tudod? Az ereimben csörgedező minden csepp véreddel gyűlöllek azért, mert nem hajtottál fejet. Ugyanakkor mélységesen tisztellek és becsüllek ugyanezért. Soha, semmilyen körülmények között nem szerettem a gyávákat, s köszönöm, hogy téged még szerethetlek akkor is, ha legszívesebben beledöglenék. Nem, nem ugyanaz elhagyni téged és elviselni, hogy elhagytál. Nem ugyanolyan keménynek mutatkozni az elküldött szerelem súlya alatt, mint úgy tenni, mintha minden rendben lenne az örökre elvesztett szerelem túlélése közben. Tudod, hogy soha nem léptem túl rajtad, igaz? Megmutattam, ha nem voltál rá kíváncsi, akkor is. Hát akkor most tudd meg, hogy soha nem is leszek. Tudd azt is, hogy életemben először sajnálom azt, hogy nem próbáltalak megölni akkor, amikor London megszületett. Csak nekem lett volna jogom elvenni magamtól az életed! Szerettelek. Szeretlek. Szeretni foglak. És azért élek, hogy egyszer megbosszuljam a halálodat. Lesz még ő öreg, s én leszek erősebb. Akkor aztán bevégzem sorsát s tudom, hogy nem lesz tőle jobb a lelkemnek. Mondd meg a húgodnak, hogy őt is gyűlölöm, amiért több jutott neki belőled, mint nekem. De tudod mit? Várj rám. Egyszer majd bemutatsz neki, tudom én.. Nem bízom senkiben, nem szólok senkihez. Akármennyire is legyek éhes, aztán sem hagyom el a szobát, hogy lemostam magamról pillanatnyi gyengeségemet. Hitem szerint a világon senkit nem érdekel igazán az, hogy itt vagyok, de mégis mindenki csőrét piszkálhatja, hogy mit keres egy nem is olyan régen még kóbor volt senki a bétalakosztályban. Ha kérdezik, hát megmondhatom: bajt és felmérgelést keres. A Falka orra alá piszkításért él itt. És tudják mit? Ha kérdeznék, majd, mondok mást is nekik. Mától a nevem D. C. Flynn. Az ő kölyke vagyok, s büszke rá.
Le voltak korlátozva a lehetőségeim, de ez nem sokszor állított meg. Most sem. Kérte azt a feliratot a sírkőre, hát elintéztem, miközben félig-meddig idegen érzés volt ott állni a temetésen, még közöttük. Talán utoljára. Már nem agyaltam "mi lett volna ha"-kon, azon, hogy mit tehettem, mondhattam volna másképp és hogy az vajon számított-e volna bármit is. Félig lehorgasztott fejjel álltam és gyászoltam, miközben belül üresség kongott. Tekintetem Nessa hátára siklott. Semmi kívánságom, semmi reményem nem akadt, se vele kapcsolatban, se érte. Farkasom közönye hideg burokba vont, amit a kikényszerített hűségből emelt körénk. Igazi lesz majd, ugye? Amikor megbocsájtunk: Neki és önmagunknak. A szertartás után a többiekkel együtt távoztam.
without saying goodbye
Este visszamentem, amikor a temető már csendes volt, egyetlen élő se járta és én se álltam azok között, akikhez papíron még tartoztam. Van bennünk némi közös, talán több, mint szeretnéd. Mindketten elbuktunk, mindketten hibáztunk és mindketten engem hibáztatunk. Azt hiszed, nem láttam, nem éreztem? Bár nem értettem, miféle szellemek játéka űzhetett ebbe. Most se értem, de a kíváncsiság ezzel szemben kihalt belőlem. Öngyújtót tettem a sírra, természetesen ezüst, szépen fénylett a holdvilágnál, a bele gravírozott betűk jól kivehetőek voltak. Az egyik oldalán egy A, a másikon egy L. Ezt nem Ő kérte, én adom. Egyszer viszont látjuk egymást ott, az álmaim tünékeny határmezsgyéjén felderengő semmiben - talán hamarabb, mint gondolnánk. Ott és akkor tényleg testvérek leszünk. De addig is... remélem téged is az a béke fogadott, mint engem. Azt mondta, megmutattad neki a hűséget a család felé. Tőlem meg magaddal vitted a hűséget a falka felé. Vicces, nem? Közben meg pontosan tudom, mennyire megvetsz az utóbbiért - ne aggódj, én is magamat. Felkeltem, leporoltam a térdem, piszmogva, időt húzva. - Jó vadászatot, Szabad Kölyke!
Fenséges szarvasbika torját ültem azon az estén a terület határain kívüli erdősségben, hogy aztán a csillagos eget vonyítsam egymagamban. Az vadászatra kinézett mezőm alig falatnyi volt, a tiéd most már végtelen, de remélem, rátalálsz majd erre a szarvasra.
Dühös voltam. Nem is kicsit, ami azt illeti. Az egész helyzet bosszantott, hogy Lucas jelentkezett a viadalra, hogy Nessának egy barátságos mérkőzés keretein belül kellett kihívnia, hogy ő nyert, hogy elveszítettem a barátomat, hogy semmit sem tehettem ellene. Ott állni a pálya szélén és tehetetlenül nézni mindazt, ami történik, talán a legrosszabb mind közül. Néhány nappal a temetés után tértem ismét vissza a temető zord falain belülre, bízva abban, hogy senki sem fog zavarni és sikerül elcsípnem egy olyan pillanatot, amikor rajtam kívül senki sem ólálkodik errefelé. Üres volt a hely, határozott lépteim vittek Lucas sírjához, a kőhöz érve pedig jó néhány, hosszúra nyúlt pillanatig csak néma csöndbe burkolózva álltam ott. Figyeltem a belevésett betűket, a fejemből pedig nem tudtam kiverni a gondolatot, hogy ebben az életben már nem látom viszont. Nem fogunk a falka ügyes-bajos dolgairól értekezni, nem hajtjuk közösen a kiszemelt vadat, nem lapogatja meg többet a vállam, nem osztja meg velem a problémáit, nem traktálhatom az idióta poénjaimmal. A barátom volt, a testvérem és mindössze néhány perc leforgása alatt állt a feje tetejére az egész. Fogalmam sincsen, mit mondhatnék, én, aki bármikor képes jártatni a lepénylesőjét, most csak állok itt némán, nem jönnek a szavak, nem vagyok képes levenni a tekintetem a kőbe vésett nevéről. Mély sóhaj szakad fel belőlem, de semmit sem enyhít a mellkasomat szorító kellemetlen érzésen, nem enyhül a szorítás, mi úgy érzem, menten szétfeszít. Egy poharat teszek a sírkő tetejére, minőségi whisky aranylik benne. A párja az én kezemben leledzik, pont úgy a szivarnak, mit úgyszint a kőre teszek, az ital mellé. Különleges alkalomra tartogattam, hát, eszembe nem jutott volna, hogy pont ez lesz az az alkalom, ez a gondolat pedig keserű pengeként mar belém. Hiányozni fogsz, bratyó - emelem a poharam, rád, mindarra, amit értem, amit értünk tettél és ami úgy tűnik, valakinek nagyon nem volt elég. Sajnálom, hogy így alakult. Hogy nem voltam nagyobb támaszod, hogy nem tudtam segíteni megakadályozni mindezt. Nem kellenek a szavak, tudom jól, hogy tudod, hiányozni fogsz. Nem csak nekem. Gondoltad volna, hogy ilyen hamar húgod nyomába eredsz? Remélem azért nem rötyögtök a markotokban odaát, míg mi itt szívjuk a fogunk és a fekete rucikban parádézunk. Foglaljatok egy helyet nekem is, biztos ami biztos alapon. Addig maradok, amíg a szivar le nem ég, amíg a poharamból el nem fogy az ital. Keserű mosollyal a képemen érintem a fejfát és apró biccentéssel búcsúzom. Éppen úgy, mint ahogyan te tetted a ringben állva. Azért néha vess ránk egy pillantást odaátról, oké?
And what's it for This little empty garden by the brownstone door And in the cracks along the sidewalk nothing grows no more
Who lived here He must have been a gardener that cared a lot Who weeded out the tears and grew a good crop And we are so amazed, we're crippled and we're dazed A gardener like that one no one can replace
Némaság. Ezzel kísérem végig a gyászoló népet. Nem igazán van kedvem egy jó szót is szólni bárkihez. Mindünknek hiányozni fog a főnök úr, aki úgy irányított, hogy semmit nem vitt túlzásba. Én inkább arra akarok emlékezni, amit életében tett, nem arra, ahogy végződött a sorsa. Lucas erős jellem volt, rendkívül megbízható és azzal se volt gond, hogy mikor kell, akkor ne törjön, hanem inkább hajoljon. Megérdemelte, amit elért a Falkában. Csak sajnos ilyenek a törvényeink. A végén is azt tette, amit kellett. Bátran és korrektül állt ki, most sem volt gyáva, ahogy máskor sem. Minden tiszteletem az övé marad. A szél borzolja a hajamat, ahogy utolsó útjára kísérjük a tüzes kedvű tűzoltót. Talán a toll okozta nyugalom, talán a sokéves tapasztalat és a gondok súlya miatt van, hogy csak tompán tartom magam. Egyszer talán felszínre tör a veszteség, ami ért minket. Csendben és rezzenéstelen arccal nézem, hogy tűnik el a test maradványa a gödörben és hogy kerülnek rá a mindent elrejtő talajdarabkák. Lucas, legyen neked könnyű a föld! Zsebre tett kézzel gondolkodom azon, hogy mit jelent nekünk ez az egész. Alfa, Béta, Amarok mind meg kell, hogy maradjon valamilyen formában és az összetartozás is. Mert ösztönből jön, egy területért cselekszünk, egy táplálékért élünk. De hogy lesz ez az egész? Meghatározó személyiség távozott közülünk. Egy kertész, akit nem lehet utánozni. Más nem fogja úgy metszegetni a rózsákat, ahogy ő tette. Más szelek kezdenek fújdogálni. Sovány vigasz, hogy Lucas együtt lehet a testvérével. Alignak biztos röhög a markába. Én pedig csak nézem, ahogy a gödör egyre fogy. Kezd újra megtelni. Mintha semmi se történt volna, úgy akarnak tenni. Eltemetjük a múltat, de attól még ott marad. Egy jó ember emléke kitörölhetetlen. Hazugság, hogy a rosszat tudjuk jobban felidézni. Nem, nem úgy van. Felidézem a két testvér legjobb momentumait. A lábadozást, a parancsok kiosztását, a kemény döntéseket és a fun pillanatokat. Mindből volt bőven. Ezek örökké élnek. Csak álldogálok. Nem dobok földet a kupacba. A koszorúm ott van a többi között, elhelyeztem, mikor kellett. Egyszerűen adom meg a pillanatnak a tiszteletet. Máshogy alakult volna, ha Lucas nem tőrrel álmodik? Nem tudom. Hibáztatni sem tudok senkit, hiszen bennünk él az ösztön, hogy az erőset kihívja a másik erős és a rangcserék gyakran érnek véget így. Nincs magyarázat. Nincs mentség. Nincs bűn. Nincs igazság. Ösztön van és élet. Hiányozni fog az örök tini arcát viselő hím, de tudom, hogy valahol még él és elindult egy úton, amin mind elindulunk egy napon. A jövő felé tart, egy örök jövő felé. Szívből kívánom, hogy békés vidékekre találjon és az örök vadászmezőket úgy lobbantsa lángra, ahogy csak akarja. Örökké égő lángokkal, amik már nem árthatnak neki. Utolérte a valóság, űrt hagyott maga után, de neki ez már nem számít. Menj békével, Lucas! Az ősök ereje fogadjon be! Nem időzök itt túl sokat. Szépen végiggondolom ezt az egészet, néma tekintettel égetem bele a retinámba a sírkő látványát. Ahogy oszlik a tömeg, én is távozom. Meg kell találni a helyemet. A helyünket. Flynnek is. Felnézek az égre, mintha megláthatnám ott a távolodó alakját. Csak felhők vannak, fenyegető esőfelhők, merev szürkeség, ami nem sok jót sejtet. Vihar volt, vihar lesz, de el is múlik egyszer.
Még csak kölyök vagyok, jobbára az omegán kívül mindenki felettem áll rangban, hát ennek megfelelően valamely mentor mellett lépdelek, majd foglalok helyet gyászos feketében. Csak az alfa szól, az ő hangja is megfontoltnak, kimértnek tetszik, közben pedig mindenki elmereng magában, megemlékezik az elhunytról. - Így szokás ezt, nekem is így kellene tennem, de az igazság az, nem sok szál köt Lucashoz. Jófej volt. Talán túlságosan is, de én ezért csak hálás lehetek neki, mert hiába vagyok "csak egy kölyök", sosem éreztette igazán. Nem vett félvállról érte. Szóval amit tőlem kapsz az örök vadászmezőkön keresztül vezető utadon, Lucas Flynn az a hálám, amiért az voltál az életemben, aki. Hidd el, ritka kincs ez. Még a tulajdon apám sem igazán érdemelte ki.
Kezdőlap
