Egy hullát kéne eltakarítani, küldöm a koordinátákat. Egyelőre Stephen Chesterton a gyanúsított. Lebénítottam, viszem az egyetemre.
A pozíciót megjelölöm, a többit meg majd személyesen el fogom mondani. A lényeget meg ez a pasas köhögheti ki. Mae-t nem akartam hozni, elég szarul festett. Később őt is kikérdezem majd. Fura eset...
Este van, lassan éjszakába hajlik az idő, de egy kisgyerekest még talán nem zaklatok hívásommal. Eleanor is épp csak elszenderedett az elébb a tévé előtt, onnét cipeltem ágyba, hogy álmatlanságommal ne zavarjam az ő békés pihenését. Talán Timet kellett volna hívnom, ő biztosan hideg fejjel, az esetleges érzelmeket félre pakolva tudott volna választ adni kétségeimre, ugyanakkor Abigail a barátom volt és valahol több is annál. A döntés súlya hiába nyomja az én vállaimat, ezt a részét neki kell meghoznia egyedül. Féltem őt, mert láttam, mit művel vele a szerette halála... és mégis én vetem most elé a mazochizmus kegyetlen lehetőségét nemsokára, ha felveszi a telefont. - Heló Abigail. - Köszönök elcigarettázottan rekedtes hangomon, miközben behúzom magam mögött a teraszajtót. Ruhám után kap az északi szél. - Alkalmas most beszélnünk? Tudom, kicsit kései az időpont.
Nem mint ha eddig nem sejtettem volna, hogy az idei év mit tartogat számunkra, de miután a férjem újra felbukkant, nos... mondjuk úgy, hogy kezdem visszasírni a tollas álom mellékhatásait. Bár akkor is tisztában voltam a dolgokkal, de legalább egész jól sikerült tartani magam a hétköznapokban, míg most? Szerintem az őrző társaim csak azért nem gyanakodnak, hogy milyen nagy a gond itthon, mert a hosszú évek alatt egész jól begyakoroltam orvosként azt, hogyan tűnjünk nyugodtan a legnagyobb pánik közepette is. Nem mint ha ez nem jelentené azt, hogy otthon, amint senki nem lát, nem hullok egyre többször darabjaimra, de miután Aidán kívül más úgy sem láthatja... - Will? Szia. - bár az eszem tudja, hogy valószínűleg nincs megoldás arra, hogy elkerüljük az elkerülhetetlent, a szívem még kapaszkodik a reménybe, így miután a lányom álmomba szenderült, most is a könyveimbe temetkezve kutatok, hátha... - Persze, semmi gond, hallgatlak. Történt valami? - orvos vagyok, mellé gyógyító is, csörgött a telefonom már meredekebb időpontban is, hogy baj van, menni kell. A betegek már csak ilyenek, nem is szoktam különösebben elégedlenkedni emiatt. Amúgy is van egy olyan érzésem, hogy ha nem lenne fontos, hogy valamelyik nap az egyetemen összefutva is megbeszélhetnénk, akkor valószínűleg Will sem ragadott volna most telefont.
- Létezik egy Tizennegyedik is. - Vágtam a közepébe, mindenféle magyarázat nélkül kapva az alkalmon, hogy még ébren találtam a gyógyítót és az nem nyomta rám a telefont. Ha lenne szívem beavatni Eleanort az Első farkasok létezésének titkába, talán vele beszélném ezt meg, de olybá érzem, így is épp elég dologba rángattam bele az őrzőséggel, ahelyett, hogy védelmezném minden ilyesmitől. - Az ő energiáit használják vezetőként az ősi farkasok minden évben, így azt hittem, van rá lehetőség, hogy véget vessünk ennek másként, de az a... - Hangom indulattal telt meg, majd halk nyekkenéssel adta a vonal túlsó végén levő tudtára a kerti szék, hogy lerogytam rá. - Mindent megpróbáltam, Abigail. A fentiek látják lelkemet, én mindent megtettem. - Nehéz eldönteni, kitől is kérek épp kimondatlanul bocsánatot. Tőle? A város azon lakóitól, akik szenvedtek és akik még szenvedni fognak a legelső farkasok egyikének elvakult haragjától? - Magaménak érzem a kudarcot, én tehetek róla, hogy nem tudtam meggyőzni Denaalit, csakis én, hiszen nekem adatott rá meg a lehetőség az Első farkasokon túl. Miért is gondoltam, hogy ha nekik nem sikerült, akkor majd nekem...? - Azt kérte tőlem, hogy írjak egy listát, rajta tizenhárom őrző nevével. Ez a tizenhárom fogja tudni az utódok kilétét egyedül az egész világon. Ez a tizenhárom fogja... ismerni az áldozatot, amit a békéért meghoztak. - Fülemben dübörög egy ér, torkom elszorul kissé. Talán egyértelmű a kérdés, mégsem tudom csak úgy kibökni Abie felé.
- Mint ha az a tizenhárom nem lenne elég belőlük. - sóhajtok fáradt hangon a telefonba, egyáltalán kimondatlanul azt is egyértelművé téve a másik félnek, hogy igen, már volt „szerencsém” értesülni a létezéséről korábban. Mondhatni, tipikusan a férjemre vall, hogy mézesmadzag módjára elejt az orrod előtt néhány információt, aztán magadra hagy, hadd birkózz meg egyedül a ténnyel, meg azok feldolgozásával. - Hajthatatlan, nem igaz? - kérdezek rá lemondó sóhajjal, ha már olyan hirtelen abbamarad a Protektorom mondandója, mintegy reagálva a vonal túlvégéről érkező zajra, óvatosan én is becsukom az ölemben tartott könyvet, igaz, jóval csendesebben. - Tudom, Will. Ez az egész egyszerűen... felettünk áll, meghaladja a képességeinket. - felelem csendesen, nem is hibáztatom egy percig sem miatta, valószínűleg tényleg nincs semmi, amit tehetnénk az ügy érdekében, lévén, ez a „nagyok” játszmája. Mi meg? Mint ha egy aranyhal venné a fejébe, hogy megmászik egy mammutfenyőt... - Csak tizenhárman? Itt-ott-amott, darabjaiban mindannyiuk élete ott hever valahol fejegyezve a krónikákban, ezt meg szinte mindenki elől titkolnák? - kérdezek vissza némi megrökönyödéssel, de hát ha ezt akarják, nincs mit tenni, mi úgy is csak bábok vagyunk ebben az egészben - Legalábbis addig, amíg el nem jár a szájuk. - tekintve, hogy a mostani alapítók sem feltétlenül tettek lakatot a szájukra a kilétüket illetően, gondolom, túl sokáig ez sem marad majd titok. Mert amit már legalább hárman tudnak, az sem nevezhető hannak. Hát még amit huszonhatan?! - Tizenhárom őrző... Van már elképzelésed, hogy kik legyenek? - abba is hagyom a lemondó morgolódást, tekintve, hogy csak a feszültség beszél belőlem, az meg nem fog semmit megoldani. Akkor már inkább koncentrálok arra, ami fontosabb jelen helyzetben.
Hallgatom megadva magam az egész helyzetnek, mint tettem azt Denaalival szemközt is egy idő után, s az se lep meg - csupán keserű horkanással veszem tudomásul - hogy nem mondok újat a tizennegyedik létezésével a gyógyítónak. Költőinek szánt kérdése csak, mi kizökkent az egészből. - Gondolom az utódok anonimitásának védelme a fő cél. Mintha ők nem mondhatnák el senkinek... hacsak nem kötjük meg a nyelvüket mágiával. - Kaccanok keserűen, mint egy gyerek, aki csak azért is követ dobálna a boltablak felé, ha már nem engedték be az üzletbe. Arra, hogy kik legyenek a "kiválasztottak", aprót biccentek, ám rá kell jönnöm, hogy telefonon keresztül ebből nem sokat érzékel a másik. - Akik tudnak már róluk, ők mindenképp, de Abigail... én most azért hívtalak, hogy... te közöttük szeretnél-e lenni? - Egyáltalán van-e esély rá, hogy közöttük légy, vagy a férjed téged öl meg inkább a lányotok helyett. Egyik opció sem tetszik, az igazat megvallva, de ha van esély arra, hogy ne legyen Abigail jelen, hát nem én leszek az, ki megfosztja ettől az opciótól. Félem a válaszát, óvatos hát minden szavam.
Igen, nos... a horkantás egyértelmű jelzés arra, hogy illett volna jelentenem róla, és szerettem is volna, tényleg... csak egészen eddig nem voltam biztos abban, hogy képes lennék rá úgy, hogy ne torkolljon az egész kétségbeesett zokogásba, a történtek fényében. Elég csak arra a látogatásra gondolnom, és még mindig fojtogatja a torkomat... - Igen, valószínű, csak annyira... - nevetséges. Ilyen kis szőrszálhasogató hülyeségekkel foglalkozni, amikor az a bizonyos kaszás olyan aratásra készül, amilyet talán még sosem látott ez a város. - Will, én... - az igazat megvallva nem tudom, mit is mondhatnék. Még csak abban sem vagyok biztos, hogy tudom, mit szeretnék – nyilván, legyen ez az egész egy rossz vicc, és élni boldogan a férjemmel és a lányommal, mint valami tündérmesében, de sajnos ez nem opció, így hát marad a keserű valóság. - Őszintén szólva nem tudom. Talán illene, ha már ennyire érintett vagyok ebben az egészben, de... - nem jobban járna mindenki, ha valaki olyan kerülne arra a listára, aki sokkal összeszedettebb, és nem törték össze a történtek? Próbálom trenírozni a lelkemet, felkészülve az elkerülhetetlenre, és azt hihetné az ember, hogy idővel hozzá lehet szokni a veszteségekhez, de... nem. - Tényleg nem tudom, Will. Hogy... hogyan fogom ezt az egészet feldolgozni. Megint... - tekintve, hogy két éve is nagy volt a kísértés, hogy feladjam... ezek után mégis mi értelme lenne tovább élnem?
Önzőség volt részemről ez a hívás, tőle várnom megoldást a kérdésre. Önző és kegyetlen, arra kérni egy anyát, hogy nézze végig a gyermeke halálát, miként ugyan úgy az, megfosztani őket az utolsó közösen töltött pillanatoktól. Arra sem kapok választ, egyáltalán mi most a helyzet, ki az áldozata annak a szerencsétlennek, kinek minden lépését utálom, s átkozom a napját, mikor erre a földre lépett újfent. Zavarba kellene ejtsen, szégyellnem kellene talán azt a ragaszkodást és védelmező habitust, mit Abigail felé mutatok, hisz az én feleségem alig egy szobányira alszik tőlem, de... ezen a lopott, kései órán mégsem vagyok képes kellemetlenül éreznem magam miatta. - Akárhogy is alakulnak az elkövetkező hónapok, sosem leszel egyedül benne. Ezt tudod, ugye? - Firtatom csendesen, s csak aztán köszönök el tőle, hogy szavát vettem, nem zár ki engem senkit, ha a dolgok a jelenleginél is rosszabbra fordulnának az idő előrehaladtával. Úgy köszönök el, mint aki bízik benne, hogy a holnapi nap könnyebb, szebb lesz. Holott mindketten tudjuk, hazugság az egész.
- Will? Köszönöm... – szólalok meg némi hezitálást követően, s bár megismertem annyira az elmúlt évek alatt, hogy tudjam, tényleg komolyan gondolta, inkább csak az udvariasság szól belőlem. Hisz Protektor, az összes helyi őrző problémája az ő vállát nyomja valamilyen szinten, s mellette még ott van a felesége, a fia is... hogyan is várhatnám el, hogy még az én darabjaira hulló életemmel is ő bajlódjon? Pláne, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint ettől jobb már úgy sem lesz a helyzet, csak rosszabb. A kérdés csak, hogy mennyire...?
Miután Payne-t "átadtam" és végignéztem, ahogy elhajtanak vele a hegy felé, elővettem a mobilom és tárcsáztam, de a vonal foglalt volt és csak az üzenetrögzítő kapcsolt. Még a végén kiderül, hogy telefonon csüngő tinilelkületű... Na ettől nem tartottam. Nekem viszont igazából ennyi is elég, nem terveztem hosszas csevegést most még.
Legyen nyitva szemed-füled, Will. Pár napig nem leszek a környéken, de utána mindenképp beszélnünk kell. Addig vigyázz magadra.
Mindenki szeretne ilyen jellegű üzeneteket kapni, tudom én. De valahogy figyelmeztetni akartam, ennél többet viszont nem nagyon mondhattam - legalábbis nem anélkül, hogy azzal ne kockáztatnám Yetta életét.
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
*Hideg van, hidegnek érzem a testem, merevnek minden ujjaim, mégis sikerül megtalálnom a vértől iszamós földön Gloria telefonját. Csak remélhetem, hogy nem valami kódnyelven írta be a Protektor nevét…*-Rebecca vagyok…Gloria halott…Alignak itt járt.*Lehelem fájó, véres ajkaim között a szavakat, mintha köveket görgetnék a fogaim között. Fáj minden szó, ezért nem is fecsérelem az időt több részletre. Valaki csak rám talál...a vonal nem szakad meg...de én már nem hallok semmit.*
Köszönnék, de elhűlnek bennem a szavak a vonal túlsó végéről érkező felől, hogy csak annyit kérdezek, előre gondolva: merre van most. De nem felel, vérnyomásom pedig pillanatok alatt szökik magasba. Valaki tudja egyáltalán, merre indultak ezek ketten délután? A legkisebb nyomba is kapaszkodom, ahogy a folyosóra lépve haladok a felszín felé az egyetemi alagsorban...
Rebecca Morgan
I. Informátor
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 36
◯ HSZ : 1060
◯ IC REAG : 965
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Bal kézfején és ujjain tetoválás. Tollak háttérben farkasfej, nyílhegy és telihold.
Tudtam, hogy csak egyetlen hívásra lesz erőm, meg sem próbáltam Abie-t hívni, William számát pötyögtem be a gyorshívón.* -Vedd fel, kérlek, kérlek, kérlek! *Végtelennek tűnő órának hatott, valójában csak néhány kicsöngés volt, miután meghallottam William mély hangját.* -Rebecca vagyok…a Szőke itt járt…..üzent neked. Küldj egy gyógyítót. *A Szőke. Mindenki így hívta, a gyűlésen is ez hangzott el, ezért nem is mondtam a valódi nevét. Ha egyáltalán az a valódi neve. Elmondtam amit akartam, amit kellett, eddig tartott az erőm. Ahogyan annak idején az erdőben, úgy most is a sötétség és tudattalanság megváltó homályába süllyedtem. *
Mióta Eleanor elutazott, semmi nem tartott vissza attól, hogy tulajdonképpen visszaköltözzek az egyetemi alagsorba, még, ha kimondva ez ekképpen nem is volt. Éber alvó voltam mindig is, a választott irányom "neveléséből" adódóan, meg ritka vendég is volt a korai fekvés részemről továbbra is, így viszonylag gyorsan fogadom a beérkező hívást. - Rebecca, mi tört...? - Kezdeném, de gyorsan el is hal a szavam, ahogy kihallom a hangjában rejlő gyengeséget. Rövid és lényegretörő az üzenet, ami után még próbálkozom szólongatni kétszer-háromszor, de válasz híján kinyomom a készüléket, hogy újabb számot tárcsázzak...
Hamarosan egy harcos-gyógyító formáció érkezik Rebecca házához, hogy felmérjék a helyzetet és stabilizálva némileg az állapotát, a kései órán az egyetem alagsorába szállítsák az ájult nőt. Oda, ahol a legtöbb esélye van megkapni a megfelelő ellátást jelen helyzetében. Mindez idő alatt természetesen én magam sem tétlenkedem. Megkapva a jelentést a nő állapotát illetően kocsiba pattanok, hogy Abigailt behozzam (vélhetően gyerekestől, amiért nem győzök hatvanszor bocsánatot kérni, hiába van ő is tisztában - már Abi, nem a kislány - a helyzet rendkívüliségével), tudva, hogy ha a lehető leggyorsabban többet szeretnék megtudni a történtekről, akkor csakis a legtapasztaltabb gyógyítóra bízhatom jelen helyzetben a nőt.
// Említett kolleginával egyeztetés alatt, hogy ki kezdi meg a sort az Alagsorban majd, folytatás ott várható. //
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 261
◯ IC REAG : 225
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
„A tábla készen áll, a bábuk mozognak” – idéztem a klasszikusból, és remélhetőleg az üzenet rövidsége ellenére is átadja a lényeget - És úgy tűnik, a fürkészek lesznek a gyalogok, akik esélyesen sosem érik el a tábla túlsó felét.
Kezdőlap
//
