Kulcsot könnyedén fordítottam el a zárban, hiszen korábban szereztem egyet magamnak, mondjuk, ha nem lenne, akkor is feltörném a bejárati zárat, mert értek ehhez. Sose voltam egy angyali farkas, sokkal inkább olyan helyeken fordultam meg, amikre azt mondják, hogy egy úri hölgynek nem illik. Emiatt pedig még inkább nehezen tudom még mindig elhinni, hogy Liam tényleg engem választott, hiszen vélhetően, - ezer százalék, kár lenne tagadni-, hogy találhatna jobb partit is nálam, de azt hiszem, hogy ideje ezt elfogadnom, hogy neki én kellek. Főleg, hogy hamarosan vélhetően vele fogok menni Fairbanksbe majd. Félreértés ne essen, mert nagyon is örülök annak, hogy az érzés kölcsönös közte és köztem, de szerintem a sok pofára esés után nem csoda, hogy vannak még mindig félelmeim. Meg az is lehet, hogy a Teremtője nem is örül nekem. Talán az egész előtt még vele is kellene beszélnünk, nem csak neki, hanem hármasban, akkor legalább kiderülne ez is. Tényleg, ezt majd felvetem neki is, hogy nehogy aztán csatlakozom, de igazából a Teremtője roppantmód nem örülne annak, hogy valaki elcsavarta a fejét… Inkább nem akarok erre gondolni, most más miatt vagyok itt. Jelenleg azért, hogy szembe nézzek az én „marcona és morcos” farkasaimmal, vagyis hát Alec fontos volt, s egész jóban lettünk Matt-el is. Jó, nem annyira, mint a közös ismerősünkkel, de valami olyasmi. Lassan haladtam befelé a kezemben italokkal, hiszen vendégségbe megy az ember, akkor illik valamit vinni. Én pedig eleget tettem ennek. Óvatosan haladtam egyre beljebb a lakásban, de villanyt továbbra se kapcsoltam. Inkább az érzékeimre hagyatkoztam, legalább egy kicsit edzek is, de Alec-ot nem láttam és éreztem sehol se, de abban biztos voltam, hogy valaki itthon van. Lehet, hogy nem kellett volna beállítanom csak úgy minden szó nélkül, de már későbánat, hiszen alig hogy körbenéztem és visszafordultam, hogy haladjak tovább máris neki ütköztem valakinek. - Szia Matt! – köszöntem neki mosolyogva, hiszen nem számítottam semmilyen rossz fogadtatásra. Mondhatni egyből megszólaltam, ahogyan felmértem azt, hogy kinek is mentem neki jó szokásomhoz híven. - Gondoltam beugrok, s meglesem, hogy miként is vannak a kedvenc „szomszédjaim.” Hoztam piát is, remélem nem rosszkor jöttem. – pillantottam rá kedvesen, s ha még volt lehetőségem, akkor picit hátráltam is, hogy ne lépdeljek a privátszférájában. Még a piásüvegeket is felmutattam, miközben a saját félelmeimet és gondolataimat próbáltam elűzni továbbra is, amik a csatlakozás körül forogtak.
Elég szar hangulatban voltam mostanában… kitiltottak a falka területéről. Mondjuk nem is oly meglepő mindez, kóbor vagyok. Se a Bogárszemű, se Payne, se Helena… az utóbbi lelépett a térképről és még csak szólni sem szólt, hova is húzza a kíváncsisága kirándulni. Vele mentem volna. Ha vissza tér…. csak egy választása lesz! Az én döntésem. Michail-al pizzát rendeltünk, egyedül voltunk a kecóba, Alec melóban, vagy merre volt, ha már a falka területére teheti a patáját. A házban sötétség honolt, gondolatban beszélgettünk és tömtük a fejünket a konyhában. Furcsa dolog ez a konyha, a szobában szoktunk malackodni. Most kivételt tettünk és karácsony sincs. Noha nem a világ összes nyugalmával, hiszen a legutóbbi események aligha adnának arra okot - feltehető kimértséggel eszegetem a pizzámat, elméletileg zavartalanul. Elméletileg. A tompa zaj ismerőstől származik, egyikünk sem moccan, csak a női léptek közelednek. Aztán megszólal, amint nekem ütközik. - Mi szél fújt erre törpe? - érdeklődök a pizzába harapva, majd a kölyköm tol elébe egy tányér, egy szelet pizzával terhelve azt. - Tessék. - vigyorog, de jómagam csak a lány arcát figyelem és energiájának játékát. Farkasom nem létező egyedként kezeli a fiatal nőstényt a paratérben, nem vesz róla tudomást, háborítatlanul fekszik továbbra is. A csaj mosolya cápát idéző - még nem láttam olyat -, de az biztos, hogy sokakban vészvillogóként jeleztek már a hosszú évek alatt. Nálunk már régóta nem. Megszokott jelenség ez a vigyor már. Szavaira fintort húzok, majd morranok… kedvenc szomszédok. Jó poén komolyan. - Hááát, húgi… ez elég trotty volt. - ezzel a lendülettel a pia felé bökök. - Nincs abból valami erősebb? - ránk férne, vagy legalábbis rám mindenképp. - Alec nincs itthon… ha őt keresnéd… - már rég feltűnt volna az emlegetett, de nyoma sincs, szóval a városban sem lelhető fel.. A szekrényben kutakodtam pár piás pohár után, hármat előszedtem és Primrose elé raktam őket. Töltsön csak.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Nem is tudom, hogy mire számítottam, de ennél azért valamennyire jobb fogadtatásra. Mi a franc történt itt, hogy ennyire lekonyul mindenki füle, vagy legalábbis Matt füle tuti, mert csak elég ránézni, mintha citromba harapott volna. Már csak az a kérdés, hogy mi miatt. Csak nem az a kisbarna miatt, akiről duruzsoltak a madarak, vagy csiripeltek. Ja, azt hiszem, hogy így mondják. Mindegy is, kár ezen agyalni, mert előbb vagy utóbb úgyis megtudom, amit akarok. Amikor viszont meghallom a megszólítást, akkor feljebb szalad a szemöldököm és játékosan meglököm őt. – Tudod ám ki a törpe! – pillantok rá játékos durcasággal, de hamarosan pizza landol előttem. Mosolyogva pillantok Michailra. – Köszi! – majd azzal a lendülettel lerakom a hátsó felemet is az egyik székre, hiszen ülve enni jobb és hamarosan bele is harapok, hiszen igazán csalogató már az illata is, persze előtte azért a piákat is leraktam az asztalra. - Mikor is lettünk mi rokonok? Lemaradtam volna valamiről bátyó? – kérdeztem vissza teljes mértékben lazán és továbbra is mosolyogva, majd jöhetett a következő falat. – Miért az jobb lett volna, ha azt mondom, hogy vénszomszédokat, akik néha jobban harapnak, mint egy morgós medve? – kérdeztem meg ártatlanul, de amúgy is ismernek már annyira, hogy tudják, engem se kell félteni a hülyeségben, ahogyan Alecet se. Bár tény, hogy ő ilyen téren rosszabb nálam. - Ha nem tetszik, akkor lefuthatsz a boltba. – rántottam meg a vállaimat, majd arra, hogy Alec nincs itt csak bólintottam, hiszen erre már én is rájöttem. – Mondj valami újat, amúgy meg titeket már nem is látogathatlak meg, ha ő nincs itt? – amikor pedig a poharak előttem landoltak, akkor csak felvontam a szemöldököm. – Tudomásom szerint nem vagyok csapos, másrészt meg férfiak dolga. – s azzal a lendülettel elé löktem mind az üveget és mind a poharakat, hogy továbbra is hódolhassak a pizza rabul ejtő erejének. - Csak nem citromba haraptál? Esetleg az a barna leányzó ejtett pofára? – kérdeztem meg csöppet se finomkodva, de most minek kerteljek? Nagyon is érdekel, hogy mi a francot művel Matt egy emberrel, ha meg őrző a lányka, akkor meg pláne. A tekintetemből meg könnyedén kiolvashatta, hogy nem fogom ezzel békén hagyni, így jobb, ha dalolni kezd.
Humora nem ér el, jelenleg nem vagyok a poénok mesterfokán, nem űzöm őket lassan másfél hónapja… Nem elég az, hogy Bogárszeműt beharapta valami idióta, még itt van Hel is… komolyan mondom, a világom felfordult teljesen. Ráadásul a falkától is rábasztam. Rohadjanak meg. De nem verem a mellem, hogy már csak azért is nekem van igazam… de! Nem tudok beletörődni a dolgokba! Nagyon nem megy az a dolog. Tényleg elgondolkodtam azon, hogy nem kellene több időt töltenem a társaságában. Elvégre amit akartam, azt mindenestül megkaptam. Felesleges köröket pedig teljesen értelmetlen lenne futkározni, pláne Ő miattuk… de a szeretteimért, barátaimért és testvéreimért bármit. Alec-el... háromszáz év volt a hátunk mögött, és mindketten egy és ugyanazon dolgot utáltuk a legjobban. A múltunkat. Azt, amit elkövettünk, vagy éppen hogy nem tettünk meg. Emberként sem voltam túl kíméletes, meglehetősen furcsa szokások tulajdonosává váltam, a manipuláció csak egy volt a sok közül. De rajta gyakoroltam a legszívesebben, és legalább tudta, hogy ebben – a múltkori kis "melyikünk volt a rosszabb?" jelenet után - nem sokat változtam. Keserű mosolyt csalt az arcomra. Tulajdonképpen majdhogynem megkönnyebbülten nyugtázom, hogy még az ilyen helyzetben is képes megtartani a – tagadhatatlanul szörnyű - humorérzékét, habár taktikailag aligha válhat az javára. Így hát kénytelen vagyok a szokásos gyakorlatiassággal tökön ragadni a problémákat… A pia marad, nem szambázom le a boltba, de visszakerül elém pohár és pia egyaránt. Sóhajtva pillantok rá… Ezt akartam elkerülni, imádtam a szabadságomat, szabadon utazni és hogy nem kötöttem magamat semmihez. A nőre pillantok. A tekintetét ismerem. Ismert. Alec által... Tudja, hogy nem fogom elmondani az érzéseimet. Bár néha talán megkérdőjelezhető, hogy vannak olyanjaim. Megváltoztam. Az emberek változnak. Tehát talán nem szükséges elmondanom a következtetésemet, látszik magától is. Barna hajú… kire gondolhat… csak nem… Ő rá? Akit betervezek harapni… csak térjen vissza a családjához és utána megkapja az áldásomat. - Óh, kérlek. Mióta érdekelnek téged a kapcsolataim? - billent oldalra a fejem, majd ismét megkerestem vele a szemkontaktust, és egy kis sóhajt követően közelebb hajoltam hozzá. Feszült idegállapotomnak köszönhetően így is gyakrabban vagyok türelmetlen, s ez nem helyénvaló. Nálam nem, aki nagy célokra hivatott ideérkezni. Nem engedhetek meg egy olyasfajta luxust magamnak, hogy feszült legyek. Bár Helena és Bogárszemű miatt nem ártana összekapnom magam. - Számtalan dolgot élvezek, amiket sosem fogok tudni megmagyarázni. - sóhajtottam fel. Őszintén, ha én vele kapcsolatban fantáziálok, annak egészen más... öhm... töltete van. - Hagyjuk a gyerekes nótákat! Ha egyszer valakit szerettél, sosem lesz sem az ellenséged, sem a barátod. Mindig az lesz, akit szerettél. Sosem érezhetsz kevesebbet. - forgattam meg a szemem, és ezúttal rajtam volt a sor, hogy gúnyolódjak. Igen, én is hallottam pár sztorit a falkás haverjáról... de nem dörgöltem a képe alá. Ő dolga. Nem érdekelt, mi mindent tud kiszedni másokból, mi mindent tud meg rólam, vagy mennyi mindent képes mások által megtudni rólam és Helenáról. Tudom, mit akar hallani. Tudom, mit kellene felelnem. Nem akarok folyton másokkal szemben harcolni, és nem is akarok önmagam helyett másokat hibáztatni. Éppen eleget vétkeztem mindahhoz, hogy a bűneim súlyát el ne feledhessem sohasem. S mind ezáltal, nos azt is jól tudom, hogy nem forgathatom már vissza az időkerekét, ahogy magát a szavaimat sem másíthatom meg. Érzem egészen mélyen a lelkemben, hogy minden tettem elnyomó áradatként taszít a mélység felé, s hogy a sötétség helyét lassan az összeomlás ígérete váltja fel. Talán túl sokat akartam, s túl keveset kaphattam meg, hisz maga az életem, nos nem lehet megváltás, ahogy boldog befejezés sem adódhat nekem. A bűneim pecsétként forradnak rá a lelkemre, s mint valamely kínzó pokol, nos oly mértékben kárhoztatnak el. - Be fogom őt harapni, Primrose. - annyi mindent elrontottam már, hogy nyomon sem tudom szinte követni, s tán épp ezért is tervezek, avagy óhajtok lelépni. Nem akarom még jobban feszegetni a határt, s nem akarok én lenni a szemét, csak mert olyanokat mondok, s teszek, amelyek nem tetszenek nekik. A Falkának. Túlléptem bőven azt a keretet, amely megengedett volt, s ezáltal épp úgy elvágtam náluk is az esélyem, mint mindenki másnál, akit valaha is megközelítettem. A sorsom maga a kárhozat, és ebből már végleg nincs kiút. - Amúgy… mi a jöveteled oka? Valami baj van? - érdeklődöm kissé aggódva és leülök mellé, jelenleg nem érdekel, hogy a Főgépről épp valami harc és robbantások szűrődnek felénk… egy új játék került az étlapomra… de valami más jobban érdekel… de azt csak a Falka területén találom meg. Ahonnan kitiltottak. Bár sose voltam az engedelmesség mintaképe.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Ha nem érezném az energiáit, akkor is leírna róla, hogy nem a legjobbkor toppantam be, de igazából nem érdekel. Pasiból van, az agyvizük mindig gyorsabban fel forr, mint esetleg az eszüket használnák. Hiába volt idősebb nem féltem tőle. Eleve nem csak mi ketten voltunk itthon, illetve nem bántana komolyabban sose, hiszen vélhetően ha nem is tőlem, de Alectól nem köszönné meg, amit csinált. Nem szokásom mások mögé rejtőzni, ahogyan azt is tudom, hogy eléggé fura szerzet vagyok, s míg más hátraarcot csinált volna, addig én pont, hogy nem. Nagyon is maradni akartam és megtudni ennek az örömteli érzéseknek az okát, amik csak úgy áradtak belőle. Szerintem még a citrom se annyira savanyú, mint jelenleg ő volt. - Ki mondta, hogy a kapcsolataid érdekelnek? Sokkal inkább az, hogy kinek köszönhetően haraptál ennyire fűbe. Mármint bocs, de szerintem ha mások is éreznék az energiáidat, akkor még a postás se jönne a ház közelébe. – rántottam meg a vállaimat könnyedén, hiszen tényleg ez volt az igazság. Szerintem már az is meglepő, hogy a kölyke képes elviselni ilyen állapotban Matt-et. A pillantásom is találkozik a harmadikféllel, mire csak egyetértő pillantást kapok, nekem pedig tündéri mosoly szökik arcomra és úgy nézek a hímre, arra, akit éppen vesézni akarok. Mármint nem úgy, de tudni a dolgairól, hiszen hallottam egy-két dolgot. S néha jól jön egy barát, aki nem fél megmondani azt, amit gondol. Én pedig eléggé ilyen személy voltam. Ha már Alec nincs, akkor itt vagyok én. - Mesélj, hátha találok valami frappáns magyarázatokat rá. – csöppet se gondoltam komolyan, mert semmi kedvem, hogy beavasson a fantáziájába, főleg nem a piszkosabb részleteibe. Már csak az kellene, mert ennyire azért nem vagyunk jóban, vagy abban az esetben talán egyedül fogom elfogyasztani a piát, hiszen ahhoz kell valami erősítő is. – Csak nem kémkedtél utánam? Ennyire féltenéd a popómat, hogy meg akarsz óvni? – kérdeztem tőle ironikusan, hiszen pontosan tudtam, hogy Liamra gondolhat. Ki másra? Ő tért vissza hirtelen az éltembe, de ez eléggé érdekes, hiszen nem gondoltam volna azt, hogy ennyire tudni akarna a dolgaimról. Hmm, hirtelen lehet, hogy valami fura vetélkedőbe keveredtem, aminek az a címe, hogy „Ki tud többet a másik magánéletéről? ” Ja, már csak az kellene. Sose volt szokásom totálisan kiteregetni a kis magánszférámat. Könnyedén jutok el az utolsó falatokig, hiszen hirtelen beáll a csend, de úgy érzem, hogy ez inkább csak valaminek az előszele, s már majdnem az utolsó falatot kapnám be, amikor is megszólal és totálisan lefagyok. A szemeim elkerekednek, s úgy pillantok rá, mint aki azt akarja megállapítani, hogy elmentek e otthonról a mellette helyet foglaló farkasnak. - Mi az, hogy be fogod harapni?! Egyáltalán kikérted a véleményét? S mégis milyen jövőt tudsz ajánlani neki, Matt? Fontos számodra, igaz?! – kérdeztem meg minden habozás nélkül, majd mielőtt még bármit mondhatott volna, simán leintettem és úgy néztem rá, hogy szerintem attól a legtöbb egyszerű ember inkább menekülésre fogta volna. – Nem tehetsz vele olyat, amit nem akar! Azt akarod, hogy utáljon téged érte? El akarod szakítani a családjától az önzőségednek köszönhetően?! – mondtam neki még mindig csöppet se békésen, majd vettem egy mély levegőt és kifújtam lassan, hogy kicsit higgadtabb hangnemre váltsak. – Mielőtt megteszed, azelőtt talán össze kellene kapnod magad, vagy megtalálni a tökeidet! Szerinted nem tudok arról, hogy összerúgtad a port a falkával?! A családja ott van, s ha fontos számodra, akkor teszel azért, hogy magad mellett tud, ahogyan egy normális férfi tenné, akár emberként, vagy őrzőként, vagy farkasként, de hagyod őt dönteni! S elfogadod, bármennyire is fájjon... - fogalmam nem volt arról, hogy az őrzőség szóba jöhetne e a kiscsajnál, hiszen annyira semminek nem szimatoltam utána, de miért is hagynám ki a felsorolásból? Mi van akkor, ha azon kívül is van benne valami különleges, hogy ennek a hímnek az eszét elvette. – Mutasd meg azt, hogy méltó vagy hozzá, s fontold meg azt, hogy át teleportálod magad a másik városba, a falkatagjaként, ha adnak neked még esélyt! Vagy pedig felejtsd el őt, hiszen azt is mondani szokták, hogy akik fontosak számunkra, azokért áldozatokat is meghozunk, nemde? Ha te pedig nem tudsz áldozatot hozni, akkor talán annyira nem is fontos számodra... – kérdeztem tőle kíváncsian, s idegesen túrtam a hajamba, mert alig akartam elhinni azt, amit hallottam. Ekkor viszont már én nyitottam ki az üveget, ha nem tette volna meg eddig, még a poharak se érdekeltek, hanem egyszerűen csak meghúztam. Erre azért nem számítottam. - Csak akkor jöhetek, ha baj van? – kérdeztem meg a hímtől, majd megráztam a fejem. – Hamarosan itt hagyom a várost, ahogyan mondtam, ha valaki igazán fontos számunkra, s velük akarunk lenni, akkor képesek vagyunk áldozatokat hozni. – s ebből rájöhetett arra, hogy én menni fogok a falkához, mert Liam fontos számomra és mellette szeretnék lenni. Milyen lesz? Fogalmam sincs, de annyira vészes nem lehet, ha közben a szívünk számára fontos személy közelében lehetünk. – Matt, sose láttam azt, hogy egy nő ennyire megnyert volna téged, mert vélhetően nem ok nélkül akarod beharapni, de mielőtt megteszed, talán a saját démonaidat kellene legyőznöd és megmutatni azt, hogy tudsz felelősséget vállalni, ahogyan talán azt is be kellene vallanod, hogy nem a kölyködnek akarod, hanem sokkal inkább csak magad mellett szeretnéd tudni, vagy tévednék? – pillantottam rá kíváncsian és kicsit talán aggódva, hiszen reménykedtem abban, hogy annyira még ő se lehet makacs, hogy ezt ne lássa be. Bár pasiból van, így ki tudja… - Gyere velem...
További lehetőségek? Igazából ezernyi ok meg volt adva magyarázatul, de azokhoz túl nagy volt büszkeségem, hogy megalázkodva beleszőjem őket egy komoly párbeszédbe. Az őszinteség az egyedüli mentsváram, hogy 3 percnél több időt adjak arra, hogy valami hihető indokkal álljon elémbe. Levegőt vennem már nem volt olyan ütemes mint az előzőkben... valljuk be, ténylegesen meglepett a váratlan feltűnésével és faggatózásával. Egy pillanatra magam elé meredtem, majd lassan végül felemeltem a tekintetem a jellegzetes zöld szemeibe. - Bizonyára meg tudod magad védeni… ha meg nem… van pár hím a hátad mögött. - gondoltam itt legfőképp Alec-re és magamra. Ha baj van, akkor mindig ott vagyunk a másiknak. Nem akartam szembesülni az elhangzott szavakkal. Valósággal a hátam ékelve, fejezi ki, hogy ezenfelül még neki akadna mondanivalója. Dühösnek dühös voltam, de gyilkos érzéseket nem tápláltam iránta. Habár, ha még egy lépcsőfokkal tovább szándékozik gyarapítani mindezt, akkor előbb-utóbb így fogok érezni. Már készültem bekapcsolódni a párbeszédbe, a kezdő betűket befogadva, már kezdtem én is szóra nyitni a számat. De továbbra is némán ültem mellette és az üres tányért figyeltem. Szaporán eresztettem ki a levegőt tüdőmből. Minket Aleccel erőszakkal haraptak be, semmi döntési jogunk nem volt 300 évvel ezelőtt. Az egy dolog, hogy Mich-et beharaptam, neki se adtam meg a választási lehetőséget, hiszen a halál szélén táncolt… ere meg jön nekem ezzel a slampos szöveggel?! Ezt most tényleg komolyan gondolja? A tanulságos előadás alatt, frusztráló, ugyan már gyűlölő érzéseimet egy pöccintéssel tetőzi előttem. Egy hajszál választ már el attól, hogy megtegyem... csak egy vékony cérna, amit csak férfias előzékenységem tart vissza, női mi voltja miatt. Megmondja, mit is kellene valójában csináljak... ne ez az egy dolog amivel igazán a gyilkos karmaiba lehet engem kergetni... Ökölbe szorul a kezem, a feszülten felbolygatott, személyes közelséget sértő helyzetben. Még hogy csatlakozzak hozzá? Ezt nem gondolhatja komolyan! Az asztalra vágtam ököllel. - Mit tudsz!? Mit tudsz te rólam!? Ne mond ezt nekem! Elvágtam magam mindentől, és elhajítottam mindent. Minden út.. a feladáshoz vezetne Primrose?? - mert feladja a kóborlását, hogy együtt legyen valaki falkással… eszem szívét. Nem az a fajta ember vagyok, aki felad valamit félúton. Nem olyasvalaki vagyok, aki feladja a jövőjét. Főleg egy kis csaj miatt tennék meg ilyesmit? Marhaság... - Én ilyen vagyok Primrose!! Semmi erőm, de mindent akarok. Tudatlan vagyok, de csak álmodozok. A nagyzoláson kívül nem értek máshoz, és úgy állítom be magam, mint egy nagyágyú, holott képtelen vagyok bármire! - vágtam hozzá, ismét olyan felbőszült hangnemben a szavakat, mint az előzőkben. Elismerem, túlzottan bunkóra fogtam a dialógusomat. De ilyen az adrenalin túltengése a fejben, ami gyakorta okoz átgondolatlan helyzeteket. Nem hagytam szóhoz jutni... Magától értetődően, nekem sem volt kitűzött célom ilyen modortalan oldalról megközelítenem ezt a beszélgetésünket. Csak na... az adrenalin! Meg lehet érteni, nem? Az elmúlt hat évben, azon kívül, hogy boltba jártam és a gépet nyomtam…meg olykor falka területen jártam, semmit se tettem. Az égadta világon, semmit! - Sosem tettem semmit, mégis úgy tudok panaszkodni, mint egy profi. Üres vagyok, nincs bennem semmi sem! Tudom ezt! Igen! Teljesen nyilvánvaló. Hihetetlen hogy szégyenkezés nélkül tudok így élni. igaz? Pedig élvezem. - vágtam hozzá közönséges hangsúllyal a szavaimat, újból és - újból nagyobb dózist adva neki a gerjesztett haragomból. Szétvet az ideg, nem bírok kompromisszumot kötni a kimért válaszadás és az agyam romboló adrenalin csapása alatt. Nem tudok megfelelően megnyugodni, helyesen értékelni és érvelni. - Van bármi elképzelésed arról, mit csináltam!? Nem csináltam semmit. Sosem tettem egyetlen dolgot sem. Megvolt rá az időm, a szabadságom! Képes lettem volna megtenni bármit, de sosem tettem. És ez az eredménye! - álltam fel, hátra lökve a székemet, széttárva a karomat. - Ami most vagyok az az eredménye annak. Az erőtlenségem, a hozzá nem értésem, ez mind a rohadt személyiségem melléktermékei. Az akarás után való vágy, amikor sosem csináltam semmit, teljesen túlmegy az arrogancia határain. Pedig alkalmazkodni, és eltűrni nem olyan kétségbeejtő erőfeszítés. Tipikusan, ez az én jellememre nem vall. Helyette önzőségem hajtása a cél, és hogy minél több hasznot húzzak az emberek önzetlen segítségéből. Ez vagyok én, egy önimádó, haszonleső mihaszna! Gondoljon bármit is, de itt már nem csak szöges ellentétekről, feltevésekről van szó, hanem lélekbe maró hibákról, sérelmekről és fájdalmakról, amik ellen semmit sem lehet tenni!
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
- Tudom jól, hogy számíthatok rátok, ha nagy lenne a gond, de ahhoz életben is kellene maradnotok, nem? – kérdeztem meg habozás nélkül, hiszen jogos volt a kérdésem. Olyan dolgot tettek, ami miatt akár a fejüket is vehették volna, vagy akár még mindig vehetik. Nem is értem, hogy hol hagyták Aleccal az eszüket. Sokszor nem gondolkoztak, mielőtt cselekedtek volna, de ennek ellenére is fontosak voltak számomra. Persze, Alec közelebb állt hozzám, mint Matt, de ő is a csapathoz tartozott és a csapat kicsit olyan volt talán, mint egy család és a család vigyázz egymásra. S ha már ők nem használják az eszüket, akkor majd én megteszem helyettük is. Komolyan a pasikkal csak a gond van… A következő percekben pedig könnyedén ragad magával a hév, s valahogy még az se érdekel, hogy egyre inkább felhúzom esetleg őt. Nem tudok megálljt parancsolni. Ez eléggé nagy hibám, hogy amit gondolok és érzek, azt sok esetben kapásból kimondom. Nem mindig célszerű, de most valahogy nem érdekelt. Mintha csak tükröt akartam volna állítani neki. Egy olyan tükröt, ami elől már nem menekülhet el, mert itt az ideje végre összekapnia magát. Nem bujkálhat örökre, nem hazudhat saját magának se, s ha ehhez az kell, hogy én legyek a gonosz némber, hát akkor tessék… könnyedén megkapja tőlem. Nem ismerem a lányt, de ha odaköltözöm, akkor talán megfogom. Kíváncsi vagyok, hogy ki lehet ő, hogy ennyire befészkelte magát ennek a hímnek a fejébe. Kár lenne tagadni. Nőből vagyok és látom rajta, hogy hiába gondolja azt, hogy semmit se jelent számára, mert nagyon is fontos. Van szimatom az ilyenhez. Látom azt, ahogyan ökölbe szorul a keze, de még se állok le, csak mondom és mondom, pedig lehet, hogy még a fal is többet fel fog belőle, mint Ő. Lehet, hogy bunkó gondolat, de hát a pasik sok esetben sokkal makacsabbak, mint egy nő. Amikor viszont asztalon landol az ökle, akkor egy pillanatra összerezdülök és megrázom a fejemet olyan módon, hogy: „Normális vagy?”. Komolyan, mit kell itt csapkodni?! Bár inkább az asztal, mint esetleg én. Aztán pedig el is fogynak a szavaim és kíváncsian fürkészem őt. - Nem ezt tetted egykoron is? Aki kóbor, az mindent felad… Talán itt az ideje annak, hogy ne adjunk fel mindent, nem gondolod? – kérdeztem vissza szemrebbenés nélkül, hiszen mindennek van előnye és hátránya, de talán igaz a mondás, hogy áldozatok nélkül nem történhetnek velünk jó dolgok se. Már éppen megszólalnék, miután olyan gyönyörűen kezdett áradozni magáról, hogy komolyan merre vannak a tökei? Esetleg zsebkendőt is kér mellé, mielőtt még a könnyei is hullani kezdenének amiatt, hogy ő mennyire egy senki? Nem volt sose egy senki, de fura volt hallani azt, hogy nem tartja túl soknak magát, de mielőtt bármit is mondhattam volna ismét megszólalt. A szemöldököm kicsit feljebb szalad, de nem mozdultam meg, csak figyeltem őt, majd pedig idővel töltöttem magamnak egy kis italt, hogy utána lehúzzam. Hmm, nem is sejtettem, hogy hamarosan már lélekbúvárosat fogunk játszani, s azt ecseteljük, hogy ki mennyire szar alak és mennyire egy senki. - Befejezted? Esetleg zsebkendőt kérsz, vagy buksi simít? – kérdeztem meg angyali bűbájjal és mosollyal, majd barna tincseimbe túrtam. – Tudod, most legszívesebben egy tockost adnék neked, vagy csak bemosnék, hogy attól hátha visszarázódna minden a helyére és előkerülne az eszed. – a hangom még mindig higgadtan csendül, de nem eresztem el a pillantásommal. Még szerencse, hogy már sokkal higgadtabb teremtés vagyok, mint előtte volna. - Másrészt meg ha ennyire szar alaknak tartod magad, akkor miért nem teszel az ellen, hogy már csak ne egy idióta legyél, hanem végre tegyél valami „jót” is? Olyat, ami nem csak látszat? – kérdeztem meg kíváncsian. – Lehet, hogy titeket erőszakkal haraptak be, de vélhetően eleinte te se voltál hálás, így ő miért lenne az? Tudod, talán tényleg ideje lenne, ha a töködet a helyén hordanád és végre kihúznád a fejedet a homokból. – mondhattam volna azt is, hogy a seggéből, de hát azért mégis igyekeztem valamennyire udvariasabban fogalmazni, ami néha sikerült, néha nem. – Tegyél azért, hogy légy valaki Matt. Mit akarsz? Örökké rejtőzni? Hagyni azt, hogy aki valami miatt fontossá vált neked, az kicsússzon a kezeid közül? Tudod, jó ideje ismerlek titeket, de sose láttam azt, hogy bármelyik nőstény, vagy nő felkeltette volna az érdeklődésedet, de ő megtette. Talán okkal! Talán csak az élet végre úgy gondolta, hogy ad neked esélyt, hogy megváltozz és ne csak álmodozz arról, hogy milyen lehetnél, hanem tégy érte. – a szavaimat totálisan komolyan gondoltam, majd egy aprót sóhajtottam. – Bátorság is kell hozzá, meg az, hogy végre tényleg azt lásd a tükörben, ami vagy. Nem vagy akkor csődtömeg, mint amilyennek megpróbáltad lefesteni magad, de talán neked könnyebb ezt hinni, s emiatt elszalasztani a lehetőségeket, de ne feledd, egyetlen egy lehetőség se fog visszaköszönni később! Mi lehet a legrosszabb, ami történik? Boldog lehetsz egy kisebb áldozat árán? Ez tényleg iszonyat szörnyen hangzik. – emeltem rá a zöldes íriszeimet, miközben azért az ironia is megtalálható volt a szavaimban, főleg az utolsó mondatomnál. Nem érdekelt az se, hogy mennyire tetszettek a szavaim. Ismert már annyira, hogy tudja kimondom azt, amit gondolok, akár tetszik, akár nem a másik félnek. - Tényleg képes lennél másnak az oldalán látni őt? - kíváncsiság könnyedén csillant meg az íriszeimben.
Zsigerből jönne, hogy ellenkezve fellépjek kijelentésével kapcsolatban. Pusztán csak annyi gátol meg benne, hogy bármilyen igazságtalanul hangzik is, de származik igazság a szavaiban. Nem éppen a vendégszerető, könnyen nyílt személyiségű formámról vagyok elhíresült. Pontosan én sem tudom, védekező vagy támadó célból húzom fel ezt a formámat. Szerintem inkább a semleges pozíciót erősítem. De hiszen, valamennyire érhető is ezen cselekvésem. Lehet gyerekes, másokat hibáztatni a magunk által elkövetett hibánkért. Bármilyen ellenszenves, és viszketeg az idegeimre menése... a fenébe is, de igaza van! De ugyan milyen tulajdonságbeli változást várna tőlem, amitől rokonszenvesebb lehetnék a szemében? Akkor az egész lényemet át kéne formáznia ahhoz... az pedig még önzőbb dolog volna részéről! Nem gondolom, hogy ez az egyetlen ésszerű megoldása az ügyben. Az, hogy szembesít a hibáimmal, még nem kelt bennem annyi tettvágyat, hogy tegyek is ellene valamit. Hiszen tudva tudom, hogy hiába tennék ellene, mert ez egy emberi tulajdonság, amit nem lehet hipp-hopp kiűzni a testemből. Minden figyelmemet ráterelem, várva a helyes reflektálását. Az érzelmek hátráltatnak bennünket és össze is zavarnak, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden érzés kegyetlen és meg kell fosztanunk önmagunkat tőlük… valóban így lenne? Egyszerűen csak annyit jelent, hogy mély levegőt kell vennünk, mielőtt cselekszünk, hogy végiggondoljuk a tetteink következményeit és egy kicsit a józan eszünkkel végiggondoljuk, hogy megéri-e? - Nem akarom elveszíteni se Bogárszeműt(Ryllis), se Helenát, Primrose… - most végre, minden figyelmemmel őt igézem, s értelmet nyer bennem, az az elképesztően nagy erejű fölénye, amivel az előbbiekben letepert. Mert igaza van… elveszíteni valakit nagyon fájdalmas dolog… de visszakapni és megtartani? Az egészen más érzés. - Tényleg mész? - a falkához, a hímhez, Fairbanksbe… még mindig nem tudom elhinni komolyan mondom. Képes egy szép szóra igent mondani… talán ez a helyes valóban. Hogy Helena közelébe lehessek és megóvjam őt, hogy Ryllis mellett maradhassak… amit Cooper is mondott. - Vagy csatlakozol a falkához, vagy nem láthatod többet… - ötlenek fel belőlem Cooper szavai, mikor még az ügyet boncolgattuk, láthatom- e a Bogárszeműmet… A hajamba túrok és a nőstényre nézek. - Neked megéri? Boldog leszel? - mert ha igen, akkor tutira helyesen döntött.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Igazából az se nagyon hatott volna meg, ha megpróbált volna leállítani. Szerintem eleve egy nő bagolylesőjét nehéz ilyenkor befogni, ha ennyire belendül, az pedig, hogy a szavaim mennyire zavarták őt… Nos, maradjunk abban, hogy ebben a helyzetben pont nem érdekelt. Lehetne szívtelennek nevezni, de aki ismer, az pontosan tudja, hogy van szívem, nem is kicsi és néha pont ez okozza a bajt. Igazából most csak nem láttam értelmét annak, hogy simogassam őt a szavaimmal, hiszen ennyi erővel egy pofont is adhattam volna a falnak. Kivételesen inkább voltam kíméletlen, mint kegyes, hogy hátha attól kicsit észhez tér. Legalábbis nagyon reménykedtem benne, mert ha nem, akkor nem tudom mit fogok csinálni. Ohh, néha pont úgy lehetne hatni, ha pont azt akarjuk bántani, ami a legdrágább számukra… Hmm, s egy aprót a szobája irányába pillantottam, hiszen pontosan tudtam, hogy a gépei mennyire drágák. Igazából akkor annyira kegyetlen nem is voltam, inkább csak őszinte. Abban pedig reménykedtem, hogy nem érti félre a mondanivalómat. Nem arra akartam célozni, hogy teljesen változzon meg, inkább csak arra, hogy ideje megtalálnia a tökeit és összekapnia magát. S kisebb fajta áldozatot hoznia, de nem kellene teljesen feladnia azt aki, mert tudom jól, hogy benne is lappang felelősség tudat, mert ha nem így lenne és tényleg ennyire be akarja harapni azt a lányt, akkor már megtette volna minden kérdezés nélkül, de bármennyire is szívtelennek akarja mutatni magát, nem az. Sóhajtok egyet és úgy várok a reakciójára. Ha üvölt, akkor üvöltsön, ha csapkodni akar, akkor még az asztal áll. Bár a kölyke a nagy beszélgetés közepette inkább elhúzta a csíkot. Mondjuk meg tudom érteni és kicsit talán sajnáltam is. - Akkor miért nem teszel azért, hogy ne veszítsd el őket? – kérdeztem meg kicsit érthetetlenül, mert nem lenne nehéz dolga. Csak annyi, hogy megmutassa nem annyira szar alak, mint amilyen ő hiszi magát, vagy mások gondolják. - Úgy néz ki igen, ha csak az égiek nem szólnak bele. – mondtam komolyan, mert ha semmi olyan nem fog történni, akkor valószínűleg tényleg megyek. Mi értelme maradni? A teremtőm megint elszublimált, így igazából abban a házban élni maga szenvedés, minden nap látni az üres hangpostát, az üres e-mail fiókot szinte kicseszettül szar. Boldog szeretnék lenni és Liam mellett az vagyok, persze még a Teremtőjének a nézőpontját is tudni kell, mert addig nem fogok menni. Mert mi van akkor, ha eltiltja tőlem?! Nem akarok erre gondolni, de sajnos tudom, hogy akár megteheti ezt is… - Szóval felajánlották, hogy csatlakozhatsz? – kérdeztem meg, amikor elhagyta az a mondat a száját. A következő kérdésére csak széttártam a karjaimat. - Előre senki se tudhatja, hogy boldog lesz végig, de most úgy érzem, hogy megéri, s van egy olyan sejtésem, hogy neked is megérné. Két személy miatt is, azért, hogy azokkal lehess, akik fontosak számodra. – pillantok rá barátságosan, majd felé kínálom az üveget, hogy hátha akar már ő is inni végre. – Senki se tudta azt, hogy kóborként boldogok leszünk-e, vagy mit hoz a másnap. Vélhetően ez a falkasággal is így van, de néha megéri kockáztatni, nem? – kérdőn fürkésztem őt. – Ott leszek, így egy idiótát még biztosan ismernél a másik két lányon kívül, de ők is ott lennének, így viszont Helenát nem láthatod, ahogyan talán a másikat se… Tényleg ezt akarod? Többé nem látni egyiket se, nem elveszni abban, amit itt ébresztett egyikük benned. – s azzal a lendülettel kicsit megböktem a szívénél a mellkasát.
Nem bántanám a nőstényt, úgy igazából tényleg nem… nem ártott sose, szóval ha ez nem változik, akkor béke honol a továbbiakban. Amúgy se szoktam fejjel a falnak rohanni, ezek a mostaniak kivételes esetek (haha, jó poén) voltak… a magam kárára. Hogy miért nem teszek? Hát… erre rengeteg okom és válaszom lenne, de egyik se hirdetné az igazságot. Mindkét nőt akarom és vágyom rájuk egyszerre. Noha nem úgy, mint hinnétek, ti kis perverzek. Védeni akarom őket, hisz fiatalok még… Bogárszeműt még évekkel ezelőtt ismertem meg és nem akarom a semmibe söpörni mindezt… Helena meg? Az esetlensége fogott meg… mert még meg van benne minden emberi…. amit védeni akarok. Védeni…. ez az egy szó visszhangot ver elmém falába és nem hagy nyugtot. Prim meg hamar eldöntötte a csatlakozási mizériát egy hím miatt… mert szeretik egymást és ez miatt képes erre a lépésre. Valamit valamiért elven nyugszik mindez, értem én, csak olyan csalfa ez az egész. Kérdésére csak a tarkóm vakartam meg, hiszen jah… felajánlották, elég érdekes módja volt annak is. Egy kis fenyegetés… nem mehetek a területre, mert levadásznak, szóval igen… zajlik az élet. Az üveget elveszem és meghúzom rendesen, majd kettőnk közé helyezem… Ja… fontosak számomra és dobjak el mindent azért, amit eddig felépítettem magam köré, csatlakozzak… hogy velük legyek. Elmosolyodom és úgy nézek a nőre, ráadásul félre is billentem a fejem. - Még egy idiótát… - túrok a hajamba ezen felszólalása után, hátra dőlök a széken és eleresztem magam, amolyan szétesett pozitúrát választva ezáltal. Sőt… a plafonon kispéciztem magamnak egy pontot, amit percekig csak bámultam és hallgattam a magyarázatát, csak akkor pillantottam rá újra, amikor rám bökött. Újra a pillantásába vesztem el és átgondoltam szavait. Jótékony hatást gyakoroltak rám szavai. Látni akarom őket. Ez az egy forgott bennem, de ott volt a tőrként belém csapódó nagy kés is…. A csatlakozás és a valamit valamiért elv. Van még pár lerendezni való ügyem, de… - Hamarosan, Primrose. Hamarosan.
// Köszönöm a játékot húgi. Hamarosan találkozunk. //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Fogalmam sem volt arról, hogy mit érek el a szavaimmal, de ha legalább egy kisebb bogarat sikerül elültetnem a fejében, vagy legalábbis sikerül elgondolkoznia azon, amiről szó van, akkor is azt hiszem már fél sikerrel jártam. Komolyan, aki azt állítja, hogy a nőkkel nehéz, akkor szerintem ő meg se próbált igazából beszélni egyetlen egy férfival se, vagy csak felszínesen, de hát annak meg mi értelme?! Persze, én is lehettem volna olyan, aki megsimogatja a fejét Matt-nek, hogy nagyon okos és ügyes voltál, de többször ne tegyél ilyet, de hát annak semmi értelme se lett volna. Legalábbis lehet, hogy néha kegyetlennek tűnök amiatt, mert ki mondom azt, amit gondolok, de hát az élet se habos-babos torta, akkor nekem miért is kellene annak lennem? Meg amúgy is sok esetben a kegyetlenebb szavakkal, meg az őszinteséggel sokszor több mindenre mehetünk, mint amúgy mennénk, de tényleg. Biztos voltam abban, hogy mind a két leányzó fontos számára, ahogyan abban is, hogy másképpen. A szívének a ritmusa, vagy éppen csak arcának rezdülései ilyen téren számomra elárulták őt, de ha nem akar róluk beszélni, akkor minek faggassam őt tovább? Semmi értelme nem lenne, megtettem, amennyire megtehettem, hogy nehogy véletlen elpattanjon nála a cérna és esetleg a ház valamelyik tárgya bánja, vagy éppen én. Bár kicsi esélyt láttam arra, hogy ténylegesen nekem esne, annyira még ő se hülyült meg, hiszen vélhetően abból csak még nagyobb botrány lenne, mint ami eddig talán kibontakozott a hülye és idióta tettük miatt. Komolyan igaz lehet az, hogy a férfiak máshol hordják az eszüket, vagy csak néha vándorútra engedik azt. Mintha nem lenne amúgy se veszélyes kóborként abban a városban lenni, de egy olyan tett után. Komolyan elment a maradék csöppnyi eszük is… Ha pedig nem akar bajt hozni arra a két lányra és látni akarja őket, akkor amúgy se lesz sok választása, mint esetleg csatlakozni, ha egyáltalán még megengedik neki és nem egyből eszik meg. - Mond, hogy nem igaz… - pillantok rá mosolyogva, hiszen tudom, hogy az esetek többségében nem vagyok százas, így azt hiszem nem meglepő a fogalmazásmódom se, de végül csak megrántom a vállaimat, hogy nekem mindegy. Ha még volt pizza, akkor elvettem még egy szeletet, hiszen éhes voltam. Főleg, ha még az illata is terjengett ott. - Csak nehogy aztán kifuss az időből, hiszen a percek csak telnek, s néha az elvesztegetett percek is értékesek tudnak lenni. – mondtam komolyan, de nekem aztán mindegy. Ha nem elég bátor hozzá, akkor már az én lelkemen nem fog száradni. Én megpróbáltam, amit meglehetett az egyik csökönyösnél… A másiknak meg színét se láttam már ezer éve…
Kezdőlap
//
