Elnémulok, és már majdnem vállat rántanék, hogy hát ez van, akkor még sem vagyok se annyira jó, és igazából nincs a felszín mögöt nálam semmilyen tartalom. Egy romlott belső van, pontosabban egy tök üres. magamat kellett szocializálni, és a hiányosságok azok megvannak. A kereteket éppen azért nem veszem figyelembe, mert túl megalkuvó és alkalmazkodó vagyok és a támadással védekezem. De hogy bennem lenne tartalom…. Nincs. Ami viszont jobban böki a csőröm. -Valami nem stimm, ha rá sem kérdez és még csak nem is próbálja menteni a helyzetet. Érdekesen diplomatikus. – elismerés csillan a szemeimben. Nem tudom eldönteni, hogy dühít az, hogy nem kérdez rá, buzi vagyok-e vagy transgender. Neki ezek szerint ez nem fontos és én ezért kötöszködni nem fogok. Mert nagyon értékelem azt, hogy nem kérdezett erre rá és mert nagyon hiányzott mindez, még sosem tapasztaltam. Na jó, igen, amikor megvizsgáltak, hogy zakkant vagyok-e. De az a csaj nem volt százas. -Részemről is a lezáró aktus volt. – vigyorodom el. -Felvéve! – mondom kicsit hangosabban. Mosolygok. – Ezek szerint a nyalás nem fér a szótárába. – kuncogok. – Tudom, tegeződünk. Felsóhajtok és rátekintek. -Két véglet van. Az sem jó, ha túl durvák vagyunk és az sem jó, ha úgy táncoljuk körbe a lényeget, hogy az eredménye egy nagy rakás semmi. Eredménytelen. Mint például a körömlakk kérdése és ami elég nyilvánvalóan mögötte van. – lengetem meg megint az ujjaim, utalva ezzel az előbbi finom semmire, amiből a semmi lett. Fricska és burkolt szemétség. De én ilyen vagyok, viszont mivel Elle nagyon rendes hozzám, ezért nem rohanom le. Ezzel tartom tiszteletben, hogy rendes hozzám. És fel sem fogom, burkoltan mire célzott Elle. -Honnan biztos ennyire benne? Beszélt valamelyikőjükkel? Pontosabban: beszéltél olyannal, akit ismertél is? – utalva ezzel arra, hogy lehet, azt mondta a kérdezett, amit akkor mondani kellett. -Köszönöm. - zavaromat egy mozdulattal elhessentette ezzel, így csak bólintok, mosolyogva. A következőre már elvörösödve nevetek egyet. -Értem. Csak megrándul kicsit a szám, a mosolyban, de nem megyek bele. Szánalmas és érzelmileg infantilis kezdek lenni. Erősnek kell lennem. Így is szar az életem és inkább bemutatok a középsőmmel, mint hogy bárki sírni lásson vagy gyengének. Sírni igazából már nem is tudok. -Ez így van. – nem merek rákérdezni a hugára, még nem érzem azt, hogy ezt most meg kéne tennem. Pontosan tudom, hogy azért nem, mert én sem akarok erről most beszélni. -Szintén fairbanksi. Ritkán járok múzeumba. Untatnak. – sznobizmus. Vagyis nem az. Idegennek érzem magam itt. -A csontok nagy része műanyagból van. – bökök ki. – Nem hülyék ők sem, hogy a valódit pakolják ki. – örülök a témaváltásnak. – Nekem inkább az nem tetszik, hogy tulajdonképpen hullák vannak oda kirakva. Kiváncsi vagyok, ha a tárlatvezetőt akarnák kiállítani az mennyire lenne király. Hülyén magyaráztam el, de ez van. Irritál. A halottakat tisztelni kell, nem kiállítani. És állat-ember, nekem egyre megy. A tisztelet a lényeg. Nem, mintha éppen nem most fikáztam volna le egy ember művét. -Szuper, ezt nem írták a tájékoztatóba. A mutatott irányba tartok vele. -Igen, nagyon szeretek. Cukrásznak készülök. Jó dolog kitalálni, hogy ki milyen sütit szeret vagy milyen díszités megy hozzá. És a sütiknek, csokiknak kész lélektana van. egy kis pasztilla képes megváltoztatni a napot. – a homlokomra csapok, miközben a receptekhez fordulok. -Nem narkóra értettem. Csokipasztillára. – felnevetek. Sosem lőttem magam, de füves cigi néha bekúszott. – Júj, egy régi Cookie Connection recept. - felé fordulok, de látni, hogy le sem tudom venni a szemem erről. -Szeretsz sütni? Vagy inkább főzni szeretsz? Vagy egyiket sem? El tudom képzelni, hogy szeretsz ilyenekkel foglalkozni.
- Miért menteném? Elkövettem valamit, amivel megsértettem bárkit is? – mosolygok rá. Nem hagyom, hogy provokáljon, de nem is dörgölöm az orra alá, hogy ezt tenné. Lazán tovább lendülök, hogy aztán a körömlakkozott kéz lengetésére egy pillanatra mosollyal ugyan, de mégis nagyon komolyan forduljak oda Samhez. - Ha el akarod mondani, akkor el fogod mondani, hogyha pedig nem, akkor nem. Nem azért nem kérdezek rá, mert vak lennék, s nem is azért, mert óvatoskodó. Nem te vagy az első, maradjunk ennyiben. – nem mondom, hogy az első iylen, vagy az első olyan. De benne van. Sok mindent láttam már, zárt ajtók mögött tudok olyasmit, amit nem fogok kiteregetni ennél bővebben. Nem vagyunk a rendelőben így nem is kell feltárjam lelkének mélységeit és a biológiájához sincsen semmi közöm. Az a véleményem, hogy el akarja mondani, hát ez benne is van a hangsúlyban, ahogyan kiejtettem a szavakat, de nem fogom rátukmálni az akaratomat. Hiába jegyzi nyersen, amit jegyez. Engem más fából faragtak, magam vagyok a nyugalom és az elfogadás. Még most is, annak ellenére, hogy megülte lényemet a komolyság és a furcsa mögöttes mindentudás. Nem vagyok tévedhetetlen, de ahogy mondtam, vak sem. Viszont a véleményemhez – és az okhoz, amiért nem kérdezek – tartom magam. Csak egy kérdéssel megyek tovább, mielőtt a témát elereszteném. - Tehát, őszintén, el akarod mondani? – hogy mit, azt nem ragozom és azt sem teszem hozzá, hogy nyilván nem ittre és mostra gondolok A választ sejtem, de ettől még mosoly ül ajkaimon. Én is tudok, hogyha akarok. Simogatva is vissza lehet dobni azt a labdát, s még csak a ház ajtaját sem viszi ki. - Sokakkal beszélgetek, de a jelen helyzetet tekintve a megjegyzésem csupán feltételezés és némi utánaolvasás eredménye. – hagyom ennyiben. Tetszik, hogy vissza mer kérdezni és azt is díjazom, ahogy. Talán más kiakadna rajta, de engem az ilyesmivel vajmi nehéz kiakasztani. Összességében bármivel nehéz. Megtanultam kezelni a világ dolgait, de előtte kiismertem önmagam. Ettől lett a lényem annyira harmonikus, amilyen. Nem tökéletes, nem felhőtlen. De harmonikus. Ezért vagyok a munkámban olyan jó, amilyennek mondanak. Nem amilyennek tartom magam, amilyennek az eredményeim mutatnak. A magánéletem pedig ezért nem zúzott darabjaimra. Mert nem hagytam, mert megláttam a másik tettei mögött mindig az embert és nem gerjesztettem a feszültséget feleslegesen. Halkan nevetem el magam. Az előző kérdéskört hagyom kicsúszni ujjaink közül, s inkább a csontokkal és azzal foglalkozom, amit róluk mond. Ennek van itt az ideje, a másiknak nem. Talán nem is lesz soha, hiszen talán többé nem találkozunk. Persze szívesen tenném, társasági lény vagyok, s aki kedvemre való, az kedvemre való. Minél mélyebb víz, annál inkább. Nem csak a munkában, magánemberként is. Kihívás. Mondhatni. - Biztos vagyok benne, hogy lenne nézettsége. – búvik meg ebben némi rosszallás is. Nem Sam mondandója kapcsán, hanem a mai világ hozzáállása kapcsán. Kikopott a fiatalokból a tisztelet, azt kell megállapítsam. És az ingerküszöb is olyan magas lett, hogy a tárlatvezető felkoncolása és csontjainak közszemlére tétele sem lenne több, mint egyszerű poén, egy jó muri, semmi félelmetesség, vagy a morbiditástól való gyomorfelfordulás. - Egyszer mind hullák leszünk, ám ettől eltekintve értem, hogy mire akartál kilyukadni. Viszont pont a műanyagságuk miatt ezek nem minősülnek hullának. Az én olvasatomban nem. – fejtem ki a véleményemet. Furcsa meglátásai vannak, de érdekesek. Végül inkább a receptek felé indulunk. - S mondd csak, hozzám milyen süteményt tudsz elképzelni? – ez érdekel. Kíváncsisággal töltődik csurig búzavirág kék tekintetem. Lám, mennyivel több a közös bennünk annál, mint ami elsőre kitűnt. Lélektan ez is, az is. A narkó emlegetésére csak mosollyal legyintek és megeresztek egy viccnek is felfogható mondatot. - Mertem remélni! – jár mellé egy kacsintás is. Műkedvelő módra téblábolok a receptek között. - Amíg a fiam kicsi volt, minden reggel palacsintát kellett süssek neki, mert mást nem volt hajlandó megenni. Se rántotta, se tükörtojás, se zabkása. Akkoriban ennyiben ki is merült nálunk a sütés. – rápillantok a receptre, amit Sam figyel épp. Közben folytatom. - A szüleimmel laktunk, s mivel édesanyámat szórakoztatta a sütés én maradtam a főzésnél. Manapság is ritkán sütök, akkor is csak más kedvéért. Nem vagyok igazán édesszájú, s már a fiam is kinőtte a palacsintás korszakát. – de ki ám. Nagy ló. Lassan már eljut abba a korba, hogy az ő felesége fog palacsintát sütni a közös gyermeküknek. Kíváncsi vagyok magamra, mennyire sokkol majd a hír, hogy nagymama leszek. Nem, mintha ez a közeljövőben előfordulhatna, ahogy Aaront ismerem. Őrző, az, ami. És jobban hasonlít az apjára, mint azt hiszi.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
-Nem. – határozottan nem, sőt. Még sosem tudtam senkivel így beszélni ezekről, bár egy kicsit zavar a mezei virágszólam. Egy pillanatra elkomolyodom. Majd elmosolyodom és félrebiccentem a fejem. -Na végre. Más visszavágna, megsértődne, elbújna a sarokban, dühös lenne. Én egyik sem. Benne élek és már provokáltam eleget ahhoz, hogy bár most is burkolt taplógomba voltam, azt nem véletlenül tettem, most nem a balhé keverése volt a célom, igazából nem is tudom mi, talán amit érzek ilyenkor. Nem szeretem az utalásokat, virágos mező effekteket. A rét rét, a selyemhernyó meg a vörös szederepret szereti és én meg agender vagyok. -Ha elég nyitottan kérdezel rá és kerülöd az előbbi cukorvirágos szólamokat, akkor igen. Egy csésze tea és egy jó társaság mindig üdítő. – nem udvarlás, nem is felszedés. Komolyan mondom. Azt viszont nem tudom, miért, csak érzem, hogy meg kell tennem. Nem ölelgetem, az érintések nem az én területem. Magamban viszont a nyakába borulok és magamhoz szorítom egy pillanatra, hálásan. -Már csak az a kérdés, hogy az ott olvasott megnyilvánulások őszinték-e. – töprengve kérdezem, egyáltalán nem cinikusan. Az emberek véleménye sosem érdekelt. De az, hogy hazudnak vagy sem, az igen. Kegyetlenül őszinte vagyok, a hazugságaim hallgatásban merülnek ki. Elfintorodom, válaszként. Elképzelem, ahogy … fújjj… majd elnevetem magam, őszintén. -Az biztos, hogy akkor én be nem jövök ide többet. Jogos meglátás a csontokkal kapcsolatban. És megint középutas választ adott! Szusszantok egy rövidet, de végül is logikus a levezetése. -Azok. – nem félek a haláltól. Akiket szerettem, megváltásnak hiszem a számukra és bár sokat jutnak az eszembe, a hiányuk fáj, és egyben boldog vagyok, mert hiszem azt, hogy nekik már viszont nem fáj. Soha többet. Éppen ezért most is, némi mosoly jelenik meg a szemeimben és megkönnyebbülés. A kérdésre sejtelmes mosollyal fordulok felé. -Ha legközelebb összefutunk, megkóstolhatod. Italban viszont kamillatea, ezt már most elárulhatom. A kacsintásra csak cinkosan felnevetek. Annyira jó megmártózni mások boldog emlékeiben. Kicsit olyan, mintha én is ott lennék. Érzem a palacsinta illatát, ahogy sistereg. Ahogy nézem, sündörög a konyhában, a tea illatát és minden olyan egyszerű dolgot, ami nekem az otthon érzetét jelenti, mások számára magától értetődő és nem volt benne részem gyerekként. -Szereti a családját. – mosolyogva tekintek fel rá, majd előveszem a tabletem és ráhúzom a saját receptemet. Előre el kellett küldeni, de hadd legyek már kicsit nem hagyományőrző. Marlene egyik receptjéből dolgoztam ki még régebben és a sajátomé lett, szabadon tehetek vele, amit szeretek. -És főzni mit szeretsz? Nekem az nem nagyon megy. Jött már ki párszor tűzoltóság, mert odaégett a hús. – nincs mit szégyellnem rajta. Ezért jót derülök rajta, mint ahogy most is szélesen mosolygok ezen. Elsüllyesztem a tabletet, mintha a kezemben sem lett volna, mire odaérne esetleg a kiállítást felügyelő személy. Kamera ide meg oda. -Azt hiszem, megvagyunk a kiállítással. Nagyon köszönöm, és úgy szeretném megköszönni, hogy élveztem a társaságát, hogy meghívom sütire. Ismeri a Marlene’s-t? Ott pont megfelelő lesz. – vigyorgok.
- Kértem én tőled, Sam, hogy kerüld azt, aki vagy? – kérdezek vissza barátságos mosollyal, fürkészőn pillantva a másikra. - Az vagy, aki, ahogyan én is az vagyok, aki. Cukorvirágokkal együtt. A nyitottságom nem fog nőni azzal, ha megtagadom a stílusom. Bármikor nagyon szívesen teázom veled. – zárom le így. Remélem, hogy érti. Nem tudok a kedvéért sem más lenni és nem is akarok. Eddig is azt kapta, ami a lehető legőszintébben fakad belőlem, mint ahogyan ő is azt nyújtotta. Kétlem, hogy így ne akarna eljönni velem, a társaságom nem attól lehet jó számára, hogy mit hisz, milyen vagyok valójában, hanem hogy mit tapasztal. S a cukormáz én vagyok, Aaronnak is mindig mondtam, hogyha nyersséget akar, akkor menjen el egy étterembe és kérjen steaket véresen. Tőlem otthon nem kapja meg a veszekedésre ösztönző stílust, hiába is keresi. - Ezt papír alapján igen nehéz leszűrni. Személyes beszélgetés alkalmával viszont annál könnyebb, hogyha az ember eleget foglalkozik a jelekkel. Érdekes ám a testbeszéd. – fűzöm hozzá révetegen. Ez a tudományág is mindig érdekelt, kacérkodtam azzal, hogy a bűn nyomába eredjek, mint kihallgató. Egy időben volt kereslet a viselkedéselemzőkre, azon belül is azokra, akik egy kihallgatást a foncsortükör másik oldaláról nézve figyelnek, s jelzik, ha a kihallgatott egyértelműen hazudik. Végül nem képeztem át magam. Ha az ember megtalálja az útját, ne térjen le róla, én ebben hiszek. Maximálisan. S az én utam a katonák közt található, a lelkük, a pszichéjük az. És persze másoké is, azoké, akik felkeresnek. A rendelőm ajtaja nyitva áll, katonai bázis ide vagy oda. - Egy szavad nem lehetne pedig arra, hogy untat a múzeum! – nevetek vele, átvéve a hangulatát, s összemosva a sajátommal. Jólesik ez a beszélgetés, nem bánom, hogy eljöttem és azt sem, hogy megszólítottam ott a kép előtt. Szélesre szalad mosolyom, orrot ráncoltató, szusszanós nevetéssé fakul az előbbi őszinte kacaj. Kamillatea. Erről megint van egy történetem, de nem fejtem ki bőven, csak pár szót fűzök hozzá. - Nem is tudod, hogy mennyire találó. Elárulod, hogy miért? – ez jobban érdekel. Az én történetem ráér, ha érdekli, majd megkérdezi. Ahogy mondtam már neki, amit el akar mondani, azt elmondja, amit meg akar tudni, azt megkérdezi. Vagy nem. Elgondolkodom, mielőtt válaszolnék. Ez kényes téma, mindenkinek az életében az. Nem szeretek szusszanás nélkül belemerülni. Most úgy döntök, hogy nem is fogok. Kijelentést tett, nem kérdezett, így csak bólintok egyet, réveteg mosollyal simítom meg lelkemben élő szeretteimet, s tovalibbenek. - Azt mégis hogy lehet elégetni annyira? – szalad fel meglepetten a szemöldököm. Ismét csak elnevetem magam. A tabletre éppen hogy csak odasiklik pillantásom. Ez a modern technikának az a vívmánya, amit kifejezetten ki nem állhatok. Totálisan feleslegesnek érzem az okostelefonok és a hordozható számítógépek világában. Talán konzervatív vagyok, de legyen. Nem szégyellem egyáltalán. - Szeretek, igen, bár csak akkor, hogyha nem egyedül kell elfogyasszam a főztömet. Ahhoz nem vagyok elég ínyenc és elfogódott fanatikus, hogy különösebb élvezetet leljek a magamra való főzésben. Teszem, mert enni muszáj. De különlegesebb ételekkel csak akkor kísérletezem, hogyha társaság is jár mellé. Ha szeretnél, egyszer eljöhetsz vacsorázni hozzám. Tűzoltókat nem ígérhetek, de valami finomságot és beszélgetést azt igen. Nem gondolom, hogy átléptem volna egy határt. Elvagyok egyedül, de ettől még szeretem a társaságot, s ha már teáról volt szó, szerintem erről is lehet. Egy kacsintással teszem még hozzá: - A süteményt viszont te hozod. – nem hoznád. Ez az értelme, de nem úgy fogalmazok. Több okból kifolyólag nem. A magázásra csak újabb, ezúttal megengedő, kissé fürkész mosoly kerül ajkaimra. Mosolygós vagyok, nem tehetek róla. A komolyság nálam nem párosul komorsággal. - Hogyha nehezen áll rá a nyelved a tegező formulára, igazán magázhatsz, nem sértődöm meg rajta. – nehezen áll rá, ezt hallom. De nem illik a képbe tolni ilyesmit, s amúgy sem az a célom, hogy zavarba hozzam azzal, amit mondok. Éppen ellenkezőleg, könnyíteni szeretnék az egészen, hogy kényelmesnek élhesse meg a beszélgetést. - Kedves tőled, elfogadom, köszönöm. – válaszolok udvariasan. Nem hárítom el a meghívást, mert a kedvességet nem szeretem letörni. Értem az okát, szíven üt és melegséggel tölt el. Ez olyan, mint a bók kérdésköre. Elfogadom, mert aki kéreti magát, az bókhajhásznak is tűnhet. S mi sem áll tőlem távolabb. - A titkárnőm rajong a Marlene's süteményeiért. Egyszer-kétszer hoz nekem is belőle, hogyha hosszabb ebédidőt engedélyezek neki és el tud kocsikázni arrafelé. – válaszolok. Közben ha minden igaz, elindultunk már kifelé. Magamra kanyarítom eleddig a karomon nyugtatott kabátomat.
Sam Kerrington
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 127
◯ IC REAG : 93
◯ Lakhely : A gépem vagy egy süti előtt megtalálsz
Azt teszem, ami talán meglepő lehet és főként nagyon nem ide illő, de olyan magasról teszek rá, mint ide Himalája. -Ezaaazzzz!! – emelem fel a magasba a kezem, teljes mosollyal. Ha lehetne, akkor kis szívecskék jelennének meg a szemeim helyén. Messze nem a szerelemtől. Hanem végre valaki, aki ugyanúgy gondolja, mint én és még ki is mondja. A mennyekben érzem magam. -Köszönöm, az szuper lenne. – ejtem le gyorsan. Nem azért, hogy ne akadjanak ki rajtunk. -Pedig a beszélgetéseknek is megvan a saját maga mátrixa. A személyes beszélgetés jobb. Csak hát… több ezer évesekre nem kérdez rá az ember, hogy helló, amúgy milyen volt főkötőt hordani? Sok morbid kérdés foglalkoztat, de kit nem? Így aztán elvagyok a magaméval. Nem lepődöm meg a válaszán, hogy beletaláltam. Van érzékem ezekhez. Az viszont meglep, hogy őszintén érdekli. Engem… még sosem kérdeztek meg így… A nevetésem kedves mosollyá alakul át, megértéssé. -Nyugalom, mezei virágok, frissesség, öröm. – csak ezt a négy szót mondom el és úgy gondolom, ezzel mindent elmondtam. Majd felemelem az ujjam, játékosan. – Nem, nem kérek rá reakciót. Csak fogadd el. – mosolygok. Kijelentettem, mert számomra, ahogy elmondta, legyen akármilyen is azóta az életük, megadatott nekik mindaz, ami nekem sosem. Lehetett nekik nagy bajuk, szomorúságuk, de az élmény, hogy reggelente ez fogadja őket és az, hogy együtt vannak, megosztják ezt a pillanatot, nekem sosem volt. Éppen ezért, ahogy beszél róla, nekem tény, és nem kérdés. -Nem nehéz. Ha elfeledkezik róla az ember. – felnevetek. A következőkre elhallgatok. Mélységes zavarba jövök, mert nagyon jólesik, hogy elhív. Nem szabódom, hogy zavarok vagy hasonlók, mert ha igen, úgysem tenné meg. -Nagyon szépen köszönöm a meghívást. – halkan válaszolok. – És naná! – ocsúdok fel a meghatottságból. – A sütemény vállalva! – emelem fel a kezem, jelentkezésként. Töprengve nézek rá. -Próbálkozom a tegezéssel. A magázás… távolság. – sok mindent jelent mindez. Nekem azt, hogy igyekszem legyűrni a saját magam által emelt falakat. Elégedetten mosolygok, majd tágra nyílnak a csodálkozástól a szemeim, rá is tekintek, ahogy a bejáratot közelítjük meg. -Nagyon finomak a Marlene’s sütijei. – a csokikat nem mondom, mert nem vagyok szerény, de most nem akarom önmagam dicsérni. A bejáratnál megállok, a kabátzsebbe teszem a kezeim. Várakozón fordulok felé. -Nem tudom, merre laksz, elvihetlek, de a kocsim kész ócskavas, csodálom, hogy nem lábpedálos. Köszönöm a tárlatvezetést. – nem szeretek hosszan búcsúzkodni. – Hopp. Az elérhetőségem. Nyitom ki a kézitáskám, ha már lánynak öltöztem. Kiveszek belőle egy jegyzetfüzetet, minit, felírom rá a nevem és a mobilt, mailcímem felírom rá, majd átnyújtom neki. -Nincs névjegykártyám, de ezeken elérhető vagyok. – finom, nőies kézírás, a cukrászatból kifolyólag megszerettem a szép kézírást. -További szépeket! – mosolygok rá, majd a kocsim irányába fordulok, hogy elinduljak. Akárhogy dönt Elle, ahogy elindítom a motort, csak egy mondat tud érződni bennem. Ha csak negyedennyi lett volna a szüleimben…
Valóban meglep, de a dolog szórakoztató módján. Elnevetem magam, rákacsintok. Nem ölelem meg, mert a személyes térbe való tolakodás nem kenyerem és előbb mindig felmérem a terepet arra, hogy jól jönne-e ki belőle a másik, ha ilyesmire ragadtatnám magam. Most a zsigereimben érzem, hogy nem kellene meglépjem, mindettől függetlenül nagyon helyesnek találom a reakcióját, gyermekinek és kedvemre való, hogy ezt tudtam kihozni belőle. - Akkor szuper lesz! – eresztem el a feltételes módot, ezzel is kívánva biztosítani arról, hogy nem a levegőbe beszéltem és valóban úgy fogok cselekedni, ahogy mondtam neki. A levegőbe sosem beszélek, minden szavamnak oka van, ha bántok vele – nagy ritkán szándékosan – akkor is. Cukorvirágok.. még mindig viccesen hangzik a szó, de azt hiszem korrektül jellemzett ezzel, s jellemeztem magam azzal, hogy magamra is vettem, belebújva, mint egy kényelmes kiskabátba a múzeum közepén. - Meglepő lenne és mulatságos, hogy ezt meg tudnánk tenni. Élmény lenne látni a reakciójukat egy szakasztott ugyanilyen kérdésre válaszul. – célzok itt arra, hogy régen másképpen beszéltek egymással az emberek, s nem is vagyok abban biztos, hogy értenék a könnyed „irodalmi” nyelvét a mai kornak. Megannyi film szól erről, számomra mind szórakoztató. Kikapcsolnak a poénfaktoros időutazófilmek. Elég komolyság van az életben, ha a szabadidőmben nézek valamit, az legtöbbször vígjáték, s csak nagyon ritkán súlyosabb darab. - engem mondjuk a skótszoknya kialakulásának apropója is érdekelne, ha már. Szívesen rákérdeznék az ötletgazdánál, hogy ezt mégis miképpen emelte be séróba, ahogy manapság mondani szokás. – eresztek útnak egy olyan szót, amit Aarontól tanultam és mely rémesen hangzik, de a helyzet humormorzsái szinte üvöltöttek azért, hogy kimondjam. Kedvtelve hallgatom a jellemzést és kuncogásra sarkall az ujjemelés, meg ami azután következik. - Elfogadom és köszönöm! – mosolygok rá. Nem haragszom azért, mert kvázi leintett ezzel. Hadd intsen, igaza van! Ez így volt jó. Elraktározom magamban a szavait, feltöltenek kellemes érzéssel. Értékes társaságra leltem a rusnya képek között, ez tagadhatatlan. - Az égett szag pedig már késő jelzés, addigra jön a füst is, gondolom. – teszem hozzá a végét, mert nem, nem tudom. A legrosszabb napjaimon sem felejtettem el ételt, amit sülni vagy főni tettem fel. Bár halványan rémlik gyerekkoromból, hogy volt egy balul elsült hálaadásunk. Apának sosem engedett pulykát sütni anyám. A szenes nem fejezi ki elég leírón és érzékletesen azt a produktumot. - Csak ahogy kényelmes, Sam. – zárom le ennyivel. Ha tegez akkor tegez, ha magáz, akkor magáz. Az a fontos, hogy jól érezze magát benne, ezért mondom neki azt, amit. Engedelmes vagyok de nem megjátszottan udvarias, ahogy eddig sem voltam az. - Aláírom, azok! Legutóbb valami csokoládésat ettünk, meglepve tapasztaltam, hogy nem éreztem se túl édesnek, se keserűnek. Krémes volt és pont megfelelő, pedig a csokis sütikkel nagyon mellé tudnak lőni, ezért is vigyázok velük. – nem szeretem, hogyha egy krém túl édes és csurig telít. De amit a titkárnőm hozott az valóban mennyei volt még számomra is, pedig tényleg nem vagyok egy nagy ínyenc az ilyesmiben. Átveszem a cetlit, pénztárcámba süllyesztem, majd úgy döntök, hogy én se a névjegyes úton haladok tovább. Nem, mintha szégyellném a szakmámat, de a névjegy az túl hivatalos. Mivel mindig van nálam jegyzettömb – olyan, ami nem spirálos, tehát nem lesz saláta, ha kitépek belőle. Azt nem szeretem, valahogy nem az én világom. Más osztogathatja, nem zavar, de én másféle papírt szeretek kiadni a kezeim közül. - így könnyedén fel tudom írni a telefonszámomat és a mailcímet is. Sőt, mivel vacsorát beszéltünk meg, a lakcímem is a papírra kerül. Átadom Samnek egy mosollyal kísérten. - Holnap felhívlak, hogy megbeszéljük azt a vacsorát. – nem, nem majd. Szeretem a konkrétumokat, ebből érezheti a másik, hogy a dolgot igenis komolyan gondolom. - Nincsenek ellenemre a bonyodalmas autók, de azt hiszem, hogy még séálnék egyet. Szép az idő, kihasználom, amíg lehet. Ha jön a tél, úgyis ráfagyok az útra, akármerre megyek. – eresztek meg egy kis fintort. Fairbanks és a telei. Nem fogom megszokni sosem. - Köszönöm, hogy megtiszteltél a társaságoddal, feldobtad a napom. Vigyázz magadra! – köszönök el tőle, majd ha megengedi, akkor itt érzem idejét egy ölelésnek. Futó, búcsúzó, röpke. De csak ha ellenére nincs. A tekintetéből úgyis kiolvasom. Elköszönök tőle, s a holnapi hívás ígéretével indulok gyalog hazafelé. Valóban kellemes az idő, s a múzeumlátogatáshoz is jó emlékek társulnak. Szép nap volt, ez is.
Szélfútta sérómat megigazítva lépek az épületbe, a kis csomaggal a kezemben. A bőrkabátot a vállamra kanyarítom, alatta a szokásos fekete hosszú ujjú póló, fekete terepnadrág és bakancs összeállítás. Megszoktam ezt a viseletet és nem azzal tökölöm el a reggeleimet, mint a legtöbb ficsúr. A bokorszállítók között megszokott, hogy egy-egy csomagot személyesen bíznak a pilótára, mint szemük fényére. Vittem már csokit, gyerekcipőt, ágytakarót és nem akarom tudni még mit. Ez a csomag azonban különösen kényes dolog és kihasználja a kedves kurátor, hogy már a városba is hajlandó, de legfőképpen képes vagyok betenni a lábam. Elsőnek úgy véltem, egy nagyon fontos, múzeumi tárgyról van szó, egy múzeumi dolgozó küldte az egyik elbújt tanyai részről, amikor viszont átadtam a csomagot és megtudta, ki küldi, az az érzés ült ki az arcára, mint aki éppen anyja sütijét eszi, vagyis, magáncucc. Felőlem, a küldetést teljesítettem. És ha már itt vagyok, akkor szétnézek. A múzeumok sok okból nem az eseteim. Elsőként ott a borzalmas szag, ami a preparátumokból oszlik, másrészt minden döglött, üres és nem létező. A fényképeket továbbra is az ellenségeimnek tartom, és bár magam is kattintgatok néha, nem vágyom arra, hogy viszontlássam magam fotókon. Az ördög nem alszik, biztos hallhatta a kívánságomat, mert a nagy folyosón haladva egy képen akad meg a szemem, ahogy elhaladok mellette, visszalépek. Ez az én gépem és a másodpilóta egyértelműen a kamerába vigyorog. Én meg fenn vagyok az ülésben. És rohadt mázli, hogy magamon hagytam a pilótasapkát, meg a szemüveget. Elég bénán nézek ki rajta, de legalább nem vagyok olyan könnyen felismerhető. A dátum stimmel, a helyszín stimmel. Ösztönösen a fejemhez nyúlok, ellenőrzöm, hogy ugye most nem centis hajjal vagyok? Iszonyú ciki, el kell onnan tüntetni, csak tudnám, hogyan. A rossz az lesz, ha ebből van másolat és pár nap múlva kikerül ugyanez a kép.
- Igen, értettem, ne aggódjon, olyan képeket fog kapni, amilyeneket megálmodott. Megengedtem magamnak egy kacsintást, majd mivel a tisztelt kurátornak dolga akadt, hát én is mentem az enyémre. A szokásos elegáns vonal helyett most lényegesen kényelmesebb darabokba bújtam, elvégre úgymond terepmunkán vagyok, és szoknyában, harisnyában nem szeretek a földön fetrengeni, azok nem túl hálásak ilyen téren. Egyedül a magasabb sarkakról voltam képtelen lemondani, de az a magasságom, pardon, alacsonyságom okán esetemben kötelező darab volt, ám még ezeknek is egy egészen tűrhető, könnyed verziójáról volt szó. Már órák óta az épületben bóklászom, kívül is voltam már, onnan is lőttem igen nagy mennyiségben képeket, kellett némi friss levegő a benti után, mert megfájdult tőle kissé a fejem. Gondolom a sok cucc, amivel kikészítik, védik, vagy tudja a búbánat, mit csinálnak a múzeumi tárgyakkal. Roppant mód érdektelen számomra a téma, de mivel jól fizetnek, hogy a honlapjukhoz új képeket csináljak, gond nélkül megteszem, sőt, ezer örömmel. Éppen a főfolyosó padlóján fekszem hanyatt, hogy megfelelő szögem legyen a tetőablakokra, mert bizony eszméletlenül tetszik ez a megoldás, és a kérésemre frissen tisztított mind, gondolom senki sem akar olyan képeket bámulni, amit megáldott pár madár. Nem mintha nem tudnám leszedni utómunkával, de akiben ez felmerül, annak gőze sincs arról, hogy nyilvánvalóan az üveg a maga természetességében a legszebb, és kár belenyúlni a fény játékába rajta. Hallok éppenséggel lépteket, de kifejezetten nem mozgat, tekintettel arra, hogy dolgozom, és aligha érdekel ilyenkor a külvilág. Ráadásul, most nem is emberekkel van dolgom, szóval pláne kivonhatom magam a forgalomból az emberekkel való kommunikáció tekintetében. A munkám során a pajzsomat is fel szoktam húzni, hogy ne zavarjon meg senki, így pláne esélytelen, hogy a radarom vevő legyen az ismerős energiákra. Futólag ugyan odapillantok, de túlságosan oldalvást áll a pasas, nem látok rá az arcára, úgyhogy hamarjában visszatérek a lencse mögé, annyit fogok fel róla csupán, hogy egy kép előtt megálltak a léptei, ami általában az érdeklődés legkézenfekvőbb jele. A kérdés ilyenkor csak az, hogy mi okból történt a megtorpanás, de erre megint csak túl sok lehetőség merülhetne fel, és most tényleg nem érek rá mások tetteinek miértjén filozofálni. Elég nekem a saját kis zavaros világom.
Le kéne nyúlni ezt a képet, még akkor is, ha csak én érzem úgy, hogy felismerhető vagyok rajta. Sosem rajongtam teljesen a fotózásért, mostanában a kamerák tudnak kiidegelni. Mivel nem vagyok hajlandó feldobni a pacskert előbb, mint tervezem, ezért minden reggel beveszem a letojom gurigákat és nyugisan vagyok egész nap. Kivéve, amikor éppen önmagamat nézem egy fotón és az van vagy 70 éves és semmit sem változtam azóta. Meghallom a blende kattanását, előtte a szemem sarkából már láttam, hogy valami nem teljesen kerek, a hangra viszont odafigyelek és a fejem is arra fordítom. Ismerős, nagyon ismerős a látvány. Odalépek és megtréfálni tervezem, az objektív elé állok. Egy valamit elfelejtek, az pedig a vaku. – Baszki Josh, megint hülye vagy! – kapom a két szemem elé a kezem, még be is csukom a szemem. – Ez.. – hátrébb is lépek, még kezem a szememen van. – nem volt jó ötlet. Leveszem a kezem a szememről, még nem igazán látok semmit, csak pislogok. Azon nem aggódom, hogy károsodott a szemem, viszont minden fehér és vakító fehér. – Emma, ugye? – látás alapján ítéltem úgy, hogy Emma az, ha nem találtam el, majd improvizálok. – Fotózol? Itt? – kattognak a kerekek. Ha jól láttam a feliratot, itt nem lehet fotózni, tehát, ha ilyen nyugodtan, fekve kattintgat, akkor csakis megbízásból teszi vagy munkaköri tevékenységként. – Á, tehát fotós vagy. Vagy nem? Muzeológus? – megdörzsölöm a szemem, a fehér folt már feketévé változott, idővel csökkenni fog a nagysága is, ami nem ártana, felettébb bosszantó.
Épp ellőném az újabb képet, mikor a látóterembe kerül egy arc, és én már elkönyveltem egy szemkisülést az illetőnek, mert bizony ezt a mozdulatot már képtelen vagyok megállítani. Hallottam a lépéseket ugyan, bár nem gondoltam, hogy bárki van olyan elvetemült, hogy még így is felém hajoljon. Tévedtem. Nem tehetek róla, de nevetnem kell, elvégre, legszebb öröm a káröröm, nemde? Már csak azért is, mert felismerem a hangjából, és nem mellékesen az önostorozása is felettébb mulattató. - Bocsi, de ezzel jelen esetben csak egyetérteni tudok. Nevettem tovább, de sajnos nem igazán tudtam mást tenni érte ezenkívül, majd elmúlik. - Ne nagyon mocorogj, van pár szék mögötted, felettébb ciki lenne, ha még zakóznál is egyet. Ez van, nem tehetek róla, szeretem tovább tüzelni az adott helyzetet, nem az a típus vagyok, aki dédelgetve odaugrik a másikhoz, és körbedongja, mit segíthet. Az én világomban mindenki maga boldogul. Egy falkatársat sem pátyolgatok, és a többség hülyét is kapna tőle, szerintem Josh is. - Hát nem is egy földre szállt angyal. Elvégre, úgyis fehérben lát még szerintem mindent, túl közel volt a vakuhoz, és az még ennél jóval messzebbről is nagyon zavaró tud lenni. - Olyasmi, bár a te orrnyergedre nem pályáztam. Nézek a legutóbb elkészült képre, szerencséjére sok minden nem látszik belőle, a kutya nem ismerné meg, egyértelmű, hogy nem szándékosan lőtt képről beszélünk. - Muzeológus? Halálra unnám magam, szóval előbbi. Na és te? Csodálod a művészetet? Nem kérdezek bele, mit nézegetett pár méterrel arrébb, mert jó eséllyel hamarosan úgyis látni fogom, és talán érteni is, mi benne olyan nagy szám, hogy ott rostokolt előtte.
Kénytelen leszek a zsebembe nyúlni és megvenni a fotót a negatívval együtt. Csak találok valami kapcsolatot, amin keresztül elérhetem ezt. Pár napra a Sidney-i találkozó után az a kép is eltűnt, az összes másolatával együtt, rejtélyes módon. Tettem róla, hogy úgy legyen. - Háh, köszi szépen! Egy rajongót már szereztem! - szintén nevetek, a spontán dolgok ritkán sülnek el jól nálam, ha nem az égben vagyok fenn. A jelzésre megállok, billenek egyet, hogy megtartsam magam és ne essek hátra. - Legalább múzeumi darab? És fogadjunk, hogy pont nem ülnék bele. - Vagyis, várjunk csak! A folyosó közepén állunk, hogy lehet itt szék? Megdörzsölöm a szemem, hátra nézek, nem, mintha látnék olyan sokat a környezetből. - Tehát akár hidroplán is lehetne mögöttem, ha jól veszem. Egy airbusra szavaznék, ha már lehet. Azt legalább tudom, hol kezdődik és végződik. - nevetek tovább. A földre szállt angyal pedig egészen közel áll hozzá, még ha ezt nem is tudja magáról. - Észrevettem. Bár a vakító fehérség az már egészen közelít hozzá. - A kezemmel már nem dörgölöm a szemem, különben is felesleges, mert úgy nem fog elmúlni. - Még mindig jobb, mint egy teljes alakos. - mutatok a kép felé, ahol sejtem, majd Emma hangja alapján korrigálom a mozdulatot és végre a megfelelő kép felé mutatok. - Az orrnyergem legalább nem felismerhető. És nincs olyan értékes, mint az itt kiállított darabok. - Mást csodálnék, ha látnék is rendesen. A múzeumok nem az eseteim. Dög unalom mind, egytől egyig. – átvitt és egyenes értelemben is. – Te mit csodálsz a művészetben... a fotózásban? – korrigálok. Egyik sem tud vonzani, legfeljebb a katonai fotózás. – Prospektusba kell? Jöhetnél a reptérre is, tavasszal. – attól, hogy nem túlzottan csípem a fotókat, élő példa az éppen falon lógó kép is, és a véleményem róla. – Megvárhatlak, vagy van utána dolgod? – lefoglalom magam, csak nem az épületen belül. Még öt perc és teljesen elegem lesz a múzeumokból. – Kint leszek. – legalább rágyújthatok és addig is intézem a képvásárlást. Ki is kéne jutni az épületből, ami jelen pillanatban nem éppen a sikeresen teljesíthető tervnek tűnik.
- Nem múzeumi, egyszerű ülőhely, de jól gondolod, maximum a karfára ülhetnél rá... Ez persze nem feltétlenül baj, de ha ilyen-olyan okokból az ember nem ura a mozdulatainak, abból érdekes dolgok tudnak kisülni, és akár vérfarkasok vagyunk, akár nem, a padlót felnyalni nem éppen finom dolog. - Nem kamuztam ám, tényleg van mögötted szék, bár tény, hogy jelen állapotodban előbb látnád lila elefántnak, mint széknek. Fejtegetem, de aztán lehetséges, hogy nem is erre célzott. Mindenesetre én mosom kezeimet, szóltam jó előre, szóval igazán nem hibáztathat, ha tényleg zakózik egyet. - Sajnos az sem angyal. Biggyesztem le az ajkaimat, noha nem kifejezetten sajnálom, az angyalokban sem hiszek, ha lennének, nem hagyták volna, hogy kölyökként annyit szenvedjek. Ez viszont tényleg nem tartozik ide, meg úgy sehová, múlt, elmúlt, eltemettük, építkeztünk belőle. A farkasom lett azóta a lelkitársam, és őszintén hálás vagyok neki mindenért. - Szóval lefotóztak? Az gáz. Indulok el a mutatott kép felé, majd egy darabig nézegetem, felsóhajtok, értem már, na pontosan ezért fotózok én, mert így legalább ez a veszély nem fenyeget. - Jó a séród. Amúgy, ha nem állnál mellette, szerintem nem jönne rá senki, de megértem az aggályaidat. Viszont minden megvehető. Ha nem akarsz lebukni, lezsírozom a kurátorral a dolgot, és neked csak perkálnod kell. Azt nyilván nem fogom szó nélkül hagyni, hogy ebben a városban bármit meglovasítson, de megvenni lehet, és abban még segíteni is hajlandó vagyok. Én, a jótét lélek. Nem, egyszerűen csak arról van szó, hogy tudom, mennyire fontos számunkra az inkognitó. - Ezzel is egyet kell értenem. Én sem rajongok a múzeumokért, megesz a penész, míg végigmegyek egyen. Még az sem vonz, hogy mások képeit nézegessem, megcsinálni szeretem őket, de utána már nem igazán foglalkoztatnak. - Igazából csak a folyamatot szeretem, amíg elkészül egy tökéletes kép, megtalálni a tökéletes helyet, kivárni a megfelelő időt, meg úgy alapvetően szeretem figyelni az embereket is. Mindent fényképezek, többnyire embereket csak a munkám miatt, de a többit, az igazán lenyűgöző képeimnek nem ők a főszereplői. - Abba, meg honlapra. S naná, megyek én bárhová szívesen. Van névjegykártyám is, majd odapasszolom, szükség esetére. Nem most rögtön, még van némi dolgom, és a munkával nem szokásom viccelni, de a meló mindig jól jön, bármennyire nem vagyok amúgy rászorulva. - Nincs dolgom, felőlem megvárhatsz. Kicsit ugyan meglep a dolog, nem mintha ne tudnám, hogy lenyűgözően szórakoztató (és szerény) társaság vagyok, de azért viszonylag ritkán találkozom magányossal egynél többször. - Oké. Talán fél óra. Őszintén, én nem várnék magamra ennyit, senkire sem, nem vagyok a türelem szobra, ha várakozásról van szó, de ha ő megteszi, lelke rajta. Mindenesetre röpke harmincnyolc perc múlva már kinn vagyok a friss levegőn, és ahogy kiérek, nyújtózkodom egy nagyot, mert már tele van a fejem a festékek, meg minden egyéb szagával, nem túl kellemes. Csak utána lesek körbe, hogy Josh itt van-e még, avagy időközben inkább lelépett…
//Fel se tűnt, de fogadd sok szeretettel a 600. hozzászólásomat. *.*//
- Azt a részét inkább kihagyom. – érdekes találkozás a karfa részével, valahogy nem vágyom rá, ezért megállok, ott, ahol vagyok. A lila elefántra felnevetek. – Indiát kihagynám jelen pillanatban, és valóban, lila résznél tartok éppen. Ennyire sokan néztek bele eddig a vakudba? – a sok pislogás sem segítene, ezért inkább csak kinyitom a szemem és nézek bele a semmibe, nagyjából ennyit is látok. – Nekem mondod? Eléggé az. És ki tudja, mikor fotóztak még le úgy, hogy közben bekerült a közös kincsesládába. Kutattatok a képek után, de párszor már megjártam. – elvigyorodom és a hangja felé fordulok, nem igazán kockáztatnám a pofára esést a székben, a látvány már kezd tisztulni. – A gondolataimban olvasol. Azon gondolkodtam, hogy kit hívok fel, hogy megvegye a nevemben. Mint egy neves műgyűjtő nagy rajongása a képek iránt. A téma iránt. Megköszönöm, hálátlan egyáltalán nem leszek, és ha már perkálok, akkor neked nagyobb örömmel teszem. – Roy is megbízható, a számlákon mindig megsiklik a keze, és ez legyen a legkevesebb gondom, ha el akarok takaríttatni magam után. Ő pedig hallgat, lévén fajtárs. - Ez érdekes. Mégsem lep meg. Nem vagyunk penészvirág típusok. A fotózás olyan neked, mint a repülés nekem. Sosem a végcél érdekel, hanem az út, ameddig odaérek. – a többi részéhez fogalmam sincs, szólni sem tudok nagyon hozzá. Ahhoz pedig végképp fogalmam sincs, miért mondtam, hogy megvárnám. Az emberekkel jobban szeretek összehaverkodni, azt viszont hamar beemelem, ha fajtámbélivel találok meg valami közös nevezőt. – Kint megvárlak, ha kitalálok. – és valóban ott a szék a közelebben és csúfos bukta lett volna, ha továbblépek akkor. Kifelé menet feltankolok kávéból és szendvicsből, sosem voltam túlzottan finnyás, viszont ha lehet, akkor mindig sokat eszek. Az a félóra elég, hogy újból ráfeküdjek a telefonra és Roy fejét megrágjam, nézzen utána ennek az időszaknak is, mert biztos vagyok benne, hogy ez hiába az eredeti, szoktak elektronikusan is tárolni róla példányt, és az is felettébb kínos tud lenni. A kávé jobban esett, mint a szendvics, vagy az utána érkező rágó, mire kiér a friss levegőre Emma. – Hamar megvolt. – másodpercre pontosan tudom, mennyivel lépte túl a félórát, ez viszont civilben olyan tényező számomra, mint hogy pilótaként nem azzal foglalkozom, Andynek kék a szeme. – Viszont meg vagyok lőve. Fogalmam sincs, mit csináljunk. – a várost nem ismerem, még annyira sem, mint aki annyi ideje költözött ide, mint én, mivel annak a háromnegyed, részét, ha nem kilencven százalékát levegőben töltöttem vagy a repteren.
- Volt párszor rá példa. Kuncogok fel, az én szakmámban ez megesik, sokak szerint vicces, sokan véletlenül szaladnak elé, és naná, hogy olyankor arra néznek, bár alapvetően ritkán használok vakut, de az itteni fényviszonyok szörnyűek, és értelemszerűen nehéz volna megvilágítanom kellőképpen a mennyezetet másként. Úgyhogy Josh megjárta, előfordul az ilyen a legjobbakkal is. Nagy baja nem lesz, kicsit vakoskodik, de elmúlik. Nem is tűnik úgy, mintha kétségbe lenne esve. - Én pont ezért vagyok a gép mögött. Nem is szoktam hagyni, hogy lefotózzanak, túl hamar lebuknék. Vonok vállat, majd most már feltápászkodom a földről, a kép megvan, mehetek tovább. Már nincs hátra sok szerencsére, ennél még egy temetést is izgalmasabb lehet fotózni, de szerencsére nem találkoztam még olyan emberrel, aki arra akarnak fényképek formájában megemlékezni. Szerintem el sem vállalnám. - Akkor ez mindenkinek csupa öröm és boldogság. Tényleg szívesen megcsinálom, ha falkatag lenne, ingyen is megtenném, de sajnos magányossal nem jófejkedhetek csak úgy büntetlenül, Castor nem díjazná. Szóval marad ez a megoldás. Bólintok is, nem lesz gond kicsikarnom a kurátortól az esetleges másolatokat sem, s talán a negatívok is nála vannak, ha már kiállítja. Ha nem… nos az már marad Josh problémája, nyomozni azért nem fogok utána. - Vedd elintézettnek. Kacsintok rá, aztán a fejtegetésére csak mosolyodni tudok. Milyen igaz. A végcél már nem nekem a lényeges, én nem élvezem utána elnézegetni a képeket, engem csak az izgat, miként készül el a tökéletes kép, mikor jön el az a bizonyos pillanat, a szakmámban én ezeknek élek. Nem mondom amúgy, hogy nem lep meg a kint megvárlak kijelentése, de hát istenem, a pasikat szeretem, a társaságot szeretem, dumálni szintén, szóval mi bajom lehet? - Azon az ajtón ki, a következő kanyarnál balra, szintén jön egy hosszú folyosó, és jobbra lesz a kijárat. Igazítom el vidáman, mert hát, körbejártam már párszor ezt a hülye épületet, és nem egyszer kinn találtam magam, gondolom menekülés címszó alatt, úgyhogy megjegyeztem. A félórából majd húsz percet azzal töltök, hogy a kurátor úrral évődöm, aki nem egyszer kifejti, hogy szívesen megkúrálna, és fogadjak már el tőle egy vacsora meghívást. Ezer örömmel, mondom én, de nyilván nem leszek ott, ha jól néz ne ki szegény ipse, akkor sem tehetném, de elhiszi, mert úgy gondolja, nyeregben van. Nos, téved. Mindenesetre alig pár másodperccel szárnyalva át a harminc percet már kilépek az ajtón, és Joshnak nyújtom a képet, persze a keretet megtartotta a fazon, és a negatívok is ott figyelnek a borítékon. - Ez csak tűzoltás Josh. Ugyan nem lehet benn fényképezni, de ez olyan szabály, amit sokan szeretnek megszegni, és akkor még a mai kor technikai csodáiról ne is beszéljünk. Húztam el a szám, aztán a megjegyzésére csak édesen pimasz mosoly tűnik fel ajkaimon. - Mi lenne, ha nem kifizetnéd a képet, hanem elkezdenénk a csodás pilóta pályafutásomat? Mondjuk most? Nem vagyok egy finomkodó nőszemély, az biztos, most is kérdő tekintettel meredek rá, az a szerencséje, hogy még pillát nem rebegtetek, az ujjam köré csavarni nem akarom. Fölösleges volna, semmit sem kezdhetnék vele, bármennyire is vonzó küllemre, s mi tagadás, a személyisége is kiváltképp élvezhető.
- Fotósorozatot készítenék belőle. – vigyorgok. Az alanyok nem feltétlenül örvendenének ennek, mint ahogy nem dobódtam fel a falra aggatott képtől sem. – Amennyiben nem leszel túl sikeres és befolyásos, menni is fog. – a pechem a sikeres sokadig berepülés volt, mi lettünk az alfa csapat a bandában és ennek a levét később ittam meg. Számtalan ilyen eset lehetett, tartja számon a fene. A kezem nyújtom, ahogy felállna, amit sokkal inkább hallok, mintsem látok. – Számomra mindenképpen. Egyre nehezebb lesz arctalannak lenni. – amit csak azért nem kedvelek, mert az emberek között élek. – Annak veszem. – biztos vagyok benne, hogy menni fog, ebben nem kételkedem. A dolog többi része már az én reszortomba tartozik, meg fogom dolgoztatni Elroyt. – Azt tudom, melyik ajtón kell kimenni, a dolog lényegi része, hogy merre az arra. – nevetek most már fel, mert fogalmam sincs, melyik irányba is menjek. Ami felettébb bosszant, elvégre pilótaként vakoskodni, a tűréshatárom hamar zérópont alá csökken. Végre megint látok, egyből neki is állok telefonálgatni. Elroy a húrok közé csap, ismerem, kifejezetten élvezettel turkál ilyen dolgok között. – A szabályokat néha jó megszegni, és néha meg is kell. – félmosollyal tekintek rá. – Roy már intézi a többit. – rázom meg a kezemben a telefont. - Amennyiben attól tartasz, hogy beijedek, nagyon tévedsz. – pimasz fény villan meg a szemeimben és máris benyomom a megfelelő személy számát a mobilon, egy Pipert állítva be a feladatba és az engedélykérésbe. – Mire odaérünk, az engedély is meglesz. – meg sem kérdezett, mivel érkezett, jármű nélkül itt sem tudnám elképzelni magam. A motoromra pattanok, megvárom, míg bepakol a kocsiba és elindulok előtte, ezzel a kapunál sem lesz gondban, az őrségnek jelzem, hogy velem van, s a megszokott átvizsgálás után a belső parkolóba irányítom magunkat. - Stabil kisgépet kapunk a lábunk közé. – sisak nincs rajtam, nem kell szenvednem azzal, hogy levegyem magamról. – Mielőtt felszállunk, szükséges elintézni a papírokat. – a repülést komolyan veszem, elvégre csak így repülhetek.
- Eddig ment, nem hiszem, hogy eztán másként lenne. Sikeres vagyok és befolyásos, de ügyelek a részletekre, mert tényleg nem akarok lebukni, bár minden odafigyelés ellenére kénytelen leszek visszavonulni majd idővel a szakmából, de egyelőre még ráérek ezzel. Aztán majd más néven, évtizedek múlva minden kezdődik elölről. - Ez sajnos sokunk számára probléma. Sóhajtok fel, s bár korábban szívesen lettem volna mondjuk színésznő, de arról elég hamar letettem, mert jobbnak láttam nem nagyon erőltetni olyasmit, ahol a világ tetemes része megismerheti az arcomat. Mivel azt is elmagyaráztam, hogy merre az arra, így nem igazán mesélek tovább, biztos kitalál, ha más nem, majd a természet csalogató illata majd gondoskodik róla. Aztán jut csak eszembe, hogy nem lát, szóval irányba állítom, aztán megyek tovább a dolgomra, meg ő is intézi a sajátját, hogy aztán hamarosan elhagyhassam én is az épületet. - Épp azt szeretném, hogy ne ijedj be, sokan sajnos hajlamosak rá. Mosolyodom el, örülök, hogy ő merészebb az átlagnál, mert bizony számomra túl unalmas, ha valaki a könnyebbik utat választja. Bólintok, s bepattanok a szerelmembe, mert hát rajongok az autómért, semmi kétség, aztán követem is Josht a reptér felé, az átvizsgálásnak is alávetem magam, nincs nálam semmi, ami terhelő lenne rám nézve, csak a fényképezőkészletem, meg egy váltásruha, az mindig van, sosem lehet tudni alapon. - Akkor talán nem zuhanunk le. Morbid vicc, tudom, de tény, hogy kevés valós esélyt látok rá, hogy megtörténjen. Azt azért nem állítanám, hogy Joshban bízom, nem osztogatom sokaknak a bizalmamat, sőt, nagyon keveseknek, de ez a munkája, jónak kell benne lennie. - Magától értetődik. Gőzöm sincs ugyan, mi kell hozzá, de gondolkodás nélkül adom át az összes szükséges igazolványomat, mind érvényes, ilyen gond nem lehet, szóval nem kifejezetten izgatom magam emiatt. Annak örülök, hogy nem veszi félvállról, nem szeretem, ha valaki úgy tesz. Készségesen alávetem hát magam mindenféle macerának, és remélem, hogy van is értelme a dolognak, illetve lesz, mert ha én valamit elkezdek, akkor azt véghez is viszem. Úgyhogy nagyon remélem, hogy jó tanárnak bizonyul majd.
Szóltam a Kölyköknek, hogy ne várjanak családi vacsira, esélytelen, hogy ma már megtegyem normálisan a távot oda és vissza, márpedig rohanni nem akartam. Felhívtam előtte Jane-t, mert se zavarni, se kellemetlenséget okozni nem szerettem volna neki. Arról pedig fogalmam sincs, milyen nevén venné, ha csak úgy beállítanék hozzá a munkahelyén. Süvét ültem Nigellel, a lányokról beszélgettünk - az enyémekről, közös időkről, és amiket Rosalie nélkülem élt meg. Fájt, ugyanakkor mégis szerettem hallgatni ezeket, legalább hallomás útján követni életét, életüket. Sokat segített, mert bár továbbra is lesújt a tudat, hogy önként választotta a halált, már úgy éreztem, jobban értem őt. Nem feltétlen a miértjeit, hanem őt magát, egészében. Tudom, ha emberek maradtak volna mindketten, akkor is a magam léptékével mérve kevés ideig lehettek volna velem, velünk, mégis tovább pár évnél. Irigyeltem Nigelt a szemléletmódjáért, s azt kívántam, bár el tudnám lopni tőle mindezt, legalább addig, amíg ez az egész tompa sajgássá szelídül bennem. Ötletem sem volt egyébként, mit mondjak majd, milyen konkrétabb "kifogásom" legyen azon túl, hogy találkoznunk, kell, alkalmas-e ma délután? Az nem igazán érv, hogy látni akarom, főleg, hogy eddig nem is igazán kerestem. Abban a hitben éltem, hogy Rosalie halála után elhagyja Alaszkát, így hát emiatt, valamint az elkövetett bűneim miatt is megtartottam a távolságot. Mondván: ez a legjobb mindkettőnknek. Butaság, ha úgy érzem, Nigel mintegy engedélyt adott? Én pedig egyből mentem.
A múzeum zárása előtt nagyjából másfél órával állítottam le a motoromat a parkolóban. Már hideg volt az ilyen közlekedéshez, de nem nekem. Volt, hogy az első hó lehullta után is még a Harleyval róttam az utakat. Ahogy beléptem, pajzsomat félárbócra eresztettem, a jól ismert, mágikus vibrálás után kutattam, többi érzékszervemet is élesítve. Már csak azért is, mert egyáltalán nem vágytam kellemetlen meglepetésekre, mint például alkalmatlankodó falkatagok. Akkor is kérdések kergették egymást a fejemben, amikor végre megéreztem az illatát, onnantól viszont mintha fonálon vezettek volna hozzá. Nyílegyenesen, céltudatosan. Háttal állt nekem, puha léptekkel közelítettem meg, meghagyva egy lépésnyi távolságot, s ha annyira bele volt feledkezve valamibe, hogy nem vett észre, nemes egyszerűséggel előre hajoltam a füléhez. - Szia - köszöntem hirtelen, mosollyal a hangomban. Hiányzott. Az utóbbi napokban és az elmúlt években egyaránt.
Megkaptam az állást, mondhatni piskóta volt, bár még csak két hete vagyok itt, abból a másodikban mondhatni alig voltam jelen agyban. Nigel rettentően felkavarta életem állóvizét, ez már önmagában elég lenne, de azóta nem láttam. Még az is kérdéses, fogom-e még valaha, ez a gondolat olyan torokszorítóan kétségbeejtő, hogy minden alkalommal elkezdenek potyogni a könnyeim, amikor rá gondolok. Nem tudom, mit kellene tennem, hogy visszacsináljam, de az a napnál világosabb, hogy azt, amire vágyik, képtelen vagyok megadni neki. A legjobb barátom. A lelki társam. A szívem ellenben nem az övé, romantikus értelemben semmiképpen, s ezen nem tudok változtatni. Volt idő, mikor úgy gondoltam, megpróbálhatnánk, de nem akartam tönkretenni a barátságunkat. Megtette helyettem ő. Vagy mindketten. Megküzdöttünk érte, s azóta még kevésbé találom a helyem, csak a munkám és a feladataim maradtak. A mai napig. El sem hittem, mikor Solomon nevét láttam meg a telefonom kijelzőjén, és nagyjából végighabogtam a beszélgetést, mint valami ütődött kamasz. Az, hogy idejön, nagyjából annyira ért váratlanul, mint Nigel csókja, lehet, hogy sok ez nekem valamivel több, mint egy hét leforgása alatt. Mondhattam volna, hogy inkább ne jöjjön, de nem bírtam megtenni, mert tudtam, hogy ott belül van valami, ami minden észérvem ellenére vágyakozik utána. Abszurd, totális esztelenség, mégsem tudtam kitépni magamból, és kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy ez az oka annak, hogy senki mást nem engedtem be az életembe ilyen megközelítésben. Az összes tárlatvezetésemen túl voltam, most mondhatni romeltakarítás volt soron, mert a ne nyúlj semmihez felszólítás valahogy soha senkinek nem elég egyértelmű. Eléggé el is merültem egy kisebb szekrény rendezgetésében, és nem hallottam, hogy jön valaki, a hatodik érzékem nem volt aktív, a mágikus energiáimat meg rejtette a tetoválásom, elméletben szimpla embernek tűntem bárki előtt. Még azt sem tudtam pontosan, mikor érkezik Solomon, noha kár lett volna tagadnom, hogy görcsbe ugrott a gyomrom. Alig fél órája a hajamat is megigazítottam, holott ennek nem kellene számítania. Vagyis fogalmam sincs. Tényleg mérhetetlenül össze voltam zavarodva. A nap folyamán Willnek is írtam egy sms-t, hogy érkezik, bár talán ő is bejelentkezik, de attól még kötelességem, a Vörös Holdas fiaskó után nem szeretném elszúrni. Csak akkor vettem észre, amikor már túlságosan közel volt, pontosabban, nem is igazán én, inkább az ösztöneim léptek működésbe, olyan csodás lendületességgel, hogy hátravágva az öklömet vágtam orrba, eszembe sem jutott, elvégre, ha valaki az ember mögé lopódzik, az vagy a szeretője – nekem ugye ilyen nincs – vagy pedig olyan, aki rosszban sántikál. Meglehetősen szépen gyúrtam informátorként a harci tudásomra is, megy az önvédelem, és már fordulnék hátra, hogy leszereljem a tagot, amikor a látványa letaglóz, és csak ekkor azonosítom be a hangját is. - Úristen… úristen… ne haragudj! – Nyeltem egy nagyot, és kérdés nélkül nyúltam az arcához, hogy megnézzem az orrát. Nagy baja ugyan nem eshetett, de attól még mérhetetlenül szégyelltem magam. Ki is ült vörösség képében a vonásaimra minden érzelmem a szeretnék menten elsüllyedni kapcsán. S valahol a nagy aggodalomban jut el a tudatomig, hogy a bőrét érintem, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nem érzem túlontúl bizalmaskodónak, nem helyénvalónak…
A hozzászólást Eliana Nayara Belmonte összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Feb. 01, 2017 9:20 am-kor.
Vagy öregszem, vagy elkapattam magam nagy sietségemben, esetleg elfelejtettem, hogy milyen a nejem. Vagy mind egyszerre, remélem azért hazafele majd nem csavarodok fel egy fára a motorommal. Kínos lenne, ha nem is halálos. Ez se volt sokkal szebb, de azt legalább megállapíthattam, hogy még mindig jók a reflexei és... baszki, jóval nagyobbat tud ütni, mint évekkel korábban! Meglepettségemben, valamint a hirtelen beköszöntő fájdalomtól hátranyaklott a fejem és hátráltam pár lépést, kezemet pedig egyből az orromra kaptam. Az egész önápolás addig tartott, amíg hozzám nem ért, ezzel pedig magára nem vonta a figyelmem. A sajnálkozással vegyes ijedtség, amibe szégyenkező pír vegyült, mosolyra görbítette számat, hogy végül röviden fel is nevettem. A Tökéletlen jól eső ismerősséggel ejtőzött közelében. Akár egy nagyra nőtt macska, úgy fogadta az érintést, s örültem, hogy az őrzők nem képesek az energiáink között olvasni. Túl megszokott, túl nosztalgikus az érzés, ami rengeteg kérdést vethetne fel benne. Talán így is akad számára elég. - Semmi vész, megmaradok - nyugtattam még mindig szórakozottan, s mióta újból felbukkant az életemben, először éreztem úgy, hogy nem kell minden áron tartanom a közénk húzott falat. Ott volt még, de mintha Nigelnek hála kaphattam volna egy kiskaput, innentől pedig rajtam állt, használom-e vagy sem. - Jól vagyok - biztosítottam, majd zsebkendővel letöröltem egy kevés kiserkent vért -, úgy ahogy - tettem hozzá, mert hát... mert hát. Fürkészőn néztem az arcát, némileg óvatosan, s ha rajtam felejtette a kezét, most fogtam meg, s emeltem el arcomtól, viszont nem eresztettem. - És te? Nem akartam emlékeztető lenni, a gyász folytonos felszínre hozója, mégis... tudni akartam. Noëlle halála után mindketten a magunk külön körében és módján birkóztunk meg a történtekkel, így nem igazán tudom, mi lenne most a jó. Neki, nekem... nekünk. Csak azt tudom, hogy nem akarom magára hagyni, hogy ha már itt ragadt, akkor meglátni, mit írtak még nekünk, ha írtak egyáltalán. - Zavarok amúgy? - kaptam észbe, mert az egy dolog, hogy beállítok, de igazából fogalmam sincs, hogy lenne-e még dolga, kell-e valahova sietnie.
A szívbaj jött rám, igaz, ami igaz, nagyon rég használtam az erőmet, mert távol tartottam magam ettől az élettől Alaia miatt. Most azonban minden szinte egy szemvillanás alatt tért vissza, mintha mindennap használtam volna az unalomig ismert mozdulatokat, folyamatosan be van kapcsolva a vészjelző a fejemben, ezt teszi velem ez a város. Állandó készültség a tetoválásom leple alatt. Ösztönös, magától értetődő mozdulat volt, ahogy utána nyúltam, hogy megnézzem, mit okoztam neki, át sem gondolva igazán, hogy milyen érzés lesz a bőréhez érni, és az első pillanatokban fel sem tűnik a torkomban a gombóc, de pillanatokon belül nyelnem kell egyet. Azt sem tudom, miért boxoltam finoman a vállába, amikor kinevetett, de végül az én ajkaimra is mosoly húzódott, némi megkönnyebbülésről árulkodva. - Az életedet azért nem féltettem. – Legalábbis nem magamtól és egy kis orrba vágásról. A tényen azonban nem változtat, eszembe sem lett volna szándékosan ilyet tenni. Túlontúl elbambultam, biztos, hogy ilyesmit nem engedhetek meg magamnak. - Örülök. – Akkor is, ha csupán a jelenre kivetítve mondja, hiszen tudom, hogy a lányunk halála megviselte, akárcsak engem, nem számít, hogy velem élte le az élete több mint felét, attól még neki bizonyára mindazon idő alatt hiányzott. A vesztesége semmivel sem kisebb az enyémnél. Kissé zavarba ejtett a gondolat, hogy rajta felejtettem a kezem, és erre neki kell figyelmeztetnie a finomnak ható mozdulattal, ám amikor nem enged el, úgy sejtem, talán nem zavarta. Egyáltalán mit számít? Nem kellene ezzel foglalkoznom. - Próbálok a víz felszínén maradni, mondjuk így. – Nem csak Alaia okán nehéz. Nigel úgy bombázta ketté az addig biztonságosnak hitt életemet, nyugalmamat, végtelen bizalmamat, amit tőle nyertem, miként tanítani sem lehetne, és azóta úgy érzem, kihúzták alólam a talajt. Lehajtom a fejem, miközben elhúzom a számat, és pótcselekvésként harapdálom az ajkaimat. Nem vagyok benne biztos, hogy meg kellene osszam vele mindazt, ami bennem kavarog, ugyanakkor tudom jól, hogy érzi, ha úgy szeretné, éppen ezért fölösleges lenne lepleznem a valót, hisz értelme aligha akad. - Nem, mindjárt végzek. Már nincs több csoport mára. Záróra van… – Igazából csak apró-cseprő dolgok maradtak, bezárni, beriasztani, ellenőrizni, hogy nem maradt-e senki az épületben. Ez utóbbit megteszi a biztonsági őr, a többi az én tisztem. - Nigel megcsókolt. Megcsókolt, és kisétált az életemből. Mintha… túl sok lettem volna már, vagy épp ellenkezőleg, túl kevés. Pont most. Ötven évig volt a barátom, Solomon, és már ő sincs. Mintha a múltamat elmosta volna az eső, és szinte teljesen új életet kellene kezdenem. – Ugyan kinek mondhatnám el? A friss ismeretségek értékelendőek, de mindent nem aggathatok alig pár hónapja ismert lelkek nyakába. Meglehet, kapaszkodom a múltba, de nem tudom, hogy éljek Nigel nélkül, csakhogy már azt sem tudom, vele miként éljek. - Nem tűnt helyesnek… – Kanyarodom vissza a csókra, amit azóta sem tudok igazán hová tenni, és tele van vele a fejem, nem hagyva elég helyet a gyásznak.
Majdnem mondtam, hogy "majd fogod", de igazából nem vágytam erre. Nem akartam, hogy aggódjon, akár miattam, akár másért. Láttam a kórházban, éreztem a hangulatot, ami körülvette, s ha ez önmagában nem lenne elég: tudom milyen, amikor önfeledt és boldog. Sokkal jobban áll neki, mint az elveszettség. Amikor még egyikünk sem filózott azon, hogy egy-egy érintés milyen. Finoman biccentettem szavaira, mialatt gondolatok és ígéretek özöne árasztott el, kimondani viszont egyet se bírtam. Inkább cselekszek, lassan, de biztosan, hogy eldőljön, mennyi sebet képes még tőlem elviselni, mennyi feltépését tudja túlélni. Nigel fájdalmasan könnyen tettette félre velem aggályaim jelentős részét, Anatole a betont csókoltatná velem, én pedig... csak a közelében akarok lenni. Pontosan ilyen egyszerűen, ahogy ez hangzik. Nagyobb levegőt vettem, amikor megint ajkát kezdte rágcsálni, és nem tűnt fel, de egy röpke pillanatra inkább visszatartottam a lélegzetem. Az időzítés, csak az lett volna baromi rossz, de tudtam, hogy menthetetlenül közeleg a pillanat, amikor sutba dobok mindent. Így is hagytam, hogy az előszele ott vibráljon energiáimban, fel-felvillanjon tekintetemben. - Akkor, ha úgyis vége a napnak, megiszunk valamit? - biccentettem oldalra a fejem, finom kíváncsisággal hangomban. Próbáltam könnyed lenni, és valójában nem éreztem erőltetettnek, mégis ott mocorgott bennem az elhallgatottak súlya. Nevetséges, hogy amíg annyi simlis, illegális ügyletben szívbaj nélkül belemegyek, falazok másnak, addig esetében az egyszerű hallgatás is terhesnek tűnik. Bezzeg ő, ő nem hallgat el semmit! Majdnem leesett az állam, amikor közölte, mit tett Nigel. Minden felépített tisztelet, kölcsönös megértés és bajtársiasság, amit a süvé alatt éreztem, egy szempillantás alatt tűnt el, két szó kisöpörte belőlem egy szívdobbanásnyi időre. A józan ész, a kötelességtudat, a megfontoltság, ami világ életemben vezetett, s alig hagyott el, most nemes egyszerűséggel fordított hátat nekem, farkasom higgadtsága eltűnt, a zsigerből jövő, ösztön hajtotta reakció pedig nem váratott magára, mert nem ismer megalkuvást. Szemem sárgán villant, felhúztam felső ajkam kissé megnyújt agyaraimról és már-már ellenségesen mordultam fel. Vonásaim bestiális jelleget öltöttek hirtelen, hogy aztán, amilyen váratlanul, hirtelen és hevesen jött az ár, olyan hamar vonuljon vissza. Mint amikor az ember egy függöny lebbentésnyi időre bepillantást nyer a kulisszák mögé. Úgy igazítottam vissza mindent, mintha csak visszaszívnám,a mit amúgy már nem lehet. - Jól tette, hogy most lépte meg - és nem süvé előtt hetekkel, mert ha akkor derül ki, felkergetem egy fára... - Tudod... ez kicsit olyan, mint a büntetés és a jutalmazás. Jobb, ha minden rosszat egyszerre adsz, hogy együtt lehessen kiheverni őket, így nem nyújtja el annyira a gyógyulás folyamatát, mintha teszem azt, fél évvel Rosalie halála után dönt így. - Ez volt a szín tiszta logika, akkor is, ha Nigelt az érzelmek vezérelték. Valahol, mélyen, ahova nem ért el az imént felcsapott düh, nagyra tartottam őt ezért. Hogy volt képes Jane mellett lenni, hogy csak most engedett a vágynak. Bár ki tudja, mennyi ideje rejtegette mindezt. - Még szép! - horkantam fel arra, hogy nem tűnt helyesnek. Eddigi egytónusú, kiszámítható nyugalmam hullámvasúthoz érkezett. Amíg távol volt a lányunkkal, sokszor gondoltam arra, hogy talált valakit és azt a másikat szólítja a gyerekünk apának. Minden alkalommal belém mart a keserűség, de elfogadtam. Mert csak valószínűség volt. Lehetőség. Tőlem távol, ahol nem láttam, nem hallottam róla még véletlenül sem. De így... - Sajnálom - szusszantam megnyomkodva orrnyergem, ami amúgy még mindig sajgott. - Egyébként, talán nem is lesz rossz az újrakezdés. Mármint az életedet tekintve. - Hirtelen rá kaptam a tekintetem. - Itt maradsz vagy elutazol? - Sose lehet tudni ugyebár, ha már újrakezdés...
- Persze, mehetünk. – Közel sem vagyok ugyan biztos benne, hogy olyan nyerő a gondolat, de van egy részem, ami képtelen lenne nemet mondani, holott az eszemmel tudom, valamiért elhagytam sok-sok éve, s kellett, hogy komoly okom legyen rá. Csakhogy épp eleget hallgattam már rá, rengeteg dolgot tagadtam meg magamtól az utóbbi időszakban, ellenben eddig ösztönösen is volt bennem egy gát, ami ha vele vagyok, eltűnik. Ez összezavart már a „megismerkedésünk” első pillanataiban, s azóta sem hagy megnyugvást. A vallomás kikívánkozott, bár nem lenne kötelességem elmondani neki, ellenben képtelen voltam magamban tartani, mert senki más nem ismerheti olyan jól a történetünket, mint ő. Valószínűleg nagyon jól tudja, hogy Nigel majdnem az egész életemben mellettem volt, olyan barát számomra, akire mindig számíthattam. Sajnos a múlt idő jelenleg helyesnek tűnik, mert úgy érzem, döntött, és többén nem akar belőlem, s semmit, ami velem jár. Megértem bizonyos szemszögből, a szívfájdalmát csak növelném, ha ott lennék a közelében nap mint nap, a másik felem, az elhagyott barát viszont azóta is sír után, mi mellett némi dacos harag szintúgy gyökeret vert. Solomon reakciója ilyen közelségből, szemtől szembe is szinte kézzel fogható. Látom a sárga villanást, az állatiassá váló vonásokat, és valami szöget üt a fejemben. Lehetséges volna, hogy a farkasa is kötődik hozzám? Úristen, remélem, tévedek, különben nem csupán azzal büntettem, hogy elvittem a lányát tőle, hanem azzal épp úgy, hogy én mentem el. A mozdulat olyan könnyed és ösztönből jövő, ahogy állatiasból hamar emberivé visszavedlő arcára simítottam a tenyeremet, hogy valósággal belesajdul a szívem, holott talán vissza kellene fognom az ilyen irányú túlkapásaimat, de képtelen vagyok rá. - Ez logikusnak hangzik elméletben, de attól még szerintem a lehető legrosszabb időpontot választotta. Akkor húzta ki alóla a szőnyeget, amikor már bőven rajta vergődtem, és a meleg, bojtos szőnyeg helyett a hideg padlón kötöttem ki. – Csóváltam meg a fejem, és visszahúzva a kezemet sóhajtottam egy nagyot. - Tudod mi a legrosszabb az egészben? Amíg gyakorlatilag szinte minden percet együtt töltöttünk Spanyolországban, bármikor megtehette volna, és… valószínűleg sikerrel járt volna. – Rengeteg olyan napom volt, amikor az járt a fejemben, hogy miért nem vagyok képes nőnek érezni magam. Olyan magától értetődő lett volna, egyszerű, és békés. Akkor azonban érdekes módon sosem lépte át a határt. Most miért? Érthetetlen számomra az egész. - Úgy látom, kezd felsejleni a valóság a vastag páncélod alól. – Árnyalatnyi, röpke mosoly bukkan elő a szomorkás vonásaim alól. Arra a napra, találkozásra célzok, mely visszaérkezésünk után az első volt, és előadta, hogy a távoli ismeretségen túl nincs közünk egymáshoz. Merőben másnak tűnik a mostani helyzet. - Nem igazán maradt más lehetőségem. – Felépíteni újra önmagam, talán erősebben, mint egykor, akár egy főnix, ki önnön lángjaitól semmisül meg, aztán újjáéled a hamvaiból. Szép gondolat, s ami engem illet, elkezdtem felépíteni az itteni életemet, és remélni merem, hogy sikerül majd az a bizonyos újrakezdés. - Williamtől kaptam egy újabb esélyt, és már állásom is van. Itt maradok, ez biztos. Addig legalábbis mindenképp, amíg a Protektorátus engedi. – Ezzel talán elárultam azt is, hogy őrzői minőségemhez visszatérve folytatom tovább, azaz, kezdem újra. Közben a lépéseim átvezetnek pár helyiségen, hogy összeszedjem a holmimat, és bebújjak a kabátomba. Tömegközlekedem, mert az autóm még el sem indult otthonról, bár a Catragena-i utakhoz szokott jármű aligha élné túl itt, szóval vélhetőleg jobban járok majd, hogyha eladom, és veszek egy újat. A házamra már van vevő, csak idő kérdése, hogy megköttessen az üzlet. - Eliana, ellenőriztem az épületet, zárhatunk. Minden rendben? – Pillant Solomonra a biztonsági őr, nem láttam még itt, de hozzám nem is szokott bejönni senki, nem lep meg a reakiója. - Tökéletesen, mehetünk is. – Mondtam egyszerre a két férfinek, aztán kisvártatva már a beriasztott épületen kívül találtuk magunkat. - Jó éjszakát, Spencer! – Kaptam válaszul egy dörmögős jó éjtet, Solomon egy viszlátot érdemelt, mit követően az autójába ülve elhúzott. - Motorral jöttél? Mert én busszal, nem jönne rosszul egy fuvar. – Ha már megiszunk valamit, ugyebár.
Kezdőlap
//
Azta, elismerésem, és köszönöm! 
//
