Tényleg ez kellett neked?! Ezt akartad?! Miért kellett odamenned egyedül? Miért kellett a végzetkarjai közé csak oly könnyedén besétálnod, ami elől oly sokszor már megszöktünk? Miért nem hallgattál rám? Miért kellett itt hagynod neked is engem?
Tudom jól, hogy a legtöbb kérdésemen csak mosolyognál, vagy megráznád a fejedet, hogy ne tegyem fel, vagy csak ne várjak választ… Én meg legszívesebben csak bemosnék neked, hogy észhez térítselek, vagy csak azért, mert ezt tetted... Ha tehetném, akkor visszamennék az időben és megállítanálak, hogy miért? Mert a barátom voltál és leszel mindig is. Talán sose volt olyan szoros a kötelék közöttünk, mint köztem és Alec között, de a csapatunk része leszel örökké, a családunk része, a harmadik rugó, aki nélkül nem működhetett volna ez. Most meg…. - Menj a pokolba, Matt! – üvöltöttem és az öklömmel megtaláltam a sírkövet. A kő megrepedt, a kezemen pedig a bőr könnyedén repedt meg, hogy a vérem kiserkenjen, de nem érdekelt a fájdalom, hiszen a testi fájdalom sokkal kisebb volt, mint a lelki, ami mélyen legbelül emésztett. A könnyek könnyedén törtek utat maguknak, ahogyan ott térdeltem, ültem a sírja mellett és a virágot a kezemben szorongattam. - A ház túl üres nélküled, Alec még talán nem is tudja, hogy nem vagy többé… - suttogtam, miközben az égre emeltem a könnyes fátyollal borított tekintetemet. Szipogtam, arcomat töröltem, de a könnyeimet nem tudtam igazán letörölni, ha meg is tettem újak lepték el orcámat. – Remélem, hogy jobb helyen vagy és még látjuk egymást egyszer… - tettem még hozzá alig hallhatóan, majd a pillantásomat újra a sírra emeltem és a rajta szereplő névre. Nem, ennek nem így kellett volna történnie. Nem kellett volna meghalnia, ha jobban figyelek rá… Talán én megállíthattam volna... Mit kerestél itt? Megannyi kérdés cikázott a fejemben, de már egyikre se fogok választ kapni, soha többé nem fogom hallani a hangját, látni a bosszankodó tekintetét, vagy azt, ahogyan elmerül a technika birodalmában. Zseni volt, a családunk talán legokosabb tagja, aki végre talán meglelte volna a boldogságot, de helyette inkább a halál magával rántotta. - Ki tette? – csuklott el a hangom, miközben egyre kevésbé láttam a tájat, egyre kevésbé számított az, hogy a nap éppen mennyire ragyogóan süt, hiszen annak a fénye is sötét volt számomra… - Tudod, még mindig reménykedek abban, hogy egyszer besétálsz azon az ajtón, pedig tudom, hogy többé nem fogsz. Hogy az a ház üressé és sivárrá vált, ahogyan még megannyi más dolog is... – a fejemet a sírkőnek döntöttem, és könnyeimmel áztattam. Azt mondják, hogy idővel jobb lesz, enyhülni fog a veszteségérzése, de nem hiszem. Sose lesz könnyebb a szeretteink, a barátaink elvesztése. Inkább csak pokolian fájó, ahogyan az se segített, hogy tudom itteniek közül tette valaki, vagy valakik... Bosszút állnék azon, aki elvett, aki megfosztott egy nagyszerű baráttól, hogy ő is megérezze a veszteség ízét, de az se hozna téged vissza… Nem tehetem, mert tudom, hogy nem helyeselnéd. - Most mi lesz? – a könnyek pedig egyre csak záporoztak, hiszen nem tudtam, hogy mi lesz. Csak azt tudtam, hogy nem akarok olyan városban élni, ahol elvették az életét. Képtelen lennék rá, hiszen csak az érdekelne, hogy kitette vele…és talán olyat tennék idővel, amit nem kellene… Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ismét elbuktam és elveszítettem valaki olyat, akit sose akartam. Mintha csak előbb vagy utóbb, így vagy úgy, de a számomra fontosabb embereket elveszíteném, kisétálnának az életemből… - Hiányozni fogsz...örökké… - s azzal a lendülettel a kissé meggyötört virágot a sírra raktam. Valószínűleg nem is értékelné a virágot, vagy ki tudja, de úgy éreztem, hogy muszáj hoznom neki valamit. – Szeretlek… - igen, úgy szeret(t)em, ahogyan egy húg szeretné a bátyát, vagy ahogyan két barát szeretné egymást. Egy család voltunk és örökké azok leszünk, hiszen az emlékét örökké őrizni fogom. Lassan álltam fel, majd pedig lassan indultam el onnan. – Sajnálom… - Pár lépés után még megálltam és visszapillantottam a sírra, mire alig láthatóan csak megráztam a fejemet. Ennyi maradt belőle… Sokkal több, hiszen a múlt emlékképeit soha senki se veheti el tőlem… Nem sokkal később meg már farkas alakban rohantam onnan, mintha csak a veszteségfájdalma elől akarnék elmenekülni…
Take it back I would take it back For just another minute Just another chance with you
Give it up I would give everything up Every last breath Every first taste, for you. Just to make it alright. Just to make it alright.
But its too late, to go back. I can see the darkness, through the cracks. Daylight fading, I curse the breaking. The day is gone. The day is gone.
Run away I ll just run away like a child from all them to you... And now I see my most constant mistake is i don't know what I love till its gone...
Hiába az elhívás, a hirtelen jövő megvilágosodásra úgy tűnik, még várnom kell, mert ezidáig – az első pár napban – túl sok minden nem történt, azon túl, hogy most már az egyetem alagsorát is megismertem, mert valami mentor-félét is a nyakamra sóztam. Legalábbis reméltem, hogy tényleg az, és nem csak egy annak álcázott bébiszitter, aki azért tartja rajtam a fél szemét, nehogy megint kitaláljam, elmegyek világot látni... Pedig jó móka volt! Kár, hogy hamarabb vége lett, mint terveztem. Csak azt bántam, hogy végül Mattel nem sikerült találkoznom, ráadásul még a neki készített kulcstartót is elveszítettem. Próbáltam elérni telefonon, de hiába, így sem jártam sikerrel, mígnem végül meguntam a várakozást, és a Protektorátuson kezdtem kérdezősködni, ismer-e valaki Matt nevű vérfarkas, vagy tud-e valamit arról, hogy mi lehet vele? És mit ad isten, hogy pont az újdonsült mentoromtól kell megtudnom, hogy már nincs az élők sorában... Nos... számítottam én mindenre, hogy vérfarkasként úgy döntött, odébb áll, vagy elmegy világot látni, megsértődött, amiért nem jelentem meg a találkozón, és azért nem válaszolt... de hogy meghalt...? A fenébe is! Miután megtudtam, hogy meghalt, napokig ki sem dugtam a fejem a szobámból... a szobámból? Szinte az ágyamból sem voltam hajlandó felkelni, nem hogy bármi értelmeset csinálni, vagy másokkal kommunikálni, egyszerűen nem ment. Hatalmába kerített az a nyomorult dejà vu érzés, ami Charlie halála után is, és még csak az sem számított, hogy ezúttal én közel sem voltam életveszélyes helyzetben. Először őt veszítettem el, aztán nem olyan régen Jasont is sikerült elüldöznöm magam mellől, szerintem csoda lenne, ha még ebben az életben megbocsájtana, vagy egyáltalán hozzám szólna... És most, amikor végre találtam valakit, akit barátomnak tekintettem, és akinek a társaságában oly szívesen időztem mostanság, most őt is elveszítettem. A fenébe is, Matt! Miért?! Miért kellett meghalnod? Miért kellett itt hagynod? Miért nem tudtál jobban vigyázni magadra? Még csak el sem tudtunk búcsúzni egymástól... Hirtelen jön az elhatározás, csak kipattanok az ágyamból, hanyag mozdulattal rúgva arrébb a takarót, hogy aztán a szekrényem mélyéből túrjam elő az egyik feneketlen mélységű táskámat, bele rajztömb, festékek, ecsetek, ceruzák... és mielőtt lelépnék itthonról, a konyhából csenek valami csümölcsöt, meg egy ásványvizet, hogy aztán megkeressem Matt végső nyughelyét, majd miután megtaláltam – és egy újabb kiadós bőgésen voltam túl – letelepedjek a földre, hátamat egy másik sírkőnek támasztva, és rajzolni kezdjek. Sebes, gyakorlott mozdulatokkal siklik a grafit a hófehér papíron, ahogy felskiccelem az emlékeimben élő farkast, akit a vadászházban pillantottam meg... Először, és utoljára. Festékek, ecsetvonások, és a vonalrajz egyszeriben életre kel, ahogy a színek, tónusok, árnyékok a helyükre kerülnek, csak itt-ott rondít bele a képbe egy-egy sós könnycsepp, elmaszatolva a határozott vonalakat, összemosva a színeket. A nyomuk ott marad, hisz még ha meg is próbálnám eltüntetni őket, csupán hazugság lenne, nem lehet meg nem történtté tenni – csak újrakezdeni. De mi értelme lenne? Az idő kerekét képtelenség visszatekerni, ami megtörtént, azt már nem tudjuk semmissé tenni. Sajnálom, hogy nem tudtam éltedben betartani az ígéretemet. Amikor végül távozok, csak egy feltekerten árválkodó festmény utal arra, hogy valaha is itt jártam.