-Értem. - Biccentettem a farkas felé, amihez aztán egy félmosolyt is mellékeltem. Hosszú, és minden bizonnyal korrekt választ kaptam, ami kicsit meglepett, mert a fickó nagyon zárkózottnak tűnik. Éppen ezért esett jól az, hogy nem egy rövid, tő mondatos választ kaptam tőle. Visszapakolom a hasábokat. Addig bíbelődtem velük, hogy közben Raymond átvizsgált minden mást a nappaliban. Az utolsó hasábokat pakolgatom vissza. Mielőtt kérdésére válaszolok felsóhajtok hangosan és jóóóó hosszan. Hazudhatnék, hogy jobb színben tüntessem fel magam, csak nem lenne célravezető. -Nem az én döntésem volt. A falka elköltözött, engem meg hátrahagytak. Visszateszem az utolsó fahasábot is, majd felállok és valami csajos ösztöntől vezérelve jelképesen leporolom magam. Valójában a gondolataimat akarom így elhessegetni, mert a szoba mentségére legyen mondva, hogy makulátlanul tiszta. - Melyik helyi falkával szimpatizálsz inkább? - ha más a farkasos dolgoknál tartunk, akkor megkérdezem ezt is. De aztán, hogy a kutatással is haladjuk... : - Konyha? - elméletileg az következik, végül a fürdő és a jacuzzi szobája. Ha követ, ha nem, én nekiesek a konyhaszekrénynek.
A válaszom teljesen korrekt. Bár nem titok igazából, hogy öreg vagyok, nem sokan tudják, hogy mennyi idős is vagyok. Talán Tarán kívül nem is tudja senki. Nem szokták megkérdezni. Csak a csacsogás kedvéért meg igen ritkán beszélgetek. Jó, zárkózott vagyok. De beszélgetnem néha bizony nekem is kell. Most ráfoghatom a buta kis játékra. A válasz előtt már a sóhaj is beszédes. Arra legalábbis mindenképpen következtethetek, hogy a téma nem túl kellemes neki, és nem úgy van a dologgal, mint én. Részemről én döntöttem, és nem bánom. Hmmm, mindenesetre így falka nélkül maradni több szempontból is szívás. Gerinctelen, mocsok módon dörgölik az orrod alá, hogy nem kellesz. Elég undortó dolog, ha engem kérdeznek. A következő kérdésemhez nem kell Holmes-i logika. Mindenesetre előbb válaszolok. - Még nem döntöttem el. Castorral elég kellemes beszélgetéseken vagyok túl, és az ajánlata is megfontolandó, de a helyi alfával még csak most tárgyalok. Ha a falkatagok alapján kellene határoznom, akkor a helyieket mondanám. Sokkal kevesebb zöldfülű kölyök van közöttük. Castoréknál sok a nyeretlen kétéves… Én pedig utálom a vinnyogó kölyköket. A konyhával kapcsolatos felvetésre bólintok, és követem a másik farkast. Pedig sok kedvem a konyhához nincs. Az tele van pakolva cuccokkal… de legalább a szekrényeket nem lehet elhúzni, azok mögött tehát felesleges keresnem. Gyorsan átfutom a konyhaszekrényt, bevizsgálom a konyhaasztalt, a lámpát, a plafon sarkait, a fal borításának egyenetlenségeit. Én ugyanis élek a gyanúperrel, és poloskát, kamerát is keresek, ha már nekiálltunk. Ezután segítek Tarának a szekrényekkel, edényeket, evőeszközöket rámolunk ki, számtalan italos palackot, itt is átnézzük a falra akasztott képeket, mindent, ami mozdítható… még a sütőt is átvizsgálom. És közben persze kérdezek. - Castorék hagytak ott? Legfeljebb azt mondja, hogy nem. De ők sincsenek itt régen, és amennyire tudom, mostanában ők vándoroltak. Na jó, igazából csak róluk tudok, rajtuk kívül azért még elég sok falka akad a világon. De ők mostanában érkeztek, és nem sokkal utánuk Tara, aki nem önszántából maradt hátra, mikor a falkája elköltözött.
Óhatatlanul is felkapom a fejem mikor szóba kerül a nemzőm. "Kellemes beszélgetés", mih? Kicsi híján elnevetem magam. Persze, Castor is tud megnyerő lenni ha az érdekei úgy kívánják. És logikus az is, hogy a maga oldalán akarja tudni Raymondot. Idős, és erős farkasról beszélünk, lehet hogy még ő is vért izzadna, ha netán összeakasztják a bajszaikat. Erre gondolva elfolytok egy mosolyt, de előbb elfordulok, és ha már konyha, akkor be is mentem. Úgy tűnik mindketten szimpatizálunk azzal a konyhaszekrénnyel, máris két kézzel merülünk benne. - Igen, ő az én... szóval ők hagytak ott. - és hogy tereljek, rögtön jön az én kérdésem is. - Úgy általában mindenkivel mogorva vagy, vagy ez csupán az én kiváltságom? Végeztünk a konyhaszekrénnyel. Megfordulok, nekidőlök, a kezeimet hanyagul zsebre teszem, így várok a válaszra. Már csak a hűtő van hátra. Ha ég benne a tenni akarás, akkor azt már ráhagyom.
Nem kerüli el a figyelmemet a Castor nevét kísérő reakció, de nem faggatózom tovább ebben az irányban, legalábbis egyelőre nem. A válasz gyors lezárásából, elharapott mondatból, tématerelésből arra következtetek, hogy nem akar erről beszélni, talán egyszerűen nem is válaszolna, ha mélyebben merülnék a témába. Rövid válaszra rövid válasz jár csupán, így a lényegre szorítkozom. - Mindenkivel az vagyok. Azért annyira nem lubickolok ebben a játékban, hogy mindenáron megpróbáljam életben tartani. Ha jópofiznom kéne hozzá, akkor itt és most kaszálta el magát a kérdezz-felelek. Míg benézek a hűtő alá, mögé, majd átkutatom belülről is – minden rekeszt, minden polcot, mindent ami benne van, félrerámolva – felteszem a következő kérdést. - Hány éve vagy farkas? Azt, hogy hány éves lehetett, mikor beharapták, a válasza alapján nagyjából úgyis be tudom lőni. Amúgy sem az a lényeg, hogy mennyi ideig volt ember. Azok az évek nem sokat számítanak, és általában végtelenül unalmasak.
- Akkor talán mégse vagyok olyan elcseszett ember. Nem nagyon tudtam hová tenni a... kedves természetedet. De így már értem. - Hosszan magyarázok, ami inkább azért fontos, hogy ne tűnjön fel annyira, hogy az előbb csaknem elszóltam magam arról, hogy Castor volna a nemzőm, vagy mi. Amúgy utálom ezt a szót. - Hétfőn töltöm a kettőszáz-egyedik farkas évemet. Már ha megélem. - vigyorgok, mert felmerül ezzel kapcsolatban egy újabb kérdés. - Megélem? - Ezzel inkább afelől érdeklődök, hogy vajon mennyire fogjuk kiakasztani egymást a hétvégén, ha netán mindkettőnknek maradnia kell. Raymond e közben a hűtőben matat. Benéz alá, mögé, megtapogatja a tetejét is, majd kinyitja és belülről is körbenéz. Azért én is szemmel követem az "eseményeket". Le is stoppolom, mikor a zöldséges rekeszhez ér a frigó aljában. - Állj! Mi rózsaszínlik ott? - közelebb lépek. Nem vagyok színtévesztő, de hátha csak a szemem káprázik.
A hozzászólást Tara O'Ryan összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 20, 2012 1:30 pm-kor.
- Nem vagy. Alapvetően nem vagyok pajtáskodós alkat… Még a vállam is megvonom, de azért a kutakodást nem függesztem fel. Jajj, hát valami oka csak van ennek a bohóckodásnak? Ha másnak nem, egy nyamvadt rejtett kamerának csak lennie kell… A válaszra bólintok, bár nem lep meg, hogy jóval fiatalabb nálam. Ezt még magamtól is kitaláltam, most csak pontosítottunk. A kérdésre egy pillanatra abbahagyom a pakolást, és visszafordulok felé. - Ha nem adsz rá okot, hogy kinyírjalak, akkor biztosan. És mielőtt visszadobnád, hogy összeférhetetlen vagyok, csak közölném, hogy nem utálok zsigerből mindenkit. Veled sincs semmi bajom, egyszerűen így szoktam meg, és ilyen a stílusom, meg a természetem… Ha most úgy érzi lemartam, akkor feladom. Ugyanis éppen most tettem egy tőlem szokatlan gesztust neki: hevenyészett használati utasítást toltam a kezébe, és megnyugtattam, hogy nem fogom ok nélkül leharapni a fejét. Amitől mellesleg nem is tudom, miért tart, elvégre még semmi fenyegetőt nem tettem. Visszatérek a hűtőszekrényhez, és mikor kihúzom a zöldséges rekeszt, nekem is feltűnik a boríték, de úgy tűnik ezzel nem vagyok egyedül. - Egy boríték… Azt hiszem ez lesz a válasz a kérdéseinkre… Nem is vacakolok vele sokat, becsukom a frigót, és az asztalnál kibontom a levelet. Ha Tara mellém lép, akkor úgy tartom, hogy ő is el tudja olvasni, ha nem, akkor felolvasom, bár a végére érve már erősen hullámzik körülöttem a dühös indulat. Valószínűleg Tara karján is felborzolom vele a pihéket…
Idézet :
Gratulálunk!
A kapcsolatokban fontos szerepet játszik a csapatmunka, melyből - ha ezt a levelet olvassák - minden bizonnyal jelesre vizsgáztak! A hétvége szabályai: vasárnapig nem hagyhatják el a területet. Ha mégis, akkor a komplexum tulajdonosának jogában áll az igénybe vett szolgáltatások árát felszámolni! Amennyiben teljesítik a hétvégét, negyedéves bérletet kapnak egy szabadon választott szolgáltatásunk keretein belül (sípályahasználat, stb...).
Programok: > Péntek este: Fussatok ki a Kölcsönző és javító részlegbe, és minden segítség nélkül szereljetek össze két snowboardot! Minden ott található eszközt használhattok. Ha nem sikerül, a szombati feladat sem fog. Együtt minden könnyebb!
> Szombat: Irány a snowboard pálya! Először gyakorolhattok a saját szakállatokra, ám a végső cél, hogy a tegnap összeeszkábált "dupla-snowboardon" sikeresen, esés nélkül lecsússzatok. Lehet akármilyen jó az egyensúlyérzéketek, ha nem működtök együtt, fájdalmas lesz a móka. Ezt kipihenhetitek az este szabadon választott programmal!
A feladat tehát az, hogy két, különálló deszkát valamilyen kontár módon egymáshoz illesszetek úgy, hogy ne engedjék el egymást, ne essenek szét. Hogy egymás mellé, mögé, alá fölé teszitek, az édes mindegy, a lényeg, hogy másnap majd ketten is rá tudjatok állni, és lecsúszhassatok a pályán.
Néhány támpont, hogy miket is találhattok a kölcsönzőben:
- Különböző méretű snowboardok - Elektromos csavarhúzó - Szögek, drótok, biztosítókötelek és tartozékaik, szerszámok - Ragasztó - Olaj - Satu
És amit még reálisnak gondoltok. Jó szórakozást hozzá!
- Nem ismerlek Raymond, az összeférhetetlenségeddel kapcsolatban még nem alkotnék véleményt. Amúgy én biztos nem provokállak, amíg te sem engem. Mármint szándékosan biztos nem. Raymondd egy borítékot vesz elő a zöldségesrekeszből. Magamtól rá nem jöttem volna, hogy ott is lehet valami. Miért pont a hűtő? És ha nem keressük? Amíg magamban tanakodok, a farkas kinyitja azt a borítékot, én meg mellé lépek, és rögtön olvasni kezdem. Végére érek, majd fennhangon acsítani kezdek - Mi van?! Snowboard? Még síelni sem tudok! - Azzal semmi bajom, hogy Raymonddal kell végigcsinálnom a feladatot. A csapatmunkával sem lesz gond a részemről. Nade snowboard könyörgöm?! - Mi legyen? Nekem mindenképp itt kell maradnom. Megcsináljuk a feladatot?
Csak sóhajtok egyet Tara válaszára, és annyiban hagyom a dolgot. Ha kihúzza a gyufát, legfeljebb megtépem, de megölni egyáltalán nem áll szándékomban. Ahogy egyébként bántani sem. Valószínűleg nem is lesz rá szükség, úgy tűnik, annál jobban tart tőlem, hogy komolyan belém kössön, vagy megpiszkáljon. A levelet is úgy tartom, és én is úgy állok, hogy tara kényelmesen rálásson az utasításokra, ami először roppantul felbosszant, de aztán a haragom ahogy jött, úgy párolog el szinte nyomtalanul. És sajnos úgy tűnik, a lánnyal sem leszünk kisegítve… - Én sem tudok… A sílécnek csak az ükapját láttam közelről, snowboardot meg csak a TV-ben. És előre szólok, nem vagyok az a barkácszseni típusú pasas… Igazából kicsit meglep, hogy megkérdezi, hogy benne vagyok-e a feladatban, de aztán hamar rájövök, hogy valószínűleg úgy gondolja, a bohóckodás ígérete elég is nekem, hogy fogjam a cuccom, kicsengessem a hétvége árát a portán, és lelépjek. - Megpróbálhatjuk, de azt nem ígérem, hogy menni is fog… Az asztalra dobom a levelet, meg a borítékot, és felnézek az órára a konyhafalon. - Kezdjünk bele most, vagy előtte akarsz fürdeni? Merthogy jacuzzit tervezett, ami persze a feladat fényében később praktikusabb lenne, de a nők gondolkodását sosem lehet követni, nekem meg mindegy. Az sem zavar, ha nem alszom éjszaka…
A síléc ükapja... Vajon mi lehetett az? Két deszka egymás mellett? Túl hülyén hangzana, ha rákérdeznék, szóval hagyom homályba veszni a témát, és azon agyalok, hogyan lehetne megoldani két snowboard összeboronálását... - Nem lesz gond. Ezermester nem vagyok, de ki tudok cserélni egy villanykörtét... Menni fog az. Azt hiszem ez az a pillanat a vígjátékokban, amikor megveregetik a másik vállát biztatás gyanánt. Nos, a valóságban ez egy kicsit másként működik. Ha megveregetném most Raymond vállát, gyanítom az lenne az a pillanat amikor elveszítem a karomat. Tehát csak mosolygok a farkasra, és reménykedek abban, hogy ő már nem lesz partner ebben az egészben, én meg el leszek itt egymagam a hétvégén. Azonban hamar rá kell jönnöm, hogy megint indokolatlanul gondoltam magam rafináltabbnak a másiknál. A fickó ugyanis átlát rajtam, és máris indulna a kölcsönzőbe. - A jacuzzi megvár. Úgyis 32 fokon szeretem a vizet. Magamhoz veszem a levelet, és visszacsúsztatom a borítékba. - Javaslom, mielőbb essünk túl rajta. Megyek a kabátomért.
Túl sokat azokról a „sílécekről” sem tudnék mondani, amiket még annak idején nálunk is megpróbáltak használni páran, mert én nem próbálkoztam vele soha, legfeljebb csak láttam. De szerencsére nem kell róla mesélnem. - A villanykörte nekem is megy… Vonok vállat, noha szerintem ez a feladat azért ráver néhány szintet nehézségben a villanykörte-cserére. Mindenesetre azért hálás vagyok, hogy tara nem is próbál vállon veregetni. A karját talán nem tépném le, de valószínűleg nagyon csúnyán néznék rá, esetleg még fenyegető morgást is kaphatna. Bólintok, úgy tűnik, hogy most kell túlesnünk az ezermesterkedésen. Részemről a levél aztán maradhatna az asztalon, már úgyis tudom mi áll benne, de ha Tara hozni szeretné, akkor nem szólok miatta. - Rendben. Remélem tényleg gyorsan fog menni. Jövök én is… Követem az előszobába, és én is felveszem a kabátomat. Aztán már nyitom is az ajtót, ha ő is elkészült, és részemről indulhatunk a kölcsönzőbe.
Ha Raymond nem szólt hozzám a kölcsönzőtől idáig, akkor én is maradtam csendben. Nem tudom mennyi az idő, de kezdek olyan fáradt lenni, mint amikor még 24 órákat dolgoztam egy huzamban abban az angliai sörözőben. Persze nem vagyok fent olyan rég, de attól még nem érzem magam kevésbé punnyadtan. Beérek a házba, levetem a kabátomat, a cipőt is lerúgom magamról, majd egyenest a kandallóhoz megyek. Teszek pár hasábot a tűzre, ami még amúgy is égett benne. Vacsora után leülök majd ide egy pohár borra, és bambulom míg el nem nyom az álom. Most azonban... irány a konyha. - Te is jössz? - kérdezem már félúton a konyhába. Ugyan megszoktam már, hogy egyedül vagyok, és síri csendben, de most hogy "társaságom" is van, kifejezetten zavar ez utóbbi. A baj már megint a határokkal van. Mert ugye hogy kezdjek beszélgetésbe valakivel, aki még ezeket sem fekteti le? Nem mellesleg Raymond sem tűnik annak a beszédes típusnak. Szóval ez egy nagyon érdekes este lesz... - Mivel foglalkozol? - "tegyünk egy próbát a beszélgetésre" alapon kérdezem, amennyiben ő is a konyhában van. Ha inkább a nappalit, vagy egyéb helyszínt/elfoglaltságot választ, akkor maradok csendben, előkészülök, majd nekiállok sütni a húsokat.
Tara jól látja, nem sok kedvem van barkácsolni, bár ha lenne, akkor sem menne úgy, mint neki. Egyszerűen nem értek az ilyesmihez. - Én sem elkényelmesedett világba születtem… Csak ennyit fűzök hozzá a megjegyzéséhez. Csak éppen engem sosem mozgatott meg a főzés, vagy a takarítás. Mindig is katona maradok, fejlődjön akárhova a világ. A deszkákat, és a cipőket az előszobában hagyom, és miután megszabadultam a kabátomtól is, követem Tarát a konyhába. - Csak pár percre… Mindenesetre egy kicsit leteszem magam a konyhában, és elfogyasztok még két vodkát, lustán figyelem, mit ügyködik Tara. Igazából álmos inkább vagyok, mint éhes, a főzés meg mindig hosszadalmas. A kérdésére azért még válaszolok, mielőtt feladnám a várakozást. - Vállalkozásokkal, kereskedelemmel, de azok már maguktól is mennek… Szóval nem sok egyéb dolgom van, mint a magam kedvét keresni, és a pénzemet költeni. Csak azután ásítok egyet, miután befejeztem, és felkelek a székről. - Azt hiszem, én nem várom meg a vacsorát. Neked jó étvágyat… Nekem ennyi elég is kilépőnek, részemről elvonulok aludni. Átöltözöm, bár pizsamának ezt a ruhámat sem lehet nevezni – többnyire alváshoz is olyasmit hordok, amiben ki lehet menni az utcára feltűnés nélkül – és elnyújtózom az ágyban. Ha Tara nem makacskodik, felőlem megkaphatja az ágy felét. Ha bejön, arra úgyis felébredek, de különben nem zavartatnám magam miatta. De azt csinál, amit akar, az ő dolga. Én mindenesetre reggel korán ébredek, és miután az arcmosáson, borotválkozáson, és egyéb reggeli rituálékon túl vagyok, betelepszem a konyhába reggelizni. Mégse üres gyomorral szenvedjek combnyaktörést a pályán…
A kérdésemre még felel (persze nagy-nagy körvonalakban), aztán távozik. Én folytatom amit elkezdtem, amúgy meg már túl fáradt vagyok háborút indítani az ágyért. Így is - úgyis alul maradnék, így meg legalább az illúziója megmarad a szabad akaratnak. Illetve annak, hogy én döntöttem úgy, hogy nincs szükségem a hálószobára, nem pedig Ő foglalta el azt. Megsütöm a húst, megvacsorázok, majd beülök a jaquzziba, ha már annyira szerettem volna, de a szám már egyre gyakrabban nyúlt ásításra. Nem is élveztem annyira a pezsgőfürdőt, a kinti éjszaka pedig már olyan csendes volt. Egy őslakos sem sétálgatott arra, mondjuk nem is tudom, hogy mire számítottam. Ha vaku nélkül fényképezgetek, iszonyat rossz minősége lesz a képeknek. Ha viszont használom a vakut, egyértelműen lebuktatom magam. Jobb is, hogy nem lófrál erre senki. Nem olyan soká kikapcsolom a jaquzzit, felöltözök csendben, még egy plédbe is beletekerem magam, úgy telepedik le a kandalló előtti fotelek egyikébe. Bár nem akarok aludni, két mély lélegzetvétellel később elnyom az álom.
Még sötét van odakint, mikor felriadok. Raymond matat valahol a fürdőszoba környékén. Meg sem akarom saccolni mennyi lehet az idő, de a "reggel van"- ban már csak abból is következtethetek, hogy a kandalló kialudt. Persze nincs hideg a faházban, van tisztességes fűtés is. Még Raymond előtt érek a konyhába, beizzítom a kávéfőzőt. Mire a farkas kiér, én már a konyha pult mellett szédelgek kezemben egy bögre kávéval, amibe bele is temetem az arcomat. Csak bólintok Raymond felé. Nem szeretek beszélni így reggel, és ő sem tűnik a mosolygósan ébredő fajtának. Szóval amíg ő nekilát reggeli után kutatni, én lenyelem a kávét, majd eltűnök a fürdőszobában. Fél óra múlva jövök ki onnan, még vizes hajjal. Ekkor kezd virradni odakint. - Egy óra múlva mehetünk ha az úgy megfelel. Ha még így a nap elején kitörjük a nyakunkat, estére már képesek leszünk mozogni is. Mocskosul hosszú hétvége lesz ez.
Az éjszaka békésen telik, néha fel-felneszelek rá, hogy Tara tesz-vesz, majd később a léptei neszére, aztán olykor kinti zajokra, de nálam ez normális, én így is ki tudom pihenni magamat. Tulajdonképpen a hálót sem foglaltam el, felőlem a fele nyugodtan lehetett volna a másik farkasé, de aki ennyire kényes a személyes terére, az magára vessen.
Szeretem a kora reggeleket, bár tulajdonképpen nincs olyan napszak, ami ne lenne kedvemre való, hogyha odakint csikorog a friss hó, és fagypont körül van a hőmérséklet. Hogy sötét van-e, vagy világos, az nekem teljesen mindegy. Hallom a fürdőszobában is, mikor kel fel Tara, de az igazán kellemes a friss kávé illata, ami a konyhába menet kúszik az orromba. Nem szeretem a kávét, de az illatát igen. - Jó reggelt! Magamban megjegyzem, hogy úgy tűnik, a nőstény is olyan fajta, akinek igen nehezen indul a reggele. Én attól a pillanattól, hogy felkeltem, és kinyújtóztam, az esti lefekvés pillanatáig egyformán éber és friss vagyok. Legalábbis az ideálishoz legalább közelítő körülmények között Mire Tara felfrissülve, megtisztulva előkerül, én már megreggeliztem. A felvetésre bólintok. - Rendben… Bár hogy miért nem most? Végülis mindegy. Addig míg Tara eltölti valahogy az egy órát. Gondolom hajszárítással, és öltözködéssel, addig én tüzet rakok a kandallóban, aztán felöltözök nagyjából menetkészre, a fennmaradó időt pedig a kanapén elnyújtózva töltöm egy újságba temetkezve.
Rendben az egy óra? Akkor... jól van akkor. Persze, mehetnénk már most rögtön azonnal is, csakhogy a pálya meg nincs nyitva hivatalosan, és gondolom akad majd egy sunyi alak, aki ellenőrizni szeretné, hogy sikeresen hajtottuk-e végre a feladatot. Azoknak meg még el sem kezdődött a munkaideje, ergó: ne önszorgalomból kelljen már összezúznom magam, ha lehet. Egyébként az ötlet egyre inkább tetszik. Nem az, hogy egy nálam jóval erőseb, gyakorlatilag idegen farkassal vagyok összezárva nem egészen két napig. El tudom viselni, nem is azt mondom hogy kellemetlen. Csak azt mondom, hogyha rendelkezésemre állna valami olyasmi, mint a szabad akarat a hétvégét illetően, és nem az üres pénztárcám, meg a rendezvényszervezők diktatúrájában lennék, akkor minden bizonnyal jobb szeretnék egyedül lenni itt. Akkor mégis mi tetszik annyira? A feladat, illetve a síelés. Igazi kihívás lesz lesiklani azon a pályán. Még egymagamban is, nemhogy ketten. Ezen agyalok, míg megszárítom a hajam, lófarokba kötöm, majd kimegyek a konyhába harapni valamit. Ha Raymond végzett az újsággal, akkor beülök mellé a kanapén, hogy én is átlapozzam. - Háh! A horoszkópom szerint nem ajánlott kitennem a lábam a házból... Ez a horoszkópos rovat valami olyasmi, ami egyáltalán nem érdekel, de mindig elolvasom, csak hogy a nap folyamán bebizonyosodjon, mekkora hülyeséget írtak... Hogy van-e ennek értelme? Nincs. De ha elég régen vagy már ezen a világon, megtanulod kitölteni az idődet ilyen apró marhaságokkal is... többek között. - Szerinted kinyitott már a pálya? Még csak 40 perc telt el abból az órából, viszont már elkészültem, felébredtem, olvastam, kávéztam megint, és most átkozottul unatkozok.
Engem cseppet sem zavar a nő jelenléte, főleg, hogy igazából nem viselkedik bosszantóan. Egészen jól idomul a helyzethez, és tulajdonképpen hozzám is. Persze az is lehet, hogy egyszerűen tart tőlem, és csak nem tudja, mihez kezdhetne velem. Míg ő készülődik, addig én kényelmesen végig tudom lapozni az újságot. Igazából úgy fest, nem csak Fairbanksben, hanem a világban sem történik mostanában semmi különösebben érdekes. Mikor mellém huppan a kanapéra, akkor engedem le az újságot, és nézek rá. Úgy tűnik, elkészült. Mivel érdeklődik az újság iránt, átengedem neki. A megjegyzésére újra övé a figyelmem, mert eddig elfoglaltam magam a reggel kezdésére teremtetett forró, rumos teámmal. - Horoszkóp? Ostobaság… Az újságban valahogy mindig átsiklom felette, a TV-re sem figyelek, mikor ilyesmiről beszélnek, szóval még arról sincs fogalmam, hogy én milyen csillajegyben születtem. Illetve nem is tudhatnám meg valószínűleg, mert még az évben sem lehetek biztos. A kérdésre vállat vonok. - Nem tudom, de megnézhetjük. Ha a pálya nem is, a Melegedő már biztos nyitva van. Ha várnunk kell, meghívlak valami forróra, időtöltésképpen… Ajánlom fel. Látom, hogy nem bír magával, és erre a legjobb megoldás, ha megmozdulunk, és elkezdünk csinálni valamit. Ha Tara rábólint, akkor már neki is indulok. Felöltözöm, a hónom alá csapom a deszkát, és felőlem mehetünk is…
Nos... Ha hagyom eluralkodni magamon a hím "lelkesedését" szerintem nemes egyszerűséggel elaludnék. Nem azt mondom, hogy unalmas személyiség, nem ismerem eléggé ahhoz, hogy ezt nyugodt szívvel ki merjem jelenteni, de hogy nem sok dolog izgatja fel, az biztos. Lehet, hogy ki kéne kapnom az egyik őszülő hajszálát ahhoz, hogy felrázzam? Felteszem, hogy akkor aztán én sem unatkoznék. A minimum, hogy megkergetne a ház körül, aztán meg péppé ver. Vagy nem. Ezt nem tudhatom, viszont jobb lesz nem próbálkozni semmi ilyesmivel... Végül bólintok, és magam is megmozdulok. Belebújok a sí overálszerű valamibe, sapka, sál, kesztyű még a zsebben, végül cipőt húzok magamra, és nyúlnék már a deszkáért, de Raymond már a hóna alá kapta azokat. Ő ki megy, én meg még megszokásból körbenézek a konyhában, hogy ne maradjon semmi bekapcsolva, égve, vagy valami olyasmi, ami később komoly meglepetéseket okozhatna. Minden rendben van, szóval követem Raymondot. Bezárom a faházat, a kulcsot zsebre teszem, aztán felveszem a lépést a farkassal. - Mi az amit szeretsz? - a kérdés így magában elég buta, szóval még hozzá teszek még valami magyarázatfélét. - Nem úgy néz ki, hogy bármiért is lelkesednél ami itt van, mégis csinálod. Persze semmi közöm hozzá, csak szeretnélek megérteni... Hallgattam pszichológiát... Pontosabban már csak hetekre voltam a doktoritól, mikor vissza rendelt Castor Chicagoba. Lehet, hogy nem érdekli a plusz infó rólam, amivel semmi bajom. Nem azért kérdezek rá arra, hogy mit szeret, mert aztán magamról is el akarok árulni valamit... Azért mondtam el neki, hogy pszichomókus hallgató voltam, mert így ha akarja akkor majd megérti, hogy miért akarom megérteni. Már ha van ennek valami értelme...
Amikor Darren hívása utolért, éppen egy elég fontos találkozóm volt. Ennek örömére reggel kivételesen elegánsan öltöztem fel, ki a fene gondolta volna, hogy a tűsarkaimon majd a bazi nagy hóban kell átküzdenem magam? Ennek ellenére kimentettem magam nagy nehezen és elbűvölő modorom segítségével, aztán egyből a hegy felé vettem az irányt. Nem teketóriáztam sokat, mert nagyon jól ismertem Darrent. Hallottam a hangján, hogy valami nem stimmelt, mondjuk persze, hogy nem stimmelt! Ha minden oké lett volna, akkor nem kér meg rá, hogy vigyek elsősegély cuccot is. Még szerencse, hogy azért már nem kellett külön megállnom, mert az utóbbi időben már a kocsim állandó kiegészítőjévé vált. Túl sokszor kellett, nem volt ez így jó… Ugyan azt nem tudtam, hogy mivel fog menni a műhelytől, de leginkább a lábbuszra tippeltem volna. Ha így van, akkor még lesz elég időm arra is, hogy megálljak valahol és vegyek gyorsan némi kaját. Mivel én sem ettem még ma túl sokat, ezért magamnak is vettem némi hamburgert, éljen a gyors kaja! Jó, tudom, le kell majd szoknom róla, ha tartani akarom Ryan terveihez magam. Márpedig tartani akartam, úgyhogy erős leszek és csak egészséges holmikat fogok enni, csak semmi kalória! Közben mindenféle dologgal felpakolva parkoltam le az egyik faház előtt. Mivel a többi előtt ismeretlen kocsi állt, ezért erre az egyre tippeltem, ami szóba jöhetett. Még jó, hogy ilyenkor sokan szálltak meg itt, mert ennyivel megkönnyítették a dolgomat. Kiügyeskedtem mindent, és megpakolva, mint valami málhás szamár, megtettem a bejáratig hátralévő néhány métert. Valahogy a könyökömmel nyomtam le a kilincset és láss csodát, szezám kitárult! - Na, ide figyelj, Darren! – szólaltam meg, pedig még nem is láttam, csupán a jelenlétében voltam biztos. Bingó, legalább jó házat sikerült kiválasztanom. – Egy nagyon fontos találkozóról hívtál el, úgyhogy remélem, hogy jó okod volt rá – magyaráztam tovább, közben a lábammal belöktem az ajtót, és a táskámat meg az elsősegélyes dobozt lelöktem a földre, a kaját pedig a pultra. – Mondjuk nyilván jó okod volt rá, és amint megtalállak, biztosan el is mondod… - dünnyögtem magam elé, most már nem kiabáltam. - Legutóbb akkor hívtál így fel, amikor beharaptad Ashleyt. Nagyon remélem, hogy most nem ilyesmiről van szó, mert… Áh, szia! – igen, és a bátyámat is sikerült meglelni, ráadásul egyáltalán nem nézett ki olyan ramatyul, mint amilyenre lelkiekben felkészítettem már magam. Össze is vontam a szemöldökömet kissé értetlenül, aztán megláttam a srácot. – Ő meg ki? – érdeklődtem kíváncsian, aztán a szemeim elkerekedtek. – Ó, mondd, hogy nem! Ugye nem?! – mire azonban kimondtam a szavakat, már megéreztem azt is, hogy a kölyök nem hozzá tartozik. – Jó, nem. Hála az égnek! Azt hittem már, hogy unalmasnak találod az életed és nincs már így is elég felfordulás benne… - ráztam meg a fejemet, így viszont még mindig nem értettem, hogy miért volt itt egy idegen kölyke. - Hoztam kaját, odakint hagytam. Gondolom az elsősegélyre neki lesz szüksége – fejemmel felé böktem, akárhogy hívják is, akárki legyen is.
Felvittem a kölyköt az egyik faházhoz és leengedtem a pajzsom teljesen, hogy Jenny biztosan és gyorsan megtaláljon minket. Amíg vártam, párszor megnéztem, hogy Noah még lélegzik-e, ketyeg-e még a ketyegő, és próbáltam realizálni magamban, hogy akit kiütöttem, aki ott fekszik az ágyon, az a vér szerinti fiam. Az enyém! Nézegettem, szemlélgettem, mint amikor egy gyerek kap valamit ajándékba, de azt se tudja, hol az eleje, hol a vége, vagy egyáltalán mit lehetne vele kezdeni, hát nagyjából én is így voltam ezzel. Nem, nem simiztem homlokot, fejet, ő feküdt a helyiség egyik sarkában, én strázsáltam a másikban, mintha legalábbis fertőző beteg lenne. Fellélegeztem, amikor megéreztem Jennyt és kinyitottam neki az ajtót, mert egyrészt minél előbb látni akartam, hogy szusszanhassak egyet, másrészt látva, mi mindent hozott, még jó is, hogy nyitottam azt az ajtót. - Több, mint jó ok - biztosítottam, ahogy félreálltam az útból és ha kellett, segítettem neki lepakolni, de azt még mindig nem tudtam kinyögni, hogy ja, amíg ő ott a fiam, Noah, köszönj szépen neki, bár most ki van ütve. Igen, megvártam, míg meglátta Noah-t és azt is, hogy szépen megérezze, nem, nem haraptam be, nem játszottam el ugyanazt, mint Ash-sel, ez most más... Jaj, de mennyire! - Nem-nem, ne aggódj, ő csak a fiam. Szerintem nem fogta fel egyből, hogy mit mondtam, mert magyarázta, hogy milyen kaját hozott, aminek örültem, mert farkaséhes voltam, de valami azt súgta, nem árt, ha megvárom, míg megemészti, hogy mit mondtam, és ha még lesz mivel rágnom, akkor veszek magamhoz ehetőt. Miért érzem úgy, hogy ebből fejmosás és kiakadás lesz, nem is kicsi?
Igen, tényleg szeretek beszélni, csakhogy ennek van az a csöppnyi hátránya, hogy ilyenkor csak később fogom fel, hogy mit mondanak nekem. Mint például most is. Mire leesett, hogy Darren mit mondott, már rég másról beszéltem, mint amiről kellett volna. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, és arra gondoltam, hogy ennek teljesen elment az esze. Végképp és végzetesen. - Hogy mit mondtál? A mid? – kérdeztem vissza hatalmas szemeket meresztve, mintha arra készültem volna, hogy kistányérokká váljanak. – És ezt mégis hogy sikerült kivitelezned? Fél nap alatt lett egy felnőtt gyereked? Mert reggel még szó sem volt róla… - fel kellett dolgoznom a hallottakat, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, én máris reagáltam ám az elhangzottakra. Nem voltam képes felfogni, hogy ez mégis mi a fene itt. Ez most tényleg komoly, vagy csak egy ostoba vicc? Nem, Darren nem pont úgy nézett ki, mint aki vicces kedvében van, még ha próbálta is ezt a megjegyzést magától értetődően elhinteni. Korábban kellett volna felkelnie ahhoz, hogy ez nálam működjön, mert túl jól ismertem hozzá. - És hogy került ide? És miért van összeverve? – érdeklődtem tovább, közben én is úgy kezdtem el bámulni a srácot, mint alig néhány perccel korábban a bátyám. Mintha csak egy olyan új dolog lenne, aminek nem értem a működését, de szeretnék rájönni. Hát, most nagyon szerettem volna megérteni, hogy ez mégis hogyan történhetett meg. Nyilván a hogyan részleteire nem voltam kíváncsi, mert azt én is el tudtam képzelni, csak úgy a többi apróságra. Mint például, hogyan bukkant fel éppen most, vagy egyáltalán biztos-e. Effélék. - Hányszor elmondtam neked, hogy gondolkozz?! – kérdeztem most vádlón, kissé talán felháborodottan. – Ha már annyi eszed van, hogy ember nővel állsz össze, legalább húzz egy gumit a farkadra, te hatalmasra nőtt idióta! – ha nem lett volna nálam magasabb, akkor valószínűleg most könnyedén nyakon vágom. Sőt, meg is tehettem volna, hiszen magas sarkúban voltam ma, de végül elvetettem. Épp elég csapás lesz ez neki, azért hívott ide, hogy segítsek. Amint túltettem magam az első sokkon, meg is fogom tenni, bizony isten! - Most mi lesz? – kérdeztem meg az után, hogy kicsit lehiggadtam. Ez mindössze fél perc leforgása alatt végbement bennem. Neki sokkal szarabb volt most, mint nekem, de meg is érdemelte, amiért ilyen felelőtlenül viselkedett. – Mihez akarsz kezdeni vele? Ezzel az egésszel… - tettem hozzá, mert a tanácstalanság úrrá lett rajtam. Tudni akartam a részleteket, meg minden apróságot, ami kellhet nekem ahhoz, hogy mellé álljak. Jó, persze, hogy mellé fogok állni, csak most nagyon haragudtam rá ahhoz, hogy ezt számára is nyilvánvalóvá tegyem.
- A fiam. A vér szerinti - ismételtem és tettem hozzá készségesen, hátha tudom menteni a menthetőt, ami felől amúgy kétségeim voltak, de a remény hal meg utoljára. - Hát igazából 1993 tavaszán sikerült ezt kiviteleznem, tudod, amikor Quebecbe ruccantunk bulizni... Azért reggelről mostanra tényleg világszám lenne összehozni egy ekkora gyereket, de még egy fele ekkorát is. Nem tudtam neki előadni, hogy most marha könnyed vagyok, szóval nem erőltettem tovább, csak szusszantam egy nagyot, egyik kezemmel a hajamba túrtam, majd belefogtam a felelésbe. - Quebecből került ide, mert sikerült magára haragítania a 206 éves teremtőjét, meg úgy az egész falkáját, és a nevelőintézet, a rendőrség meg a gyámügy is a nyomában van. Ezeket - lebegtettem meg az aláírandó papírokat - pedig alá kéne írnom neki ahhoz, hogy kikerüljön a nevelőintézetből és elismerni, hogy a vér szerinti apja vagyok, így legalább a gyámügy meg a rendőrök leszállnának róla. - Első felelet megvolt, jöhet a második, ahol már hitetlenkedő mosolyszerűségre rándult a szám sarka. - Azért van összeverve, mert nekem ugrott, hogy én mekkora egy népművészeti agyagedény vagyok, amiért a terhes anyját magára hagytam, aki drogos alkesz lett ettől. Így kerek és szép a történet. Na jó, nem szép, de legalább kerek és azt hiszem, semmit se hagytam ki. Noah felé pillantottam - nem, még mindig nem sikerült teljesen felfognom, hogy az ott a fiam, szerintem kell hozzá még pár óra, vagy akár nap is, hogy ezt végérvényesen elkönyveljem. Jajj, utána meg jött a Jenny-féle áldás, Tupilek, de le tud kapni a tíz karmomról... - Be voltam rúgva, ő meg hadovált valami bogyókról, azt hittem, fogamzásgátlóról, egyébként se gondoltam, hogy ilyen könnyen bekapja a legyet! - magyaráztam hét határra, meg hetedhétországra, de valamiért úgy éreztem, hogy minden mondattal csak rosszabb lesz, amit felvázolok. Kicsit behúztam a nyakam, ha esetleg tockost akart volna adni - ilyen helyzetekben sose az Atanerkje vagyok, hanem a melák bátyja,a ki már megint hülye volt, és totál megérdemlem, hogy kicsit szapuljon, de azért hálás voltam, hogy lehiggadt és legalább ő nyugodt volt kettőnk közül. Mihez akarok kezdeni? Jó kérdés... Megint a kölyökre néztem és vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban, de az meg se fordult a fejemben, hogy minden gondtól, ami vele a nyakamba szakadhat, úgy szabaduljak meg, hogy elteszem láb alól. - Nem fogok neki egyből aláírni, mert nem. - Megráztam a fejem és most már két kézzel túrtam a hajamba. - De hátat se fordítok neki. Azt hiszi, egy köcsög vagyok és már csak ezért sem. Még utána megyek, hogy mégis mennyire van nagy szarban, és hogy a teremtője hol járhat, igazából ő a nagyobb probléma. Hogy később meg mi lesz, az már más kérdés. - Lásd el kérlek, kicsit megcsócsáltam, amiért nekem jött.
Odáig jutottam, hogy eldöntöttem, pert akasztok ennek a köcsögnek a nyakába, és ha ő megfingatta az anyámat, akkor én is megfingatom őt, mert van pár ember aki tudja, kit keresek én annyira tulajdonképpen. Ki akartam csinálni, ki én, de arról meg elfelejtettek szólni, hogy nem egy 40-50 éves ipsét kell keresnem megereszkedett sörhassal, hanem egy kurva erős hímet. Erre már magam is rájöttem, ennyit arról, hogy pépet csinálok belőle, de kedves vagyok, mert még azt is elhadartam, ki mindenki szeret engem annyira jelenleg, de csak azért, mert fater kérdezte, és végül elgondolkodtam. Hogyan kell nyugton maradni? Olyat én sosem tettem, a falka sem erről volt híres, még rajtam is összeugrottak. Erre bezzeg nem válaszolt csak fenyegetőzött, hogy nem elismer, hanem kitekeri a nyakam. Aha, a felelősséget már nem vállaljuk, csak kettyintünk ide-oda, aztán lécet veszünk, mert máshol építkezünk, a végeredmény meg le van szarva. Aztán meg se kép se hang, mert lecsapott mint egy szúnyogot. Kösz fater, nem vagyok Chris Eubank, aki ebből is feláll.
Pofázást hallok, nőstény hangot, meg hímét, az utóbbit már ismerem, előbbit még nem, de zavar. Zavar, hogy beszélnek, mert szétesik a fejem, de ha szétesik, akkor azt jelenti, még élek, és ez elégtétellel tölt el. Nem mert kinyírni a rohadék, azt már nem merte megtenni, persze, hogy nem annyira nem tökös faszi, naná, hogy nem. Azért sem mozdulok, csak hallgatom az eszmecserét, a falka is így vitázott rajtam, tehát tutira otthon vagyok, vagyis lóghatok meg megint. Végül nem bírom tovább a zümmögést, és ezt ki is nyilvánítom igencsak kómásan. -Nem lehetne hangtompítóval? Vagy legalább valami palacsintával ébreszteni meg tejeskávéval? Muszáj zajongani? A nutellásat szeretem. Sok-sok nutella, és langyos kávécska bögrében. Kizárt, hogy felemeljem a fejemet, Jared ismer, tudja, hogy milyen palacsinta jöhet, meg milyen kávé, de azért elmondtam, nehogy elcsesszék, nehogy, mert akkor morogni fogok. Hatalmas erőfeszítést teszek, kinyitom a szememet is, és valahogy nem igazán ismerős a hely, azt sem tudom, hol vagyok. Ez nem Quebec. Attól még a rendelésem jöhet, én most regenerálódok, köszönöm.
- Aha… - igen, csak ennyi telt tőlem így első körben, semmi több. Persze, gondoltam én, hogy nem reggel óta hozta össze, de azért ez akkor is erős volt egy kicsit. Tehát a srác majdnem húsz éves, ez egyszerűen csodálatos. Nem irigyeltem Darrent, annyi szent, de arra sem voltam képes, hogy megpaskoljam a vállát és azt mondjam neki, hogy jól van, ügyes voltál. Mert nem volt az. Egy hozzá hasonlónak nem szabadna összehoznia egy gyereket, egyszerűen… majdnem háromszáz évesen nem volt ennyi esze? De most komolyan! - Atyám – nyögtem ki, amikor elsorolta, hogy nem csak ő keveredett ide, de hozza magával az összes többi bonyodalmat is. Mintha már önmagában a létezése nem nehezítené meg eléggé a dolgokat, főleg mostanság. Kijutott nekünk bőven az izgalomból, de még véletlenül sem lankadhattunk egyetlen percre sem, mert Darren volt szíves gondoskodni róla. Nem a gyerekre voltam mérges, hanem a nagy melák bátyámra. Ő nem tehetett róla, hogy megszületett, de a mi drága Atanerkünk már annál inkább. Persze, hogy megkereste, ha megtudta, hogy kicsoda. Magamat ismerve én is ugyanígy tettem volna, szóval ezzel kapcsolatban egyetlen rossz szavam sem lehetett. Csak azt nehezményeztem csöppet, hogy még inkább összekuszálta az amúgy sem hétköznapi életünket. Pazar! Igazán! - Hát, akkor tényleg a te fiad… - ismertem el, mert Darrenre éppen így jellemző volt az, hogy ha jött a baj, akkor bizony csőstől. – Tisztára, mint valami rossz szappanopera – ismertem el, mellé még egy kis füttyöt is produkáltam, mert ez már nekem is sok volt most így egyszerre. Pedig én aztán bírom a strapát, ha arról van szó, de ennyi infó még az én agyamat is leterhelte, már az építő jellegű ötletek kiagyalásának terén. Én sem tudtam, hogy mit kéne most kezdeni ezzel a helyzettel, szóval el tudtam képzelni, hogy drága bátyám mennyire van a toppon ezzel kapcsolatban. Körülbelül semennyire. Mibe fogadunk? - Darren, engedd meg, hogy ezt a magyarázatot most ne vegyem komolyan, jó? – helyette a homlokomnak támasztottam a kezemet és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy tényleg lenyugodjak, és ne érezzek késztetést arra, hogy eleget tegyek Darren korábbi kérésének, miszerint bármikor elverhetem egy baseball ütővel, ha úgy látom jónak, vagy hülyeséget csinál. Hát ez most baromi nagy hülyeség volt, az már egyszer biztos. – Ne mondd nekem, hogy majdnem háromszáz évesen ennyi eszed volt! Tudom, hogy az alkohol nagy úr, de ennyire azért nem – ráztam a fejemet lemondóan. – Legközelebb inkább használd a kezed, mielőtt embert választanál – tanácsoltam azért csak úgy mellékesen a napi kis bölcsességemet. – Azt majd megoldjuk, szerintem ne aggódj miatta! – még egy halovány kis biztató mosoly is megjelent az ajkaim szegletében. Lehet, hogy a teremtője még örülni is fog, hogy megszabadulhat tőle. Ha meg nem, hát nem egyetlen hímmel, hanem egy egész falkával fogja szembetalálni magát, az meg szerintem elég nyomós érv arra, hogy mégis távozzon, ha élni akar. - Oké, gondoltam… - legyintettem nemes egyszerűséggel a kérés hallatán, csakhogy idő közben valami más is megütötte a fülemet, úgyhogy azon nyomban oda is fordultam a sráchoz. – Ó, hát szép jó reggelt, Napsugaram! – ajkaimon egy mosoly jelent meg, miközben kigomboltam és levettem a csini kis bundámat. – Megjegyeztem, de palacsintával most nem szolgálhatok. Sőt, egészen addig nem is fogok csinálni neked, amíg nem mutatsz egy kis tiszteletet az apád felé, világos? – kérdeztem kicsit szigorúbban. Az oké, hogy én piszkálhatom, mert a tesóm. De ő nem ismerte, ergo neki nem hagyhatom. Ennyire egyszerű az egész. – Ha megteszed, hogy kicsit összeszeded magad, elárulod a neved és felülsz, akkor talán még egy fájdalomcsillapítót is kaphatsz, mielőtt kitisztítom a sebeidet – ajánlottam fel. Szerintem teljesen bűbájos vagyok ma.
Kezdőlap
