Túl sokat azokról a „sílécekről” sem tudnék mondani, amiket még annak idején nálunk is megpróbáltak használni páran, mert én nem próbálkoztam vele soha, legfeljebb csak láttam. De szerencsére nem kell róla mesélnem. - A villanykörte nekem is megy… Vonok vállat, noha szerintem ez a feladat azért ráver néhány szintet nehézségben a villanykörte-cserére. Mindenesetre azért hálás vagyok, hogy tara nem is próbál vállon veregetni. A karját talán nem tépném le, de valószínűleg nagyon csúnyán néznék rá, esetleg még fenyegető morgást is kaphatna. Bólintok, úgy tűnik, hogy most kell túlesnünk az ezermesterkedésen. Részemről a levél aztán maradhatna az asztalon, már úgyis tudom mi áll benne, de ha Tara hozni szeretné, akkor nem szólok miatta. - Rendben. Remélem tényleg gyorsan fog menni. Jövök én is… Követem az előszobába, és én is felveszem a kabátomat. Aztán már nyitom is az ajtót, ha ő is elkészült, és részemről indulhatunk a kölcsönzőbe.
Ha Raymond nem szólt hozzám a kölcsönzőtől idáig, akkor én is maradtam csendben. Nem tudom mennyi az idő, de kezdek olyan fáradt lenni, mint amikor még 24 órákat dolgoztam egy huzamban abban az angliai sörözőben. Persze nem vagyok fent olyan rég, de attól még nem érzem magam kevésbé punnyadtan. Beérek a házba, levetem a kabátomat, a cipőt is lerúgom magamról, majd egyenest a kandallóhoz megyek. Teszek pár hasábot a tűzre, ami még amúgy is égett benne. Vacsora után leülök majd ide egy pohár borra, és bambulom míg el nem nyom az álom. Most azonban... irány a konyha. - Te is jössz? - kérdezem már félúton a konyhába. Ugyan megszoktam már, hogy egyedül vagyok, és síri csendben, de most hogy "társaságom" is van, kifejezetten zavar ez utóbbi. A baj már megint a határokkal van. Mert ugye hogy kezdjek beszélgetésbe valakivel, aki még ezeket sem fekteti le? Nem mellesleg Raymond sem tűnik annak a beszédes típusnak. Szóval ez egy nagyon érdekes este lesz... - Mivel foglalkozol? - "tegyünk egy próbát a beszélgetésre" alapon kérdezem, amennyiben ő is a konyhában van. Ha inkább a nappalit, vagy egyéb helyszínt/elfoglaltságot választ, akkor maradok csendben, előkészülök, majd nekiállok sütni a húsokat.
Tara jól látja, nem sok kedvem van barkácsolni, bár ha lenne, akkor sem menne úgy, mint neki. Egyszerűen nem értek az ilyesmihez. - Én sem elkényelmesedett világba születtem… Csak ennyit fűzök hozzá a megjegyzéséhez. Csak éppen engem sosem mozgatott meg a főzés, vagy a takarítás. Mindig is katona maradok, fejlődjön akárhova a világ. A deszkákat, és a cipőket az előszobában hagyom, és miután megszabadultam a kabátomtól is, követem Tarát a konyhába. - Csak pár percre… Mindenesetre egy kicsit leteszem magam a konyhában, és elfogyasztok még két vodkát, lustán figyelem, mit ügyködik Tara. Igazából álmos inkább vagyok, mint éhes, a főzés meg mindig hosszadalmas. A kérdésére azért még válaszolok, mielőtt feladnám a várakozást. - Vállalkozásokkal, kereskedelemmel, de azok már maguktól is mennek… Szóval nem sok egyéb dolgom van, mint a magam kedvét keresni, és a pénzemet költeni. Csak azután ásítok egyet, miután befejeztem, és felkelek a székről. - Azt hiszem, én nem várom meg a vacsorát. Neked jó étvágyat… Nekem ennyi elég is kilépőnek, részemről elvonulok aludni. Átöltözöm, bár pizsamának ezt a ruhámat sem lehet nevezni – többnyire alváshoz is olyasmit hordok, amiben ki lehet menni az utcára feltűnés nélkül – és elnyújtózom az ágyban. Ha Tara nem makacskodik, felőlem megkaphatja az ágy felét. Ha bejön, arra úgyis felébredek, de különben nem zavartatnám magam miatta. De azt csinál, amit akar, az ő dolga. Én mindenesetre reggel korán ébredek, és miután az arcmosáson, borotválkozáson, és egyéb reggeli rituálékon túl vagyok, betelepszem a konyhába reggelizni. Mégse üres gyomorral szenvedjek combnyaktörést a pályán…
A kérdésemre még felel (persze nagy-nagy körvonalakban), aztán távozik. Én folytatom amit elkezdtem, amúgy meg már túl fáradt vagyok háborút indítani az ágyért. Így is - úgyis alul maradnék, így meg legalább az illúziója megmarad a szabad akaratnak. Illetve annak, hogy én döntöttem úgy, hogy nincs szükségem a hálószobára, nem pedig Ő foglalta el azt. Megsütöm a húst, megvacsorázok, majd beülök a jaquzziba, ha már annyira szerettem volna, de a szám már egyre gyakrabban nyúlt ásításra. Nem is élveztem annyira a pezsgőfürdőt, a kinti éjszaka pedig már olyan csendes volt. Egy őslakos sem sétálgatott arra, mondjuk nem is tudom, hogy mire számítottam. Ha vaku nélkül fényképezgetek, iszonyat rossz minősége lesz a képeknek. Ha viszont használom a vakut, egyértelműen lebuktatom magam. Jobb is, hogy nem lófrál erre senki. Nem olyan soká kikapcsolom a jaquzzit, felöltözök csendben, még egy plédbe is beletekerem magam, úgy telepedik le a kandalló előtti fotelek egyikébe. Bár nem akarok aludni, két mély lélegzetvétellel később elnyom az álom.
Még sötét van odakint, mikor felriadok. Raymond matat valahol a fürdőszoba környékén. Meg sem akarom saccolni mennyi lehet az idő, de a "reggel van"- ban már csak abból is következtethetek, hogy a kandalló kialudt. Persze nincs hideg a faházban, van tisztességes fűtés is. Még Raymond előtt érek a konyhába, beizzítom a kávéfőzőt. Mire a farkas kiér, én már a konyha pult mellett szédelgek kezemben egy bögre kávéval, amibe bele is temetem az arcomat. Csak bólintok Raymond felé. Nem szeretek beszélni így reggel, és ő sem tűnik a mosolygósan ébredő fajtának. Szóval amíg ő nekilát reggeli után kutatni, én lenyelem a kávét, majd eltűnök a fürdőszobában. Fél óra múlva jövök ki onnan, még vizes hajjal. Ekkor kezd virradni odakint. - Egy óra múlva mehetünk ha az úgy megfelel. Ha még így a nap elején kitörjük a nyakunkat, estére már képesek leszünk mozogni is. Mocskosul hosszú hétvége lesz ez.
Az éjszaka békésen telik, néha fel-felneszelek rá, hogy Tara tesz-vesz, majd később a léptei neszére, aztán olykor kinti zajokra, de nálam ez normális, én így is ki tudom pihenni magamat. Tulajdonképpen a hálót sem foglaltam el, felőlem a fele nyugodtan lehetett volna a másik farkasé, de aki ennyire kényes a személyes terére, az magára vessen.
Szeretem a kora reggeleket, bár tulajdonképpen nincs olyan napszak, ami ne lenne kedvemre való, hogyha odakint csikorog a friss hó, és fagypont körül van a hőmérséklet. Hogy sötét van-e, vagy világos, az nekem teljesen mindegy. Hallom a fürdőszobában is, mikor kel fel Tara, de az igazán kellemes a friss kávé illata, ami a konyhába menet kúszik az orromba. Nem szeretem a kávét, de az illatát igen. - Jó reggelt! Magamban megjegyzem, hogy úgy tűnik, a nőstény is olyan fajta, akinek igen nehezen indul a reggele. Én attól a pillanattól, hogy felkeltem, és kinyújtóztam, az esti lefekvés pillanatáig egyformán éber és friss vagyok. Legalábbis az ideálishoz legalább közelítő körülmények között Mire Tara felfrissülve, megtisztulva előkerül, én már megreggeliztem. A felvetésre bólintok. - Rendben… Bár hogy miért nem most? Végülis mindegy. Addig míg Tara eltölti valahogy az egy órát. Gondolom hajszárítással, és öltözködéssel, addig én tüzet rakok a kandallóban, aztán felöltözök nagyjából menetkészre, a fennmaradó időt pedig a kanapén elnyújtózva töltöm egy újságba temetkezve.
Rendben az egy óra? Akkor... jól van akkor. Persze, mehetnénk már most rögtön azonnal is, csakhogy a pálya meg nincs nyitva hivatalosan, és gondolom akad majd egy sunyi alak, aki ellenőrizni szeretné, hogy sikeresen hajtottuk-e végre a feladatot. Azoknak meg még el sem kezdődött a munkaideje, ergó: ne önszorgalomból kelljen már összezúznom magam, ha lehet. Egyébként az ötlet egyre inkább tetszik. Nem az, hogy egy nálam jóval erőseb, gyakorlatilag idegen farkassal vagyok összezárva nem egészen két napig. El tudom viselni, nem is azt mondom hogy kellemetlen. Csak azt mondom, hogyha rendelkezésemre állna valami olyasmi, mint a szabad akarat a hétvégét illetően, és nem az üres pénztárcám, meg a rendezvényszervezők diktatúrájában lennék, akkor minden bizonnyal jobb szeretnék egyedül lenni itt. Akkor mégis mi tetszik annyira? A feladat, illetve a síelés. Igazi kihívás lesz lesiklani azon a pályán. Még egymagamban is, nemhogy ketten. Ezen agyalok, míg megszárítom a hajam, lófarokba kötöm, majd kimegyek a konyhába harapni valamit. Ha Raymond végzett az újsággal, akkor beülök mellé a kanapén, hogy én is átlapozzam. - Háh! A horoszkópom szerint nem ajánlott kitennem a lábam a házból... Ez a horoszkópos rovat valami olyasmi, ami egyáltalán nem érdekel, de mindig elolvasom, csak hogy a nap folyamán bebizonyosodjon, mekkora hülyeséget írtak... Hogy van-e ennek értelme? Nincs. De ha elég régen vagy már ezen a világon, megtanulod kitölteni az idődet ilyen apró marhaságokkal is... többek között. - Szerinted kinyitott már a pálya? Még csak 40 perc telt el abból az órából, viszont már elkészültem, felébredtem, olvastam, kávéztam megint, és most átkozottul unatkozok.
Engem cseppet sem zavar a nő jelenléte, főleg, hogy igazából nem viselkedik bosszantóan. Egészen jól idomul a helyzethez, és tulajdonképpen hozzám is. Persze az is lehet, hogy egyszerűen tart tőlem, és csak nem tudja, mihez kezdhetne velem. Míg ő készülődik, addig én kényelmesen végig tudom lapozni az újságot. Igazából úgy fest, nem csak Fairbanksben, hanem a világban sem történik mostanában semmi különösebben érdekes. Mikor mellém huppan a kanapéra, akkor engedem le az újságot, és nézek rá. Úgy tűnik, elkészült. Mivel érdeklődik az újság iránt, átengedem neki. A megjegyzésére újra övé a figyelmem, mert eddig elfoglaltam magam a reggel kezdésére teremtetett forró, rumos teámmal. - Horoszkóp? Ostobaság… Az újságban valahogy mindig átsiklom felette, a TV-re sem figyelek, mikor ilyesmiről beszélnek, szóval még arról sincs fogalmam, hogy én milyen csillajegyben születtem. Illetve nem is tudhatnám meg valószínűleg, mert még az évben sem lehetek biztos. A kérdésre vállat vonok. - Nem tudom, de megnézhetjük. Ha a pálya nem is, a Melegedő már biztos nyitva van. Ha várnunk kell, meghívlak valami forróra, időtöltésképpen… Ajánlom fel. Látom, hogy nem bír magával, és erre a legjobb megoldás, ha megmozdulunk, és elkezdünk csinálni valamit. Ha Tara rábólint, akkor már neki is indulok. Felöltözöm, a hónom alá csapom a deszkát, és felőlem mehetünk is…
Nos... Ha hagyom eluralkodni magamon a hím "lelkesedését" szerintem nemes egyszerűséggel elaludnék. Nem azt mondom, hogy unalmas személyiség, nem ismerem eléggé ahhoz, hogy ezt nyugodt szívvel ki merjem jelenteni, de hogy nem sok dolog izgatja fel, az biztos. Lehet, hogy ki kéne kapnom az egyik őszülő hajszálát ahhoz, hogy felrázzam? Felteszem, hogy akkor aztán én sem unatkoznék. A minimum, hogy megkergetne a ház körül, aztán meg péppé ver. Vagy nem. Ezt nem tudhatom, viszont jobb lesz nem próbálkozni semmi ilyesmivel... Végül bólintok, és magam is megmozdulok. Belebújok a sí overálszerű valamibe, sapka, sál, kesztyű még a zsebben, végül cipőt húzok magamra, és nyúlnék már a deszkáért, de Raymond már a hóna alá kapta azokat. Ő ki megy, én meg még megszokásból körbenézek a konyhában, hogy ne maradjon semmi bekapcsolva, égve, vagy valami olyasmi, ami később komoly meglepetéseket okozhatna. Minden rendben van, szóval követem Raymondot. Bezárom a faházat, a kulcsot zsebre teszem, aztán felveszem a lépést a farkassal. - Mi az amit szeretsz? - a kérdés így magában elég buta, szóval még hozzá teszek még valami magyarázatfélét. - Nem úgy néz ki, hogy bármiért is lelkesednél ami itt van, mégis csinálod. Persze semmi közöm hozzá, csak szeretnélek megérteni... Hallgattam pszichológiát... Pontosabban már csak hetekre voltam a doktoritól, mikor vissza rendelt Castor Chicagoba. Lehet, hogy nem érdekli a plusz infó rólam, amivel semmi bajom. Nem azért kérdezek rá arra, hogy mit szeret, mert aztán magamról is el akarok árulni valamit... Azért mondtam el neki, hogy pszichomókus hallgató voltam, mert így ha akarja akkor majd megérti, hogy miért akarom megérteni. Már ha van ennek valami értelme...
Amikor Darren hívása utolért, éppen egy elég fontos találkozóm volt. Ennek örömére reggel kivételesen elegánsan öltöztem fel, ki a fene gondolta volna, hogy a tűsarkaimon majd a bazi nagy hóban kell átküzdenem magam? Ennek ellenére kimentettem magam nagy nehezen és elbűvölő modorom segítségével, aztán egyből a hegy felé vettem az irányt. Nem teketóriáztam sokat, mert nagyon jól ismertem Darrent. Hallottam a hangján, hogy valami nem stimmelt, mondjuk persze, hogy nem stimmelt! Ha minden oké lett volna, akkor nem kér meg rá, hogy vigyek elsősegély cuccot is. Még szerencse, hogy azért már nem kellett külön megállnom, mert az utóbbi időben már a kocsim állandó kiegészítőjévé vált. Túl sokszor kellett, nem volt ez így jó… Ugyan azt nem tudtam, hogy mivel fog menni a műhelytől, de leginkább a lábbuszra tippeltem volna. Ha így van, akkor még lesz elég időm arra is, hogy megálljak valahol és vegyek gyorsan némi kaját. Mivel én sem ettem még ma túl sokat, ezért magamnak is vettem némi hamburgert, éljen a gyors kaja! Jó, tudom, le kell majd szoknom róla, ha tartani akarom Ryan terveihez magam. Márpedig tartani akartam, úgyhogy erős leszek és csak egészséges holmikat fogok enni, csak semmi kalória! Közben mindenféle dologgal felpakolva parkoltam le az egyik faház előtt. Mivel a többi előtt ismeretlen kocsi állt, ezért erre az egyre tippeltem, ami szóba jöhetett. Még jó, hogy ilyenkor sokan szálltak meg itt, mert ennyivel megkönnyítették a dolgomat. Kiügyeskedtem mindent, és megpakolva, mint valami málhás szamár, megtettem a bejáratig hátralévő néhány métert. Valahogy a könyökömmel nyomtam le a kilincset és láss csodát, szezám kitárult! - Na, ide figyelj, Darren! – szólaltam meg, pedig még nem is láttam, csupán a jelenlétében voltam biztos. Bingó, legalább jó házat sikerült kiválasztanom. – Egy nagyon fontos találkozóról hívtál el, úgyhogy remélem, hogy jó okod volt rá – magyaráztam tovább, közben a lábammal belöktem az ajtót, és a táskámat meg az elsősegélyes dobozt lelöktem a földre, a kaját pedig a pultra. – Mondjuk nyilván jó okod volt rá, és amint megtalállak, biztosan el is mondod… - dünnyögtem magam elé, most már nem kiabáltam. - Legutóbb akkor hívtál így fel, amikor beharaptad Ashleyt. Nagyon remélem, hogy most nem ilyesmiről van szó, mert… Áh, szia! – igen, és a bátyámat is sikerült meglelni, ráadásul egyáltalán nem nézett ki olyan ramatyul, mint amilyenre lelkiekben felkészítettem már magam. Össze is vontam a szemöldökömet kissé értetlenül, aztán megláttam a srácot. – Ő meg ki? – érdeklődtem kíváncsian, aztán a szemeim elkerekedtek. – Ó, mondd, hogy nem! Ugye nem?! – mire azonban kimondtam a szavakat, már megéreztem azt is, hogy a kölyök nem hozzá tartozik. – Jó, nem. Hála az égnek! Azt hittem már, hogy unalmasnak találod az életed és nincs már így is elég felfordulás benne… - ráztam meg a fejemet, így viszont még mindig nem értettem, hogy miért volt itt egy idegen kölyke. - Hoztam kaját, odakint hagytam. Gondolom az elsősegélyre neki lesz szüksége – fejemmel felé böktem, akárhogy hívják is, akárki legyen is.
Felvittem a kölyköt az egyik faházhoz és leengedtem a pajzsom teljesen, hogy Jenny biztosan és gyorsan megtaláljon minket. Amíg vártam, párszor megnéztem, hogy Noah még lélegzik-e, ketyeg-e még a ketyegő, és próbáltam realizálni magamban, hogy akit kiütöttem, aki ott fekszik az ágyon, az a vér szerinti fiam. Az enyém! Nézegettem, szemlélgettem, mint amikor egy gyerek kap valamit ajándékba, de azt se tudja, hol az eleje, hol a vége, vagy egyáltalán mit lehetne vele kezdeni, hát nagyjából én is így voltam ezzel. Nem, nem simiztem homlokot, fejet, ő feküdt a helyiség egyik sarkában, én strázsáltam a másikban, mintha legalábbis fertőző beteg lenne. Fellélegeztem, amikor megéreztem Jennyt és kinyitottam neki az ajtót, mert egyrészt minél előbb látni akartam, hogy szusszanhassak egyet, másrészt látva, mi mindent hozott, még jó is, hogy nyitottam azt az ajtót. - Több, mint jó ok - biztosítottam, ahogy félreálltam az útból és ha kellett, segítettem neki lepakolni, de azt még mindig nem tudtam kinyögni, hogy ja, amíg ő ott a fiam, Noah, köszönj szépen neki, bár most ki van ütve. Igen, megvártam, míg meglátta Noah-t és azt is, hogy szépen megérezze, nem, nem haraptam be, nem játszottam el ugyanazt, mint Ash-sel, ez most más... Jaj, de mennyire! - Nem-nem, ne aggódj, ő csak a fiam. Szerintem nem fogta fel egyből, hogy mit mondtam, mert magyarázta, hogy milyen kaját hozott, aminek örültem, mert farkaséhes voltam, de valami azt súgta, nem árt, ha megvárom, míg megemészti, hogy mit mondtam, és ha még lesz mivel rágnom, akkor veszek magamhoz ehetőt. Miért érzem úgy, hogy ebből fejmosás és kiakadás lesz, nem is kicsi?
Igen, tényleg szeretek beszélni, csakhogy ennek van az a csöppnyi hátránya, hogy ilyenkor csak később fogom fel, hogy mit mondanak nekem. Mint például most is. Mire leesett, hogy Darren mit mondott, már rég másról beszéltem, mint amiről kellett volna. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, és arra gondoltam, hogy ennek teljesen elment az esze. Végképp és végzetesen. - Hogy mit mondtál? A mid? – kérdeztem vissza hatalmas szemeket meresztve, mintha arra készültem volna, hogy kistányérokká váljanak. – És ezt mégis hogy sikerült kivitelezned? Fél nap alatt lett egy felnőtt gyereked? Mert reggel még szó sem volt róla… - fel kellett dolgoznom a hallottakat, de még mielőtt ez megtörténhetett volna, én máris reagáltam ám az elhangzottakra. Nem voltam képes felfogni, hogy ez mégis mi a fene itt. Ez most tényleg komoly, vagy csak egy ostoba vicc? Nem, Darren nem pont úgy nézett ki, mint aki vicces kedvében van, még ha próbálta is ezt a megjegyzést magától értetődően elhinteni. Korábban kellett volna felkelnie ahhoz, hogy ez nálam működjön, mert túl jól ismertem hozzá. - És hogy került ide? És miért van összeverve? – érdeklődtem tovább, közben én is úgy kezdtem el bámulni a srácot, mint alig néhány perccel korábban a bátyám. Mintha csak egy olyan új dolog lenne, aminek nem értem a működését, de szeretnék rájönni. Hát, most nagyon szerettem volna megérteni, hogy ez mégis hogyan történhetett meg. Nyilván a hogyan részleteire nem voltam kíváncsi, mert azt én is el tudtam képzelni, csak úgy a többi apróságra. Mint például, hogyan bukkant fel éppen most, vagy egyáltalán biztos-e. Effélék. - Hányszor elmondtam neked, hogy gondolkozz?! – kérdeztem most vádlón, kissé talán felháborodottan. – Ha már annyi eszed van, hogy ember nővel állsz össze, legalább húzz egy gumit a farkadra, te hatalmasra nőtt idióta! – ha nem lett volna nálam magasabb, akkor valószínűleg most könnyedén nyakon vágom. Sőt, meg is tehettem volna, hiszen magas sarkúban voltam ma, de végül elvetettem. Épp elég csapás lesz ez neki, azért hívott ide, hogy segítsek. Amint túltettem magam az első sokkon, meg is fogom tenni, bizony isten! - Most mi lesz? – kérdeztem meg az után, hogy kicsit lehiggadtam. Ez mindössze fél perc leforgása alatt végbement bennem. Neki sokkal szarabb volt most, mint nekem, de meg is érdemelte, amiért ilyen felelőtlenül viselkedett. – Mihez akarsz kezdeni vele? Ezzel az egésszel… - tettem hozzá, mert a tanácstalanság úrrá lett rajtam. Tudni akartam a részleteket, meg minden apróságot, ami kellhet nekem ahhoz, hogy mellé álljak. Jó, persze, hogy mellé fogok állni, csak most nagyon haragudtam rá ahhoz, hogy ezt számára is nyilvánvalóvá tegyem.
- A fiam. A vér szerinti - ismételtem és tettem hozzá készségesen, hátha tudom menteni a menthetőt, ami felől amúgy kétségeim voltak, de a remény hal meg utoljára. - Hát igazából 1993 tavaszán sikerült ezt kiviteleznem, tudod, amikor Quebecbe ruccantunk bulizni... Azért reggelről mostanra tényleg világszám lenne összehozni egy ekkora gyereket, de még egy fele ekkorát is. Nem tudtam neki előadni, hogy most marha könnyed vagyok, szóval nem erőltettem tovább, csak szusszantam egy nagyot, egyik kezemmel a hajamba túrtam, majd belefogtam a felelésbe. - Quebecből került ide, mert sikerült magára haragítania a 206 éves teremtőjét, meg úgy az egész falkáját, és a nevelőintézet, a rendőrség meg a gyámügy is a nyomában van. Ezeket - lebegtettem meg az aláírandó papírokat - pedig alá kéne írnom neki ahhoz, hogy kikerüljön a nevelőintézetből és elismerni, hogy a vér szerinti apja vagyok, így legalább a gyámügy meg a rendőrök leszállnának róla. - Első felelet megvolt, jöhet a második, ahol már hitetlenkedő mosolyszerűségre rándult a szám sarka. - Azért van összeverve, mert nekem ugrott, hogy én mekkora egy népművészeti agyagedény vagyok, amiért a terhes anyját magára hagytam, aki drogos alkesz lett ettől. Így kerek és szép a történet. Na jó, nem szép, de legalább kerek és azt hiszem, semmit se hagytam ki. Noah felé pillantottam - nem, még mindig nem sikerült teljesen felfognom, hogy az ott a fiam, szerintem kell hozzá még pár óra, vagy akár nap is, hogy ezt végérvényesen elkönyveljem. Jajj, utána meg jött a Jenny-féle áldás, Tupilek, de le tud kapni a tíz karmomról... - Be voltam rúgva, ő meg hadovált valami bogyókról, azt hittem, fogamzásgátlóról, egyébként se gondoltam, hogy ilyen könnyen bekapja a legyet! - magyaráztam hét határra, meg hetedhétországra, de valamiért úgy éreztem, hogy minden mondattal csak rosszabb lesz, amit felvázolok. Kicsit behúztam a nyakam, ha esetleg tockost akart volna adni - ilyen helyzetekben sose az Atanerkje vagyok, hanem a melák bátyja,a ki már megint hülye volt, és totál megérdemlem, hogy kicsit szapuljon, de azért hálás voltam, hogy lehiggadt és legalább ő nyugodt volt kettőnk közül. Mihez akarok kezdeni? Jó kérdés... Megint a kölyökre néztem és vegyes érzéseim voltak vele kapcsolatban, de az meg se fordult a fejemben, hogy minden gondtól, ami vele a nyakamba szakadhat, úgy szabaduljak meg, hogy elteszem láb alól. - Nem fogok neki egyből aláírni, mert nem. - Megráztam a fejem és most már két kézzel túrtam a hajamba. - De hátat se fordítok neki. Azt hiszi, egy köcsög vagyok és már csak ezért sem. Még utána megyek, hogy mégis mennyire van nagy szarban, és hogy a teremtője hol járhat, igazából ő a nagyobb probléma. Hogy később meg mi lesz, az már más kérdés. - Lásd el kérlek, kicsit megcsócsáltam, amiért nekem jött.
Odáig jutottam, hogy eldöntöttem, pert akasztok ennek a köcsögnek a nyakába, és ha ő megfingatta az anyámat, akkor én is megfingatom őt, mert van pár ember aki tudja, kit keresek én annyira tulajdonképpen. Ki akartam csinálni, ki én, de arról meg elfelejtettek szólni, hogy nem egy 40-50 éves ipsét kell keresnem megereszkedett sörhassal, hanem egy kurva erős hímet. Erre már magam is rájöttem, ennyit arról, hogy pépet csinálok belőle, de kedves vagyok, mert még azt is elhadartam, ki mindenki szeret engem annyira jelenleg, de csak azért, mert fater kérdezte, és végül elgondolkodtam. Hogyan kell nyugton maradni? Olyat én sosem tettem, a falka sem erről volt híres, még rajtam is összeugrottak. Erre bezzeg nem válaszolt csak fenyegetőzött, hogy nem elismer, hanem kitekeri a nyakam. Aha, a felelősséget már nem vállaljuk, csak kettyintünk ide-oda, aztán lécet veszünk, mert máshol építkezünk, a végeredmény meg le van szarva. Aztán meg se kép se hang, mert lecsapott mint egy szúnyogot. Kösz fater, nem vagyok Chris Eubank, aki ebből is feláll.
Pofázást hallok, nőstény hangot, meg hímét, az utóbbit már ismerem, előbbit még nem, de zavar. Zavar, hogy beszélnek, mert szétesik a fejem, de ha szétesik, akkor azt jelenti, még élek, és ez elégtétellel tölt el. Nem mert kinyírni a rohadék, azt már nem merte megtenni, persze, hogy nem annyira nem tökös faszi, naná, hogy nem. Azért sem mozdulok, csak hallgatom az eszmecserét, a falka is így vitázott rajtam, tehát tutira otthon vagyok, vagyis lóghatok meg megint. Végül nem bírom tovább a zümmögést, és ezt ki is nyilvánítom igencsak kómásan. -Nem lehetne hangtompítóval? Vagy legalább valami palacsintával ébreszteni meg tejeskávéval? Muszáj zajongani? A nutellásat szeretem. Sok-sok nutella, és langyos kávécska bögrében. Kizárt, hogy felemeljem a fejemet, Jared ismer, tudja, hogy milyen palacsinta jöhet, meg milyen kávé, de azért elmondtam, nehogy elcsesszék, nehogy, mert akkor morogni fogok. Hatalmas erőfeszítést teszek, kinyitom a szememet is, és valahogy nem igazán ismerős a hely, azt sem tudom, hol vagyok. Ez nem Quebec. Attól még a rendelésem jöhet, én most regenerálódok, köszönöm.
- Aha… - igen, csak ennyi telt tőlem így első körben, semmi több. Persze, gondoltam én, hogy nem reggel óta hozta össze, de azért ez akkor is erős volt egy kicsit. Tehát a srác majdnem húsz éves, ez egyszerűen csodálatos. Nem irigyeltem Darrent, annyi szent, de arra sem voltam képes, hogy megpaskoljam a vállát és azt mondjam neki, hogy jól van, ügyes voltál. Mert nem volt az. Egy hozzá hasonlónak nem szabadna összehoznia egy gyereket, egyszerűen… majdnem háromszáz évesen nem volt ennyi esze? De most komolyan! - Atyám – nyögtem ki, amikor elsorolta, hogy nem csak ő keveredett ide, de hozza magával az összes többi bonyodalmat is. Mintha már önmagában a létezése nem nehezítené meg eléggé a dolgokat, főleg mostanság. Kijutott nekünk bőven az izgalomból, de még véletlenül sem lankadhattunk egyetlen percre sem, mert Darren volt szíves gondoskodni róla. Nem a gyerekre voltam mérges, hanem a nagy melák bátyámra. Ő nem tehetett róla, hogy megszületett, de a mi drága Atanerkünk már annál inkább. Persze, hogy megkereste, ha megtudta, hogy kicsoda. Magamat ismerve én is ugyanígy tettem volna, szóval ezzel kapcsolatban egyetlen rossz szavam sem lehetett. Csak azt nehezményeztem csöppet, hogy még inkább összekuszálta az amúgy sem hétköznapi életünket. Pazar! Igazán! - Hát, akkor tényleg a te fiad… - ismertem el, mert Darrenre éppen így jellemző volt az, hogy ha jött a baj, akkor bizony csőstől. – Tisztára, mint valami rossz szappanopera – ismertem el, mellé még egy kis füttyöt is produkáltam, mert ez már nekem is sok volt most így egyszerre. Pedig én aztán bírom a strapát, ha arról van szó, de ennyi infó még az én agyamat is leterhelte, már az építő jellegű ötletek kiagyalásának terén. Én sem tudtam, hogy mit kéne most kezdeni ezzel a helyzettel, szóval el tudtam képzelni, hogy drága bátyám mennyire van a toppon ezzel kapcsolatban. Körülbelül semennyire. Mibe fogadunk? - Darren, engedd meg, hogy ezt a magyarázatot most ne vegyem komolyan, jó? – helyette a homlokomnak támasztottam a kezemet és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy tényleg lenyugodjak, és ne érezzek késztetést arra, hogy eleget tegyek Darren korábbi kérésének, miszerint bármikor elverhetem egy baseball ütővel, ha úgy látom jónak, vagy hülyeséget csinál. Hát ez most baromi nagy hülyeség volt, az már egyszer biztos. – Ne mondd nekem, hogy majdnem háromszáz évesen ennyi eszed volt! Tudom, hogy az alkohol nagy úr, de ennyire azért nem – ráztam a fejemet lemondóan. – Legközelebb inkább használd a kezed, mielőtt embert választanál – tanácsoltam azért csak úgy mellékesen a napi kis bölcsességemet. – Azt majd megoldjuk, szerintem ne aggódj miatta! – még egy halovány kis biztató mosoly is megjelent az ajkaim szegletében. Lehet, hogy a teremtője még örülni is fog, hogy megszabadulhat tőle. Ha meg nem, hát nem egyetlen hímmel, hanem egy egész falkával fogja szembetalálni magát, az meg szerintem elég nyomós érv arra, hogy mégis távozzon, ha élni akar. - Oké, gondoltam… - legyintettem nemes egyszerűséggel a kérés hallatán, csakhogy idő közben valami más is megütötte a fülemet, úgyhogy azon nyomban oda is fordultam a sráchoz. – Ó, hát szép jó reggelt, Napsugaram! – ajkaimon egy mosoly jelent meg, miközben kigomboltam és levettem a csini kis bundámat. – Megjegyeztem, de palacsintával most nem szolgálhatok. Sőt, egészen addig nem is fogok csinálni neked, amíg nem mutatsz egy kis tiszteletet az apád felé, világos? – kérdeztem kicsit szigorúbban. Az oké, hogy én piszkálhatom, mert a tesóm. De ő nem ismerte, ergo neki nem hagyhatom. Ennyire egyszerű az egész. – Ha megteszed, hogy kicsit összeszeded magad, elárulod a neved és felülsz, akkor talán még egy fájdalomcsillapítót is kaphatsz, mielőtt kitisztítom a sebeidet – ajánlottam fel. Szerintem teljesen bűbájos vagyok ma.
Szegényem, jól meg van áldva velem, annyi szent.Látom rajta, ahogy dolgozza fel a temérdek és sokkoló infót, aztán egy-egy szusszantással nyugtáz dolgokat, azt pedig nem bíztam megállni, hogy el ne mosolyodjak, mikor a balhésága végett elismeri, hogy tényleg az én fiam. - Megengedem - én a kegyes! Kac-kac. Jó, tudom, hogy lehetett volna több eszem, meg felelősségtudatom, meg miegyebem, de akkor nagyon nem ez kötött le. Mint az kiderült, kár, de hát visszacsinálni már nem tudtam. Csípem a kölyköket, na, és igazából ez az elsősorban, ami segít elfogadtatni ezt az egészet, hogy van Noah, hogy az én vérem. Ugyanakkor valahol deja vum van... mintha Ash-sel is hasonló utálatról és indulatról indultunk volna. - Kéz előtérbe helyezve, értettem - bólintottam megadón, aztán mindketten a srác felé fordultunk, aki nem volt rest jelezni, hogy magához tért és minő gyalázat, képesek vagyunk hangosan beszélni a társaságában, amikor épp szarrá van verve és regenerálódik. - Nem ugorj neki nálad kétszáznyolcvan idősebb farkasnak, és nem lesz baj, ha beszélnek melletted. - Én az együttérzés bajnoka! Hát de most nem? Nem én kértem, hogy essen nekem. Különben is, nem halt bele, szóval ne nyafizzon. - Bocsi, nem a Ritzbe vittelek - emeltem a plafonra a tekintetem. Micsoda igények, öcsém, örüljön, hogy él! Ezek után pedig hagytam inkább, hogy Jenny beszéljen, én pedig leültem egy székre, és magamhoz vettem a kaját, amit hozott. Ja, magamnak kértem, mert azután a gyomros után, nem hiszem, hogy nagyon kéne enni a kölyöknek, azért meg nem kap kaját, hogy utána kirókázza, ne pocsékoljunk. Vicces volt nézni, amikor Jenny nem velem szigorú, hanem mással, én mondom, nagyon érti a dolgát. - Szerintem még húsz palacsintáért se fogja ezt megtenni most - mondtam szórakozottan, s kedélyesen ingattam a fejem. Nem, nem igazán vág mellbe, hogy nem vagyok Noah szíve csücske, ha egy év múlva is itt tartunk, akkor már esélyesebb, hogy zavarni fog. Jenny a húg és nagynéni, ilyenkor őszintén sajnálom, hogy "csak" vérvonal szerint vagyunk testvérek, de így is tök jól érzem magam, mert húg és kész.
A fele pofázást hallom, és nem, nem akarom tudomásul venni, mert sérti a hallójárataimat, zúg a fejem, tehát idegesít, de csak nem hagyják abba, mert miért is tennék? Ezért sejtem, hogy otthon vagyok, mert Jared ilyen, neki be nem áll a szája, ha éppen olyanja van, és meg félig még ájultan, de mégsem azonnal leadom a rendelésemet. Ha összevert, akkor az a minimum, hogy idehozza a kajcsát, és kiengesztel, mert én most sérült vagyok, szédülök, ő meg nem. Végül a szememet is kinyitom, azt vágom, hogy ez nem a Hilton, a zug sem volta az soha, de ez itt felettem mellettem körülöttem olyan idegen, hogy hamar rájövök marha zseniális lángelmével, hogy ez nem Quebec. A fene, azt hiszem dereng, mi van, megtaláltam a kretént, nekimentem, aztán kiderült sokkal erősebb, és kiütött. Hát na, de legalább megcsaptam, és erre büszke vagyok, így vigyorogni kezdek, de ez is fáj, ennek ellenére viszont le nem törlöm a képemről, amikor egy nőstény "Napsugaram"-nak hív. Ez már így ebben a formában tetszik, felülök én, de fel ám. A folytatás azért nem tetszik, viszont a látvány, na az már döfi. Füttyentek, micsoda bőőőőr, még akkor is bejön ha 1.5-et látok belőle, azt a rohadt, hát ezt a nőstényt reggelig dugnám, ha tehetném. -Mit tiszteljek benne? Azt, hogy nem vaktölténnyel lövöldözött annak idején, vagy azt, hogy feláll neki, és tud kefélni? Nem tudtam, hogy errefelé ez szenzáció. Tiszteletet mutassak fater felé? Ééééén? Miért? Mert kiköhögött, aztán helló? Azt, hogy 20 évig rejtőzködő életmódot folytatott? Mindjárt sírva fakadok, kár, hogy nem szoktam rinyálni, sem meghatódni, és még zsebkendőm sincs. A nőstényt stírölöm, erre fater nem közbe szól? Hát de. Éljen, olyan régen hallottam már a hangját, kezdett hiányérzetem lenni. -Ne kefélj felelőtlenül, ne nemzzél kölyköt, és akkor nem akarnak cafatokban látni. Stimmt? Mit vártál? Könnyes találkozást? Bocs, elfelejtettem sírni. Majd a keblemre ölelem biztos, hogy jaj de jó, hogy megdugtad a mutert anno, aki el akart vetetni, aztán meg drogos alkoholista lett? Nem pöcsfej vagyok, hanem Noah, és különben is, hát nehogy már még én hunyászkodjak meg, mert neki úgy tetszik. Jó, arról nem szólt a fáma, hogy kifejlett hím, és lever mint vak a poharat lazán, én egy pocakos vén faszt vártam, helyette meg jött ő. Hát nekiugrottam, még jó hogy. -Ülök, de ha kell, visszafekszem, nekem úgy is jó, először. Másodszor meg Noah, a többit meg tudod, harmadszor pedig nem kérek fájdalomcsillapítót, mert minek? Hagyjuk már ezt a cukorkás baromságot, mert juj, fájni fog. Majd begyógyul. Negyedszer meg... van hímed? Ha nincs, akkor szívesen itt vagyok... kéznél. Lehet, a kommunikációmon javítani kellene, de most én vagyok a sértett fél, engem vertek össze, és akkor még tőlem követelik, hogy tiszteljek valakit, aki egy gyökér. Na még mit nem, a hülyék a föld alatt vannak elásva, de akkor is jobban foglalkoztat, hogy igencsak formás a kicsike, és hát én simán bepróbálkozom nála, mert miért ne?
Csak elégedetten bólogattam, hogy Darren felfogta, amit mondtam neki. Már ez is haladás, az igazán jó csak az volna, ha meg is fogadná a tanácsaimat. Még jó, hogy mostanában nőstényekkel kezdett és nem egyszerű nőkkel. Az addig oké, hogy én nyugodtan játszadozhattam még fénykoromban az emberi férfiakkal, de nálam nem is áll fent az utódnemzés veszélye. Hála az égnek, szegény gyerek milyen világba csöppenne, gondolni sem merek rá. Még azt sem tudom, hogy jó anya lennék-e. Valószínűleg inkább lennék a haverja, mint a tulajdon szülője, de ezt a mai fiatalság bizonyára kedveli. Nem tudom. Most nem is számít annyira, hogy ezen rágódjak, hiszen a valódi probléma éppenséggel itt terült el előttem. Addig csendben maradtam, amíg kedves bátyám beszélt a fiához – te jó ég, mikor fogom ezt megszokni?! -, de amint csendben maradt végre és elkezdte enni a kaját, amit neki hoztam, én örömmel vettem át máris a stafétabotot. Nem kellett kétszer kérni, és félteni sem igazán. Elég talpraesett nőnek tartottam magam világéletemben, úgyhogy egy kölyökkel talán még el tudok boldogulni, azt hiszem. Főleg, ha az illető férfiből van, márpedig ez itt nagyon is annak látszott. Igazából örökölte az apja vonásait, és ettől máris látszott, hogy milyen jóképű lesz férfiként. Persze eszem ágában sem volt ezt szóvá tenni – egyikőjük miatt sem -, de magamban azért megjegyeztem. Ha száz évvel fiatalabb lehetnék… - Tudod, régen attól volt valaki férfi, hogy tudott egy fiú utódot nemzeni – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat, miközben magamhoz vettem az elsősegélyes dobozt. – Majd ha te is eléred azt, amit ő, akkor kritizálhatod – ó, eszem ágában sem volt az égig magasztalni Darrent, a felelőtlensége miatt így is elég mérges voltam rá. Ezt azonban Noahnak nem feltétlenül kellett tudnia, így is eléggé a béka segge alatt volt a szemében az apja. A látottak alapján meg tudtam érteni, de ha megismeri majd akár csak egy kicsit is, rá fog jönni, hogy tévedett. - Kár, pedig, ha drámai egymás nyakába borulást produkáltatok volna, akkor azt szívesen felvettem volna videóra… - még az ajkaimat is lebiggyesztettem egy pillanat erejéig, mintha tényleg bánnám, hogy nem került ilyenre sor. Igazából nem is számítottam rá, mivel Darren fiáról beszélünk, meg persze magáról Darrenről. – A hangsúly azon van, hogy most – vetettem oda a vállam felett a bátyámnak, de tekintetemet le sem vettem a fiúról. – De ha megteszi, akár harminc palacsintát is készítek neki reggelire. Megkérdezheted tőle, elég jót tudok sütni! – mondtam Noahnak, miközben a fejemmel a falatozó hím felé böktem. - Remek, akkor Noah – nyugtáztam, elraktároztam szépen az infót. – Én Jenny vagyok – mutatkoztam be, de kezet azért nem nyújtottam most, szokások és udvariasság ide vagy oda. – Rendben, ahogy kívánod – engem aztán nem érdekelt, hogy mennyire akar nagyfiúnak látszani, amiért nem kér gyógyszert. Ha ettől ő boldogabb és bizonyít magának valamit, hát legyen. Semmi jónak nem vagyok én az elrontója. – Kicsi szívem, először is, nem vagyunk egy súlycsoport – mosolyodtam el halványan, mivel valahol imponált azért, hogy rám mozdult egy húsz éves suhanc. Aki az unokaöcsém, te jó isten! – Másodszor, igen, van hímem. Hím, és nem egy kisfiú. Vigyázz, ha ennyire ajánlgatod magad, hogy kéznél vagy, a végén még komolyan veszem, de abban nem lesz köszönet. Na, le a felsővel! – szóltam rá most már szigorúan, és uralkodtam magamon eléggé ahhoz, hogy ne tegyem hozzá, hogy amúgy is az unokaöcsém. Még talán adok neki pár percet az előtt, hogy ezt így a nyakába zúdítanám és letörném a meghódításommal kapcsolatos ambícióit.
- Sikerült egy életképes utódot nemzenem, aki utánam jött, szerintem ez valahol eredmény - erősítettem meg én is nagy bólogatva, s akaratlanul ugyan, de ez neki is elismerés volt. Erre azután jöttem rá, hogy kimondtam, de nem izgatott, inkább ettem. Tudtam én, hogy Jenny még mérges rám, teljes joggal, ami azt illeti, de nagyon hálás voltam, amiért igyekezett feljebb tornázni Noah-nál. Erős a gyanúm, hogy az elkövetkezendő hetekben ez teljes önerőből nem feltétlen fog menni, ha csak nem lóg rajtam a nap huszonnégy órájában. Nos, ez anno Ash-sel se működött, vele pláne nem menne, ebben biztos voltam. - Az biztos! - bólintottam egyetértőn arra, hogy milyen jól süt, miközben elnyammogtam az utolsó falatokat. Felröhögtem, amikor egyből bepróbálkozott az öcsibogyó, hát ez kész, ennyire nem lehet az én vérem... meg egy kurváé... na jó, mindezt összetéve, nem is meglepő, de baromi jól szórakozom azon, hogy Jennynél bepróbálkozott, hát ez kész! - De még milyen hím - ingattam a fejem rákontrázva, esküszöm olyan leszek, mint a szövegszerkesztőkben a "félkövérítő". Olen jó arc - bár ez úgy is tűnhetett, mintha nagy egósan magamra céloznék - és a haverom, még jó, hogy megerősítem ebben (is) a húgit. Meg merném nem megerősíteni én most itt bármiben is, még azt is bevallom neki, ami nincs is. Figyeltem, ahogy kezdődött a leápolás, nem kért fájdalomcsillapítót, hát hajrá, kisöreg! - Mik a további terveid? - kérdeztem Noah-t. - Azon túl, hogy a dedikálásomra hajtasz, mégis hogyan akarod elérni, hogy meg is tegyem? És mondjuk még hosszabb távon is alakuljon valahogy az életed.
Azt se tudom, ki a nőstény, csak azt, hogy sokat beszél, de azért még így is jó bőr, meghúznám szívesen, csak ne dumálna folyamatosan. Ülök és ebből a pózból nem lendülök ki, csak figyelem, de amit mond, na attól egyből felmegy az agyvizem. Ezt most nem gondolja komolyan, ugye? Hol él? A 18. században? Essek hasra attól, hogy ez a gyökér véletlenül eltalálta, melyik spermája jut be, és így a kromoszómákat? Mit tett le az asztalra? Éppen a villát, azt látom, de ezen kívül mit? Röhögni kezdek, mert ha ez tényleg egy komoly felelet volt, akkor ez röhejes. -Ti Amishok vagytok, vagy mi a rák? Édesem, ez a 21. század, kurvára nem érdekel senkit, ki mit hoz össze a kamatyolásból, vili? Legyek büszke arra, hogy betalált az öreg, vagy mi? Mégis mit ért el? Megkettyintett egy nőstényt, aztán lelépett, tényleg eget verő teljesítmény, majd megismétlem és jelölni fogom Nobel díjra. Ez nevetséges, most erre veri magát, erre döngeti a mellét? Ne csináljuk már, ez kurva szánalmas ettől még én is jobb vagyok. Fater megszólalása már csak hab a tortán, hát én mindjárt lenyalogatom az egészet. -Az se rajtad múlt, hogy életképes lettem, ne villogjá vele, ne villogjá, mert mindjárt meghatódok, hogy milyen zseniális vagy. Utánad hát, mert eldöntöttem, hogy a föld alá küldelek azért, amit az anyámmal tettél. Már ha aláírtad azt a szart, csak arról kussoltak, hogy ne egy tohonya, elpuhult, nagy hasú vénembert keressek, hanem egy farkast. Jó, ez most megváltoztatta a tervet, mert sajnos a fater erősebb, és egyelőre képtelen vagyok kicsinálni, pedig én mindent megtettem. Dühítő, hogy rajta nincs egy karcolás sem, én meg félig darabokban vagyok, de ami még dühítőbb, hogy ő az egyetlen élő hozzátartozóm. -Boruljon a nyakába a több tonnás márványtömb, az. Arra aztán várhatsz, hogy én most valamennyire is tiszteljem, de ha neked ez a fixa ideád, akkor hajrá, tedd meg helyettem is. Nincs miért tisztelnem, vívja ki, majd akkor, nehogy má azt értékeljem, hogy nem egy impotens pöcs, meg hű, kaptam pár pofont. Tehát a válaszom, nem, és leszarom a palacsintádat, majd szerzek magamnak. Nehogy már itt bárki azt higgye, hogy engem ilyesmivel meg lehet vásárolni, soha. Inkább döglök éhen, mert igenis kurvára irritál, hogy az a kretén ott zabál, és nekem egy falatot sem ad belőle. És akkor tiszteljem. Meg ne kérdezd, hogy éhes vagyok-e, meg ne kérdezd, fulladjá meg a kajádon. A fájdalomcsillapító sem kell, haladjunk már, dolgom van. -Miért? Lebecsülsz, mert fiatal vagyok? Több nősténnyel voltam, mint ahány hímmel te valaha is. Bezzeg 100 év múlva már jönnél, de akkor már késő lesz. Nem, nem érdekel, hogy milyen hímje van, de az, hogy nem vagyunk egy súlycsoport... azért na. Nem is tudja, mit tudok, és máris ítél, hát szuper. Hülye nőstény. Fater meg megint közbeszól, hát ez nem igaz, tömje a majmot, aztán hagyjon lógva. Erre elvigyorodok, már értem a csíziót, értem én, ők itt ketten egy pár, mi? -Ja, már értem mé véded ennyire. Gratulálok a hímedhez, csak ne le léceljen fiatalabbért. Kaktusz vagyok, azonnal szúrok, de mégis mit várnak tőlem? Majd vigyorgok, hogy jaj de jó, rátaláltam a faterra, aki nem is akar aláírni? Na nehogy már. A beszólásból meg egyből vágom, fater magáról beszél -és ha tudnám, nem így van...-, mekkora egoista menőmanó, képes saját magát dicsérni, Hát fúj. Ledobom a felsőmet, azért nem vagyok nyikhaj testű, gyúrtam én, gyúrok is, nem szégyellem magam. -Az, hogy lekattanjanak rólam a gyámügyesek, a zsaruk, meg a teremtőm és a falkám. Aztán majd eldöntöm, még nem tudom. Verdák vannak, nőstények vannak, vevőkör is van, akkor ennyi. Vállvonás, hát mit tudom én, mit akarok, meg hogyan, egy rohadt aláírást kergetek, de ha nem teszi meg, én tutira beperelem, nem érdekel, megteszem. -Ja, úgy, hogy adok egy tollat, te meg aláírod,ilyen kurva egyszerű. Eddig se voltál jelen az életemben, akkor most miért vágynék arra, hogy mellettem legyél? Akkor lettél volna ott, amikor zabigyerekeztek, hogy az apámnak sem kellettem, meg a mutert kurvázták, akkor. Hagyjuk már ezt az ócska dumát, hogy majd bepótolunk mindent, felesleges. Írd alá, aztán csók a család, de ha nagyon jót akarsz tenni, kinyírhatnád a teremtőmet. Mondtam már, egy faszkalap, nem okozhat gondot, vagy de? Szemtelen vagyok, azért is érzékeltetem vele, hogy csak egy kölyökkel szemben volt marha erős, Jaredet még nem látta. Oké, ő nem ellenfél elméletben, de miért ne húzzam az öreg agyát?Tervek, azt se tudom, itt mi van, de tutira tudok anyagot terjeszteni, olyan város nincs, ahol nem. Néhány kocsit kipróbálok, meg néhány nőstényt fel, aztán nem tudom. Max meglépek, hogy a falka ne akadjon a nyomomra. Hagyom, hogy ellássák a sérülésemet, és olyan pofátlanul stírölöm a nőstényt, hogy csak na. Tényleg meghúznám basszus, főleg így, hogy a fateré... annál inkább.
- Csak rajta! – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. A szemöldököm még mindig valahol a homlokom közepéig volt felcsúszva, de ez van. Kissé talán túlságosan is felvágták a nyelvét, de valahogy nem volt kedvem egy taknyossal vitába szállni. Még akkor sem, ha történetesen az a taknyos Darren gyereke. Felőlem aztán feldughatta a seggébe a Nobel-díját, ha kap, az sem érdekelt. Azért jöttem ide, mert a bátyám a segítségemet kérte, nem miatta. Ha ezt tudom, valószínűleg el sem jövök, olyan ideges lettem volna. Az a szerencséje Darrennek is, hogy már ismer ennyire és konkrétumokat nem osztott meg velem, amikor telefonon beszéltünk. Ó istenem, hogy ezért még mit fog tőlem kapni később! Viszont nem a fiú előtt akartam lehordani, így sem állt túl jól a szénája nála. Csak úgy pattogott a feszültség a szobában, de mit vártam? Két dudás egy csárdában nem igazán szokott megférni egymás mellett, márpedig most egy ilyen szituációba sikerült belekeverednünk. - Majd szóljatok, ha befejeztétek ezt a magas röptű társalgást! – két karomat összefontam magam előtt, és úgy vártam, amíg végre elhallgattak. Aztán ez a kis drága lélek még engem is kitüntetett a figyelmével és a roppant fejlett fogalmazási készségével. Erősnek kellett maradnom, hogy ne küldjem el a picsába, de végül megtettem. Ajkaimon megjelent az egyik legelbűvölőbb mosolyom, ami általában sohasem jelentett jót. Darren már bizonyára sejtette, hogy felforrt úgy istenesen az én agyvizem is, csupán próbáltam megőrizni a nyugalom látszatát. A gond az, hogy soha nem voltam benne túl jó. - Nem tudod, hogy miről maradsz le… – vontam meg végül a vállaimat, bár az idegeim már pattanásig feszültek és csupán a felszínen volt az a laza könnyedség. Hol érdekelt engem, hogy nem kér a palacsintámból? Hát csak ő veszít vele, nekem meg kevesebb a melóm. – Tudod, most már tényleg kétségem sincs afelől, hogy a te fiad. Éppen akkora pöcs, mint amilyen néha te szoktál lenni, csak nála úgy látom, hogy ez állandósult viselkedésiforma – sóhajtottam tettetett gondterheltséggel, immár a bátyámhoz intézve szavaimat, látványosan nem törődve az erejét fitogtató kis nyikhajjal. Igaz, hogy nem én vagyok a falka legerősebb farkasa, viszont a minimális tiszteletet még én is elvártam, amit, mint nő felé kellett volna tanúsítania, vagy mondjuk azért, mert idősebb vagyok nála. Legalább annyi esélyem volt ellene, mint egy háromszáz évesnek ellenem, tehát elég sok. És ugyan nem vagyok az agresszió híve feltétlenül, de azért nem kellett félteni, ha annyira felhergelt valaki, mint most ő. - Sosem fanyalodnék rá egy akkora seggfejre, mint amilyen te vagy! Inkább egy ember... – tájékoztattam, közben ajkaimon szélesebbé vált a mosoly. – Ó, és Édeske, csak tájékoztatásul közlöm, hogy most veszítetted el az egyetlen lehetőségedet arra, hogy valaki megpróbálja apádat jobb belátásra téríteni. Innentől átadom neked a próbálkozás jogát, mert egy milliméter nem sok, de annyival sem fogom előrébb mozdítani az ügyedet nála. Elég nagy szarban vagy, jobb, ha tőlem tudod! – tettem hozzá mintegy mellékesen. Mozdulataimat félbehagytam, eszem ágában sem volt semmit tenni vele. – Az pedig rohadtul az én dolgom, hogy miért védem, világos?! – a táskát lelöktem a földre, és még bele is rúgtam egyet, hogy minél távolabb kerüljön tőlem. Igazán megjött a kedvem ahhoz, hogy bemossak neki egyet nevelő célzattal, de nem kívántam bemocskolni a kezem egy ilyen kis taknyos szardarabbal. Még akkor sem, ha a fekete ruhán nem túlzottan feltűnő a vér. - És ha továbbra is így beszélsz egy hölgy előtt és nem moderálod magad, össze fogom varrni a csini kis szádat, vagy kivágom a nyelved újra és újra, aztán tátoghatsz, mint egy hal. Melyiket választod? Adok pár percet, hogy eldöntsd, amíg folytatjátok ezt a csodás eszmecserét! – azzal fogtam magam és leültem az egyik fotelbe. Hosszú lábaimat keresztbe vetettem, és eszem ágában sem volt megmozdulni. Kis híján kinyögtem, hogy a felső testére aztán nem lehet olyan nagyra magával, mint ahogyan előadta itt nekem az előbb, de megálltam. Nem süllyedek le efféle gyerekes civakodásig, az már egyszer biztos. ~ Ne is álmodj róla, hogy ezek után lekezelem a sérüléseit. Gyógyuljon meg úgy, ahogy tanulta, te meg takarítsd el a saját szarodat, Darren! Sikerült felhúznia, és azt nem tolerálom… ~ ismert, nagyon jól tudta, hogy ez tényleg így van. Csak akkor szoktam ennyire hűvösre váltani a sokszor optimista viselkedésemről, ha tényleg felmegy a pumpa. Most nem egyszerűen felment, hanem ki is ugrott a helyéről. ~ Ó, és még valami, örülnék, ha szereznél ezüstfonalat, meg valami nagy ezüst tárgyat, tömböt, nekem mindegy. Ha szappannal nem mohatom ki a száját, mert szart sem érne, akkor majd az ezüst megteszi a magáét! Vagy még az sem... ~ sosem szoktam ennyire drasztikus lenni, de mindennek eljön egyszer az ideje, igaz? Hát, nálam most eljött!
- Akár tetszik, akár nem, a fiam vagy, vagyis nagy eséllyel örököltél tőlem egy-két dolgot, szóval de, részben az én érdemem is, hogy eddig eljutottál - bólintottam teljes nyugalomban. Ők egyre idegesebbek és ingerültebbek lettek, éreztem, ahogy nő bennük a feszültség, én viszont ezzel szemben maga voltam a béke és nyugalom szigete, a farkasom is kényelmesen elvolt, senkitől és semmitől sem zavartatva, egyedül az érdekelte, hogy a húga mocorgott kicsit, az is azért, mert tőle se volt megszokott. - Hé-hé, nyugalom, gyerekek! - emeltem fel a kezem csitítón, de a hangomat továbbra sem, csak az energiáimmal adtam némiképp nyomatékot, majd felálltam, Noah-hoz léptem, és lekevertem neki egy nagyot, egy pillanatra félig átváltoztatott jobbommal. Plusz egy sérülés ide vagy oda, nem hiszem, hogy nagyon meghatná, ha meg ennyibe belehal... akkor mégsem az én vérem és valamit benézett keresés közben. - Senki nem beszélhet így vele, főleg nem az én jelenlétemben, tök mindegy, mennyire vagy elszállva - újabb ütés, ugyanolyan semmitmondó stílusban, mint az előbb. A legkevésbé se húztam fel magam, a farkasom még annyira se aktivizálta magát, mint én, de egyikünk se szereti, ha családtaggal szórakoznak. Évszázados ártalom. Úgy néztem le rá, mint aki épp azt latolgatja, tényleg megéri-e életben hagyni, és ha igen, miért. Nagyszájú, tiszteletlen és neveletlen, de leköpném magam, ha nem adnék egy esélyt neki. Arrébb húztam farkasom ridegségét, ami szinte mindent elzárt belőlünk, minden érzelmet takart, s hagytam, hogy megérezze, ha akarta, hogy ragaszkodom Jennyhez, de nem, egyáltalán nem úgy, mintha a párom lenne, ez annál erősebb kapocs volt, nem olyan szeszélyes, stabilabb, bizalmasabb, megnyugtatóbb, szinte menedék. Hagytam, hogy érezze a farkasaink kötelékét, és a hosszú évek összekovácsoló erejét, hogy kiérezze mindebből azt is, amiben soha nem inogtam meg, mióta csak újra velem van, velem vannak: nem hagyom el. Se őt, se másokat, akik az enyéim. Aki hozzám tartozik, azt nem adom fel, nem hagyom magára. Ez a biztonság, főleg fajtárstól, pláne farkasok között pedig igencsak vonzó tudott lenni, a szó minden szexuális tartalma nélkül. Ebből idővel akár ő is részesülhet. Igazi családból. Hallottam Jenny ingerült szavait a fejemben, de egyelőre még Noah-n tartottam a tekintetem. ~ Tudom, hogy dühös vagy rá és hogy megsértett, én se örülök, hogy így viselkedik. Köszönöm, hogy kiálltál mellettem ~ pillantottam rá, mint aki csak eltűnődött, de a tekintetemben őszinte hála volt. - Igazság szerint nem esne nehezemre elismerni téged - mondtam Noah-nak, beszéd közben pedig lassan ismét felé fordítottam a fejem. - De ha már az én fiam vagy, nem foglak csak úgy szélnek ereszteni, rossz tulajdonságom, hogy kapzsi vagyok, de majd megismersz. - Felvettem az asztalról a papírokat és a dzsekim belső zsebébe tettem őket. - Ezek nálam lesznek. Alá fogom írni őket és leszedem ezt a csürhét is a nyakadról, de csak rajtad áll, milyen hamar jutok el addig a pontig, hogy akár csak a kisujjamat mozdítsam érted. Olyan hidegvérrel és minden különösebb érzelmet mellőzve beszéltem, mintha félig viccre venném az egészet, csakhogy csokoládébarna szemem halálosan komoly volt. - Jennyvel pedig szépen beszélj, nem ezt érdemli. Csak olyan mellett áll ki, akit szeret, ha nem tudod, hogy ez mit jelent, akkor már most felejtsük el az aláírást és itt zárjuk rövidre az egészet. - Jobbomon hegyes, kíméleten fekete karmok jelentek meg, szemem okkersárgába borult. Továbbra se voltam dühös, ám ha képtelen magát a húgom helyébe képzelni, ha nem tudja, milyen, amikor valakiért nekimenne bárkinek, akkor egyszerűen nem az én fiam. Csalókkal nem foglalkozom.
-Én is ettől tartok, ja. Örököltem tőle valamit, inkább ne, ne legyen olyan, nem akarom, hogy legyen, még akkor se, ha muter is folyamatosan ezzel jött, ha éppen ideges volt rám. Ebből volt több, na de mit akart tőlem? Sokkal jobban érdekelte a pia meg a drog, mint én, és mindig az volt a baja, hogy én megmaradtam. Hát kösz. Nem kértem, hogy felcsináltassa magát, vagy de? Ennek a kettőnek itt fogalma sincs arról, én hogyan éltem eddig, nekem ne jöjjön egyik sem a szentbeszéddel, meg tisztelettel, ilyesmivel. Az nem jár alanyi jogon, vívják ki, ennyi. És akkor még ki is vagyok oktatva, hát menten berosálok, de tényleg, ez jobb, mint bármelyik kabaré, és ráadásul ingyen is van. -Ahaaa, hát persze. Nem kértem segítséget hozzá, ez egyes egyedül az én dogom, meg Northlake-é, meg a halott muteromé, más ebbe ne szóljon bele. Szarban? Mindig is abban lavíroztam, tudod, engem az utca nevelt, nem egy... család. Nem kell leápolni, majd regenerálódok magam, hozzám aztán egyik se nyúljon, még véletlenül se. Visszaveszem a pólómat, a táskámért nyúlok, amiből egy jointot veszek elő. Ja, hát nekem olyanom is van, vagy ezt elfelejtettem mondani? -Tök mindegy, hölgyválasz van. Simán rágyújtok, felkínálom, ha kérnek adok én, a többit majd megoldom, csak hagyjanak békén, húzzanak el, én meg amint rendben vagyok, már le is lépek. Persze arra várnom kell, mert fater meg lekever egyet, csak úgy. Tegye, vigyorgok rá, egyszerűen már ezzel sem foglalkozom, de feltartom a kezem... várjon, még nem hatott a joint, tehát nem vagyok elszállva. Az újabb pofonon már röhögök, kis sérülés nem sérülés, hozzászoktam a verésekhez, nem ebbe fogok belehalni. Senki nem beszélhet gy a nőstényével... micsoda romantikus hős lovag... akkor lett volna az, amikor ott hagyta az anyámat, akkor, ne most. Érzem az energiákat, és valahol irigylem, nekem ilyesmiben sosem volt részem, hozzám senki nem ragaszkodott, Jared sem, csak az én idióta farkasom próbált meg mindig közeledni felé, nem sok sikerrel. Idegen érzés, ebbe sem tartozom bele, ahogy semmibe sem, egyedül az anyámat szerettem, aki lehet, nem volt a legjobb, nem volt klasszikus értelemben nevezett anya, de csak ott volt, és a végén még azt is tudta, hogy a tojást átsütve szeretem, mindkét oldalán. Kár, hogy ehhez el kellett telnie tizenvalahány évnek, és pár hónap jutott csak belőle. Azért még az anyám volt, bár a pszichomókust nem felejtem el neki soha, még hogy én szociopata... anyááááád. Halál nyugodtan szívom a csavartamat, már ha nem szólnak közbe, azaz nem akadályoznak meg benn, és nem hamuzok a földre, van saját hamuzóm is, azt betettem, mikor leléptem Kanadából. Az öreg meg elpakolja a papírokat, na ne már. Zárjuk rövidre, és itt sem vagyok, elhúzok valamerre, ahol kevés az esélye, hogy a nyomomra bukkannak hamarosan. -Miért nem? Semmi más közünk nincs egymáshoz, és nem maradok a nyakadon. Eddig is elvoltam egyedül, ezután is el leszek, nem kell attól tartanod, hogy hozzád fogok járni, még véletlenül sem. Attól tart, hogy tehernek jöttem? Hát nem, én csak egy rohadt aláírást akarok, semmi mást, meg a szabadságomat, nem egyebet. Azt viszont akkor sem tudom hova tenni, amit az előbb éreztem felőlük, nekem az ismeretlen, vadidegen, akkor mégis hogyan érteném meg? -Tessék, akkor nyírj ki, egyetlen ember volt, akit szerettem, akármekkora ribanc is volt, az pedig az anyám. Miatta akartalak kicsinálni, mert te tetted tönkre, utánad csúszott le teljesen. Láttam a szenvedését, a fájdalmat a szemében amikor rám nézett, mert szerinte faterra hasonlítok, és az sebeket tépett fel benne. A barátnőitől tudom, hogy előttem életvidám volt, nem volt alkoholista és nem nyúlt a drogokhoz, pedig a melója nem volt éppen egyszerű, elviselni a sok faszkalapot, akik bepróbálkoztak nála. Én sem könnyítettem meg a helyzetét, bár az utcán mit tanultam? Bunyót, verekedést, lopást, terjesztést, ebből éltem, ebből élek, a jó ég tudja, miért nem buktam meg sosem, és hogyan voltam képes kitűnő eredményeket produkálni. Na jó, a jéghoki a mindenem, azt szeretem, abba öltem bele minden energiámat, és azt senkinek a kedvéért nem adom fel. Le fogom verni Wayne Gretzkyt, le fogom taszítani a trónjáról, ha már megadatott a tehetségem, és mellé ezerrel dolgozom is... már csak egy pálya kéne és egy csapat hozzá. Valahogy nem hatnak meg a karmok, sem a sárga szem, nekem is van, csak egyelőre gyengébb mint a másik félé, megijedni meg nem fogok. Valamire készülök, na de ahhoz is össze kell gyűjtenem mindent, mert ezt nem szoktam meg, ilyet én nem teszek. -Bocs. Lesz palacsinta... egyszer? Jenny felé fordulok, tessék, sikerült kinyögnöm a bocsánatkérést, bár ezt fel kell írni valahová, mert ez tőlem ritkaság. Igen, irigylem azt a köteléket, ami köztük van, biztos jó lehet, amikor kiállnak egymásért, mindig számíthatnak egymásra... na hát ilyen az én falkámban sem volt soha, az tényleg egy csürhe, akárhonnan nézzük.
Hiába csak ott ültem és figyeltem a társalgás menetét, miután annyira felhúztam magam, hogy inkább csendben maradtam, mégis jól esett, hogy Darren is kiállt mellettem. Az a helyzet, hogy egy család bizony ilyen, és ilyennek is kéne lennie. Őszintén sajnáltam, vagy inkább szántam amiatt Noaht, hogy neki nem volt része hasonlóban, de akkor sem tudtam elsiklani afelett, amilyen hangot megengedett magának velem szemben. Rendben, nem kellett, hogy annyira tiszteljen, hogy hajbókoljon előttem, viszont ennél azért kicsit többet vártam volna el. Főleg akkor, ha azt hiszi, hogy a tulajdon apjának vagyok a nője. Bár valószínűleg pont ezért volt olyan, amilyen. Ez azonban engem már teljesen hidegen hagyott és eszem ágában sem volt elfogadni magyarázatképpen. Ennyire azért nem vagyok kenyérre kenhető és hamar megbocsátó típus. ~ Mert szeretlek, te nagy mamlasz! Veled csak én beszélhetek így, azt viszont nem tűröm, hogy más is így viszonyuljon hozzád. Ettől azonban még számolunk később! ~ mondtam figyelmeztetően, bár hangszínem azért egy kicsit meglágyult, hiszen így sem tudtam Darrenre haragudni annyira, pedig megérdemelte volna. Jelenleg a drága fiacskájára összpontosítottam teljesen és az összes haragomat, ami csak volt, egyenesen rá zúdítottam. Azt is, amit nem feltétlenül ő váltott ki belőlem, mert most már teljesen mindegy volt. Többet és nagyobb fenyítést érdemelt volna, főleg, hogy volt annyira pofátlan, hogy rágyújtott. A szagtól majdnem lefordultam a székről, de nem azért, mert nem bírtam. Ó, a nyolcvanas évek alatt én sokkal keményebb dolgokat is csináltam, ettől függetlenül még nem néztem ezt jó szemmel. Forgattam is a szemeimet és fintorogtam egyet, olyan lenéző pillantást vetve a pöfékelő srác felé. Még az sem zavart meg, hogy Darren lekevert neki néhányat. Láttam, hogy Noaht abszolút hidegen hagyta, hogy az apja mit csinált vele, de engem tovább már nem bosszanthatott. Innentől ez az ő ügyük volt, és talán bele sem kellett volna szólnom, ám ha nem tettem volna, akkor az nem én lennék. Aminek köze volt a bátyámhoz, ahhoz nekem is volt, nincs vita. Ha tetszik a kölyöknek, ha nem. Minket csomagban kap és a többiekről még halványlilája sem volt. Nos, nem lettem volna a helyében, amikor majd szembesül azzal, hogy mekkora családban élünk, ráadásul az apja a helyi falka első embere is, tehát a család mellett még mások is járnak hozzá. Már előre élveztem, még akkor is, ha tényleg nem fog itt maradni és csak egy aláírásra van szüksége, semmi másra. Amikor végül hozzám intézte a szavait, fél szemöldökömet felhúztam, és meglepetten néztem felé. Hát, ez az, amire egyáltalán nem számítottam. Először összeszűkült szemekkel néztem rá, aztán tekintetem átvándorolt Darrenre. - Szerinted jól hallottam, hogy bocsánatot kért tőlem? – kérdeztem tőle, mintha nem lennék benne teljesen biztos, aztán újra a srácra néztem. – Jól hallottam?! – fordultam immár hozzá, kicsit még előre is hajoltam így ültő helyemben, egyenesen a két hím felé. – Majd akkor talán kaphatsz, ha kiérdemelted, és kiengeszteltél. Biztos nagy dolog kimondanod, viszont nálam nem működik ilyen egyszerűen. Egy szó még nem jelent igazi megbánást, majd ha azt látom rajtad, sütök neked palacsintát – válaszoltam a kérdésére, miközben szépen kimérten felálltam és lassú léptekkel odasétáltam a korábbi helyemre, így közvetlenül a bátyám mellett megállva. - Ó, és csak hogy tudd! Ő nem a hímem, hanem a bátyám! – paskoltam meg Darren vállát. Úgy gondoltam, hogy ezek után már kár húzni az időt, meg hülyíteni, úgysem számított semmit.
Elképzeltem, ahogy az aszfalt magyaráz Noah-nak, hogy mit hogyan csináljon az életben, szerintem full muris, ha ilyet néha szó szerint értünk, de persze a valódi tartalom már nem olyan szórakoztató. - Na ne mond - reagáltam le ennyivel és egy alig látható mosollyal a drámát. Valahol azért sajnáltam, hogy annyira a fiam, hogy még az életünk ezen része is megegyezik valamilyen szinten. Nevet az újabb tockoson, remek, szeretem a jó kedélyű gyerekeket, remélem öt perc múlva is ilyen jó kedvű és eleven lesz. Fogékony mindarra, amit felé közvetítünk, kezdem azt hinni, hogy nincs is minden veszve, bár én ilyesmit csak a legutolsó pillanatban szoktam érezni. ~ Ó, azzal számolok, ettől függetlenül azért köszönöm ~ feleltem Jennynek és szinte hallhatta a mondat közepén megeresztett sóhajt is. Azzal, hogy volt,a kit szeretett, hogy az anyját mindenestől elfogadta és miatta is esett nekem. Vagyis inkább elsősorban miatta. Nem tehetek róla, de az arckifejezésétől mosolyra húztam a szám és megráztam a fejem. Basszus, ez a gyerek tényleg kiköpött olyan, mint én, csak pár fokkal jobban elcseszte az élet, meg a kor, amibe beleszületett. - Jenny, süss majd neki, kérlek - néztem a húgom a bocsánatkérést és a rá kapott választ követően. Tudtam, hogy Jenny milyen, hogy mennyire meg kell dolgozni nála azért, hogy tényleg megbocsásson, nekem se volt könnyű, pedig jóval közelebb állok hozzá, mint Noah és sokkal régebbről ismerem, mint ő. ~ Nem hazudik, szóval ha tényleg ennyire lecsúszott közegből jön, esélytelen, hogy ennél annyival jobb modort mutasson. Lehet, hogy túl elnézőnek tartasz ezért, de hidd el, többszörösen "megfizettetem" vele a palacsintád. Jót somolygok, amikor a húgi bedobja, hogy valójában közel s távol nem vagyok a pasija, pedig milyen szépen bekajázta ezt is az én drága kicsi fiam, hát ejnye. Na de, jön még neki ennél sokkolóbb rész is, szóval remélem edzett a pici lelke és nem omlik nekem össze némi... ráhatástól. Odaléptem Noah-hoz, elvettem a bagót tőle és elnyomtam a mellkasán, nem azért, hogy fájjon neki, hanem mert magamon nem akartam, hamutál nem volt a közelben, ő úgyis csípi a szadizást, legalábbis nem hatja meg, magamat meg nem akartam összebagózni, rém büdös. Miután ez megvolt, elkaptam a tarkójánál és kicsit megszorítottam, hogy fixre egyhelyben maradjon és ne ficánkoljon. - Csak hogy lásd, kivel van dolgod, megszabadítalak az egyik felmerülő problémádtól. Legalábbis kicsit bajosan fog utánad kapálózni a falkád... Energiáim olyan hirtelen ömlöttek szét és borították be őt szinte fullasztón, mintha egy kíméletlen hóvihar közepébe csöppent volna. Farkasom lenyomta és maga alá gyűrte az övét, nem érdekelt minket különösebben most semmi, kikényszerítettük a fiatal hím kushadását, farkasom az övébe mart a torkánál, a következő hullámban pedig a falka létének egész lénye úgy csapta pofon, mintha legalábbis megint a falhoz vágtam volna. Tiszta sor volt már neki nem csak az, hogy én vagyok az apja, hogy farkas vagyok, hogy Jenny a húgom, hanem az is, hogy bizony falkavezér vagyok. Akár tetszik, akár nem, most már az övé is, mert behódoltattam. A tarkóját szorongató kezemen megjelentek a karmaim, amikkel csak jelzésértékűen ugyan, de felsértettem a bőrét. - Nagyon remélem, hogy nem kell fölöslegesen magyaráznom - mondtam szárazon, ahogy szemem sárgája visszaváltott, de a farkasom még mindig tartotta a suhancot, úgy zúdította rá a falka minden érzését, a szagokat, az érzeteket, mintha egy darálóba dobta volna. - Megkapod ezt a házat addig, amíg el nem érjük, hogy aláírjam a papírokat. - Yepp, ez bizony közös meló lesz. - Az utánad kajtató falkának többé nem vagy a tagja, a Teremtőd egyelőre formálhat rád jogot, de ritka kapzsi fajzat vagyok. - Elengedtem, de csak fizikálisan. - Most pedig mondom mi lesz. Te jól viselkedsz, nem sértegeted Jennyt, nem szólsz be neki, és amíg ellát, hozok neked valami ehetőt. Utána pedig felmegyünk és bemutatkozol szépen az új társaidnak. Nézzék csak meg jól a képét, nem akarom, hogy akár pár órára is szem elől legyen tévesztve.
Kezdőlap
