Fairbanksben töltöm az áprilist, szükség van rám. Vigyázz magatokra, oké? Nem volt időm elbúcsúzni, ne haragudj. Hirtelen jött az egész. Alaiát is puszilom.
from Nigel
S azt, hogy könnyebb volt így, szintén nem írom meg. Búcsúzni sosem volt erősségem. Pláne nem tőlük. Könnyebb ráfogni a munkára tehát.
Ezt te komolyan mondod? Csak így? Ha meg mersz nekem halni, istenemre mondom, nem állok jót magamért.
from Jane
Mérhetetlenül dühös, és csalódott vagyok, olyannyira, hogy pillanatokon belül még a könnyeim is elerednek, mióta visszajöttem, még a nem sírok soha többé fogadalmam is semmivé lett. Nem teheted ezt velem, Nigel... még csak nem is vagyunk a protektorátus kötelékében jelenleg. A francba is...
Túl sok ilyen van az utóbbi időben, Nigel, és nem csak a részemről.
from Jane
Elvégre, nem én felejtettem el vele közölni, hogy amúgy Fairbanksben maradok. Igaz, ami igaz, most már igen, de ez más kérdés. Úgysem erre gondol sejtésem szerint.
Azt hittem, hogy megérdemlem, hogy tudjak róla. Akármit is követtem el ellened a fejedben, ennyire nem lehetett durva.
from Nigel
Nem akartam tudatni vele, hogy meg vagyok sértve, de egyszerűen kiszaladnak ujjaim közül a szavak. Rettenetesen bánt, hogy csak egy táviratra voltam érdemes.
A fejemben? Hát szép. Mindegy, érezze csak, hogy nem fogok meghajolni a sérelme előtt. Itt hagyott egy szál sms-sel, és igen, az is szörnyen fájt, nem annyira mint a lányom halála, de elhagyott, nem volt mersze elém állni vele, szóval igen, részemről örüljön, hogy legalább ennyit kapott.
Sajnálom, ha csak ennyire sikerült megismerj az évek során. Felejtsd el, hogy zavartalak. Remélem volt, aki vigasztaljon a gyászban. Olyan, aki melletted volt egész életed során.
from Nigel
Sosem káromkodom, de egy kurva élet azért kiszalad a számon, miközben a falhoz vágom képzeletben a telefont. A valóságban viszont csak ledobom a kanapéra, s a vállamra kanyarított kabátban, telefon nélkül eredek neki a sötétben ásító városnak. Nincs célom, csak minél sötétebb régiók felé haladhassak. A félelem legalább kimos majd minden mérget és fájdalmat belőlem. Szeretni fáj.
Nehéz lett volna olyat találni, lévén az egyetlen egyszerűen eldobott. Nem tudom másként látni, mert azóta sem volt képes elém állni, hogy más perspektívát mutasson.
from Jane
Rohadt hosszú idő eltelt április óta, ő kiírta magát az életemből, erre ő van megsértve, amiért nem loholtam utána? Kurvára utána loholtam, az lett az eredménye, hogy Will mindenkitől eltiltott és fordítva. Többet nem teszem, bármennyire is égessen belülről.
Van némi elintézendőm Anchorage-ban. A segítségedet kérem hozzá. Este kilenckor érkezem. A Pit megfelel?
from Nigel
Ha nem felel meg, akkor is érkezem. Legfeljebb nem lesz ott. De azért remélem, hogy nem akar Houdinit játszani. Elég vicces lenne úgy a szituáció. Lényeg a lényeg.. addig üsd a vasat, amíg meleg elven létezem a kérdésben. Egyszerűen beszélnem kell vele. Mert van, amit nem seperhetünk tovább a szőnyeg alá (és nem, ennek semmi köze ahhoz, amit én műveltem, érzek, vagy bármi. Csakis Janehez van köze).
Egy hét anchorage-i kimenőt kérek. Süvét kell üljek valakiért.
from Andrzej
Tudom, hogy talán személyesen kellett volna, de a döntéshozatalom sok sebből vérzik mostanában. Ha rám parancsol, hogy jöjjek vissza, megteszem. De talán tudja mit jelent a süve nekem. Ha megkésett, akkor is.
Egy hét. Ennyi időnek kellene eltelnie azzal, hogy otthon vagyok, hogy nem csinálok semmit, csak imádkozom és emlékezem. Illene, mert gyászolom a testvéremet, de az a nagy igazság, hogy elmondtam már érte évekkel ezelőtt az imákat, kifogytam belőlük. S egyébként is nehezemre esik olyas valakit gyászolni, aki él. A teste még lélegzik, mozog, ennek a világnak a része. És mégsem ő. Az ígéret szerint elmondtam a kaddist Malloryért, elmondtam Tessáért, de nem mondtam újra Julitáért. Mert nem voltam képes rá, s azt hiszem, hogy nem is leszek. A tagadás fázisában létezem, csendben. Nem fosztottam meg a protektorátust a szolgálataimtól, semmivel nem adtam jelét annak, hogy szünetre vágyom, szabadságra, épp ahogy azt se üvöltöttem soha a világ arcába, hogy elég. A telefont most sem azért ragadom magamhoz, hogy panaszáradatod zúdítsak a vonal másik végén leledző nyakába, sokkal inkább a praktikum hajt. De személyesen nem menne. Van az a kőmaszk, amit nem tudok azonnal még én sem felölteni. Amennyiben William felveszi a telefont, úgy az üdvözlést követőn rá is térek a mondandóm felvezetésére. - Szerettem volna felajánlani a szolgálataimat Nagojut kapcsolattartójaként, de hosszas mérlegelés után mégis úgy döntöttem, hogy mást kérek a posztra magam helyett, vagy amennyiben az lehetséges, magam mellé. Eliana úgy vélem, hogy informátorként tökéletes lenne erre a szerepkörre és sose lehet tudni.. jó az, ha nem csak egy kapcsolattartója akad valakinek. - A valódi indokaim egyelőre a levegőben lógnak. Ha nem kérdez rájuk, akkor nem hozakodom elő velük, hacsak a beszélgetés további kanyarodása úgy nem hozza, hogy szükség lesz rá. Nem ahhoz, hogy engem megértsen, hogy velem együtt érezzen, hanem azért, hogy elérjem azt, amit akarok. Szigorúan ragaszkodva a praktikussághoz. Mert az nem fáj. Annyira nem. - Illetve volna egy személyes kérésem, ha megengeded. Tessa Walsh aktájával kapcsolatos. - Tudom, Krónikási szerepkör, ám ha lehet mondani, a krónikással még hűvösebb-idegenebb a viszonyunk. És nem, mint protektort, hanem mint olyat, akiben bízom kérném meg Williamet valamire. Hiába, a bizalom nem évek kérdése. Az kialakul, valamiért. És mind a jelleme, mind pedig az, amit eddig tapasztaltam tőle arra ad okot, hogy senki mást ne keressek a sirámaimmal a kérésemmel. Ha elutasít, meg fogom érteni, s nem erőszakoskodom. Az nem az én műfajom.
Kurta köszönéssel veszem fel a kagylót, újabban bosszant, ha már az után zavarna, hogy elhagytam az egyetem épületét. Ne kérdezze senki ennek a pszichológiáját - pontosabban, ne tőlem kérdezze. Egyszerűen szeretek kicsit kikapcsolni odahaza már, akkor is, ha 0-24 elérhető vagyok bárki számára. Épp ennek téve eleget nem érződik elcigarettázottan karcos hangomon a bosszankodás, sokkal inkább sürgető az üdvözlő szó, arra sarkallva a vonal túlsó felén levőt: álljon elő a farbával. Nigel sosem volt körülményeskedő, ezt már régebben is kedveltem benne, s most kifejezetten hálás eme tulajdonság előbb felvázolt hangulatomat figyelembe véve. - Nigel, ha nem akarod vállalni, találok mást a feladatra. - Bököm ki, mintegy konklúzióként, ugyanakkor nem hagyom magyarázat nélkül: - De azt nem tartom jó ötletnek, hogy plusz egy embert beavassunk ebbe az egész Alapítós-őrületbe, mikor így is épp elegen vannak tisztában a dologgal vagy legalább sejtik az igazságot. És nem azért mondom mindezt, mert Eliana ne tudna megbirkózni vele vagy nem lenne érdemes rá. Ha tehetném, én magam mondanám el mindenkinek! - Túl régóta őrizzük magunkban a dolgot a vezetés többi tagjával együtt, az is csoda, hogy eddig nem tudódott ki igazán. És akkor ott van mindaz, mit maguktól a Teremtőtől és a Legerősebbtől tudtam meg. Mivel még Tim és Abigail, sőt, Dimitris sincsen tisztában talán... Újabb ék a barátságunkban, mi csak tovább mélyíti az Eva halála után maradt sebet. Óvatos kérése meglep, s ahelyett, hogy a tömör valóval hárítanám azt, helyette érdeklődőn szalad ki belőlem a folytatásra való biztatás kérdőszava: - Igen? - Kíváncsivá tett. Vajh mit akarhat a nőtől, ki már nem jár közöttünk és mégis városunkban időzik.
Rossz ötlet volt. Rossz megközelítés, negatív felvetés. A választ hallva alig észrevehetőn jelenik meg arcomon a megszidott kiskölyök kinőtt árnyképe. Azé, aki jól tudja, hogy igazat szól az, kitől hallja a felvezetést. Sajnálomot kéne mondjak, bocsánatot a zavarásért, de az még nevetségesebbé tenne a szemében, így hát csendben maradok, s hallgatom végig az érveit. - Tökéletesen igazad van, nem voltam elég konkrét. Nem arról van szó, hogy nem akarnám vállalni, önös érdekből kértem, hogy Elianát is avasd be, tekintettel a közös múltunkra. - Ez így még mindig lófütty esti fényben, érzem én is, épp ezért formázom inkább meg az aktára vonatkozó kérdést azzal egy időben, hogy megdörgölöm orrnyergemet fáradtan. - Szeretném, ha kikérethetném az olaszországi protektorátusról, személyes használatra. - Hosszan szavom be, majd fújom ki a levegőt, szünetet tartva. - Birtokodban van a születési nevének és helyének ismerete? Elnézést, hogy ilyen körülményeskedve kérdezlek ahelyett, hogy kerek-perec kimondanám azt, amit akarok. Te magad is tudod, hogy alapvetően nem ez a szokásom, most mégis arra kérlek, hogy nézd ezt el nekem, komoly oka van. - Mindaddig, amíg nem mondja meg, hogy tudja-e ki volt Tessa (ha nem is azt, hogy a nővérem, de legalább azt, hogy Julita Sara Pasternak néven született Krakkóban), akkor könnyebb lesz megtaláljam a beszélgetésből kifelé vezető utat. És kevesebb ideig rabolom a Protektorom szabadidejét.
- Jelen helyzetben nem tartom indokoltnak, hogy beavassuk. Sajnálom, Nigel. - Hangzott véglegesen diplomatikusnak tetsző válaszom, holott bizonytalanságomat csomagoltam és adtam el csupán ekképpen. Addig jó, míg hangom ércén nem hallatszik ki minden mögöttes tartalom, míg keserűen őszinte határozottsággal tudom ejteni a szavakat. Jelen helyzetben. A jövő... az totálisan bizonytalan. Magán jellegű kérése - mintha nem érezném, hogy az előbbi is önös érdekből elejtett, át nem gondolt indítvány volt felém - meglep. Kivárásra játszva kérdezek, folytatását végighallgatva kósza hümmentéssel, hogy engedve hangom szigorából egy apró, fáradt sóhajt ejtsek el, mielőtt felelnék. - Fogalmam sincs róla. És téged se kellene, hogy érdekeljen... A protektorátusa megtagadta az aktája kiadását, mikor kértük, arra hivatkozva, hogy ez volt Tessa utolsó kérése feléjük. - Közöltem a tényállást, s ha motoszkált is bennem, hogy mire fel az érdeklődés a mágus irányából, annyira nem hozott lázba, hogy vallatót játsszak irányába. Megteszi majd más, ha nagyon kérdezősködne a vonal túlsó végén levő.
Ökölbe szorul a telefont nem fogó kezem a döntés hallatán. Értem és megértem. Nem rá haragszom, hanem magamra. Hangomon viszont semmi nem hallatszik a tárgyilagosságon kívül. - Értem. Köszönöm. - Mi mást mondhatnék? Így tartja helyesnek, akkor így lesz. Egy titokkal több vagy kevesebb Eliana és közöttem már igazán nem oszt vagy nem szoroz. Könnyebbnek hittem, hogyha beavathatom, ha elmondhatom neki a nővérem egész történetét, de William tudat alatt is nagyon precízen rávilágított arra, mekkora hülye is voltam az imént. Soha, még tejfelesszájú tanonc koromban se. Hiába, mindenhez meg kell érni, az idiotizmushoz is. Nekem majdnem 80 év kellett hozzá, de sikerült. Hidd el, nem érdekelne. Nem igaz. Nem bánom, hogy megtudtam, mert így legalább kaptam egy pár órát ajándékba vele. Ha mocskosul éget belülről a veszteség újabb hulláma, akkor is. Nem tudom, hogy mit kéne mondanom. Talán semmit, s már a nyelvem hegyén van, hogy elköszönök és bontom a vonalat, de aztán mégis győz bennem valami vélt kötelesség-tudat. Etikátlannak ugyan nem mondanám, hogy én legyek az összekötője, de talán furcsának hatna úgy, hogy én tudtam valamit, amit nem adtam tovább. Fűnek-fának semmiképp, de a protektornak szükségesnek vélem. Vagy rohadtul nem. Csak akarom, hogy hordozza ezt a terhet velem, mert egyedül nem bírom. - A nővérem volt. Vedd semmisnek, amit az összekötőségről mondtam. Vállalom. Nem kívánom tovább rabolni az időd. - És köszönöm, hogyha nem is tetted könnyebbé az életem, de legalább az eddig járt útra visszarúgtál. Sokat jelent. - A viszont hallásra. - Azzal bontom a vonalat, hacsak nem akar lelkizni velem (lol) feltartóztatni valamivel.
Kezdőlap
