Páran a városi tanítványaim közül folytatni akarták az edzéseket. Ők általában nappal dolgoztak, én meg este, így maradt a napi egy reggeli alkalom. Ezt a helyszínt találták végül, ahol gyakorolhatunk. A terem nem erre készült, és napközben nem is lehetne igénybe venni, de ugyan ki akar reggel hétkor bowlingozni? Ilyen funkcióval vagy 11-től van nyitva, így reggel szabad a terep nekünk. Ehhez ugyan nekem még korábban kell kelnem, mint eddig, de ennyit megér a dolog. Nem nagyon hirdetjük a a foglalkozásokat, mivel nincs túl sok hely, éppen elférünk a pályák előtt. Így aztán nincsenek új arcok, csak a négy tanítványom, akik összedobják a terembérletet, és képesek ezen felül még nekem is fizetni egy keveset, bár én ezt nem kértem tőlük. De ha már adják, elfogadom, jól jön. Az edzés mindössze egy órás, de mivel minden nap jövök, így elég jól lehet azért haladni velük, és ők este otthon még bőven gyakorolhatnak tovább. Már az alapmozdulatok zömét ismerik, és most tanultuk meg az első hosszabb gyakorlatsort is. De az edzésnek rövidesen vége, már a levezető gyakorlatokat csináljuk. Némi lazítás, meditáció, pár teljes-légzés. A teremben néma csend van, csak néha csusszan a padlón egy-egy sportcipő.
A csizmám halkan kopogott a Bowling teremhez levezető lépcsőn, ami normális esetben még zárva lenne, de a tenyeremben lapuló kis cetlin ez a helység szerepelt. Bevallom kissé elbizonytalanított a nagy csend, nem úgy képzeltem el egy edzést, hogy mindenki a száját befogva áll egy helyben. Az utolsó lépcsőfokoknál viszont megnyugtatóan hatottak rám a kiszűrődő zajok, legalább már tudom, hogy nem késtem le a végét. Ingrid kárörvendően hívott fel a minap, hogy talál nekem egy jó kick-box edzőt, ha még mindig szeretném kipróbálni, ne adj isten ki is tanulni a sportot. Igazából nem számítottam rá, hogy ilyen hamar talál nekem megfelelő edzéseket, de muszáj lesz legalább beszélni az edzővel, hanem egy évig azon fog röhögni, hogy megint csak üresen járt a szám. Bekopogtattam, de a választ már nem vártam meg, belépdeltem egy kedves kis mosollyal az arcomon, és felmértem a bent lévő öt embert, akik kíváncsi pillantásokkal vizslattak végig. - Jó reggelt! - köszöntem, mielőtt helyet foglaltam volna az egyik széken. Nem akartam zavarni, csak csendben végignézni a hátralévő néhány percet.
Az edzés végére érkezik valaki, akinek a kisugárzásától kissé feszült leszek, de mivel nem balhézik, hanem csendben leül, így én sem szakítom félbe az utolsó öt percet. Az edzés végén elköszönök a tanítványaimtól, még egyiküknek válaszolok egy személyes kérdésére, mutatok egy mozdulatot. A többiek ezek után elmennek átöltözni, és otthagynak kettesben az újonnan érkezettel. Nem tudok róla, hogy a közösségi ház őslakos tulajdonban lenne, remélem nem fognak minket kiebrudalni innen. De feltételezem a hölgy azért vár, hogy beszéljen vele, hát odaballagok hozzá. - Hello! Segíthetek valamiben? Én nem fogom itt megkülönböztetni, amíg ő természetesen és hétköznapian viselkedik, addig én is úgy kezelem, mint bárki mást. Különben még az is lehet, hogy kóbor farkas.
A copfom végét birizgálva néztem őket szinte pislogás nélkül. Tetszettek a mozdulataik, a kipirosodott arcuk, és az odaadó figyelmük. Sikerült nekem is kedvet kapnom hozzá hirtelen. Kár, hogy otthon hagytam a cuccomat. Ahogy vége volt, lassan mindenki elszállingózott öltözni, így végre velem is tud foglalkozni az oktató. Lecsúsztam a székről, amint láttam, hogy felém igyekszik, már csak azért is, mert a felém szálló energiától nem tudtam volna nyugton ücsörögni tovább. - Hello! - mosolyodtam el, amiért nem ellenségeskedő hangnemben üdvözölt. Bár lehet, hogy először meg akarja várni, míg mindenki elmegy... - Egy jó barátomtól hallottam, hogy kick-box edzéseket tart itt reggelente. Érdeklődni szeretnék, hogy esetleg én is csatlakozhatnék-e a kis csoporthoz? - fejben már felkészültem a visszautasításra. Lehet, hogy mégsem lenne akkora baj, ha nemet mondana? Hiszen mégis csak egy Betolakodó, vagy egy kósza állat...
Hozzám akar járni edzésre? Ez megtisztelő, de nem hinném, hogy jó ötlet. De most ezt hogyan is értessem meg vele? - Nos, nézd ... én még akár tanítanálak is, de attól tartok, lenne, aki nem örül ennek. Mármint ... őslakos vagy, ugye? - mert lehet, hogy kóbor, és akkor esetleg csatlakozhat hozzánk. - Nem hinném, hogy dicséretet kapnék érte ... Bár legszívesebben igent mondanék. Már csak azért is. Ha egyszer nincs bennem értékes, akkor mért lenne baj, ha ezt az értéktelenséget átadom egy őslakosnak? - Nem akarok veled ezen összeveszni, de ez a helyzet.
Remek. Legalább nem nekem kell azon törnöm a fejem, hogy milyen ürüggyel mondjam le mégis. Mindenesetre, én megpróbáltam. - Egyetértek, csak... Mindegy. - húzódott ismét mosolyra a szám egy kósza gondolattól. - Lehet, hogy én sem, mivel igen, Őslakos vagyok. - igaz még nem nagyon volt erről szó, de azért tényleg irtó furcsa lenne az ellenségtől tanulni harcművészetet. Vagyis ellenség.. jó, fajtánk béli.. Miért is jöttek ide egyáltalán? Csak túlbonyolítják az életünket. - Veszekedni én sem. - van így is elég bajom... - Viszont ha tudnál a magamfajtának megfelelő edzőt javasolni, akkor azt megköszönném.. - húztam feszesebbre közben az övet a szövetkabátomon.
Hát ez van. Az élet két szemben álló tárborba sodort minket, anélkül, hogy erről bármit is dönthettünk volna. - Én még csak alig pár hete vagyok itt. Hogyan is ajánlhatnék neked valakit? - kérdezek vissza reflexből, de aztán eszembe jut valami - Vagy várj csak! Igen, van valaki, aki tai-chi bemutatókat hirdetett. De sajnos nincs nálam a szórólap. Szóval van még itt más is, aki ilyesmiben utazik. Nem emlékszem semmire a szórólap témájából, sem a helyre, sem az időpontra. Próbálok visszaemlékezni, a fejemet vakarva, de sajnos túl szomorú, és csüggedt voltam, hogy megjegyezzek bármit is. - Nem emlékszem, sajnálom. - vallom be egy vállvonással. Érdekes, hogy eddig egészen sok őslakossal találkoztam, de egyik sem volt velem agresszív, nem piszkáltak, nem hordtak le a sárga földig, ezt csak "otthon" kapom meg. Lehet, hogy nem minden falka olyan, mint a miénk? De akkor Ash és Gabe mért pont itt maradt meg? Ezek komoly kérdések, amire jó lenen választ kapni, de ugyan kit merjek erről megkérdezni?
Hát talán úgy, hogy... Áhh. Nem lényeg. Még fejben sem fejeztem be a mondatot óvatosságból, mert általában olyankor szokott kicsusszanni a számon is. Aztán persze jön a balhé.. Kíváncsi szemekkel néztem a srácot, hátha benyög valami használhatót, de mivel erre nem került sor én is gondolkozóba estem. - Semmi baj. Akkor majd tovább érdeklődök, hátha összejön valami. - már éppen azon voltam, hogy távozok, hiszen ezen nincs mit tovább ragozni. De a fene egye meg, mégiscsak most botlottam először egy segítőkész betolakodóba, nehogy már elszalasszak egy ilyen lehetőséget. Annyi kérdés fúrja az oldalamat - Elnézést, ne vedd tolakodásnak, de mégis hogyan keveredtél ide ilyen fiatalon? - hiszen még csak kölyök, érezni rajta. Milyen felelőtlen bagázs az, aki hagyja felügyelő nélkül kóricálni a tanulatlan farkasokat? Pláne harcot oktatni...
Komolyan elgondolkodom rajta, mit is tegyek. Most akkor hogyan viszonyuljak én ehhez a nőhöz, aki ugyan őslakos, de teljesen normális, és amúgy meg már csak azért is szimpatikus, mert ilyesmit akar tanulni? - Holnap reggel elhozom a szórólapot, és otthagyom a büfében. Na, ez így jó lesz. Egyrészt nem javasoltam, hogy találkozzunk újra, de mégis megkapja tőlem a segítséget. A következő kérdése zavarba hoz. - Mármint hova ide? Ugye ezt többféleképpen is lehet érteni: a városba, ebben a házba, esetleg ebbe a szerencsétlen vérfarkas létbe. Persze az utóbbi azért valószínűtlen, mert azt hiszem, sokan vannak, akik még fiatalabb korukban lesznek farkasok. A tanítványaim közben átöltöztek, és távoznak, csak előbb még illedelmesen beköszönnek nekem újra. - Akkor a holnapi viszontlátásra, mester! - Viszlát! Ettől még mindig zavarba jövök, amikor így szólítanak. De ők meg nem adják alább. S csak az egyik vigyorog szélesen, amiért egy nővel beszélgetek. Már sokat húztak, hogy menjek velük bulizni, bemutatnak egy pár csajnak. De ezt nem tartottam valami jó ötletnek.
- Oké, rendben, akkor majd elugrok érte. - bólintottam talán kicsit meglepetten is. Ejnye már, hát a mumus mikor szokott ilyen sokat segíteni? - Hát ide a.. - a mondatom félbe szakad a kifelé igyekvő tanítványok miatt. Egy futó pillantást én is vetek rájuk, miközben elbúcsúznak és újra felmérnek engem, mindenki más-más szándékkal. - Szóval úgy értem, hogy a városba. Így hozta a sors, vagy esetleg a terveid között van mondjuk egy saját edzőterem? - ha nem akar úgysem válaszol, de igazán érdekel, hogy az új falka csak betódult ide, míg nincsen jobb, vagy igazán komoly terveik vannak, és fel kell kötnünk a nadrágot, ha továbbra is ellenfélnek tekintjük őket? Mert ez azért tényleg nem mindegy. Szerintem amúgy szakmát tévesztettem, a folytonos kíváncsiságomhoz jobban illett volna az újságírás vagy mondjuk egy magánnyomozói iroda...
A saját edzőterem? Ó, voltak ilyen terveim. A jó ég tudja csak mi lesz belőle. Egyre távolabbinak látszik. Nagy a szembe szél. - Korai lenne terveket szövögetni a jelen helyzetben. - felelem. Nem részletezem mit értek "helyzeten". Az amúgy is túl komplikált. Rengeteg minden állhat az esetleges terveim útjába: az őslakos falka, a saját falkám, az őrzők, a város, és még saját magam is. - A városról nemrég még azt se tudtam, hogy létezik. - folytatom tovább, de persze ez így eléggé degradáló - De nagyon szép környék, úgyhogy örülök, hogy most már láttam. Igaz, nem sok látszik ki a hó alól, de már így is tetszik. - Azért kíváncsi leszek milyen, amikor elolvad a hó, és a folyókon a jég, és sütni fog a nap, és hosszabban lesz világos. Szóval nyáron. - egy fanyar mosoly. A felsorolás végén jöttem rá, hogy ezt egyszerűbben is lehetett volna mondani.
Akarva vagy akaratlanul de sikerült megoldania, hogy a fejemben elhangzó kérdésemre nem kaptam választ. - Anélkül viszont megáll az élet... - teszem hozzá csak úgy halkan. Mi is lett volna velem tervek és álmok nélkül? Kevesebbszer estem volna hasra. De hagyjuk is a múltat, most nincs itt az alkalom, hogy azon rágódjak... - Hát igen, elég eldugott. - söprök el az arcomból egy apró tincset, hogy valamivel lefoglaljam a kezeimet. Sosem szeretek csak egy helyben állni, ha kettesben vagyok valakivel. A nyár szó körülírása hallatán egy aprócska kuncogás visszafolytása érdekében haraptam be ajkamat néhány másodperce, és csak azután szólaltam meg. - Igen, tényleg szép és jó, ha valaki szereti az enyhe nyarakat és az üde zöld tájat. Amúgy nem félsz, hogy az erőd - hangsúlyoztam ki a szót - bekavar egy ilyen edzésen?
Az élet megáll, és egy helyben toporog, visszafejlődik ... - Néha éppen elég, ha az ember a víz felett tudja tartani a fejét. Vagy csak simán kilátszik az orra, és levegőhöz jut. Nem is mindig, de úgy hébe-hóba, hogy elkerülje a fulladást. Ilyenkor nincs idő álmodozni, enm engedheti meg magának az ember. Csak élni lehet. Túlélni. Aztán jön egy kínos kérdés. Legalábbis kínos lehetne, de nekem nem az. - Nem kavar. Amióta átváltoztam, majd minden nap edzek. Nem kavar be. A farkasomat mostanában már alig érzem, de nem is hiányzik. Tudom, élesztgetni kéne, erősíteni, de annyira nem hajt a vágy, hogy hasonlítsak az idősebbekre. Inkább az ellenkező irányba kepesztenék. De ezeket nem fogom kifejteni itt részletesen.
Elgondolkoztam rajta, nekem vajon hány olyan pillanat lehetett az életembe, hogy már közel voltam a süllyedéshez? Ja várjunk, én már bele is fulladtam. - Van benne valami, de úgy az egész egy kaotikus kapkodás. Bár emberfüggő, hogy kinek melyik az ideális. - vonom meg egyszerűen a vállamat, nem terveztem, hogy kora reggel már az életről fogok filozofálni kis túlzással. - Akkor le a kalappal, igazán jó mentorod lehet. - aki mellesleg... Sallala. Le kell lőnöm a fejemben néha a fejemben az ördögruciba bújt énemet, mert nem állapot, hogy miatta gyűlnek a haragosaim. - Farkasokat tanítasz, vagy eddig még nem adódott rá lehetőséged? - lassan itt az ideje, hogy békén hagyjam, kissé kezd hasonlítani egy vallatásra az egész.
A megjegyzésre, miszerint jó mentorom lehet röviden, és eléggé keserűen felnevetek. - Nem, nem a mentoron múlott. A húsz év gyakorlat, önfegyelem, és meditáció eredménye. Meg azé, hogy gyenge a farkasom, mint a harmat. De ezt nem fogom az orrára kötni. A mentoraim? Két hónap alatt volt kettő, és alig valamit tanultam tőlük. A legértékesebbet egy harmadik farkastól tanultam, aki viszont porig alázott, és megpróbált utána tönkretenni. Félig-meddig sikerült is neki. - Igen, van két tanítványom a falkán belül is. Had tartsanak tőle, hogy a betolakodó falka rövidesen tele lesz harcművész farkasokkal. Legalább tovább lesz nyugalom és béke, ha kicsit jobban tartanak tőlünk. Eddig verekedés terén amúgy sem villantottak valami nagyot ... Se Rowen, se Vincent. Lehet, tényleg eltunyultak itt a nagy nyugalomban. Mondogatják, hogy a különleges környezet, az extrém időjárás megedzi őket, de ha a mentalitás nincs ott a vitalitás mögött, az egész nem ér semmit.
Alaposabban mértem végig a srácot elmerengve azon amit mondott. Tényleg csak annyi lenne a dolga minden kölyöknek, hogy beül egy sarokba törökülésbe és hümmög két órán keresztül? Ez valahogy elképzelhetetlennek tűnik számomra. - Ah, vagy úgy...- akkor vajon egész életében erre készítették fel, hogy majd egyszer átváltoztatják, vagy csak szimplán a harcművészetekhez volt szüksége arra a bitang nagy belső békére? - Az biztosan jó lehet, remélem majd egyszer lesz lehetőségem valahogy megnézni egy olyan meccset. - méláztam el egy kicsit. Tényleg jó lesz ha én is kapok egy kis kiképzést, mennyivel nagyobb biztonságban érezném magam egy kocsmai verekedés közepén?
Nem világosítom fel arról, hogy mi is az állás velem kapcsolatban. Nem is tudom, hogy min filózik, és nem is kell, hogy túl sokat tudjanak rólam. Vagyok, létezem, ezt már Vincent is sikeresen kiderítette, a továbbiakból minél többet fed jótékony homály, annál jobb. Jaj, de kis lelkes valaki! Elég fancsali vigyor kúszik az arcomra a megjegyzése hallatán. - Hát ... ahogy állunk, jó esélyed van rá, hogy nem csak nézőként vegyél részt egy ilyen kisebb-nagyobb összezördülésen. Ha a két falka egyszer hajba kap úgy igazán, aligha lesz itt bárki is biztonságban, akár felnőtt, akár kölyök, akár férfi, akár nő. Sejtelmem nincs róla, hogyan zajlik egy ilyen torzsalkodás, de biztos nem sakkban vagy bowlingban fog eldőlni, ott pofonokat osztanak majd rendesen.
Én is elmosolyodom a vigyora láttán. - Igen sajnos, tudom, de azért nézni mégis csak jobb. - támaszkodok fél kézzel a mellettem lévő székre. - Az erőszakos megoldás nálam majdnem legutolsóként szerepel a listán, de hát ez nem csak rajtam múlik ugyebár. De a bunyónál lehetnek hatékonyabb módszerek is. - ezt persze nem taglalom tovább, úgysincs konkrét elképzelésem, de nem árt ha kapcsolnak, hogy agy is kell a harchoz nem csak izom. - Ez mondjuk nem azt jelenti, hogy nem sózok oda bárkinek, ha úgy hozza a sors.. - jegyzem meg somolyogva.
Ezt a szöveget nem egy őslakostól hallottam már. Ez egy békehadtest. De ettől még okozhatnak nekünk csúnya meglepetéseket. - Akármennyire is ellenem szól a látszat, én sem szeretem az erőszakos megoldásokat. - felelem egy vállvonással. - De hogy ebből mi lesz, az nem rajtam és nem rajtad múlik. Nem tudom, igazából min múlik. A két alfa sem nagyon erőlteti a harcias megoldásokat egyenlőre. De aztán majd egyszer valaki idegesebb lesz, mint kéne, elszáll a keze rosszkor, és rossz helyen, olyat és úgy talál el, akit és ahogy nem kéne, és már ott is vagyunk a legnagyobb ribillió kellős közepén. A suliban is mindig így kezdődtek a legnagyobb tömegverekedések, amik után csupa betört orr, kificamodott váll, dagadtra rúgott sípcsont volt a mérleg. Itt meg ennél komolyabb sérülések is adódhatnak.
Most már nagyon szívesen elbeszélgetnék a Betolakodók alfájával, mert az egy dolog, hogy ez a kölyök azt állítja nem a hatalmas összecsapások híve, de azért érdekelne, hogy mi jár a főmufti fejében. Ő is békés természetű? Kizárt, akkor nem cibálta volna ide a fél falkáját. - Tapasztalataim szerint tényleg nem az üt először, aki tud verekedni. Bár ez logikus, pont ezért önvédelmi sport... - csapon kis híján homlokon magam miután eszembe jut a szó. Érdekesnek ígérkezik a jövő, mióta farkas vagyok, szerintem nem is volt itt a városban ilyen komoly ellenfelünk. - Azért örülök, hogy nem esünk egymás torkának, amint találkozunk.
- Igen, pontosan. - bólogatok helyeslően a felismerésre. Valóban, általában nem az kérkedik az erejével, akinek van is. De ez alól is ismerek nem túl üdítő kivételeket. - Nézd ... én nem vagyok abban a súlycsoportban, hogy döntsek háborúról vagy békéről. A korom szerint védelmet élvezek, tehát nem fogok itt ugrálni, ez egyértelmű. Szerintem ez teljesen logikus így. Ha ne adj isten kirobbantanám a háborút, és balul sülne el, az az én hibám lenne, de ha nyernénk, az nem az én dicsőségem. Szóval nem ugrálunk.
Az ilyesfajta tudás már úgy sem számít sokat farkas alakban. Meg amúgy is megnézném, hogy mihez kezdene egy-két betolakodó, mondjuk Anne-nel. - Most nem feltétlen rád gondoltam, mert tényleg nem vagy abba a helyzetbe ellenem se, hanem... Igazából mindegy is. - az Őrzők úgyis kibuknának, ha lépten- nyomon marakodó farkasokba ütköznének. - De nem is akarom tovább rabolni az idődet. - tényleg nem szeretném felbosszantani, vagy véletlenül kikotyogni valami olyat, amit nem kéne. Az igencsak ciki lenne.
Amikor azt taglalja, hogy ellen se lenne semmi esélyem, akkor azért kissé összeszűkül a szemem. Ebben én nem vagyok teljesen biztos. Tudom, idősebb, és azt is tudom, hogy akihez én mérem a hasonló korú farkasokat, az Gabe, aki nem részesült semmi harci képzésben. Ha Gabe eltalál, attól megroggyanok, mert az ereje megfelel a korosztályának. Ha eltalál ... és itt nem arról van szó, hogy mennyire vagyok hű de gyors, vagy ő lassú, hanem arról, hogy akkora gyakorlatom van, ami jelentősen lerövidíti a reakcióidőt, és a harci helyzettől függően már jóval előtte tudom, milyen támadás fog jönni, hogy az ellenfél egyáltalán indította volna a mozdulatot. - Sok sikert kívánok a tanuláshoz! - felelem, amikor közli, hogy menne is. - És hozom a szórólapot neked.
Látszott rajta, hogy egy cseppet sem örült a megjegyzésemnek, pedig szerintem akkor is így van. De még sosem verekedtem kölykökkel, és ezek után sem szeretnék. Bőven elég ha nem szemtelenkednek, és megtesznek mindent a falka érdekében, ahogyan a többi tag. Na meg ügyelnek a titokra, és megtanulnak uralkodni magukon. - Köszönöm szépen, igyekszek. - bólintottam. - És rendben, köszönöm, akkor majd beugrok érte. - már indultam is volna az ajtó felé de hirtelen eszembe jutott valami, szóval visszafordultam. - Mivel jobb később mint soha.. Dorothy vagyok. Remélem a következő találkánk is ilyen békésen zajlik majd. - mosolyogtam rá még egy utolsót.
Kezdőlap
