És én már azt hittem, hogy kifelé megyünk. Engem érdekel a hely, de a tárlatvezetőre én sem figyelek nagyon. Viszont a gumicsizmás vízben totyogás nekem sem tartozik a vágyálmaim közé. Aztán jön egy nagy kondulás, megint összerezzenek, a farkasom riadót fúj, és alig bírom visszatartani. Sok már ez neki így, idegen, furcsa terepen, ami ráadásul őslakos terület, és most is van köröttünk kettő. Hamar rájövök, hogy Dotty volt az. Teljesen szét van esve. Undorító. És a tárlatvezető meg falaz neki. Most már biztos, hogy ő a másik vérfarkas. Én is inkább lemaradok, nem kotorászok gumicsizma után. Mit akar Dotty? Ha csak elkeveredett volna, akkor a másik társa biztos rászól, hogy jöjjön a csoporttal. De nem. Inkább elterelte róla a figyelmet, hadd tegye, amit akar. Közelebb óvakodom hozzá, hogy lássam mit csinál, de hát éppen nem csinál semmit, hacsak a bambán heverés a földön cselekvésnek nem számít. ~ Te meg miben sántikálsz? ~ morranok rá mentálisan. A farkasom vicsorog odabenn. Biztos, hogy valami disznóság van emögött.
Mivel minden turista el volt foglalva a csizmák felvételével, kihasználtam az alkalmat, és elindultam a nekem megfelelő irányba, a korom sötétbe. Tudtam, hogy merre kéne menni, de mégse. Teljesen felborultak az érzékeim, azt sem tudtam merre van a fel meg a le, csak mentem előre, már amennyire az az állapotomban kivitelezhető volt. Pár perc és otthon bújhatnék ki, ne már, hogy itt vesztem el a fonalat. ~ Valaki kapcsoljon villanyt, Hahóóó!~ Még néhány méter és sikerült találkoznom valaki.. illetve valamivel. Mindenesetre elég fájdalmas egymásra találás volt, a visszhangzó zajról meg ne is beszéljünk. - Áúú. - jajdultam fel amilyen halkan csak tudtam. A fél lábamat fogva támaszkodtam egy ideig annak a valaminek, amivel összeütköztem, de az egyensúlyomat hamar elvesztettem terültem el a földön. ~ Pedig én nem akartam mást, csak hazajutni...~ A nagy erőgyűjtésben halk lépteket hallok közeledni felém. Ki az isten járkál erre? Homlokráncolva nézek abba az irányba, amerről valószínűleg jön felém valaki vagy valami... Én már semmiben nem vagyok biztos. A farkas gondolata hamar elér, és egy kis szünet után sikerül is beazonosítanom, hogy ki lehet az. A Betolakodó kölyök, akivel nemrég találkoztam. Hát ez meg mi a szöszt keres itt? A tárnákon keresztül akarják megostromolni a Farkaslakot? Ne már, még nem szereztem be kardot és pajzsot! ~ Hogy miben? Egy farmerban és a kedvenc bakancsomban... ~ A nagy humoromon fel is vihogok kicsit, aztán meg nem győzöm a tenyerem a számra szorítani, nehogy meghallják az emberek a kanyarban.
Itt a vége? Hát mit képzetem én?! A bánya azon pontja amit a végének hittem, igazából csak egy elég éles kanyar volt. Kár volt úgy elkiabálnom... A "vezető" elmondja, hogy véget ért az első tárna, és következik a második, ami már valamivel lejjebb van ennél, szóval vegyünk már fel gumicsizmákat is. ez az a pont amikor elkezdek szentségeléseket mormolni az orrom alatt, de csak úgy magamban. Karjaimat összefonom a mellkasom előtt, így várom ki míg végre rám kerül a sor a konténer előtt. Hallom én a kongást, csak nem figyelek oda rá. Ugyanis pont ekkor szembesülök a gumicsizmákkal. A fertőzésektől nem félek, hisz nem kaphatom el az emberi nyavalyákat, és nem is hordozhatom őket, mellesleg a divat sem érdekel különösebben, de azért mégsem ennyire mindegy, hogy mit veszek magamra. Tanácstalanul nézek Liura... Illetve csak néznék, mert a kölyök sehol. Ösztönösen szaglászni kezdek a dohos levegőben. Emberi vér szagot nem érzek, és a farkasom is hulla nyugodt, tehát én sem esem pánikba. Hagyom a francba a konténert inkább, elindulok megkeresni a kölyköt. Hamar rá is akadok a részeg hazai farkas társaságában. - Jó a buli? - A hangomnak van egy halovány szórakozott éle, de nem több. Nem fogok arénázni a részeg farkassal, ha nem ad rá okot, szóval nem is kell tartania tőlem. Viszont ha Liu akarja összecsomagolni, én nem rontom el az örömét.
Dotty most aztán jól lejáratta magát előttem. Úgy mérem végig, mint egy utolsó cafkát. - Inkább undorító. - felelem Tarának, amikor mellém lép. Aztán támad egy ötletem, ezért belé karolok, és elindulok vele visszafelé, a csizmák irányába, de nincs szándékomban csatlakozni az emberi csordához. ~ Figyelj csak ... ~ Arra ügyelek, hogy Dotty látóköréből kiekrüljünk, és a telepatikus mondandómat szigorúan csak Tarának számon. ~ Nem tudom, mit akar csinálni ez a szeszkazán roncs, de valami titkosat, mert a tárlatvezető nagyon nem örült annak, hogy zajt csapott. Szerintem meg kéne lesnünk. S míg ezt magyarázom, végül Tarát hirtelen az első tárnában húzom vissza, ahonnan jöttünk, hogy lehetőleg senki ne lásson minket. Persze érzékelni sok mindent lehet vérfarkas szemmel, füllel, orral, de Dotty teljesen kész, a tárlatvezetőnek meg tárlatot kell vezetnie. Ha észre is veszi, hogy mi nem tartunk a csoporttal, legfeljebb valaki mást hívhat segítségül, de közben Dotty már rég felfedheti a bánya titkát nekünk.
Kezdtem kicsit kényelmetlenül érezni magam, hogy nem tudom a kedves látogatót megvendégelni semmivel itt a sötétben, sőt még a felállás sem volt jelen állapotomban túl kivitelezhető, így inkább meg sem szólaltam, hátha nem tűnik fel udvariatlanságom neki. Az viszont, hogy csatlakozott hozzá még egy hölgy kifejezetten nem tetszett, mert igaz, kellett egy kis idő, de kipuhatolóztam, hogy ő is farkas, mégpedig nem is fiatal. - A francba, tényleg hoznom kellett volna a pajzsot és a buzogányt... - mormolok az orrom alatt, aztán válaszolok a kérdésre is. A beszédtempó mondjuk lehet, hogy gyorsabb és érthetetlenebb, mint amúgy, de talán le tudják fordítani maguknak. - A buli amúgy pazar, de ezt úgy látom nem értékeli mindenki... - próbálok egy kis gúnyt is csempészni a hangomba, de bevallom, túlzottan nem érzékelem ezeket sem. Inkább összpontosítok, és megpróbálok talpra kecmeregni, de ahogy hallom a két farkas távolodó lépteit, már nem is tartom annyira sürgősnek a dolgot, szóval megkapaszkodok amibe épp megtudok, és talpra szenvedem magam. Lassan kezdek szimatolni a levegőbe. A csoport már biztos a második tárna felé tart, szóval bátrabban indulok el, mint az előbb, mert ha esetleg megint akadályba ütköznék, tuti nem csődítek ide senkit. Maximum a chichagoi párost, de őket már túlzottan biztos nem érdekelné, hiszen tudják, hogy ki és miért csörömpöl. Egy mély levegő után újra szidni kezdtem magamban mindenkit a világítás hiánya miatt, de aztán megindultam, csak abban nem voltam biztos, hogy jó irányba-e.
A farkaslányt ugyancsak magával ragadta a túra hangulata. Csak azt nem értem, hogy buzogánnyal meg pajzzsal mihez kezdene egy bányában. Ő jól szórakozik, ez padig számomra több, mint elég. Remélem bezöldül itt-ott hab teste. Igen iez kicsit rosszmájú volt tőlem... A szűk és sötét hely teszi ezt biztos. Node vissza a tárnához, meg a gumicsizmás fílinghez... Liuval elindulunk vissza a csoporthoz, de még az előtt megállít, hogy átlépnénk a második tárnába. Amit mond, abban van logika. Nem is kevés, ami azt illeti, és ha nem kísértene klausztrofóbiával a hely szelleme, talán még el is szégyellném magam amiért ez nem nekem jutott az eszembe. ~Rendben, akkor várunk. Ha nem működik, megpróbálom letapogatni az elméjét, hátha abból ki derül mit keres itt.~ Ha elég részeg, akkor meg tudom majd tenni, más körülmények között nem hinném, hogy elég erős lennék ehhez mentálisan. Nem gyakoroltam még sokat. Talán majd később Duncanen kipróbálom. Ő már az a korosztály amit érdemes nyúzni a dologgal, nem mellesleg nagyon erős hím. Az ázott lány megindul valamerre. Nem dugom ki a fejem a kanyar mögül, így is tökéletesen érzékelem hol jár. Elképzelésem sincs arról, hogy mit művelnek itt a helyiek, éppen ezért szeretném megtudni.
Dotty nagyon nagy hibát követett el azzal, hogy megint nem próbálta elsimítani a konfliktust. Nem is provokált, de nem számított arra sem, hogy a két Betolakodó esetleg követni fogja. Lépked előre, bele a sötét mélységbe. Az ösztönei rángatják benne a vészcsengőt, de úgy tűnik, hogy nem elég erősen. Nagyjából egy fél km-es szakasz van még hátra a Harmadik Tárna egyenes szakaszából. Utána az út már meredek, érzékelteti, hogy a helyekbe tartanak az erre járók.
Liu gondolatvezetése remek volt, miszerint Dotty valami titkosat csinál. A Betolakodóknak nem lenne szabad soha megtudni, hogy micsoda tárnarendszer köti össze az Őslakos területeket és a várost. Persze, ez csak az egyik út a sok közül, de okot ad arra, hogy azt feltételezzék: több ilyen alagútrendszer is létezhet. A kölyök gyanúja egyre fokozódik, azonban Dotty már elég messze került ahhoz, hogy ő csak halovány, el-elhaló vibrálásként érzékelje a lány jelenlétét. Épp ezért megpróbálja meggyőzni Tarát, hogy kövessék.
Tara még mindig érzi Dotty-t, mintha csak ott állna mellette, és eszébe sem jut,hogy annyira távol került, hogy a kölyök esetleg elvesztette a kapcsolatot. De őszintén szólva, neked az utóbbi időben volt és van elég bajod a sajátjaiddal ahhoz, hogy ne érdekeljen egy Őslakos különösebben. Te már csak a kocsmában akarsz ülni. De rájössz, hogy te rángattad el ide Liut, és ha ennyire nyomozósdit akar játszani, akkor rábólintasz, még akkor is, ha látszólag az előttetek álló út sötét, szűk és cseppet sem hívogató.
Dotty után eredtek. //Ezek után ugorjatok a Harmadik Tárna területére!//
Az Őslakos lány elérkezett egy nagyobb térhez, a járat kiszélesedik és valóban egy nagy terű tárnába érkezik. Régi, használatlan, szétesőben levő bányászfelszerelések teszik "barátságosabbá" a helyet, de legalább a klausztrofóbiások fellélegezhetnek egy kicsit. Ebből a tárnából három út vezet szerte. Az egyik, amin ti jöttök, azzal szemben egy viszonylag szélesebb meredek alagút, bal oldal felé pedig egy szűk, és cseppet sem hívogató járat, ahová legfeljebb csak normál farkas alakotokban férnétek be. (Ezt a járatot még Dotty sem ismeri). A tárna teli van támasztékokkal, melynek nagy részéről már csak a szaguk alapján is érzékelitek, hogy a légy szárnyától is összeomlanának.
Dotty lepihen, próbálja megragadni a valóságot, legalább csak egy kicsit. A szíve vadul kalapál, az egész tárna forog vele, de nem baj, mindjárt jobb lesz, ha hazaér és a szabad levegőn lesz. Éppen akkor adja fel a gyomra a harcot, amikor Liu és Tara utolérik. Gyors helyzetfelmérés, egy rókázó ellenséges vérfarkas. Minden pont ideális.
Dottynak baromira nem tetszik, hogy társaságot kapott, és amennyire rosszul érzi magát, annyira nyílik ki a csipája is.
//A konfliktus helyzet adott. Az már csak rajtatok múlik, hogy mennyire hagyjátok elfajulni a dolgot. A következő mesélői reag akkor lesz, amikor alapot adtok rá, tehát igyekszem nyomon követni a helyzet alakulását.//
Sok mindent el tudtam volna képzelni, de azt, hogy éppen egy tárnához beszéljünk meg találkozót, nos azt nem gondoltam volna. Nem, mintha zavarna a dolog, szeretem én az izgalmakat, nem arról van szó. A fura attól még fura marad, de én szeretem, hogy nem egy besavanyodott valakit kaptam mentornak, hanem éppen Dimit. Nyilván akkor sem lennék meglőve, hogyha tankönyvízűbbek lennének az „óráim”, de azért ez a pezsgés sokkal közelebb áll a szívemhez, mint bármi más. A könyveléssel is haladnom kell néha, így az elmúlt napokat otthon töltöttem, s csak a munkában tartott szünetek alkalmával mélyedtem el olyan irományokban, amit a szigorúnak tűnő könyvtárosnénitől – nem szabad úgy gondolnom rá, mint múmiára, mert a múltkor is majdnem elnevettem magam, amikor kérni szerettem volna tőle valamit – kunyeráltam ki kifejezetten az őrzőséggel kapcsolatosan. Persze nem mondom, hogy nem szepegett a fenekem, hogy miképpen is vezessem elő ezeket az igényeimet, de végül úgy döntöttem, hogy azért megenni csak nem fog, elvégre Őrző ő is, meg állítólag cuki is a maga módján, szóval vettem egy nagy levegőt és kikértem a véleményét arról, hogy tanoncként mi is lenne a legfontosabb, amit szerinte el kell olvassak, na meg hogy ezeket hol találom. Nem mondom, hogy nem lelkesedett be, bajban lennék, hogyha nem olvastam volna világ életemben gyorsan. Mivel a helyszínt nem ítélem első hallomásra tisztának, így semleges, már alapjáraton szürke színben pompázó ruházatban jelenek meg. Sikerül nem nagyon eltévednem, így még csak el sem kések, bár abban biztos vagyok, hogy annyit amúgy sem tudnék késni, amennyit mentorom szokott. Letelepszem törökülésbe a földön, nem fogok ácsingózva várni, s szürke hosszúnadrágomnak amúgy sem árt az ilyesmi. Mivel jobb dolgom nincs várakozás közben, így térdeimen dobolok némi ritmust, egy pár napja ette magát a fejembe, amikor megtetszett egy Halestorm szám. Lehet, hogy nem mai darab a zene, de én még nem találkoztam vele, így folyamatosan a Here's to us jár az agyamban. Énekelni nem kezdek ugyan, de amíg Dimire várok kényelembe helyezkedve, addig térddobolok.
A baj az, hogy épp eleget fogunk mi még termekben ülni. Szóval amíg nyári szünet van az egyetemen, illendő kihasználni a szép időt és kimozdulni, nem? Főleg azok után, hogy végre működnek a virgácsaim. Azt nem mondom, hogy nem fájdogálnak, sőt, szerintem egy életre frontérzékenyek maradnak a csontjaim, de ez az öregség velejárója - igazán hálás lehetek, hogy csak ennyi jutott, és még megvan az összes fogam. Vagy hogy nem állnak ki több centis szőrpamacsok a fülemből. Elég illúzióromboló lenne. Kivételesen nem kések! Annyit. Csak tíz perc, de az is csak azért, mert az orrom előtt ment el a busz, amivel az út nagy részét szándékoztam megtenni, maradt tehát a tehetetlen várakozás. Ha elkezdek a következő megálló felé sétálni, akkor fogadni mertem volna, hogy még egy buszt elengedek magam mellett fél úton. Kár lenne azt mondani, hogy rohanok, mert nem. Zsebre dugott kacsókkal baktatok a bánya bejárata felé, ahol elég hamar sikerül kiszúrnom Scarletet, ahogy a földön csücsül. Ha sikerül elkapnom a tekintetét, barátságos lendülettel intek felé a jobbommal. - Kalimera Scarlet! Ha mellé érve még mindig üldögél, úgy az intő kezemet felé nyújtom, hogy felsegíthessem őt a földről - ha felkelt, akkor viszont egyből közelítek az arca felé, megajándékozva őt két puszival, majd egy mosollyal. Persze ha ült, akkor is megkapta, csak előtte felsegítem, ilyen öregen ne hajolgasson már az ember. - Gyere, menjünk le. Ugye nem vagy klausztrofóbiás? El is felejtettem kérdezni... - én idióta - Hallottam, hogy lelejmoltad Evát pár könyvért, jól tetted. - vigyorgok rá, miközben befelé vezetem a nőt. A pénztár előtt elhaladva csak intek az ott ülőnek, nekünk nem kell fizetnünk azért, hogy lemehessünk - És? Tudod már az Alapítók neveit? Egy csomó jó sztori van a Krónikákban, nem is értem, miért nem csináltak még belőle filmet vagy fantasy-regényt. - ó, és ha tudná, hogy ezek a mai napig itt rohangálnak körülöttünk! Biztos szép látványt nyújtana a döbbenete, ha közölném vele, hogy maga Unalaq pattintott bele a tütübe (nem, nem a szoknyába még mindig) a Vörös Hold estéjén - Na mindegy, ne csak én beszéljek... Hopp, vigyázz, tiszta sár és csúszik. A biztonság kedvéért megelőzve őt haladok elöl, és a figyelmeztetéssel egy időben hátranyújtom felé a kezemet, hogy ha esetleg borul, meg tudjam tartani. Ma nem azért jöttünk ki, hogy összetörjük magunkat. Egy jó darabig követjük a túraútvonalat, míg úgy jó tíz perc gyalog galopp után el nem érünk egy fal melletti mélyedéshez, ahol egy kivilágítatlan ajtó pihen. Lelassítok, megállok és megvárom, hogy a mögöttünk haladó kisebb csoport elhaladjon.
- Ízirájder öcsém! Áruld már el nekem.. – kezdek bele mosolyogva, lenyelve dobogó szívemet, vetve pillantásomat Dimitrisre. - Ez a Kalmiera nálatok a sziával egyenértékű köszönés vagy csak valami bohókás szó, melynek téged ismerve nem akarom tudni a jelentését? - veszem elő viccesebbik oldalamat. Mellette nincs kényszerem arra, hogy karót nyeljek és úgy vágjam haptákba magamat az érkezésére, mint egy engedelmes katona. Tenyerébe csúsztatom a kezemet, majd könnyedén felpattanok, viszonozom egy röpke öleléssel a puszijait, hogy aztán elengedve őt leporolhassam fenekemen a nadrágot. Nem, mintha annyi mocskot szedtem volna össze, vagy irtóznék tőle, egyszerűen csak reflex. Összedörzsölöm kezeimet, lesepregetve ekképp tenyereimről is a porszemeket. - Fóbiám csak a madarakkal kapcsolatosan van, szóval nyugodtan lemehetünk. Ha nem rejtegetsz ott egy rajnyi galambot, rendben leszünk. – nevetek rá. A könyvek említésére büszkén kihúzom magamat. - Bezony, vettem a bátorságot és megkértem a nénit, hogy adjon nekem némi okosságot, s közben még fel sem nyerítettem azon, hogy eszembe jutott róla Egyiptom és a temetkezési szokások. – jegyzem meg. Nem szégyellem el magam, tudom én, hogy Dimitris emlékszik arra, amit mondtam neki Eva korát és a múmiákat összekötendő. Na jó, a tudom kissé erős túlzás, de mondjuk azt, hogy merem remélni. Ha meg nem, majd néz rám, mint borjú arra a bizonyos újhullámos nyílászáróra. Nagy dolog! Legfeljebb magyarázkodom újra. - Alapítók, alapítók.. lássuk csak! – kopogtatom meg öklömmel homlokomat, s a „Micimackó gondolj, gondolj!” idézet saját átirata is kicsúszik a számon. Ez az én tanulós mantrám, mindig ezt mondogattam, ha az információhalmaz mélyére akartam ásni. - Tépkedd le a kelkáposzta külső leveleit, míg a zsengékhez nem férkőzöl. Megvan! – gyúl fel tekintetemben az isteni szikra, s mint egy igazi stréber, lelkes hadarással közlöm mentorommal mindazt, amit sikerült megtanulnom, illetve tanulmányaimból a kérdése kapcsán előrántanom. - Mivel a kiejtésem rémes, így maradjunk annyiban, hogy a ragadványneveket elsorolom, a többit meg leírom neked nagyon szívesen, ha szeretnéd, de hadd ne mondjam ki. Némelyikhez azt sem tudom hogy az elején vagy a végén kéne-e hozzászagoljak.. – pironkodom egy sort, majd nekilátok a felsorolásnak. Kényszeres kislány lévén ábécé sorrendbe rendezve őket az általam ragadványnévként emlegetett valamik alapján. - Az Álmodó, a Főnök, a Hajnali köd, a Holló, a Hűséges, a Jégvihar, a Legerősebb, a Megoldó, a Nyugati szél, az Önzetlen, a Szabad, a Teremtő és az Új élet. – kissé félve tekintek Dimire, mert azért így elsorolva nem vagyok benne biztos, hogy tényleg azt a választ adtam, amit kellett volna. Mindegy, már kimondtam, s inkább most javítson ki, amíg tanulok, mint majd valamiféle vizsgán égjek be. Közben rendületlenül haladunk beljebb és beljebb, s csodák csodájára nem is sikerül.. De. Sikerül kis híján fenékre huppannom, s csak az akadályoz meg ebben, hogy elkapom a felém nyújtott kezet. Elég ciki, de most mit csináljak? Igyekszem elütni a kis sikkanásomat és a majdnem-beugrós-Libellémet egy viccel. - Pedig nem árt visszafogni a szép szavakat, asszonyom, mi pórfing testőrök nem értjük a kifinomultságokat. Akarom mondani.. – de hülye vagy P.S.! Hogy jutott ez eszedbe? Nehezen szedem össze a magyarázatot, kissé nem találtam el a szövegkörnyezetet. Ennyit arról, ha zavarban vagyok a bénaságom miatt. - ..uram és nem asszonyom, vagy én vagyok az asszony és te vagy a testőr, de akkor meg a pórfing nem egészen helyénvaló. Bakker! Inkább hagyjuk is. – legyintek, s igyekszem sokkal óvatosabban közlekedni. Nevetgélek inkább, az egy fokkal jobb, mint a magyarázkodás. - Gyakran jártok le ide? Mármint.. szóval érted. Ez is amolyan bevett mentori hely?
Ízirájder? Elkerekedett szemekkel próbálom feldolgozni ezt a szóösszetételt, ettől függetlenül azért bohókásnak találom, szóval a megütközésemben nincs semmi ellenszenv, de nem igazán tudom értelmezni a dolgot. Az érdeklődő kérdését azonban annál inkább, annyira, hogy fel is kacagok rögvest. - Ez egy titkos Mágus jelszó, ami az összetartozásunkat jelképezi. - suttogom roppant titokzatosnak szánt arckifejezéssel - De még az is lehet, hogy görögül van, és jó reggeltet jelent. Kicsit metaforikus szó, mert bár azt jelenti, hogy jó reggelt, utal egy új, boldog, reményteli, napsütéses napra is. Kicsit olyan, mint a hallelujah... - teszem hozzá gyorsan, kicsit elgondolkodva, aztán lehet, hogy egyáltalán nem olyan, mint a hallelujah, de hát azt is csak úgy az égbe kiáltják a keresztények, nem? Nem? - Nem, galamb az nincs. - remélem - Ezt nevezem én önmérsékletnek! - dicsérem meg nagy bólogatásokkal Eva kapcsán - Ha így haladsz majd a varázslatokkal is, a végén te leszel a leghamarabb kirepült galambom, ha már a madaraknál tartottunk az imént. Nagy szórakozottságomban csak az Alapítók neveinek kikérdezése jut eszembe, meg némi filmes poén, de úgy látszik, hogy ma nem csak én vagyok az, aki hajlamos benézni dolgokat. - Szerintem Eva véletlen a receptkönyvét adta kölcsön... Röfögök fel a kelkáposztás megjegyzése után, lehet, hogy nem épp a legelegánsabb kifejezésmódja ez a jó kedvemnek, de most komolyan... Kelkáposzta? - Rá se ránts, majd leírom neked fonetikusan. Csak egy apró gyertya lángjaként gyúl a fejemben a félsz, hogy nehogy nekem összetalálkozzon valamelyik köpönyeges, álruhás Elsővel, mint friss tanonc, és nekik jöjjön elő hasonló kifogással, hogy nem tudja kimondani a neveiket, mert szerintem akkor nekem ott lesz végem. Talán idegesítheti, hogy minden ragadványnév után helyeslően hümmentek egyet. Meg talán az is idegesítheti, hogy közben az ujjaimon számolom, hogy megvan-e mind a tizenhárom. És megvan! Mondjuk kicsit bizarr belegondolni, hogy nem csak fejben, de a valóságban is, ráadásul itt, ebben a városban. - Fantasztikus Scarlet! igazán büszke vagyok hogy ilyen jóóóóóóól..... Hoppá, hát majdnem mindketten borultunk, kalimpálok azért én is rendesen, ahogy próbálom mindkettőnket talpon tartani, de fogjuk rá a harcedzettségemre, hogy sikerrel járok, és nem bukfenceztünk le, mint Nala és Simba az oroszlánkirályban, érzed már a szív szavátot énekelve. - Oooooké, pórfing testőr asszonyság érti, pórfing testőr asszonyság kussol. A végét már elnevetem, mert mégis ki a retek ne nevetné el magát? Még akkor is, ha megkér rá, hogy hagyjuk. Jó, hát hagyjuk, csak azután, hogy én is hozzátettem a magamét. - Nem tudok róla. Improvizáltam. - vonom meg a vállamat a kérdésére - Szoktam ilyet. Mármint, improvizálni. Na de ami most jön, az minden lesz, csak az nem. Ahogy sikerül elszakadnunk végleg a civil részlegről, és ahogy egyre beljebb haladunk a sötétben, elmormogok egy Lámpás varázslatot, a tenyerem közepén pedig apró kis fénygömb jelenik meg, olyan intenzív ragyogással, mint egy csokor halogénizzó a Wallmart akciós pultjain. - Figyelj, most hazudok! - emelem az arca elé a nem-lámpás kezem mutatóujját - Ez a lámpás hamarosan ki fog hunyni, és ha nem gyújtasz sajátot, akkor meghalunk! - bú! - Jó, meghalni nem fogunk, de félek a sötétben, szóval igazán belehúzhatnál. - cukkolom egy kicsit mosolyogva - Hazudás vége. Hogy megy a meditáció? Szoktál esténként gyakorolni? - érdeklődöm kedvesen - Mert a varázslatok is hasonló elven működnek, főleg az elején. Koncentráció és vizualitás, amit elképzelsz, azt meg tudod teremteni, ez benne a csodálatos. Úgy vélem, hogy egyelőre elég dologgal fárasztottam ahhoz, hogy átadjam neki a beszéd jogát, a pontos technikára majd ezután fogunk rátérni.
Nem is tudom honnan jött ez az ízi meg a rájder összetétel, de mivel nem látom, hogy Dimitris kiakadna rajta, így lehet, hogy beemelem a szótáramba, elég viccesen hangzott, olyan Mallory-humornak, szóval semmi problémám nincsen vele. Naomi persze tuti forgatná rajta a szemét, mint a Jeanos vicceimen. El is határozom, hogy egyszer bedobom neki is ezt a megjegyzést, hadd hálistenkedjen. Úgy bírom, amikor nemtetszését fejezi ki! - Óh! – kerekednek el a szemeim, majd felkuncogok a befejezést hallva. - Nagyon menőn hangzik, eléggé irodalmi, kedvemre való! Amúgy gyakran megkérdezik? Mármint úgy értem, hogy sokszor kell levezesd ezt az egész okfejtést? – teszek fel egy újabb kérdést ezzel kapcsolatosan. Eléggé rárepültem a témára, úgy tűnik, de leszállok róla, elvégre ez csak a nyitás volt. Nem tudom, hogy mit kiabálnak az égbe a keresztények, ugyanis nem hiszek istenben, de ezt a világért ki nem mondanám. Sose lehet tudni, mikor botlik az ember egy elvakult hívőbe, nem szeretnék most magyarázkodni. Mondjuk Dimi nem tűnik buzgó templomba járónak, de tényleg nem lehet ezt megállapítani fejről. A látszat még csalhat is. Bár az tény, hogy a miséről késni modortalan, de nem tudom elképzelni, hogy mentorom bárhová is pontosan odaér. - El tudod képzelni rólam, ahogyan én receptkönyvet olvasok? – képedek el teljesen. Ál-rosszalón összevonom a szemöldökömet. - Tuti éhen maradnál, hogyha valaha összebútoroznánk, s tőlem várnád el, hogy főzzek rád. Mondtam már, hogy rossz feleség lennék! – közlöm vele, s bár ezt még véletlenül sem úgy gondolom, hogy esélyét látom ennek az összebútorozásnak, elvégre közöttünk nincs semmi, ettől még nem javítgatom magam, hiszen én tudom, hogy hogy értettem, abban pedig nincsen semmi rossz, ha ő meg félreérti, legfeljebb halálra égem magam. - Ez nálunk ilyen családi mondás volt. Még a nővérem találta ki, aztán rajtunk ragadt. Egyébként Prudence lehet, hogy receptkönyvből szülte, de az határozottan nem járt az én kezemben! – nevetem el magam. Én és a főzés? Jesszus isten, dehogy! - Köszönöm! – mosolyodom el hálásan. Nem érzem úgy, hogy gáz lenne az, hogy nem merem kiejtegetni az alapítók neveit. De könyörgöm! Eeyeekalduk? Ejee, vagy ejé? Esetleg Éjé? Már az elején elakadtam benne. Szerintem ebben nincsen semmi meglepő, mindenesetre jó, hogy nem hallom Dimitris ez irányú gondolatait. Elájulnék tőlük. Alapítók a városban? Uram atyám! Már a 150 év is múmia.. de ezek? Hjaj! Nem zavar a hümmögése, hadd hümmögjön, elismerésnek veszem, mert helyeslőnek tűnik. Ha nem az, én akkor is annak ítélem, s így innen nézve már nem is olyan fura a dolog, sőt, meg is mosolyogtat. Egész büszke vagyok arra, amit megtanultam. Lám, megint kiderült, hogy nem vagyok én rossz diákanyag. Vinnyogva nevetek fel azon, ahogy a pórfingot ismétli. Nem, mintha akkora poén lett volna tőlem, de ahogy kimondja, hát azon szakadnom kell. Főleg, mivel el sem estünk, szóval jó a kedvem abszolút. Aztán persze vidor kedvem helyét átveszi a csodálkozás, az a fajta elfogódottság, amit akkor éreztem, amikor utoljára láttam őt varázslatot használni. Csak nézek, mint Rozi a moziban, ahogyan mondani szokás, ámulok és bámulok. A szövegelését halvány mosollyal jutalmazom, de marad az elképedt szemelkerekedés mellé. Bólintok. Szoktam én gyakorolni, nem is keveset, s bár nem tudom, hogy megy-e, de ettől még rendületlenül próbálkozom. Mert nem szeretem félvállról venni a feladataimat, - Most úgy érted, hogyha elképzelném, hogy én is képes vagyok pontosan arrra, amire te az előbb, akkor sikerülne? Van ehhez valami sablonszöveg? Varázsige, mint a mesékben? – kérdezem, de kissé el is szégyellem magam. Talán a mese nem volt a legjobb hasonlat, de már kiszaladt, szóval jobb, ha nem akarok heves magyarázkodásba kezdeni. Inkább várom azokat a válaszokat.
- Nem kell. - bazsalygok oda Scarletnek - Nem is szoktam, általában csak a jóreggeltig jutok el. A többit azért meséltem el neked, mert tudom, hogy téged érdekel. Attól, hogy az esetek többségében úgy teszek, mintha nem érdekelne mások véleménye velem kapcsolatban, attól még pontosan tudom, hogy kik azok, akik lefordulnak minden ülőalkalmatosságról azokban az esetekben, amelyekben bőséges szóáradattal regélek erről-arról. A legtöbb esetben, amikor ezt kiszúrom, vagyok olyan kedves és nem fárasztom feleslegesen a társaságomat. - Hát na, te hoztad fel a kelkáposztát, mi másra gondolhattam volna? - emelem fel megadóan a kezeimet - Ó drágaságom, ha mi együtt élnénk, a konyháig sem jutnál el, mert eltévednél abban a kupiban, amit csinálok. Fenyegetem meg nevetős hangon, és megjelenik előttem a jelenet, ahogyan Scarlet kinyitja a képzeletbeli házunk ajtaját, és a küszöbön állva szólongat, hogy mégis merre lehetek. Én pedig, mint valami reumás delfin, ide-oda ugrálok a ruha és egyéb halmok között, bőszen kiáltozva, hogy kapj el, ha tudsz. Te jó szagú Zeusz... - Milyen kedves! - lelkendezek erre a családi mondásra, valahogy szimpatikus számomra a gondolat, hogy létezik még a világon olyan intézmény, ami vérségi köteléket is ápol és még ráadásul jól ki is jönnek egymással - Nálunk az egyetlen családi mondás az volt, hogy "Dimitris, azonnal kelj fel!" - nevetem el magam - Persze ennek is megvolt a maga romantikája... Legyintek végül, igazából kezdem kicsit faragatlannak érezni magam, hogy nagyjából mindenre rá tudok kontrázni, amit Scarlet megoszt velem, de mit csináljak. Majdnem száz éves vagyok, kevés olyan dolog van, amihez ne tudnék bármit is hozzámekegni. A köszönetére csak egy kósza kacsintással válaszolok, igazán nincs mit. Miért lenne? Annak idején én sírva menekültem az alapítók nevei elől. És most megértük, hogy konkrétan az alapítól elől menekülök sírva. Na jó, ez megint túlzás, tök büszke vagyok, hogy már kettejükkel is volt szerencsém megismerkedni. Hm, kellene vinni Unalaqnak virágot. Elégedett vagyok, hogy nevet a pórfingomon. Vagyis hát nem az enyémen, hanem azon, amit kiejtettem. Vagyis, nem a számon jött ki... Vagyis... Mindegy, ebből már nem jövök ki jól, még akkor sem, ha csak magamban diskurálok, de egye penész, a lényeg, hogy elértem a célomat vele, hiszen nem véletlenül nyomatékosítottam kétszer is ezt a különlegesen mókás szavacskát. A Lámpással kapcsolatban azonban már egy csipetnyivel több komolyságot vagyok kénytelen eszközölni, de nem is nehéz, hiszen az a csodálat, amivel Scarlet viseltet a varázslat iránt, egészen visszarángat a mentori szerepkörbe. - Aha, pontosan úgy értem. Igazából nem feltétlenül létezik kimondott varázsige rá... - gondolkodom el kissé - Tudod ez is ilyen pszichés dolog. Van, akinek segít, hogyha mantrázik valamit, de igazából ez akár az is lehet, hogy "kelkáposzta", ha a mágus éppen a kelkáposztába veti minden hitét. - ennyit a komolyságról. De ezzel csak azt akarom mondani, hogy - Kezdetben szoktuk javasolni a mantrahasználatot, de idővel általában mindenki elhagyja őket. Én is csak rituálékon használok szövegeket, mert ott muszáj, és azok inuit nyelven vannak. - erre meg azt hiszem, hogy még ráérünk. Némi csend után folytatom - Ha cikinek érzed, befogom a fülem, jó? De ezt neked kell kitapasztalnod, lehet, hogy elég, ha csak erősen koncentrálsz. Vagy parancsolhatsz verbálisan, mint például "égj" vagy "lámpás!" vagy "dzsinni, szólítalak!", ahogy neked a legjobban kézre, meg szájra áll. Na, megpróbálod? Kérdezem végül biztató pillantásokat vetve a nőre, és ha igényli, hát én tényleg befogom a fülem, ezen aztán ne múljon semmi.
Miért van az, hogy ettől megint pirulhatnékom támad? Nem történik meg, csak mosolygok, de basszus, ez a pasi mindig tud olyat mondani, amin csak pillázok, mint egy idióta. Mondjuk mindegy, amíg nem látja rajtam, hogy mi forog a fejemben, vagy legalábbis nem adja ennek jelét, addig teljesen jók vagyunk. - Te képes vagy ételnek tekinteni a kelkáposztát? – kérdezek vissza undorodva, ha már itt tartunk. Fintorgok is hozzá. - szerintem az a büdös fingató a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető ételalapanyagnak, szóval fel se merült vele kapcsolatban egyetlen szakácskönyv sem. – nevetem el magam. Meg nem enném a kelkáposztát. Frankfurti levesben még csak elmegy, de főzeléknek, pfejj! A másik ilyen undorító a kelbimbó – ha nem a mellekre asszociálok és a mellbimbóra, akkor is felmerül a kérdés: hova kel(l) a bimbó? Röhejes egy név. -, aminek még a neve is hányadék, de azt inkább nem is emlegetem. - Biztos igen gyakran hívnánk akkor vendégeket! – nevetek fel megint, elképzelve a szituációt. Se kaja, se egy ülőalkalmatosság, amin nincs szennyes ruha vagy bármilyen egyéb rendetlenség. Fantasztikus egy életkép lenne. Ha nem felejtem el, vázolnom kell majd Nonónak, tuti könnyesre röhögi ő is magát, ha elképzeli. Mondjuk nem tudom. Lehet, hogy nem kéne égessem Dimitrist, mégis csak a Tetoválómester, meg ilyesmi. De ami azt illeti tesz ő arról, hogy röhögjenek rajta, szóval szerintem nem bánná a dolgot – erre a végkövetkeztetésre jutok. - Rászolgáltál, gondolom! – kacsintanék rá, de nem tudok, így csak csettintek egyet a nyelvemmel, helyettesítendő a megmozdulást. Ha már tanulunk, lehet, hogy meg kéne kérnem valakit arra is, hogy kacsintani tanítson meg. Mondjuk esélyesen lehetetlen próbálkozás lenne. Nem képesek rá szerintem az arcizmaim. Elcsesződtem a pólyában ilyetén biztosan. Figyelem, hogy mit mond a varázslatokról, próbálok nem nagyon hülye fejet vágni hozzá. Előfordul, hogyha nagyon koncentrálok, akkor sikerül úgy belebambulnom a dolgokba, hogy az értelem nem nagyon sugárzik rólam. Mondjuk nem, mintha nem egy tárnában lennénk.. sok fény nincs. De azért igyekezni szabad. - Nem ciki, nyugodtan hagyd békén a füledet! – mosolygok rá, majd el is komolyodom. Nem nagyon kell gondolkodjam azon, hogy milyen varázsigét – vagy annak nevezett szót – szeretnék használni. Ösztönösen jön elő belőlem. A kelkáposztán azért jót kuncogtam megint, de bármennyire is nagy a kísértés, nem azt a szót szeretném használni. Felemelem a jobb kezemet, tenyérrel felfelé tartom, s meredten kezdem bámulni az ott található semmit. Próbálom eképzelni a fénygömböt, ami Dimi tenyerében megjelent, s közben folyamatosan két szót ismételgetek. - Prue, Hope. Prue, Hope. Számomra ők jelentették a fényt, amíg éltek. Jó, Hope még él, mindennap látom, de az más. Nagyon is más. Nekem így már nem Prue lánya, nem az unokahúgom. Pedig amíg az volt, azt hittem, hogy majd beragyogja a testvérem életét, s nem még sötétebb verembe taszítja. Nagyon próbálkozom, de egyelőre nem történik semmi. Viszont annyira nézem a tenyerem közepét, hogy szinte megjelenni látok valami halvány pislákolást. Felsandítok Dimire – miközben nem hagyom abba a mantrázást sem, mert rettegek, hogy eltűnik a kis gömb, ha ugyan ott van egyáltalán – mintha megerősítést várnék. Amolyan tényleg-sikerült-vagy-jojózik-a-szemem félét. Nagyon hihetetlen ez az egész, semmiben sem vagyok bizonyos.
Megadóan emelem fel a kacsóimat: ha szerinte a kelkáposzta nem étel, csak fingató, én biztosan nem fogom meggyőzni az ellenkezőjéről. Már csak azért sem, mert akkor bele kéne mennem olyan dolgokba is, hogy márpedig az egészséges bélműködés egyik alapfeltétele, hogy az ember néha eleresszen néhány gondolatot odalent, de... Mindegy, ugorjunk! - Igen, hívnánk. És gyűjtenénk őket a házban, mert egyikőjük sem találna ki! Nem tudom, hogy miért tartom viccesnek a gondolatot, de így elképzelve marha jól néz ki a kép, lehetnénk akár turistalátványosság is. A nagyobb városokban mostanság divat az ilyen mindenféle kijutós élő társasjáték, hát... Biztos vagyok benne, hogy kemény pénzeket keresnénk azzal a kihívással, amit a közös otthonunkba betévedők elé állítanánk. - Vannak dolgok, amikről úriember nem beszél. Ilyen a szexuális élete, a haverjai szexuális élete, a kapcsolata az édes anyukájával, meg az olyan mocskos kis titkok, hogy hányszor alszik el reggelente. Sorolom fel a dolgokat, közben pedig az ujjamon számolom, hogy összesen hány dolog van, amiről nem beszélünk mi, gentlemanek. Micsoda karrier, életemben először bélyegeztem magam jó magaviseletű férfinek. Mit ki nem hoz Scarlet az emberből! Persze a jobbik oldalamat is sikerül kihozza, már ami a varázslatokkal kapcsolatos kis előadásomat illeti. Szeretem, hogyha valaki figyel arra, amit próbálok átadni neki, legyen szó Őrzősusmusról vagy a kalimera jelentéséről. Ahogy kéri, békén is hagyom a füleimet, mindazonáltal igyekszem szofisztikált képet vágni. Fene tudja, mi hozza zavarba, és a világért sem szeretném, ha feszültségforrásul szolgálnék a számára. Ez is lehet egyfajta blokk, ami gátolhatja a varázslás sikerességét, de idővel leküzdi az ember. persze értem én, eleinte számomra is borzasztóan szürreális volt ez az egész. Előbb voltam képes teljes nyugalommal elsimerni az olyan emberek létezését, akik farkasformát képesek felvenni, minthogy kényelmesen érezzem magam egy olyan helyzetben, amiben konkrétan varázsolok. Vicces, nem? Hogy mennyire könnyen fogadunk el valami tőlünk kívül eső dolgot, viszont ha bennünk, a részvételünkkel történik valami szokatlan, mindjárt kétségeink támadnak és zavarba jövünk. Pszichológia, én így nem szeretlek. Muszáj elmosolyodnom az igeválasztását illetően. Kivételesen ez nem az az idült vigyor, ami általában a képemen van, ebben szerintem benne van minden, amit az ember magára szed egy évszázad alatt. Bölcsesség, talán. Tudás és elégedettség. Hiszem, hogyha van hitünk, akkor minden lehetségessé válik. Teljesen mindegy, hogy mi a hit tárgya. Érzem a mágia éledezését, én ebben hiszek, és vagyok olyan szerencsés, hogy a saját szememmel láthattam azt, amit mások Istennek hívnak, az erőt, a Szellemet, ami a világot mozgatja. Ismerősen, gyengéden ugyan, de finoman telepszik a szőrszálaim közé a bőrömre. Valami megmozdul, valami történik, és ez talán pont annyira lehet kétségbeejtően furcsa, mint amennyire csodálatos. - Ne engedd el! Mormogom halkan, amikor megerősítésre váró tekintet kapok Scarlet felől, bizalmas lassúsággal még bólintok is mellé. És a hit illúziója, ha valóban nem engedi el, ha megragadja, ha megteremti, akkor pillanatokon belül testet is fog ölteni egy fénygömb formájában.
Bízom benne, hogy kitart és nem engedi tova a pillanatot. Ha végül sikerül megidézze, gyorsan cselekszem, mielőtt még örömében esetleg kizökkenne. - Tarts meg! Ne hagyd elillanni, figyelj oda rá. Eleinte ez nagyon fontos. Később, ha már gyakorlott leszel, elég lesz csupán előhívnod és utána engedelmeskedni fog neked anélkül, hogy koncentrálnod kellene rá. De most még ne engedd el! Próbálom olyan nyugodtan elmondani mindezt, hogy ne riasszam fel, hogy a hangom belesimuljon a helyzetbe, és ne zavaró tényezőként legyen jelen.
Én nem hiszek a jobb idekint, mint odabent elvében, szóval jó, hogy ebbe bele sem megyünk. Nem hiszem, hogy ez olyan téma lenne, amiről bárkivel szívesen beszélgetnék, nem is tudom hogy lehetett annyi eszem, hogy felhoztam ezt. Röhejesen hülye tudok lenni, ha nem figyelek oda a nyelvemre. A különbség az az általában és a most között, hogy általában nem zavar, most meg égek miatta, mint a rongy. - Olyanok lennénk, mint a Madam Tussaud Panoptikum. Csak élő bábokkal.. – fűzöm tovább a gondolatot nevetve. Nem kínos ilyesmiről beszélni, kifejezetten szórakoztató, ami azt illeti. Elvagyok, mint a befőtt, s az sem hoz zavarba, hogy a szexuális életre tesz Dimi utalásokat. - Érdekes párhuzam. – jegyzem meg szemtelenül, jelezve ezzel is, hogy az ilyesmi kis mértékben sem hoz zavarba, bár nyilván nem is ez volt a célja, egyszerűen csak információkat közölt. Az idétlenkedésnek persze vége lesz, ideje hogy olyasmire koncentráljak, ami a feladatom, amit meg szeretnék tanulni, s közben egy cseppet se jusson eszembe a kényszeres bizonyítási vágy. Kitartom a kezemet, tenyérrel fölfelé, maga elé képzelem a lángot, amit látni akarok, s folyamatosan a nővérem és a lánya nevét mormolom félhangosan. Egész hihetetlen, hogy megjelenik a kis fényforrás, segélykérőn nézek Dimitrisre, majd amint felszólít, hogy ne engedjem el, egy pillanat alatt esem ki a szerepemből, s még a nevek betűit is összekeverem. - Hrue, Pope.. khm.. Prue. Hope. – köszörülök torkot, s koncentrálok, hogy ne illanjon el a pillanat. Nem akarom elereszteni, majd' megfeszülök, úgy koncentrálok a csodára, aminek köze van hozzám, s ami meglehetősen hihetetlen számomra. Ha szerencsém van, akkor nem illant el a pillanat, s elkerekedett szemekkel, még mindig feszülten koncentrálva figyelhetek arra, amit mentorom mond. Mentorom. Erre is koncentrálnom kell, de most könnyebb sokkal, mint a házban, amikor Naominak beszéltem róla. Így, hogy tanulunk, nem gondolok olyasmikre, amikre nem kellene. Értem, azt hiszem, de nem merek mást mondani, mint gépiesen darálom a neveket, mint aki attól fél, hogyha ezt nem teszi, akkor semmissé válik minden. Akármit is cselekedjen én csak koncentrálok, mint egy eszeveszett, s közben elfelejtem azt is, hogy mennyi idő telik el. Nem tudom mikor fog magától is szertefoszlani ez az egész illúzió, de rajtam ne múljék, nem engedem el. Engedelmes diák vagyok, stréber a javából. Hogy ez mire elég? Majd kiderül.
//Lol. Napok óta próbálom nekidurálni magam, hogy megírjam ezt a reagot, erre megnyitottam a dokumentumot amiben P.S. tartozásait gyűjtöm és basszus, meg volt írva. *elsüllyed* Asszem ez a mélypont! Ész, hová mész? //
Tettem valami hasznosat, de mégis úgy éreztem, hogy egyáltalán nem volt az, hiszen egy lehetséges tagot vesztettünk el. Köztünk is élnek eléggé bajos egyedek, ezért se tudtam igazán elfogadni a döntést, hogy inkább a halálba taszítunk egy egyedet, mintsem esetleg megvédjük, vigyázzunk rá és idővel erős és hasznos falkataggá nőjön. Fiatalabb volt nálam, ahogyan eléggé rossz állapotban is volt, de mind ezek ellenére is reméltem, hogy Kram megtalálja majd a biztonságot, ahol talán kicsit kedvesebbek, vagy nem csak a veszélyt látják benne, hiszen kár lenne érte. Éreztem és nem is tagadta, hogy ő is küzd mással is, nem csak a nyakában lihegő halállal, de ezt inkább megtartottam magamnak. Egyébként se ítélkeztem miatta, ahogyan nem is lenne jogom. Mégis miként? Nem egyszer voltam már drogfüggő, de ahogyan az élet se egyforma egyszerű emberkén és farkasként, úgy ez a dolog se volt ugyanolyan. Igen, mind a két értelemben tapasztaltam már, de a múltamat tekintve talán nem meglepő vagy ki tudja. Egy apró sóhaj hagyta el az ajkaimat és csak remélni tudtam, hogy egyszer még képes leszek ismét ezt a helyet az otthonomnak tekinteni. Itt mentették meg az életemet, itt váltam farkassá, itt voltam boldog és itt fordult az életem ismét pokollá is. Könnyedén rúgtam bele az egyik apró kőbe, ami sietve gurult végig a hegyoldalon, majd pedig sietős léptekkel indultam el lefelé a bánya irányába. Hogy mit kerestem? Magam sem tudom, egyszerűen csak fel akartam fedezni a helyet, kíváncsi voltam arról, hogy a régi mesékből mi igaz és tényleg létezik e a lakk felé vezető járatok, vagy nem. Ki akartam egyszerűen szakadni abból, ami zajlik a falkában, a város zajából és kicsit elmélkedni, megtalálni azt az ösvényt, ami nekem való. Szeretnék hasznos lenni, de magam sem tudtam, hogy igazából mi vonzana a falkán belül is, mármint melyik terület. Valószínűleg emiatt is próbálkoztam meg ezzel a feladattal, hogy hátha segít, de nem. Mielőtt viszont beosonhattam volna a bejáraton azelőtt figyelmes lettem neszre. Kíváncsian pillantottam körbe, majd hamarosan meg is pillantottam egy ismerős idegent. - Szia Niall! – köszöntöm előre neki, majd lassan összefontam a karomat. Kár lenne azt mondani, hogy ismerem őt, de egyszer-kétszer már véletlen összeakadtunk edzés terén, amikor valamelyikünk partnere nem jött el vagy csak szimplán késett, ahogyan vele együtt kellett volna megfigyelni Kramot is, amiből végül semmi se lett. - Mi szél fújt erre? Vagy kezdjek aggódni, hogy akad egy követőm? – kérdeztem tőle kíváncsian, - persze a második kérdést csöppet se gondoltam komolyan -, miközben őt figyeltem, ha közeledett, hiszen pontosan tudtam, hogy nem mindegy hova lép az ember, mert könnyedén beszakadhat alatta a hely. Én nagyjából tudtam, hogy merre érdemes sétálni, hogy a megfelelő útvonalon jussak el a bejáratig és úgy le a járatokba, ne pedig azért mert az anyatermészet megadta magát.
*Nem mondhatnám, hogy könnyeket ejtek, amiért ugrott a megfigyelési meló. Végrehajtóként mindig van tennivaló, mentorként szintén - bár be kell valljam, Apps érkezése előtt ez utóbbit tartottam fontosabb minőségemnek, mostanában megint fordult a helyzet. Igen, a következő generáció életre nevelése még mindig kiemelt projekt, a jövő záloga, et cetera, de ugyanakkor kevésbé személyes, mint az az igényem, hogy segítsem Gwynt. Mindenben, bárhogyan. És magasabb rangokkal jóval egyszerűbb lenne ezt kivitelezni. De jön majd a következő feladat, az újabb bizonyítási lehetőség - nem mintha Wolkov megfigyelése olyan nagy kiugrásra nyújtott volna esélyt, de sok kicsi sokra megy, én meg sosem akartam egyszerre nagyot harapni a tortából. Viszont így megint csak nem kerültem beszélőviszonyba a leányzóval, aki a másik jelentkező volt a feladatra, s aki tulajdonképpen beszélt a hímmel a falka nevében Rocky (?) felügyelete alatt. Edzeni már edzettünk együtt, de az nem ugyanaz. Mivel kering róla egy-két pletyka - nem nagy ügy, mindenkiről kering ezer meg egy -, kihasználtam volna az alkalmat, hogy kipuhatoljam, mi igaz belőle és mi nem, hátha tudnék neki segíteni. Nem mintha kölyök lenne, de fiatal - és hát a segítségre szorulás különben sem életkor függvénye. A magam részéről háromszáz fölött is tudom, kihez menjek nyafogni, ha épp elakadtam az utamon, és mindig jól jártam, ha megtettem. Segíteni meg szeretek, ilyen egyszerű - ezért olyan kézenfekvő nekem a mentori szerep. Ezért, na meg mert állítólag olyan marha türelmes vagyok... nem tudom megítélni, nekem ez a normális és az alapbeállítás, nincs mit ragozni rajta. S hogy mit keresek a tárnáknál? Korábban járőröztem, és még nem volt kedvem visszatérni sem a Lakba, sem a városba, hát csavargásra adtam a fejem - semmi cél és semmi misztikum, egyszerűen kinyújtóztatni a lábaimat, ezúttal emberként. Hogy történetesen Tawny is épp erre szellőzteti a fejét, merő véletlen, ám egy az örömteliek közül. Azonnal meleg mosoly szökik a képemre, és képzeletbeli kalapomat megbökve intek neki. - Üdv, Tawny! - köszöntöm azon a néven, amit a falkában ismerünk. Gondolom, nem ezen született, de hát én sem Niallként láttam meg a napvilágot, nincs ebben semmi rossz. A hosszú élet mellékhatása. Óvatosan végigmérem - sokkal inkább a környezetbe illőnek tűnik, mint én a farmeromban meg ingemben, de annyi baj legyen. - Csak sétálgatok. Ne aggódj, ha követnélek, nem vennél észre - nevetek fel az elképzelésre. Különben sem vagyok kangu, nem az én dolgom lenne egy falkatag utáni kémkedés. Ezt inkább nem mondom ki hangosan. - És te? Érdekelnek a titkos járatok? - Tudom, hogy ember nincs a közelünkben, és valószínűleg farkas sem (azért ezt teljesen nem lehet soha kizárni, egyesek adottságaival), úgyhogy szabadon beszélek, nincs okom csomót kötni a nyelvemre. Közben egészen a közelébe sétálok, szerencsére minden gond nélkül, és ha igennel felel, akkor a megfelelő irányba intek. - Nem bánod, ha csatlakozom? - Mondjuk ha nem a járatokba tart, akkor is kihasználom az alkalmat, hogy ezt megérdeklődjem, lévén nekem hóttmindegy, hogy épp a föld felszínén vagy alatta bóklászom. - Hogy érzed magad? - Értem ez alatt a feladatot, ami tudtommal az elsők között volt, amiket kapott/vállalt. Persze, hogy én mit tudok és mi az igazság, az nem feltétlenül fedi le egymást, de hát valahol el kell kezdeni a beszélgetést. De a fogalmazás elég tág, hogy bármi másról is elkezdhessen dumálni. A mosoly meg marad a képemen, bíztató, türelmes, megértő fajta, akárcsak én.*
Nem számítottam társaságra, így kicsit meglepett, hogy pont egymásba botlottunk, de annyira nagyszámnak se tartanám magam, hogy rám állították volna bármi miatt is, ahogyan azt se nézném ki, hogy direkt jött erre azért, hogy tudjunk beszélgetni. Eleve kevés dolgot tud rólam, ahogyan a drog dolgok se voltak egykoron nagydobra verve. Szerintem Lucasnak is volt jobb dolga, mint erről beszélgetni, Jenny pedig a barátom volt, ahogyan Balthazrar is, így biztosan nem fecsegtek. A leszokás pedig nem falkaberkeken volt, hanem otthon négy fal között. Pokoli hetek voltak, de tiszta vagyok már, ahogyan a farkasom is, viszont azt is tudtam, hogy nem gyógyultam meg teljesen. Elegendő lenne egyetlen egy gyenge pillanat és máris minden kárba veszne, azt meg még magam sem tudom, hogy örökké ilyen erős tudok-e maradni, vagy el fogok-e ismét bukni. - Efelől kétségem se volt, meg reménykedtem abban, hogy van jobb dolgod is, mint engem esetleg követni. – játékosan szólalok meg, hiszen egyáltalán nem gondoltam komolyan azt, amit mondok. Figyelem azt, ahogyan egyre közelebb jön és fogalmam sincs, hogy kinek drukkolok per pillanat a bányának, vagy neki, hiszen mind a kettőnek meg lenne a maga „vicces” momentuma, ugyanakkor azt se kívántam, hogy a föld nyelje el és szerencsére nem is tette meg. - Gondoltam járok egyet, aztán idekeveredtem, így miért ne nézzem meg. Kíváncsi vagyok, hogy milyen járatok is szövik át a területet. Olykor jól jöhet, meg régóta nem jártam már erre felé, így egy kis feltérképezés sose árt, hogy mennyit is változott a legutolsó látogatásom óta a vidék. - Türelmesen vártam, amíg végül mellettem meg nem állt. Kíváncsian pillantottam fel rá és követtem pár pillanat erejéig a fejével tett mozdulatot, majd elmosolyodtam a kérdésre. – Ha nincs jobb dolgod, akkor miért ne. –nem gondoltam volna azt, hogy sok vizet fog zavarni, vagy bármi baj lehetne abból, hogy velem tart. Maximum még segíthetünk is egymásnak, ha olyan helyzetbe keverednénk. Pár pillanattal később pedig már el is indulunk befelé, amerről a járatok nyílnak. – Jól vagyok, köszönöm a kérdésedet. Talán kicsit sajnálom, hogy nem bővült a családunk. – vallom be, hiszen egészen szimpatikus volt a hím és vagy nagyon remek színész, vagy tényleg az események áldozata volt csak. – Te? – kérdeztem meg tőle, sietve körbepillantottam, de szerencsére az őr nem figyelt, így egyből a megfelelő irányba sétáltam, amerre megtalálható a tárnába vezető átjáró. – Vagy te egyet értesz a döntéssel? – én részben egyetértettem, de másrészt nem tudtam teljesen elfogadni, de a véleményemet megtartottam magamnak, mint oly sokszor már. Néha jobb hallgatni, ezt már megtanultam a saját bőrömön is.
*Azt mondják, társaságban minden könnyebb, ezzel önmagában én tudnék vitatkozni. Vannak szigorúan magányos műfajok az életben. De az elhatározásaink melletti kitartás mondjuk pont nem az, így könnyen lehet, éppen a falka jelentetette támogatás és szociális védőháló fog Tawnynak segíteni, hogy kitartson. Legalábbis valami ilyesmit mondanék neki nagy valószínűséggel, ha szóba kerülne mindez közöttük, ami ha el is jön valaha, biztosan még nem most lesz annak az ideje. - Hogy érted, hogy 'jobb dolgom'? Szerinted olyan szörnyen unalmas követnivalót jelentenél? - ugratom felcsukló vigyorral. Ha ő benne van némi játékban, akkor én ugyan nem leszek semmi mókának elrontója. Na igen, még egy előnye van annak, ha az ember (farkas) sokat lóg a kölykökkel: nincs igazán esélye besavanyodni mellettük. - Rég nem? Szóval azért voltál már itt korábban? - puhatolózom, nem éppen burkoltan, de hát... ez van. Mondjuk, nem is kell nagy diplomataként kerülgetnem egy falkatársamat, nem igaz? És az érdeklődésem még bőven beletartozik a decensen udvarias kategóriába szerintem így is. - Igazán nagylelkű, hölgyem! - hajolok meg, komikusan eltúlzott mozdulattal, karikatúrává silányítva a gáláns mozdulatot is, mellyel felajánlom neki a karomat. Mintha legalábbis modern Don Quijote lennék, olyannyira nem illik a huszonegyedik századba az előadásom. - Idegenvezetés is dukál, netán magvas beszélgetésre vágyik a kisasszony, vagy csak sétáljunk egymás mellett a természetet némán csodálva? - érdeklődöm meg befelé indulván. A kérdését úgy (is) értelmezem, hogy a véleményem kéri, mit a következő mondata meg is erősít, úgyhogy enyhén megcsóválom a fejem. - Szerintem ne sajnáld. Egy felnőtt farkas a tények és a lehetőségek ismeretében meghozott egy döntést. Az ilyesmi inkább örvendetes, mint szomorú - bár, én csak hallomásból ismerem az eseményeket, nem voltam ott, tehát a véleményem ebben az ügyben maximum csak másodlagos lehet a tiédhez képest. Lehet, hogy Volkow megérte volna a fáradtságot, és lehet, hogy nem. Ez aligha fog már kiderülni. De sokkal sajnálatosabb az, ha valakit kényszeríteni kell olyasmire, amit magától nem tenne meg. Miért nem értesz egyet a döntésével? - Öreg vagyok, nem vak, és Tawny rosszallása azért látható és érezhető annak, aki figyel. Márpedig a kis nőstény most aránylag osztatlan figyelmemet élvezi: csak annyiban hibádzik a teljesség, hogy azért a lábam alá is nézek, nehogy egy rejtett tárna mélyén végezzem törött lábbal.*
- Hmm, valahogy úgy. Vannak nálam érdekesebb személyek is a falkában Niall, ezt mind a ketten tudjuk. – pillantok rá komolyan, hiszen messze nem érek fel a nagyok játékaihoz, vagy éppen bajkeveréseihez. Igazából bajt is ezer éve nem kevertem már, illetve nem is állt szándékomban. Inkább valami munkát kellene lassan találnom, ha már a régi életemet magam mögött hagytam, ami részben jó volt, másrészt meg bármennyire is fura de kicsit hiányzott is. Nem minden mozzanata, de volt olyan része, ami igen, viszont biztosra venném, hogy Axel se díjazná. - Itt éltem jó ideig, itt váltam farkassá, sok régi arcot ismerek itt, hiszen közöttük „nőttem” fel. – szélesedik ki a mosolyom, ahogyan a hímre pillantok, hiszen kár lenne tagadni a nyilvánvalót. – Ennek köszönhetően pedig egészen jól ismertem egykoron a helyet és van olyan dolog, ami az elmúlt évtizedek alatt is alig változott. – egykoron is egyszerre szerettem ezt a helyet, de utáltam is, hiszen itt szakítottak el majdnem a családomtól, mert a Teremtőm azt hitte, hogy eljött az ideje, hogy végre farkassá tegyen. Fura dolog, hogy mennyi mindent megéltem már ennyi idő alatt, ahogyan tévedtem le az ösvényről is, de még mindig élek. Vélhetően ennek köszönhetően hiszek abban is, hogy mindenkinek jár legalább egy második esély, mivel én többet is kaptam az élettől, csak azt nem értem, hogy miért. Könnyedén nevetem el magam azon, ahogyan Niall meghajol és még kicsit a fejemet is megrázom. Nem hittem volna, hogy ennyire vicces is tud lenni és benne tud lenni a bolondozásban, de legalább megint igaz a mondás, hogy sose ítélj külső alapján. – Nem vagyok jó idegenvezető, így ha arra vágysz, akkor szerintem fogadj fel egy profit. – szólaltam meg még mindig jókedvűen, majd picit megrántottam a vállaimat, hiszen ki tudja, hogy mi lesz. Lehet, hogy remek beszélgetés fogja kezdetét venni, de az se kizárt, hogy egyszer csak majd beáll a kínos csend. Csendesen hallgatom a véleményét, miközben egyre beljebb sétálunk az „ördög szájába”, hiszen ki tudja, hogy mi vár ránk ott, hiszen vannak lezárt részek, amik tele vannak veszéllyel is, így pedig nem kizárt, hogy még bajba is keveredhetünk. Egy aprót bólintok arra, amit mond, majd amikor visszakérdez, akkor sóhajtok egy aprót. – Hiszek abban, hogy mindenkinek jár egy második esély, ahogyan abban is, hogy senki se ártatlan ebben a falkában se. Követtünk el mindannyian hibákat, de mégis itt vagyunk. Meg néha mi is csak a körülmények áldozatai vagyunk, nem? Ha nekünk nem segített volna egykoron senki se, akkor lehet most nem is lennénk itt, de persze ez csak saját véleményen. Ahogyan azt is tudom, hogy Nessa eléggé kemény nőstény, ami sokak számára jó lehet. – vallom be ezt a dolgot, hiszen engem egykoron tanított is. Nem szívlelem, gyűlölöm a múltban elkövetett dolgok miatt, ugyanakkor hálás is vagyok neki, még ha ezt sose mondanám ki nyíltan, hiszen neki köszönhetően lettem én is erősebb. – Te nem régóta vagy még csak itt, ugye? – bár lehet tökre tévedek, de az biztos, hogy amikor én itt éltem ő nem volt itt, vagy a memóriám kopott meg. Ha igennel felel, akkor könnyedén szólalok meg ismét. – Hogy érzed magad itt, ezen a hideg és veszélyes vidéken? – kíváncsiskodom, hiszen a Vörös Holdról szerintem minden itteni farkas hallott már, ha nem is élte még át.
*Nem tehetek róla, muszáj csóválnom a fejem. Ejj, de biztos valaki ebben! - Azt attól függ. Mit jelent az, hogy érdekes? - biccentem félre a fejem, és a legédesebb mosolyaim egyikét adom elő. De tényleg, mitől lesz valaki érdekes? Mert eseménydús életútja, elgondolkodtató történetei, releváns tapasztalatai ugyanúgy lehetnek valakinek harminc, mint háromszáz év alatt. Az emberek mennyivel kevesebb évet tudhatnak magukénak, mint a mi fajtánk, s mégis mennyi mindent képesek belezsúfolni! Látatlanban kijelenteni tehát, hogy Tawny nem elég "érdekes", elég botorság volna. - Ezt nem is tudtam. Szóval az őslakos falkához tartoztál, igaz? - Pont ezt mondta, én meg hülye vagyok, hogy ismétlem más szavakkal. Rossz szokásom. Már-már megkérdezem, hogy mit szól Darren lelépéséhez, vagy a falkák összeolvadásához, aztán inkább csomót kötök a nyelvemre. Ki tudja, melyik kérdéssel gyalogolnék végig valami értékeny témán szöges bakanccsal. - Hát igen, a hegyek és a barlangok aligha szoktak pár év alatt komoly arculatváltáson átesni - hümmögök, és csak pislogok rá kérdőn (származási alapú kinézetemből kifolyólag azt nem mondhatom, hogy nagy szemekkel, mert biológiai képtelenség), hogy van-e még, amit meg szeretne osztani, mesélni. Imádom hallgatni mások élettörténetét, de általában nem elfogadott csak úgy rávetni magam a népekre, hogy na, mesélj. Hahh! Ha tudnám, hogy külső alapján valami besavanyodott vén fószer kategóriába sorolt, még a végén megsértődnék, vagy, még inkább, kötelezve érezném magam, hogy olyannyira megcáfoljam az előítéletet, amennyire csak lehet. Szeretek bolondozni, azt meg még inkább, ha a társaságomba kerülők jól érzik magukat. Lehet, hogy ezért nem jövök ki olyan jól a hímekkel. Valahogy folyton a csajokkal lógok és barátkozok és érzem jól magam. Ki érti ezt?! - Miért, próbáltad már? Mert ha nem, akkor nem tudhatod, lehet, hogy rejtett tehetség szunnyad benned - mutatok rá tárgyilagosan, aztán elvigyorodom, és izgatott sportkommentátor-hangszínre váltok, ráadásul olyan hadarásra, hogy magam is alig értem, amit mondok. - Hölgyeimésuraim kedvesnézőink a jobbbbb oldalon látható egy csodás sztalagmit - vagy szalagtit? ezeket folyton összekeverem -, mely évmilliókmunkájaalatt formálódott a jelenlegi állapotára, ha közelebbről megnézik, láthatjákarétegeket, egyikamásikon egyszerűűűűűen elképesztő, drága hallgatóim! - Itt megállok, egyrészt mert levegőt is kell venni, másrészt mert kifogytam a hülyeségekből (kezdjük ott, hogy nem is cseppkőbarlangban vagyunk, de mindegy), persze ha van rá igény, tudom majd folytatni, legfeljebb előadom az értelmetlenül bemagolt adathalmazt a nemzeti parkról meg a hegyről. Persze valószínűbb, hogy Tawny máris teljesen idiótának néz, ami nem gond, sőt, az a cél. Egyrészt, mert az idióták szeretnivalóak, másrészt, mert régimódi túlélési stratégia hülyébbnek tettetni magunkat, mint amilyenek vagyunk, és szinte mindig bejön. Az én nyugalmam is nagyrészt ennek köszönhető a falkában - senki se tart fenyegetésnek, mert nem viselkedem akként. Ahogy lépegetünk befelé, a titkos járatokban, elveszek egyet a zseblámpák közül, melyek direkt nekünk vannak odakészítve, bóklászásainkhoz. Van ott komolyabb felszerelés is, szükség esetére - sisakok, kötelek, egyebek -, de nem tervezek nagy felfedezőtúrát, így egy zseblámpát elégnek ítélek. Mondjuk, az egyre fogyó természetes fény valahogy illik a komorabbá váló beszélgetésünkhöz is. - Ha jól tudom, nem tagadtunk meg tőle mindent, nem küldtük el a területünkről. Az, hogy nem ugrunk fejjel előre valami beláthatatlan konfliktusba, nem azt jelenti, hogy elűztük. A távozása a saját döntése volt, Tawny, amiért nem mi, és főleg nem te vagy a felelős - magyarázom halkan. - Lehetett volna megtűrt a területünkön, de mindent vagy semmit alapon gondolkodott, és a limitált segítségből nem kért. Innentől kezdve kár emésztened magad. - Nessáról inkább nem formálok hangosan véleményt. Nem azért, mert nincs, hanem mert a körülmények (a visszhangos barlangfolyosó, az ismeretlen farkas, stb) nem alkalmasak. Én nagyon nem az álláspontomat melldöngetve hangoztató típus vagyok. - A chicagóiakkal együtt érkeztem, de igyekszem nem sok vizet zavarni - vonok egy kissé vállat. Szerintem a fél falka azt se tudja, ki vagyok, de nem mondhatnám, hogy nekem bajom volt/van ezzel a ténnyel. Néha meg kifejezetten hasznos. - A hideget meg lehet szokni, az élet meg máshol sem sokkal veszélyesebb... legalábbis én eddig kimaradtam a helyi sajátosságok szórásából. Neked volt már peched hozzá?- Még ha remeteéletet folytatnék ezekben a barlangokban, akkor sem bújhatnék el teljesen a Vörös Hold elől, de eddig valahogy mindig szerencsém volt és megúsztam. Sőt, idén mindenki megúszta. Ami talán még felzaklatóbb, mint ha átéltük volna a támadással járó sokkot és veszteségeket, lévén most már a fene se tudja, hogy mire számítson, és jöhet a paranoia.*
Kezdőlap
Ész, hová mész? 
//
