Nem nagyon ismertem még a környéket, épp ezért hajlamos voltam messzire elcsatangolni. Lehet, hogy óvatlan voltam, de szerintem drága anyukám még fizetne is annak, aki alkalomadtán elpicsázna, csak hogy minél gyorsabban fejlődjek, és egyre erősebb legyek. Szóval az holt biztos, hogy nem félt, főleg úgy, hogy jó eséllyel egy darabig nem fog megint közel engedni magához. Megértem én, csak attól még valahol nagyon gáz a szitu, én meg türelmetlen vagyok. Most is kilógtam, mert untam az agyam, amíg ő valahová megpattant. Nem gáz, mert elvagyok én egyedül, csak épp nem a négy fal között. Az valahogy nem megy. Úgyhogy bevettem magam az erdőbe, és rohantam, amennyire csak a lábaim bírták. Fiatal voltam, meglehetősen lendületes, nem okozott gondot, hogy felvegyem a harcot a nagy hótakaróval. Néha azért előbukkant belőlem a kölyök, és megálltam játszani, bele túrtam az orrom a hóba, majd a két mellső lábammal dagasztottam, legyeztem a farkammal. Élveztem, és nem érdekelt, hogy nedves már az egész bundám, a hideget meg fogom szokni hamar, nem zavart. Ugráltam, mint egy rossz gyerek, de azért közben figyeltem, merre járok, mert nem akartam túl messzire sodródni. Félni nem féltem attól, hogy belebotlok valami rossz, gonosz farkasba, aki megesz vacsira, maximum így jártam. Szerettem én az életem, csak vigyázni rá nem volt azért olyan mókás. Nem figyeltem, merre járok, így a tiltótáblák kimaradtak számomra, és valószínűleg az elkerítéshez használt dolgokon is átugrottam, ami nem nevezhető éppen szerencsésnek, mert így pont belebucskázom egy kis gödörbe, vagyis, én azt hiszem, hogy kicsi, de aztán hamar kiderül, hogy nem is annyira, mert csak csúszom tovább, és sehol nem találok biztos talajt, hogy elrugaszkodjak, és visszajussak a tetejére. Végül aztán elmerülök a hóban, mikor talajt fog a hátsóm, majd prüszkölve emelem ki belőle a fejem, és pislogok nagyokat. Hát ez… mi? Szaglászom körbe, mert a hó miatt a látásomra nem nagyon hagyatkozhatok, de hátha lelek valami erősebb mintát, amiről rájövök, mi ez a hely.
Már legalább két hónapja annak, hogy be kellett fejeznünk az ásatást. Már csak a gondolatától is ki vagyok borulva, de sajnálatos módon ebben az időben lehetetlenség lenne dolgozni. Ha csak a hó lenne a gond, azt meg lehetne oldani. Jönnénk néhány melegítőgéppel, meg lapáttal és eltüntetnénk se perc alatt. A gond az volt, hogy emellé még társult a mínusz kitudja, hogy hány fog, én meg sem magamat, sem a gyakornokokat nem akartam lefagyasztani, ha nem muszáj. Márpedig nem volt muszáj. Ha ilyen időben dolgoztatnék másokat, szinte biztosra veszem, hogy megcsappanna az érdeklődés az itteni munka iránt, azt meg nagyon nem szerettem volna. Támogatókra mindig nagy szükség van és már így is történt elég sok olyan dolog, amely akadályozott minket. Ezek fényében, amikor csak tehettem, kijöttem ide. Akár olyankor is, amikor épeszű ember ki sem tette volna a lábát otthonról. Ám ott volt az a nagy ház, a hallgatók és az önkéntesek télre elmentek haza, úgyhogy kiürült teljesen, én meg ott voltam benne egyedül és bámultam a négy falat. Nem jó az, és valahogy mindig látnom kellett, hogy minden rendben van odakint, nincs semmi gond. Nem mintha annyira sokan jártak volna a környéken ilyen időjárási viszonyok közepette, de felelősséggel tartoztam az iránt a földdarab iránt. Jelenleg hozzám tartozott, olyan volt nekem, mintha a saját gyerekem lenne. Pedig soha nem voltam egy anyatípus, az tény. Mire gondolataim és aggodalmaim hosszú sora véget ért, már ott is voltam a fák között, alig néhány méterre a munkaterülettől. A kabátom zsebéből sikerült előbányásznom alig néhány másodperc múlva a kulcsokat, és a kapu előtt még bíbelődtem kicsit, mire a lakat engedett és kitárhattam a kétszárnyú ajtót. Elég volt csupán néhány métert megtennem ahhoz, hogy észrevegyem azokat a nyomokat, amelyeknek nagyon nem kellett volna itt lenniük. Tudtommal rajtam kívül senki más nem járt ki ide ebben az időszakban, ergo a hónak érintetlennek kellett volna lennie, de nem volt az. Csak akkor láttam, hogy miféle lábnyomok ezek, amikor már elég közel értem hozzájuk. - Ne, ne, ne, ne! – ráztam a fejemet kétségbeesetten, miközben körbefordultam. Egyelőre semmit nem láttam, viszont az érzékeim ezer százalékon pörögtek. Elég érzékeny voltam a mágiára ahhoz, hogy tudjam, a nyomok gazdája még valahol a közelemben van. Valószínűleg nagyon, de nagyon közel. Konkrétan két lyukkal arrébb, amihez alig pár másodperc alatt oda is értem. A szélén álltam meg, még éppen lefékezve az utolsó pillanatra az előtt, hogy én is beleesnék az állat mellé. Vele ellentétben én töviről-hegyire ismertem ezt a területet, nagyon jól tudtam, hogy merre nem kellene menni, és melyik parcellát hol találom. Ha takarta a hóréteg, ha nem. - Ó, hogy a jó büdös francba! – fakadtam ki egyből, és kínomban a sapkámat kezdtem el a homlokomba húzni, majd feltolni a fejem tetejére, méghozzá egymás után többször is. – Hogy a fenébe kerülsz ide? Nem láttad a rohadt nagy táblákat, hogy lezárt terület? Ezért most fel is jelenthetnélek! – valószínűleg akkor is magyaráztam volna a farkasnak, ha nem tudom, hogy emberi értelem rejlik az állati külső alatt. Ahhoz azonban túl régóta voltam őrző – megátkozva egy vérfarkas nagyapával -, hogy ekkora bakot lőjek. Felismertem azokat, akik nem normális farkasok voltak, hanem ehhez az elcseszett fajhoz tartoztak. Istenem, mekkora szerencse, hogy mindig viszek magammal fegyvert mindenhová. Elég fiatalnak tűnt így ránézésre, de attól még nekem ugorhatott simán. Már ha egyáltalán ki tudna kászálódni abból a gödörből. Őszintén szólva, meg is érdemelte, amiért tönkretette a B14-es parcellámat!
Hallom ám, hogy valaki jön, meg sopánkodik, meg minden, hát hurrá, magamtól is tudom, hogy valamibe sikerült elég elegánsan belevetődnöm, mert hát, a beletenyerelés most nem fedi kellőképpen a valóságot. Mondjuk, ez engem nem zavar, mert hát, azt sem tudom, miről van szó, de ha tudnám, akkor sem érdekelne. Tök aranyos volt, ahogy káromkodott, én pedig már lassan ott tartottam, hogy itt kezdek el újra játszani a hóval, de inkább nem tettem, mert még a végén ennél is lejjebb csúszok, vagy valami. Közben azért kerestem a kifelé vezető utat, néha egy kicsit felfele jutottam, de aztán megint vissza, tiszta káosz volt, komolyan. Biztos van, aki kiismeri magát itt, de az nem pont én vagyok. Amikor levágom, hogy tulajdonképpen hozzám beszél, egészen valószínűnek vélem, hogy nem egyszerű ember, aztán amikor kicsit oda is figyelek, már világosabb a dolog. Nem leplezi magát, úgyhogy nem kell sokat gondolkoznom azon, hogy egy Őrzővel állok szemben. Húha, anyu, most bizony rossz fát tettem a tűzre. Jó, akkor nem csinálok úgy, mintha egy megvadult farkas lennék, és teszem tönkre még inkább ezt az… izét. ~Hát, megpróbálhatod. Biztos jól fog mutatni a feljelentésben, hogy egy farkast panaszolsz be.~ Nem tudja, ki vagyok úgy amúgy, és igazság szerint, elég vicces lenne egy láthatóan állat által rongált területre azt mondani, hogy ember tette. Mindenesetre, próbálkozhat, de megijeszteni ezzel engem nem fog, maximum nevetek egy jót. ~Amúúúgy, nem láttam. Nagy a hó.~ Állapítom meg felettébb okosan, lehet, hogy nem ártana kicsit kevésbé flegmának lennem, de hát na, azt legalább nem közöltem vele, hogy én bizony a négy lábamon jöttem ide, pedig nagy volt ám a kísértés. ~Na, megmondod, hol tudok kimászni, vagy tegyem tönkre még jobban ezt az akármit?~ Láthatóan fontos neki az, ahol vagyok, de nekem ennyiből még nem levágós, hogy egy ásatásról van szó, úgyhogy nem tudom nevén nevezni a gyereket.
Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak – na persze! – vagy nevessek, amikor megláttam, hogy tényleg az egyik gödör alján szenved a farkas. Valószínűleg nem tudott kimászni, hát úgy kell neki! Ugyan majdnem megütött a guta emiatt a rombolás miatt, ami itt volt, de valahol megvolt a maga komikuma ennek a helyzetnek. Még jó, hogy most jártam itt és nem később. Akkor lehet, hogy már nem lett volna kin kitölteni a mérgemet. Oké, talán felhívtam volna Kylet, hogy elregéljem neki a történteket, de nem hiszem, hogy átérezte volna a helyzet komolyságát annyira, mint én. Kész katasztrófa az egész! - Ne félts te engem, megoldanám! – legyintettem nemtörődöm mozdulattal, miközben fel-le kezdtem járkálni. Én is olyan voltam, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Csak vele ellentétben én bármikor foghattam magam és távozhattam innen. Ő most vagy addig szenved, amíg ki nem kászálódik onnan, vagy rám van utalva. Úgy vélem, hogy inkább az utóbbi lehetőség állt most fent. Ennek talán örülnöm kellett volna valahol, mert az ilyenek szülnek egyfajta szívességeket a jövőben, de valahogy nem érte meg annyira, mint amekkora méretű kárt okozott. Neki talán semmiségnek tűnt, de én sokkal súlyosabbként éltem ezt meg. - És mi az, hogy nem láttad? Rohadt nagy piros betűkkel van kiírva. Amikor két perccel ezelőtt bejöttem, még bőven kint volt a hó alól… - akkorát fújtam dühömben, hogy szerintem még egy kisebb orkánnal is felért volna, ha valaki éppen áll közvetlenül előttem. De nem állt, csak jó két méterrel alattam, az én remekbe szabott kis gödrömben. Hát, hihetetlen, hogy ilyen megtörténik. Mégis mekkora kerítést kéne ide felhúzni? Ötméterest, szögesdróttal a tetején? Az biztos, hogy ezt a merényletet megúszhattuk volna. - Ez az akármi történetesen az én B14-es parcellám és egy ásatás közepén vagy! – világosítottam fel felháborodottan. Nem szerettem, ha hozzányúlnak a dolgaimhoz, főleg nem egy ásatáshoz. Ez nálam felért egy igazi katasztrófával is. Azt ugyan még pontosan nem tudtam, hogy min állt, de lehet, hogy éppen a temetkezési helyen. Az a nagy helyzet, hogy ezt a részt annyira még nem tártuk fel, csupán előkészítettük ősz elején, de attól még ugyanolyan fontos volt és ugyanúgy nem akartam, hogy holmi farkas összetapicskolja itt nekem puszta szórakozásból. - Ha még egy felesleges mozdulatot teszel, esküszöm, hogy levágom a lábad! – lehet, hogy ő üres fenyegetésnek vette azért, mert ő lent volt én meg idefent, de ha egy kicsit is jobban ismert volna, akkor tudná, hogy halálosan komolyan mondtam. Az ilyennel soha nem szoktam viccelni. – Jól van, adj fél percet, hogy gondolkozzak! – emeltem meg a kezeimet, hogy tényleg ne mozduljon meg, mert különben nagy baj lesz. – Az biztos, hogy én nem fogok lemenni érted és ölben felhozni… - ráztam a fejemet. Ez a lehetőség abszolút ki volt zárva nálam. – Kell lennie az egyik sarokban egy résznek, ahol nem olyan mély. Egyfajta sziget homokból, vagy lépcső… ahogy tetszik – valahogy ugyanis nekünk is közlekednünk kellett, és amit mélyebbre ástunk, abból nem tudtunk csak úgy kimászni. Hát persze, hogy neki meg egy rohadt mély lyukba kellett beleesnie.
Na félteni tutira nem fogom, egyrészt, nem szoktam senkit, még magamat sem, másrészt, Őrző volt, nem szorult ő rá ilyesmire. Elég morgós nőszemélynek tűnt így első körben, emlékeztet anyámra, mondjuk, ezt jobb, ha megtartom magamnak, még a végén megfosztanak a fejemtől. ~Hát, úgy, hogy nem nagyon érdekelt, mert mással voltam elfoglalva.~ Ha már kérdezte, én felelek, tényleg letojtam a táblákat, érdekesebb volt a hóban szórakozni, mint a piros betűket vizslatni, amik kisütik a szemem. Jó, lehet, hogy láttam, csak szeretek tilosban járni. Persze, hogy szeretek, ki nem? Amit tiltanak, az biztos érdekes és veszélyes. Hát, per pillanat ezek közül egyiket sem érzékeltem. ~Ja… ásatás? Hümm, hát, ez kellemetlen. Találtatok már valami érdekeset amúgy?~ Kérdeztem kíváncsian, nem vagyok én mindig ekkora ökör, az előző munkámhoz, amit egyébként imádtam, igencsak komolynak kellett lennem többnyire. Mondjuk, szerintem örüljön, hogy csak én pottyantam bele, nem tömte tele hullákkal valami pszichopata állat, mert én már találkoztam életem során ilyesmivel. ~Húha. Harapós vagy.~ Jegyeztem meg, bár azt azért megnézném, mennyi erőfeszítésébe kerül a dolog, mert hát azért nem szokásom nekem ilyen barbár beavatkozásokat csak úgy hagyni. Mondjuk, annyira nem ismerem az Őrzőket, hogy képben legyek azzal, miket is tudnak varázsolgatni, úgyhogy inkább nem kekeckedek vele nagyon, mert anyu szerintem Kínáig reptetne otthonról, ha fél lábbal állítanék haza. Azt vágtam, hogy nem kamuzik, kiszagoltam volna, ha semmi igazság sincs a szavaiban, én meg azért szeretem a lábaimat, szép hosszúak, és úgy az igazi, ha kettő van belőlük. ~Csak nyugodtan.~ Álltam, és vártam, közben nézelődtem és szimatoltam, meg csóváltam a farkam, de semmihez sem értem hozzá. Ez talán nem számított felesleges mozdulatnak. ~Valóban nem fogsz.~ Gyönyörű lenne, és szerintem abban a pillanatban marnék bele, hogy megpróbálna hozzám érni. Nem, köszi, engem ne tapizzon senki, különben is, Őrző volt, és épp az előbb fenyegetett meg a lábam levágásával. Így érthetően inkább kerülném a közelségét. ~Oké, akkor megkeresem. Jó lenne, ha megmondanád, hova nem léphetek biztosan…~ Próbálkoztam némi együttműködéssel, igazából, ha átváltok a teljes vérfarkasalakomba, röhögve kimászok, de akkor valószínűleg sokkal jobban tönkretenném a helyszínt, úgyhogy értékelhetné a jelenleg tanúsított figyelmességemet. Szóval addig nem mozdultam, amíg nem navigált, biztos, ami biztos…
- Na, ezt már elhiszem! – bólintottam határozottan, amikor bevallotta, hogy nem figyelt. Naná, hogy nem figyelt, mert még egy hülye is észrevenné a piros kiírást, ha az orra elé nézne. Ő vélhetőleg nem ezt tette, és most ezért kerültünk bele ebbe a képtelen helyzetbe. Mondjuk furcsának találtam, hogy nem tudott róla, hogy ez itt van. Fél éve jöttem ide, egy időben folyton az ásatásról volt szó, még a tévében is nyilatkoztam többször az aktuális állásról. Ergo valószínűleg új lehetett a városban. Talán még el is nézném neki, ha nem lennék ilyen mérges. Akkor is láthatott volna tovább az orránál, és kész. Egyszerűen nem tudtam rajta kiigazodni. Először magasról szart az egészre, most meg hirtelen már érdeklődik. A nőkön aztán tényleg nem lehet eligazodni, az már egyszer biztos. Valószínűleg ezért nem voltak igazán barátnőim sem, mert nem nagyon jöttem ki velük általában. Néha ugyan akadtak időszakosan, de aztán vagy továbbálltam, vagy egyszerűen megszakadt valami más miatt a kapcsolat. Néha nehéz az embernek összeegyeztetnie az életét a kapcsolataival. Nem véletlen az sem, hogy a saját testvéremmel is most töltök el huzamosabb időt először, holott már elég régóta tudunk egymásról. Ez is egyike a körülöttem lévő furcsa dolgoknak. - Ha már így megkérdezted, igen – válaszoltam egy megadó sóhajt követően. – Egy olyan indián törzs lakhelyét tárjuk fel, akik a tudomány eddigi állása szerint nem éltek ilyen északon – mondtam el neki azt, amit már a tévében is közzétettem. Minden apró részletet nem akartam megosztani vele és valószínűleg nem is érdekelte volna annyira. Bizonyára csak udvariasságból kérdezett rá és nem feltétlenül azért, mert tényleg érdekelte a dolog. Megszoktam már az ilyesmit, sok bámészkodó érkezett ide, amíg még jó idő volt. Néhányukat körbe is vezettük, a gyerekek pedig sokszor túrták a földet velünk együtt, bár szigorúan csak azon a részen, amelyet mi már átnéztünk és dokumentáltunk. Mindig iszonyatosan élvezték, engem meg rendre megmosolyogtatott a lelkesedésük. - Kettőnk közül szerinte te vagy, aki tényleg harap… - mondtam kissé durcásan. – Egyszerűen csak nem szeretem, ha belebarmolnak a munkámba. Ez érthető nem? – vontam fel a szemöldökömet kíváncsian, miközben próbáltam kitalálni, hogy mi is legyen most. Simán elbírtam volna, ha lemegyek, de egyszerűbb volt irányítani a lépteit, minthogy meghúzzam itt véletlenül a derekamat. – Jó, akkor mondom, hogy lesz jó. Ha óvatosan lépsz, akkor nyugodtan mehetsz bárhová. Ezt a gödröt még pont nem tártuk fel teljesen, úgyhogy fogalmam sincs, hogy min járkálsz éppen, de a hó úgyis betemette. Ha nem csinálsz hirtelen mozdulatokat, meg nem ugrálsz össze-vissza, akkor szétrombolni sem fogod remélhetőleg azt, ami még felfedezésre vár, mert a homok úgyis takarja még a hó alatt is. De csak finoman! – figyelmeztettem újra, miközben átsétáltam az átellenben lévő sarokba. – Azt hiszem, hogy itt kéne megpróbálni. Ha mégsem, akkor a másik oldalon – mutattam a sarokkal szembe. Nem tudtam hirtelen fejből, de általában oda szoktuk az ilyesmit rakni.
Elhiszi, hát, örülök. Na jó, igazából egyáltalán nem érdekel a dolog, de nem kell a fölösleges feszkó, így is elég nekem, hogy itt vagyok egy gödör alján, és anélkül nem tudok kimászni, hogy ne öltsem fel a legfélelmetesebb alakom, amit ugyan szívesen megtennék én, de kicsit fárasztó lenne, jó eséllyel fárasztóbb, mint várni a csodát. Mindenesetre, ha sehogyan sem fog menni, nem lesz más megoldás, akkor pedig az sem fog érdekelni, hogy mit teszek még tönkre, vagy esetleg levágják a lábam. ~Hú, ez marha érdekes. Biztos izgalmas lehet meglelni valamilyen apróságot a földben.~ Vérfarkas voltam, meglehetősen fiatal még, de ez nem jelentette azt, hogy tök idióta is vagyok, és nem érdekelnek bizonyos dolgok. Ez tényleg nagyon érdekesnek tűnt, és ha értenék ilyesmihez, tuti szívesen csinálnám, de jelenleg nem volt kedvem valami új dolgot megtanulni, tökéletes volt nekem repkedni a levegőben miniszoknyában. Az elmúlt évek vérfürdői láttán egyelőre elment a kedvem a komoly és ezáltal értelmes és hasznos foglalkozásoktól. Majd talán pár évtized múlva. ~Jah, teljesen érthető, de hidd el, nem szándékos volt… szóvaaal… bocs.~ Nyögöm ki nagy nehezen, valószínűleg a táblák abban az esetben sem érdekeltek volna, ha tudom, mi van itt, de akkor sokkal óvatosabb lennék, és csak körbeszimatoltam volna, nem vágok egy seggest a B14-es parcellába. Arra meg nem reagáltam, hogy kettőnk közül én harapok, mert hát, így volt… Hála az égnek, hogy nem akart kicipelni, mert ahhoz tényleg le kellett volna vágnia a lábaimat, meg mondjuk szájkosarat kötni rám, mert az ilyesmit nem voltam hajlandó elviselni. ~Értem, mintha tojáshéjon járkálnék…~ Azzal elindultam arra, amerre mondta, ahol már volt nyomom, ott értelemszerűen ismét beleléptem a sajátomba, mert abból biztosan nem lesz baj, ahol pedig csak a friss havat láttam, ott lényegesen óvatosabban haladtam. Ne mondja nekem, hogy nem próbálok kiköszörülni a csorbát, mert bár néha hajlamos voltam hülyeségekre, de az sem állt távol tőlem, hogy beismerjem a hibáim, és ne ássam magam még mélyebbre a trutyiban. ~Na nézzük…~ Felpislogtam rá a sarokból, majd két lábra egyenesedtem, aztán megnéztem a mellső mancsaimmal, hogy ott van-e az a lépcsőszerű akármi, amit említett. Úgyhogy már szökkentem is fel, így azért lényegesen egyszerűbb volt a dolog, mintha itt rostokoltam volna naphosszat, és próbálom kivakarni magam. ~Köszönöm a segítséget!~ Kicsit arrébb sétáltam, hogy megrázzam a bundám, persze, nem mutattam neki a hátam, mégiscsak Őrző volt, jobb az óvatosság.
Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy komolyan érdeklődik, vagy csak gúnyolódik. Mind a kettőnk érdekében inkább úgy döntöttem, hogy az előbbi lesz a jó megoldás. Szerettem amúgy is a munkámról beszélni, ezért most sem okozott gondot, hogy erről kellett vele beszélgetnem. Ha már úgyis beugrott ide, akkor igazán nem volt nagy dolog, nem? Nélkülem innen úgysem jut ki, úgyhogy akár még akkor is traktálhatnám ezzel, ha abszolút hidegen hagyná a téma. Mondjuk nem értettem az ilyen embereket, de nem is az volt az életcélom, hogy mindenkivel jól kijöjjek. Túl fárasztó lenne, én mondom. - Tényleg mindig nagyon izgalmas. Még annak is örülünk, ha egy aprós kis csontszilánkra bukkanunk – nekem mondjuk pont a csontok voltak a szakterületem, leszámítva az átfogó nagy területet, amivel foglalkoztam egész eddigi életemben. Jobban mondva az utóbbi néhány évben, hiszen feltűnő lett volna, ha már a nyolcvanas években nevet szerzek magamnak és még mindig ugyanúgy nézek ki, cirka harminc évvel később is. Szóval kénytelen voltam álnéven tevékenykedni, és a váltáskor átpártolni az egyiptológiáról, az amerikai őslakosokra. Mondjuk ezt valamiért sokkal jobban élveztem, talán azért, mert én is egy törzs mellett töltöttem a gyerekkorom. Pearl Harborig, aztán ugyanis minden megváltozott. Nem is tudom, hogy jutott ez most eszembe hirtelen, úgyhogy gyorsan el is tereltem a gondolataimat, vissza a megoldandó problémára. - Jól van, ebben az esetben a bocsánatkérés elfogadva, és akkor megpróbállak tényleg kiszedni. Nem is volt olyan nehéz kimondani, igaz? – kérdeztem most már mosolyogva, és szépen le is higgadtam. Mondjuk nem minden esetben volt rám jellemző, hogy az indulataim ennyire hamar csituljanak, de ma szerencsés napja volt. Most csak hamar felszívtam magam, ennyi az egész. Talán semmi megváltoztathatatlan kárt nem okozott, legalábbis szerettem volna így gondolni. Ez ténylegesen úgyis csak tavasszal fog kiderülni, de akkor meg már késő lesz megtorolni. Hacsak nem lesz még mindig a városban és nem derítem ki addig, hogy kicsoda. Úgyis ki fogom, mert addig nem nyugszom. Csak hevesen bólogattam. Jobb is, ha úgy veszi, mintha tojáshéjon mászkálna. Akkor is, ha ennyire azért nem kellett volna vigyáznia. Mindenesetre, ha hiszi, ha nem, azért értékeltem a próbálkozását. Nem volt szokásom sajnos az ilyesmit kimutatni, hacsak azt nem vehettük ide, hogy nem okozok benne semmilyen kárt. Nálam azért már ez is eléggé beszédes gesztus volt, és ha lesz annyi esze, akkor bizony értékelni is fogja ezt tőlem. Lehet, hogy már most is értékelte, mivel az előző két megnyilvánulásából azt szűrtem el, hogy mégsem olyan ostoba, mint elsőre hittem, és halálvágy sem igazán van benne. Most vagy felismerte bennem a potenciális veszélyforrást, vagy rájött, hogy csak az én segítségemmel juthat ki. Valószínűleg inkább a második, de sebaj. Ezen nem fogok megsértődni, nem is mindig bántam, ha kicsit alábecsültek. Annál nagyobbat szólt utána, ha akcióba lendültem úgy igazán. - Szerintem itt lesz! – mondtam közben, ahogy felágaskodott, hogy ő is ellenőrizze. Szerencsére egy-kettőre sikeresen fel is küzdötte magát és még meg is köszönte. No lám, van, akibe szorult némi jól neveltség. Belőlem sajnos kimaradt, de talán egyszer fejlődőképes leszek, ha ráérek. – Szívesen! – miközben ő a bundáját rázta meg, én leguggoltam vele szemben, hogy nagyjából egy szemmagasságban lehessünk. Nem tudom, a helyében engem frusztrálna, ha felfelé kéne néznem valakire. Attól még, hogy furcsa volt a stílusom, a fölényeskedés nem gyarapította a rossz tulajdonságaim sorát. – Azt nem mondom, hogy máskor is, mert remélem, hogy máskor nem talállak itt egy gödörben. Mivel nem tudtad, hogy mi ez a hely, így gondolom, hogy új vagy a városban, jól látom? – érdeklődtem, mindenféle kíváncsiság nélkül. Ha letagadja, akkor is gondoltam, hogy így van. – Ha tényleg érdekel, és még itt leszel, gyere vissza nyugodtan, ha jobb idő lesz. Amint elolvad a hó, folytatjuk az ásatást. Sokan szoktak bejönni, szeretjük is az érdeklődőket, ha nem nyúlnak hozzá semmi fontoshoz… - ajánlottam fel. Ha már normalizálódott a viselkedése velem szemben, akkor talán én is megpróbálkozhattam valami ilyesmivel.
Nem gúnyolódtam, ha azt tenném, holt biztos, hogy nem lennének kétségei felőle. Tényleg érdekelt a téma, és ha épp olyanom volt, akkor értelmesen is tudtam kommunikálni. Márpedig egy gödör alján elég tré lenne még marakodni is egy Őrzővel, inkább kihagyom. ~Azt elhiszem, hogy tök jó lehet ilyesmit találni, meg aztán rájönni, pontosan milyen korból származhat. Tök izgi, hogy ez a munkád.~ Nem nyalizok, meg semmi ilyesmi, egyszerűen így gondolom. Ettől még nem fogom magam kevesebbnek érezni. Csak anyu meg ne tudja, hogy áradoztam egy Őrző civil melójáról. ~Ezt azért én nem állítanám, szóval hagyjuk is annyiban ezt a témát.~ Jegyeztem meg a bocsánatkérés nehézségére, általában csak akkor szoktam, ha nagyon is úgy érzem, hogy muszáj, és máshogy nem tudom elsimítani a dolgot. Beismerem ugyan, ha belenyúlok valamibe, de hangoztatni nem nagyon szoktam a dolgot. Egyszerűen valahogy kimondani már nem olyan könnyű a számomra. Annak mondjuk örültem, hogy lenyugodott a hölgyemény, így talán megmarad a szép kis lábam, és nem kell hónapokig farkasalakban dekkolnom az épp visszanövő lábammal. Nem mintha nem szerettem volna a farkasom, imádtam, de három lábbal nem lenne olyan mókás. ~Aha, itt van.~ Jegyeztem meg, bár elég egyértelműen látszott, szóval nem kellett volna fecsérelni a szót, de sosem ártott gyakorolni a mentális kommunikációt. Nem mintha kölyök lennék még, de valahogy jól esett még mindig, hogy ilyet is tudok. Jól nevelt csak ünnepekkor vagyok, és most közel a karácsony, szóval ennek köszönheti, bár sokkal inkább annak, hogy ilyen téren még mindig szeretem leróni a tiszteletem a szüleim, főleg édesapám előtt, akit soha az életben nem fogok elfelejteni. Rápillantok, enyhén félrebillentett fejjel nézem, ahogy leguggol elém, kicsit csodálkozom a dolgon, a vehemenciájából adódóan nem gondoltam volna, hogy ilyesmit meglép. Kicsit bosszantott is, mert ettől valahogy fényévekkel szimpatikusabbá vált, de anyu kettéharapná a torkom, ha ezt megtudná rólam, szóval el is ásom jó mélyen magamban a dolgot. ~Hát, ebben a gödörben biztos nem, de hogy másikban sem, azt nem garantálhatom.~ A hangomba nevető él vegyült, nyilván viccelek, ritkán engedem ki magamból a lelkem örök gyerek részét. ~Elég új. Még ropogok. Október végén érkeztem…~ Ennyit talán elmondhatok, előbb-utóbb úgyis képbe fognak kerülni rólam is az Őrzők, mert nem megyek sehová. A nevem ettől még nem tudja, csak hogy van egy új fiatal farkas is a környéken. Nem vagyok épp számottevő tényező, szóval nem hiszem, hogy bárki túlzottan foglalkozna ezzel a ténnyel. ~Oké, szerintem eljövök majd… bár, a jelen állapotokat tekintve kételkedem benne, hogy itt valaha elolvas a hó…~ Pislogtam, majd szórakozottan benyomogattam magam előtt néhol a havat. Ilyen sokat még nem nagyon láttam, és élveztem, főleg ilyen érintetlen területen, ahol nem latyak lesz mindenből, hanem megmarad a szikrázó fehérség, ameddig a szem ellát.
Csak egy halovány mosollyal jutalmaztam azt, hogy tényleg érdekesnek találta a munkámat. Örültem neki, hogy újabb ember akadt a környéken, akit érdekelt a tevékenységünk. Mondjuk nem tudhattam, hogy ki ő, de valami azt súgta, hogy nem sok támogatásra számíthattuk éppen ettől a fiatal farkastól. Persze lehet, hogy egy aranybányán csücsül és bármikor sok pénzt áldozna, de akkor meg úgyis meg fogja találni a módját később, hogy mindezt a tudomásunkra hozza. Én nem bántam volna, ha valami lelkes adakozó felbukkan a közeli jövőben, mert az jelentősen előremozdíthatná majd az eseményeket később, ha jobb idő köszönt ránk. - Olyan íze volt, mint az ecetnek, mi? – kérdeztem most már vigyorogva, amikor nem akart a bocsánatkérésről beszélni. – Én aztán tudom, hidd el! – tettem hozzá, hogy értse, nem is igazán piszkálni akartam, inkább csak simán átéreztem. Én sem szerettem senkitől bocsánatot kérni, vagy esetleg elismerni az igazát. Azt szerettem, ha mindig az bizonyul igaznak, amit én mondok. Tudom, ez kicsit nagyképűség lehet, de talán együtt tudok vele élni a továbbiakban is, ha eddig sikerült. Némán figyeltem, amíg sikeresen kiküszködte magát a gödörből és csak utána fordultam felé újra figyelemmel. Ez a guggoló helyzet jelenleg nekem teljesen kényelmesnek bizonyult, úgyhogy így is maradtam. Valószínűleg, ha valami külső szemlélő látott volna minket, azt hinné, hogy meg akarom szelídíteni a farkast, és nem pedig éppen egy másik nővel kommunikálok teljesen értelmesen. Pedig a helyzet így állt, még ha mások őrültnek néznének is úgy hirtelen. Biztosan bezáratnának gumiszobába, aztán legyek ott boldog. Valószínűleg két perc alatt kiküzdeném magam onnan és szétvernék minden illetékest. Nem lenne szép vége, az tuti. - Azért ne játsszuk el megint, oké? – mosolyogtam rá most már teli szájjal. Érzékeltem, hogy csak viccel, szóval nem kezdtem el fenyegetni, hogy mi lesz akkor, ha mégis bejön ide és megtalálom egy másik parcella gödrében. Úgyis sejtette már szerintem, hogy mire számíthat tőlem, legalábbis az előző megnyilvánulásomból mindenképpen. Nem kerteltem és így ő is tisztában lehetett azzal, hogy mit szabadítana magára. Azt a szart, ami velem együtt a nyakába borulna, tuti, hogy nem lenne képes lemosni magáról. Ezen a gondolaton magamban jót derültem, tekintetem viszont az értelemmel csillogó szempárra függesztettem. - Gondoltam, mert mikor idejöttünk tavasz végén, tele volt velünk a tévé – világosítottam fel, hogy azért ennek itt tényleg elég nagy hordereje volt, legalábbis a város életében mindenképpen. Ha itt lett volna, akkor tudna róla, hiszen még a csapból is ez folyt. Még a rádióba is elmentem egy beszélgetésre, néhány cikk is volt és a tévé is kijött többször. Már abszolút nem zavart a felhajtás, mert megszoktam minden hasonló munka alkalmával. Nagyjából ez volt a forgatókönyv, de jól is jött a reklám. – Remélem, hogy azért nem egyedül mozogsz ilyen fiatalon… - tettem hozzá, ahogy jobban elnéztem. Oké, inkább azt reméltem, hogy már jól tudott uralkodni magán. Eléggé ahhoz, hogy ne okozzon kárt az emberekben. Mondjuk a pontos korát nem tudtam így megállapítani, de a farkasa alapján még akkor sem volt olyan idős, mint mondjuk drága nagyapám. - Én sem nagyon voltam még ennyire északon, télen meg végképp nem, de azért reménykedem. Muszáj, különben azt jelentené, hogy nem folytathatjuk itt a munkát és az elég nagy baj lenne – automatikusan hordoztam végig a tekintetem a jelenleg teljesen mozdulatlan, hóval borított tájon. Én tudtam, hogy tele van ehhez hasonló gödrökkel, még ha a szemnek sok láthatatlan volt is jelenleg. – Valamelyik falkának a tagja vagy már? – kérdeztem rá végül kertelés nélkül. Amúgy sem nagyon szerettem kerülgetni a forró kását soha, és ez most érdekelt engem. Hazudhat is, de ez nem volt olyan nagy dolog, hogy ne mondhatta volna el. Úgysem fogok semmit tenni ezek után amiatt, hogy bejött ide. Amíg nem fordul elő újra…
~Ezek szerint te is szeretsz bocsánatot kérni!~ Jegyeztem meg, mert másra nem nagyon tudtam gondolni a hallottak alapján. Kifejezetten nem érdekelt, ha valakit megbántottam, mert… ne vegyék fel egy tök ismeretlentől, ha pedig megteszik, az legyen már az ő bajuk, nem az én problémám. Engem marhára nem érdekelt mások véleménye, maximum Sarahé, mert ő mégiscsak az anyám volt, de a többiek részemről mondhatták a magukét. Meghallgatni még talán hajlandó voltam, de hogy el is gondolkozzak rajta, az már ki volt zárva. ~Ja, ne félj, itt nem fogok már gödörbe esni. Most, hogy tudom, mi van itt, majd másfelé garázdálkodok.~ Mondhatni szó szerint, bár ez nem volt szándékos, figyelmetlenség annál inkább, de kár már ezen gondolkodni, megtörtént, és kész, legközelebb majd jobban vigyázok. Vagy nem, de legalább nem erre fogok nem vigyázni. ~Ritkán tv-zek, túl sok benne a hülyeség az én ízlésemnek. ~ Jelentettem ki elég határozottan, mondjuk, ha le akartam zsibbasztani az agyamat, akkor tökéletesnek bizonyult, de ilyesmit ritkán engedtem meg magamnak. Ám akkor holt biztos, hogy nem a híreket nézem, az emberek világa most már nem kell, hogy annyira érdekeljen. Túl sokat mozogtam köztük az elmúlt évtizedekben, mostanra kicsit elegem lett belőlük. ~Hát, nem jellemző, csak ha ki akarom idegelni a kedves kísérőmet.~ Még csak annyit sem említek, hogy az anyámat, nem akarom, hogy tudja, milyen nemű a teremtőm, nincs hozzá semmi köze. Nem vettem fel az ilyen fiatalon jelzőt sem, tényleg nem voltam túl öreg, de nem akartam pontosabb képet adni neki a dologról, szóval inkább nem reagáltam rá neki semmit, így a biztos. ~Hát, nyáron csak nincs hó, legalábbis nagyon remélem.~ Lelépni nem fogok így se, úgyse, csak ha Sarah is menni akar, még egyszer nem hagyom el, nem fogok majmot csinálni magamból. Akármennyire is akarjam néha bosszantani, nagyon szeretem, bár ki nem mondanám, mert túl nyálas lenne mindkettőnk ízlésének, az tuti. ~Aha, vagyok, körülbelül két perce.~ Még szerencse, mert ha bárki ki akarna szedni belőlem valamit, nem lenne sok esélye értelmes infókat szerezni, lévén semmit sem tudok. Ez persze nem lesz mindig így, de egyelőre nem kell attól tartanom, hogy csalódást okozok a Teremtőmnek és a Falkámnak ilyesmi miatt. ~Amúgy, sok a gáz a falkák közt?~ Kicsit tré, hogy ezt egy Őrzőtől kérdem meg, de hát, éppen ő van kéznél, nekem meg most jutott eszembe.
- Persze! – mondtam nagy komolyan, de a hangsúlyból bizonyára következtetett, hogy egyáltalán nem volt rám igaz. Valahogy a világon azt utáltam a legjobban, amikor nem nekem volt igazam és ennek még hangot is kellett adnom. Néha voltak olyan esetek, amikor ez elkerülhetetlen volt, de ha csak rajtam múlt, akkor minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy ezeket elkerüljem. Csak akkor nem lehetett, ha valakinek a seggét kellett nyalni egy kis támogatásért, ezzel pedig el is érkeztünk a második dologhoz, amit utálok, méghozzá szívből. - Azt megköszönném! – biccentettem felé. Tényleg nem lett volna jó, ha még egyszer itt találom. A köszönöm egyébként nálam annyit tett, hogy mégsem fogom levágni egyetlen lábát sem és nem indítok ellene hajtóvadászatot, mert tönkretett egy olyan jelentős leletet, amely talán megváltoztathatott volna mindent a mostani tudásunkkal kapcsolatban. Néha pont azok a legapróbb részletek voltak a legfontosabbak, amelyekről nem is gondoltuk volna soha. - Én sem nagyon szoktam leülni elé, úgyhogy megértem – bólogattam tényleg egyetértően. Mondjuk nekem időm nem volt a tévé előtt dekkolni, és nem a leadott adásokkal volt bajom. Bár tény, hogy a legtöbb agysorvasztó volt, de néha, ha nagy ritkán ezer évben egyszer unatkoztam, akkor bizony én is képes voltam megnézni valami bugyutaságot benne. Azt hiszem, hogy pontosan erre a célra akadt egy tévénk a nappaliban, de hogy én a saját szobámból száműzni akartam, az is biztos. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam hová tenni, így aztán rendszerint arra szoktam elaludni, ezt azonban nem nevezném konkrétan tévé nézésnek. - Nem, erről legalább biztosíthatlak! – mosolyodtam el haloványan, hiszen én is a nyári időszakban érkeztem, és akkor nem volt itt egy deka hó sem. Ezért tudtuk elkezdeni az ásatást, bár ez szerintem eléggé egyértelmű. Azt meg csak magamban jegyeztem meg, hogy ügyesen próbálta kikerülni a kérdést anélkül, hogy felelet nélkül hagyott volna engem. Mondjuk úgyis addig érdeklődtem volna, amíg nem nyög ki valamit, de hát előfordul. – Rendben, legalább vannak, akik figyelnek rád – nyugtáztam szépen, jegyezgetve az infókat. – A hegyiek, vagy a másik falka? – kérdeztem, hogy még jobban be tudjam azonosítani. – Remélem, tudod, hogy ha meg akarnék tudni valamit, akkor azt úgyis kideríthetném, ha nem válaszolnál! – mondtam mintegy mellékesen. Ha jól tippeltem és tényleg elég fiatal volt, akkor a mágiám gond nélkül hatott volna rá anélkül, hogy bármit tehetett volna ellenem. Vérvonaltól kezdve a koráig bármit megtudhattam volna, és ha nagyon akarok, hát még a fejébe is bekukkanthatnék, de nem akartam. Én is utáltam volna, ha velem csinálják ezt, ő meg még elnézést is kért, talán csak ezért hagytam nyugton végül. - Hát, mióta itt vagyok, történt egy s más! – válaszoltam a kérdésére. Kicsit ugyan meglepett, de említette, hogy nincs itt régóta, valószínűleg nem nagyon avatták be, lévén, hogy új tag. Az ilyenekre sosem bíznak rá fontos információkat, de ez mindenhol így van, nem csak a farkasok között. – Voltak gyilkosságok, összecsapások. Többször egymást gyilkolták le, de arra is akadt példa, hogy az embereknek ártottak. Most éppen túl nagy a csend, amit gyanúsnak tartok, de ha megkérdeznélek róla, hogy tudsz-e valamit, szerintem úgyis nemmel felelnél. Vagy esetleg észleltél bármit is, amit jobb, ha tudunk, mielőtt baj lenne? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn. – Szerintem túl kicsi ez a város két falkának, de ez csak az én véleményem – osztottam meg vele végül, némi mérlegelés után, hogy egyáltalán megtehetem-e.
Többnyire tudtam, hogy hol a helyem, és ha nem feledkezem meg annyira arról, hogy mennyire idegen terepen járok, ami még bőven felfedezésre vár a részemről, akkor nem is nagyon fordulhatott volna elő ilyesmi. Egészen szerencsésnek mondhatom magam, amiért nem lőtt rögtön keresztül a nő, pedig kinézem belőle, hogy megtenné. Van szimatom az ilyesmihez, ami nem épp meglepő tekintve a korábbi foglalkozásomat. A mostanit hagyjuk, szóra sem érdemes. ~Na ugye… nem is tudom, mikor néztem utoljára tv-t. Szerintem utoljára valami meccset nézhettem egy kocsmában.~ S lám, már ki is derült, hogy inkább valami fiús kaliberű nő lehetek, tekintve azt, hogy szívesen nézek meccset, és ülök be egy kocsmába. Ezzel mondjuk nem voltam egyedül nő létemre, szóval olyan hű de sokat nem árulhattam el vele a kilétemről, de annyira nem is zavart volna, ha megtudja, ki vagyok emberként, tekintve, hogy már nem akart láb nélkül látni. Legalábbis azt hiszem. Mosolyog… na, és mennyivel jobban áll neki, bár, ha azt akarja, hogy féljenek tőle, tök világos, miért nem teszi gyakrabban, így egészen bájos, nem nagyon tudnék megijedni tőle. ~Figyelnek. Mint a sas. Nem kell aggódni. Ezért is kapni fogok. Már, nem azért, hogy beleugrottam az ásatásodba, hanem hogy szó nélkül eljöttem.~ Ami azt illeti, a produkciómért szerintem még meg is dicsérne Sarah, bár pontosan nem tudom, milyen viszonyban van az Őrzőkkel, de a bűbájos jellemét tekintve kétlem, hogy olyan jó lehetne. ~A hegyiek.~ Feleltem, mert ez olyan dolog volt, ami szerintem rövidúton úgyis egyértelmű lesz, és fölösleges lenne titkolnom. Így csak hamarabb kerülök be a névsorba, vagy tudja a görcs, miként vezetik a falkatagokat. ~Tudom, de remélem te is, hogy bármennyire is szívesen pacsizok le veled, már persze képletesen, de vannak dolgok, amiket önszántamból nem mondhatok el. Szóval, ha olyat kérdezel, kénytelen leszel mágiát használva kiszedni belőlem.~ Nem voltam hülye, és nem csak vagdalkozott azzal, hogy felvág, mint valami disznót, hanem van elég ereje is hozzá, következésképp nem okoznék túl nagy fejtörést neki ebben az esetben. Azt pedig igazán megértheti, hogy nem fogok olyan dolgokat önként megosztani vele, amik miatt bajba kerülhetnék. Akkor inkább jöjjön az erőszak. Kicsit meglep, hogy válaszol a kérdésemre, de örülök neki, mert nekem viszont nincs eszközöm arra, hogy kiszedjem belőle, nekiugrani nem fogok, szeretnék még megérni pár évet. ~Nemmel felelnék, viszont tényleg nem tudok semmit. Nem is engedik, hogy a farkaslakban éljek.~ Ezt meg csak azért említem meg, mert sérti a kicsiny kis lelkemet, de csodálkozni nem csodálkozom a dolgon, tekintve, hogy Sarah nagyjából beitta meg betapizta magát a falkába, én meg ugye a szükségtelen plusz vagyok ebben az esetben. Szóval a kutya se nagyon bízik bennünk egyelőre, a többit meg majd meglátjuk. ~Nem csak a te véleményed. Én csodálkoztam a dolgon, mikor idejöttem, egy város nem bír el két falkát. Semekkora sem. Nem is nagyon értem, hogy miért pont itt alakult így, bár tény, hogy valami itt más… nem is tudom, kicsit talán különleges, áhh, nem tudom elmagyarázni. Egyébként, köszönöm, hogy válaszoltál.~ Nem szoktam ennyiszer kifejezni a hálámat, de be kellett látnom, hogy jó arc volt velem annak ellenére, hogy mennyire beletenyereltem a dolgok közepébe.
- Szóval lehet, hogy még napokig a gödör alján lettél volna, mivel nem tudják, hogy eljöttél otthonról? – vontam fel kíváncsian a szemöldökömet és nagyon kellett uralkodnom magamon ahhoz, hogy ne nevessem el magam. Oké, valószínűleg a teremtője megtalálta volna, ha a környéken keresi éppen, de nem örültem volna túlzottan, ha még egy farkas összetapicskolja itt nekem a területet. Elég baj volt ez a hatalmas hó, ez még így pluszba nem hiányzott amúgy sem. Még jó, hogy visszafordíthatatlan károkat nem okozott itt, akkor tényleg nagyon morcos lennék most, az tuti! A kapott információt, miszerint a hegyiekhez tartozik, csak némán nyugtáztam magamban. Remek, így legalább már ezt tudtam róla, és ha esetleg az informátorok nem lennének tisztában vele, hogy viszonylag új tagjai lettek a falkának, akkor most majd szólhatok nekik. Mondjuk az azért jó, hogy a nevüket nem tudtam, de a tényt nem ártott feljegyezni, hogy annyival több lett a falkatagok száma. Már ha csak ő van meg a teremtője, mert ha még többen is, akkor ott baj van. Bár a fix kettő attól még ugyanúgy meglesz, ami biztos fontos. Nekem mondjuk annyira nem, amíg semmi olyat nem tesznek, amit nem kéne. - Annyira most semmi nem érdekel úgysem, úgyhogy ettől nem kell tartanod – mondtam komolyan, miközben őt néztem. Azért néha kicsit bizarr belegondolni, hogy amikor nézed ezeknek az állatoknak a szemét, akkor felfedezhetsz benne némi emberi értelmet is. Kíváncsi lennék, hogy azok az emberek ezt mennyire látják, akiknek nincsen tudomása a létezésükről. Vajon ugyanolyannak, mint más farkasokat, vagy ők is felfedezik bennük azt, amit én? Egyébként az őrzők mindig tudták, amit kellett a falkákkal kapcsolatban, ezért is jó a normálisabb viszony, legalább az egyik falkával. Márpedig az övével pont azt ápoltunk, úgyhogy emiatt nem kellett olyat tennem vele, amit én sem élveztem volna különösebben a helyében. - Elég elővigyázatosak akkor mostanság – bólogattam, bár kicsit meglepett, hogy a falka tagjai kívül is élnek a Farkaslakon. Így az újabbak hogyan illeszkednek vajon be? Bár ez nem rám tartozott és nem is az én gondom volt, úgyhogy tovább nem törődtem vele. Lehet, hogy nekik is jobb volt úgy, hogy nem volt megszabva, hogy ott kell tölteniük minden idejüket. – Igen, nehéz megmagyarázni, de értem, hogy mire gondolsz. Biztosan ez az oka annak is, hogy ennyi farkas él itt – értettem egyet nagy bólogatások közepette, aztán még egy mosolyt is sikerült megvillantanom. – Nincs mit! Válaszért cserébe válasz… - vontam meg a vállaimat, mert számomra ez teljesen magától értetődőnek tűnt. – Amúgy sem hiszem, hogy túl sokáig fog maradni ez a helyzet, így is csoda, hogy ennyi ideig megfértek úgy-ahogy egymás mellett – tettem még hozzá elgondolkozva, mivel attól még, hogy nem voltam itt kezdettől fogva, ezzel az információval még én is tisztában voltam.
~Napokig nem, annyira nem vagyok türelmes, de akkor rosszul járt volna a gödröd.~ Felelem gondolkodás nélkül, mert bizony simán átváltottam volna a legmorcibb alakomra, és akkor tutira ki tudtam volna mászni, de nem nagyon maradt volna egyben a hely, meg azzal dolguk is lett volna az Őrzőknek. Jobban járt mindenki, hogy pont akkor sikerült megejtenem eme szabadesést, amikor Kate erre járt. ~Akkor jó, mert annyira nem értékeltem volna.~ Addig oké, hogy inkább ez, minthogy én köpjek el bármit, de gondolom mondanom sem kell, hogyha választanom kellene, inkább mindkettőt elkerülném. Nem próbáltak még meg varázslattal kiműteni semmit a fejemből, és értékelném, ha ez így is maradna. ~Nem tudom, eddig milyenek voltak, de lehetséges. Velünk legalábbis biztos. Az okát nem tudom.~ Csak tippem van, de az meg mindegy, közel sem biztos, hogy igazam van. Mindenesetre azt azért remélem, hogy nem fog állandósulni a dolog. Nem mintha nem bírtam volna Sarah házát, mert pofás kis kéró volt, az biztos, viszont ha már falkában voltunk, akkor legyünk már ténylegesen a részei is, ne csak így kamuból… Vagy hogy mondjam. ~Furán sokan vannak, az biztos.~ Bólintottam, én a magam részéről még nem szoktam meg, hogy majdnem minden sarkon akad egy, az meg egyenesen frusztál, hogy mennyivel gyengébb vagyok szinte mindenkinél. Nem egy életbiztosítás itt tengetni a napjaimat szerintem, de hát, szerettem a veszélyt, noha nem biztos, hogy nagyon kéne ugrálnom, mert még a végén megütöm a bokám. Nem csak egy gödör alján. Ezen a ponton jut eszembe, hogy én ilyet nem csinálhatok. Nem lóghatok el egyedül, mert ha valami bajom esik, Sarah maga alatt lesz. Bármennyire is legyen rideg velem mostanság, tudom, hogy fontos vagyok neki, máskülönben egyszerűen elzavart volna. Bűntudatom támad, le is hajtom a fejem. ~De gondolom nem volt ez békés együttélés. Mindenesetre, egyelőre ebből az ellentétből én még nem tapasztaltam túl sokat, aztán majd meglátjuk, hogy lesz.~ Megráztam a bundám, és kíváncsian méregettem az arcát. Azt hiszem, kedvelem, nem indult zökkenőmentesen a kis randevúnk, de sikerült élve megúsznom, és ugyebár minden jó, ha a vége jó. ~Azt hiszem, én megyek. Rájöttem, hogy marha felelőtlen voltam, és nem lett volna szabad ennyire megfeledkeznem magamról. Viszont, szerintem majd még ellátogatok ide, ha elolvadt a hó… kíváncsi vagyok. Már, ha nem zavarok majd. Ígérem, figyelek majd arra, hová is lépek. Örültem a találkozásnak!~ Mosolyognék, de farkasalakban kissé nehéz, úgyhogy nem teszem, csak méregetem még egy kicsit, aztán ha nincs ellene kifogása, és úgy gondolom, hogy nem lesz, akkor eloldalgok. Szeretnék mihamarabb otthon lenni, lehetőleg Sarah előtt, ha meg már hazaért, akkor bizony nem fogom győzni kimagyarázni magam a helyzetből.
// Köszönöm szépen a játékot! És megy egy pm Jennynek! //
Csupán mosolyogva csóváltam a fejemet, azt hiszem, hogy inkább nem is akartam elképzelni, hogy vajon milyen vége lehetett volna annak, ha nem vagyok ennyire megszállottan munkamániás. Akkor ugyanis biztos, hogy nem jöttem volna most ki ide, és akkor nem is találtam volna őt meg a gödör alján. Akkor lehet, hogy tényleg hatalmas károkat okozott volna az eddigi munkánkban is, a jövőben történőről már nem is beszélve! - Elhiszem, én sem értékelném, ha valaki a fejemben turkálna, de sajnos néha elkerülhetetlen – mondtam egy halovány mosollyal. Jó, az illúziót nem lehetne konkrétan úgy felfogni, mint amikor mi gondolatot olvasunk, de attól még játék az elmével és azt nem szerettem volna még egyszer. Éppen elégszer kellett átélnem akkor, amikor zajlott a kiképzésem. Nincs azzal semmi gond természetesen, akkor kellett, csak annak nem örültem volna, ha megint bekövetkezik ez a dolog. Biztosan egészen morcossá válnék tőle, és éppen ezért volt bennem annyi, hogy most ne alkalmazzam ezt a lányon. Bizonyára épp elég kellemetlen volt már az is, hogy rászorulta segítségemre. És akkor lehet, hogy még mindig csak magamból indultam ki… - Gondolom, az lehet az oka, hogy nem akarják, hogy esetleg egy magányosról kiderüljön, hogy a másik falkához lojális… - vetettem fel csak úgy, mert számomra ez a magyarázat tűnt volna a leginkább logikusnak. – Talán csak szerencséd volt – vontam meg a vállaimat, közben folyamatosan pörgött az agyam. Most vagy mind a két falka elkezdte begyűjteni a kóborokat a falkájukba, vagy ez csak egy véletlen. Mindenesetre azért ezt megjegyeztem magamnak, ahogyan azt is, hogy majd szólnom kell az illetékeseknek, hogy nézzenek utána ezeknek a dolgoknak, hátha jelent valamit a mozgolódás és a túlzott bizalmatlanság. Ok nélkül nem szokott ilyesmit tenni senki sem, az tuti! - Ha minden kölyök rádöbbenne erre viszonylag hamar, akkor nem lenne ennyi munkánk – mondtam nemes egyszerűséggel, utána meg azért mégiscsak elmosolyodtam. Halovány volt és nem feltétlenül lehetett volna mosolynak nevezni, de én annak szántam eredetileg. – Én is örültem. És szívesen látunk, ha majd visszajönnél ide. Akkor legalább majd a nevedet is elárulhatod, ha már két lábon sétálsz majd be! – tettem hozzá, hiszen nem sikerült ma megtudnom, bár nem is kérdeztem tőle. Velem ellentétben ő nagyon könnyen kideríthette, hogy engem hogyan szólítson majd, hiszen már említettem neki, hogy szerepeltem a tévében meg mindenféle. Elég csak utánanéznie és ott lesz rólam minden, amit csak tudni akar. Legalábbis az eladott sztorimból, amit a tudományos világ tud rólam jelenleg. - Lehetőleg kifelé a kapun menj és az én nyomomat kövesd! – szóltam még utána, ha elindult tőlem kifelé. Most már felegyenesedtem, és úgy néztem végig, amíg távozott. Aztán még valamennyi időt idekint töltöttem, megnéztem magamnak mindent, hogy rendben van-e, utána én is hazafelé vettem most már az irányt. Itt volt az ideje.
Túl voltam pörögve... Mióta Castor kinevezett Vezető Testőrnek, azóta úgy zizgek, mint valami hülye idióta. Pedig alig három nap telt el... három, öcsém... nem több! Persze, mondanom sem kell, hogy már aznap éjszaka úgy leittam magam, mint a "jó" gyerek, másnap reggel meg örültem, ha nem fejelem meg izomból az ajtófélfát... (jelezném: természetesen sikerült). Szóval, igyekeztem neki lendülni a dolgaimnak, toborozni, válogatni, szelektálni. De sajnos újabb és újabb csorba esett a törekvéseimen... - Nem hiszem el, hogy nincs ebben a kurva falkában egy rohadt valamire való korcs! - csak úgy puffogtam, magamban, miközben ívesen bevágtam magam mögött az ajtót.
A jó öreg - kb. ötszázszor megtákolt - motor szinte epekedve várt rám a hotel parkolójában. Komolyan úgy éreztem, ha tudna, magától beindulna, csak teperjünk már az országúton. - Ma egy kicsit koszos leszel. - kommentáltam csak úgy, miközben már löktem is el a támasztékot, és bőgettem fel a két kerekűt. Aztán kihajtottam... Magamat... a motort... a lelkemet... El voltam keseredve egy kicsit na... aláírom.
Jó formán észre se vettem, hogy merre vitt az út, vagy, hogy épp hol kötöttem ki. Csak akkor tudatosult bennem, mikor a széles, mély vágású völgy szélén csirogotak a kavicsok a kerekeim alatt. - Pont jó lesz... - már a gőz kiengedésére, amivel tele volt a fejem... az agyam. Nem, nem éreztem a munkámat, a feladatomat megterhelőnek, félre értésbe ne essünk. Az baszta a csőrömet, hogy ilyen nyeszlett csürhével van dolgom! De majd megoldom ezt is... Ezúttal már két lábon hajtottam a poros földet, a vasgépet leparkoltatva egy fa tövéhez. Csak mentem... céltalanul, mint aki bolyong, vagy eltévedt. Nem is igazán számított. Csak élveztem a csendet... a völgy egyedi illatát.
Vagyis élveztem volna... Most vagy nem látok baszki, vagy simán ki vagyok esve önmagamból. Gyanítom, az utóbbiról lesz szó... Na csak mert... példaértékűen sikerült felbuknom valami oda nem illőben - igen, igen... nem illet a talajhoz, a formájához, még csak az állagához sem. Mondjuk az sem, amire ezzel együtt zuhantam... - Mi a faszom már megint... - löktem fel magam, egyelőre nem látva semmit a... attól a rohadt sok homoktól, ami nem csak a szememből, de a pofámból is jótékonyan folyt. Szuper... Csak a szagot éreztem... Csak azt, semmi mást, ahogy mindkét öklömmel próbáltam kisöpörni a megannyi koszt a képemből... - Nem értem miért fekszel keresztbe az úton... - magyaráztam csak úgy, igazán szellemesen, ahogy lassacskán homályosan látni véltem az ideiglenes párnám, matracom, ágyam és egyebem arcát. Jelezném: már lekúsztam róla!
Kifejezetten örültem neki, amikor tavaly sikerült olyan helyen házat bérelnem, ami viszonylag közel volt az ásatás helyszínéhez. Jó, vagy inkább mondjuk úgy, hogy a városnak annyira a szélén volt, hogy nem kellett átkelni a belső részeken azért, hogy kijöhessek, amikor csak kedvem tartja. Amúgy sem rajongtam különösebben sem a tömegért, sem a szomszédokért. Azok csak azért vannak, hogy az ember életét megfigyeljék és teljesen felidegesítsék. Jó, nyilván laktak hozzánk is közel, akiket szomszédoknak lehetett nevezni, de mégsem hasonlított egy nagyvárosban lévő családias övezetre, ahol egymás hegyén-hátán él mindenki. Mivel az utóbbi sötét hónapok után végre úgy tűnt, hogy ránk mosolygott a szerencse, így már legalább másfél hete be voltam sózva. Valószínűleg a környezetem is észrevehette, mert nem voltam olyan morcos, mint máskor. Fogjuk a jó hírekre, és a kedvezően alakuló időjárásra, bánom is én! A lényegen azonban nem változtatott, mégpedig azon, hogy feldobott voltam. Azt hiszem, hogy ennek Kyle örült csak igazán, bár velem együtt élni még most sem lehetett könnyű feladat. Miközben átvágtam az erdő fái között, jót mosolyogtam a korábbi gondolatmenetemen. Ez azonban egyből le is hervadt, amikor megláttam a fa tövébe parkolt motort. Szemöldököm egyből megugrott, lábaim azonban máris vittek tovább előre. Egyáltalán nem volt jó érzésem ezzel kapcsolatban, ráadásul látszólag a tulajdonosának is hűlt helye volt. Mertem remélni, hogy nem abba fogok beleakadni, amire számítottam, mert akkor ennyire könnyen lőttek is a jó hangulatomnak, legalábbis mára. Azt kapásból kiszúrtam, hogy valaki nyitva hagyta az ásatás ajtaját, mire máris szidtam az összes csillagot az égről. Egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni, hogy valaki hogyan lehet ennyire szertelen és felelőtlen. Ezért szoktam mindig én utolsónak elhagyni a helyet, de elég csak egyszer hamarabb elmenni, és tessék! Máris megvan az eredménye, ennek a fejleménynek pedig valamilyen érthetetlen oknál fogva egyáltalán nem örültem. Még szerencse, hogy mostanában szokásommá vált éjszakai sétákat tenni a környéken, különben nem tűnt volna fel, hogy valami gond van. - Ezt nem hiszem el… - dünnyögtem az orrom alatt, amikor megláttam az éppen feltápászkodó alakot. – Mi a francért történik ez már megint?! – tettem fel magamnak a költői kérdést, miközben rohamléptekben megközelítettem a szemét dörzsölő pasast. – Remélem, tisztában van vele, hogy most azonnal lelőhetném birtokháborításért! – ezúttal már megemeltem a hangomat, a szokásos stílusomban. Flegmán, lekezelően, ráadásul csak néhány méterre tőle torpantam meg. Nem volt félnivalóm, de azért bölcsebbnek találtam, ha nem képelem fel egyből. A végén még ő perelne be engem bántalmazásért, ha egy kicsit jobban meglendítem a kezemet és eltöröm az orrát. - Mi a jó istent keres itt? – hangomban számonkérés csendült, ahogyan megvetettem a lábaimat, és felhúztam az ütött-kopott bőrdzsekim ujját a könyökömig. Egyelőre még nem vettem elő semmilyen fegyvert, mert hála istennek puszta kézzel is képes lettem volna kidobni innen, ha muszáj. Az ásatás jelenlegi állapotában azonban eszem ágában sem volt kárt tenni.
...Köptem hármat. Egyet a homoktól; egyet a kövektől... egyet meg csak úgy, a miheztartás végett. Kábultan(?) - még inkább -, unottan fordultam a hang irányába, ami már károgott hozzám egy-két perce. Milyen harapós a kicsike... Aztán felröhögtem. Jó, inkább csak röfögtem, horkantottam stílusosan, miközben még mindig a karcos homokot próbáltam kikaparni a retinámból. - Látom, maga sem épp jó lábbal kelt. - magyaráztam csak úgy a vak világba, egykedvűen, reszelős, rekedtes baritonnal. Nem voltam ingerült, sőt... igazából annyira leszartam, hogy itt pattog nekem, mint valami cseszett gumilabda, hogy az már felért egy laza világ fájdalommal. - Nem keresek én semmit. Kivéve... ha akad mit. Akad? - ezúttal már egész jól láttam. Nem csak őt, hanem azt is, amibe sikerült beletrappolnom; amin sikerült átesnem. Tekintetem az előttem pipiskedő női alakot fürkészte, ezzel együtt pedig a homlokomra is felfutott némi halovány redő. Jól van Sadler, ha nem csal a szimatod, kurvára beletapicskoltál egy régészeti miazanyámba.
- Egyébként mitől fújta így fel magát? Higgye el, nem tapostam el egyetlen bébimammutot sem. Ezt garantálom. - villantottam meg lustán íriszeimet, ahogy ujjaim a zsebembe csúsztak. Nem kívántam én arcoskodni, mi a fasz értelme lett volna? Amúgy is... ez a nő egy őrző, már a "szagáról" felismerem. Jelen helyzetben pedig a legkevésbé sem kívánok a nyakamba egy ilyen mitugrász csitrit, aki grátiszban még a belemet is készséggel kitaposná, ha adnék rá okot. Meg persze... ha hagynám... A gondolatmenetre azért egy halovány mosoly csak felmászott a képemre, de ideje korán(?) le is töröltem onnan.
Sóhajtottam, miközben pillantásom már a mélyedést, az oldalt elszórt régészeti ketyeréket kutatta. Sosem fogom megérteni ezt a bizonyára felettébb érdekes szakmát. A múlt ott jó ahol van. A hátunk mögött... Ezek meg unos-untalan meg kívánják bolygatni. És aztán...? Aztán, ha sikerül? Mi a franc lesz? Egy jó adag lófasz. Meg semmi... - Sadler. - nyújtottam felé a kezem, ha már az illem is képbe kerül, legyek már "jó fiú" - kac-kac. - ...Miss...? - hagytam nyitva a mondatot; bújtatva, mégis egyértelműen érdeklődve a neve iránt. Na jó... az érdeklődés erős túlzás, de jobb képben lenni, mint állni a kátrányos süketség és vakság talaján. - Sikerült megnyugodnia, vagy... szeretné, ha újra beletaposnék pár iiigazán fontos "leletbe"? - jaj de kiröhögném. Talán őt, talán a helyzetet... Mégis húztam egy jóízű cipzárt a pofámra...
A nevetése hallatán szemeim ellenségesen szűkültek össze, miközben a férfit méregettem. Egyáltalán nem tetszett ez a pökhendi viselkedés, még ha rám is jellemző volt általában. Az más lapra tartozott, ha valakivel én viselkedtem így, de ha velem szemben igyekeztek ezt a stílust felvenni, azt már nem tűrtem szó nélkül. Mondjuk, attól is rosszul voltam rendszerint, ha túlzottan mézes-mázosan közeledtek hozzám, akkor már inkább a jelenlegi helyzetet választottam volna. Már ha lesz ebből bármilyen helyzet is, reményeim szerint hamar elválunk szépen egymástól, és mindenki mehet majd a maga dolgára. Ja, persze Kate, meg álmodik a nyomor! - Mindig ugyanezzel a lábbal kelek… - dünnyögtem az orrom alatt kelletlenül, két karomat még mindig magam előtt fonva össze. Ha a helyzet úgy kívánta volna, akkor elég hamar elő tudnám venni a fegyvert, csak úgy figyelmeztetés gyanánt, de egyelőre ez is megtette most. Nem pont úgy nézett ki, mint aki meg akarna támadni. Főleg, hogy sokkal inkább lefoglalta az, hogy letisztítsa az arcát. Nekem tökéletesen megfelelt ez is, legalább addig sem kellett most megmozgatnom magamat. – Nem hinném, hogy bármi keresnivalója lehetne itt. Ha mégis, ahhoz lesz nekem is néhány keresetlen szavam, mert akkor azt kellene feltételeznem, hogy szakmabeli – nem, egészen biztos voltam abban, hogy nem erről van szó. Elég volt csak végignéznem rajta. Igazából az volt a baj, hogy hiába volt sok aktánk a farkasokról, mindet nem jegyeztem meg, így most őt sem lettem volna képes beazonosítani akkor sem, ha a fejem tetejére állok. - Én meg azt garantálom, hogy ha így lett volna, most nem lenne mivel beszélnie – furcsa módon meglepett, hogy nem volt túlzottan ellenséges, ez azonban cseppet sem csillapította az én felháborodásomat. Szerencsére én ahhoz a típushoz tartoztam, akinek nem csak a szája nagy, aztán fülét-farkát behúzva a háttérbe húzódik, hanem volt is mire vernem a melleimet. Mármint úgy képzeletben, mert gyakorlatban ez valószínűleg elég mulatságos lett volna, és még véletlenül sem lehetne utána komolyan venni egyetlen szavamat sem. Nem, ezt nem akartam. - Attól sikerült felfújnom magam – hogy a maga szavaival éljek -, hogy egyesek felhatalmazva érzik magukat arra, hogy csak úgy besétáljanak ide – közöltem lényegre törően, amiből arra is rájöhetett, hogy nem csak ő volt az egyetlen ilyen eset. Bár, nem feltétlenül volt ez annyira magától értetődő, de nekem éppen elég volt tudnom ahhoz, hogy morcos legyek miatta. Mármint az általános remek hangulatomhoz mérten. Nem voltam ám olyan vészes eset, csak ha valami nem úgy történt, ahogyan nekem tetszik. Márpedig az én kedvemre tenni nem volt a világ legegyszerűbb dolga, az tény! – Ez nem egy rohadt átjáró ház, hogy csessze meg! – a szitkozódásom mellé természetesen némi káromkodás is társult, csak úgy a teljesség kedvéért. Egyébként az volt a szerencséje, hogy nem voltam képes gondolatolvasásra. Valószínűleg nem értékeltem volna túlzottan azt a jelzőt, amivel illetett engem. Őrző körökben bizony távolról sem számítottam már mitugrász csitrinek, ráadásul képes lettem volna tényleg kitaposni a belét, ha ahhoz lenne éppen hangulatom. Még mindig nem voltam benne teljesen biztos, hogy ez nem fog bekövetkezni. Míg én ezen elmélkedtem, meglepő módon magától mutatkozott be és nem kellett kivernem belőle a nevét. Remek, legalább könnyebben utána tudok majd nézni, ha bemegyek az egyetemre. - Strauss – fogadtam el végül a kezét, bár csak vonakodva. A kézfogásom erős volt, mint mindig, ez afféle megszokás volt felőlem. Sőt, farkasokkal szemben nem is nagyon kellett odafigyelnem arra, hogy ne legyen feltűnő, de még így is finomabbra sikeredett, mint amilyen lehetett volna. Egészen egyszerűen azért, mert így nem fogja egyből tudni, hogy milyen ellenfél lehetnék, ha úgy alakulna. – Nem ajánlom, hogy megpróbálja! Félő, hogy el kellene törnöm a lábát, utána pedig hívhatna szégyen-szemre segítséget. Bár, ha jobban belegondolok el is áshatom ott a terület végében a kerítés mellé. Mire elérünk addig, maga is csak egy lesz a feltárásra váró leletek között – ezúttal megjelent egy nem túl kedves, nem túl őszinte mosoly az arcomon.
- Igazán szellemes. - vágtam rá csak úgy, semmitmondón, miközben halk, fáradtnak tűnő sóhaj szakadt ki a torkomból. Valójában egész jól szórakoztam azon, hogy ennyire felhúzta magát pusztán azon, hogy beletrappoltam egy rohadt ásatásba. Jó, nyilván akinek ez jelent valamit, annak elég nagy méreg az, ha valaki - jelen esetben jó magam - telibe tapossa a szarjait. - Szakmabeli? - kacagtam. - Nem esélyes. Habár, ha ennél egy fokkal szebben néz, még akár az is lehetek. - vontam fel bal szemöldökömet játékosan, eltúlzó, már-már nevetséget képet vágva. Már most élveztem, hogy csupán a jelenlétemmel is képes vagyok - egy vad idegent - felhúzni; hát még ha az egy őrző! Plusz hab a mókára. Vagy hogyismondják...
Mégis megráncoltam a homlokomat, ahogy eleinte csak elszórtan, majd a legvégén nyomatékosítón is rohadtul ellenségesen kezdett viselkedni. Csak hallgattam, miként kaffog megállás nélkül, káromkodik, majd bemutatkozik. Nah, legalább ennyit elértünk, remek. Ha ráérek felírok egy szaros piros pontot valahova. - Milyen harcias... Miss Strauss. Kár, igazán kár. - továbbra is csak félvállról, szemrebbenés nélkül beszéltem. - Mondja... mindenkivel ilyen... "szeretet teljes", vagy csak engem tüntet ki ezzel? Egyébként sem értem még mindig, hogy miért ilyen zabos. - ráztam meg a fejem értetlenül, mondhatni: lesajnálón. Igen, úgy... mert hát valljuk be, elég szánalmas volt, ahogy az erejét fitogtatta úgy, hogy én közben még csak meg se mozdultam. Mindenesetre egész jól elszórakoztatott még most is.
- Tudja... - léptem hozzá egyel közelebb, semmi extra. Nem voltam hirtelen, durva, vagy tolakodó. Mégis lassan a füléhez hajoltam, a kezeimet továbbra is a zsebeimben tartva. Még a végén azt hinné, hogy kedvem szottyant feltépni a személyes terét. Mondjuk így is megtettem. - ...igazán sértő, hogy ennyire alábecsül. - ajkaim könnyedén nyíltak el, ahogy csak suttogtam. Végül újra kiegyenesedtem, visszalépve az eredeti helyemre. - Na, inkább körbe nézek. - emeltem el róla pillantásomat, és engedélyt se várva - cöhh - már indultam is meg az ásatás területén. Előre vártam, hogy utánam nyúl, hogy mit képzelek, azonnal álljak meg... de... most nem leszarom? De. - Mit vakargatnak itt a homok alól? Cserépedényt? - érdeklődtem? Dehogy... csak kíváncsi voltam a kicsike határaira...
Sejtettem, hogy inkább szórakoztattam, semmint megrémítettem volna. Nem kellett észlénynek lenni ahhoz, hogy erre rájöjjön az ember. Eleget voltam már hozzá hasonló férfiak között, így tisztában voltam vele, hogy hajlamosak lenézni és alábecsülni a nők dühét. Pedig a történelem során rájöhettek volna már arra, hogy ez egyáltalán nem bölcs dolog. Ja, hogy már megbeszéltük, hogy nem mozog otthonosan a történelem terepén? Majdnem el is felejtettem… - Sajnos ezt nem áll most módomban kivitelezni, gondolom megbocsát érte – azt már csupán a hangsúlyból érezhette, hogy ha nemmel válaszol, az sem érdekel majd különösebben. – A szebb nézésemet általában a médiának tartogatom – tettem még hozzá. Nem okozott lelkifurdalást, ha időnként ok nélkül voltam valakivel bunkó, de ha észbe kaptam, akkor általában igyekeztem magam moderálni valamelyest. Ha nem is nagyon, de legalább egy egészen kicsit. Már a próbálkozás is becsülendő lehet, nem? Most pontosan valami ilyen játszódott le, csak ezért toldottam meg a mondanivalómat, semmi másért. - Mondjuk úgy, hogy szakmai ártalom – utaltam a harciasságra, de azt már nem tettem hozzá, hogy az őrzői részre értettem, vagy a régészetire. Igazából is-is lehetett, mivel a civil szakmámban is szükséges volt néha, hogy küzdjek a saját igazamért. Az ellenséges viselkedésem viszont már teljesen más lapra tartozott. – Sejtem, hogy mennyire sajnálja… - forgattam a szemeimet kelletlenül, majd a kérdése hallatán kis híján felnevettem. – Ha tudná, hogy ezt hányszor kérdezték már tőlem – horkantottam egyet, ezzel is kifejezve azt, hogy kezdek jól mulatni most már én is. – Pedig most még egészen jó hangulatomban is talált. Mit mondana akkor, amikor ideges vagyok? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Eredetileg tényleg nem volt rossz kedvem, sőt, még azt is megkockáztatnám, hogy egészen jó volt. Az itt létének felismerése azonban máris elrontotta az egészet. - Egyébként azért vagyok ilyen zabos, mert rühellem, ha engedély nélkül bejönnek arra a területre, ami az enyém. Nem maga az első, akit itt találok meg olyan időpontban, amikor nagyon nem kellene. Bele sem akarok gondolni, hányan mászkálnak még ide be, amikor éppen nem bukkanok fel véletlenszerűen – nem, tényleg jobb volt nekem, ha erre nem gondolok többet. A végén még nekiállnék előbb kitépni a saját hajamat, és ha azzal végeztem, akkor mondjuk, jöhetne az övé is. Még az sem érdekelt, hogy nincs belőle sok. – Fogalmam sincs, hogy mivel kéne kiírnom most már, hogy tilos a belépés – ez inkább csak költői kérdés, gondolat akart lenni. A választ már nem tőle vártam, hanem úgy terveztem, hogy majd én okoskodom ki, amikor éppen nem tudok aludni. A közeledése nem ijesztett meg, így csak kihúztam magamat és határozottan álltam tovább ott, ahol eddig. A szemöldököm ugyan megugrott, arcizmaim megfeszültek, de más jelét nem adtam annak, hogy esetleg feszélyezne a dolog. Nem is feszélyezett, sokkal inkább idegesített, ha ennyire a személyes terembe pofátlankodtak. Volt egy olyan érzésem, hogy ő ezzel tökéletesen tisztában volt, és szándékosan próbált cukkolni. Nem ő volt az első, aki megpróbálta, és valószínűleg nem is az utolsó lesz. - Inkább úgy mondanám, hogy tisztában vagyok a saját tudásommal. Ne ringassa magát olyan hiú ábrándokba, hogy bármit is gondolok bizonyos képességeivel kapcsolatban… - ajkaimon megjelent egy szenvtelen mosoly, nem éppen az a fajta, amivel a tévéseket le szoktam venni a lábáról. Igen, tisztában voltam azzal, hogy néha ég és föld a viselkedésem, mintha nem is ugyanaz a nő lennék. Ez van, ha kihoznak a sodromból, és ez a fickó nagyon jó úton járt. Főleg, amikor megindult homlokegyenest előre, mindenféle reakciómra magasról szarva. Gyorsan mozdultam – bár nem annyira gyorsan, mint ő tette volna -, majd erősen ragadtam meg a karját és rántottam meg hátra. - Ne arra menjen! – szóltam rá, miközben irányba fordítottam. Egyből utána el is engedtem, és én magam indultam meg előre. – Tudom, hogy rohadtul nem érdekli, hogy mit csinálunk itt, de így járt. Igen, cserépedényeket is feltártunk már többek között. Ha gondolja, jöjjön vissza reggel, majd valamelyik csinos kis hallgató biztosan szívesen körbevezeti itt. Buknak a maga fajta macsókra, bár nem értem miért… - ó, dehogyisnem. A volt férjem pontosan olyan kaliberű fickó volt, mint az, aki itt sétált mellettem az éjszaka kellős közepén. – Egyébként nap közben szabadon lehet látogatni az ásatást – jegyeztem meg mintegy mellékesen, miközben elhaladtunk az első parcellák mellett.
- Jó hangulatában? - kicsit nevettem. Csak kicsit. A világért sem akartam, hogy hirtelen átváltson havibajos tinilányba. - Érdekes mindennapjai lehetnek... a kapcsolatairól nem is beszélve... - nem, igazán nem akartam bunkónak tűnni, de valljuk be... Ez a viselkedés, ha jó hangulatnak nevezhető... Na mindegy. Nem is rám tartozik. - Inkább maradjunk ennél a... hangulatnál. - villantottam még egy seszínű mosolyt, csak hogy érezze a törődést. Persze, mihelyst ecsetelni kezdte, hogy végtére is miért ilyen zabos, akaratlanul is felrántottam az egyik szemöldökömet. Nah, ez a nő vagy simán hibbant, vagy szívott valamit. Nem, nem tudok e kettő között - jelen pillanatban - határvonalat húzni. - Lehet, eredményesebb lenne, ha bezárná a kaput. Hmm? Nem...? De ez csak egy tipp. - gúnyos volnék? Áh, dehogy... Csak még mindig marha jól szórakoztam, hogy simán hagy ütőfelületeket a hülyeségeimre.
- Nézze... Miss Strauss. - állítottam meg egy pillanatra a magyarázásban. - Ha ez megnyugtatja a fene nagy lelkivilágát, rohadtul nem láttam merre jövök. Csak jöttem, mint vak a sötét szobában. Higgye el, nem jókedvemből trappoltam bele a... felettébb értékes csontjaiba. Meg miaszarokba... - még gesztikuláltam is, mutogattam köbe, meg erre-arra, hogy belássa, halál feleslegesen pattog. Be se jövök, ha látom, hogy mi a franc ez. De most már itt vagyok... akár tetszik neki - ez a valószínűbb -, akár nem. Azzal már nem is foglalkoztam, hogy jó formán közölte: marhára hidegen hagyom. Nos, mertem remélni. Nem is kívánnám egy percig sem, hogy bármit is képzeljen rólam, vagy a képességeimről. Egyébként is fáradt voltam én már ehhez, pláne a felesleges hősködésekhez.
Szóval elindultam... volna. De ahogy azt vártam, máris utánam nyúlt, noha meglepő módon nem durván, és agresszíven. Egy pillanatra még el is hittem, hogy meg akarja mutatni a helyet. A lényeg, hogy engedtem a húzásnak, a visszatartásnak, és az irányba fordításnak. - Ácsi-ácsi. - csillapítottam le az újabb fölös' szövegelést. - Tényleg nem érdekel. De ha már így alakult, és maga is épp kéznél van... - villantottam egy idétlen vigyort. - ...akkor most már járasson körbe. Én ráérek, és most már maga is. - nem, nem érdekelt, ha nincs így. - Ha pedig nappal is lehet itt járkálni, kétlem, hogy bárkit zavarnánk ilyenkor... mikor még egy cseszett szellem se fordítja ide a képét. - vontam vállat, aztán mozdultam is tovább, megindulva az ásatás pereme mellett. Igazából nem tudtam még mindig felfogni, hogy ebben mi a jó. Én nem látok más, csak homokot. Mondjuk nyilván egy laikus számára ez nem is áll másból. Ásó, homok, kosz meg szaros, törött edények. Esetleg csontok... - Mit élvez ebben? - böktem a fejemmel a "kráter" felé, és komolyan, zsigerből kezdtem érezni a késztetést, hogy én menten beleugrok... Biztos voltam benne, hogy totál kiakadna...
Kezdőlap
//
