Negyed óra és ott vagyok. Ennyit mondtam, semmi többet, de ezt is olyan fásult, kimerült hangon, amilyet utoljára Hannah átharapásakor hallhatott tőlem. Akkor mondjuk annyit mondtam csak a telefonban, hogy befejeztem az örökítést. Szerintem sejtette, hogy valami ma nagyon durván elbaszódott és akkor még tényleg semmit sem tud. Azért tartott ennyi ideig az út hozzá, mert előtte még beugrottam a boltba venni konyakot, vodkát és whisky is került a kosárba, az elsőből három üveg, a másikakból kettő-kettő, és cigarettából is betáraztam. Mindet a hátizsákomba gyűrtem, mint a nagyfiúk, amikor pizsipartizni mennek. Mégis vénnek éreztem magam, vénebbnek jóval, mint az országút.
Megérkezve ledobtam a pajzsom, remélem, hogy nem volt zárva épp az ajtó, mert amekkora lendülettel mentem, úgy is benyitok. Mintha csak hazaérkeztem volna, és mi tagadás, valahol sértésnek venném, ha én itt akkora vendégszámba mennék. Ő sem az nálam. - Jane itt van - kezdtem mindennemű köszönést mellőzve. - Rosalie leukémiás, a VIP terem pár napig biztosan nem vendégképes, és nekem papírok kellenek Rhydian segítségével egy spermabankból. És még nincs éjfél és nem is keltem korán, szóval mindez egy laza tizenkét óra volt. - Mondtam el mindent egy svungra, totálisan zanzásítva, miközben az óriáspárnák egyikére térdeltem, feltettem az asztalra a zsákom és elkezdtem belőle előpakolni a felszerelésemet. - Kár, hogy nem voltál ott egyébként. Büszke lettél volna, Anatole meg könnyekben tör ki, akkorát alakítottam. Még csak nem is gyanakszik. Túl simán és folyamatosan beszéltem. - A kedvenc mondatom egyébként az volt, hogy, idézem: szüksége van az apjára. Ez volnék én, vagy mi a franc. Spermabank... mintha egy kibaszott donor lennék, vagy tenyész marha, megnyúzom Nigelt - morogtam a végére, kezdve levetkőzni a nap korábbi részeiben magamra erőltetett könnyed műviséget. Olyan volt, mint egy otthoni ruhára való átvedlés procedúrája.
Negyed óra épp elég volt ahhoz, hogy valami göncöt - ez melegítőalsót és egy elnyűtt pólót foglal magába - vegyek magamra, épp akkor sikerült ugyanis elérnie a hívással, mikor kimásztam a zuhany alól. Kellett annak a nagyszájú kis köcsögnek Pascalba kötnie... Csak tudnám, mire veri a nyálát annyira. Megélte a századik életévét is, nagyszerű! Mondjuk a kölyökre is morcos vagyok, amiért nekem kell a seggét védeni és nem képes kiállni magáért normálisan. Az ajtó nyitva az öregem előtt, hisz egy család vagyunk, de ha zárva lenne, se állná útját, így elnézve az iramot, amit tol... Még nyirkos tarkómnál a hajam, azt dörgölve lépdelek közelebb. - Jane? Mi a f...? - Akadnak bennem a szavak, megdöbbenésemet tagadni se tudnám, más érzelemnek meg nem marad helye mellette felszínre kerülni, mert apu folytatja, mintha én lennék az idősebb, ő meg leckét mondana fel - a jól bemagolt fajtából. Ledöbbentek meredek az előkerülő italokra, úgy tekintek az idősebb farkasra, mint aki ily csodát, efféle jelenést még nem látott. És valóban... Láttam már lent, ismertem zaklatott energiáit, fájdalmát, de ennyire katatónnak nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna. - De ha leukémiás, akkor nem...? - Hallatszik a galéria felől egy hang, mire mozdul bennem a fekete ördög, morranása finom rezgésű, mégis figyelmeztető kölyke felé. - Pascal, kuss. - Teszem szóvá is tömören, a plafon felé szegezve pillantásom, a "gyerek" irányába, hogy senki nem kérdezte okostojás véleményét. Különben is fasírt van, gondolatban üzenek felé, lépjen a szobájába, míg szépen kérem és nem pakolom át oda gépestől, mint holmi berendezési tárgyat. Tekintetemmel követem útját, közben hallom magam mellől a csörömpölést is, ami azt jelzi, Solomon nem végzett még a táska tartalmának kirámolásával. Ajtó csukódik, én pedig az öregemhez lépek. - Hagyjuk a büszkeséget, szerintem mindenki jobban járt, hogy mi nem voltunk ott nagyapával. - Torkomba kúszik némi bűntudat, de bassza meg, lenyelem, mert nincs most erre is még szükség itt. Felröhögök röviden és keserűen a tenyészmarha kifejezés hallatán. - Üdv a világomban! Ó várj, te már túl vagy rajta!- Jegyzem meg keserűen, majd vele szemközt lépve rogyok le egy párnára. - Nem úgy gondoltam. - Fűzöm hozzá ezzel együtt, bocsánatkérő éllel, mert persze megint előbb járt a szám és csak aztán gondoltam bele, mit is ejtettem ki rajta. - Mit fogsz tenni? - Teszem fel az egyetlen logikusnak tetsző kérdést, ami talán viszi is valamerre - őt, a beszélgetést, bármit.
Örültem, hogy Pascalt nem nekem kellett helyretenni, mert bár én voltam a nyugisabb farkas, attól még nekem is akadt húzós napom, és ilyenkor nem voltam a kedvesség és türelem mintaképe. Megvártam, amíg a kölyök elrobogott a szobájába, a jelenet pedig mulatságosan ismerős volt, csak egy sokkal fiatalabb és kisebb sráccal, aki a hat évesek minden duzzogásával volt képes becsapni maga után egy-egy ajtót. Voltak idők, amikor igen sűrűn kellett kilincseket cserélgetnünk, a zárakról nem is beszélve. Aztán jött az egész ajtó, mikor rájött, hogyan lehet rommá rúgni őket. Egyáltalán nem bántam, hogy ilyen lett, legyen vér a pucájába, azzal viheti valamire, s ahogy ránéztem, egy fokkal nyugodtabb lettem. Legalább ezt, legalább őt nem csesztem el. - Történt valami? - kérdeztem a kölyök ajtaja felé pillantva, mert ahogy jobban kezdtem figyelni és kiláttam a saját rákfenémből, úgy tűnt fel, hogy valami épp nem teljes. A jelek szerint, ez egy ilyen nap. Kipakoltam a hét üveget és igazából nem tartottam túl nagy igényt poharakra, de a saját egyben tartásom látszatára még remekül lehetett őket használni. Ha már üvegből iszik valaki, az tényleg a dolgok legalja. Megvolt a kísértés. - Őszintén? - néztem fel rá az egyik konyak bontása közben. - Ezt nagyon szívesen lepasszoltam volna valamelyőtöknek. - Ismert, soha nem blicceltem el a munkámat, a kötelességemet, tudta, mennyit jelent ez nekem, de arra a pár percre a karomat is odaadtam volna, csak ne nekem kelljen fogadni és foglalkozni vele. A megjegyzésére egy pillanatra belefagytam a mozdulatba, miközben ő letette magát. Nem is néztem fel ténykedő kezemről pár másodpercig, csak megráztam a fejem, majd felé löktem találomra az egyik üveget. Ha nem felel meg, van még két választható pia, minden esetre ezzel együtt én lemondtam a pohárról. Anatole nincs itt, szarok a formaságokra. - Talán a tiéd nem olyan vészes - mondtam monoton eltűnődéssel. - Bellamy is az első próbálkozásod volt, talán... - Rá néztem és eszembe jutott Anyák. Az embert néztem, mégis a fekete farkast láttam, az Életrevalót, a Tökéletlen első kölykét. - A tiédben ne legyen ennyi kárhozat. Nem ezt akartam mondani. fel akartam oldozni és menteni az Örökítés terhe alól, mondani, hogy felejtse el és éljen, ahogy neki tetszik, legyen annyi kölyke, amennyit akar, olyan módon, ahogy szeretné, ne kösse meg magát ilyenekkel. Mégsem tettem. Ez több, nagyobb nálunk. És ha a többeket enged is a maguk útján-módján élni, az elsőnek megvan az a kiváltsága és átka, hogy nagyobb elvárásokat támasztok vele szemben. - Beszéltem Rhyddal. Megkértem, hogy segítsen hamisítani, donor leszek és azzal állok Jane elé, hogy én voltam, akinek a spermiumait megkapta. - Kényszeredetten nevettem el. - Ennél elbaszottabb love storyt az életben nem pipáltam. - Megdörzsöltem az arcom, az üvegének koccintottam a sajátomat és nagyot kortyoltam. - Nem akarom előröl kezdeni és még egyszer végigcsinálni. Azt akarom, hogy a lányom éljen, mindketten megkapják, amit akarnak, aztán maradjunk ugyanúgy idegenek. Pontosan én nekik. Tudod mit mesélt? - Megfeszült az állkapcsom. - Azt mondta, volt egy ikertestvére. Beteg lett és az apjuk úgy próbálta őt megmenteni, hogy beharapja, de nem sikerült és a testvére meghalt. - Nagyobb kortyokban ittam. - Ugyanolyan volt az egész. Ő is. Ugyanazok a mozdulatok, ugyanaz a mosoly, ugyanúgy tördelte a kezét és sütötte le a szemét. Majdnem elszóltam magam. - Elhúztam a szám. - Nem tudtam volna a mostani nevén hívni.
Megtehetné, minden joga megvan hozzá, de ha valami, akkor a felelősségérzetem egekben volt a tulajdon kölykömet illetően, általa nagyon is jól ismert okokból. Eleinte talán kissé túlzóan is viseltettem irányába, védtem minden figyelő tekintettől, ahogy a városba jöttünk, de ma már lecsengett valamennyire mindez. Az ajtó felől Solomonra tekintettem, kérdésére vállat vontam. - Az a gyökér Pete, tudod a kikötőknél rakodómunkás, megint belekötött, ő meg nem ütött vissza neki és ez kissé bosszantotta csórikámat. - Mondjuk engem is, de ezt már csak gondolatban, megadó sóhaj keretében teszem hozzá a szavaimhoz, ahogy közelebb lépve szemügyre veszem a semmiből nőtt terülj-terülj asztalkámat halk 'Hehh!' keretében szavait hallva. - Képzelem mi lett volna abból. Nagyapa a kezébe nyomott volna egy retúrt esélyesen... - Kis túlzással. Azért az öregnek is van szíve, bár mai napig tartom azt a gyerekfejjel szőtt elméletet, hogy a testén kívül tartja, elzárva valami befőttesüvegben az ágya alatt és csak időnként kerül elő onnét.
Helyet foglaltam vele szemközt, fejrázása feloldozás volt ki nem mondva ugyan a hasonlóan ki nem mondott bocsánatkérésemért, mégsem éreztem igazinak a szituációt. Bellamy nevének felemlegetésével lett csak teljes az ábra. - Állkapcsom megfeszült. Szép lövés volt ez visszafelé az öregtől, akár direkt tette, akár merő óvatlanságból, mint jómagam az elébb. - Mégsem tudtam megbecsülni. - A tényt, hogy elsőre sikerült örökítenem vérvonalunkat egy gyermeknél. Nem becsültem úgy, mint ő engemet annak idején - mondanám, de ez meg hülyeség lenne, elvégre sosem óvtak széltől-fagytól és az életvitelük sem volt kevéssé hazárd, mint amit én űztem akkor, s űzök jelenleg is... Vannak tényezők, amivel az ember egyszerűen nem számolhat. Ennek ellenére magamat okolom mai napig a történtekért és senki nem szabadíthat fel alóla, miként a velem szemben ülőnek se jár feloldozás saját keresztjétől. De ez nem jelenti azt, hogy ne segíthetnénk egymáséit cipelni. - Majd igyekszem... - Jegyzem meg "utasítására". Ha nagyapa itt lenne, lehet, katonás "Igenis."-sel felelnék, de... se Anatole, se pohár! Üvegek koccannak, megbontom én is a felém tolt whiskey-t hogy belekortyoljak. Ingyen italra csak a hülye mond nemet, még ha tiszta alkesz is leszek itt a sok lelkizés közepette, ami kijut mostanság felém. Nem mintha bánnám, a számomra fontosaknak sosem fordítok hátat, ha éjjel kettőkor vernek fel legédesebb álmaim közül, akkor se. - Szóval lényegében bevallod, hogy te vagy az apjuk. - Szusszanva csókolóztam össze az üveggel. - Nagyszerű, és aztán? Jönnek a könnyek és a kérlelés, hogy ha már a csontvelőd nem fogja befogadni a kislány szervezete, mert vérfarkas vagy, harapd be... - Mutattam rá - ténylegesen is az üveggel felé böktem - eme kimeneteli lehetőségre. - Akkor mi lesz, apa? - Tényszerűsítő hangnemem ellágyult kissé, bizonytalan talajra érve el is halkultam kissé, ahogy felé tekintettem. Nem csupán én, de farkasom, energiáim is az övéit fürkészték, akitől mindaz életet köszönhetjük, amit élünk. Értem én, hogy mit akar és mit nem... magának minél kevesebb keserűséget, a lányának meg a legjobbakat. Szar helyzet, ki is mondom, mikor Jane sztorijának a végére ér: - Ez eléggé... nem is, ez egyszerűen kurvaszar helyzet. Miért nem mesélt soha erről korábban amúgy? Hallod, nem irigyellek... - De számíthat rám. Bármiben, ezt ki sem kell mondanom. Tudja, s ha megerősítés kell róla, elég arcomra vetni egy pillantást, melyen az elszántság aggodalommal keveredő ifjonti tettrekészsége ül.
Két nagy sóhajjal nyugtáztam a hallottakat, az egyik a Pete-es esetnek szólt a másik a retúrnak. Előbbivel nem tudunk nagyon mit kezdeni, ha Pascal még mellettem se lesz egy harci hörcsög, akkor lassan kár erőltetni. Anatole meg... jobb, hogy nem ő fogadta.
Bellamy kellőképp benne fagyasztja a szót, de ahogy ő nem tudta eldönteni, hogy direkt szúrás vagy spontán megszólalás volt, úgy én sem. Nem akartam ilyesmiken gondolkodni, sőt, egyáltalán semmin se akartam. - Ez nem csak a te kudarcod - ráztam meg lassan a fejem. Nem felmenteni akartam, vagy istápolni, egyszerű tény ez is. Hangszínem is erre utalt. Majd igyekszik. Fásultan bólintok, ahogy lassan minden máz és álca leolvad rólam, nem maradva más ebből az egész napból, mint a totális és tökéletes döbbenet, a viszontlátás felett érzett fájdalom és a múltban elkövetett hibák árnyéka. Egyszer már lenyomtam mindezt a torkomon, többet nem nem szeretném, mégis attól tartok, hogy rá fogok kényszerülni. - Nem - jelenti ki határozottan, szinte ellentmondást nem tűrően a beharapásra. - Én többet se be-, se át- nem harapok. És nem csak a hagyomány miatt, elegen vagytok ti nekem, ha odáig fajulna a dolog... - Ittam. Nagy kortyokban, majd megdörzsöltem az arcom és fél kézzel hajamba túrtam. - Akkor keresek valakit, akinek nem ilyen botrányos a teremtési statisztikája. - És a lányom nem lesz többé az én lányom. Ha nem jó az én velőm se, ha be kell harapni és mástól kapja a farkasát, minden jogot elvesztek rá a saját szemszögemből. A testvérét megöltem, őt nem fogom, inkább nevelje más továbbra is, de ezt biztosan nem vállalom. - Nem tudom, mi befolyásolta, hogy te hat évesen elviselted a Tökéletlen kölykét, ő pedig nyolc évesen nem bírt el vele és tudom, hogy Rose már nem gyerek, mégis... Nem akarok több fájdalmat okozni Jane-nek. Így is eleget kapott. - Az eljárkálásaim, a titkolózás, Noëlle, majd az emléktörlés és mindezt úgy, hogy a múltban egyszer már megélte mindezt... - Gondolom azért nem beszélt, amiért én is hallgattam előle az Örökítésről. Szép kis páros voltunk, mit ne mondjak, megérdemeltük egymást. - Nem akarom a szükségesnél nagyobb dobra verni az ittlétét - mondtam és ittam megint -, amilyen gyorsan csak lehet megadom neki, amit akar, aztán folytassuk úgy, ahogy eddig volt. Eszem ágában sem volt visszacsalni magam a kegyeibe tudván, hogy a hozzám fűződő minden emlékét - jót és rosszat egyaránt - elvettek tőle és akár újra is kezdhetnénk. Meddig menne? Megint hazugságra épülne minden, ha meg elmondanám az igazat, ugyanott tartanánk, mint amikor elment. Értelmetlen hát egy donornál nagyobb érdeklődést mutatnom akkor is, ha belepusztulok és ezt a Fiam pontosan tudja. - Olyan mint régen, tudod? Kicsit idősebb és megtörtebb, de ezen kívül semmi sem változott benne. - És ez pokoli nekem, mert a legapróbb rezdülése is emlékek garmadáját vonja maga után. Valamint a megerősítést, hogy hiába telt el másfél évtized, képtelen voltam elfelejteni.
Erős túlzás lenne azt állítani, hogy könnyedén lépdelünk túl egyik-másik témán, de végtére is csak eljutunk oda, mi is hozta hozzám ma este, mi az oka zaklatott állapotának és a dohányzóasztalom koktélos pulttá avanzsálódásának. Az öregénél jóval szolidabb ütemben fogyott üvegem tartalma, ahogy a józan észt képviselve vázoltam fel a hallottakat újfent, csak a pontosítás kedvéért. Válaszára bólintást követően emeltem égnek az üveg alját, közben szájával csókolózva össze, hogy szusszanva engedjem le, Solomonra tekintve. - Látod, ez nem is hülye ötlet! - Vetem oda, nem gondolva bele, mekkora lemondás lenne mindez számára. Teremtő, Örökítő vagyok, nem apa, hogy ismerjem az élet ezen oldalát, a nevelés, a rád bízott, tőled fakadó élet terhét. Márpedig az a velő nem lesz jó, akárhonnét nézem, ehhez még csak biológiai zseninek se kell lennem. Ő farkas, a lány nem. Innentől a képlet felgyorsult biológiai folyamataink okán eléggé tragikus. Halk nyögéssel konstatálom mindezt, lemondóan kortyolva újabban az italból, de szóvá nem teszem, hát látom, hogy fáj neki, emészti nem csak ennek ténye, de már Jane puszta felbukkanása is. - Háh... hát ez kurvára jó kérdés, hallod! - Már, hogy én hogyan bírtam el a fekete bundás döggel, amit tőle kapta. Annak idején még poénkodott is rajta nagyapa, biztosan azért lett olyan koromfekete, mert "megkeseredett" a sok próbálkozástól már Örökítőm bundása. Szerintem meg más a nyitja, de nem vagyok én Pascal Danvers, hogy tudományos eszmecserét futtassak le egy-két üveg ital mellett. Amúgy sem illene a helyzethez. Bólogatok hát, teljesen érthetőek az indokai, sem vitába szállni, sem túltárgyalni nem áll szándékomban őket. - Persze, érthető. - Helyeslek a nő ittlétével kapcsolatosan tett kijelentésére is. Igazából ahány kérdés és vélemény megfogalmazódik bennem az elhangzottakkal kapcsolatosan, mindegyik egyetlen dologra vezethető ki, ezt pedig nem is vagyok rest szóvá tenni: - Nem... nem kell végigcsinálnod, ha nem akarod, ugye tudod? - Nem egyedül, ha mégis. Ezúttal itt vagyok, apa! Hallod? Itthon vagyok. - Csak mond, miben tudok segíteni!
Ha a férfiagy egyértelmű jelet kap, őszintén szólva nem gondolkozik sokat azon, mit is lépjen. Amennyiben gondolkozna, akkor nem lenne az egészből semmi, mert bizonytalan - magával szemben elsősorban, az meg milyen gáz már! Bocs, kölyök, majd kinövöd! Mázli, hogy az én egómra sose lehetett panaszom, úgy is fogalmazhatnék, mocskosul tisztában vagyok testi-lelki (lol) értékeimmel, s nem vagyok rest kihasználni ezeket. Persze, hazudnék, ha pusztán erre fognék mindent, hisz részegít a törékeny test táncos, könnyed, mozdulata, a bőrének illata, ahogy a vörös tincsek közé markolok, s a kacér szavak, megmozdulások részéről... Nem lepődik meg szerintem egyikőnk sem azon, hogy kettőnk veszélyesen vonzó, egymást kergető-hergelő kombinációja hol és miként ér véget.
- Én megmondtam, hogy innét sokkal kényelmesebb nézni... - dünnyögtem vállába, lecsókolva onnét mezítelen bőrének páráját. - Jobb a kilátás is. - Fűzöm nevetősen egy évődő csókba, miközben ujjaink összefonódnak, s újfent fölébe kerekedek lusta, lassú mozdulattal döntve az ágy matracába őt, jóllakott, elégedetten borostyános cirmokkal tekintetem kékjében. Nevetek replikázásán, s ő velem nevet, milyen kár, hogy betársul a mobilom csengőhangja is eme kánonba, én pedig szinte már természetes egyszerűséggel henteredem le Piroskáról, hogy a készülékért nyúljak. Nagyapa az, mázlija, mert másnak lehet, nem ugranék még ennyire se, mint egy gomb megnyomása. Hallgatom, hümmentek, bólintok, válaszolok, s szemem sarkából látom, hogy távozóra fogná a becserkészett vad - vagy vadász volt talán, s én lettem elejtve, nem tudom... - biztosan a kölcsönösen kellemes együttlétek híve ő is, nincs ezzel probléma. Mégis automatikusan mozdul szabad karom felé, csuklójára fogva a lánynak, nem eresztve, ha menne. S bizony, képes vagyok ott tartani, míg türelmesen végighallgatom az öreget, elköszönök tőle és szavam adom neki, hogy hamarosan kopogok nála. Csak ezek után engedem el Pandát és fordítom felé arcomat, tekintetemet. - Elvigyelek egy darabon? - Ennyit kérdezek, nem többet, az már rajta áll. Lehet, nem a vég ez, hanem csak a kezdet? Ki tudja! Látlak még, Vörös... ebben biztos vagyok.
Hányszor megfogadtam, hogy ne legyek ilyen, hogy ne csináljam ezt! Hányszor. Meg sem tudom számolni, nem is emlékszem már mindenre. De az okos a más kárán én meg a magamén - se - tanulok, szóval ugyanott vagyok, ahol a part szakad. Édes évődésből szenvedélyes játékba fajult időtöltésünket sem előtte, sem közben, sem utána nem bánom meg. Elkerül a rossz érzés, most nem fojtogatja torkomat a sírás és nem akarok elmenekülni a helyzet elől. Hisz egyszer élünk, nem igaz? Vétek lenne nem kiélvezni a helyzetet, főleg akkor, hogyha ilyen kellemes és szellemes - ha még tudnám mennyire szó szerint! akkor talán picit zavarba jönnék, eszembe jutva, hogy vajon az ő szelleme meg az enyém épp milyen diskurzust folytatnak odafent - vetélytársam lehet a vízszintes harcmezőn. - Igazat kell adjak neked. Határozottan kellemesebb volt így. Fordítom oldalt fejem, hogy mielőtt nagyon eltávolodhatna, halántékát érinthessem orrom piszéjével, majd ha nem rest helyzetben maradni, akkor fülcimpáját kapjam fogaim közé, finoman jelezve számára ekképp, hogy bár ő itt a bundás fenevad, azért nem szeretném hagyni, hogy elfelejtse milyen virgonc prédára is lelt személyemben. - Mertél volna mást mondani! Öltök rá nyelvet, majd hagyom magunkat újra alámerülni a megkezdett társasjáték élvtengerében, s épp csak kis - masszív a plafon - lendülettel forgatom meg szemeimet a telefon hangulatgyilkos hangjának hallatán. Akar zavarni a rossz nyavalya. Oldalra hengeredem az ágyon, szertehagyott ruháim után nyúlok, hogy nem sietve ugyan, de nem is elnagyolván szedjem magamra darabonként azokat, s közben bármennyire is illenék befogni a fülemet, én igazi kíváncsi fajtából lévén előszeretettel - és pofátlanul - hallgatok mindent, ami a beszélgetésből eljuthat hozzám. Meglepetten, de mosollyal fogadom ujjbéklyóját csuklómon. Nem sietek sehová, kíváncsian várom végig, hogy befejezze, s hogy-hogynem - hálából, amiért nem hagyta, hogy megöljem a pillanatot, s marasztalt - csókot illesztek ajkaira a válaszadás előtt. - A vasútállomás megfelel. Azt hiszem ideje hazaszökjem a protektorátus szoknyája mellé. Kacsintanék, de nem tudok. Nem is égetem magam a próbálkozással. És tudod mit? Nagyon remélem, hogy még találkozunk Szőke herceg.
Dakota megígértette velem, hogy tanítok számára pár fogást, én pedig, amint kellőképpen összeszedtem magamat a sérüléseim tekintetében, álltam a szavamat felé. Mindez a kis megmozdulás kellő alapot szolgáltatott ahhoz, hogy kicsit Pascalt is kezelésbe vegyem; azzal a különbséggel, hogy neki tényleg eltörtem az orrát, nem csupán ijesztgettem vele. Egy dolog lejárogatni az edzőterembe, meg eljárni úszni... de az legfeljebb az erőnlétét növeli, nem a túlélési esélyeit. Ma sem járt jobban, ami azt illeti, igaz, épp csak annyira "gyűrtem meg", hogy hét közepére, mire az egyetemen jelenése lesz, ne legyen komolyabb látható nyoma a dolognak. Megjegyzésem, mely szerint, ha így folytatja, Dakota lehagyja, - nem egészen ezen szavakkal megfogalmazva - amúgy is mélyebbre mehetett minden ütésnél, mert alig dobom oda a kölyöknek a nagyapa lakásának alagsorában levő edzőterem küzdőterének oldalsó falánál levő törölközők egyikét, hogy szedje össze magát némileg, már viharzik is kifelé. - Pascal...! - Szólok utána, hasztalan. Kis híján elsodorja a belépő Solomont egy foghegyről odavetett "bocsánat" közepette. Nem csak a kölyökben, bennem is feszültség ül meg, ma kifejezetten nyűgösnek tetszik az egész edzés és nem segít a dolgon nagyapa kéretlen megjegyzéseinek áradata sem. Már közben is folyamatosan bele-beleszólt partvonalról, ám most, hogy a "gyerek" nincs jelen, mindenféle szűrő nélkül önti rám, mennyire visszafogom magamat, meg, hogy bezzeg ő ilyenkor már mit és hogyan, és különben sem kell finomkodni, hát sosem fog megkeményedni a kezén a bőr, ha úgy kezelem, mint holmi úrigyereket! - Értem, köszi, baszódjálmeg... Tekintetem apámra vándorol inkább, igyekszem nem felvenni az idősebb farkas szavait, akiről nem vagyok meggyőzve, hogy nem direktbe hergel ráadásul. Állkapcsom megfeszül, nagyot nyelek, s egyértelmű, hogy pusztán az öreg iránti tiszteletből nem szólok vissza. Ettől még nem tetszik a tónus, sem az, amit hallok. Pajzsom valahol ott vág el minden felőlem érkező érzelmet, mikor közli, hogy majd Ő tisztességes farkast farag nekem a fiúból. Én imádom Anatole-t, tényleg, de ha hozzá mer érni a kölykömhöz, úgy eltöröm mindkét karját, hogy csak segítséggel tud majd vizelni hetekig. - Történt valami? - Firtatom inkább, Solnak idézve a kérdést. Kérlek legyen valami lerendezendő balhé! Vagy legalább adj egy cigit, esetleg üss meg. - Bármi, ami segíthet azon, hogy ne robbanjak fel menten.
Minden mesés volt. Egy szakajtónyi kölyök héderelt a városban a fiam fellobbant hőskomplexusa miatt - tudom, hogy nem ezért tette -, néhányan sündörögve ferde szemmel néztek rám/ránk, és még Bambiszem is mondhatni rendszeres vendég lett. Nem kételkedtem Olivier józan eszében, de ismertem, mint a rossz pénzt, ez a kettő együtt meg még a végén alám robbantja a várost. Ha nem én magam gyújtom fel abban az esetben, ha egy rizikósabb alkalommal a Gyermek ott hagyja a fogát. Ebbe próbáltam nem belegondolni, és inkább hálás voltam Anyánknak a vérvonalért. Főleg, ahogy láttam a fiamat felépülni. Hogy utána ne csak a kis nőstény járjon hozzá pofonért - amit általában nem kapott, hiába úriembert neveltem, hahh! -, hanem rendszerint Pascal is be lett fogva. Akár akarta, akár nem. Általában nem. Mint például most, amikor Anatole verő-vermébe lépve majdnem elsodort az unokám, miközben a magammal hozott kis csomag sós mogyorót eszegettem. Az utána harsanó "PASCAL" kiáltásról se vett tudomást, és éreztem, hogy neki aztán most nem szégyen a futás. Az alagsori terem mennyezetét támasztó egyik oszlopnak dőltem, tovább játszottam a mókust és hallgattam, ahogy Anatole válogatott megjegyzéseket hajigált az elsőszülöttem fejéhez. Benne pedig minden szóval feljebb ment a pumpa. Az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a tisztességes farkas neveléséről volt szó. Olivier felcsapta a pajzsát, én ledobtam a magamért és a Tökéletlen sárga szemével néztem az öregemre. Ellöktem magam az oszloptól, Anatole-ról a kölykömre, majd vissza siklott a pillantásom, ahogy a vén farkas felé ballagtam, hogy kidobjam a mellette lévő szemetesbe az üres mogyis zacsit. - Vitettem fel hozzád pár üveg bort. Nem venném a lelkemre, ha társaság nélkül maradnál az esti Keresztapa-maratonodkor. - Szó volt róla, hogy amolyan nosztalgiabuli gyanánt együtt nézzük, de meglátjuk, hogy pár óra múlva melyikünk mennyire békélt meg. Ő afölött, hogy konkrétan elküldtem a saját terméből, én afölött, hogy ilyen mértékben kritizálta a Gyermekem. A kritikája az enyém is, akárcsak a kudarcai, és nem szándékoztam hagyni, hogy Anatole belehajszolja egybe, mert neki más az ízlése. A sajátoméra kísértetiesen hasonlító farkasszem nézett vissza rám a sebhelyes arcból, az állkapcsa megfeszült, majd röviden kifújva elhúzta a száját és felkelt. Távozóban még egy "majd takarítsátok fel a vért" vetett hátra nekünk a válla fölött, miközben felgyűrtem a pulóverem ujját. - Ami azt illeti, igen - ingattam a fejem Olivier kérdésére, majd hirtelen mozdultam, karmos kézzel elkaptam a torkánál, kirúgtam alóla a lábát és egyszerűen földhöz basztam, hogy csak úgy nyekkent háttal. - Mi ez az újkeletű Pascal-basztatás? - érdeklődtem továbbra is csevegő hangon, ahogy elugrottam a közeléből, és amint felkelt, csak intettem neki, hogy hajrá, mutassa, mit tud, ha már majd' felrobban itt az elfojtott indulattól.
A hőskomplexussal azért nem lőnek oly messze a rossz szájízű népek, igaz, szeretném hinni, hogy kinövés-félben van nálam a dolog így kétszázon túl már, hiába viszket a tenyerem időnként némi kiadós balhé iránt, s húzza szívemet el, távoli vidékekre a szabadságvágya. Mégsem léptem le évek óta. Tök jól bírom! De most komolyan, nem? Ellenben nagyapa kéretlen beleugatásával a kölykömmel kapcsolatos dolgokba. Az egy dolog, hogy senki nem kérdezte, mégis, - talán azért, mert az ő placcán voltunk, - feljogosítva érezte magát rá, de valahol mélyen a bennem lakozó ösztönlény osztotta bizonyos mértékig a meglátásait, mi felettébb bántotta igazságérzetemet. Ahogy a fiam távozik, úgy vándorol a beljebb lépő apámra tekintetem, s bármennyire szeretném, nem válok általa süketté az örege szavaira. Azért igyekszem tartani magamat, pajzsomat felvonva jelzem csupán: eddig és ne tovább. Tekintetemben nem volt helye segítségkérésnek, sokkal inkább Örökítőm véleményét kívántam kifürkészni felőle az elhangzó érvek mellett vagy éppenséggel ellenében, s éppen ezért meglep a fellépése atyjával szemközt. Hűvös higgadtsága meglehet, éveinek számával jár együtt, ami azt jelentheti, nekem is van esélyem elsajátítani tőle, hogy küld el valakit úgy melegebb éghajlatra, hogy még csak meg se emelte hangját... de emlékeim közt kutatva valahogy mindig is ekképpen él a képe bennem, s rendre irigyeltem tőle eme képességét: látszólagos nyugalmát a helyzet felett, legyen bármily forró is talpa alatt a talaj. Tettem egy fél lépésnyit hátrafelé, mintegy kitérve az idősebbik farkas elől, utat nyitva számára, ahogy feltápászkodott ültéből. Kölyökkoromban még szemeimet is lesütöttem volna, teljesen tisztában léve vele, hogy én vagyok a probléma forrásának okozója; mára már tudtam mindezt emelt fővel viselni, tekintetét állva dacosan, ahogy távozott a helyiségből. Épp csak levegőt felejtek el venni, fel sem tűnik! Mindössze akkor realizálom, mikor utána pillantva kifújom a tüdőmben rekedt, elhasznált légtömeget. Pillantásom visszavándorol apám felé. Abból, hogy feltűri felsőjének ujját, minimum egy fülesre számítok felőle... alá is lövök ezzel némileg a helyzetnek. Testemnek, nyakamnak izmai önkéntelenül feszülnek meg, ahogy a karmos mancs ujjai ráfonódnak, hárítanék, de már hiába - az egyetlen, amit tehetek, hogy igyekszem tompítani esésemet, amivel a földre érkezem. - Húsz éve a szabad város farkasa, ideje, hogy elkezdjen akképp is viselkedni. - Lábam lendül, még a földön fektemben, hogy kirúgjam saját lábait alóla, de apám könnyedén kitér a mozdulat elől. - Én sem a buksisimogatásotoknak hála vagyok még itt. - Feltápászkodom hát, finom vállkörzés közepette nyugtázva invitálását. Vele szemben legalább nem kell visszafogjam magam, sőt! Nyugodtabb napjainkon már-már sportot űztem az oroszlán bajuszának húzgálásából. Egyszer úgyis lenyomom, a rohadt életbe is...! Most azonban valahogy nem igazán éreztem poénosnak a helyzetet. Ahhoz túl sok minden kavargott bennem, melyeket nemhogy neki, magamnak sem tudtam igazán megfogalmazni teljesen. Hagyom hát, hogy mindez az alaktalan massza, a bennem gyűlő, engem őrlő feszültség elengedje a gondolatok kötött szintjét, s fizikai alakot öltsön egy lendületesen induló támadás képében. Szemből megyek balommal, számítva rá, hogy hárítani fogja, ekképpen jobb alsó horog érkezik mellé a bordái irányába. Tekintetemben sárga cirmok villannak.
Képes lettem volna üvölteni, az indulatom nem ritkán megvolt hozzá, de általában a gyengeség jelének tartottam. Ilyen esetben az érzelmeid és az adott helyzet uralkodik rajtad, hajít az akarata alá, alólad pedig - az ordibálós jelek alapján - kihúzták a talajt. A szónoklat és a görbe este alatti kevélykedés persze más. Ráadásul a termetem és a korom miatt kifejezetten nem szorultam ilyen jellegű jelenlétmegerősítésre, vagy figyelemfelkeltésre. Ennek megfelelően és Anatole-t sem leköpve efféle nevetséges megnyilvánulásokkal tessékeltem ki őt a saját terméből, hogy utána a fiammal foglalkozhassak. Nos, velem ellentétben ő jóval zajosabban és észrevehetőbben tudott dühöngeni, de annyi esze már bőven volt, hogy nem kötekedett fölöslegesen. Félreállt Anatole útjából dacos önérzettel tartva vele a szemkontaktust, mire elégedett mosolyra rándult a szám sarka. Felgyűrtem a felsőm ujját. Ideje volt munkához látni. Gyorsan mozdultam, a választott taktikával megleptem, akkor is nyitott könyv volt előttem, ha még mindig fenn tartotta a pajzsát. Elkaptam a nyakát és hiába feszült meg, lendülettel és erővel vittem földre, persze a megfelelő visszafogottsággal. Ennyi év alatt kényelmesen hozzászoktam a farkasaink közti száz évnyi korkülönbséghez, így nem jelentett gondot beállítani, hogy mennyire fogjam vissza magam, felmérni, hogy mivel mennyire árthattam Olivier-nek. - Már húsz éve? - ingattam a fejem, mintha nem tudtam volna napra pontosan és kitértem a gáncsoló rúgás útjából, ahogy hátra szökkentem. - Repül az idő... Méregettem magamban kissé a szavait, miközben intettem, hogy támadjon. Arra nem pazaroltam levegővételt sem, hogy közöljem, nem kellett visszafognia magát - tudtam magától is. Jött is némi rákészülést követően, minden benne felgyűlt feszültséggel. Átlagos napokon valamelyest egyenlítetté tettem volna a küzdelmet, de ezt most nem tartottam volna hatásosnak. A bal öklét félreütöttem, a jobb csuklójára ráfogtam, csavartam egyet rajta és ha csak valami váratlant nem húzott, újból a földön fekve találta magát egy lendületes vállon átvetés után. - Hanem minek? - érdeklődtem, mintha ugyan nem a mi nevelésünk lett volna. Akár válaszolt, akár dacból nem felelt, nem sokkal később az előző után dobtam a következő kérdésemet. - Szerinted Pascalnak is erre van szüksége? Őszintén kíváncsi voltam, kiváltképp azért, mert ahogy ő is mondta: húsz évig jószerével békén hagyta a fiút. Legalábbis olyan szintű vehemens kiképzésbe nem próbálta belelökni, mint az utóbbi időben, és bár volt elképzelésem a miértekről, arról is, hogy ennek miféle vadhajtása lehet hosszú távon.
Nagyapa ki lett utasítva a saját pincéjéből, nekem pedig a padló adta a második pofont alig két perc leforgása alatt... erős indítás családunk éppen regnáló generációjától, meg kell hagyni. S habár pajzsomnak nyoma sincs immár, - tovatűnt az eséssel együtt, akárcsak tekintetem emberi, áthatóan csibészes kékje, helyet adva az állatias, cirmossárga pillantásnak - nem olyan fából faragtak, hogy ennyi meghátrálásra késztessen, sőt! Olaj a tűzre finom intése, kérnie sem kell, máris talpon vagyok, nem bajlódva vele, hogy leporoljam melegítőnadrágomat, tenyereimet. Támadásom hárításra kerül, ahogy azzal számolok, a második ütést ugyanakkor nem sikerül az eltervezettek szerint bevinnem, hát alkalmazkodva a helyzethez marok rá karomat tartó csuklójára magam is, karmaimat mélyesztve bele, s szántva kissé meg húsát egyazon lendülettel, mivel átvet a válla felett. Hátamra érkezem. - Baszódj meg. - A tompa puffanást elégedetlen morgás követi a harci hevünk közepette, ahogy meghallom a vélhetően költőinek szánt kérdését. Önkéntelenül is kibukó válaszomban ugyan úgy benne van a hat éves kiskölyök kétszázhúsz évnyi dacos küzdelme, mint a felnőtté lett utód véleménynyilvánítása. - Mikor lettél az unokád védangyala? - Dobtam vissza a kérdést, megengedve magamnak azt a luxust - feltéve, ha apám is meghagyta azt nekem - hogy lehunyjam egy fél pillanat erejéig szemhéjaimat, egy mélyebb lélegzetvétel közepette rendezve gondolataimat, mielőtt fellöktem volna ismételten magamat a földről. - Te is jól tudod, mennyire a figyelem középpontjában tud lenni a családunk. Magamat sem kell bemutatnom, szóval jót fog tenni neki, ha nem riad meg az első illetőtől, aki kicsit is rondábban néz rá. - Vakartam meg tarkómat Solomon felé fordulva, miközben talpra keveredtem. A hátam még kicsit sajgott az eséstől, de másodlagos volt mindez jelenleg. - Nem szorítóba akarom küldeni, a fenébe is! Csak, hogy meglegyen a kellő magabiztossága, ha beüt valami helyzet. - Nem lehetek mindig ott mellette, ahogy ő sem, vagy éppenséggel nagyapa. S habár olybá tűnt, nem várható ráadás a padlóra küldésből, azért résen voltam mindeközben. Sosem lehet tudni.
Elkapta a csuklóm és a lendületemet kihasználva sértette fel a húsom. A mordulásom egyszerre szólt a pillanatnyi fájdalomnak és az elégedettségnek, hogy továbbra sem adja olcsón a bőrét. Erről talán Archie tudna a legtöbbet mesélni, de már legfeljebb a szellemeknek. Halkan nevettem a "jókívánságára" miután padlótfogott másodszor is. A küzdőszellemnek sose volt híján, ahogy a válogatott szitokszavaknak sem és ez pontosan így volt jól tőle. A helyzet fölötti bosszúság okozta kívánságai meg továbbra is leperegtek rólam, hadd mondja a magáét, azért van szája. "Unoka." Matuzsálemnek éreztem tőle magam. - Helytartó vagyok, nem védangyal, nevezzük foglalkozási ártalomnak a spontán érdekképviseletet - húztam féloldalas vigyorra a szám, és úgy döntöttem, hogy miután rövid időn belül kétszer is padlót fogott tőlem, hagytam neki azt a szemlehunyást. Addig megvizsgálta a karomnyomokat a csuklómon és végig nyaltam a legmélyebbre szaladt sebet, majd hagytam, hogy a vérem komótosan csöpögjön Anatole termének padlójára. A fiam vonásit kutattam, a gondokat a szeme közt mélyülő ráncokban, a szája rándulásában, még a lélegzetvételében is. Ha fent lett volna a pajzsa, akkor is jószerével mindent elárul, bár itthon minek is erőltesse meg magát a véleménye elrejtésével? Egyet léptem hátra, hogy kényelmesen legyen helye felkelni, majd hallgattam a miérteket és végül eltűnődve bólintottam. Igaz, amennyire kiváltságosnak tűnhetett a helyzetünk, annyira volt ez kétélű fegyver: sokkal jobban a figyelem középpontjába tudunk kerülni, és ha valamelyikünkkel valami történt, az egész város árgus szemmel leste, hogy vajon most történik-e meg a Nagy Fordulat. Mi tudtuk, hogy ilyesmi esélytelen, ők ezt sose vehették ennyire biztosra, mindegy hány év telt el. Ezzel pedig együtt kellett élnünk. - Értelek, fiam, csak a féltésed közben azt is nézd, hogy milyen messzire fut - intettem a fejemmel az ajtó felé, amin nem sokkal korábban Pascal kiviharzott. - Okos Próbát álltat vettél magad mellé, és talán az önérzete nem pont olyan mint a tiéd vagy Anatole-é, attól még ugyanúgy farkashoz méltó és ott van. Intettem neki megint, hogy jöjjön, támadjon, és ezúttal az én szemem is sárgába váltott, a Tökéletlen készen várta a Gyermeket, pont annyit fogva vissza, hogy még fölötte legyen szintjének, de ne elnyomja, hanem kihívást jelentsen. Ennek megfelelően nem érem már be puszta hárítással és dobálással, ha alkalmam nyílt, egy-egy megmozdulására gyomrossal válaszoltam - vagy épp a torka felé kaptam karmos kézzel. - A bezzeg-példákkal is vigyázz - tettem azért még hozzá. - Bambiszem idősebb nála, a végén még azt éred el, hogy megutálja, vagy végképp letörik, mert sose fogja utolérni. Se szó szerint, se átvitt értelemben. Túl nagy volt ahhoz ez a fajta korszakadék.
Fanyar, féloldalas vigyor fut át képemen - bár a vér nem köt össze bennünket, mégis az övéhez kísértetiesen hasonló a gesztus - az érdekképviseletes megjegyzést hallva. Jó duma. A bennem megülő nyugtalanságot, minden haragot és aggodalmat egyetlen sóhajjal kívántam volna száműzni testemből, de hiába. Atyám számára árulkodón ültek meg vonásaimban ezek, ahogy lehunytam a szemeimet pár másodperc erejéig, rendezve soraimat magamban, hogy talpra kecmeregjek. Nem az időt húztam ezzel is, egyszerűen igyekeztem nem indulatból válaszolni kapásból, mint szerettem volna, elvégre az apámnál aligha vezetne bármerre is - néhány újabb, keresetlen pofon kiosztásán túl legalábbis. - Majd idővel belátja, hogy érte van minden. - Én is futottam, rejtőztem annak idején, minden idegszálammal küzdöttem, csak a rossz oldalát látva a sajátos nevelésnek. Ma már azt mondom, megérte. Hogy nem csinálnám vissza, s amit szemükre vetettem egykoron, gyerekes vádnak tűnik újabban. Gyerekes a fiam is e tekintetben valahol, egyszerre dühít és... fáj minden hozzám vágott szava. Ahogy ő nem szokta az efféle bánásmódot, úgy én sem, hogy az aktuális főgonosz legyek a szemében. - Azt hiszed, nekem olyan egyszerű ezt tennem vele? - Morranok Solomon felé annak "vádjára". Tisztában voltam vele, hogy megvan a magához való esze és leleményessége a kölyöknek, sőt, sokszor több is, mint nekünk egybevetve. Büszke voltam rá, jobban, mint bármire, amit az életben elértem és ezt apám nagyon jól tudta. Nem éreztem hát fairnek, hogy pont most, pont ekképpen hozta fel. - Nem a kölyök képességeiben nem bíztam... csak túl jól ismertem a világot körötte. Éppen ezért nem is kellett kétszer kérnie, lendületesen rontottam neki, azon feltett szándékkal, hogy ezúttal én vigyem földre az öregemet. Szemmel láthatóan ebben az sem tántoríthatott vissza, hogy néhány erőteljes ütése célt ért gyomortájt - ellenben a nyakam, torkom védelmére nagyobb figyelmet fordítottam érezhetően. - A neve Dakota. - Vágtam vissza, kitérve karmos kezének lendülete elől és egy jól irányzott, szemből jövő rúgással hastájékon, késztettem hátrálásra némileg. - És a büdös életben nem fog Pascal nyomába érni, szóval ilyesmivel még csak ne is sértegess! - Értse, ahogy akarja. Mindkettőjüknek meg volt a maga erőssége, ám összehasonlítani őket olyan lett volna, mintha almát akarnék a körtével összevetni. Amennyiben sikerült némi hátrálásra késztetni apámat, nem hagytam időt neki felocsúdni, máris újabb támadást intéztem ellene. Kölyköket összefogdosni könnyű... de kiállnál értük valaha is? Hangzik felőlem a hűvös kérdés, melyet követően megválok felsőmtől és ringbe lépek. - Az emlékkép oly önkéntelenül szalad elő felőlem, észre sem veszem talán, vagy ha mégis, hát csak tovább hergeli bennem az önvádat. Archie egykor még elbizakodott ábrázata torz vigyorra húzódik a következőkben. Mondd csak, a tiéd meddig bírná nélküled...? - Felszisszenek a fájdalomtól, ahogy karomat kicsavarja apám, másik kezemmel, kitárt karmokkal kapok nyaka felé, eresszen.
- Efelől nincs kétségem - bólintottam lassan, egyetértőn Pascal belátására. - Megkockáztatom, hogy már most van sejtése. Nekem is akadt, de továbbra is családunk türelmesebb felét erősítettem. Jobb szerettem kivárni, semmint kierőltetni a dolgok napfényre bukását, ez alól persze voltak kivételek, várost érintő ügyek, a fiam tipródása viszont nem ebbe a kategóriába tartozott. Így hát maradtam az egyre szűkülő körözésnél. - Jelenleg? Igen, egyszerű, sőt, határozottan úgy érzem, hogy valamiféle megnyugvást találsz benne, vagy ha nem, hát remélsz tőle - mondtam kíméletlen őszinteséggel, talán kissé provokálva is őt. Akár sikerült még jobban felpiszkálnom, akár nem - bár Olivier-t ismerve ez utóbbitól nem tartottam -, új lendületet kapva rontott nekem. A gyomrost fel se vette, így komolyabb területet néztem ki magamnak, kíváncsi lévén, hogy ennyire elkapatta magát, vagy azért még résen volt, miközben úgy beszélgettünk tovább, mintha egymás ütlegelése helyett egy-egy pofa sört kortyoltunk volna a Pit kerthelyiségében. A névre szusszanva, röpkén nevettem, és még hirtelenebbül fújt ki a levegőt azzal egyidőben, ahogy rúgása az oldalamon landolt, megfeszítve az izmokat. Az erejétől és a lendületétől finoman megtántorodtam. Szép és pontos rúgás volt, az efölötti elégedettségemet pedig tisztán kiolvashatta energiáimból. - Akkor te miért fenyegeted vele? Úgy gondolod, így nagyobb szorgalmat csalsz ki Pascalból? Jobban érdekli majd a harc? - Elhúztam kissé a szám. A fiú magának való volt, visszahúzódó és csendes, a magam részéről kevés olyan helyzetet tudtam volna elképzelni, amiben komolyan foglalkoztatná, hogy képes vagy sem fizikailag valaki fölé kerekedni, vagy legalább kis ideig kitartani. Persze tévedhettem. A Gyermek újból támadt, karmos keze mellett azonban ezúttal más is jött tőle. Heves természete volt mindig is, ez igaz, de ritkán fordult elő, hogy annyira kizökkent volna, hogy akár pillanatok is átcsússzanak tőle hozzám, ha nem akarta. Kicsavartam a támadó karját, mire szabad keze karmaival a nyakam felé kapott, fejben közben hűvös kérdését Archie megvető érdeklődése követte. A Tökéletlen felpattant, amikor Olivier karmokban végződő ujjai a nyakam felé kaptak. Durván ellöktem magamtól. A pajzsom sehol sem volt, energiáim felcsaptak, sárga szemem ádázul villant, vonásaim eltorzultak, ahogy a kölykömre vicsorogtam. Mély, fenyegető morgás tört fel a torkomból, a szavaimba a farkas moraja vegyült. - Mit csinálsz, ha eltalálsz, Olivier? - dörrentem rá. - Feltéped a torkom? És utána? - Energiáim az övéire nehezedtek. - Mindig csak olyan támadást indíts, aminek a következményeit is vállalni tudod. Ingerülten mászkáltam fel-alá, ha farkas alakban lettem volna, felborzolódik a szőr a hátamon az iménti meggondolatlanságától. Kevés dologban voltam annyira biztos, mint abban, hogy nem ölne meg, de már nem egy kis csikasz, akinek inkább belém törnek, semmint belém akadna a karmai. Minden ütés törés vagy repedés, minden harapás és karmolás legalább egy-két napos regenerálódás. Valóban szükségtelen volt visszafognia magát velem szemben, de ez akkor sem plüssmackók kergetőzése volt. - Az, hogy nem kell finomkodnod nem azt jelenti, hogy eszetlenkedhetsz - zártam le ennyivel, majd amilyen hirtelen, szökőár-szerűen felhorgadtam, úgy húzódott és rendeződött vissza minden. A Tökéletlen megrázta magát, majd visszaheveredett. Megvakartam a tarkóm, mintha ezzel előzhetnék mindenféle viszketeg érzést. - Könnyebb volt Hectort felnevelnem, mint téged, tudod miért? Mert farkasként és emberként is közelebb áll hozzám az ő habitusa, mint a tiéd. Minél idősebb lettél, annál több kétségem volt afelől, hogy vajon jó úton indultam-e veled. Hogy nem azért vagy-e olyan nyakas, mert nem értem, hogy valójában mire van szükséged. Mintha késélen táncoltam volna: kis basztatás egyenlő feltüzelt és használható dac, kicsit több basztatás és vége, kicsúsztál a kezemből. - Lezártam a kezemről a vérét, majd közelebb léptem hozzá, ha eddig nem mozdult és az ép vállánál a nyaka oldalára tettem emberi kézzel, úgy néztem a szemébe. - Sokat vesztettetek mindketten idén, tudom - kezdtem halkan, Connorra utalva, mert hiába volt közös a gyász, velük élt, ők ismerték a legjobban -, és azt is pontosan értem, hogy miért csinálod, amit. Akár a kölykök megmentéséről, akár Pascal hajtásáról volt szó. Akkor is, ha egy ideig nem szóltam és csak távolabbról figyeltem. - De nem szabad félelemből nevelned a kölyködet, fiam. Mindkettőtöket mérgezed vele, akkor is, ha jót akarsz.
- Kibaszottul nem az, szóval hagyj fel a spekulációiddal. - Morgás keveredett hangomban, sértett minden szava annak féligazság volta végett: valóban megnyugvást reméltem, de ez nem jelentette azt, hogy könnyebbé lett volna általa minden egyes tett vagy elejtett szó a kölyköm felé. A találgatás amúgy is a jósok és a vénasszonyok szokása, nem állt jól apámnak jelen helyzetben. Torz grimasz kúszik képemre, ahogy ökle a gyomrommal találkozik, kitérnék előle, főleg, mikor nyakam felé kap - nem adom könnyen magamat, félreütöm karját, hogy talpam találkozzon oldalával a következőkben növelve némileg kettőnk között a távon. - A fikázásomon túl érdemit is tudsz egyébként hozzáadni a témához? - Feleltem kérdéseire hasonló visszavágással egyúttal, kezdve unni, hogy ebben a családban mindenki olyan rohadtjól tudja, mit is kellene kezdenem a kölykömmel, meg úgy magammal általában, de érdemleges segítséggel egyikőjük se képes előállni. Nem is várok hát választ tőle, újabb támadássorozatot indítok meg felé. Talán a harc heve, a helyzet ismerős volta és a felvetett téma hozza magával, esetleg alapjáraton is felfokozott lelkiállapotom vagy épp a kettő összjátéka, de a fel-felvillanó emlékképek apám számára is tisztán kivehetővé válnak néhány másodperc tört részéig. Ha akarnám, se tudnám titkolni előle mindezt, hisz "születésünk" pillanatától ismert, vére voltam mégiscsak a farkasaink révén. Tőle kaptam ezt az életet. ... fogadási lehetőséget... az életéért. - Alig hal el a gunyoros hang elmémben, végig se gondolom tettemet, csupán cselekszem és torka irányába kapok nyílt fenyegetéssel, - hogy felcsapó energiáit megérezve félúton állítsam meg a mozdulatot, realizálva tettemnek súlyát. Nem kellett sok, hogy hátra ne essek ismét, mikor eltaszít magától. Épp csak megtartom magam talpon; mint megunt rongybaba, oly engedelmes lendülettel hagyom magam ellökni. A levegőt szaporán szedem, mellkasom, vállaim fel-le járnak a zilált ütemtől, mit a harc heve és a felismerés rettenete hoz magával. Tényleg, mit tettem volna?! - Szám szóra nyílik, de hang nem jön ki belőle, a sárga pillantás vádló fénye riadtan villan felé. Egy dolog poénkodni vele, hogy egyszer lenyomom, de annak nem volt még itt jócskán az ideje és nem is így, ilyen egyikőnkhöz sem méltó módon tervezném kivitelezni... Bennem az Életrevaló füleit lesunyva, nyurga, termetes voltát összehúzva tűrte Örökítőnk ránk nehezedő energiáit, mintegy némaságában is megadó bocsánatkérésként, s mintha ezzel együtt az én vállaim is megereszkedtek volna némileg. Szavai nyomán nagyot nyeltem. Ha az volt a célja ezzel az egésszel, hogy csak még jobban gyűlöljem ma magamat, nemcsak a fiam kapcsán, de miatta is, akkor nagyon jó úton haladt felé. Akkor sem mozdultunk - sem én, sem energiáim fekete fergetege - mikor a sűrű szorítás enyhülni látszott. Sejtettem, van ott még mondani való, ahonnét minden előbbi jött, hát kivártam... - Hector felé negyedannyi elvárásod se volt soha, mint felém! - Horkantam fel rosszallóan, ugyanakkor csendesebben fűztem tovább a gondolatmenetet azzal, hogy: - És egyúttal magad felé velem kapcsolatosan. - Erős tipp volt, de bíztam benne, ismertem annyira, hogy így legyen. Engem is esz a fene, hogy csak ne basszam el a kölyköt semmivel istenesen, el tudom képzelni, ő hasonlóképp volt annak idején velem. Megfeszülnek némileg izmaim, ahogy nyakamhoz, vállamhoz ér. Hallom, amit mondd, fel is fogom ésszel, ugyanakkor nem felelek azonnal. Egy pillanatig lesütöm a tekintetemet is, majd immáron ismételten kékben játszó pillantásom találkozik az öregéével. - A ring körül állók pontosan érzékelhették, hogyan reagálok Achie hergelésére Pascallal kapcsolatosan. Elég egy hozzá hasonló elmeroggyant, aki kapva kap az ötleten... Nem veszíthetem el őt is, apa! A vörös isten haragja ellen nem tudom a kezébe adni a megoldást, bármennyire is szeretném, de ezt legalább igen. - Súgtam felé hozzá hasonlóan csendesen. - Felfogtam, hogy nem értesz egyet a módszereimmel és látom most már a miértet is, de ettől még az előbbiek tények maradnak, én pedig nem tudom megváltoztatni, ahogy érzek az egésszel kapcsolatosan, vagy akár azt, ahogyan ő érez. Szóval kérlek, hacsak nincs ötleted rá, hogy csináljam másképp, kímélj meg a tanmeséktől! - Vagy tan-veréstől, ami azt illeti. Felé sandítottam, energiáimba szépen lassan visszaköltözött az ismerős, életteli zizegés, mivel a köröttem levő világot szemléltem. Egyszerre voltam várakozóan érdeklődő és türelmetlen célom elérését illetően. - Lehet, neked kellene foglalkoznod vele. - Bukott ki belőlem a hirtelen ötlet. - Ha szerinted én ennyire elbaszom, nagyapa nemes egyszerűséggel tönkre tenné. - Jellemben is közelebb álltak egymáshoz, ha már itt tartunk, s mint mondotta az imént, Hectorral oly könnyű dolga volt... - Azért az előbbi túlkapásom fényében annyi volt bennem, hogy ezt ne vágjam nyíltan a fejéhez, hiába karistolta a büszkeségemet az információ.
Természetesen tudtam mást is hozzátenni, csak nem a válasza híján. Bár azok nélkül is tökéletesen boldogultam, mégis hatékonyabb lett volna úgy. Akaratlanul ugyan, a legfontosabb darabokat így is megkaptam, megerősített mindent azzal, ahogy mint egy-egy önkéntelen kiáltást, átlökte nekem azt a két foszlányt, amit a felfokozott érzelmi helyzet csalt elő belőle. Akár tisztában volt a mozdulattal, amit utána tett, akár nem, a Tökéletlennel együtt nem tűrtem ezt tőle. Egy nap talán komolyan összecsapunk, ennél jóval kiegyenlítettebb erőviszonyokkal. Ha minden jól megy, azon a napon az ő döntése alapján fog eldőlni, hogy ráfog-e a nyakamra, vagy sem - mindkettő a nevelésem eredménye lesz. De ez a felelőtlen, ostoba, átgondolatlan gesztus felbőszített. Energiáim felcsaptak, a Tökéletlen az Életrevaló fölé tornyosult, erre pedig a fiam emberként és farkasként is azonnal meghátrált, meghunyászkodott. Szaporán kapkodta a levegőt, a tekintete ijedt volt, pont, mint kiskorában, amikor még nem fogta fel igazán, hol vannak az ereje határai és mire képes vele. Láttam, hogy ráeszmélt a saját hülyeségére, de ez nem állított meg abban, hogy ráeresszem az atyai dörgedelmeimet. Egyre ritkábban fordult elő, ahogy teltek az évek, hogy ilyesmire került sor, de olykor megesett. A mostaninál annak örültem több okból kifolyólag is leginkább, hogy csak ketten voltunk jelen. Nem ütlegeltem tovább a szavaimmal, vagy nyomtam energiáimmal a szükségesnél. Láttam, éreztem, hogy felfogta a majdnem-tett súlyát, fölösleges lett volna ennél több. Ahogy a vállai megadástól ereszkedtek meg, úgy húzódtak vissza energiáim, a Tökéletlen pedig visszafeküdt, mint holmi... nos, ha nem is téli, de nyári álmát alvó medve. Szóba hoztam a közte és Hector közti különbséget, a nevelése kapcsán adódó nehézségem, ami szerintem rímelt saját helyzetére Pascallal. A felvetésére tettem egy fél-elismerő mozdulatot, mert valóban akadt még egy nehezítő tényező kettőnk kapcsán, ami a második kölykömnél egyszer sem merült fel. És talán... Olivier-nek sem volt ez tiszta. Hosszúra nyúló másodpercekig néztem a szemébe, mérlegelve minden eddigit. Higgadtan, határozottan szóleltem meg, a kétség legkisebb jele nélkül. - Te vagy az örökösöm. Szeretném, ha te lennél a következő Issumatar, Olivier. Ezért az elvárások, és ezért az egyre jobban megnövelt mozgástér, a visszább lépésem, amikor egy ügyet a magadénak jelölsz. Ha pedig másképp látod a jövőd... - halvány, féloldalas mosolyra húztam a szám -, ugyanúgy büszke vagyok rád. Arról nem is szólva, hogy annyi halott gyerek után ő túlélte a beharapást. Elbírta a farkast, amit előtte egyik sem, és éppen ezért - jól látta - sokkal magasabbak lettek az elvárások magam felé is. Ahogy cseperedett, ez úgy fokozódott, mert egyre tisztábban láttam, mi minden rejlett bele, és magamat köptem volna le, ha nem mutatom meg legalább, hogy mire képes. Tudnia kellett, hogy ne inogjon meg. Ő Anatole hevessége és dominanciája volt, én az öreg rendíthetetlen akarata és önfegyelme, még haragomban is. Ezen keresztül értem el hozzá a legkönnyebben azt hiszem. De Pascal... ő már távolabb esett. Ami nem baj szükségképp, de nehezíti a helyzetet. A félelme a mellkasomat kaparta. Pontosan értettem. - Ahogy azt is látták, mi a jutalma annak, ha veled kezdenek - emlékeztettem erre. - Pascal túlélési esélyeit pedig ugyanúgy, ha nem jobban növeled ezzel. Egyelőre legalábbis, amíg ennyire fiatal. Nem tettem hozzá, hogy értelemszerűen én se venném jó néven, ha az unokámmal baszakodna valaki, de kényes egyensúlyi helyzet volt ez. Család fellépni egy dolog. Falkaféleként pedig egészen más. Jobb, amíg Olivier egy-egy kölykére vonatkozó ügyet önerőből tud megoldani, mintha esetleg nekem is be kell szállni. Halk mordulással szusszantam. - Nem baszod el. Csak kapkodni kezdtél - pontosítottam, majd tűnődve szemléltem vonásait, a feldobott labda kapcsán. Megvakartam szakállas állam. - Besegítek - biccentettem végül. - De az edzés érdemi része a tiéd marad. Dobjátok majd át az órarendjét, vizsgabeosztását vagy a fasz se tudja, hogy milyei vannak és lesznek. - Előszedtem a zsebemből egy doboz cigarettát és Olivier felé nyújtotta, majd vettem egy szálat és rágyújtottam. - Még évtizedekig te leszel a kölyök legnagyobb fegyverténye, fiam. Onnantól fog csak igazán a szar is megállni benned, hogy elkezd majdnem-kitépett szívvel, nyílt töréses karral és nyaksebekkel hazaállítani - néztem rá célzatosan. - Természetes, hogy félted, nekem három mamlasz kölyköm van és minden évben legalább tízet öregszem miattuk. Próbáld... a legkevesebbet rávetíteni. És jobban uralni az érzést, akkor is, ha nehéz. Tudtam, hogy az. Mondhattam volna, hogy idővel könnyebb lesz, de nem akartam hazugsággal kiszúrni a szemét.
Farkasommal egyetemben gyorsan megtaláltuk a "helyünket" az idősebbel szemben, ahogy annak energiái felcsaptak - amint realizáltam tettemnek lehetséges kimenetelét, súlyát. Kellene? Akarom? - Szeretnék méltónak bizonyulni rá a szemében. De nem így és semmiképpen nem most. Bosszantott, hogy Hectorral hasonlított össze, energiáimban megült némi gyerekes igazságtalanság érzete, de szóban mégis képes voltam ész érvként tálalni mindazt, mi bennem kavargott, s értettem azt is, mire céloz az egésszel Pascal kapcsán. Mások voltunk alapvető személyiségjegyeinkben, bennem örökös tűz égett, míg az ő ereiben meggyőződésem, hogy a gleccserek lassan csorgó jege folyt. Pillantása nyomán állkapcsom megfeszül kissé, s noha állom a tekintetét, némi zavar megül a sajátom állatias sárgájában... hogy az egész egy hasonlóan zavart kacajban oldódjon fel, ahogy tarkómnál túrok rövidre nyírt tincseim közé. - Tudod jól, hogy a nyomodba lépni... a világot jelentené. És nem pusztán a cím miatt. - Fűzöm hozzá, de hát úgyis tudja, érzi, ha akarnám, se tudnám előle titkolni. - Ugyanakkor azért remélem, még van legalább egy jó száz évem addig...! - Húzódik féloldalas vigyor a képemre. Nem, rohadtul nem állok készen rá, hogy a helyébe lépjek. Sem arra, hogy a kispadon lássam őt. Fogom egyáltalán késznek érezni magamat bármelyikre is valaha? Ahogy közelebb lépett, megosztottam vele félelmeimet a közelmúlt történéseinek, veszteségeinek tükrében, hogy válaszára aprót nyeljek. Igaza volt, a fenébe is! Egy belső hang mégis azt suttogta rendre, nem baj az, ha némileg túlbiztosítja az ember a helyzetet. Túlbiztosítani... én, aki sokszor kötél nélkül ugrik! - Meglehet, tényleg kapkodásba fordult végül minden jó szándékom és óvintézkedésem... A következők nyomán tekintetét látva kissé eltártam a karjaimat. Annyira ördögtől való lenne az ötletem? Szerintem nem. Hálássá vált tekintetem, mikor kötélnek áll, őszintén örültem ennek a köztestől azért sokkalta jobb megoldásnak. - Legyen így. Átküldjük, persze, előbb beszélek vele is róla. - Meghagyva az önkéntes választás illúzióját, legalábbis most még ebben a hitben ringatom magam, aztán ismerve, mennyire direkt tudok lenni... esélyesen tényként lesz tálalva a dolog odahaza már. De ez az akkori Zach problémája lesz, úgy hiszem. Amikor felém nyújtja Sol a cigit, pólómba törlöm véres kézfejemet, s ezt követően veszek el egy szálat, tekintetemet lopva körbe hordozva. Szerencsére nem csináltunk akkora felfordulást, mint amekkora pusztítást véghez vihettünk volna és ennek egy fél pillanatig rettentően örültem. A gondolatból az öregem megjegyzése rántott ki. - Annyira nem is voltak azért vészesek! - Horkantam fel rosszallóan, fejemet ingatva meg. - Leszámítva a szíveset... - Oké, az para volt, belátom, ezzel pedig rágyújtok én magam is, megadóan dőlve az egyik berendezési tárgynak háttal, igyekezve nem összevérezni mindent magam körül. - Hogyan? Hogy tudsz mindig ilyen rohadt nyugodt maradni? Hazudnék, ha azt állítanám különben, hogy nem tartottam tőle, hogy esetleg átfordul a Connorral történtek után és elkezdi direktben keresni a bajt, de szerencsére okosabb ő ennél. - Kibaszott mázlista vagyok vele e téren, belátom.
Mindennek elérkezik egyszer az ideje, így annak is, hogy fölém kerekedjen. De nem ma és nem is holnap. Addig még pár kanyar, buktató és lecke hátravan, amiket be kell venni, amikben el kell botlani, és amikre szeretném megtanítani, hogy mikor oda ér... valóban készen álljon. Ő nem Hector volt, ám hiába tudtam, hogy összevetésük bosszantotta, meg kellett tennem. A Próbát álltam útja egészen másfelé vezetett, mint a Gyermeké, ez már abból is tisztán látszott, hogy mennyivel otthonosabban érezte magát falkakötelékben, mint tette azt a családból eddig bármelyikünk. Ha úgy tetszett, vissza maradt a régi korokból, hogy a második fiúnak egyszerűbb, kényelmesebb. Bár szerettem volna azt hinni, hogy fordított esetben Olivier-t se tartottam volna vissza ettől - fairbanksi éveiben sem állítottam meg, de elismerem, egy percig nem számoltam azzal, hogy onnantól a falkalétet jobban kedvelte, mint kóborként akár Anchorage-et, akár a világ bármely más pontját. Természetesen átkozottul elégedett voltam, amikor engem igazolva hazajött. Ezzel pedig tovább erősítette bennem a szándékot, hogy idővel majd neki adjam át a stafétát. Ezt, ha hallaná más is a városból, valószínűleg semmibe nem kerülne összeszednie pár támogatót és egyszerűen kivégezni engem, a fiammal együtt. De egyértelmű, hogy ezért sem hirdettem a terveim, meg persze azért sem, mert mindenkinek az az érdeke, hogy kivívja az itteniek elismerését, támogatását, a kifejezett hátszelem nélkül. Tagadhatatlan előnye van, igaz - ugyanakkor ezzel együtt jóval több elvárás és kritikus szempár is járt. Elmosolyodtam a szavaira, hagyva, hogy az elégedettség, az öröm energiáimat is megülje vonásaim mellett. - Bíztam benne - bólintottam, arra, hogy nem csupán a címet látta, majd felnevettem a száz éves kívánságra. Korábbi haragomnak semmi nyoma sem volt már. - Meglátjuk, mit tehetek az érdekedben. Egyértelmű volt, hogy jelenleg korai lenne, ugyanakkor... bíztam benne, hogy hatvan év múlva nyugdíjközelbe jutok. Bevallom, kezdtem irigykedni Anatole kedvtelésből történő zsémbelésére és a világra szaró magatartásra. Ettől viszont... nos, olyan messze álltam, mint Olivier az Issumatar címtől. Remélhetőleg. Egyelőre viszont ennél közelebbi problémákat kellett felgöngyölnünk, és ehhez mértem léptem hozzá, majd tettem rá a kezem, szeretettel, biztatással szorítva rá kissé. A kölyökneveléshez nincs bevált recept, ahány vérfarkas, annyi jellem, annyi út-mód. Van, hogy könnyebb, máskor nehezebb, és csak azért, mert ez az év eddig jobban megtépte, mint a korábbi öt-hat együttvéve, nem akartam, hogy fejvesztve rohanjon. Igen, kellenek a saját hibái, de van, amiben jobb a legkisebb kockázatot vállalni, ebben egyetértettünk. És végső soron ezért egyeztem bele, hogy kicsit nagyobb szerepet vállalok Pascal tanításában. Rajtam volt a féloldalas mosoly sora. - Vagyis közlöd vele, hogy ez lesz. - Nem volt feddés a hangomban. - Ne aggódjon, nem fogom megkínozni - veregettem vállon Olivier-t, mielőtt elengedtem volna, hogy aztán cigivel kínáljam és magam is rágyújtsak. Fogam közt a bagóval kaccantam fel röviden, mert így, hogy a végkimenetel nem lett végzetes, valamiféle fanyar humorral tudtam kezelni a felemlegetett eseteket. - Mondtam, várd ki. Habár Pascalból kinézem, hogy ki se kell majd mozdulnia a szobájából, hogy elintézzen valakit, aki nem tetszik vagy keresztbe tett neki - ingattam a fejem. A kölyökből még félelmetes farkas lehet, sőt... ha magára szed valamennyit Olivier harciasságából, azzal, és az eszével Anyánk könyörüljön minden ostoba fajankónak. Ráérősen szívtam egy hosszabbat a cigarettából, majd érdeklődve vontam fel a szemöldököm a kérdésére. Eleinte a fejemet ingattam, majd amikor Connor került szóba, a hangulatom, engergiáim felhősebbé váltak. A tenyeremen éreztem az egyre jobban kihűlő homlok érintését, hallottam az egyre sekélyesebb légzést... Mi egy gyereket vesztettünk, Pascal nagy eséllyel az egyetlent, aki igazán megértette a családból. - Helytartó vagyok és családfő - kanyarodtam vissza a kérdéséhez -, nem engedhetem meg magamnak, hogy indulatból reagáljak. Épp eleget hibáztam így a magam idejében, öreg vagyok ugyanazokat elkövetni. - Újabb karikákat eregettem. - Pascal... mindannyiunknak megvan a maga gyászfeldolgozása. A tiéd zajosabb, az övé csendes. - Vállat vontam. - Néha hallgasd kicsit hosszabban a csendjét, mindkettőtöknek jól jöhet. Esélytelen volt, hogy a fiamból valaha zen buddhista legyen, ahogy az is, hogy Pascal vérszamat kapva ugráljon balhéból balhéba. De sokat kaphattak egymástól, ha olykor jobban egymásra hangolódtak, mondjuk ezzel nem hiszem, hogy újat mondtam volna Olivier-nek.
Válaszára halk kaccanás közepette ingatom meg a fejemet. Mi az, hogy meglátjuk? Egy pillanatra összeszorul torkom a kósza gondolattól, hogy mennyire könnyedén változhatna a status quo. Egyetlen rossz pillanat, a rossz időben... De ez nem fordulhat elő, nem igaz? Hiszen ő... Ő. Örökös állandó az életemben, akire minden bizonnyal halálig felnézek, akitől az időnk végezetéig tanulni akarok és az, akinek a magasra állított lécét meg szeretném ugrani idővel. De legalább olyan jónak lenni, mint, amilyen ő maga. - Nem tudom nélküle elképzelni hát a létezést, s ekképpen a kellemetlen gondolatot is könnyedén rázom le, nem hagyva megtelepedni vállamon, ahogy a cigiért nyúlok. - Nos... a hamburger-módszerrel gondoltam tálalni. Előbb kicsit megágyazni némi bucival meg salátával, mielőtt odatolom ezt így neki,... de tulajdonképpen igen. - Rázkódik meg vállam kissé ahogy felnevetek kiismerhetőségem kapcsán. - Olyan nagyon...? - Fűzöm tovább egyúttal a kínzással kapcsolatos megjegyzését, rágyújtva a cigarettára, s bennem a fekete bundás fenevad kellemetlenkedőn rázza meg bundáját. Tisztában van ő is Örökítőnk szándékaival, azok segítő voltával, mégsem igazán szíve csücske az ötlet, hogy valaki a kölykének ártson, mindegy, mi célból. Zsigeri a reakciója, de nem adok helyt neki, csak mélyebbet tüdőzök a nikotin-adagból, elmerengve tekintve végig a helyiségen, mely látott már épp elég vért és verejtéket a mai napon túl is. - Erre apám jön itt nekem a korábbi sérüléslajstromom felsorolásával...! Fú. - Nah, azért ne adj neki ötleteket! - Horkanok fel rosszalló nevetéssel, fejemet ingatva meg. Az említett helyzetet legalább képes lennék higgadt fejjel kezelni, ellenben azzal, ha testi épsége kerülne veszélybe. - Csak... két lábon jöjjön haza, a többi nem számít. - Sóhajtottam végül, mintegy elnyomva a bennem bosszankodó bundást, s "áldásomat" adva az egész Solomon-féle korrepetálásra a magam számára is. Nem csak a kölyöknek lesz ez lecke most, nem igaz, apa...? Hagyom megülni a csendet kettőnk között, ugyan nem sokáig, mégis jólesően telepszik körénk, mint a felszálló füst. Hangom is halk, nem töröm meg a beállt békét harsány érdeklődéssel. Válaszát is csendben hallgatom, hűvöskéken csillogó pillantásom rajta állapodik meg mindeközben. - Volt olyan... pont, amikortól úgy érezted, nem engedheted már meg ezt magadnak vagy egész egyszerűen csak elhatározás kérdése az egész? - Firtattam, nagyon is tisztában léve önnön forrófejűségemmel, ami az indulatból történő reagálást illeti. S tudom, jól tudom, lehetnék már okosabb sokszor, pusztán koromnál fogva, hogy mikor ilyenen kapom magam, elszámolok ötig, mielőtt kilőnék, mégis... nem volt egyszerű, na! - A temetés éjjelén volt egy őszinte, hajnalig tartó beszélgetésünk, ami azt hittem... a faszt, tudom, hogy közelebb hozott bennünket egymáshoz. Segített megérteni, hogy ő hogyan éli meg mindezt, ugyanakkor... az az érzésem, hogy képtelen elfogadni, hogy a dolgok mennek tovább. Oké, nincsen ötven... nem várom el, hogy ő is ugyan úgy kezelje a történteket, mint bárki más a családban, de az kibaszottul nem fair, hogy én legyek ennek is az oka! - Szalad ki egy nagyobb füstgörgeteg felőlem a hangosabb szusszanás közepette.
- Csak vigyázz, hogy ne kozmáljon oda a buci. Egyébként kösz, most a hasonlatod miatt rákívántam a kézműves hamburgerre - ingattam a fejem két slukk között. Még a nyál is összefutott a számban. A kései vacsora gondolatát azonban egyelőre félretettem, Pascal nagyobb falat volt annál semmint, hogy holmi étel elterelje a figyelmem róla. Olivier visszakérdezésére somolyogva ciccentettem. - Ugyan, elég lesz meggyőznöm, hogy könnyebben és előbb szabadul, ha kicsit a kedvedre tesz, te megnyugszol, ő fellélegezhet, mindenki boldog. - Nem feltétlenül így, de lényegét tekintve ez volt a cél. - Csak emlékeztetem rá, miért tanácsos, ha kicsit tényleg komolyabban veszi a fejlődési fizikai- és harci oldalát. Nem azért, hogy olyan legyen, mint te, hanem, hogy legyen még egy élesre fent fegyver az eszköztárában. - Megnyugtatónak szánt mozdulattal meglapogattam a vállát. Tudhatta, hogy sose hagynám, hogy baja essen a Próbát álltjának a felügyeletem alatt. Eleget vesztett, nem szándékoztam még egyet hozzáadni a listájához, emellett: én nem Anatole voltam. Egyes dolgokban, amikor a szükség úgy hozta, éltem mindazzal, amit Örökítőm akarva-akaratlan tanított, egyébiránt... megvoltak a magam módszerei. Kedélyesen, röviden nevettem arra, hogy ne adjak ötleteket Pascalnak. - Nem mintha híján lenne szerintem, attól függetlenül, hogy nem csinál hajmeresztő dolgokat. - A különbség köztük, hogy Olivier abban a korban nem csak kacérkodott egy-egy gondolattal. - Rendben lesz. - Ezt többféleképp is lehetett értelmezni, és pontosan ez volt a lényege. Nem ígérhettem, hogy haja szála se fog görbülni, de ismerhetett és bízhatott bennem annyira, hogy tudja, nem tenném kockára a kölyke életét. Az élet az ilyesmit hajlamos volt egyébként is elintézni, szükségtelen volt hozzá asszisztálni. Ugyanakkor igen, Pascal mellett neki is tanulnia kellett, a fokozatos elengedés pedig minden Örökítő életében a legnagyobb feladat. Akkor is, ha egy városban él több generáció: a leválásnak nem kell földrajzi távolsággal társulnia, hogy megtörténjen és nehéz legyen. Ezért is remélem, hogy Olivier hevessége idővel kissé csillapodni fog és kevésbé fogják elragadni az érzelmek. Ha pedig netán mégis, úgy kevésbé lesznek hatással az ítélőképességére és a cselekedeteire. Olyasmi volt ez, amit kizárólag az idő és a tapasztalat mutathatott meg neki. A kérdésére eltűnődve szívtam bele cigarettámba, majd hosszan, ráérősen eresztettem ki kettőnk közé a füstöt. A tekintetem a semmibe révedt, ahogy a válasz felszínre bukott. - Noëlle... és az egész Nemzett körüli őrület. Igaz, nem nevezném kifejezetten indulatnak, sokkal inkább a belátás hiányának, de ugyanolyan elvakult voltam, mint akit a pillanatnyi harag vezérel. Csak az én pillanatom évekig tartott. Sosem tagadtam a felelősségem vagy a bűnöm. Mindennap magammal cipeltem. És képtelen lettem volna önszántamból bevallani Jane-nek. Ő boldog volt, a teher az enyém, ahogy annak lennie kellett. - Bőven van még időd hibázni, fiam, de szeretném, ha az enyéimet nem követnéd el. Ha okosabb lennél nálam. Figyelmesen hallgattam Oliviert, nem vágtam közbe, nem szakítottam félbe, helyette a vonásait, energiáit tanulmányoztam, próbálva minél inkább megérteni mindkettejüket az ő szavaiból. Magamban halványan mosolyogtam, látva, ahogy a Gyermek Teremtőből Kölyökbe váltott majd vissza - a saját helyzetemre emlékeztetett annak idején. - Egy megfoghatatlan entitás megölte azt, aki a legközelebb állt számára egy testvérhez, és úgy tudom, ő volt az első, aki ennyire megértette, mégis más volt. Az ilyesmit ugyanúgy nehéz elengedni, mint a még élő, ember-rokonokat. Te vagy a legszilárdabb dolog az életében, téged... tud ütni. Akár szó szerint, akár másképp. Te vagy ott neki minden körülmények között, és még ha nem is fair, szüksége van valamire vagy épp valakire, hogy levezesse, amit nem tud még feldolgozni. Téged valamilyen szinten következmények nélkül püfölhet, mert a szemében elbírod, kibírod és így könnyebb a saját terhe. Aztán később... - hanyagul vállat vontam. - Valószínűleg belátja és a maga módján bocsánatot kér. Amikor helyre jött és újra elég erős hozzá. A markomba zártam és elnyomtam a szinte teljesen elszívott csikket. - Ez most mindkettőtöknek ki kell hordania. De abban segíthetek, hogy pár pofont átveszek, neked is szükséged van pihenőre.
Kezdőlap
//
