A reggeli teendők, a hétköznapok unalma... Nah ez az, ami mostanság nekem nem adatott meg. Az ezernyi gond és baj, a sok hülyeség és adminisztrációs teendő mind-mind az én kezembe futott oda és nem volt elég lapáttenyerem ahhoz, hogy mindent kézben tartsak. A mai eddig egy jó reggel volt. Még senki nem vérzett el a küszöbömön, még senkit nem raboltak el a falkámból az UFO-k sőt még a drogos falkatagjaimért se kellett bemennem az elvonóra... Az élet apró örömei, nem igaz? ~ Csak a müzlim akarom... ~ Kissé nyűgösen keltem ki ma az ágyból, tegnap este ugyanis a kölykök nem igazán hagytak aludni és az anyjuk is nyűgös volt. Kivételes esetben most az egyszer a kamrába behoztam a ládájuk és ott venégeskedtek, amit rengeteg ugatással és nyüszögéssel háláltak meg. Reggel már lecsekkoltam őket, és mivel ma alapból úgy gondoltam ilyen kutyázós napot tartok, csak egy szakadt farmert és egy fehér topot kaptam magamra. Ha hívnak, hogy világégés van és Armageddon, ráérek majd akkor átöltözni. Most csak ücsörögtem a konyhában a pulton, mert a szép olyan kényelmetlen volt, és sztoikus nyugalommal szegettem egy csokis gabonapelyhekkel teletöltött tálat. Ma majd kell főznöm is valami ehető kaját, de még nem szántam rá magam. Majd reggeli után, meg ha lecsekkoltam még egyszer a kölyköket. De most első a müzli. Ha nem növelem a vércukorszintem, tuti, hogy elájulok... ~ Csak nem megint a Jesse nyüszög? Vagy ez a többi kutya ugatása? ~ Kissé összeráncoltam a szemöldököm, de nem tulajdonítottam nagy jelentőséget az ebkoncertnek, ami kintről jött. Talán lassan el kell mennem velük vadászni, hogy kicsit kimozogják magukat, mert már a madarakra is acsarkodni kezdenek, akik megülnek a kerítésen.
Végre. Megérkeztem. Leparkolom a motorbiciklimet egy kissé félreeső helyen és felnézek a hatalmas épületre. Sedna egy kicsit elkapatta magát. Régen közel sem volt ennyire...felvágós. Elrugdosok magam elől néhány hókupacot és átmasírozok a kapuig vezető kis úton. Chignik teljesen más az év ezen szakaszában. Ott legalább tavasztól szünetel egy kicsit a hóesés. Megvonom a vállam. Kinyitom a kaput és belépek. ~Nono, húgocskám. Ennyire elővigyázatlanok lettünk? Kérdezem magamban. Végig lejtek az ajtóig vezető, vékony hótakaróval borított járdán. Valahonnan felharsan néhány kutya csaholása. Minden bizonnyal a húgom tenyészebei, vagy azok leszármazottai. Nem adok neki nagy jelentőséget. Végig nézek az ajtón, de csengetés helyett inkább kopogok. Végül is...meg kell hallania. Beleszimatolok a levegőbe, de a testem szaga elnyom minden mást. Legalább három napja nem látott szappant a bőröm, a hajam pedig csimbókokban lóg. A ruháimból több hetes kosz és alkohol szag bűzlik. Ezt tette velem a családom elvesztése. Minek foglalkozzak magammal, ha már nincsenek a közelemben azok akiket mindennél jobban szeretek? Csak és kizárólag ezért jöttem ide. Sedna maradt az utolsó, aki talán enyhíthet a fájdalmamon. Ő az, aki megmaradt nekem. És Ő az akit szeretek. Már hónapok óta nem láttam a húgomat. Annuska temetésére eljött, ha nincs ott, hogy megfékezzen talán mindent elpusztítottam volna a fájdalomtól. És még néhányszor a birtokon is meglátogatott. Egyszer meg is akadályozta, hogy belevessem magam a Csendes-óceánba. Igaza volt, nem tehettem meg vele...és még a fiamnak is szüksége lehet rám. Cuneil, mi lehet vele? Mióta elment alig beszéltünk. De, túlságosan emlékeztet az anyjára. Ha és amint Sedna kinyitja az ajtót szemben találja magát velem. Arcomon semmilyen érzelem nem látszik. Csak a szememben csillan fel a hála és az öröm egy cseppnyi szikrája. -Szia Sena. Csak ennyi mondok. Ezt a rövidke kis mondatot is oroszul.
Nos ezerféleképpen elképzeltem, amikor Wali majd megjelenik az ajtómban. Elképzeltem, hogy együtt nevetünk, hogy hoz virágot, vagy vele lesz a fia, vagy a kutyái... esetleg bocsánatot kér, vagy valami... Ezernyi forgatókönyv és ezernyi vágy. Látni akartam már, magam alatt voltam a falka miatt és szükségem volt a testvéremre, akivel szinte az egész életemet, több mint két évszázadot együtt éltem le. Most azonban, ahogy állt ott, ahogy kimondta azt a két szót, visszamentem óvodásba. Igen, mea culpa, mea maxima culpa, de felvisítottam, mint egy kislány és a bátyám nyakába vetettem magam. Azt hiszem, ha egy kicsivel is gyengébb, akkor mind a ketten a földön kötünk ki. Jó, aztán nem vetődtem, mint valami pankrátor, csak úgy testvéri szeretettel függtem a nyakában, mint gyümölcs a fán. Aztán amikor már majdnem könnyezni is kezdett a szemem a nagy boldogságtól, hogy még tovább rontsam a bölcs vezetői illúziómat, akkor megéreztem a szagot. A szaglásom igen kifinomult volt és elsőre azt hittem a kutyák megint idepiszkítottak a küszöbre... Aztán rájöttem, hogy a testvérem bűzlik úgy, mint egy héthetes vizihulla, akit utána még a sivatagban is erjesztettek egy csöppet. Lemásztam a nyakából, egyrészt hogy kapjon egy kis levegőt, másrészt, hogy én is. Összevont szemöldökkel mértem végig és az első öröm mámoros függönye lehulltával végigmértem alaposan. - Borzasztóan festesz brát... - válaszoltam én is automatikusan oroszul. Majd mielőtt bármit reagálhatott volna, kérlelhetetlenül elkaptam a kezét és magam után vonszoltam egészen a fürdőszobáig. Rámutattam a kádra. - Most megfürdesz szépen, hajat mosol, megborotválkozol, és ha már nincs olyan szagod, amit gy bűzösborz is megirigyelne, akkor szépen tárgyalunk. Addig csinálok neked valamit enni. Van kérdés? Nincs kérdés! - válaszoltam mosolyogva. Ugrattam és ez érezhető volt a szavaimból, habár a fürdésből tényleg nem engedtem, ilyen bűzt még az ő kedvéért sem viseltem el... nah jó, talán, de csak végső esetben.
Nem várattak sokat. Kitárul előttem az ajtó és ott áll, alig egy lépésnyire tőlem a húgom. Nem tudok megszólalni. A szívem összefacsarodik, mint valami kibelezett gyümölcs. Összeráncolom a homlokomat, amikor egy hatalmas sikoltás közepette beleveti magát a karjaimba. Olyan szorosan ölelem magamhoz, hogy félek még összeroppantom őt. Ha az elmúlt időben nem üresedtem volna ki, most biztos hogy elmorzsolnék néhány könnycseppet. Érzem a finom illatát. Annyira emlékeztet Annuskára. Mostantól ez lesz? Minden nőstényről az én gyönyörű feleségem fog eszembe jutni? Amikor megemlíti a szagomat, akkor tudatosul csak bennem igazán, hogy ez az én húgom. Nem is lehetne más, csak Sena, aki egy ilyen köszöntés után nem a legmellékesebb dologra hívja fel a figyelmet. -Szavaid úgy melengetik a szívemet, mint egy vödör jeges whisky, kedves Húgom. Jelentem ki, dörmögős, kissé karcos hangomon. Teljes mértékben alávetem magam az akaratának. Hagyom, hogy oda vigyen az otthonában, ahová csak szeretné. Egy bizonyos részem szívesen körbe nézni, hisz még soha nem jártam itt. De ez olyan csekély dolognak tűnt, a hatalmas letargiám közepette. Becibál a fürdőszobájába. -Figy...áh, mindegy! Bennem van az ellenkezés, de aztán eszembe jut hogy kivel is állok szemben. Ez a kis szuka még képes és maga fürdet meg, mint valami csecsemőt, ha nem követném a parancsait. Áh...még gyerekkorában rontottam el. Nem kellett volna mindent megengednem neki. Megvártam míg elhagyja a helyiséget. Levetettem mocskos öltözetemet és beálltam a forrón csobogó vízfüggöny alá. Néhányszor átmostam a testemet valami illatos izével, majd kimostam a hajamból az odaszáradt koszt és mindenféle útszéli vackot. Vagy fél óra tisztálkodás után léptem ki zuhanytálcából. Megragadtam egy törülközőt, magamra tekertem és minden holmimat csak úgy szanaszét hagyva megkerestem testvéremet. A konyhában akadtam rá. Ahogy mondta, valami ételféleséget csinált nekem. Nem is emlékszem mikor ettem mást a nyers húson kívül. -Hogy vagy? Kérdeztem teljes kedvtelenségemben. Ennek ellenére tényleg érdekelt, hogy mi van vele. Talán ez eltereli a figyelmemet a saját magam problémáiról. Szememmel kerestem valami ülőhelyet és a legtetszetősebbet be is foglaltam.
Nos igen, Wali nem változott semmit... Még mindig az a kibírhatatlan magába fordult depressziós alak volt, aki eddig. Ilyenkor meg tudtam volna fojtani azt a libát, azt a nyavalyás csajt, aki ilyenné tette az én életvidám, imádnivaló, mindig mosolygó testvérkémet. Régen persze minden más volt. Régen csak egymásra számíthattunk, együtt nevettünk és együtt bánkódtunk. Megosztottuk egymással mindent titkunk és szinte olyan közel voltunk egymáshoz, akár az ikertestvérek. Mert hiába nem egyszerre születtünk, és hiába voltunk csak féltestvérek, ennek ellenére az együtt töltött idő, a hosszú évszázadok egy olyan eltéphetetlen köteléket alakítottak ki, ami igen ritka. Nos igen, aztán jött az a k*rva... Pff egy deszka csúnyán meghalt. Csak most vettem észre, hogy kicsit túl erőteljesen sikerült fölvágnom a húst a szószhoz, ment vele a deszka is... ~ Nos igen, kicsit óvatosan kell bánni a farkaserővel... ~ A romos deszkát elhelyeztem a kukában, a vacsora pedig már majdnem kész volt, mire a bátyuskám végre megjelent a konyhában. Csupán egy törülközőben, de ez engem nem igazán zavart, láttam már ennél kevesebben is, és legalább tiszta volt, szóval az sem érdekelt volna, ha egy tangában lejt hula-táncot a falkagyűlésen... Nah jó, azt azért talán mégsem vállalom be. A gondolatra is elmosolyodtam, kissé lett volna csak komikus. Közben elkészült a spagetti és a szósz is, szóval megpúpoztam két tányért a finom tésztával, és jó nagy adag húsos-paradicsomos szósszal. Ez volt az egyik első kaja, amit megtanultam csinálni, és az évszázadok alatt már tökéletesítettem. Otthon, amikor még csak ketten voltunk, gyakran ettünk ilyet. Leraktam elé egy tányért, és mutattam, hogy foglaljon helyet és közben én is leültem. A kérdésére elgondolkoztam. Nem tudtam mennyit borítsak rá a szemétből, ami elborítja az életem, de végül úgy döntöttem, hogy amíg engem hallgat, addig sem a saját nyomorúságán rágódik, legalábbis reméltem. Szóval emondtam neki mindent, Wali előtt nem voltak titkaim. Elmondtam, hogy Vincent elment és rám hagyta a falka vezetésést, elmondtam a sok üzleti gubancot, hogy az egyik tanácstag mennyire nem komált engem... elmondtam Dotty esetét azzal a nyamvadt Castorral és elmondtam Vincent visszatérését, a beszélgetésem a régi vezetővel és hogy újra bizalmat szavazott nekem. És elmondtam neki azt is, mennyire tartottam a közelgő falkagyűléstől. - Félek, hogy nem leszek elég jó ehhez a poszthoz, hogy a falka megint csalódni fog bennem... - néztem rá szomorkásan. Jó sokat beszéltem, a kajám már majdnem kihűlt, annyit jártattam a szám, de nem bántam a dolgot. A végén csak vállat vontam. - Nos tömören ennyi, remélem nem untattalak halálra. - néztem rá afféle félénk gyerekes arccal.
Még akkor is látnám nővérem gondterheltségét, ha a farkasom segítségével nem lennék képes megérezni. Ez a cirka kétszázötven év megtanított rá, hogy tudjak olvasni benne. Mint ha csak egy nyitott könyv lenne. És ez mind, mind rám is érvényes. Amint odarakja elém a tányért megkordul a gyomrom. Szinte alig hagyja el a keze a porcelán szélét én rá is vetem magam az ételre. Úgy falok mint ha csak farkas alakban lakmároznék egy rénszarvas húsából. Nem csak hogy én, de még körülöttem az asztal is tiszta szósz és húspermet lesz. Hát...ennyit ért a nagy tisztálkodás. Végignézek a pulton. Vajon mit sikerül esetlegesen végleg tönkretenni? Egy halom papír áll karnyújtásnyira tőlem. Megnézem a legfelsőt. Néhány ételfolton kívül csak egy mondat van ráfirkantva, igazán kivehetetlen betűkkel. Volt egyszer egy ember, szakálla volt kender, amíg le nem vágták neki, bele nem sütötték egy cipóba és meg nem etették a feleségével. Kérdőn felnézek testvéremre, de nem szólok semmit. Figyelem, ahogy Sedna beszél. Mit mondjak? Nem erre számította. Mit tett vele ez a rakat kurafi? Eddig az én húgom magabiztos, erős nő volt. Most pedig kételkedik a saját rátermettségében. Ez nem helyes...nagyon, nagyon nem. Hmm...a másik falka vezetőjéről is megvan a véleményem. Aki egy fiatal farkason tölti ki a kicsinyes dühét az csak egy gyáva patkány lehet. -Sedna! Ne merd még egyszer ezt mondani! Téged erre neveltek. Neked ez a sorsod, hogy vezető légy. És ha most jött el az ideje, akkor nálad jobbat nem találhatna ez a csürhe itt, az Isten háta mögött. Ha bármelyik csak egy pillanatra is szemtelenül viseltet irántad, azzal szívesen megtanítom, hogy mi a tisztesség! Jelentem ki, talán a kelleténél egy kicsit durvábban. De, ezért a lányért még az életemet is oda adnám. Leplezetlenül megütközve nézek rá, amikor megemlíti, hogy untatott volna. Rögtön felállok és odamegyek hozzá. Fogom magam és erősen megölelem, úgy szószostul mindenestül. Néhány pillanat múlva elengedem. -Ide figyelj, Te lány! Engem soha, de soha nem fogsz untatni! Akármennyire kicsinek is érzed, hozzám bármikor jöhetsz a problémáddal. De azt hittem, hogy ez már természetes... Az utolsó szó nyomatékosítása miatt egy kicsit hevesebben sikerült felkapnom a kezemet. A szép fehér törölköző lágyan landolt a hideg csempén. Teljesen zavartalanul nézek végig saját, pucér testemen. Most mit szégyelljem magam, pont előtte? -Tudom, elég elképzelhetetlen, de nincs esetleg valami ruhád a számomra? Vagy zavarna, ha a nagyim pongyoláját venném fel? Már ha megtartottad. Nem, a humorkodás még mindig nem megy. De nagyon nem. Ismét elfog a szomorúság. Lassan lehajolok a törölközőért és ismét a csípőm köré tekerem. Visszahuppanok a székbe és kibámulok a legközelebbi ablakon. Csak úgy a semmiből, előjön belőlem a szóáradat. Szavaimban minden szomorúságom és szenvedésem benne van. -Nagyon nehéz. És nem tudom mit tegyek. Bárhogy próbálom nem múlik a fájdalom. Nem segít, ha szétveretem magam valami idióta motorosokkal, nem segít, ha más nőket hajkurászok és még el sem tudom temetni magamban. Megpróbáltam. Sena, azt hiszem, kezdek beleőrülni. Már mindenhol őt látom. Mint ha valami káprázat lenne. Beszélek hozzá, nap mint nap. Úgy egy hete is...felkeltem az erdőben és ott volt. És ilyeneket mondtam neki... Tegnap este azt álmodtam, hogy elrabolt téged egy rablóbanda, brutálisan meggyilkoltak és örökre elszakadtál tőlem, és ha ez nem lenne elég, sírva ébredtem, mert még mindig ott voltál mellettem... És ezt már nem bírom. Sosem fogom elfelejteni, de így. Az egész életem egy csődtömeg! Borostás arcomon legurul egy könnycsepp. Nem tudom, hogy tíz éves korom óta sírtam e valaha a testvérem előtt. De ezt valakinek ki kellett adnom. És az csak ő lehet, senki más.
Szinte csak amikor befejezem a beszédemet, akkor veszem észre, hogy körülbelül mindent kaja borít. ~ Nos úgy tűnik a depresszió kihozza a kisgyereket Waliból... ~ Szinte elfacsarodik a szívem. Az én erős, okos és boldog bátyámból egy ilyen roncsot csinált az a nő. ~ Vajon megéri?? Megéri az a pár évnyi boldogság... ezt? ~ Arra a papírra pedig, amire hülyeség van írva, nem is reagálok. Valószínűleg valamelyik félnótás hagyta itt nálam. Talán Vlad lehetett... Vagy az infantilis Olen nyomta a kezembe valamikor... ~ Áh fene tudja... annyi a lökött ismerősöm, amennyi a komoly. ~ A testvérem szavaira elmosolyodok. Érzem, ahogy megnyugszom, ahogy megtalálom az embert, aki a lelkem másik fele és aki nélkül olyan voltam, mint valami hibbant tyúk. nyafka és bizonytalan. Így már sokkal jobb volt. Másnál soha nem tudhatta az ember, hogy mi a helyzet. Hogy milyen okból van veled, mi az, amit igazából gondol és mi az, amit csak azért mond, hogy a bizalmadba férkőzzön... Walival más volt a helyzet. Ő volt az én igaz testvérem, társam a történelem viharaiban, akire mindig számíthattam. Mostmár nemcsak haragudtam arra a nőre, hanem gyűlöltem. Tudom, undorító dolog, elvégre meghalt, de tényleg gyűlöltem. Nem elég, hogy elvette tőlem a testvérem, a támaszom, amikor a legnagyobb szükségem volt rá, de még egy roncsot is csinált belőle, az én édes, drága bátyámból. - Köszönöm Wali, köszönöm. - motyogom, akár egy gyerek és az arcom a szószos mellkasába fúrom. Nem érdekel, ha ezen után én is fürödhetek majd újra, nem érdekel semmi, csak az, hogy a testvérem ismerős illata megnyugtatja az érzékszerveimet. A farkasom megmoccan, a bennem lakozó fenevad is felismeri a testvérét, a két bestia is ismeri egymást. Együtt vadásznak és együtt futnak, testvérek ők is, akárcsak mi. Szinte észre sem veszem amikor elhagyja a törülközőjét, ilyen apróságok fel sem tűnnek, amikor végre megint itt van, megint számíthatok rá és megint beszélhetek vele. - Ezentúl megint mindent megbeszélünk majd, ugye? - néztem rá kérdőn és parancsolón egyszerre. - Ha bármi baj van, mond el bátran, és ígérem én is halálra untatlak majd a hülyeségeimmel. - mondtam mosolyogva. Aztán amikor a ruhákra kérdezett rá, csak fölálltam. ~ Hmm, kíváncsi leszek, mit fog szólni, ha előadom neki Vlad cuccait, amiket az a lökött folyton itt hagy, nem is tudom milyen megfontolásból... ~ - Várj, hozok neked ruhát. Aztán úgy öt perc múlva meg is jelentem egy egyszerű farmerrel és egy Emberbőrbe bújt ragadozó vagyok feliratú pólóval. Nos igen, Vlad, az Vlad... Attól pedig, amit végighallgattam a feleségéről, legszívesebben én is sírtam volna. Nagyon közel álltam hozzá, de inkább csak odamentem megöleltem és hagytam, hogy sírjon. Ilyenkor kellenek a könnyek, hogy átmossák az ember lelkét. - Ez igaz Wali, soha nem fogod elfelejteni. A seb azonban egy idő után kevésbé fog fájni. Soha nem gyógyul be, de talán enyhül a kín... enyhülnie kell! - megpusziltam a homlokát, majd a fülébe motyogtam, de úgy, hogy jól hallja. - Ha bármiben tudok segíteni, csak mond, ezért vannak a testvérek. - mondtam szomorkásan, de elszántam.
Megdobban a szívem, ahogy újra Sednára nézek. Olyan sokáig elhanyagoltam őt. És mégis úgy fogad, mint ha mindig is hű lettem volna hozzá. De nem, elárultam. Legalábbis az Ő szemében ez valamiféle családi árulás lehetett. Mindig is sajnáltam, hogy folyton marták egymást Annuskával. Csak akkor gondolkoztam azon, hogy elhagyom asszonyomat, amikor Ő elment. Megszakadt a szívem...majdnem annyira, mint most. -Testvér, ne! Neked ezt nem kell megköszönnöd. Én most csak azért lehetek itt, mert minden nehéz percen velem voltál. Esküszöm neked, hogy mindig ott leszek, amikor szükséged lesz rám. Szétszaggatok mindenkit, aki csak kezet emel rád. És védelmezem mindazokat, akik boldoggá teszik az életed. Ha már az elmúlt időben elhanyagoltam a kötelességeimet... Farkasom végre magára talál. Legalábbis, amennyire a kedvem engedi. Közelebb merészkedik Sednáéhoz és beletúrja fejét a másik bundájába, majd kissé lagymatagul végignyalja a pofáját. Néhányszor meglegyinti a farkát és letelepszik mellé. -Igen. Válaszolok kurtán a testvériesség ezen megnyilvánulására. És megjelenik egy kis mosoly-szerű akármicsoda a szám szélén. Fáradt és rövid életű. De már hónapok óta nem volt rá példa. Húgom eltűnik pár percre. Néhány ruhadarabbal a kezében tér vissza. Csak miután a kezembe adja őket, akkor vetek rá néhány pillantásnál többet. Levetem magamról a törölközőt és gyorsan magamra rántom a nadrágot. Semmi szégyenlősség nincsen bennem, de akkor sem ildomos pucéran állni a konyhában. Amikor a pólóra kerül a sor, felszalad mind a két szemöldököm a magasba. Mutató és hüvelykujjaim közé csippentem és jól láthatóan felmutatom neki. -"Emberbőrbe bújt ragadozó vagyok?" Tényleg Sena? Azt hittem, hogy az ágyasodnak a ruhák terén is olyan jó ízlése lesz, mint nőkben. De úgy tűnik tévedtem... Kissé lekicsinylően nézek a ruhadarabra, de magamra húzom. Igen, mostanság elhagytam magam, de aki egy ilyen pólót képes önszántából megvenni, még ha iróniából teszi is...mit mondjak? Nem lehet túl sok ízlése. Nekem, farkaséletem alatt sikerült kitanulnom mindent az eleganciáról és helyénvaló viseletekről. Nem érdekel túlzottan a dolog, de azért egy szintet üssünk már meg, kérem szépen. Visszaülök egy székre és szomorkásan nézek magam elé. Kirohanásom után megölel. Felszakad bennem minden seb, minden elfojtott bánat és kín. Előtörnek belőlem a könnyek. Farkasom szánalomra méltón lekushad és vonít egy nagyot. Hangos zokogásban ölelem át a derekát és arcomat a hasának nyomom. Néhány percbe beletelik mire visszanyerem magam felett az uralmat. Megtörlöm a szememet, és már újra keménység sugárzik belőle. -Elég ha itt lehetek veled. Mondom rekedten és enyhén kérlelőn. Egy pillanatra Sedna mögé nézek és ismét meglátom Annuskát. Gyönyörű arám a menyasszonyi ruhájában áll a hűtőszekrény mellett. Szomorúan felsóhajtok és visszanézek húgomra. Tudom, hogy ez csak egy jelenés. Egy gonosz kis fantomkép, aki csak azért van itt, hogy kínozzon. Megpróbálom másfelé terelni a figyelmemet, már amennyire lehet. -Használhatnám a telefont? Fel kéne hívnom Chigniket. Tudod, az ifjabb Carlson kölyökre hagytam a kutyákat. Ügyes gyerek ez az Edward, de lehet, hogy sokáig hagytam magára. Magyarázkodok. Teljesen megbízok a srác képességeiben, hiszen közvetve az apja és a nagyapja is nekem dolgozott. Kicsit nagy volt a lebukás veszélye, de csak néhány telefonba került és már meg is változtak az idősebbek munkaköri feladatai. Így kizárt volt, hogy összefussanak velem.
- Nem csak én voltam veled Wali. Meg kell értened, hogy ez kölcsönös. Nélküled én sem léteznék, nem lennék az, aki vagyok, talán már meg is haltam volna apánk, vagy a nagyapánk kegyetlensége folytán, még azelőtt, hogy farkassá tettek volna... Igazából az apánk nem volt közös, az enyém egy farkas volt, de soha nem tudtam azt a férfit az apjának tekinteni. Na nem, mintha a nevelőapám Wali apja jobb ember lett volna, de valahogy megszoktam, hogy őt tekintsem az apámnak, meg annyira összenőttem a bátyámmal, hogy hiába voltunk csak féltestvérek, én teljes jogú fivéremnek tekintettem, sőt talán még többnek is annál, a lelkem másik fele, szinte már az ikertestvérem. Amikor a farkasaink ismét egymás mellé bújnak, mint a régi barátok megszorítom a kezét és még az előző szavaira reagálok. - Igen, így lesz. Vigyázunk egymásra megint, ahogy régen is. Két farkas, egy céllal és egy élettel... Emlékszel még? - mosolyodtam el én is haloványan. Egészen pici korunkban volt olyan, amikor azt játszottuk, hogy nagy lovagok vagyunk, még vérszerződést is kötöttünk és mint valami két testőr, a fabotokat összeütve, afféle mindenki egyért, egy mindenkiért felkiáltással örök testvériséget és barátságot fogadtunk. Aztán végül átveszi Vlad cuccait. A szeretőm megjegyzésnél hevesen tiltakozni kezdek. ~ Még csak az kéne! Hogy én meg az a hibbant nőcsábász! Még mit nem!! ~ A gondolataimnak hangot is adtam, mielőtt efféle őrültségeket feltételezne rólam. Amúgy nem is volt szeretőm, már nem is tudom mióta... mostanában csak a falkának éltem, semmi más nem számított, főleg nem a magánéletem. - Nem dehogy! Vlad csak egy jóbarát, amióta itt vagyok megkedveltem. Kissé lökött, de az üzlethez jól ért, és segít a falka körül is, ha valamibe belebonyolódok. De nem szeretőm, csak afféle legjobb barátom. - mondtam vállat vonva. Amíg pedig zokog, úgy érzem én is, hogy megszakad a szívem. Minden egyes könnye egy tőr a szívembe, mert legszívesebben letörölném az arcáról a fájdalmat, a szeméből a kínt. Nekem is fájt, ami őt bántotta. Amikor az ismerős komoly kék szempár néz fel rám, egy pillanatra megnyugszom, és feléled bennem a remény, hogy talán egyszer a régi lesz. - Persze hogy ott lehetsz. Ha akarnád sem engednélek el... - mosolyodtam el haloványan, aztán megdörgöltem a haját, mint valami rossz kiskölyöknek. Aztán a telefonos dologra csak biccentek. Neki is fontosak voltak a kutyák, habár szerintem mostanában nem törődött velük túl sokat, de magával sem, szóval ez nem túl meglepő. - Persze, itt a mobilom, használd ezt. - nyújtottam át a készüléket, miután elhalásztam a kopott farmerom zsebéből. Aztán ha sikerült elintéznie a telefont volt még valami, amit muszáj volt megkérdeznem. Elég valószínűnek tűnt, de nem akartam reménykedni, aztán pedig csúnyán pofára esni. - És Wali, akkor most ugye itt maradsz a városban? - kérdeztem kissé bátortalan mosollyal. Amíg telefonált odasétáltam az asztalhoz és most fölülve a szélére kérdeztem. ~ Remélem marad... vagy megőrülök, úgy fogom félteni, az pedig most nagyon nem lenne jó, amikor annyi gond van a falkával is... ~
Amint meghallom az említettek nevét azonnal felmordulok. Arcomon megjelenik a nő számára már oly' ismert dühös kifejezés. Még ennyi idő után is kifejezetten fel képes dühíteni az a két gerinctelen féreg. Bár, már régen elpusztultak, nagyon régen. Kifújom a levegőt és nyugalmat erőltetek magamra. Felemelem a mutató ujjamat. -Mihail bácsit ne feledd el! Csak miatta vagyunk életben. Ha Ő nem lett volna ott, akkor egyikünk se ülne most itt. Ő mindig velünk volt. Ő szeretett minket, gondoskodott rólunk. És milyen csúnya vége lett neki is. Az átkozott farkas, Sena apja…soha nem tudom megbocsátani neki. Sokat gondoltam már arra, hogy felkeresem és meggyilkolom. De nem tudom, hogy lenne e esélyem ellene egyedül. -Hogy ne emlékeznék. Szép idők voltak, de te is tudod, hogy mindennek vége kell legyen. Úgy, ahogy Annuskának is. Tudtam, hogy nem fog örökké tartani a szerelmük. Mégis mindig elodáztam a felismerést. A nosztalgikus pillanatot félre söpörve ismét belemerülök saját kínlódásom mocsarába. Már rég nem viszonozom a mosolyát. Csak egy múló pillanat volt, ami kiröppent a kezünk, mint egy szárnyait bontogató pávaszem. Amikor újra előkerül a "szeretője" neve, akkor kissé megrángatom magamon a pólót. El kéne mennem valami váltó cuccot venni... -Hmm...szeretnék találkozni ezekkel az emberekkel, Sena. Meg kell tudnom, hogy a húgom milyen társaságban forog manapság. Pár dolog nem is tetszett amit hallottam. Úgy gondolom, hogy néhányuk fejével el kell beszélgetnem a tiszteletről. Kissé révetegen, de szinte ellentmondást nem tűrően ejtem ki a szavakat. Arra nem is gondolok, hogy ezzel esetleg a saját falkája előtt áshatom el Sednát. Nekem csak az fontos, hogy ne szemtelenkedjenek vele, az nem igazán érdekel, hogy mit gondolnak róla. Egyenlőre. Kijelentésére csupán bólintok. Ide már nem kell több mondat. Ez már szavak nélkül is természetes volt. Mi újra egyek leszünk, egy család, egy vér, egy erő. -Köszönöm! Mondom és hálásan végig simítom a karját. Elveszem a készüléket. Beütöm az otthoni számom és a fülemhez emelem a tenyérnyi tárgyat. Néhány csöngés után egy fiatal férfi hangja szólal meg a vonal másik oldalán. Egy apró, személyeskedő csevej után biztosítom Eddie-t, hogy minden rendben van velem és még legalább pár hétig neki kéne tartania otthon a frontot. Meghallgatom a sikerélményeit és néhány, hajszálon múlott helyzetet, majd mind a ketten bontjuk a vonalat. Leteszem a pultra, a telefont. -Igen, itt maradok. Legalábbis egy darabig. Aztán...igazából fogalmam sincs, hogy mi lesz aztán. Otthon nem tudok megmaradni sokáig. Túlságosan...emlékeztet. Esetleg, elmehetnénk Európába. Olyan rég jártunk már ott. Vagy Calcuttába. Úgy hallottam India nagyon megváltozott mára. Persze, csak ha nem lennének itt kötelezettségeid.
~ Igen, Mihail bácsi... ~ Az ajkam halovány mosolyra húzódott, ahogy eszembe jutott az egyetlen ember, aki igazán törődött velünk. Jó, anyánk is vigyázott ránk, de őt nem ismertem elég sokáig ahhoz, hogy olyan kötelék alakuljon ki köztünk, mint a nagybátyámmal. Igen, amikor ő eszembe jut, megnyugszom, hogy vannak még jó emberek a világon. A gyermekkorunk egyedül miatta éltük túl. Ha nekem lettek volna gyermekeim, én is úgy vigyáztam volna rájuk, mint ő ránk. Persze vérfarkas voltam és csak falkám volt. Volt az életemnek egy olyan szakasza, főleg, amikor a bátyám arcán láttam a büszke ragyogást, amivel a családjára nézett, nos akkor kívántam ezt én is. Tovább akartam adni az életem, azt akartam legyen értelme annak, hogy léteztem. - Igen, emlékszem rá, soha nem tudnám elfeledni. - mondtam csöndesen. Majd elmosolyodtam, hogy legalább emlékszik, hogy az idők szele, a depresszió és a szenvedés sem törte meg azt a kapcsolatot, ami köztünk volt. Ő volt az én bátyám, és az is maradt, habár a kötelék megkopott kissé, rengeteg fájdalom halmozódott rá, de ő volt ő, és az is maradt. Csak szomorúan néztem, amikor ismét Annuskát emlegette. A szelleme még nem tűnt el, holtában is közénk akart furakodni... Nem szóltam erre semmit, tudtam, hogy nehéz neki és nem akartam a szívét még azzal is fájdítani, hogy gyűlöltem azt a nőt, aki elvette tőlem. - Semmi sem tart örökké bátyám, egyszer mindennek vége szakad. - mondtam szomorúan. Arra pedig csak mosolyogtam, hogy látnia akarja a falkát. Egyrészt nem volt olyan állapotban még, másrészt most vele akartam lenni, nem a farkasaimmal. Egy pár perc magánélet járt nekem is. - Rendben van, én lennék a legboldogabb, ha találkoznál velük. Viszont ennek feltételei vannak Wali. Először is, kicsit össze kell szedned magad, már csak az én kedvemért is, mert nem vagyok hajlandó látni, amint a bátyám darabjaira hullik szét... emellett én vagyok az Atanerk jelenleg, ezt sokan kétségbe vonják, és kötekszenek miatta. Ha velünk vagy, vigyáznod kell, kérlek ne gyengítsd te is a pozícióm. Meg tudom védeni magam, mert ha nem tudom, nem vagyok alkalmas a posztomra. Tehát csak az utolsó esetben harapd el a farkasok torkát, jó? - néztem rá őszinte mosollyal. Aztán hallgattam ahogy telefonál, egészen a réginek tűnt a beszéd alatt. Az utolsó szavai miatt pedig sírni és nevetni is támadt kedvem. - Nagyon örülnék, ha maradnál, úgy sokkal könnyebb lenne. Nekem most maradnom kell, a falkának szüksége van rám, úgyhogy sajnos az út kilőve egyenlőre. De fiatalok vagyunk még, egyszer megnézzük, ígérem. Többet ugyanis nem tudsz levakarni a nyakadról. - mosolyogtam.
Legalább az emlékeink még összekötnek minket. Ha már a jelenlegi életünk nem is. Sednának már van egy új családja, és nem tudom, hogy én beleférek e. Azt nem kétlem, hogy ő szeret. Nem csak, hogy látom rajta, de érzem is. Viszont, a falkája nem tudom, hogy fog rám reagálni. Végül is, én a vezetőjük testvére vagyok. Bár nem szándékozom ebből előnyt kovácsolni, de ők ezt nem tudhatják. A kijelentésére mordulok egy helyeslőt. Összefont karokkal hallgatom, ahogy beszél. Nagyon rég éreztem az örömöt. De most valami hozzá nagyon közeli dolog bujkál bennem. Mint ha valami visszamaradt árnyék lenne. Csak az a biztos, hogy a húgom hozza ki belőlem. -Igazad van. Nem akarom aláásni a szuverenitásod. És egy kicsit valóban le kéne nyugodnom. Ha most látnám, hogy valamelyik nem bánik veled a megfelelően még a padlóba döngölném. Az pedig nem lenne helyén való. Legalábbis a te szempontodból. Mondom csendesen és komolyan. Az is igaz, hogy képes lenne megvédenie magát. Nem egyszer láttam már, hogy hat ajtós szekrényeket vert puhára, de akkor is...nagyon nehéz volt ezt tűrni. -Maradok. Erősítem meg még egyszer. A kis mókázására nem reagálok. Inkább csak újra kinézek az ablakon. A szabadban meglátom elsuhanni Annuska alakját. Megdörzsölöm a szemeimet és feltápászkodom a székből. Valahogy mindennél fáradtabbnak kezdem érezni magam. Szomorú szemem csillogásával fúrom bele tekintetemet a húgoméba. -Szeretnék lepihenni. Tulajdonképpen már több mint egy hónapja nem aludtam ágyban. Ha a rendelkezésemre tudnál bocsátani egy szobát, azt megköszönném. Amint odavezet a számomra kijelölt helyiséghez, egy szeretetteljes öleléssel elbúcsúzok tőle. Nyomom még egy csókot a homlokára és bele vetődök úgy ruhástól, mindenestől az takarók tetejére.
Kezdőlap
//
