Talkeetna három folyó, a Susitna, a Chulitna és Talkeetna találkozásánál fekszik. A helyi gazdaság nagy részét a repülés, a rafting, a hegyi kerékpározás, a tanyatúrák, a túrázás, a kempingezés, a halászat és a vadászat teszi ki.
Népesség: ~ 1050 fő

[2023. március 15.]

Ha képes lettem volna elvonatkoztatni a céloktól, az okoktól, a miértektől, minden bizonnyal a hálám dominált volna. A kimenőért, azért, hogy Eden vállalta, hogy elkísér, és... a sofőrért. Akinek az emlékeit elsőként csapoltam meg a városba érkezésemkor, ám erről természetesen neki nem kell tudnia, bőven elég, ha a vezetésre koncentrált. Kiváltképp ekkora sebesség mellett.
Megnyertem magamnak az anyósülést, Eden hátul húzta meg magát és váltig állítom, hogy ő járt jobban. Bár minimális távolság volt az üléseink között, én így is premier plánból szenvedtem a hangorkánt: a zenét, Henry éneklését és Henry szüntelen pofázását. Pontosan: egyszerre beszélt és énekelt, vagy csupán számomra folyt egybe egy óra után minden.
~ Kérlek, legközelebb szólj, ha vezető beosztású haragosod van, vagy nekem. Biztos, hogy valamelyikünk büntetésből kapta ~ kommentáltam gondolatban Edennek.
Mindez pedig attól is elvette a kedvem, hogy a hímben kutakodjak. Felcsaptam a pajzsom, mindössze rést hagyva rajta. Képtelenségnek tűnt még azt is esetleg elviselni, hogy az emlékeiben is beszél. Már pedig egészen biztosan így volt, nekem pedig a legkevésbé sem hiányzott, hogy mire Talkeetnába érünk, migrénem legyen. A Vadászt persze lelombozta, hogy nem játszhatott - az élet kegyetlen.

- A vendégem vagy - intettem fejemmel az egymás mellett táborozó burgeres és bisztró felé Henrynek címezve a szavaimat, miután kiszálltunk az autóból. - Eszel-iszol, ami tetszik, egészségedre - mondtam egyszerű köszönetként feltűntetve a szándékomat, hogy legalább egy óra erejéig megválhassunk tőle.
Akár sikerült leráznunk, akár lemaradva esetleg, de velünk tartott, innentől jószerével megfeledkeztem a létezéséről. Edenhez fordultam, az állkapcsom a napok óta érlelt idegességtől feszült meg.
- Mondanám, hogy készen állok, de... - vállat vontam. - Menjünk - indítványoztam halkan, inkább a korábbi döntésem szerint cselekedve, semmint azért, mert valóban úgy éreztem, hogy felkészültem.
Erre nem lehetett. Sokkal inkább voltak azt illetően elképzeléseim, hogy mit teszek azt követően, ha bizonyosságot nyerek, semmint a jelen találkozásra vonatkozóan. A kesztyűs és a csupasz kezemet is zsebre tettem, előbbit ökölbe szorítottam, mintha az tehetne róla, hogy a gyerekem létezése feledésbe merült számomra.
Nem tudtam a pontos címet, hogy merre lehetett az otthona, hol szokta a napjai javát tölteni... teljes mértékben Edenre hagyatkoztam.

Guest star

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy én jártam jobban a hátsó üléssel. - Nem véletlenül vetődtem be oly lendületes gyorsasággal és egy "Ülj csak te előre nyugodtan!" felkiáltással Donovan felé induláskor. Volt már szerencsém muszáj-fuvarokhoz és Henry vezetési stílusához külön-külön is, a kettő kombinációja pedig valami olyasmit ígért, amit csak airpoddal lehet elviselni Talkeetnáig. Na meg, valahol bíztam benne, hogy mivel mind a ketten pasik, majd eldumálnak kettecskén ott elöl, engem meghagyva a magam magányában, békességben a hátsó ülésen.
Tévedtem.
Több ponton is, ami azt illeti.
Henry a társalgás hiányát fejhangon történő énekléssel igyekezett pótolni, a kanyarokat pedig oly lendülettel vette, mint aki kimondatlan fogadalmat tett rá, hogy bebizonyítja, kocsiban is lehet tengeribeteg valaki.
- Megtennéd, hogy lehúzod az ablakot itt hátul kicsit kérlek? - Szúrtam közbe egy pillanatnyi mondat/nótaközi szünetben felé, mikor végre el tudtam csípni a pillanatot, hogy levegőt is vett. Azt már csak gondolatban mertem hozzátenni, hogy: "Ha nem szeretnéd, hogy a nyakadba hányjak a következő kanyarnál."
Ami pedig a remélt magányomat illette, Donovan keresetlen kommentárja volt a cseresznye a talkeetnai út tetején - ezidáig legalábbis.
~ Neked fuvar kellett, ráadásul azonnal, Henrynek meg pirospont. Ne láss bele többet, mint ami. ~ Feleltem némileg ingerültebben, mint azt tőlem megszokhatta, mintegy elhessegetve az esetleges vélt (meglehet, nyomokban valós) feltételezéseit. Meglehet, meg is bánom a megütött tónust, noha minden bizonnyal csak nekem fog mindez álmatlan éjszakát majd. Ő túlteszi magát gyorsan rajta. Mind túlteszik, csak én vagyok ilyen elcseszettül szorongó minden kapcsán az életben.

Még akkor is ott ült valami bocsánatkérő tónus pillantásomban, mikor órák múltán végre nem rohant alattunk az út és elérve uticélunkat kiszálltunk a kocsiból.
- Kösz, Henry. - A meglevő és vezetési stílusa kapcsán továbbra is fenntartott véleményem ellenére őszintén hálás voltam neki a kíséretért, sejtve, mekkora nyűgként élhette meg ezt is, akárcsak a többi kéretlen feladatot, amivel a falka ellátta. - Majd hívlak, ha végeztünk. - Fűztem még hozzá, némileg megtámogatva a "kimenőjét" szavaimmal. Emlékezve, mennyire kiakadt a kapott információkon korábban Donovan, úgy vagyok vele, bőven elég lesz neki megemésztenie az én jelenlétem tudatát a képletben.
- Erre nem lehet. De mi a legrosszabb, ami történhet? Nem áll veled szóba? - Húzódik biztatónak szánt, óvatos mosoly képemre az említett idegességét érzékelve, ahogy fejemmel az egyik mellékutca felé intettem, s megindítottam mellette rövidke lépteimet, igyekezve nem elmaradni tőle. Utunk egy előkerttől mentes, egyszerű könnyűszerkezetes lakóház felé vezet valahol az utca közepén, ha lehet hinni a célszemélyünk közösségi médián folytatott tevékenységének, ma szabadnapos a munkahelyén.

Halkan, röviden morgolódtam Eden "feddésére". Ne lássak bele többet. A régi paranoia - amit sose sikerült igazán levetkőznöm - az agyam hátuljában kapart, ki nem mondott szándékoka és gáncsoskodást keresve, még ha látszólag csak a humor kedvéért is. Közben pedig emlékeztetnem kellett magam rá, hogy pontosan emiatt jutottam ide, fordult ellenem a falkám és lettem Infamia. Megigazítottam a pajzsom.
Hiába nem a keleti partok felé tartottunk, kezdtem úgy érezni magam, mint aki épp a saját múltjába utazik vissza. Sokkal inkább másztam mások emlékei közé, minthogy a sajátjaimmal szembe nézzek. Vagy épp azok hiányával.
Annyira viszont nem voltam kétségbe esve, hogy alkalom adtán újra Henry fejében tegyek kitérőt. Az alapvető közlékenysége mellé nem hiányzott, hogy még az emlékei közt is a szüntelen szövegelését hallgassam. A jelenben bőven elég volt.

Talkeetnába érve én meghívtam a zsarut ebédre, Eden pedig hálálkodott - véleményem szerint tökéletes utasok voltunk. A későbbiekben próbáltam nem azzal a hátam közepét karistoló érzéssel foglalkozni, hogy minden lerázási kísérlet ellenére sem szakadt le tőlünk a Kangunart annyira, mint szerettem volna.
- Abban sem vagyok biztos, hogy én egyáltalán szóba akarok állni vele - vallottam be lámpalázasan, mialatt elindultunk a mutatott irányba.
Minden lépéssel egyre feljebb szökött a pajzsom, mert amennyire el akartam rejteni, ami bennem mozgolódott, ugyanannyira próbáltam valamiféle védvonalat felhúzni a világ ellen. Kényszerítettem magam, hogy ne futamodjak meg. Akkor is, ha tudtam, hogy amint bekopogtatok annak a háznak az ajtaján, visszavonhatatlanul el kell döntenem, hogy merre és hogyan tovább.
A halált ki kell érdemelni.
Pár lépés választott már csak el minket az ajtótól, amikor az kinyílt és kilépett rajta egy vékony, rövid ősz afrohajú nő, egyszerre ismerős és idegen dallamot dúdolva, kezében vödörrel és pecabottal. Megtorpantam, az állkapcsom megfeszült, a Vadász érdeklődve szimatolt, a pajzsom szinte teljesen felhúztam. Dermedten álltam és bámultam. Az arcába mély barázdákat gyűrt az idő, a testtartása már görnyedt volt, mindkét keze májfoltos, de a tekintete tiszta, ahogy felén fordult és némi csodálkozással ránk pillantott. A szeme... az enyémre kísértetiesen hasonlító szempár nézett vissza rám a vén kreol arcból.
- Segíthetek, kedveskéim?
Nem fogtam fel először a szavait, csak a hangját, a tónust, a hanglejtést. A kor a hangszálait is elkoptatta valamennyire, de még így is hallottam benne Nadine-t. Néhány másodpercig csak bámultam ostobán, majd megráztam kicsit a fejem a hazugság pedig könnyedén, megáradt patakként csorgott le ajkaimról.
- Elnézést, Donovan Morgan vagyok - kezdtem szándékosan finoman megnyomott ír akcentussal -, kulturális antropológus, Brown Egyetem. Ő az asszisztensem - mutattam ép kezemmel Edenre és meghagytam neki, hogy olyan néven mutatkozzon be, amilyenen csak akart, közben pedig bocsánatkérőn rezdült az a kósza energiafoszlány, amit hagytam kijutni hozzá a pajzsom mögül, amiért le-asszisztenseztem.
~ Következőnek a barátnőmként mutatlak be ~ toldottam meg ennyi pimaszsággal, ha esetleg húzta volna  a száját a korábbi "titulusra". Szükségem volt erre, hogy árnyalatnyi könnyedséget borítsak mindarra, ami a felszín alatt tíz karommal mart belém.
- Alaszka kulturális diverzitásáról írok átfogó tanulmányt és minél több helyit szeretnék megszólaltatni, a személyes tapasztalatokat is bemutatva, hétköznapi szinten. Nem akarom feltartani, de hálás lennék, ha szánna szám pár órát. Vagy esetleg be tudna mutatni valakinek, aki szívesen mesél és régóta él a környéken?
Izzadt a tenyerem. Ha nem kapaszkodtam volna az általam hirtelen megkreált perszóna képébe, valószínűleg megszólalni se tudtam volna továbbra sem. Ügyetlennek tűntem a magam szemében, a hazugságom pedig átlátszónak, mint egy frissen pucolt üveg. Nyelni se mertem, úgy vártam az "ítéletet", amiről azt se tudtam, hogy milyennek szeretném. Talán jobb lenne, ha azonnal máshogy irányítana...
- Horgászni indultam - szólalt meg és ránk mosolygott. - Elkísérhetnek, ha gondolják.
Az energiáim megbillentek, villanásnyi, segélykéső pillantást vetettem Edenre, de ebben is tisztán benne volt, hogy szívem szerint elfutnék, minden eddig megtett mérföld és elhatározás ellenére. A lányom... létezik. Egy ember. És bár egészségesnek tűnt, jól láthatóan benne járt a korban, mennyi lehetett? Hetven? Hetvenöt? A nagyanyám lehetett volna ránézésre. Mi értelme lenne most megismerni, bármit megtudni róla?
Talán életemben először elbizonytalanodtam. Ha bárki e percben megkérdezte volna tőlem, hogy mit akarok, képtelen lettem volna válaszolni.

Azért annak tényére, hogy Henry nem képes leszakadni tőlünk, mégiscsak fontolóra kell vegyem a másik hím feldobott megjegyzését, mely szerint esetleg haragosom lenne a vezető beosztásúak között. Shane lenne ennyire bizalmatlan a hímmel szemben? Esetleg Rodriguez ellenszenve öltött formát kangunart-kíséret formájában?
Nekem nincsen se félni, sem pedig rejtegetni valóm, igazán... Magamban lejátszva mindezt mégis megül némi kellemetlen érzés mellkasomon, miközben útnak indulunk a tágas utcákon a megfelelő irányba.
- Amit te keresel, Donovan, az nem a lányod személye, sokkal inkább egyfajta bizonyosság. Hogy ő az, hogy rendben van, hogy olyan élete volt, amilyet szántál volna neki... mindegy, miről szeretnél valójában meggyőződni vele kapcsolatosan, mindezekre csak itt kaphatsz választ. - Ült meg szelíd mosoly a némileg tapasztalatból merített meglátásom csendes közlése közepette vonásaimra, ahogy felpillantottam rá, igyekezve közben lépést is tartani vele.
Hogy aztán nemes egyszerűen megtorpanjak, mint egy megrettent őzike, érzékelve a célszemély háza felől a mozgást. A hölgy (lány?) talpraesettebbnek bizonyul, mint mi ketten, mert ő ragadja magához a kezdeményezést ezzel együtt.
- Ami azt illeti... igen. - Felelek és kérdő pillantással, néma sürgetéssel tekintek Donovan felé. Na mi lesz már?!
Nagy nehezen, de megtalálja hangját a hím, én pedig a magam szürke kis háttérbe húzódó valójában - ebben egyébként is veretlen világbajnok vagyok - idomulok a helyzethez, játszva a szerepet, mit nekem szánt, egy pillanatra sem érezve derogálónak, noha kiérzem a pajzsának engedését - az enyém félárbócon van Henry állandó jelenléte végett; nevezzenek paranoiásnak érte - és a bocsánatkérő tónust Donovan felől.
Még teszek is pár lépést a hölgy felé, egy kedves mosoly keretében elejtett intéssel, hátha ezzel a megmozdulásommal apa és lánya között csökkenteni tudom némileg a távot - még ha csak fizikailag is.
- Janet Sinclair, örvendek. - Kezet csak azért nem nyújtok, mert az övé szemmel láthatóan tele van és bunkóság lenne így a gesztus. ~ Álmodik a nyomor... ~ Horkantam fel egyúttal gondolatban Don megjegyzése nyomán, a pillanat hirtelenségében dobva vissza felé csuklóból a labdát. Néha vannak jó pillanataim nekem is, no.
Bólogatással erősítem meg hovatovább a következőkben Donovan minden szavát, hogy mikor bizonytalanságát érzékelem, finoman mellé lépve fogjak felkarjára biztató bajtársiassággal, miközben a hölgynek válaszolok helyette:
- Amennyiben nem zavarunk, az igazán remek lenne, köszönjük! Segítsünk esetleg... vinni valamit?

Edenre néztem, némán csüngve a szavain, miközben a múltban elkövetett bűneim a kezembe csimpaszkodtak. Mindaz pedig, amit velük elvesztettem, abban a szerény, de takarosnak tűnő házból kilépve várt. Öregen, ráncosan, az anyja vonásaival, az én szememmel, már a puszta megjelenésével is egy elvesztegetett életre emlékeztetve: a sajátjára, amit én vesztegettem el, amiben ott kellett volna lennem, de egyetlen bekezdést sem kaptam talán. Legfeljebb most itt, ennyire a végén.
Az első döbbenet után minden gond nélkül csorgott le ajkaimról a hazugság, mintha csak visszarepültem volna Versailles-ba. Antropológus és az asszisztense. Az Eden által mondott névre nem reagáltam. Annyian és annyiféleképp léteztünk már hosszú életünk során, emellett éreztem, hogy a figyelmem egyre jobban beszűkült az előttem állóra, továbbra is fél-döbbenetben merengve rajta.
- Ó, köszönöm kedveském, ha ezeket tudják hozni, az nagy segítség - mosolygott ránk olyan őszinte bizalommal, hogy abba beleroppant a szívem. Milyen lehetett vajon ezt a mosolyt gyermeki arcán látni? Felderült, amikor Nadine hazaért? Kit hívhatott apának?
De egyik sem illett a tudományos érdeklődés körébe, így átvettem tőle vödröt, kisszéket, szendvicsekkel, vízzel és olvasnivalóval megpakolt táskát, míg Edennek jutott a pecabot és a lezárt csalis doboz. Kihozott még egy plusz pokrócot is a házból, amit a hónom alá gyűrt, és így vágtunk neki a közeli tónak.
~ Ha bármikor elunod magad vagy kellemetlen az egész és mennél, csak szólj. Már így rengeteggel tartozok neked ~ mondtam, a korábbi "barátnős" kis humor pedig immár teljesen hiányzott belőlem.
Csak mentem, mintha egy szakadék felé tartottam volna, aminek a mélyén lévő romokat még nem ismertem, de tudtam, hogy hozzám tartoztak. Vár állhatott volna helyettük, ha... ha.

Ő az összecsukható széken ült - jobban esett a derekának -, nekünk a kiterített pokróc jutott. Aggódott, hogy a földön ülve túl hideg lesz nekünk, de megnyugtattuk, hogy fiatalok és erősek vagyunk, nem lesz gond. Ő pedig erre elkezdte mesélni a saját fiatalságát. Bele kellett volna kérdeznem, megakasztanom és a felvett szerep miatt valami helyspecifikusba kérdeznem, de képtelen voltam rá. Springfieldben született, Massachusettsben, az "apja" és az anyja nem voltak együtt, de mindketten nagyon szerették - örültem, hogy a víz nyugodt felszínét figyeltem, máskülönben talán észrevette volna a szívdobbanásnyi időre borostyánba váltó kék szemem az "apa" hallatán. Bostonban járt egyetemre, ott ismerkedett meg a későbbi férjével (mindezalatt én árnyékokkal hadakoztam és felégettem magam körül mindent), aki Fairbanksből származott, később pedig a betegeskedő szülők miatt költöztek a városba és hagyták maguk mögött Bostont. A két gyereke közül a nagyobbik később visszament, jobb kedvelte az ottani klímát, az igazi városi nyüzsgést, a kisebbik viszont végül Anchorage-ben telepedett le és állapodott meg.
- Elnézést - keltem fel ezen a ponton, hogy látszólag vizelni menjek, de valójában a kezdődő pánikrohamom egyértelmű jeleit akartam diszkrét magányban elintézni.
Persze már... már a születési dátumát látva számíthattam volna erre, feltételezhettem volna, hogy van... unokám. De hát akkor még azt se akartam biztosra venni, hogy egyáltalán gyerekem lett. Vér szerinti. Az egyik fának vetettem a hátam, lehajtottam a fejem és próbáltam minél több levegőt juttatni az egyre jobban összeszűkülőnek tűnő mellkasomba.
Nekem perceknek tűnt, mire sikerült annyira összeszedni magam, hogy vissza tudjak menni, de talán több volt, mert addigra előkerültek az első szendvicsek - ha Eden vele maradt, tökéletesen magától értetődő módon kínálta meg. Kérdeznem sem kellett, mesélt tovább. A hagyományőrzésről, hogy családilag mindig is mennyire szerették az Alyeska Fesztivált, amire a nagyobbik gyereke is azért vissza-vissza látogat, ha nem is minden évben, hogy milyen gazdag gyűjtemény van az egyetem egy zugában a helyi őslakos kultúráról és sokat fáradozott azon, hogy amikor még az egyetemen oktatott, ezek egy-egy részét megossza a hallgatókkal. Úgy gondolta, ha másik államból is érkezett, ha vissza is megy oda, fontos, hogy mindenki ismerje a földet, amit évekig, legalább félig az otthonának tudhat.
Azzal is tisztában volt, mennyien tudják szidni az itteni telet, a több méteres havat, ami elzárt mindent és mindenkit egymástól, de ő ezt úgy élte meg, mint egy szeretett barát kellemetlenebb tulajdonságát, vagy borúsabb időszakát. A gyerek visító kacagása miatt pedig sose lenne képes igazán utálni a telet. Egy időben gondolkodtak rajta a férjével, hogy kutyaszánba és kutyákba kéne fektetniük, de végül megragadt a tervezőasztalon az ötlet. Elmesélte, hogy az egyik fél-őslakos hallgatója egyik évben megajándékozta egy szánúttal. Életében először ült kutyaszánon és azt mondta, felnőtt fejjel, családanyaként megint tízévesnek érezte magát.
Nem sejtette, hogy jószerével minden szavával újabb tőrt döfött a szívembe, sem azt, hogy miközben beszélt, a Vadász körülötte sündörgött, az emlékeiből csipegetett. Nem sokat, leginkább képeket, hogy viszont láthassuk azokat, akik régen kedvesek voltak, újra éljük a hiányukat és végig nézzünk egy életet, mozaikokból felépítve. Csak az apára rálelve lobbant bennem pillanatnyi harag, de nem voltam hajlandó ezzel megmérgezni a délutánt.
Az viszont biztossá vált, hogy lesz még kirándulásom.

Alkonyatkor visszakísértük a házhoz. A vödörben négy hal várt pucolásra, azt mondta, van, hogy ennél többet fog, de inkább az élményért, a csendes nyugalomért szokott kijárni. Az elméje, a lelke békés volt, aminek legalább annyira örültem, mint amennyire irigyeltem érte. Elköszöntem tőle, végleg. Egy részem vágyott rá, hogy időről-időre visszajárjon, de tudtam, hogy önző lenne tőlem, jó esetben kellemes társaság lennék, rossza esetben nem kívánt figyelmet irányítanék rá, esetleg felpiszkálnék valamit, amit nem szabad. Ezt a tükörsima nyugalmat. Megkarcolni se akartam, rég elveszettem rá minden jogom.
Ebben a tudatban indultam vissza a "taxink" felé Edennel.
~ Nem szeretném, hogy bárki bármit is megtudjon erről az egészről ~ mondta még gondolatban is halkan, ami talán evidens lehetett neki, de a magam megnyugtatására is szólt. ~ És Eden... köszönök mindent.
Hogy kiderítette, hogy velem tartott, hogy nem ítélkezett, csak mellettem volt.
A hazafele úton ha lehetett, én ültem hátra, hogy csendes magányban emésszem magam... mindenért. A Vadász bennem várakozva feszült, miközben jobb kezemmel kesztyűbe rejtett balomat nyomkodtam, piszkáltam. Nadine halott. A lányom legjobb esetben is pár éven belül követi. Egy unokám Bostonban, egy Anchorage-ben. Janek pedig... elő kell őt kerítenem és már azt is tudtam, hol kezdjek hozzá, ebbe a gondolatba pedig sokkal kellemesebb volt megkapaszkodnom, mint minden másba, amit a mai nap eredményezett. Dolgom volt: el kellett takarítanom a romokat és meglátni, mi maradt alattuk.