Már nem is tudom, hány környi telefonváltásom volt ebben az egész rádióműsoros témában, mire úgy másfél hónappal későbbre sikerült nagy nehezen összehozni egy időpontot. Komolyan, nagy volt a kísértés, hogy pezsgőt bontsak, amiért összejött! Majd miután elkönyveltem magamban, hogy végre, egy gonddal kevesebb, már jött is egy újabb – történetesen egy levél a rendőrségtől, ami már alapból nem sok jóval kecsegtetett, de mivel történetesen nem a helyi, hanem a fairbanksi nyomozóktól érkezett, pláne értetlenül álltam a dolog előtt. Hirtelen azt se tudom pontosan, mikor jártam ott utoljára, de biztos, hogy már van néhány hónapja, mégis, mit akarhatnak tőlem? Sok mindent azonban nem tudtam tenni, sajnos nem választható opció volt a megjelenés, és mivel tudtommal semmi törvényelleneset nem tettem, reméltem, hogy csak valami félreértés történt, még csak Henryt sem kértem meg, nézzen utána. Ha bebizonyosodna, hogy tévedtem, és valami nagyobb gebasz van, akkor talán, de első körben igyekszem egyedül megoldani. Ami pedig az egész iróniája, hát nem azon a bizonyos csütörtöki napon van jelenésem, ebédidő előtt nem sokkal, amikorra Miss Giles eredetileg be akart szervezni a műsorába? Tudom, azt ígértem neki, hogy időben fogok szólni, ha mégis élőben tudok szerepelni, de miután ez az istenverte levél is késve érkezett meg hozzám a zord téli időjárásnak köszönhetően, így sajnos last minute, néhány nappal korábban tudtam csak értesíteni sűrű bocsánatkérések közepette, remélve, hogy nem túl késő. Ha meg mégis, találkozunk másfél hónap múlva. Azt egyelőre nem kötöttem az orrára, hogy pontosan milyen ügyek szólítanak a városba, mivel sok mindent én sem tudtam. Biztos ami biztos, megkértem az asszisztensemet, ütemezze át a műtéteket, én foglaltam szállást, aztán amikor elérkezett a nagy nap, hajnalban útnak is indultam… Mint kiderült, egy gyilkossági ügyben került elő a nevem – az áldozat történetesen egy korábbi páciensem, néhány hónappal korábbról, megtalálták nála a névjegykártyámat, és ezért vagyok most itt. Kihallgatás, pontosan milyen műtétet hajtottam végre rajta, mik hangzottak el a konzultáción, meg a többi… Szerencsére a gyanusítottak listájáról mahar lekerültem, nagyjából az egész praxis, plusz néhány másik személyi is tudja igazolni, hogy aznap dolgoztam, szóval nem igazán fért volna bele a feszes napirendbe egy kiruccanás Fairbanksbe, csak hogy megöljek valakit, és vissza… cserébe tőlem tudták meg a kedves nyomozó urak, hogy amúgy mellékesen az elhunyt hölgy nem egyedül érkezett, hanem a húgával, akit szintén én műtöttem, és akiről azóta sem tudnak semmit. Valahol örültem, hogy ezzel az apró, új információval esetleg segíteni tudtam az ügyüket, azt már kevésbé, hogy vagy egy újabb óra faggatás következett róla, az idő pedig vészesen rohant. Nekem pedig már úton kéne lennem a rádió stúdiójába… Hála az égnek sikerült véget tennünk a kihallgatás végére, megígértem, hogy átküldöm a szükséges adatokat, amire szükségük van – ha a másik élete veszélyben forog, az felmentő ok lehet a titoktartási kötelezettség alól, és mivel az egyik hölgy gyilkosság áldozata lett, és több mint valószínű, a másikat is hasonló veszély fenyegeti, nem éreztem szükségét ezen vitázni. Már csak azért is, mert így is késésben voltam… Amint szabadultam, írtam egy gyors üzenetet Miss Giles-nek, hogy úton vagyok, kb. 5 perc és ott vagyok, majd siettem, amennyire tudtam. Szerencsére nem kellett messzire menni, így kissé kifulladva, de csak beestem hozzájuk, végre! - Örvendek! Elnézést a késésért, tudom, nem mentség, de tiszta őrültek háza az egész napom. - csóváltam a fejem – El sem hiszem, hogy végre sikerült ideérnem. Szólna kérem Miss Giles-nek, hogy itt vagyok? - köszöntöttem az első felbukkanó személyt, aki a csengőt követően ajtót nyitott nekem, majd ha mutatta, merre tovább, akkor követtem is, miközben lopva az órámra lestem. Hm, egész jó időt futottam. Szó szerint...
Gyakran előfordul, hogy túl sok lesz hirtelen az esemény egy ember életében. Néhány megbetegedés a munkában, és máris dupla-tripla műszakok lettek, reggeli műsor és délutáni, ami egészen estébe nyúlt a helyettesítések miatt. Már azt se tudom hol áll a fejem, és közben folyamatosan egyeztetek a vendégeinkkel is, ha pedig ez nem lenne elég, gyakorlok is rengeteget, hogy nehogy kiessek a ritmusból. Múltkor olyan szépen meggyógyítottam azt a madarat, kár lenne elengedni épp most a dolgot. Ami a szervezést illeti, végül is mindenki akit szerettem volna, tudja vállalni. Még az a plasztikai sebész is Anchorage-ből, igaz nem az eredeti időpontban, hanem valamivel később, de végül is csak sikerült megoldanunk. Azt hiszem még sosem kellett ennyit telefonon és e-mailben egyeztetnem valakivel. Előfordult olyan is, hogy este érkezett a hívás, és aztán úgymond “együtt vacsoráztunk”, mert addig tartott az egyezkedés, hogy közben mindenki elfogyasztotta a maga vacsoráját. Na jó, hazudnék ha azt mondanám, hogy csak az időpontról diskuráltunk ilyen sokat. Persze, mindig azzal indult, hogy valaki ajánlott egy időpontot, majd a másiknak elő kellett keresnie a saját naptárát, és hát mégse várakozzunk csendben… nem is tudom, jó vele beszélgetni, értelmesnek és humorosnak tűnik. Várom már a közös munkát, ami a megállapodásunk szerint nem is csak egy alkalomra szól majd. Aztán a hét elején jött egy hívás tőle, hogy mégis el tud jönni csütörtökön, ráadásul személyesen, szóval kicsit átrendeztem a kérdéseket és témákat. Eredetileg biztonságos vizeken akartam tartani Dr Wallbrick-et, de így, hogy lesz erősítésem, belefér pár komolyabb kérdés is. Az említett helybeli doki már egy órával adás előtt megérkezett, még az előző csapat volt a stúdióban, így kénytelen voltam az irodánkban vendégül látni, kávézgatni meg szóval tartani. Reggel derült ki, hogy Kimmie is lebetegedett, így extrán örültem Dr. Manzanonak. Mármint ha ideér végre valahára. Amikor átmentünk a stúdióba, az egyik gyakornok lelkére kötöttem, hogy amint megérkezett, küldje be, nem érdekel az sem ha már elkezdtük az adást. Már csak negyed óra volt hátra, a kedélyes csacsogás folytatódott, Dr Wallbrick kérdezgetett a bicegésről és addig-addig piszkált vele míg le nem vettem a csizmám, hogy megnézhesse a két bokámat. Mikor pedig mondtam, hogy egyrészt szerintem a vastag fekete harisnyán át úgyse lát majd semmit, másfelől nem a bokámmal van a gond, hanem a lábszárammal, harmadrészt pedig nem ortopéd sebész hanem plasztikai, semmi rálátása a problémámra. Így fordulhatott elő, hogy amikor a gyakornok egy rövidke kopogás után benyitott, én ott ácsorogtam csizma nélkül, harisnyában, Dr Wallbrick meg előttem térdén támaszkodva nézegette a bokámat, nem mintha így bármiféle eredményre jutott volna. - Dr. Giles, megérkezett Dr Manzano. - keresve se lehetne kínosabb. Azonnal fülem hegyéig is vörösödtem, hogy még a valós énemet elrejtő védelmem is megcsúszott egy kicsit. Nem mintha ez számított volna, ugyanis a kislány mögött álldogáló férfiról már a bejárattól kellett volna éreznem, hogy micsoda. Nem ismerem, idegen, nem a mi városunkból való, és ennek egyáltalán nem örülök. Szent szardella! - Lisa! Nahát, kit hoztál! Örülök, hogy ideért. - mosolyodok el zavartan - Dr… dr Wallbrick, bemutatom a mai másik vendégünket - lépek odébb még mindig elpirulva, és a csizma nélkül kissé esetlenül. Cipőben alig észrevehető ez a hiányosságom, de nélküle?! Totyogok mint egy kis bicebóca.
Azt már a stúdióba érkezve is érzékeltem, hogy egy őrző is van a közelben, de különösebben nem akadtam fenn rajta – meglepően sok helyen ott voltak, de általában semmi gondot nem szokott okozni a hétköznapi életben. Amikor viszont a terembe belépve kiderült, hogy pont Ms. Giles volt az a bizonyos őrző… nos, nem tagadom, egy kissé meglepődtem. Az elmúlt időben volt szerencsénk nem keveset beszélgetni egymással, de valahogy nem is gyanakodtam, hogy nem egyszerű ember. Persze, miért is mondta volna? Én sem szoktam különösebben reklámozni, hogy amúgy előbb voltam vérfarkas, mint plasztikai sebész… Mindenesetre, ezért szerettem inkább élőben megismerni másokat. Elkényelmesedtem már annyira az évszázadok során, hogy hiába próbálna bárki, képtelen hazudni, vagy megtéveszteni, a telekommunikációs térben azonban nem sokat értek a vérfarkas megérzéseim, képességeim. Mindenki akaratlanul is maszk mögé bújt, a legjobb formáját mutatva. Nem mint ha nem értettem volna meg a dolgot, csak nem ez az első eset, hogy az esetleges későbbi találkozók alkalmával több meglepetés is éri az embert. És jelen helyzetben nem is az őrző lét volt az egyetlen meglepetés. Azt eddig is tapasztaltam telefonon keresztül, hogy milyen kedves és közvetlen természet, nos, úgy tűnik, hogy nem nekem szólt a dolog, mindenkivel ilyen. - Ha esetleg zavarok, később is visszajöhetek. Nekem nem probléma.- szaladt fentebb a szemöldököm, látva, hogy milyen kis közjátékra sikerült betoppannunk, de egyelőre nem mozdultam semerre az ajtóból. Vagyis de, egy lépést oldalra, hogy a gyakornok lányt kiengedjem. Ahhoz pedig, hogy a másik kettőtől érkező érzelmi kavalkádot érzékeljem, vérfarkas képességekre se igazán lett volna szükség. Tippre, vagy nem olyan régóta lehet őrző a lány, vagy nagyon rossz tapasztalatai lehetnek a farkasokkal, ha ilyen érzéseket kavartam fel a közelségemmel. - Közbejött némi nem várt nehézség, de… igyekeztem, ahogy tudtam. Remélem, nem késtem el nagyon. Örülök, hogy élőben is megismerkedhetünk. - mosolyodok el magam is, nem részletezve különösebben a dolgot, nem ezért vagyok most itt, helyette inkább inkább kézfogásra nyújtom a kezem mindkettőjük felé, a kolléga felé fordulva pedig be is mutatkozom. És nocsak, újabb meglepetés! Ha az első néhány lépésnyi egy helyben totyorgás után még nem is voltam biztos benne, utána már Ms. Giles bicegése sem kerülte el a figyelmemet, miközben mindenki a helyére sétált. - Minden rendben, Ms. Giles? Nem kér egy pohár vizet? Vagy nyissunk egy ablakot, jöjjön be egy kis friss levegő? - el ne ájuljon itt nekem alig néhány perccel a műsorkezdés előtt, mert lehet, hogy orvosnak jó vagyok, rádiós műsorvezetőnek annál rosszabb. A kollégát elnézve meg… lehet elkaszálnánk egy életre a szeretett műsorát, mielőtt még igazán beindulhatna. - Jut eszembe, hol vannak a többiek? Nem úgy volt, hogy többen leszünk? - az nem rémlett, hogy pontosan hányan, de 3-nál határozottan többre emlékeztem a korábbi beszélgetések alapján.
Általában jobban figyelek a környezetemre. Ezen a képzésem során többször is átmentünk, hogy mindig legyek résen, mindig tudjam, hogy mi zajlik körülöttem, úgy nem érhet meglepetés. Mégis, néha még mindig, az eltelt néhány év után is elfelejtem a dolgot, vagy annyira ideges leszek valamitől, hogy egyszerűen nem marad erre (is) kapacitásom. Így történhetett meg, hogy csak az utolsó pillanatban tűnt fel, hogy mennyire közel került hozzám egy vérfarkas. Nem teljesen minden ok nélkül ijedtem meg tőle, mentségemre legyen mondva, és nem is álltam neki sikoltozni vagy ilyesmi, csak belül fogott el a pillanatnyi pánik. Túlságosan belém égett, hogy most az idegenekkel különösen óvatosnak kell lennünk, nem tudni ki érkezik ártó szándékkal, és ki békéssel. Annyi rossz dolgot hallani manapság… Mindenesetre, legalább annyira zavarba hozott Dr Manzano vérfarkas volta, mint az, hogy milyen szerencsétlen pillanatban toppant be. Egyáltalán nem szoktam hagyni, hogy mások fogdossanak, igazából elképzelése sem lehet se a gyakornoknak se neki, hogy mennyi unszolást követően adtam be a derekam. Dr Wallbrick TÉNYLEG nagyon rámenős, én pedig túlságosan udvarias vagyok vele. - Nem, nem. Dehogy. - még csak az kellene, hogy most, hogy itt van, le is lépjen emiatt. Bármennyire is kínosan érzem magam, közelebb lépek hozzá, elvégre nagyon is kíváncsi vagyok rá, hogy kivel beszélgettem ilyen sokat telefonon. Egyébként kellemes lenne a kisugárzása, ha nem rémültem volna meg attól, hogy vérfarkas, pont ilyennek képzeltem el. - Nem maradt le semmiről sem, a technikai dolgokon elég lesz öt perc is átfutnunk. Én is nagyon örülök. - megragadom a kezét, és kivételesen hivatalosan, minden titulussal és második névvel együtt. Csak a miheztartás végett, elvégre az e-mail aláíráson kívül ez még nem történt meg hivatalosan. Így tesz dr Lance Wallbrick is. - Minden rendben, persze. Köszönöm. - úgy tűnik, ért hozzá, hogy hogyan hozza zavarba az embert, az épp csak enyhülő arcpír máris megint gőzerővel önt el. - Kér esetleg kávét, teát? - ha igen, akkor hozatok neki, ha már eljött, ne mondhassa, hogy éheztetjük-szomjaztatjuk. Utána mindkét vendéget invitálom, foglaljanak helyet, lehetőleg egymással szemközt, majd már épp kezdtem volna bele menni abba, hogy mit hogyan tudnak használni, amikor érkezett a következő kérdés. - A többiek? Oh! A többiek! - jó, hogy nem csapok a homlokomra. A fejhallgatókra van rákötve a mikrofon, és gondolom már Kimmie és a technikusunk is rég csatlakozott. Kimmie ugyanis online azért velünk lesz, csak összefertőzni nem akar ezzel az óvodából szalajtott emésztőrendszert támadó kórsággal. - Itt vagytok, hallotok srácok? - nyomok meg egy gombot, hogy átmenetileg kihangosítsam őket. A válasz igen, sőt, a kolléganő még azt is hozzá teszi, hogy eddig is hallottak mindent. Szuper. Kínos. Őket is bemutatom, illetve Nathaliet, aki a hírolvasónk, és most csatlakozott hozzánk. Aztán, ha mindenki elkészült, átfutottuk a technikai apróságokat is, akkor már kezdhetünk is, mert közben az öt percünk is lejárt.
- Hát rendben. Ha tudom, hogy „gyakorlat” is lesz, nem csak „elmélet”, akkor úgy készültem volna. Mire jutott, doktor úr? - próbálom oldani némi komolytalan poénkodással a hangulatot, de úgy tűnik, egyikőjük sem igazán vevő a humoromra. Mondjuk a helyükben lehet, én sem igazán értékelném a dolgot, de hát no! Nem mondhatja senki, hogy váratlanul toppantam be, hisz meg lett beszélve, mikor érkezem, ráadásul üzenetet is küldtem nem sokkal ezelőtt. A kézfogás mellé kapott teljes neves, titulusos bemutatkozásra csak elmosolyodom, annyira nem ért váratlanul. Amikor kezdett biztossá válni, hogy vállalom a szereplést, nem csak a rádiónak és a műsornak néztem utána, hanem a műsorvezetőnek is, aki megkeresett. És bár a műsor nevétől még mindig nem voltam túlzottan elragadtatva, az kellemes meglepetésként, hogy nem egy semmihez sem értő laikus kérdéseire kell majd válaszolgatnom. Sőt, mondhatni, pluszpont, hogy nem külön pszichilógus szerepel a műsorban, hanem az egyik műsorvezető az. - Ne haragudjon, nem szerettem volna zavarba hozni. - újabb olaj a tűzre, utalok az újabb pirulására, vagy akár az elsőre is, még ha azt többnyire magának is köszönheti - Egy kávét, köszönöm. Feketén, cukor nélkül. - élek a lehetőséggel, miközben helyet foglalok a kollégával szemközti helyen, ahol mutatja. Amikor pedig rákérdezek, hogy a többiek mikor érkeznek, nos, újabb meglepetés, már egy ideje vonalban vannak. Csak jót mosolygok magamban a történteken, ugyan, megesik az ilyesmi, ennyi last-minute változást kézben tartani amúgy sem lehet könnyű egyedül, nem is áll szándékomban senkit bártani érte. Köszöntöm az újakat is, majd igyekszem minden fontos információt elsőre megjegyezni, amit kell. Közben akaratlanul is összenézek párszor dr. Wallbrickkel, de úgy tűnik, vagy ennyire biztos magában, vagy jól ismeri már erre felé, hogy mennek a dolgok. Nos, nem mondom, hogy egy kicsit sem izgultam, már csak azért is, mert a betoppanásom valami olyasmi érzés lehetett, mint amikor egy róka jelenik meg a baromfiudvarban. Jó lett volna megbeszélni, kár, hogy időhiány miatt esély sem volt rá, csak engedni és sodródni az árral, ami jelen esetben meglepően jól sült el. Szerencsére ahogy elhangzott az első néhény kérdés, és dr. Wallbrickkel belelendültünk a pro és kontrákba, ugyanannak a témának a más és más megközelítésébe, valahogy a „csatározás” izgalmai egész jól oldották a hangulatot, és akkor még nem is említettük, dr. Giles egy-egy pszichológiai megközelítése mennyire más megvilágításba tud helyezni bizonyos adott dolgot. Olyannyira sikerült belemerülni, hogy meg is lepődtem, hogy máris elérkeztünk a műsor végéhez? Pedig még csak most kezdtem belejönni… mondjuk, az egyetemen dupla ilyen hosszú előadásokat szoktam egyedül levezényelni, itt pedig eleve többen voltunk, logikusan végiggondolva nincs benne semmi meglepő. - Nem tagadom, az elején volt némi kétségem, a döcögős indítás után milyen hangulatban fog telni a műsor, de… amilyen jól sikerült belelendülni, lehet estig simán tartott volna a lendület. Vagy nem így látja? - jegyzem meg dr. Giles felé fordulva, miután már véget ért az élő adás, és ismét csak „magunk” voltunk, hallgatók nélkül. Nem kizárt, hogy az újdonság varázsa is közrejátszik, de… szinte már várom a következő adást, még ha annál biztos, hogy nem fogok tudni személyesen itt lenni, csak az eredetileg is megbeszélt, telefonos, vagy videós megoldással. ~ És látja? Hiába vagyok vérfarkas, senkit sem ettem meg. ~ csendülnek a szavaim a fejében, elvégre nem igazán olyan téma, ami avatatlan fülekre tartozna... a többiek maximum annyit érzékelhetnek mindebből, hogy néha-néha találkozik a tekintetünk ~ Remélem, sikerült valamennyire megbarátkoznia a gondolattal. De ha még mindig nagyon zavarja, akkor inkább most mondja, nem szeretem feleslegesen pazarolni sem a saját időmet, sem másokét. ~ elvégre nem kerülte el a figyelmemet, mennyire frászt kapott, amikor felbukkantam. Amúgy, lévén a kolléga még mindig itt tüsténkedik körülötte, nem is feltétlenül várok azonnali választ, elég, ha kitalálja, amíg útnak nem indulok a szállodába.
Már látom, hogy Dr Wallbrick venné a levegőt, hogy szakvéleményt alkosson a lábamról amit amúgy se nem látott se nem ért hozzá csak két percen át tapizott szemérmetlenül. Megelőzöm, és kedélyes hangon válaszolok az érkező dokinak. - A kollégája még nem látott az enyémhez hasonló problémát, ami nem is meglepő, hiszen ez nem olyasmi ami a szakterülete lenne. - kész, ezzel rövidre is zártam a témát, legalábbis remélem. Nem akarom magamra haragítani a helyi szépészeti fabrikátort, de épp elég volt a hümmögéséből és a kéretlen vizslatásából mára. Más se hiányzik mint, hogy ketten folytassák, attól nagyon kényelmetlenül érezném magam. - Nem hozott. Igazából nekem kellene elnézést kérnem, én sem hittem volna, hogy ilyen szerencsétlen helyzetben érkezik. - ha tudnám, biztosan visszaforgatnám az idő kerekét. Elég egy percre félre fordítani a fejem, és a másik vendégünk máris a gyakornokkal diskurál, remélem, hogy csak még egy teát kér, különben nem is tudom mit csinálok vele. Lisa az én szememben még szinte csak egy kamasz, hagyja lógva. Mindenesetre intézem a kávét is, aztán már csak a gyors technikai tárlatvezetésre és egy újabb kör bemutatásra futja. Még csak azt sem sikerült egyeztetni, hogy szólíthatjuk-e a keresztnevén, vagy maradjunk maradjunk a formálisabb verziónál. Dr Wallbrick mindenesetre ezt is lerendezte, ő élő egyenesben kérte, hogy szólítsuk Lance-nek, amit bár díjazok, így könnyebb a kommunikáció, de azon nem változtat, hogy őt sokkal jobban meg tudtam izzasztani a kérdéseimmel. Különös, hogy amikor úgymond a saját terepemen mozgok, semmi sem bizonytalanít el. Sem az, hogy mégis csak két sebésszel üldögélek egy asztalnál, sem az, hogy az egyikük történetesen vérfarkas. Menet közben alig gondoltam rá, ha mégis, akkor is csak olyan kontextusban, hogy mennyire jó lenne, mennyivel könnyebb dolgunk lenne ha mind ilyenek lennének. Nem kellene azon agyalni, hogy hogyan is védjük meg a mi világunk titkait, és nem ritkán az embereket is. Legalábbis ahogy itt ül, nem tűnik vérszomjas fenevadnak, aztán ki tudja. Volt már, hogy valakit csúnyán félreismertem. Szerencsére az adás jól sikerült, a várakozásaimat is felülmúlta bőven. Mindkét sebésszel értelmes diskurzust lehetett folytatni, még Lance is megemberelte magát a múltkori szerepléséhez képest. Normális válaszokat kaptam, normális kérdésekre. - Klassz volt. - bólintok magam is mosolyogva, majd kettejük közt váltakozik a tekintetem - Nagyon köszönöm mindkettejüknek, szerintem óriási lépés lehetett volna, ha tovább tudjuk folytatni a beszélgetést. Profin oldották meg, hogy nyitva hagyták az utosló kérdést, így ha - és itt össze kulcsolom az ujjaim mosolyogva - ha összejönne esetleg még egy beszélgetés, innen tudnánk folytatni. - bár eleinte ide-oda kalandozott a tekintetem, nem tagadom, hogy a mondandóm végére gyakrabban ragadtam le Dr Manzanonál. - Nem igaz srácok? - kérdezem a másik két jelenlévő kollégát, akik bólogatnak, és még egy kicsit tapsolnak is, oldva az amúgy is jó hangulatot. Ezért is fagyok le hirtelen, amikor meghallom a hangot a fejemben, pedig látom, hogy a doki szája nem mozdul. Össze kell szednem a lélekjelenlétem, hogy ne ejtsem el a tollamat, de sikerült, még egy rövidke, zavart mosolyra is futja. Nem, nem evett meg senkit. Megint megijesztett, pedig erre számítanom kellett volna, csak hát más elméletben tudni meg más megtapasztalni. Hogy én ezért mit kapok majd Abie-től...! Mostanság túlságosan elmerültem a gyógyítás gyakorlásában, és kicsit háttérbe szorult az elméleti tudás mélyítése és az, hogy mindig legyek résen, elismerem ez az én hibám. Nagyon furcsa érzés, mintha képzelődnék, de mivel már tudom, hogy vérfarkas így nem kételkedek. Ha nem őrző lennék, tutira azt hinném, hogy bediliztem. Gyorsan Dr Wallbrick felé fordulok, hiszen sietnie kell, elköszönnék, amikor ismét megakadnak a gondolataim, így csak állom Dr Manzano tekintetét, és hallgatok, figyelmesen. Abie is mondta már, hogy nem kell minden vérfarkastól félnem, elvégre vannak akikkel egészen jól együtt lehet működni ha arról van szó. Az óvatosság nem kell, hogy egyet jelentsen a paranoiával. Mármint elméletben. Egy hosszabbat pislogok, mert tényleg az udvariatlanság határát kezdem súrolni, nem rabolhatom egy orvos idejét sem ha már volt olyan kedves, hogy vállalta a szereplést. - Nagyon örültem, Lance. És remélem két hét múlva megint találkozunk. - Kimmie hívta meg, egyáltalán nem meglepő módon a műtéti hegek eltűntetésének házi praktikáit kitárgyalni. Mázlim van, hogy elkezd csörögni a telefonja, így egy gyors “természetesen itt leszek” után már siet is ki a szobából és az épületből, a többiek pedig követik. Gyorsan csekkolom, hogy nem maradtak-e bekapcsolva a mikrofonok, hallja-e még a kolléganő a bénázásomat vagy sem. - Ezt nem itt kellene megbeszélnünk. Esetleg az irodában?- mondanám, hogy a falnak is füle van, de annak pont nem, mert hangszigetelt a helyiség, viszont minden másnak van “füle”. Máshol sem nagyon tudnék még mit mondani neki. Igen, megijedtem. Igen, meglepődtem. A mai szereplése nagyon jól sikerült, így örülnék neki, ha máskor is a vendégünk lenne, de nem is tudom… hülyén érzem magam, hogy ilyen sokat beszélgettünk már anélkül, hogy ilyen alapvető dolgok előkerültek volna. Nyilván értem az okát, de akkor is furcsa érzés.
- Hm, elegáns mentés. - bólintok elismerően, majd részemről nem is erőltetem tovább a témát, úgy is tisztában vagyok vele, hogy lehetne találgatni, mi okozza a hölgy problémáját, a kórelőzmény ismerete nélkül úgy csak találgatni lehetne, és anélkül, meg egy alapos vizsgálat nélkül – ami nem csak abból áll, hogy valaki végigtapogatja a lábát – elég nehéz lenne pontos diagnózist felállítani. Amire lehet, hogy amúgy különösebben semmi szükség, elvégre ha őt nem zavarja, másnak mi köze hozzá? Inkább helyet foglalok, meg élek a felkínált kávé lehetőségével, mert bár ma nem a műtőben kell helyt állni, a korai kelés, több órányi utazás, rendőrségi kihallgatás már önmagában is elég fárasztó tud lenni, és itt is hozni kéne egy elvárt szintet. Egy kis koffein biztosan nem fog ártani, pláne, hogy amint helyet foglalunk, szinte már kezdünk is, onnantól meg úgy elrohan az az egy óra, hogy mire észbe kapok, már vége is van. - Részemről lehet róla szó. Dr. Wallbrick? - fordultam a másik felé, elvégre akármennyire szimpatikus – vagy sem – nélküle nem lett volna ugyanilyen a műsor. Mily meglepő, hogy természetesnek veszi a jelenlétét a következő adásnál, amiről bőszen biztosít is mindenkit, mint ha bárki is elfelejtené… Ami pedig engem illet, nos, bár tetszene a lehetőség, előbb még akad egy kis megbeszélni valónk, amit jelzek is a kedves műsorvezetőnk felé. És megint a frászt hozom rá… Szuper! Pedig esküszöm, ez most nem volt szándékos, de ismét megerősít a korábbi sejtésemben – vagy van valami múltja a vérfarkasokkal, amiért ennyire feszélyezi őket, vagy szimplán nem régóta van a pályán, mint őrző… Mivel közben a másik doki telefonja megcsörrent, így csak egy gyors, néma kézfogással búcsúztam tőle, miközben Dr. Giles-re vártam, befejezze a tevékenykedését, a kérdését hallva pedig csak szótlanul bólintottam. - Rendben, csak Ön után. - annyira még nem mozgok otthonosan, mint Dr. Wallbrick, így követem a lányt, amerre mutatja, majd amikor biztonságosnak tűnik a terep – legalábbis ami a hallgatózást illeti – szólalok meg ismét – Tudom, kissé esetlenül jött ki ez az egész, nem is volt túl nagy a valószínűsége, és bár kérdezném, hogy miért nem mondta, de… költői kérdés. Ugyanazért, miért én sem azzal szoktam kezdeni a bemutatkozást, hogy milyen viszony fűz a Holdhoz. - sétálok lassan körbe az irodába, lassan felmérve a terepet, szemügyre véve magamnak a berendezést, miközben vissza-visszatéved a tekintetem a másik felé. - Oké, valószínűleg mindenki ezt mondaná, de nem kell tartania tőlem, egy oldalon játszunk. Vagy valami olyasmi. Már csak azért sem, mert Ön keresett fel, hogy meghívjon a műsorba, és engem is meglepetésként ért a kiléte, amíg nem találkoztunk. - az meg már technikai részletkérdés, hogy ha ártani akarnék neki, vagy bárki másnak, azt nem a belvárosban tenném, ennyi civil szeme láttára. Akar a fene bajszot akasztani egy komplett városnyi őrzővel… Attól már fiatalként is több eszem volt. - Nem sok vérfarkashoz volt szerencséje eddig élőben, vagy tévedek? - inkább erős tipp, mint bizonyosság, de kíváncsi vagyok rá, hogy miből ered valójában ez a sok meglepett meg zavart hangulat, az ismeretlentől való félelemből, vagy a rossz emlékekből?
A beszélgetés jobban sikerült, mint gondoltam volna. Mielőtt elkezdtük volna, azt hittem, hogy nagyjából kiegyenlített lesz a dolog, és valahogy Dr Manzano meg én lenyomjuk a másik doki torkán, hogy nem feltétlenül az a jó ha mindenkinek E kosaras mellei vannak. Ehhez képest, mivel Lance sem teljesen zokni agyilag, kábé tíz perc alatt teljes pálfordulása volt, és ő volt az egyik legvehemensebb védelmezője a terhesség után maradó csíkok elrejtésének. Bravo, Lance, őszintén ki se néztem volna belőle. Jobban kellene bíznom az emberekben, mint ismét kiderült. - Csodás. Akkor Lisa keres időpontokat, amikor mindketten ráérnek. - bólintok mosolyogva, és már épp szedtem össze a holmimat, hogy kimenjünk a helyiségből amikor jól a frászt hozta rám dr Manzano. Nem kellett volna megijednem, de még csak hallottam erről, nem tapasztaltam, hogy valaki belebeszéljen a fejembe. Elméletben tudom, hogyan működik, de amikor lett volna rá lehetőség, akkor pont közbejött valami a szövetségesünknek, utána meg valahogy elfeljtődött a dolog, illetve halasztottuk. Egy szó mint száz, nehéz úgy koncentrálni a mondandódra, hogy közben a saját gondolataidat sem hallod, mert a fejed más valaki hangjával van tele. Nem kevésbé volt kényelmetlen a kérdés, amit így nekem szegezett. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek most ezzel a helyzettel. Mert egyfelől jó volt a műsor, tényleg gyorsan alkalmazkodott, és ahogy sejtettem jó a humora is. Sokat beszéltünk már telefonon, többet mint egy átlagos vendéggel szoktam, aminek szintén nem csak az az oka, hogy nehéz volt időpontot találni. Próbálom rendezni a gondolataimat amíg az irodába érünk, szerencsére Kimmie és én közösen használjuk, de ő most beteg így magunk lehetünk. - Az úgy tűnik egyértelmű, hogy miért nem mondta el egyikünk sem korábban. - bólintok, és igyekszem érzelemmentes arcot vágni. Az iroda egyébként nem túlságosan színes, inkább csak egy hely ahová elvonulhatunk telefonálni és válaszolni a számtalan e-mailre. Az asztalomon rend van, csak néhány színes toll, a laptopom, jegyzetek szépen összerendezve, és egy mesekönyv. Kimmie asztala valódi káosz, tele mindenféle kabalával és papírfecnikkel. - Ezt nem is tagadom, de ettől még nem kevésbé kellemetlen a helyzetünk. - megcsóválom a fejem, majd egy rövid sóhaj után visszatér egy halvány mosoly az arcomra - Leginkább azért kellemetlen, mert nem számítottam rá a beszélgetéseink után. Meglepett. - megcsóválom a fejem egy kicsit. Nem akartam ellenségesnek tűnni, talán tényleg annyi a probléma gyökere, hogy kissé paranoiás vagyok ami a vérfarkasokat illeti. Ami Fairbanks alapvető hangulatát illeti, nem akkora gond, hiszen nem árt az óvatosság. De azt látom, hogy ez a konkrét példány jó eséllyel nem eszik embert, ide legalábbis nem olyan szándékkal érkezett. Hiszen én hívtam! - Nem igazán. Akit pedig láttam, ő sem igazán a békésebb fajta. - ismét csak röviden megcsóválom a fejem. - Sajnálom, nem szoktam ilyen hirtelen ítélkező lenni, sőt, általában a legkevésbé sem vagyok az, csak most egy kicsit… - hiszen gondolom sejti. Sok munka, a helyettesítések, meg az az egész félresikerült szituáció ahogy betoppant. Igazság szerint ez zavar a legjobban, hogy milyen lehetetlen, kellemetlen és félreérthető szituációban látott Dr Wallbrick-kel. Meg tényleg nem erre számítottam. Azt hittem… szóval, olyan átlagosnak tűnt, intelligensnek, és átlagosnak. Erre puff neki, ennél kevésbé szokványos nem is lehetne. - Egyáltalán nem zavar a dolog, de még ha zavarna is, tényleg az elmúlt hónapok egyik legjobb adását hozták össze. Eszemben sem lenne emiatt felrúgni az együttműködést. - felé nyújtom a kezem, mint egy békejobbot. - Nem kezdhetnénk elölről? Vagyis inkább folytathatnánk onnan, hogy most találkoztunk? - talán még nincs minden veszve. Sajnálnám, ha többet nem szerepelne a műsorban. Vagy ha nem beszélnénk többet. Nyilván, nem bízhatok meg benne maradéktalanul, ahhoz egy kicsit utána kell majd nyomoznom, de ezt gondolom sejti. Fő az óvatosság, mert mondhat bármit, azért a városomra, csoportomra is gondolnom kell, nem szabadíthatok rájuk akárkit. De vele kapcsolatban jók a megérzéseim, ha nem lett volna az elmúlt két hét, akkor az elmúlt egy óra alatt is kiérdemelte volna.
- Jól van. Remélhetőleg zökkenőmentesebb lesz a dolog, mint ez a mostani. - mosolyodok el, mert áh! Hagyjuk is… Valahol vicces belegondolni, mennyit görcsöltünk, mire találtunk egy alkalmas időpontot, ami mindenkinek megfelel, erre az utolsó pillanatban borult az egész, és mégis az első felvetés lett a befutó. Az irodába érve aztán már nem csak gondolati síkon faggatom a másikat, ha már úgy tűnik, egy darabig együtt fogunk dolgozni, nem szeretném minden alkalommal ezt a vissza-visszatérő bizonytalanságot, bizalmatlanságot kapni, akkor se, ha nem is tudok minden alkalommal személyesen jelen lenni. - Valahol megértem a dolgot, én sem számítottam rá, hogy pont egy őrzőhöz van szerencsém. Találkoztam már néhányukkal itt fent, északon, de nem mondhatni, hogy valaim sokan lennének. - vagy csak nagyon jól titkolják a dolgot. Vérfarkasok bezzeg annál többen, az tagadhatatlan. - Értem. Semmi gond, megértem. Különös időket élünk. - jegyeztem meg anélkül, hogy belementem volna a részletekbe. Az Issumatar év végi beszéde alapján nagyobb volt a baj, mint talán elsőre tűnt, és sejtem, nem csak a mi városunkat érintette, az ittenieket talán még jobban is. Természetes, hogy bárki elbizonytalanodik egy ismeretlennel. Szerencsére eddig egész jól sikerült elkerülni, de nincsenek nagy illúzióim azzal kapcsolattal, hogy a bajnak elég egy pillanat, hogy bekövetkezzen, így ebből kiindulva csak próbáltam élvezni, értékelni a nyugodtabb időt, amíg a körülmények engedik. - Rendben, fátylat rá! - fogadom el a felém nyújtott kezet – Ez esetben, örvendek ismét, Dr. Giles. Vagy Miss Giles? Melyik használja inkább a hétköznapokban? - mert bár az már kiderült, hogy orvos, ráadásul pszichológus, de mégsem praktizál, tudommal legalábbis… nem találtam semmi információt róla, hogy így lenne, pusztán a rádiót, és néhány egyéb kisebb-nagyobb szinkronszínészi munkát, ha tényleg hinni lehet az Internetnek. Mindjárt kiderül – Esetleg Miss Tapsi? - dobom be szemrebbenés nélkül az egyik mesefigurának a hangját, akinek „elvileg” a hangját kölcsönözte, várva a reakcióját. Válaszoljon bárhogy, azt hiszem, kellően árulkodó lesz az igazságról, van-e bármi köze az említett nyuszihoz. - Tisztában vagyok vele, hogy messziről jött ember azt mond, amit akar, a jelenlegi bizonytalan helyzet miatt pedig tényleg abszolút érthető az óvatosság. Tudja mit? Egyszerűsítsünk egy kicsit a dolgon – vagy gyorsítsunk, részletkérdés. - vezetem fel az egyik hirtelen jött ötletem, aztán vagy segít oldani egy kicsit a hangulatot, vagy nem, majd elválik, én legalább megpróbáltam – Vissza nem térő alkalom: kérdezzen nyugodtan bármit, akár, mint ember, mint kolléga, vagy mint őrző… személyes vagy szakmai, amit szeretne, ígérem, válaszolok. - vagy ha olyan, akkor bizonyítékkal is szolgálok, de a kérdés tudta nélkül látatlanba nem fogok semmi hasonlót megígérni, ha nem tudom biztosan betartani. - Viszont mivel ma már túl vagyok egy kihallgatáson, és nincs kedvem megint órákon át ilyet játszani, legyen mondjuk három kérdés. Mit szól hozzá? - konkretizálok egy kicsit, mielőtt még az egész életemet tollba mondatja itt a végén. Nincsenek nagy illúzióim, valószínűleg az elmúlt három év alatt így is kiderítettek rólam egy s mást az őrző társai, még ha hasonló lehetőséget egyik sem kapott korábban. Az ablakok mellett végigsétálva, végül az ablakpárkánynak dőlve állok meg, várva, hogy mit szól a kis „játékomhoz”.
Az iroda bár kicsit személytelen, de mégis alkalmasabb a beszélgetésre, mint mondjuk a folyosó lenne. Amúgy is szeretek itt is lenni, kis kuckóként tekintek rá, ahonnan rendezem az ügyes-bajos dolgaimat. Még egy rövid mosolyt is csal az arcomra, hogy tulajdonképpen már ő is “volt itt”, legalábbis a hangja, amikor telefonon beszéltünk. Furcsa az egész szituáció, de ha úgy nézem, még jobb is volt, hogy az első találkozás után egy órán át nem beszéltünk, vagyis nem egymással és nem privát témákról. Volt időm mérlegelni egy kicsit a dolgokat. Bólintok a szavaira, és értelmezem amit mond. Ha találkozott már itteni, vagyis északi őrzőkkel, akkor kell, hogy legyen róla némi információnk. Ez az egyik jó hír. A másik, hogy ha találkozott őrzővel és nem kering ezzel kapcsolatban valami cserkész tábortűz mellé illő horror sztori, akkor úgy néz ki egyelőre egy bizonyos fokig hihetek neki és bízhatok benne. Legalábbis jelenleg nem kell félnem tőle. - Valóban, sajnos nem egy nagy csoport a miénk. - nem azt mondom, hogy mind le tudnánk ülni egy átlagos étkező asztalhoz, de se nem akarom elmondani neki, hogy pontosan hányan vagyunk, meg aztán nem is hazudtam. Lehetnénk többen is, minden relatív. - Így is lehet mondani, igen. És mindig tartogat meglepetéseket. - húzódik óvatos mosolyra a szám. Mint a mai nap is, az, hogy mennyire jó volt a szereplése a műsorban, és persze az is, hogy mintegy mellékesen kiderült, hogy vérfarkas. Hallottam már olyanokról akik békésebbek, nem folynak bele a hatalmi játékokba és nem is gyilkolásznak lépten-nyomon, de alapvetően a többség nem ilyen. Valahol természetes, ha elsőre nem épp ezt a békés hozzáállást feltételeztem, de kellemes csalódás, ahogy a korábbi találkozásról beszél más északi őrzőkkel. Épp ezért is nyújtom felé a kezem, kezdjünk tiszta lappal. Talán azt gondolja, hogy még mindig frusztrál a kiléte, és ebben van is valami, de sokkal inkább kíváncsi vagyok rá. - Csak Bianca. Ha kérhetem. - igazából egyiket sem használom, vagy ha valamit mégis muszáj, és nagyon hivatalosnak kell lennem, akkor a Dr Giles az amit használok. Többnyire. Általában azért ennél hamarabb el szoktam jutni a tegeződésig, köztünk valamilyen furcsa okból maradt meg mostanáig ez az udvariassági kör. - Nocsak, úgy tűnik valaki roppent művelt a modern animációs kisfilmek terén. - biccentek egy kis mosoly mellett. - Miss Tapsi Üregi, teljes életnagyságban. - vonok vállat még mindig mosolyogva, mert nem jövök ettől zavarba. Ez is a munkám, amit szeretek csinálni, és hát ez nem olyan mint a felnőtt filmezés, nincs mit szégyellni rajta. Visszahúzom a kezem, és elgondolkodva hallgatom. Egyszerűsíteni? Gyorsítani? Ugyan, min szeretne gyorsítani? A bizalom nem olyasmi amit meg lehetne sürgetni, egyébként meg, bár kettőnk közül éppenséggel ő a félelmetesebb, ragadozó, de azért ha úgy van, én is okozhatnék neki galibát. Egyszerre megnyugtató és nyugtalanító, hogy egyáltalán nem tart attól, hogy én őrző volnék. Vagy csak sokkal jobb emberismerő mint én. - Miért? - teszem fel máris az első kérdésem. - Mármint, miért tehetek fel kérdéseket? Nincs rá szükség. - nem volt rá szükség, hogy ilyen ígéretet tegyen, és ilyen őszinteséget sem várnék el. Elgondolkodva, őszinte kíváncsisággal méregetem. Az eddigi beszélgetéseink során is kérdeztem ha akartam, igaz, csak óvatos, általános kérdéseket tettem fel. Még csak nem is igazán ismerkedős fajtákat, legalábbis nem úgy mint mondjuk egy vakrandin, de hát nem is azon voltunk, hanem a rádiós szereplését egyeztettük. Meg néha beszélgettünk könyvekről, a vacsoráról, az időjárásról, hogy ki hogyan szeret utazni… meg ilyesmik. - Rendben. - egyezek bele, mert megütötte valami a fülemet. - Hogyhogy túl van egy kihallgatáson? Ezt hogy érti? - felteszem, nem erre számított. Mondjuk én sem, de ebbe kár lenne belemenni. - Szerintem annyira nem sietünk, üljünk le. - mutatok egy szabad székre a sarokban, és előre húzom a gurulós székem. Nem az asztal mögött ülve szeretném faggatni, hanem normálisan beszélgetni. Aztán ki tudja, lehet, hogy még több is lesz mint három kérdés a végén.
- Legalábbis itt, északon. Azért nem kell aggódni, máshol egész szép számmal vannak. - fűzöm még hozzá, mert bár nem tudom, itt mi a pontos helyzet, de emlékeim szerint például New Yorkban, vagy Seattle-ben kimondottan sokan megfordultak. A szavaira csak bólintok, meglepetések mindig vannak… pláne, ha azt nézzük, csak telefonon is milyen sokat beszéltünk eddig, relatíve rövid idő alatt, és tessék, mégis micsoda meglepetés volt a személyes találkozó, mindkettőnk számára. - Rendben, Bianca. Ez esetben nyugodtan szólítson engem is Brunónak. - elég furán venné ki magát, ha még ezek után is ragaszkodnék a hivatalos nevemhez, ha nem is tegeződés, egy fokkal mégis csak kötetlenebb így. - Nem tudom, hogy a közelgő húsvét az oka, vagy más, de mostanában a gyerekek teljesen meg vannak veszve érte. Mondtam én, hogy valahonnan ismerősnek tűnik a hangja! De azért kellett egy kis idő, hogy rájöjjek, honnan. - mosolyogtam jót, majd némi hezitálás után úgy döntöttem, vele is megosztom a történetet – Egyik hétköznap, pont nem sokkal azután, hogy telefonon beszéltünk, meghallottam a hangját. Teljesen ledöbbentem, hogy mit keres itt, csak nem besétált a rendelőbe? Mert semmi nem utalt rá a beszélgetésünkből, hogy a városban lenne… aztán utána jött a megvilágosodás, hogy nem, csak a gyerekek néznek épp mesét. - ettől függetlenül a komplett mesét nem ismerem, csak néha-néha fél füllel elcsíptem egy-egy részt belőle, meg úgy öt percet néztem, amíg a gyerekeket kifaggattam róla, hogy ez kicsoda-micsoda, vagy miről szól, és nagyjából ennyi. - Lehet, hogy valóban nincs, ha nem szeretné, vegye nyugodtan tárgytalannak. Így érzem fair-nek, én vérfarkasként már azzal számos újdonságot megtudtam Önről, hogy élőben találkoztunk, ami visszafelé nem feltétlenül igaz. Meg, mert eddig egészen megkedveltem. - teszem még hozzá, mert nem hiába egyszeri és vissza nem térő ajánlat, nem szoktam mindenkivel ilyen nagylelkű lenni, sőt… hiába nem szeretek másoknak hazudni, ha arról van szó, ennyi év alatt már mesterien megtanultam kikerülni az egyenes kérdéseket, válaszokat. Ami pedig az őrző létét illeti, nem tudom, van-e bármilyen varázslatuk, amivel hasonlóan fel tudják mérni az ellenfelük képességeit, mint én a sajátommal, de nem is éreztem, hogy varázsolni próbált volna, ebből pedig az következik, hogy maximum a szavaim, vagy a viselkedésem alapján tud következtetéseket levonni, dolgokat feltételezni rólam. - Ami azt illeti, sikerült kapásból pont olyanba belekérdeznie, amiről nem igazán beszélhetek. - nevettem jókedvűen, mert ez azért tehetség, ettől függetlenül igyekszem megválaszolni a kérdését úgy, hogy az a rend őreinek se okozzon gondot a későbbiekben. - Nagyon úgy tűnik, hogy két korábbi páciensemnek sikerült valamiféle alvilági ügyletekbe keverednie. Az egyiküket megölték, a másiknak pedig jó eséllyel a nyomában vannak. Az elsőnél megtalálták a névjegykártyámat, ezért kellett ma Fairbanksbe jönnöm. - hogy tisztázzam magam, majd elmondjam, milyen műtétek miatt jártak a rendelőmben, némi új információval bővítve a nyomozók aktáit, ami szerintük egészen új megvilágításba helyezett több dolgot is. Remélem, tényleg hasznát veszik, és az elkövető nyomára bukkannak, mielőtt még a másik nőnek is baja esne. Miközben pedig felidéztem a korábban történteket, akaratlanul is eszembe jutott… ha a rendőrség megtalálta a nőnél a névjegykártyámat, vajon mennyi az esély rá, hogy a gyilkos is rábukkant? A nyomozók nem mondták, hogy bármi veszély fenyegetne, de az sem kizárt, hogy egyelőre ilyen keveset tudnak… mindenesetre jobb lesz nyitott szemmel járnom. Lehet, hogy vérfarkasként kevés ellenfelem akad, de ha fejbe lőnek az utca túlfeléről, azzal én se sok mindent tudok kezdeni… - Köszönöm, de inkább állnék, ha nem zavarja túlságosan. Mióta hajnalban felkeltem, szinte egész nap csak ültem, jól esik kicsit mozogni. - először a több órás autóúton, aztán a kihallgatáson, majd itt, a stúdióban… Ha itt végzek, szerintem sétálok egy nagyot a folyóparton, mielőtt visszamennék a szállásomra, a friss levegő biztos jól fog esni egy ilyen zsúfolt nap után. - Ez a Chena folyó, ami innen, az ablakból látszódik, igaz? - intek az ablak felé, elkanyarodva a korábbi témánktól egy pillanatra.
- Igen, tudom. - mosolyodok el óvatosan. Máshol azért nem ennyire gyatra a vérfarkas-őrző arány. Könnyebb lenne, ha itt is kiegyensúlyozottabban lennénk, de nem akarok tovább nyújtózni mint ameddig a takaróm ér. Bár már néhány éve a csoport tagja vagyok, azért még van mit tanulnom. Bőven, ami azt illeti. - A Bruno névről mindig egy mese jut eszembe. Mondjuk, majdnem minden névről. Szakmai ártalom? - egészen halványan jövök csak zavarba ettől. Felnőtt létemre igencsak járatos vagyok a gyerekmesék világában, de talán bocsánatos bűn, ha a munkám is ezzel kapcsolatos. - Reméltem, hogy magától is rájön. - mosolygok rá vissza, és örülök neki, hogy valahogy csak rá jött. Amikor pedig elmeséli, hogy pontosan milyen körülmények közt állt össze a kép, egészen el is felejtem, hogy már nem a telefon két végén vagyunk, hanem szemtől szemben. - Nem tudom miért szeretik azt a nyulat, őszintén szólva alig van benne valami különleges. Se valami varázserő, vagy egy menő járgány… Gyakran vannak a rendelőben gyerekek? - érdeklődök egy kicsit, mert hát, nem feltétlenül általános, hogy épp velük legyen tele a váró. Feltételezem náluk sem ez a helyzet, de kíváncsi lennék, hogy a betegeik gyerekei miatt tartanak fent ilyesmit vagy azért mert ilyen sok a gyerek páciens. Remélem az előbbi. Elmosolyodok, és egy aprót bólintok. Igaza van, ő sokkal több dolgot tudhat meg rólam már a szagom alapján is, mint én így, hogy meg sem próbáltam varázsolni. Nem éreztem szükségét, aztán lehet, hogy ez valami életösztön-hiány, de szerintem inkább furcsa mód bízom benne. Nagyjából annyira, mint a találkozásunk előtt, és azt hiszem ez, hogy tehetek fel kérdéseket valami hasonlóra utal. - Az a furcsa, hogy elsőre nem is láttam szükségét annak, hogy kérdéseket tegyek fel. Mármint olyan kérdéseket, amiket levonhat a keretből. Mielőtt találkoztunk volna, őszintén azt hittem, hogy kettőnk közül maximum én lehetek az aki kiakasztja a másikat a kilétével. - eddig szinte az összes beszélgetésünk során kérdezgettem erről-arról. Apróságokról, mint, hogy hogyan szereti a teát és ilyesmi. Azt gondoltam, hogy ember, és így egyértelműen én lettem volna kettőnk közül a “fura”. Mindig van új a nap alatt, azt hiszem. - Elnézést… úgy tűnik külön érzékem van az abszurd helyzetekhez, ahogy valamelyik filmben is mondják. - mosolyodok el a körülmények ellenére, majd figyelmesen hallgatom. Le is olvad a mosoly az arcomról elég hamar. Komoly ügynek tűnik, ronda és komoly ügynek. Bólogatok a rövid magyarázat után, majd szomorkás arccal keresem a tekintetét. - Sajnálom. Mármint a páciensét, meg ezt az egész helyzetet. Remélem hamar megtalálják a tettest. - valamennyi részvét őt is illeti, elvégre ha nem is voltak barátok (gondolom), azért nyilván többször is találkoztak, beszélgettek. Engem legalábbis egy kicsit vagy nem is kicsit megviselne egy ilyen eset, még ezekben a furcsa időkben is. Még mindig túlontúl érzékenyen érintenek a halálesetek, de már próbálom edzeni a lelkem. Nem szeretem, nagyon nem szeretem az erőszakos haláleseteket, na de ki szereti őket akinek egészséges lelki világa van?! - Ahogy jól esik. - mosolyodok el, és követem a példáját, furcsa lenne, ha én meg itt üldögélnék mint régen az iskolaigazgató amikor egy gyerek rossz fát tett a tűzre. - Még várja néhány óra út hazafelé, vagy ki tudja pihenni a mai napot indulás előtt? - én szeretek utazni, mármint autóval. A repülőket amíg csak megoldható kerülöm, de sajnos néha ez nem opció. Úgy néz ki, hogy talán mostanában várni fog rám egy hosszabb út, de erről még majd a csoportunk vezetőjével és a mentomommal is egyeztetek. Munka ide vagy oda, nem szoktam kedvemre kolbászolni államhatárokon át mindenféle engedély nélkül. - Igen. Szeretem ebben az évszakban, néha csak azon kapom magam, hogy már percek óta az ablakon át bámészkodok. - lépek közelebb az ablakhoz. Egész jól lehet innen látni, különösen, hogy nem a fölrszinten van az irodánk. - Járt már a környéken a melegvizes forrásoknál? Ha nem siet nagyon haza, érdemes kipróbálni. Hétköznap alig vannak ott emberek, és jól tud esni egy kicsit kikapcsolni, meditálni, elmélkedni. - nem gondolom, hogy a farkasok is annyit meditálnának mint mi, de ki tudja. Elég sok dologban nem tűnik átlagosnak. - Nagyon zavarná, ha tegeződnénk? - már csak azért is lenne kényelmesebb, mert ha máskor is eljönne a műsorba, akkor sokat könnyítene a kommunikáción. - Ezt veheti akár a második kérdésemnek is. - teszem még hozzá jókedvűen.
- Kitalálom… Encanto? - teszem fel a már-már költői kérdést, hisz mióta pár éve kijött a mese, nem tudom, hányszor kaptam hasonló bókot a gyerek pácienseimtől, előtte maximum a macis gyerekdalt emlegették. Ha meg mégsem erre gondolt, legalább ma is tanulok valami újat. - A gyerekeknek még nincs szüksége ilyesmikre, ott van a képzeletük, ami sokszor nagyobb csodákra képes, mint bármilyen varázslat. Minél egyszerűbb valami, minél kevesebbet tudunk róla, annál több teret enged a szabad fantáziának. - szólalok meg elmerengve, nem csak gyerekek esetében, de felnőtteknél is igaz – Vagy valami ilyesmi, de úgy is ön a pszichológus, bizonyára tisztában van a jelenséggel. - fogadni mernék, hogy valami szakkifejezés is létezik rá a gyakorlatban, de ilyen szinten sosem merültem bele az emberi lélek rejtelmeibe. Az orvoslás kézzel foghatóbb része valahogy mindig is jobban foglalkoztatott. - Ami a gyerekeket illeti, talán többen megfordulnak, mint egy sima plasztikai sebész praxisban, de amúgy így sem túl sokan. A kollégák gyerekei viszont annál többet, ha épp nincs, aki vigyázzon rájuk. - válaszolok a másik kérdésére is. Igaz, a rendelő nem játszótér, de van egy pihenőszobánk, és amíg nem néz ki minden úgy utánuk, mint ahol tornádó pusztított, meg tudnak relatíve csendben játszani, addig engem nem zavarnak. - Nos, ha valaki annyi ideje él, mint én, akkor már nem sok minden tudja meglepni. Ami pedig a „kilétét” illeti, akadt pár őrző a családomban, úgyhogy annyira nem ismeretlenek előttem. - persze azt nem állítom, hogy mindent tudnék róluk, vagy úgy ismerném őket, mint a tenyeremet, hisz néhány személy alapján butaság lenne az összeset beskatulyázni, de azt talán bátran állíthatom, hogy jobban ismerem őket, mint egy átlagos vérfarkas, aki csak néha-néha kapcsolatba, vagy összetűzésbe keveredett velük. Szóba kerül a rendőrségi kihallgatásom, én pedig megosztok némi információt róla, amennyiről úgy gondolom, nem lesz probléma belőle, persze nevek, meg egyéb konkrétumok nélkül. Aztán ki tudja? Valószínű, hogy a rendőrség berkein belül is akad emberük, aztán amúgy többet tudnak az ügyről, mint amennyit én tudok jelenleg. - Köszönöm. Én is remélem. - egyrészt, mert sajnálnám, ha a másik páciensemnek baja esne, másrészt úgy hiányzik egy rendőrségi ügy a hátamra, mint valami púp, mint ha anélkül olyan sokat unatkoznék. Pláne így, hogy még csak nem is helyben történt ez az egész! - Eredetileg ma akartam visszamenni Anchorage-ba, de végül inkább áttoltam az indulást holnap reggelre. Így is elég sűrű ez a nap, és nem biztos, hogy szerencsés lenne fáradtan ilyen hosszú útra indulni. - oké, hogy vérfarkas vagyok, valószínűleg nem hagynám ott a fogam egy szimpla autóbalesetben, de tekintve a zord időjárást, nem akarom feleslegesen nehezíteni a saját dolgomat. - Van valami hipnotikusan megnyugtató benne, nem igaz? - kérdezek vissza, majd érdekesség gyanánt hozzáteszem – Annak idején egy kis halászfaluban nőttem fel, a víz imádata azóta is megmaradt. - osztom meg vele, mielőtt még reagálhatnék a meleg vizes forrásos felvetésére. - Hm, ezt nem is tudtam, de igazán jól hangzik! Most nem igazán készültem úgy, hogy alkalmas lenne, de egyszer talán majd úgy időzítek. Köszönöm a tippet! - mosolyodok el, és bár igyencsak csábító a gondolat, de valószínűleg nem mostanában fogok sort keríteni rá. Egyrészt, mert eleve ritkán járok Fairbanksben, évi néhány alkalommal csupán, akkor is általában munka ügyben, másrészt pedig a helyi falka, vagy az őrzők rosszallását sem szeretném kivívni azzal, hogy kóborként a területeiken sündörgök. Pláne, hogy egész jól elvagyok odaát, Anchorage-ban, és nem igazán vonz a gondolat, hogy csatlakozzal a helyi falkához, vagy bajszot akasszak velük. - Ugyan, dehogy. Tegeződhetünk nyugodtan, ha úgy kényelmesebb neked. - mosolyodok el – Lehet nekem is egy kérdésem? Hogyhogy a rádiónál dolgozol, ha amúgy pszichológiából diplomáztál? Nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, vagy valami más oka van? - elvégre nem egyszerű az orvosi, és valahol furcsa, hogy ha valaki ennyi időt és energiát áldoz bele, hogy megszerezze a papírt róla, végül mégsem ezzel foglalkozik.
- Hideg, hideg. - ingatom a fejem. - A Hamupipőkében Bruno a kutya, aki a mese végén kikergeti Lucifert a torony ablakán. - a klasszikusok azért még mindig jobban megvannak mint a modern mesék, nem tehetek róla. Kivétel talán a Jégvarázs, de ez valószínűleg bocsánatos bűn. - Igaza lehet. Bár meglepő, hogy ez még néha működik, amilyen sok intenzív ingerre van szükség, hogy egyáltalán megragadjuk a figyelmüket. - a legtöbb rajzfilm, de különösen a mese sorozatok még jóindulattal is túlstimuláltak véleményem szerint. A többi meg túlzottan ingerszegény. Valószínűleg ez a bohókás nyúl emiatt futott így be, mert a kettő közt van félúton. - Igen, bár őszintén szólva a gyerekek fantáziája egy olyan színes vászon, amiben nekünk felnőtteknek nehéz felfedezni a formákat. - van róla papírom, igen, hogy bizonyos lélektani folyamatokat felismerjek, de a gyerekek teljesen másképp működnek. Ha a felnőttekre igaz, hogy mindenki más, mindenki másként gondolkodik; náluk még a zoknijuk színe is befolyásolja a kis gondolataikat. - Nálunk is van napközi, haladó szellemre vall az ilyesmi. - bólintok. Könnyebb úgy dolgozni ha az ember egy-két óránként rá tud nézni a gyerkőcre, és aztán együtt indulhatnak haza. Rendszert visz a gyerekek napirendjébe is, mint az óvoda. Udvariasságból nem kérdezek rá, hogy mennyi az annyi, nem azért mert nem érdekel, hogy hány éve tapossa már a kontinenst (vagy a neve alapján egy másikat). - Az én családomban nem fordult elő még ilyesmi. Legalábbis nem tudok róla, talán ha több felmenőmet ismertem volna, akadna köztük. Nem lehet tudni. - utólag legalábbis. De nem tartom valószínűnek, annak ellenére se, hogy azért bizonyára ritka, hogy egy teljesen átlagos családban egyszer csak valaki fogékonynak bizonyul a mágia iránt. Sajnálatos az ok amiért ma mégis a városba kellett látogatnia. Néha el is felejtem, hogy a természetfeletti mellett azért az emberek is milyen ronda dolgokat tudnak művelni. Az sem különösebben szívderítő, hogy épp a mi városunkban történt ilyesmi, de jelen helyzetben tényleg az a legfontosabb, hogy a másik nőnek ne essen baja. Talán el tudott bújni valahol. Elég kihalt Alaszka, főként a vadonban, olyan nagyon nem lenne nehéz dolga. - Jobb tervnek tűnik, igen. Jobb mint útnak indulni.- az ablakon kipillantva még látni is ahogy néha szállingózik a hó, hol jobban hol kevésbé. Nem biztos, hogy este indulnék útnak, pláne ilyen hosszú útnak, mifelénk jobb elkerülni az ilyesmit. - Igen. Ezért szeretem ezt a vidéket. - nem mindenki tud alkalmazkodni Alaszkához, de én eleve nem valami trópusi helyen nőttem fel, és valahogy meg is tetszett a hely nyugalma és energiája. - Halász faluban? - különös dolog, még sosem jártam olyan helyen, valószínűleg már nem is fogok. Régen mennyivel egyszerűbb volt az élet! - Telepesekkel, vagy valamelyik helyi törzs körében? - érdeklődök tovább, így egy kicsit talán közelebb jutnék ahoz is, hogy hány éves lehet. Manapság már csak a kijelölt rezervátumokban élhetnek kvázi “háborítatlan” nyugalomban akik korábban ezt a vidéket lakták. - Talán legközelebb. - mosolyodok el halványan. Én is csak néhányszor jártam ilyen helyen, de mindig elvarázsol, különösen télen. Csak az a fontos, hogy az ember amint kijön a vízből legyen kéznél törölköző meg egy jó meleg takaró különben kész a tüdőgyulladás. - Lehet, persze. - bólintok mosolyogva, majd a kérdését hallva kicsit vissza is komolyodok, de nem megy el teljesen az összes jókedvem. - Az egyetem alatt elkezdtem színjátszó körbe járni, de valahogy mindig szörnyen lámpalázas lettem, ha néztek az emberek. De a hangommal akkor is szerettem játszani, így a tandíjra meg a lakhatásra valót mindenféle rádió meg tévé reklámok narrálásával teremtettem elő. Szóval, a kettő valahogy párhuzamosan működött, aztán… - elakadok egy pár másodpercre, mert bár már pár év eltelt azóta, a kishúgom hiánya valahogy alig akar enyhülni. Magamat hibáztatom továbbra is, pedig egy balesetről, szerencsétlenségről aligha tehet bárki is. Plusz pszichológusként pontosan tudom, hogy ez csak a túlélők bűntudata de az érzéseket nem lehet csak úgy kikapcsolni egy gombbal vagy ilyesmivel. - A diplomaosztóm napja valahogy az egyik legborzalmasabbra sikeredett egész életemben így azt hiszem valahogy… - egy apró grimasz mellett mosolyodok el haloványan - valahogy elment tőle a kedvem egy időre. Másban találtam meg a hivatásom. De a csoportban azért néha kamatoztatom a megszerzett tudást, nem vész kárba. - teszem hozzá óvatosan. Nem zárom ki, hogy egyszer praktizáljak is, de nem mostanában lesz. Akárhányszor rá gondolok, nincsenek jó érzéseim. Tényleg inkább a csoportot segíteném, trauma van bőven nálunk is amit fel kell dolgozni, néha segítséggel. Próbálom egy kicsit vidámabb vizekre a beszélgetést. Legalábbis remélem, hogy az lesz. - Ma a műsorban is remekül feltaláltad magad, és tudom, hogy tanítasz is. Valahogy olyan érzésem van, hogy ez nem új dolog számodra. Ez inkább egy fajta hivatás?
- Ezt eddig nem is tudtam. - mosolyodtam el, bár az említett mesét nem is ismertem ennyire. Cím alapján igen, meg a történetet is nagy vonalakkal, de nem rémlik, hogy valaha is láttam volna. Mondjuk, miért néztem volna? Vicces lenne, ha így túl a 400-on pont a Disney rajzfilmek hoznának lázba. - Ezzel viszont maximálisan egyetértek. Néha irigylem őket, hogy ennyire más szemmel tudnak tekinteni a világra. - biztos nálam is volt ilyen korszak gyerekként, nem igazán vannak emlékeim róla… igaz, életem folyamán, felnőttként is akadtak bőven olyan pillanatok, amikor mint ha teljesen más világba csöppentem volna, de ahogy múlnak az évek, egyre rittkább az ilyesmi is. - Nálunk nem kimondottan napközi, inkább csak elvannak a lurkók a pihenőben, kaptak egy kis játéksarkot is, de így is nagy segítség tud lenni a többieknek. - én is látom, manapság milyen logisztikát igényel összeegyeztetni a munkát, a gyereknevelést, a magánéletet, meg minden egyebet, és bár kimondottan nem érint a dolog, valahol csak nyerek vele én is, ha a közvetlen kollégáim kapnak némi segítséget ilyen téren. Amúgy is jó néha egy kis gyerekzsivajt hallani, kapásból megfiatalodik tőle az ember. - Sosem lehet tudni, egész érdekes titkokat, történeteket tudnak rejteni a családfák. A felmenőimet speciel én sem igazán ismertem, nem kizárt, hogy közöttük is akadtak… - vonok vállat, de miután oly sokat kutattam ez ügyben, szinte teljesen hiába, igazából már el is engedtem a témát, hogy azon a pár apró információn túl bármit is megtudjak a szüleimről, vagy esetleg távolabbi felmenőimről. Pedig érdekelt volna, azzal nem volt gond… Egyszerűen csak információhiány miatt mindig vagy falakba ütköztem, vagy tűt kellett volna megtalálnom a szántóföld összes szénakazlában. - Ühüm. - bólintok a visszakérdezésére, amikor pedig meghallom a következő kérdését, elismeréssel biccentek felé – Nézzenek csak oda, valaki nem csak bemagolta a házi feladatot történelem órán, hanem használja is! - szerintem egy kezemen megszámolom, hányszor kaptam hasonló kérdést, a többség a nevem meg a kinézetem alapján azonnal elkönyvel spanyol leszármazottnak. Ami valamilyen szinten igaz, de mégsem egészen fedi a valóságot. - Az utóbbi. Seattle-től délre, a Columbia folyó torkolatánál. - segítek neki betájolni, hogy nagyjából mégis honnan indult a történetem annak idején. A törzs neve valószínűleg úgy sem sokat mondana neki, bár kimondottan hosszú múltjuk van, sosem volt nagyobb, mint néhány falu, ahogy különösebb világmegváltó tetteik sem voltak, vagy hírnevük. Kicsit szürke, kicsit borongós, de legalább az enyém volt. - Talán. - értek egyet vele. Valamikor majd biztosan sort kerítek rá, ha nem is mostanában, ezekben a relatíve feszültebb időkben, amikor pláne gyanakodva néznek minden idegenre, aki feltűnik az ember háza táján. Inkább a munkájáról, tanulmányairól kérdezem, mert kíváncsivá tett a gondolat, hogy ha egyszer pszichológiából diplomázott, és a műsorban látottak alapján egész jó is benne, akkor hogyhogy nem ezzel foglalkozik komolyabban? A magyarázatát hallva pedig összeáll a kép, még ha konkrét okokat nem is említ, de egészen más megvilágításba helyezi az egész történetet. - Különös nem? Hogy egy-egy döntés, vagy esemény milyen szinten képes befolyásolni az ember életét. - szólalok meg elmerengve, miközben a tekintetem újra a Chenán komótosan úszó jégtáblák felé kalandozik el. Azt hiszem, ismerős az érzés, amit körülírt. - Tudod, hogy van ez. Mindenkinek kell valami hobbi, úgyhogy miért ne lehetne összekötni a kellemeset a hasznossal? Jó dolog a csónakázás meg a fafaragás is, de amennyire ki tudja kapcsolni az embert, sokszor annyira unalmas is tud lenni egyedül. - pláne, ha amúgy is egyedül él az ember, akármennyire is szeretem, néha nagyon tud hiányozni a közösségben élés. Ez legalább kicsit kompenzálja. Arról nem is beszélve, hogy amennyi állatfigurát farigcsáltam már életem során unalmas perceimben, egy kisebb falu szerintem egy komplett télen át vígan fűtene belőle.
- Néha amikor egy kis időt töltök velük, átragad rám ez a nyakatekert gondolkodás. Aztán Olyankor szoktam csokis gabonapelyhet vacsorázni. - mint amikor este beszéltünk telefonon, és közben elrágcsáltam a vacsorám maradékát. - Mindig meg tud lepni. - mosolyodok el újra - Nálunk a férfi kollégák többségét egyáltalán nem érdekli, hogy a többieknek mi a segítség, nem igazán támogatják a napközit. - mondhatni általános vélekedés ugye, hogy a nőnek kell megoldania ezeket. Mert hát a férfiak dolgoznak… mint ha mi mást csinálnánk az irodában. Nem legózni járunk be. - Igaza van, végül is, az apám ágát nem ismerem. Meglehet, hogy onnan ered ez a dolog. - nem teszem hozzá, hogy az apám kilétéről sincs fogalmam sem. Valahogy ezt nem volt lehetőségem megkérdezni még kislány koromban az anyámtól, vagy ha kérdeztem is, akkor mindig valami különös választ kaptam rá, de soha sem az igazat. - Igyekszik az ember, a történelem a gyengém. - vonok röviden vállat, mert tudom mennyire ritka az ilyesmi. Nem csak a történelem felszíne hanem a mélysége is érdekel, sokat olvasok ebben a témában. Különösen amióta Alaszkába jöttem tanulni, szeretném megismerni a hely történelmét. - Szép lehetett. Békés is, talán. - szívesen nőttem volna fel én is egy faluban. Bár nem vagyok ismerős azon a környéken, de egészen biztosan hallottam volna róla, ha ott még lenne egy háborítatlan őslakos falu, így ez már valószínűleg a múlté. Elgondolkodva biccentem oldalra a fejem. Vajon melyik háború vagy épp az azt követő béke áldozata lett az a halász falu? Úgy mégis csak könnyebb lenne megsaccolnom, hogy Dr. Manzano mégis hány éve látta meg a napot. Aztán úgy döntök, nem faggatom erről. Ha lesz még rá alkalom akkor azért, ha pedig nem, akkor azért. Biztos, hogy sokkal több mint amennyinek tűnik. - Azért fontolja meg. - mosolyodok el halványan. Az a “talán” olyan udvariasan csengett, pedig sokat veszítene, ha a következő látogatáskor nem próbálná ki. Nem tukmálni akarom, de olyannak tűnik, mint aki értékeli az ilyesmit. Elmesélem neki konkrétumok nélkül, hogy miért nem praktizálok, és közben egy kicsit el is szomorodok. Nem tehetek róla, vannak emlékek amik még a legjobb kedvem is el tudják törölni. - Igen, különös. - pillantok az ablakon át magam is a folyó felé - Nyaranként ezen a kanyargós szakaszon kialakulnak itt-ott örvények. Néha olyan, mint ha az embert beszippantaná. Pörgeti néhány kört, aztán vagy elengedi, hogy tovább menjen, ki tudja milyen irányba, máskor pedig lerántja. Szerencsések vagyunk, ha egy másik irányban folytathatjuk. - még egy kicsit nézem a vonuló jégtáblákat, amíg rendezem a gondolataimat. Utána inkább ezt a mély témát elkerülném, és a tanításról kérdezem. - Azt hiszem értem. A tanítás valami olyasmi, ami emlékeztet arra az életformára, amilyen abban a kis halász faluban volt? - teszem fel a kereszt kérdésemet már újra halványan mosolyogva. Egy kis közösségben az emberek egymást tanították, és sokkal több volt a közösségi kontaktus mint manapság. Bizonyára mindenki egy kicsit tanár, kicsit halász, kicsit szakács kicsit ács, kicsit minden is volt. - Egy másik alkalommal mesélsz majd róla? - felteszem, hogy órákig tudna erről beszélni, de nem szeretném olyan sokáig feltartani, elvégre fárasztó napja lehetett. Aztán halványan elpirulok. - Bocsánat, nem akartam tolakodó lenni, vagy udvariatlan. Még meg sem kérdeztem, hogy szeretnél-e még a műsor vendége lenni, vagy nem is tudom… beszélgetni vagy ilyesmi.
- Nem is olyan szellemben nevelkedtem, mint a férfi kollégái. - vonok vállat magától értetődő módon. Az még teljesen más világ volt, mint a mostani – Valószínűleg elég lenne csak egy hétre helyet cserélniük a feleségeikkel, már ami az elvárt szerepeket, feladatokat illeti, fogadni mernék, utána ők lennének a napközi legnagyobb támogatói. Sőt, lehet egy hét se kéne hozzá. - jegyzem meg, mert tisztában vagyok, milyen szépen átalakult a rendszer az évszázadok folyamán. Régen azért sokkal nagyobb volt a közösségi összefogás, nem hiába tartja a mondás, hogy egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez, nem egy szülőpáros – vagy egy anya, éppenséggel. - Az sem kizárt, sőt… mondhatni, hogy bármi lehetséges. - nem csak az ő esetében, a sajátomra is igaz. Ki tudja? Lehet, hogy őrző felmenőink is voltak, lehet, hogy vérfarkasok is… Csak míg esetemben négyszáz év alatt sem igazán tudtam semmi konkrétat kideríteni, egyre kevésbé látok rá esélyt, hogy bármi újat tudjak meg róluk. Ezzel szemben, ilyen fiatalon Biancának azért nagyságrendekkel jobbak az esélye, ha úgy dönt, nekilát a kutatásnak. - Az jó. Mondanám, hogy nekem nem annyira, „csak” az életem, de az annyira nem egyéni ízlés dolog kérdése. - ha az ember négyszáz évet él, akarva, akaratlanul is része a történelem kisebb-nagyobb eseményeinek, ha akarja, ha nem, nincs mit szépíteni rajta. - Az, teljes mértékben. Igaz, nem a régi pompájában, de a törzs még mindig a környéken él és őrzi a hagyományokat. Még ha az állam nem is könnyíti meg a dolgukat. Ha szeretne kicsit „időutazni”, igazi séta a múltba felkeresni őket. - igaz, életvitel szerűen már nagyon régóta nem ott élek, de időről időre mindig visszatérek egy kis szívet melengető nosztalgiázásra. Igaz, a világ változásai őket is elérték, de egy nagyvárosi diliházhoz képest abszolút a béke szigete a mai napig. - Majd… ha békésebb lesz a helyzet, és nem néznek olyan gyanakvóan minden idegenre. - reagálok a meleg vizes fürdős javaslatra újfent, nem is annyira rá értve a dolgokat, hisz nem igazán jelent különösebb fenyegetést, szemben mondjuk egy falka vagy protektorátus rosszallásával. Igazából időm mint a tenger, szó szerint, szóval… majd, egyszer. - Nos, az örvényeket nem szabad fél vállról venni, sokkal veszélyesebbek, mint elsőre tűnnének. - nem hiába hallani évről évre azokról a balesetekről, ahol nyom nélkül eltűntek fürdőzők, mert egyszer csak elragadta őket a víz, legyenek akármilyen jó úszók is. Nos, a természet erejével szembe lehet szállni, csak nem biztos, hogy mindig érdemes. - Mondhatni, valami olyasmi. Nem mondom, hogy nem hiányoznak azok az idők. - felelem elmerengve. Gondoltam rá, hogy újra visszaköltözök, de… úgy sem lenne ugyanolyan. Tudom. És nem szeretném tönkre tenni a szép emlékeimet, így marad az, hogy csak néha-néha, látogatóba járok „haza”. - Persze, ha szeretnéd. Mondjuk ahhoz egy kávé kevés lesz… - teszem hozzá nevetve, bár gondolom ez magától értetődő. Akár könyvet is tudnék írni belőle, ha épp ahhoz éreznék késztetést, de valahogy az írás sosem volt az én asztalom, nem is erőltetném. - Örömmel szereplek, ha ti is hasonlóan látjátok, egészen jól sikerült ez a mostani műsor is, szerintem. - persze nem feltételezem, hogy az én érdemem lenne, közös munka volt, amiből mindenki kivette a részét – Az viszont biztos, hogy innentől maradna az online megoldás, sajnos azt nem igazán látom kivitelezhetőnek, hogy hetente átjárjak ilyen távolságból. - nem is annyira az anyagiakat tekintve lenne megterhelő, bár nem kis kiadás lenne, inkább időben… Nem mindegy, ha napi 12-14 óra autózással telik el, vagy csak becsatlakozik az ember egy videóhívásba, és hadd szóljon! - És ne haragudj! Így, hogy szabadnapos vagyok, teljesen megfeledkeztem róla, hogy más dolgozik. Remélem, nem tartottalak fel túlságosan, csak szólj, aztán itt se vagyok! - kapok észbe, mert olyan jól belemerültünk a beszélgetésbe, hogy szégyenszemre erről teljesen sikerült megfeledkeznem. - Nekem innentől szabad a napom. Nem tudom, hogy neked meddig tart a munkaidőd, van-e valami programod, vagy kedved egyáltalán, de… ha gondolod, akár este vacsora mellett folytathatjuk a beszélgetést. Élőben úgy is jobb, mint telefon mellett, nem? - kérdezek vissza, mert ha úgy nézzük, még csak nem is az első ilyen eset lenne, amennyit beszéltünk az elmúlt napokban, hetekben telefonon, már-már hagyománnyá növi ki magát lassan. Aztán meg ki tudja, mikor fúj megint erre a szél…
Tapintatlan lennék, ha kimondanám az első gondolatomat, így inkább csak óvatosan megnyalom a szám sarkát, hogy nehogy véletlenül bele tenyereljek valamibe. Majdnem biztos vagyok benne, hogy tapasztalatból beszél, hogy van vagy volt gyereke, esetleg gyerekei. Mivel nem tudhatom, hogy mennyi idősek, vagy milyen gyakran látja őket, bölcsebbnek tartom inkább hallgatni. - Még sosem gondoltam így az apámra. Nem szoktam rá gondolni egyáltalán. - érdekes dolog ez. Lehet, hogy ha elkezdenék kutatni, akkor találnék testvéreket, nagyszülőket, esetleg Őrző felmenőket. De nehéz is lenne úgy elindulnom, hogy még a nevét sem tudom. Elég sok év telt el a születésem óta, és ha ő egyszer sem keresett, én miért kutatnék utána? Nem hiányzunk egymásnak. - Azért ez lenyűgöző magukban. - bólintok elismerően - Bár azt hiszem, a hosszúnál is hosszabb élet nem való mindenkinek. - én se fogom feldobni a talpam a következő néhány évtizedben, mármint ha minden jól megy. De azért mi is tovább élünk mint az átlag, Abie például meg nem mondanám, hogy simán az anyám lehetne, erre tessék, ott van a kislánya. Furán vagyunk mi is összerakva, de a vérfarkasok még furcsábbak. - Ezt jó hallani! Olyan sok elveszett az őshonos kultúrából, hogy megnyugtató érzés ha vannak még eldugott szegletei az országnak ahol mégis csak megmaradhattak. Igaz nem háborítatlanul, de ez is több a semminél. - olvastam olyan alaszkai eszkimó törzsekről, akiknek ma már csak a neve maradt fent, és néhány név, meg a közhelyes “fókazsírt ettek és igluban éltek” maszlag. - Szívesen elmennék egyszer, ha nem zavarják őket az idegenek. - mosolyodok el. Meg persze ha elengednek, nem császkálhatok csak úgy kedvemre, államhatárokon át, teljesen egyedül. Talán eljön az az idő amikor kisebb utakat megengedhetek majd magamnak nem csak a munka miatt, de azt sem bejelentés és engedély nélkül. De egyszer tényleg szívesen elmennék, megismerni, hogy milyen egy falu ami élő időkapszula. - Igaz. Remélem, hogy hamarosan eljönnek ezek a békésebb idők. - sóhajtok egy rövidet. Bár nem tudom, hogy az milyen lehet, de ez a találkozás is bebizonyította, hogy ez a szinte paranoiás óvatosság nem mindig tesz jót. Nem akartam megsérteni Brunót, eszemben sem volt. A körülmények miatt is ijedtem meg elsőre, de szerencsére én is hamar összeszedtem magam, és ő sem eszik embert reggelire. Legalábbis nem tűnik olyannak. - Hát, fel tudják kavarni az ember életét az már biztos. - értek egyet még egy kissé merengve. A folyó örvényei is, meg az életé is. Velem az utóbbi történt, de láttam már magam is, ahogy nyáron valakit majdnem behúzott egy bestia, a folyó nem játék. - De találtál helyette valamit, az új életedben. Ráadásul hasznos is. - az eredeti helyett néha be kell érni a b tervvel, de szerintem nála egészen jól sikerült. Orvos is, tanár is, a társadalom számára hasznossá teszi magát. Szeretem az ilyesmit, ha valaki nem csak magára gondolva tengeti a napjait. - Én mindenképp. Sőt, még Lance-re is jó hatással voltál, ma teljesen másképp viselkedett mint első alkalommal. - egyetértéssel bólogatok a szavaira. Hát igen, minden héten valószínűleg nem tud majd jönni. - Persze, megértem. Esetleg megcélozhatjuk az egyetetett időpontot, és utána majd keresünk másikat ha megint lesz olyan téma amiben jól jönne a tudásod. - adás minen hétköznap van, de nem mindig hasonlóak a témák. Van, hogy teljesen más, holnap például egy személyi edző lesz a vendégünk, utána meg egy stylist. Sokszínűek vagyunk, ez tagadhatatlan. - Semmi gond, rohanni nem kell. Úgy fél óra múlva lesz egy online megbeszélésem, addig szabad vagyok. - ha más programom lenne, én sem csacsognék itt ilyen higgadtan. Fél óra múlva amúgy is csak egy megbeszélés lesz, hogy akkor a következő évadot mikor vennék fel stúdióban Miss Tapsi kalandjaiból. - Furcsa érzés, hogy most itt állunk, szemtől szemben, miközben már elég sokszor beszéltünk. - mosolyodok el vidáman. - A megbeszélés után még van itt egy kis dolgom, de szerintem úgy hat körül végzek is. Ha van kedved, megmutatom a kedvenc helyem, isteni a friss folyami rák. - sokféle formában lehet fogyasztani, de nekem a kedvenc streetfood jelleggel, hamburger buciba töltve salátával, meg mindenféle finomsággal. Tényleg egészen jó, és megdöbbentően friss, nem olyan vacak mint amiket a szupermarketben árulnak. - Legalább lesz alkalmunk befejezni azt a múltkori beszélgetést a tengeri vidrákról. Azóta begyűjtöttem még egy csomó infót. - jókedvűen teszem hozzá, mert egyáltalán nem muszáj erről diskurálni, csak a múltkor pont akkor csörrent meg egy telefon, amikor szóba kerültek az állítok, helyi élővilág és ilyesmi, köztük a vidrák is. Aranyos állatnak tűnnek a vidrák, amíg utána nem olvas valaki. Én is azt hittem, hogy amikor összekapaszkodva alszanak akkor a párok úszkálnak a víz tetején, de egyáltalán nem így van.
Szótlanul bólintok a szavaira, s bár érdekelne a mögöttes ok, mi a magyarázata, egyelőre nem forszírozom a dolgot. Helyette akaratlanul is a saját helyzetem jut eszembe… sokkal többet én sem tudok a saját apámról, azon kívül, hogy létezett, hiába is próbáltam a nyomára bukkanni többször is. Vagy visszaemlékezve, mennyit rágódtam azon, ha egyszer újra találkozok a lányommal, ő milyen érzések fogják hajtani, amiért annak idején igazán elbúcsúzni sem tudtunk, mert elsodort egymás mellől minket az élet. - Lehet, hogy nem épp ezt a választ várta tőlem, de egyetértek. Ahogy mindennek, ennek is megvannak az árnyoldalai. - ahogy szinte minden másnak is, hiába tűnik elsőre talán csábítónak. Igen, szép dolog a hosszú élet, abba már kevesen gondolnak bele, hogy nem elég, hogy sokkal több barátunkat, ismerősönket, családtagunkat látjuk meghalni, mint egy átlagos ember, mellé még az is igencsak nagy kavarodást tud okozni, ha nem öregszik az ember. Manapság a szociális média meg az Internet miatt, kétszáz évvel ezelőtt meg a boszorkányüldözések miatt… Valami mindig van. - Vannak, vannak, egyértelműen, még ha nem is a régi pompájukban. Csak nyugodtan, kicsit minden törzsnél más a helyzet, de azt biztosan állíthatom, hogy a többségnek vagy a kaszinók, vagy a turizmus jelenti manapság a fő bevételi forrást. - bíztatom, ha még korábban nem látott hasonlót, és szereti, érdekli a történelem, akkor tényleg szuper lehetőség lehet, páratlan élmény, az egyszer biztos. Részben kíváncsiságból, részben, hogy a régi ismerőseim nyomára bukkanjak, de én is elég sok rezervátumban megfordultam már, mióta magam mögött hagytam az őslakosok életét. - Én is. De abból kiindulva, hogy ha az emberiség eddigi történelmét nézzük, hány olyan év volt, amikor sehol nem dúlt háború, nem túl rózsás a helyzet. - igaz, ez nem azt jelenti, hogy egy-egy helyen dúlt évszázadokon keresztül háború, de attól még így összességében is elég elszomorító, azt kell mondjam. Pláne, hogy ha azt nézzük, nem elég, hogy manapság is több helyen vannak lázadások, háborúk a világban, még a mi mágikus világunkban sem honol béke. Hála az égnek, hogy legalább nem egyszerre kell mindkettővel megküzdenünk, ahhoz Alaszka túl hideg és túl nyugodt, már csak az hiányozna! - Igyekszik az ember. - vonok vállat, mondanám, hogy természetes, valahogy a kezdetektől kezdve fontos szerepet játszott az életemben az, hogy másoknak segítsek. Lehet, hogy idő és hely tekintetében eltávolodtam már a múltbéliektől, de valahogy ugyanúgy megmaradt. - Jól van, akkor azt hiszem, ezt megbeszéltük. A többit meg majd egyeztetjük, remélhetőleg könnyebben fog menni, mint ez a mostani időpont. - te jó ég, bele se akarok gondolni, mennyit kínlódtunk vele, és tessék! Végül nem az első lett a befutó? - Áh, értem, akkor megnyugodtam. Szép is lett volna, nem elég, hogy elkések, még te is elkésel miattam. - őrült egy nap, de mit lehet tenni? Néha az ember minden tervezése, gondos előkészülete ellenére is így alakul, nagyon nem lehet mit tenni, mint alkalmazkodni, és úszni az árral. Ha már az előbb úgy is azokról elmélkedtünk. - Az. És milyen különös belegondolni, hogy manapság már teljességgel természetes, sőt… - sokan hónapokig, évekig beszélgetnek egymással úgy, hogy sosem találkoznak egymással személyesen – Bezzeg régebben! Maximum levelezni lehetett, de az is sokkal lassabb volt. - valahol félelmetes belegondolni, hogy manapság mennyire felgyorsult a fejlődés, mint ha egyre gyorsabb és gyorsabb lenne… néhány év alatt többet fejlődik a technológia, mint azelőtt 50, vagy 100 év alatt! És ki tudja, hogy a vége hol van még, vagy mi mindent fognak feltalálni, ami ma még lehetetlennek, elképzelhetetlennek tűnik! - Jól hangzik, ma úgy sem vittem túlzásba az evést... Addig sétálok egyet a környéken, aztán 6-kor megvárlak az épület előtt, úgy megfelel? - kérdeztem vissza, amikor pedig a vidrákra terelődik a szó, akaratlanul is elmosolyodok – Kíváncsian várom! Rák mellé úgy is aktuális lesz, ők is bírják a mindenféle tengeri herkentyűket. - teszem hozzá érdekesség gyanánt.
- Nem tűnik valami kiszámíthatónak, így ez a válasz sem lep meg. - bólintok egy halvány mosollyal. Még azt sem szoktam meg, hogy az életem a vártnál jóval hosszabb is lehet, mármint, hogy nem leszek nyolcvan évesen egy összetöpörödött vénasszony, hanem szinte akkorra lennék erőm teljében. Furcsa érzés már ez is, de évszázadokat leélni…! Ha tudnám, hogy hány éves, szívesen megkérdezném, hogy az egyes történelmi eseményeket miként élte meg. Ahogy pár másodpercre eltöprengek, arra a következtetésre jutok, hogy például a Polgárháborút már biztosan átélhette. Ami azért minimum érdekes így utólag visszatekintve. - Talán lesz rá alkalom valamikor. - ebben igaza van, a különböző egyezményeknek “köszönhetően” az őslakosoknak valóban meg kellett találni a túléléshez szükséges eszközöket. Bár a kaszinókat nem kedvelem, de a turizmus tényleg jó módszer, és segíti is a megértést. Szívesen ellátogatnék abba a faluba is, de egyelőre kíséret nélkül a várost is alig hagyhatjuk el. Furcsa időket élünk. - Azért én még bízom néhány békés évben. - vonok vállat egy kesernyés mosollyal. A helyzet nem túl rózsás, de talán volt már rosszabb is. Nem tudhatom, az elmúlt néhány év amióta őrző vagyok ilyen feszült volt. Szóval, csak remélhetem, hogy egyszer majd rendeződnek a dolgok, és kisimulnak a gubancok a mágia világában is. Meg ahogy azt elképzelem, ugyebár. - Ez annál több. Tudod, agyturkász vagyok, megérzem az ilyesmit. - kuncogok egy rövidet. Persze, lehet mondani, hogy most épp ebben támadt kedve temérdek ideje mellett önmegvalósítani, de ez más. Mélyebbről jön, aminek szívesen leásnék az aljára, de ehhez még nem ismerjük elég jól egymást. - Biztosan könnyebben fog menni. Már ismerjük a receptet, keresünk alternatívákat, és egyszer csak felbukkansz? - próbálom elütni a dolgot egy gyenge poénnal, de tisztában vagyok vele, hogy még egy ilyen nem lesz. Nem is lenne jó, ha megint ide rángatnák valami rendőrségi ügy miatt, de… de azért nem lenne olyan rossz sem ha újra személyesen is a vendégünk lenne. - Azért arra odafigyeltem volna. Mármint örülök, hogy meg tudtuk beszélni ezt a… dolgot ami a műsor előtt kicsit megkavart, de azért nem hagynék úszni emiatt egy megbízást. - ez van, valamiből meg kell élni. Most épp azon dolgozom, hogy tekintettel az első évad sikerére egy kicsit több jogdíjat kaphassak a második évadban való szereplésért. Tudják, hogy nem cserélhetik le Miss Tapsi hangját, de én is tudom, hogy nem lehetek túl mohó. Ez nem olyan téma, amiről elkésik az ember, még egy kedves plasztikai sebész kedvéért sem. - A hétköznapokra marad a telefon, de ez is kényelmesebb mint a levelezés. Plusz megspóroljuk az utazás idejét is. - nem utolsó szempont. Szívesen ülnék be meló után egy kávéra vagy egy pohár borra, de azért nem szeretnék öt-hat órát autókázni emiatt csak oda. Telefonálni viszont bármikor lehet. Inkább felajánlok most egy vacsorát, amíg itt van, mert tényleg szívesen megtudnék róla többet is. Anchorage nem éppen barátságos város a magunkfajták számára, és ha erről nem is fog mesélni, azért valahol egy elismerő biccentésre érdemes, hogy látszólag viszonylag háborítatlanok a mindennapjai. Ha például ezt a mostani gyilkossági ügyet nem számoljuk. - Persze, ha mégis megcsúsznék, akkor írok SMS-t. Ahogy nézem pár órán belül térdig járunk majd a hóban, ne fagyoskodj fölöslegesen. - mondjuk még innen is egy kisebb séta az a büfé, de oda se neki, talán ez még belefér. - Igen, például a kagylót, aminek a felbontásához eszközt használnak. Köveket. - mosolyodok el szélesen. Tényleg utána olvastam ezeknek a helyes kis állatoknak, és azóta már nem is tűnnek annyira helyesnek. Úgy tűnik vissza találtunk ahhoz a tónushoz amiben eddig is beszélgettünk az elmúlt napokban, és valószínűleg benne is ragadnék vagy egy órára a társalgásban, ha nem lenne ott az a megbeszélés. - Szóval… ööm… nem baj, ha később folytatjuk? - jövök egy kicsit zavarba, mert hát mégis csak a műsor vendége, de nem tudom udvariasabban megfogalmazni - Egy kicsit fel kellene készülnöm a megbeszélésre. - teszem hozzá magyarázatként. Tényleg fel kellene vennem a fonalat, hogy ne tűnjek teljesen kelekótyának a tárgyaláson. Utána úgyis lesz még alkalmunk vacsora közben is beszélgetni.
- Úgy legyen! - úgy gondolom, hogy tényleg felejthetetlen élmény lehet egy napot ennek szentelni, ha valakit érdekel a téma, és nem feltétlenül csak az állatkert-vidámpark vonalban gondolkozik, mint manapság a többség. - Én is, de nem hiszem, hogy különösebben meghatna bárkit is. - húzom el a szám, mert az élet már csak ilyen. Az egy dolog, hogy mit szeretnénk, a nagyobb erőket nem igazán szokta foglalkoztatni a téma. De amúgy egyetértek vele, én se bánnám, ha lenne még néhány nyugis évünk, eseménydús időszakokból bőven kijutott nekem eddig is. - Áh bocsánat, én kérek elnézést. Inkább bele se menjünk, mert mindennek leásnál a legaljára, lehet lejárna párszor a személyid! - nevetek komolytalanul, mert abból kiindulva, hogy egy átlag ember életének eseményein mennyit tudnak rágódni meg milyen következtetéseket vonnak le belőle, nos… esetemben szorozza fel olyan 5-10-zel, aztán jó szórakozást az összefüggések felfedezéséhez. Ennyire azért csak nem mazochista ő sem. - A francba, lebuktam, hogy lehet megidézni…. Amúgy akármennyire is alakult kellemesen a délután, azért ha nem muszáj, ezekből a rendőrségi ügyes meghívásokból nem csinálnék rendszert. - húzom el a számat, mert sajnos, mint sok minden, ez se rajtam múlt. Nem én voltam az elkövető, szóval ki tudja? Lehet, hogy Biancának tényleg igaza lesz, és várható a későbbiekben is ilyen meglepetés-betoppanás, de az is lehet, hogy idén már nem fordulok meg többször a városban, sosem tudhatjuk, mit hoz a jövő. - Ugyan, semmi gond. Tudod, kicsit talán ez is olyan, mint a fegyverek. Magukban nem igazán kell tartani tőlük, nem rosszak vagy jók, inkább attól függ, kinek a kezébe kerülnek, és ő mire használja őket. - ha nem is egészen, de valahol a vérfarkas léttel járó erőt is hasonlóan tudom elképzelni. Attól, hogy vérfarkas vagy, még nem jelenti, hogy automatikusan veszélyt jelentesz a környezetedre… de ha valami félőrült, vagy rossz szándékú valaki tesz szert ilyen hatalomra, nos… az már igencsak nagy és véres gondokat tud okozni. - Az tény, még ha manapság sokkal gyorsabb a posta, mint régen. De tagadhatatlan, egy kézzel írt levélnek is megvan a maga sajátos hangulata, vagy a hozzá tartozó várakozás izgalma… - vonok vállat, mert tisztában vagyok vele, hogy manapság szinte már ritkábbnak számít egy kézzel írt levél, mint a fehér holló, meg többségében csak számlát meg hivatalos levelet hoz a postás, de… attól még szeretem, szerettem őket. - Ne aggódj, a hideget jobban bírom, mint a meleget. Egész északon nőttem fel. - biztosítom róla, ráadásul a vérfarkas lét is jócskán hozzájárul, hogy elviselhetőbb legyen a hideg idő – Másfelől, most már én is tudom, kit kell keresnem, az azért nagy könnyebbség, hogy a nyomodra bukkanjak. - nem mondom, hogy képtelen lenne elrejtőzni előlem, de jóval messzebbről képes vagyok kiszúrni a hollétét, mint a többség tenné, vagy akár fordított esetben ő venne észre engem. - Bizony. Bár nem ők az egyetlenek az állatvilágban, de tényleg egészen sajátos, ha a többséget nézzük. - fűzöm hozzá, sőt, a folyami vidráknak sem igazán van szüksége erre a képességre, lévén ők inkább csak halakat fogyasztanak. Amúgy meg elég sok állat akad a világban, ami elsőre milyen kedvesnek, aranyosnak tűnik, amíg meg nem ismeri az ember a valódi természetét… hiába, az élővilág nem az „aranyosaknak” kedvez. - Nem, dehogy. Természetesen. - biccentek Bia magyarázatára, majd a kabátomért nyúlok, hogy magamra öltsem – Sok sikert a megbeszéléshez, és akkor majd innen folytatjuk! - tényleg nem szeretném feltartani a munkájában. Pláne így, hogy nemsokára úgy is megint találkozunk. - Maradj csak nyugodtan, kitalálok egyedül is. - köszönök el tőle minden negatívum nélkül, hacsak nem akar mindenképp kikísérni, akkor természetesen megvárom, de ha így is rendben vagyunk, akkor csak intek, és elindulok kifelé a stúdióból, épületből, hogy levegőzzek, meg mozogjak kicsit, ha már majdnem egész nap ültem… Úgy is van még idő a megbeszélt időpontig, ha az egész várost nem is fedezem fel, egy szép nagy kört le tudok írni a belvárosban, mielőtt 6 óra előtt kicsivel ismét megérkeznék az épület elé…
- Szeretném hinni, hogy ha elegen reméljük, akkor előbb vagy utóbb célt érünk. - nincsenek illúzióim, a világ nem így működik. Néha egyetlen homokszem is pont elegendő, hogy teljesen felforgassa a terveket vagy a békességet. Ez különösen igaz a mi világunkra. Hiába békés vérfarkas ő is, meg vagyok én is egy kifejezetten konfliktus kerülő természet, ettől még alakulhatnak úgy a dolgok, hogy a végén a balhé sűrűjéban találjuk magunkat. Legrosszabb esetben az ellentétes oldalon. Bár őszintén (és ehhez a szimpátiának még csak nincs is sok köze) nem szívesen állnék ellentétes oldalon olyasvalakivel mint Bruno. Nem is tudom, valahogy egyre inkább az az érzésem, hogy nem csak azt látta mikor ló húzta a villamost hanem sokkal régebbi dolgokat is. - Hát szakmai kihívás lenne benne az biztos, de én szeretek inkább a jövőbe tekinteni, ha a múltban túl sok a trutymó. - nem épp hivatalos kifejezés, de néha pont ez írja le legjobban ha valakinek az életében szó szerint túl sok a tragédia, veszteség, harag, és a többi negatív személyiség formáló erő. Nem hiszek abban, hogy el kell fogadnunk, hogy valaki szociopata csak azért mert traumatizált a múltja, akkor nézzünk inkább előre, és próbáljuk meg a megoldásokat keresni. Többek közt ezért sem praktizálok, mert néha eléggé unortodox a gondolkodásom. - Ezt megértem. De ettől még bármikor szívesen látunk, még ha messzire is kell jönnöd. - jobb így, személyesen, valahogy teljesen más, ha egy szobában vagyunk, egy levegőt szívunk, jobban áramolnak a hétköznapi, emberi kapcsolatokat mozgató szálakban az energiák. Persze ha nincs más, jó a videó hívás vagy a telefon is, de nem az igazi, majd ő is megtapasztalja legközelebb. - Nem azt mondom, hogy ne legyenek fegyverek… - sóhajtok egy rövidet, mert szó se róla, a csoportomnak is vannak vérfarkas szövetségesei akik speciel normálisak - Csak a fegyverviselési engedélyt azért kicsit szigorúbban nézném. - arról nem is beszélve, amikor pont a hatalmi csiki-csukiba kerülnek bele a fiatalabbak. Valahogy nem jó ez így, hogy én is első pillantásra megijedtem és csak később mérlegeltem. Nekik is járhatna az ártatlanság vélelme vagy mi a szösz, csak ahhoz túlságosan “fegyver-szerűek”. Halvány mosolyt csal az arcomra, mert én is szeretem a kézzel írott leveleket. Bár én magam nem sokat küldtem vagy kaptam, de tagadhatatlan, hogy nagyobb súlya van a kézzel írott szónak mint amit a telefonba bepötyögünk. - Mindig is szerettem azokat a regényeket, ahol a szereplők hosszasan leveleztek egymással. - mint a Büszkeség és Balítélet, meg a többi ma már kissé poros remekmű. Talán nyitott fülekre talált, és küldök majd neki egy levelet. Manapság már én is csak hivatalos iratokat kapok meg csekkeket, és azt a néhány karácsonyi üdvözlő kártyát amit az ismerősök küldenek. - Én azért ennyire nem északon, szóval inkább a zárt helyekre szavazok. - mosolyodok el, mert kevés dolog van ami rosszabb mint alaposan átfagyni. Utána meg napokig teázni és imádkozni, hogy ne legyen belőle megfázás vagy rosszabb. Tudom-tudom, akkor miért nem floridába költöztem? Hát mert a krokodilokat még a hidegnél is kevésbé szeretem. - Nem fogok eltűnni a radarodról, bár gondolom ha akarnám se lenne már könnyű dolgom. - bólintok még mindig mosolyogva, mert tényleg nincs már bennem az a kezdeti félelem vagy aggodalom. Hülyén hangzik, de eljutott a tudatomig, hogy ő pont ugyanaz, mint akivel kellemesen csevegtem napokon át, olyan nagyon nincs mitől tartanom. - Majd vacsi közben mutatok pár képet, az egyik ismerősöm vidra mentéssel is foglalkozik. Irtó jófejek, ha már kölyök korukban megszokják az embereket. - mint a mosómedvék. Alapvetően nem épp kedves állatok, de ha már fiatalon emberek közé keverednek, egészen barátságosak és ragaszkodók tudnak lenni. - Köszönöm, remélem sikerül majd megegyezésre jutnunk. - nincsenek illúzióim, nem vagyok egy A listás színésznő, de azért még alkudozhatok kemélyebben mint az első alkalommal. Hátha sikerül. - Ha mégis előbb visszaérsz, szólj kérlek bármelyik gyakornoknak, ők majd ellátnak teával vagy kávéval és némi süteménnyel. - majd szólok is nekik, hogy ne a huzatos előtérben dekkoltassák mint valami csomag futárt, ha esetleg hat előtt érkezne, hanem lássák szépen vendégül. - Rendben. És köszönöm! - mosolyodok még el újra, és az ajtóig még kikísérem, de már nem várom meg, hogy végig is érjen a folyosón. Épp csak pár percig gondolkodok el az iroda magányában, hogy mennyi minden történt ma délután, mert utána magam elé húzom a papírkupacot az asztalomról, hogy átnyálazzam a szerződés tervezet kérdéses pontjait mielőtt még elkezdődne a begbeszélés. Meglepően sokáig gyűrtük ezeket a bizonyos kérdéses pontokat, közben Kimmie már kétszer is keresett telefonon, mert nem vettem fel. Amint végeztünk, felírtam a lehetséges időpontokat a naptáramba amikorra a felvételt tervezik, hogy egyeztessem majd a mentorommal is, és Willel is, hogy hogyan és miképp, mikor utazhatok el néhány napra a városból. Nem úgy megy az, hogy csak gondolok egy nagyot és repülőre pattanok mindenféle bejelentés nélkül. Múltkor is megoldottuk, talán most sem lesz belőle probléma, ha betartom a játékszabályokat, hiszen valamiből meg kell élni. Aztán visszahívom a kolléganőt is, aki sűrű köhécselés közben faggat arról, hogy hogyan találtam meg Brunot a sok plasztikai doki közül. Szerencsém volt, azt hiszem. Tényleg lehetett volna rosszabb is, de Kimmie inkább arról faggatózott, hogy élőben is úgy néz-e ki mint azon a képen amit talált róla a kórház weboldalán. Megáll az eszem, hogy mik a prioritásai! Inkább udvariasan elköszöntem tőle, mert ahogy az órát nézem, épp csak annyi időm maradt hatig, hogy felöltözzek a kinti hidegnek megfelelően, és elinduljak kifelé az épületből, pedig nem szeretnék elkésni, pláne, hogy még a forgalomra se lehetne ráfogni a dolgot. Ha akarnám se tudnám meglepni Brunot, hiszen a friss hó jó hangosan ropog a talpam alatt. Szeretem az ilyen időt, mikor nem fúj a szél különösebben, csak szépen szállingóznak a kövér hópelyhek. - Milyen volt a séta? Felfedeztél valami érdekességet? - érdeklődök vidáman, mert errefelé pont, hogy vannak jó kis helyek, szép épületek vagy épp barátságosan kivilágított kisebb utcák, így nem lennék meglepve ha talált volna valamit ami kedvére való.
- Na igen. Jó dolog tanulni a múltbéli hibákból, de ha képtelen elengedni az ember és ott éli az életét az ember, hamar becsavarodik. - az meg annyira nem nyerő, ha alapból több száz évig is elélhet, szóval, hogy az előbbi témánkra reflektáljak, már csak ezért sem való mindenkinek a hosszú élet. - Rendben, köszönöm! Ha úgy alakul, hogy ismét erre vezet az utam, majd szólok, aztán hátha sikerül összehozni megint a kellemeset a hasznossal. - ez a mostani igaz, elég váratlanul alakult, de azért többnyire már hetekkel előre szoktam tudni, amikor Fairbanksbe kell jönnöm valamiért. - Lehetne, de látod, mennyire szokták. Kicsit olyan ez is mint a gyerekvállalás, valakinek egy is sok belőle, van akinek meg 5 is kevés. Az meg megint más kérdés, hogy kiből milyen szülő, Teremtő lesz, mennyit foglalkozik a sajátjaival. - hogy arról ne is beszéljünk, hányan szaladgálnak például olyan vérfarkasok a nagyvilágban, akik balesetből lettek farkasok, holott nem feltétlenül akartak… Nehéz kérdés, nehéz téma, vitathatatlan, és akkor arról még szó sem esett, hogy a különböző vérvonalak között hogyan oszlanak meg az arányok. - A jelenből visszatekintve megvan a maga romantikája. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban nem is nagyon volt más lehetőség. - még miután a telefont, meg a többi távirati módszert feltalálták, sokáig megfizethetetlen kategóriának számított, pláne az átlag emberek számára, a postagalambok meg, mit szépítsük, megint nem voltak a legbiztosabb módszer. Nem a kis tollasok miatt, hanem ha valaki a levélváltásaitokra pályázott… És akkor még a különféle rablókról meg utonállókról szó sem esett, akik előszeretettel támadtak postakocsikra. - Teljesen fagyálló azért én sem vagyok, de jogos. - mi azért némi előnnyel indulunk a játékban a farkasunknak köszönhetően, amit az őrzők nem mondhatnak el magukról. Pedig véleményem szerint a hideg sokkal praktikusabb, egyszerűbb felvenni néhány réteg ruhát, ha fázik az ember, mintsem levedleni a bőrét, ha esetleg túlságosan melege van. - Ha el akarnál, biztosan el tudnál rejtőzni előlem, nem vagyok én se mindenható. Csak kicsit nagyobb távon kell gondolkozni, nem egy épületében. - vonok vállat, mert házon belül tényleg nem sok esélye lenne, ellenben ha néhány utcával arrébb sétál, esetleg taxit fog, nos, úgy már az én dolgomat is jócskán megnehezítené. De nézzük a jó oldalát, ha együtt látogatnánk ki valami fesztiválra, nem kellene attól aggódni, hogy a tömegben elkerüljük egymást. - Tudom, volt már szerencsém hozzájuk élőben, egész sok. Ezek szerint akkor ne most dicsekedjek azzal, hogy milyen jó meleg, vízálló sapkát lehet készíteni a bundájukból? - fűzöm hozzá félig komolytalanul, mert ma a legtöbb állatvédő vérben forgó szemekkel esne nekem, ha ilyesmit mondanék, de 400 évvel ezelőtt még teljességgel természetes volt, hogy azért vadásztál rá, mert az egyik legjobb, legmelegebb, vízlepergető bundája volt. És nem azért, mert cuki háziállat lenne belőle. - Jól van, majd meglátom, mennyire köt le a városnézés. - bólintok a szavaira, majd nem is tartom fel tovább, úgy is később folytatjuk tovább a beszélgetést. Inkább elindultam az első szimpatikus utcán, majd ha már korábban úgy is a folyóról beszélgettünk, az első adódó lehetőségnél affelé vettem az irányt. Nagy volt a kísértés, hogy keressek valami régiségboltot a közelben, vagy beüljek egy kávéra valahova, amíg várakozok, de tényleg bőven sokat ültem mára, hiányzott a mozgás, a friss levegő. Arról nem is beszélve, hogy holnap hajnalban úgy is indulok haza, egy fél napig megint fixen a kocsiban fogok ülni. Mire elérkezett a megbeszélt időpont, egészen nagy kört sikerült leírnom a folyópart mentén, pár percet talán ismét sikerült késnem is, de a hideg idő ellenére legalább nem fáztam. - Pihentető. Hogy ment a megbeszélés? - válaszolok Bianca kérdésére, majd kérdezek vissza, miközben felzárkózok mellé a rádió épülete előtt, amikor pedig arról kérdez, mi érdekeset találtam, csak talányosan elmosolyodok – Tartsd a kezed! - ha pedig eleget tesz neki, akkor egy apró, nagyjából két centis kavicsot ejtek a tenyerébe. - Volt egy rész, ahol le lehetett menni a vízpartra, egészen kavicsos rész, ott találtam. Felismered? - kérdeztem rá kíváncsian, miközben hagytam hadd vegye alaposabban is szemügyre, ha szeretné.
- Megragadjuk az alkalmat, ebben biztos lehetsz. Ha kell, megpróbállak megvesztegetni az áfonyás kekszemmel. - szélesen mosolygok, és örülök neki, hogy ezt még nem kellett elővenni a tarsolyból. Viszonylag gyakran készítek ilyen édességet, de az is igaz, hogy ebből nem mindig jut ide az irodába is. Ezen ne múljon, ha esetleg édesszájú lenne. Óvatosan pillantok körbe, mert bár kettesben vagyunk az irodában, de a fene se tudja, hogy itt mikor van a falnak is füle. Jobb lenne erről inkább máskor, máshol beszélnünk, és bár én hoztam fel a dolgot, de csak leesett, hogy több eszem is lehetne. - Valóban, nagy a szülők felelőssége abban, hogy milyenek lesznek a gyerekek. - felelem egy halvány mosollyal, mert egyetértek vele, és más körülmények közt szívesen beszélnék erről is, elvégre még nem volt alkalmam egy vérfarkassal sem közvetlenül, kötetlenül beszélgetni, pláne nem hasonló témákról. Igen, van pár szövetségesünk, de velük még nem barátkoztam. Vagy legalábbis nem ennyire. - Az idejét sem tudom, mikor írtam kézzel két mondatnál többet, de szívesen kipróbálnám. - az biztos, hogy megvolt a maga romantikája. Amíg az ember a választ várta, gondolkodott, elmélkedett, és nem csak úgy átfutotta a leveleket mint manapság az e-maileket, hanem valóban, minden szót megbecsülve olvasgatott. Arról nem is beszélve, hogy a régi, lúdtollal írt levelek betűi mennyire cirkalmasak, szépek. - Megihatunk akár egy forró teát is vacsora közben, ha mégis szükséged lenne rá. - ha jól emlékszem több féle, egészen finom tea keverék is van abban a büfében. Nem egy klasszikus talponálló, valahol félúton van a sarki hambis és egy elegáns étterem közt. A műanyag ponyva sátrat hőgombák és egy helyes kis kemence melegítik ilyenkor télen, és ha valaki akar még le is tud ülni. Megfelelőnek érzem, hiszen nem randi vagy ilyesmi ahová illik kiöltözni, hanem csak két ismerős beugrik meló után egy finom vacsorára. - Kész szerencse, hogy amúgy sem akarok elbújni előled. - nem teszem hozzá, hogy egyelőre. Szimpatikus meg minden, és hajlok rá, hogy bízzak benne, de azért ez nem megy olyan könnyen, különös tekintettel arra is, hogy már csak úgy saccolásra sem lenne jó ötlet bajuszt akasztani vele. - Inkább ne. - kerekednek el a szemeim, mert bár eleget olvasta a vidrákról ahhoz, hogy már ne gondoljam őket annyira cukinak, azért nem húznám a fejemre a lenyúzott bundájukat. Biztosan vannak más aranyos állatok is amik hasonlóan rondán végzik, de… de azért na, a virdák és mosómacik tényleg egészen jópofák. - Akkor pár óra múlva folytatjuk. - mosolygok rá, majd igyekszem minél előbb bele rázódni a következő mai témába. Izgalommal tölt el a második évad hangfelvétele, amúgy is szeretem az ilyen munkákat. Remek belépő lenne akár ennél nagyobb projektekhez is, na nem a kasszasiker Disney alkotásokhoz, de ki tudja. Sose lehet előre látni, hogy mi hová vezet majd, mindenesetre gondolnom kell arra is, hogy legyen egy kényelmes, anyagi értelmemben véve biztonságos életem, így nem ártanak a jó munkák, projektek. Amikor végeztem, és Kimmie is túl van az első kör faggatózáson, elindulok lefelé. Kifejezetten jól esik a friss levegő, hosszú órák óta, sőt, igazából délelőtt óta ki se tettem a lábam az épületből. Őszinte mosolyt csal az arcomra amikor megpillantom Brunot, mivel én is egy-két perccel később értem csak le mint a megbeszélt időpont. - Egész jól, azt hiszem sikerült közös nevezőre jutnunk. - mondhatni ez egy jó nap volt a munkában. Nem tagadom, hogy nagyban hozzájárult a nap sikeréhez az is, hogy ilyen jó volt a délutáni adás. Tényleg élveztem, mert azt érzem volt igazi értelme, mélysége annak ellenére, hogy csak egy órácskát beszélhettünk egy fontos témáról. Meglepődök, de kinyújtom a kesztyűbe bújtatott kezem, majd érdeklődve nézegetem a kavicsot. Az utcai lámpák fényénél közelebb kell emelnem az arcomhoz, hogy jobban lássam. Érdekes a színe és a tapintása is, de sajnos nem vagyok jó ásványokból. - Nem, sajnos nem. - pillantok rá fel, de csak egy kicsit szégyellem magam. A geológia sosem volt az erősségem. - Olvastam, hogy ebben az államban sok a jáspis és az achát, de ennek nem olyan a színe. - már amennyire látni lehet ilyenkor estefelé. Bevallom nem tudtam, hogy a folyóparti kavicsok közül van ami érdekes lehet. Mármint persze, volt idő amikor sokan jöttek az államba, különösen a folyók környékére, amikor itt is kitört az aranyláz, de ki hitte volna, hogy mást is partjára sodorhat a víz. - Éhes vagy már? Van egy rövidebb út, de mehetünk az üzletek közt is. - nekem mindegy merre indulunk, bár bevallom elég éhes vagyok már, korán ebédeltem és azóta csak némi teát fogyasztottam.
Kezdőlap
