Az utcáról egyenesen nyíló üzlethelységben bal oldalon színes cukorkák garmada várja az édesszájúakat, a végén egy kisebb boltív alatt lehet eljutni a kávézó, társalgó részbe.
A helység jobb és hátsó oldalán pultokon sorakoznak végig a minden nap frissen készülő édes, sós és egyéb ízű édes csodák számára, legyen az sütemény, bonbon, tortaszelet, apró kiegészítők.
A jobb oldali pult részről nyíló ajtó vezet a cukrászműhelybe, míg a vendégek által is megközelíthető a kávézó részen négy-hat asztal várja a süteményt kávét fogyasztani vágyókat. Elég tágas a rész ahhoz, hogy kényelmesen el lehessen beszélgetni, mások zavarása nélkül. Az itteni pult mögött kávé, tea, frappé és gyümölcsturmixok közül lehet választani.

-Jövök, megvagyok…! – lihegve futok be a hátsó ajtón. Utálom a beiratkozást. Még két év után is van macera, ezért be kellett mennem dékáni engedélyt kérni.
Nem szeretek innen elkésni. Lehetek én a kibertérben akár az egyik legnagyobb ász, attól még szeretek itt dolgozni. Amikor keresztapámnak sikerült a súlyos testi sértésnél a letöltetendőt közmunkára váltani, ő beszélt Marlene mamával, hogy idejöhessek.
A kezdetben bizalmatlan légkör azonban fokozatosan megváltozott, ahogy látták, igyekszek és azért nem vagyok én annyira fenegyerek. Marlene mama szeret, nála akkor vágódtam be, amikor rosszul lett és amíg a mentő ki nem jött, szakszerűen elláttam. Van benne gyakorlatom. Sajnos. Akkor este sokat beszélgettünk a kórházban, nem akart elengedni, éreztem, hogy fél. Maradtam és beszélgettünk. Amikor lejárt a közmunka-büntetésem, megkérdezte, van-e kedvem maradni. Igent mondtam, mert itt megkedveltek, úgy éreztem, sikerült beilleszkednem és elfogadták, ami vagyok.
-A pulthoz kéne menni, Dana ma nem jött be, beteg lett a gyerek.
Megállok a kötény felkötésénél. Nem szeretek elől lenni. Tudok viselkedni, de nem szeretem, ha néznek.
-Jó. – megkötöm hátul a kötényt, majd a hajamat is összekötöm és az üzlet egyik jelképévé vált sapkát is ráteszem, előírás.
Ma semmilyen napom nincs öltözködés terén, habár egy enyhe sminket feltettem reggel és egy nőiesebb inget vettem fel, almazöldet, hogy kihozza a szemem színét, ami világoskék.
Két tálcával lavírozok előre és elkezdem vele feltölteni a pultokat.

Egonnak muszáj volt felnevetnie Rebecca megjegyzésén, mert elég találó volt. Nem túlzottan volt kedve cukrászdába menni. Sokkal inkább ivott volna valami kellemes égetett szeszt, minthogy édes, cukormázzal borított süteményeket harapdáljon. Azonban a lány simán elviselte a hóbortosnak tűnő megjegyzéseit, ami miatt eléggé megkedvelte a lányt ahhoz, hogy hajlandóságot mutasson édességeket falni vele. Nem arról volt szó, hogy nem szerette a süteményeket, egyszerűen csak ritkán evett édes dolgokat. Talán ez a régmúltból maradt rá még gyerekkorából, hiszen anyja utálta, ha édességet eszik, ami miatt egy idő után már nem is kívánta. Akárhogy is most mindesetre mégis fog valami sütemény félét vásárolni, mivel elvesztett egy fogadást, de úgy gondolta, ha már itt van eszik ő is valamit. Már csak azért, is hogy Rebecca ne lássa, hogy mennyire nincs kedve itt lenni. Mondjuk már lehet, hogy kiszúrta, de azért Egon minden igyekezetével azon volt, hogy a továbbiakban igen lelkesnek tűnjön a cukrászdát illetően.
- Ez nem is igaz - mondta tettetett felháborodással mikor nevetése elhalványult -, a foghúzáshoz kezesebben állnék hozzá - lódította.
Rebecca meg sem várva, hogy Egon úriember mivolta előkeveredjen a gödörből, ahová százhetvenkilenc éve lökték, lendületesen előre iramodott, mint egy kopó, ami szagot fogott és már nyitotta is a cukrászda ajtaját. Egon pedig kiskutya módjára lehajtott fejjel követte. Mivel most Rebecca nem látta, így viselkedhetett kedvét szegetten. Amint azonban belépett a helyiségbe, és a lány már vigyázó szemeit Egonon tudta pihentetni, rögvest kivirult arccal bámészkodott.
- Milyen felemelő hely. Ez a sok finom illat egybekeveredve. Aki szereti az édességet, annak ez biztos felér egy mennyországbeli röpke látogatással. - Egon nem igazán szokta magát mások helyébe képzelni, de most megtette. Nézte Rebecca ragyogó arcát és csillogó szemeit, amikor néha Egonra pillantott a sok édesség ellenére is, és a megjátszott jókedv egyszeriben eltűnt a férfi érzéseiből és a helyét valódi vette át. Persze nem az édesség hatására. Söntés vagy cukrászda? Ugyan mit számít? Csak Rebecca számított. Egy ember, akivel fontolóra vette, hogy még lehet belőle valami, és közben a lány nem volt agyilag zokni, akikhez Egon már a hosszú évek alatt hozzászokott. Üdítő változatosság volt.
- A bőség zavara - húzta el a száját kissé Egon, amikor az üvegen keresztül nézte a hűtött sütemények garmadáját. - Hogy fogsz tudni ennyiből választani? - kérdezte a lánytól, akiből szinte sugárzott a vágyódás egy nagyadag sütemény után.
Egon azon kapta magát, hogy saját maga is figyelmesen tanulmányozza a kínálatot. Bár elég sok kukoricát magába tömött, és nem is igazán volt éhes, hiszen alig pár órája jóllakott néhány pórul járt hallal, de azért nem érezte úgy, hogy ártana neki egy-két szelet sütemény. Valami könnyedebbet szeretett volna választani, de még nem döntött. Valószínű valamit, amibe van csoki meg tejszín. Esetleg kivi is lehet benne, vagy valami egyéb gyümölcs.

Egon az erdő szó hallatára feltűnésmentesen visszatartotta a lélegzetét egy pillanatra és agyában számtalan lehetőség merült fel, ami miatt Rebecca nem lehet az erdő szélén biztonságban, főleg, ha még egyedül ki is merészkedik a rengetegbe futkorászni. Ezért mivel gondolatiban az eshetőségek cikáztak csak egy bárgyú mosollyal nyugtázta a lány poénját. Elméje mélyén pedig számba vette, hogy miért is marhára rossz ötlet, ha egy lány egy vérfarkas előtt mondja, hogy következő nap futni megy az erdőbe. Gondolatait azonban megzavarták a süteményválasztásnak a ceremóniája, ezért ide-oda cikázva végig mérte a felhozatalt, majd mikor nem tudott dönteni, mivel az agya kevéssé járt azon a helyen, ahol éppen lennie kellett volna, csak egy későbbi időpontban volt képes döntésre jutni, amit Rebecca élcelődő humora megspékelt, minek hatására Egon felrázódott, és képes volt dönteni. A Holland szelet bizonyosan remek választás, bár tudomása szerint még nem fogyasztott hollandot, a fene tudja nem minden emberről tudta, hogy milyen nemzetiségű szóval az is lehet, hogy valóban volt már dolga hollanddal. Bár gyanította, hogy a süteménynek nem lesz holland íze.
Úgy tűnt Rebecca rendkívül jól szórakozik, hogy Egon végre tudott dönteni, és amikor az italválasztásnál is feltette a kérdését Egon elvigyorodott, de nem tett semmiféle megjegyzést. Egyrészt mert tetszett neki ez a kis adok-kapok, másrészt nem vette túlságosan komolyan, hiszen ő maga is folyamat hülyéskedett és jól esett neki, hogy Rebecca is aktív részese a játéknak.
- Három deci narancslevet szeretnék, köszönöm - mondta udvariasan.
Egon fejében már csak félig járt az erdő képe, és mosolygósan fogta kezében a tányért és az üdítőt, és ekkor jutott eszébe, hogy le is kéne ülni. Viszont agyában az erdő, Rebecca és a futás szavak újra felerősödtek és őrülten cikáztak, ezért a lány számára fura lehetett, amikor komoly hangnemben konstatálta, hogy bizony helyet kéne foglalniuk, mintha ez nem túl egyértelmű lett volna. A legrosszabb azonban, hogy fel sem igazán fogta, hogy amit felhozott, az Rebeccának teljesen természetes. A probléma az volt, hogy Egon simán magából indult ki, ezért pajzsát leeresztve körbekémlelt, hogy hátha érez-e vérfarkas jelenlétet, aki esetleg meghallhatta a lány reggelire felhívó kijelentését, miszerint kimegy holnap az erdőbe futni. A másik dolog, ami megrémisztette egy pillanatra, hogyha nem kedvelte volna meg a lányt néhány óra alatt, akkor most kapva kapott volna az alkalmon, hogy kiderítse merre is lakik pontosan Rebecca. A gondolat nem volt túl kedves, és ráadásul a fenevad is felébredt a sötétben, aki számára a lány nem sokat jelentett. A vérfarkas lét kettőssége néha borzasztóan frusztráló tud lenni, hiszen az egyik fele nem akar embert ölni, a másik pedig igen. Egon esetében persze simán kiegyeztek, mivel a férfit többnyire nem érdekelték az áldozataik, így a bestia is megkaphatta, amit akart és kettejük között is béke és harmónia uralkodhatott. Jelen esetben a benne „szunnyadó”, ennek ellenére örökkön ébren lévő fenevad meghallotta az invitálást egy emberlakomára viszonylagos kockázat nélkül. A bestia vágya előretört és Egon érezte a parázsló tekintetű, vad ordas ébredező éhségét. Mivel egyek voltak, és a vágy olyan alattomos, mint egy ruhába befészkelő bogár, amit lehetetlen eltávolítani, a férfi kezdte átvenni a farkasa érzéseit. Egon az ébredő vágy hatására lezárta magát, nehogy valaki kiszúrja, hogy mit érez az ember nő közelében, habár ő maga nem találta vérfarkast a helyiségben, de jobb biztosra menni. A problémát számára természetesen nem az jelentette, hogy most rögtön megtámadja a lányt, amit egyébként nem akart, hanem az, hogyha a farkas érzése tovább erősödik, akkor Egon megpróbálja kideríteni, hogy a lány hol is lakik. Homloka elkezdett gyöngyözni az izzadságtól, torka kicsit kiszáradt, ezért még mielőtt leültek volna nagyot kortyolt a narancsléből. Nem akarta bántani Rebeccát, egy haja szálát sem akarta meggörbíteni, de akit fűtött már olthatatlan vágy egy lány iránt, vagy mondjuk egy kutya esetében egy tűzcsap iránt, akkor az tisztában van vele, hogy ezt az érzést óriási erőfeszítés árán sem lehet semmisé tenni. Egon farkasa pedig már régen jutott emberhúshoz és a férfi tökéletesen megértette ordasa vágyát, ámbátor nem hagyhatta, hogy a kaja utáni vágya rajta is eluralkodjon. Nyelve hegyén már ott bujkált a kérdés: Mégis Rebecca mond csak, hol is laksz te pontosan. Utca, házszám? Egon érezte, hogy fel akarja tenni a kérdést, ami önmagában nem lett volna túlságosan elvetendő, ha mondjuk egy partira lett volna a lányhoz hivatalos. De jelen körülmények között ez a kérdés a fenevad, láncok között dübörgő vágyának Egonra való teljes terjedelmében való átvándorlását jelentette volna, amit a férfi nem engedhetett meg magának. Hallotta, amint Rebecca válaszolt az étkezéshez való leülés bölcs megállapítására, és mikor a lány elindult az egyik asztal felé, kezében a saját süti adagjával, Egon követte őt. Kedvelte a lányt, és nem akart ártani neki. Behunyta a szemét, mélyet lélegzett és nem ült le Rebecca mellé egyelőre. Agyában felidézte a legutolsó alkalmat, amikor azt evett. Felidézte a zamatát, az illatát, az ízt, ami betöltötte egész létét. Érezte a sülő hús szagát, habár a férfit csak édes és sós sütemény szagok egyvelege fonta körbe. Szájában megérezte az omlós hús mámorító ízét, amire önkéntelenül meg kellet, hogy nyalja a szája szélét. Halványan felfogta, hogy Rebecca őt nézheti jelen pillanatban, hogy miért nem ül már le, de Egon jobban tudta, hogy amit most csinál az a lány érdeke, még ha Rebecca ezzel nem is volt tisztában és persze nem is lehetett. Gondolatait hirtelen betöltötte a sült kacsa mindent elöntő zabolázatlan vihara, és a bestia az elméjében szűkölni kezdett, majd a vágy alább hagyott, míg végül az ordas visszakullogott a sötétségbe. Egon ekkor kinyitotta a szemét, és egy pillanatig csak nézte Rebeccát majd leült vele szemben az asztalhoz. Nem volt biztos benne, hogy mennyi ideig állt az asztal mellett, de, hogy elejét vegye a furcsálló tekintetnek, amit Rebecca felől hozhatott volna az amúgy nem létező szél, megszólalt és megpróbált valami teljesen hihető történettel előrukkolni.
- Bocsi, csak hirtelen úgy éreztem hálát kell adnom Istenek, amiért feltalálta a Hollandokat, hogy aztán róluk süteményt nevezhessenek el, amit most majd jól befalhatok - mondta aztán elvigyorodott, majd egy nagyot kortyolt az üdítőjéből. Egon teljesen elégedett volt a magyarázattal, ami abszolút hihetőre sikeredett. Ha meg tudta volna kérni a farkasát, hogy lépjen ki a börtönéből és veregesse vállon a csodás mentésért, akkor minden bizonnyal megtette volna.

Egon nem igazán értett egyet Rebeccával, aki szerint a frászt hozta rá. Hiszen Egon tisztában van azzal, hogy milyen, amikor egy emberre ráhozza a frászt. A lány pedig egyáltalán nem úgy viselkedett. Mindazonáltal megértette miért mondta ezt Rebecca, és bűnbánóan lesütött szemmel egy halvány mosoly kíséretében bocsánat félét rebegett, habár a lány ujjával történő nyomatékosítás miatt majdnem elröhögte magát.
- Rendkívül restellem - kezdett bele szelíden - ígérem, a továbbiakban tartózkodni fogok a frász rád hozataltól.
Rebecca fordított egyet a tányérján, és Egon már majdnem szóvá tette, hogy abból a sütiből már valaki lefaragott egy darabot, de aztán rájött, hogy az egész nyugodtan lehetett a lány is, hiszen Egon jó ideig csak csukott szemmel állt és nyughatásra kényszerítette közben rakoncátlan farkasát.
- Tényleg - válaszolt Egon a filmkivesézéses felhívásra - majdnem el is felejtettem, hogy azért is vagyunk itt. Amúgy persze bárhol máshol is lehetnénk, mondjuk egy kocsmában, teszem azt - jegyezte meg csak úgy mellékesen.
Egon megmarkolta a villáját és utánozva a lányt ő is belekezdett a sütemény fogyasztásába. Sejtése tökéletesen beigazolódott. A sütinek egyáltalán nem volt holland íze. Ezt kicsit csalódottan vette tudomásul, de lényegében azért hamar túltette magát rajta. Meg amúgy is elég jó íze volt, úgyhogy gyorsan be is falta az első süteményt. Időben meghatározva nagyjából tíz másodpercbe tellett a művelet. Ráivott egy kis üdítőt és a másik szelet süteménynek is hozzáfogott, bár annak már jóval lassabban.
- Elég jó film volt – kezdett bele mondandójába a vérfarkas, miközben villájával levágott egy kisebb darabot a sütiből, majd felszúrta rá és egy ideig csak ide-oda lengette. – Bár senki sem tűzött levágott fejet egy lándzsa végére, bár a 20. században azért a nyugati társadalmakban ez már nem annyira divat. Na, mindenesetre legalább azok a tetvek megkapták a magukét, akik cseszegették Owent. Bár az is igaz, hogy talán a büntetés súlyosabb volt, mint amit a tett megkívánt volna, de hát egy vámpírnak úgy látszik más az értékrendje, ha olyasvalakit akar ezáltal megvédeni, akit kedvel.
Egon nem kérdezte meg ugyan, hogy mi a véleménye Rebeccának, csak elhallgatott és várakozóan nézett a lányra, hogy ő is kifejthesse a véleményét a végéről a filmnek. Talán azért a végével kezdte, mert a vérfarkas ezt találta a leginkább hatásos jelenetnek. Közben a felszúrt süti darabbal nem játszva tovább hajlandóságot mutatott arra, hogy végre meg is egye.

- Azért képes vagyok elviselni a cukrászdát is - válaszolta Egon jókedvűen. Majd miután elmondta a számára leghatásosabb jelentett a filmből, Rebecca vette át a szót. Mondandója érdeklődéssel töltötte el Egont, főleg, amikor arra tért rá, hogy egy tiszta lelkű gyerek nem tesz különbséget ember és vámpír között. A kérdés az, vajon egy tisztalelkű felnőtt különbséget tenne-e ember és vámpír között. Jelen esetben persze nem vámpírról volt szó, hanem vérfarkasról, de Rebeccát elég tisztaszívűnek gondolta, persze ha megmaradunk egy bizonyos korláton belül, hiszen Egon nem hitt abban, hogy valakinek makulátlan lelke volna. Ámbátor meg kell hagyni, hogy a lány kétségkívül azon emberek közé tartozik, akik segítőkészek, kedvesek és a világért sem ártanának másoknak. Ebben nagyon hasonlított Rebecca Owenre, persze a srác azért a saját védelme érdekében agresszív eszközökhöz volt képes folyamodni, amit Egon nem nézett ki Rebeccából. Bár ki tudja. A gondolatmenete miatt, eljátszott az ötlettel, hogy elárulja neki az igazat, sőt meg is mutatja miféle szerzet ő valójában. Kíváncsi lett volna, hogy Rebecca miként viszonyul az ilyen különös ismeretséghez. Vajon elfogadná Egont? Persze nem árulná el neki a gyilkosságokat, meg a hosszú életet. A vérfarkasok amúgy is a legtöbb történetben normális emberi időben öregszenek. Mindazonáltal nem igazán szerette volna ezt Rebeccával itt és most megtárgyalni, főleg nem felfedni magát, amit egyébként csak gondolataiban, mert volna megtenni. Viszont játékosan feltenni egy kérdést talán sokkal célravezetőbb és kevesebb lebukással jár. Persze az is igaz, hogy Egon már simán elárulta magát, hogy vérgyíkmedve, ami elég közel állt az igazsághoz, mégis Rebecca csak tréfának vélte. Ha most elkezdené, hogy ő vérfarkas egészen addig a pontig, amíg át nem változik, csak azt hinné Rebecca, hogy viccel, vagy ha erőszakosabban mondogatja, akkor meg azt gondolná, hogy Egon mégiscsak háborodott. Így Egonnak választási lehetőség híján a játék színterére kellett, hogy terelje a szót, ha szerette volna megtudni, hogy vajon Rebecca miként vélekedik a különös teremtményekről.
- Amúgy - kezdett bele Egon, miközben újabb darab süteményt hasított le villájával - tegyük fel, hogy Te találkoznál egy vámpírral, aki azonban életkorod miatt nem gyermek lenne, hanem felnőtt. Kíváncsi lennék rá, hogy te vajon miként reagálnál egy ilyen helyzetben? Téged vajon a józanész elterelne attól, hogy egy ilyen fickóval kezdj bármit is? És ez most nem túl valóságtól elrugaszkodott kérdés. Gondolj csak bele, mennyi nőszemély vonzódik a veszélyes férfiak iránt. Annál jobb nekik, minél sötétebb és félelmetesebb alakkal járnak, mert úgy gondolják, hogy…hát igazából fogalmam sincs mit gondolnak, de az biztos, hogy az éjszakai élet nemes úrfiainak is megadatik a szerelem valamilyen szinten, így kell, hogy legyenek olyan lányok, akik az ilyenekhez vonzódnak. Te képes lennél elfogadni egy vámpírt, ha találkoznál vele, és mondjuk, ha nem ölne embert. Ez ugye fontos, mivel egy felnőtt azért másképp tolerál egy gyilkosságot, mint mondjuk Owen, aki a folyamatos csesztetés miatt elég kiszolgáltatott helyzetben volt. Szóval, te találkozgatnál egy olyan lénnyel, akiről tudod, hogy nem ember? - kérdezte Egon közben nem akart túl lelkesnek tűnni, ezért nagyjából sikerült a hanglejtést úgy elosztani, hogy pusztán kíváncsiság tükröződjön belőle, és nem gyakorlati információszerzés iránti igény. Miután végzett a beszéddel, a már levágott sütit jóízűen elfogyasztotta, és Rebeccát vizslatta érdeklődő tekintettel.

Lényegében Egon elégedett volt Rebecca válaszával, főleg amikor azt a részt ecsetelte, hogy ha előbb megismerné, akkor döntene úgy, mint Owen. A másik része, hogy nem is léteznek ilyen lények, ezzel már Egonnak problémája akadt. Ugyan ő saját maga még nem látott vámpírt, de egészen addig, amíg Bermoll uraságot nem látta átváltozni, addig a vérfarkasokról szóló történeteket is csak fantazmagóriáknak gondolta. Azonban az ember látóköre kissé kiszélesedik, amikor egy szőrös, vérszomjas fenevadként járja az erdőket, vagy éppen a szomszédságot, hogy valamilyen ehető dolog után nézzen. Legyen az ember, állat, vagy egy darab kenyér. Az öregedés kérdése a vérfarkasokkal gyakorlatilag ugyanúgy van mint egy vámpírnál. Egy normál halandó már rég elporlad a sírjában mire egy fiatal vérfarkasból középkorú lesz. Ezzel Egonnak is meggyűlt már a baja, hiszen hosszú ideig nem igazán lehet senkivel együtt. Tíz-tizenöt év, utána búcsút kell inteni választott barátnőjének, mert ez idő alatt nagyon feltűnő, hogy gyakorlatilag semmit nem öregedik. Ezért szerencsésebb vérfarkast választani párnak, de vérfarkas nőstények bonyolultak, és Egonnak semmi kedve arra ébredni, hogy a partnere épp a lábát készül lerágni, vagy szívét kivájni, mert valami falkaviszály miatt, valaki szükséget érzi, hogy Egont eltegye láb alól. Ezek persze szélsőséges esetek lennének, de Egonban az élni akarás elég nagy, hogy ne kockáztasson. Ifjonci éveiben ez persze másképp volt, persze az is igaz, hogy majdhogynem ki is nyírta a teremtője egy rossz párválasztás miatt.
Egon még rágogatta, hogy miként fogja feltűnésmentesen Rebeccát meggyőzni, hogy bizony vannak éjszakai lények, és miért ne lehetnének vámpírok. Időhúzásként még egy nagyobb falat sütit is evett és narancslével öblítette le, viszont úgy látszik a taktikai késleltetés túl hosszúra sikeredett, mivel Rebecca visszakérdezett. A kérdése elejére még számított is talán, viszont az utolsó előtti szón fennakadt, az üdítő és a süti egyvelege pedig a torkán. Egy hosszú pillanatig nem tudta mit tegyen, mivel se fel, se le. Meglepetésével vegyes ijedtségében marka összerándult, a kezében tartott pohár pedig összetört. Köhögni próbált, de csak szánalmas kutyahang szerű kaffogást tudott kicsikarni magából, és a levegő áramlását nem sikerült helyreállítani. Közben átkozta a flancos helyet, hogy miért nem műanyag pohárban szolgálják ki a vendégeket. Szerencséjére azért tüdeje elég edzett volt, és mivel nem kívánt megfulladni, szemeit lehunyva nyugodtságra intette magát.
Nyugi, nyugi, nyugi. Most ugyan nem kapsz levegőt, de nem fogsz megfulladni. Csak ki kell menned a mosdóba. Nyugi van időd. A mosdóban átváltozol és a teljes vérfarkas alak méreteiből adódóan a torlódás meg fog szűnni.
Egon úgy saccolta emberként legalább öt percig bírja oxigén nélkül, és már készült felállni, hogy kimenjen a mosdóba, amikor egy nyeléskísérlet során a sütemény sikeresen tovalendült és Egon ismét lélegzethez jutott. Ruháját átáztatta a narancslé maradéka, kezében pedig fájdalmas lüktetés vette kezdetét. Érdekes módon a sérülés csak most tudatosult benne, és egy röpke másodpercre csodálkozva vizslatta tenyerét, hogy ugyan mitől véres. Aztán persze eszébe jutott, hogy a pohártól, amit összeroppantott. Grimaszolt miközben elkezdte nézegetni, hogy vajon maradt-e benne szilánk, ami egyébként úgyis kilökődött volna a regenerálódással, de valahogy jobb szerette, ha nem marad benne semmi.
- Bocsi - nézett Rebeccára egy ferde mosoly kíséretében - kicsit megijedtem - vallotta be őszintén. - Remélem téged nem ijeszttettelek meg - mondjuk Egon gyanította, hogy igen. Zsebéből elővarázsolta a papír zsebkendőt, amit még Rebecca adott neki, amivel a fagyit törölte le a kezéről. Lám milyen jó szolgálatot tesz ismét, ez a kis papírdarab. A zsebkendő már megszáradt és pontosan alkalmas volt rá, hogy a tenyerét el kezdje vele törölgetni. Vérfarkas mivolta miatt a seb már alig vérzett, de szerencsére nem gyógyult olyan látványosan, hogy a halandók azt különösnek tekintsék.
- Lehet, majd felszámolják a poharat - mondta egy grimasz kíséretében, miközben a szilánkokat szedegette a süteményes tányérra, persze előbb gyorsan befalta a maradékot bízva abban, hogy talán nem akad a torkán. - Meg a terítő kimosását is.
- Amúgy nem, nem találkoztam még vámpírral - közölte, amikor kicsit rendbe szedte a környezetét. Mivel nem akart hazudni Rebeccának, így nem igazán az eredeti kérdésre válaszolt, de talán a lány most a körülmények miatt nem fogja feszegetni. - Azért remélem te nem vagy az - folytatta mondókáját - nézd ezt a sok vért. Most biztos megőrülne egy vámpír, hogy kicsit ihasson belőlem. Ja, tényleg - jutott eszébe hirtelen a film egy részlete - te nem tartottad különösnek, hogy amikor Owen megvágta a kezét, hogy vértestvérek legyenek Abbyvel, akkor a lány nem érezte meg a vér szagát? Szerintem simán meg kellett volna, hogy érezze.