Már amikor kiejtettem a számon a kérdést a telefonba, mely szerint Dora otthon tartózkodik-e, éreztem, hogy ezzel olyan magas labdát adtam a másik fél kezébe, amit nehéz lett volna nem lecsapnia, miért nem az említettet hívtam akkor, ha ez érdekel. Na mégis miért, doki, ne basszál már ki velem...! Akkor érkezem, mikor a kishölgy hét határon túl van és nem is üres kézzel, ha már van olyan rendes Brunotól, hogy összelegózzon sokadjára is. A szokásosnak mondható farmeros-pólós-dzsekis szettet egy-egy six-pack teszi egésszé a kedvenc söréből. Megvan az előnye, ha az apád kocsmát üzemeltet és te vagy a beszállító no. Kissé sántítok, mikor beljebb kerülök, úgy is fogalmazhatnék, boka felett természetellenes szöget ír le az alsó lábszáram, ám mindez úgy fest, a kedvemet nem igazán szegi. - Heló doki! Hoztam vámot a gyors segítségért cserébe. - Emelem fel a kezeimben tartott söröket, miközben beljebb - jobb szó híján - slattyogok ráérős tempóban. - Mi a helyzet különben? Remélem nem zavartam meg semmi fontosat. - Szélesedik kissé vigyorom, miközben az általa javasolt terep felé haladunk vélhetően. Hát tudom is én miket művel épp, mikor a lakótársa távol van...!
- Beugratós kérdés? - kérdésre kérdéssel válaszolni tudom, nem illik, de inkább találgatni se akarok, miért tőlem érdeklődik a másik a legújabb barátnője iránt, nemes egyszerűséggel meghagytam a lehetőséget, hogy bővebben kifejtse a dolgot, mielőtt érkezett volna a következő válaszom – Nem tudom, mert én sem otthon vagyok, de papírforma szerint a klinikán kéne lennie estig. - mert attól még ugyebár, hogy én szabadnapos vagyok, az nem jelenti azt, hogy őt ne lehetne beosztani más sebész mellé segíteni, úgy sem árt a változatosság. Bár a helyi egyetemre csak néha szoktam beugrani, mint vendégelőadó, egy-egy előadást tartani a sebészek következő generációinak, de kivételesen úgy alakult, hogy a tárgy oktatója pont lebetegedett az első kiírt vizsgaidőpontra, átszervezni pedig kissé komplikált lett volna, így megkérdezte, nem-e ugranék be helyettesíteni? Így történt, hogy a napomat kivételesen nem a klinikán kezdtem, hanem a Sebészeti Műtéttani Tanszék egyik kisebb előadójában. Különösebben nem siettem el a vizsgáztatást, de mivel egész kevesen voltak, így kora délutánra már én is otthon voltam, várva, mikor esik be az egyik „kedvenc” visszatérő páciensem. - Szervusz kölyök, milyen figyelmes vagy! Csak nem megint összerúgtad a port az öregeddel? - biccentek a lába felé. Annyira nem tűnik vészesnek a dolog, pláne, ha ilyen jó kedve van mellé, így, különösen én sem kapkodok, csak intek neki, hogy jöjjön csak! A járást már úgy is egész jól ismeri. - Zajlik az élet, mire van kíváncsi? - kérdezek vissza, amíg magamhoz veszem az orvosi táskámat – Ugyan, dehogy. Élvezem a csendet. - nem mint ha eddig nem lettem volna el tökéletesen órák hosszat a teraszon olvasgatva, de mióta Dora beköltözött a vendégszobába, valahogy látványosan kevesebb a csend a napjaimban. - Ha már ilyen jól elsántikálsz, akkor jó eséllyel már elkezdett összeforrni a törés. Dobd fel magad az étkezőasztalra, aztán megnézem, mit tehetek vele. Addig mesélj, a Pit háza táján történt valami érdekes mostanság?
Beugratós az... Saját nyomorúságom és a másiktól remélt segítség csupán az, mi visszafog, hogy ne morranjak fel a telefon túlfelén, hanem egy mélyebb levegővételt követően előálljak a farbával, miért is érdeklődöm a kishölgy holléte felől pontosan tőle és nem az érintettől. Nem kell nagyon ragoznom innentől már a dolgot, úgy hiszem. Koradélutánra jár az idő, mikor érkezem, megbeszéltek szerint, ráérősen, mert habár a vérvonalunknál mondják, minden másodperc számíthat töréses esetnél... a lábszáramnak már akkor tudtam, hogy mindegy, mikor nagyapa letolta mellé a húszperces fejtágítást is, nem eresztve szorításából. Még mindig tartom, hogy simán lenyomtam volna... de az embernek tudnia kell azt is, mikor kell feladnia valamit a saját igazával szemben. Az öreggel amúgy sem volt érdemes kekeckedni és ez életkorunk előrehaladtával se érzem, hogy javult volna. Sőt. - Az attól függ, melyikre tippelsz a kettő közül... - Ciccentem féloldalas vigyorral a másik hím szavaira, de gyorsan le is lövöm a poént megadó szusszanással. - Anatole-t nem jó kedvében találtam meg délelőtt, ja. - Ezzel pedig egy megfelelőnek ítélt felületre teszem a hatos pakkokat, úgy fordulva a kérdésemre újabban megintcsak kérdéssel felelő Bruno felé. Ez valami vénember dolog lehet? Válaszokért mégy hozzájuk, cserébe hozzádvágnak még két kérdést? Ha ilyen leszek én is az ő korukban - már, ha megélem ugye - majd megmondom Pascalnak, vágjon hozzám valamit emlékeztetőül...! - Mondjuk arra, hogy milyen az élet a lakótársaddal, ja. - A vigyor megülni látszik képemen, hallva, hogy élvezi a csendet (és nem pusztán azért, mert a közeg ismerős illatai között kiszúrom Doráét). Valahogy, ha tippelnem kellett volna, az elsők között tettem volna rá, hogy ilyesmi lesz a válasza. A vigyor csak a diagnózisa hallatán csökken képemen némileg, ahogy biccentek megerősítően. Ettől tartok én is, mégsem állom meg, hogy ne horkanjak fel nevetősen a feldobott magas labdára. - Na de doki, csak így? Semmi előjáték... - Ciccentem, de közben, nem kívánva még nagyobb slamasztikába keverni magam, nem pusztán a szám járt, hanem a kérésének megfelelően húztam fel magam az asztalra. - A PIT-tel minden okés, Darlene kiesését még mondjuk nem sikerült pótolni, szóval be kell segítsek továbbra is, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Az jobban aggaszt, hogy Ray-jel továbbra se sikerült meggyőződnünk teljes mértékig róla, hogy a kölykös balhé összes eleme eltakarodott a környékről. - Vonok vállat, s gyakorlott orvoslátogatóként - lol - szavaim közepette megkapaszkodom az asztal szélében, mert ezeknél sose lehet tudni, mikor húznak valami váratlant.
- Nagyapádra gyanakodtam én is, egy pár fokkal nehezebb eset, mint apád. - legalábbis azok alapján, amit ez alatt a pár év ittlétem alatt láttam, tapasztaltam, aztán ki tudja? Zach csak jobban ismeri őket, majd kijavít, ha úgy gondolja, nagyot tévedek. - Volt egy sanda gyanúm, hogy jobban érdekel ez, mint hogy mi újság a melóban. - mosolyodtam el én is, mielőtt elgondolkoztam volna rajta, pontosan mit, vagy hogyan felelek annak fényében, hogy ők sem csak látásból ismerték egymást. - Biztos megvan az, amikor a nagyszülők néhány napnyi „unokázás” után arról áradoznak, hogy mint ha éveket fiatalodtak volna. Na, valami hasonló van itt is. Aztán egy órával később meg rádöbbenek, miért is hangoztatják annyian, hogy egy bizonyos kor felett nem túl praktikus ötlet a gyerekvállalás. - még ha Dora nem is volt a vér szerinti lányom, mit szépítsünk, sokszor akkor is úgy viselkedik, mint egy nagyra nőtt gyerek, ami, a korát tekintve, mondjuk nem is meglepő. Teljesen váratlanul nem ért a dolog, elvégre már jó pár hónapja, hogy együtt dolgozunk meg napi szinten látjuk egymást, órákat töltünk együtt, de mégis csak más egy munkahelyen, kollégákként, mintsem otthon, mint lakótársak. - Csak nem pályázol a következő lakótárs szerepére? – ha még Solomon érdeklődött volna, betudom annyinak, hogy puszta kíváncsiság, a fiatalokat elnézve azonban kicsit többről van szó, szóval ahogy a másikat furdalja a kíváncsiság, úgy engem is, hova vezet ez az egész történet. Mert tipikus, hogy egy ekkora városban, Dorának is pont egy vérfarkasba kellett belehabarodnia. - Ha ezt szeretnéd, rajtam ne múljon. - látom, ma is vicces kedvében van a kedves beteg, tudom ám értékelni, még ha ők cserébe a humoromat már kevésbé… Másfelől meg kár, hogy esélyesen nem fog sokáig megmaradni a jókedve sem, csak kezdjünk neki a „műtétnek”. De ha már ő kezdte, engem sem kell félteni, sorra szedem elő a különféle formanyomtatványokat előjáték gyanánt – betegtájékoztató, beleegyező nyilatkozat, adatvédelmi tájékoztató, kórtörténet minden kis szirszarra kiterjedően – Ha már előjáték, ezeket olvasd el, töltsd ki, írd alá, aztán kezdhetünk is. Egy darabig el fog tartani – mármint mire átrágja magát a papírokon, a lábát szerintem gyorsabban helyrerakom utána – szóval kérsz valamit esetleg inni addig is? Ja igen, tessék, toll, jó szórakozást! - lehet, hogy nem épp erre számított, de hát na… ha nem tetszik, dobja be másnál a témát, esélyesen jobb fogadtatásra talál. Khm. - Hogy értve? Van bármi nyom, ami arra utal, hogy még maradt belőlük, vagy a zsaruk szaglásznak? Azt hittem, már rég elfelejtettétek azt az ügyet. - kérdezek vissza némi pontosítás gyanánt, majd attól függetlenül, hogy beleveti-e magát a bürokrácia szépségeibe, vagy sem, a lábát azért óvatosan megtapogatom, hogy mennyire rossz a helyzet. Kinézetre nem túl bizalomgerjesztő, de a sérülések sokszor már csak ilyenek – amelyiktől a hideg futkos az ember hátán, az valójában egész könnyen orvosolható, amelyik meg külső szemmel szinte nem is látható, akár életveszélyes kimenetelű is lehet, ha nem fedezik fel időben.
Rövid kacajt hallattam, majd rettentő diplomatikus módon annyit közöltem az öregeim kapcsán, hogy: - Mindkettő máshogy nehéz. - Láttam azért, miért mondja a másik farkas, amit. Jellemében apámhoz állt közelebb, semmint a vén farkashoz, kinek forrófejűségét én nyertem meg a vérvonalöröklés által, legalábbis szeretik erre fogni, én pedig eddig nem igyekeztem különösebben rácáfolni erre a hasonlóságra kettősünk között. - Kiszámítható vagyok, látod. - Tártam el kissé kezeimet, megszabadulva a sörtől. - De azért érdekel az is, ha mesélnél róla! Komolyan. - És még csak nem is volt füllentés szavaim, hiába a suhancos vigyor mellé képemen, mi megülni látszik ott néhány pillanat erejéig, miközben az újdonsült lakótársról beszél. - Hjaj, dehogy! Pascal legyilkolna gondolatban mindkettőnket érte... - Szusszantam a lakótársas témára, s bármennyire igyekeztem lazán bedobni a témát, az Életrevaló energái elárulták, hogy korántsem vagyok nyugodt azt illetően: - Mi a helyzet a betörővel, meglett? - Firtatom érdeklődve. A következőkben mondjuk gyorsan letöri itt a virágos jó kedvemet az elébem pakolt papirosokkal. Feljebb is szökik kissé szemöldököm, afféle "Most szopatsz, ugye?" kifejezést kölcsönözve képemnek. Nem is reagálok inkább erre. (Különben is honnét a rákból tudjam, legutóbb mit hazudtunk össze kórtörténet gyanánt?!) - Mondanám, hogy valami erőset elfogadok, de kár belém kis mennyiségben, szóval... sör? - Azt is az élvezeti értékéért issszuk mindketten esélyesen. Arra a kérdésre, hogy felénk mi a helyzet, viszonylag kompakt kis válasszal szolgálok. - Tavaly októberben még a környéken volt annak a kreténnek a jobb keze, aki az egészet kitalálta. Valószínűleg már elhagyta Alaszkát, ha egy csepp esze is van, de sajnos ezt mai napig sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudjuk. Raymondban még az is felmerült, hogy biztos azért tűnt el a föld színéről is, mert a vérvonala nem túl népszerű mostanság errefelé. - A kedvesség a középső neve annak az embernek is, de végülis nem elképzelhetetlen, hogy valaki előttünk tette el pusztán ennyiért láb alól. - Talán igazad van és el kellene engedjük az egészet a francba. - Hacsak nem erősítette meg, hogy véresen komolyan gondolja itt a papírozást, nem nyúltam azokhoz. Máskülönben szorgosan rajzoltam kis lufikat a sarkába a papírnak töltögettem mondókám közepette, ne ezen múljon a történet. - Na, mi az ítélet? - Firtatom kisvártatva, látva vizsgálódását. Amíg nem azzal jön, hogy vágjuk le a francba, úgyis visszanő, már jók vagyunk részemről...! Legalábbis szeretném ezt gondolni nagyvonalúan.
- Jogos. - adok igazat neki, mert végtére is, nem vagyunk egyformák, ki milyen jellemvonásra hogyan reagál, rezonál. A kiszámíthatóságra csak hümmögök egyet, jó is az, amikor valakinél nem kell mindig azon agyalni, hogy vajon milyen hátsó szándék húzódhat meg minden egyes szava mögött, de tisztában vagyok vele – attól, mert már egy ideje ismerem a másikat, nem jelenti azt, hogy teljesen kiismertem volna. - Nem unatkozunk ott sem. Műtétek hónapokra előre betervezve, néha egy-egy egyetemi előadás, rádióműsor, konferencia, újságcikk, mikor mi. Most meg, a az előre be nem tervezett „tavaszi nagytakarítás” miatt eléggé el vagyunk csúszva, igyekszünk utolérni magunkat. - van az a bölcs mondás, hogy ember tervez, nos, még mindig igaz, hogy amikor szépen kitalálsz mindent, az élet biztosan keresztül húzza valahogy a számításaidat. - Amíg csak gondolatban… - addig annyira nem vészes, bár ő ismeri jobban. Mondjuk valahol megértem, hogy holmi „nőügyek” miatt nem akarja egyből felrúgni a teremtő-kölyök békét – Ezek szerint akkor ezentúl gyakrabban fogsz megfordulni erre? - jön hát a következő kérdésem, hogy kicsit pihatolózzak a jövőbeli terveiről. Legalábbis amik Dorát érintik. - Dehogy lett. - legyintek lemondóan, mielőtt az előjátékos felkérésnek eleget téve elhalmozom egy rakás formanyomtatvánnyal így a műtét előtt – Még nyomoznak az ügyben. Odáig eljutottak, hogy sikerült 3-4 ügyet összekapcsolniuk a bizonyítékok alapján is, de nagyjából ennyi, most rádiócsend van. Aztán, hogy ennyi volt, vagy lesz folytatás, ki tudja. - vonok vállat. Magam is szívesen kutakodtam volna, hátha több előrelépés lenne az ügyben, mint a hatóságok részéről, de nem vagyok nyomozó, és hiba próbálnék bármilyen irányba eljutni így látatlanba, messzire nem jutnék. Sokra megy az ember egy szagmintával, ha nincs kihez kötni, meg lehetne még fejtegetni. Miközben hallgatom, a kölykös mentőakció utójátéka hogy áll, közben a kért sört is kézbe kapja, én pedig végigtapogatom a lábát a sérült területen és környékén, hogy teljesebb képet kapjak róla. - „Jók“ is az ilyen bizonytalan helyzetek. Amikor nem tudod, lezáródott-e már a történet, csak éppenséggel te nem tudsz róla vagy még mindig lóg valahol a levegőben és a legváratlanabb helyen és időben köszönt újra. - gondolkozok hangosan, kicsit hasonló, mint a mi helyzetünk a betörések kapcsán, attól eltekintve, hogy arról sokkal de sokkal kevesebbet tudni – Akárhogy is, ha valamiben tudok segíteni, csak szóljatok! - igaz, nem vagyunk falkatársak, de nem sokkal egyszerűbb az élet, ha jóban vagy a szomszédokkal, meg számíthatsz rájuk a bajban? Ki tudja, mikor lesz neked is szükséged rá. - Újra kell törni, de mindent figyelembe véve annyira nem vészes a helyzet. Nem nyílt törés, nem szilánkos, még nem is forrtak össze teljesen a szövetek. - vázolom fel a helyzetet nagy vonalakban, nem fárasztva különösebben az orvosi tudományos részletekkel – Ami meg a kezelést illeti, ha itt helyben szeretnél megoldást, két út van: az egyik egyszerűbb, de bizonytalanabb, meg esélyesen kevésbé lesz szép a végeredmény; a másiknál kicsit több beavatkozás szükséges, feltárnám a törést és úgy raknám helyre, de mire meggyógyul, semmi nyoma nem maradna. - fordultam felé kérdő tekintettel. Ő a páciens, az ő lábáról van szó, nem tudtam, mennyire siet, vagy hogy áll a sérüléséhez, szóval a döntés az övé, nekem egyik se okozott gondot. Sőt, fő a változatosság… legalább most nem az orra tört. - Fájdalomcsillapító az van bőven, szóval amiatt ne fájjon a fejed. - tudom, vérfarkasként egész nagy a fájdalomküszöbe, de bármelyiket is választja, azért nem épp a kellemes kategória lenne nélküle.
Valós érdeklődéssel hallgatom a másikat, elvégre attól függetlenül, hogy van ez az újfajta... helyzet itt a kis dokinéni kapcsán, régebbre nyúlik vissza a mi kettősünk ismeretsége. Úgy is fogalmazhatnék, nő ennyivel még nem állhat közénk. Pascallal már lehet, más a helyzet, mégis könnyedén kaccanok fel, derűs egyetértésben az idősebb hím megjegyzését hallva. Na ja... akkor már komoly bajok vannak, ha a kölyköm tettlegességhez folyamodik. - Meeeglehet? - Szélesedik farkasvigyor képemre a kérdést illetően, de gyorsan hozzáteszem: - Még korai megmondani. De ígérem tízre hazahozom minden alkalommal és a hálójában is csak nyitott ajtó mellett tartózkodunk... apu. - Míg az elejét sikerül véresen komolyan csendülőként előadni, azért az az utolsó szócska elárul, hogy pusztán húzgálom a másik bajszát verbálisan, de (talán) másképp nem kívánom feszegetni a határokat az ő territóriumát illetően. Ami a betörést illeti, némileg elkomolyodó vonások közepette hallgatom - az elébem pakolt papírok eleve megalapozták a jókedv suhanó távozását, de valahogy ez a téma jobban leköt úgy fest, semmint aktuálisan hazudott adataim töltögetése. - Gondolod, hogy...? Szerinted lehet köze a mi világunkhoz a történteknek? Nem szeretnék rémeket látni indokolatlanul, de az Iditarodon és azt követően a Jaxxben is elég sokan láthattak bennünket együtt mozogni, ahogy azóta is párszor a Pitnél. - Sok mindent lehet mondani rám a kettőnk kapcsolatát illetően Dorával, de ha valamit őszintén ki merek jelenteni, hogy nem kívánom, hogy esetleg miattam baja essen vagy veszélybe kerüljön. Az épsége többet ér egy elhúzódó kalandnál. A nekem nyújtott sört megköszönöm, majd ugye adózok néhány mondat erejéig Archibald "örökségének" és a feltételezéseket sem vagyok rest megosztani a másikkal. Oszlopos tagja a városnak, nincs értelme elhallgatni előle. - Mindenképpen szólok és a fejleményekről is értesítelek, ha esetleg lesznek! Azért reméljük a legjobbakat. - Fűzöm még hozzá, elvégre igaza van abban a másiknak, hogy egy látszólag lezáródott ügyön kár rágódni. Elfelejteni azért nem fogom, de majd foglalkozok vele, ha esetleg ismét a házaink kertje alá eszi a fene a probléma forrását. Hallgatva a lehetőségeimet, az, ahogy a második opciót kifejti, azért sejtetni véli, ő melyiket preferálja inkább. El is húzom kissé a számat kelletlenül. - Miért van olyan érzésem, hogy főleg a kihívásérték miatt vállalsz el gondolkodás nélkül minket, trollokat? - Ciccentem fejemet lassan ingatva meg, majd megadóan tártam el a karjaimat. - Te vagy a doki, Bruno. Csináljuk! Itt a pulton feküdjek el vagy...? - Valami kevéssé szem előtt levő és meglehet, kényelmesebb helyen is intézhetjük ezt. Nem azért, mert derogálna kiterülni, mint a filézésre váró hal a vacsorakészítéskor, inkább a művelet időtartama és az esetleges hazaérkező végett adja magát részemről a kérdés.
- Hát jó. - sóhajtok, és még magam sem tudom, hogy inkább örüljek, amiért Dora ennyi lehetséges jelölt közül pont a mellettem ácsorgó vérfarkasba szeretett bele, mert ismerem, vagy inkább kezdjek aggódni, mert… ismerem. Azt hiszem, inkább csendes szemlélőként figyelem, mi alakul belőle. - Nahát, milyen figyelmes vagy! - mint ha bármit számítana az a szerencsétlen ajtó, érzem ám a szavai mögött megbújó komolytalanságot, de ha ő ilyen jól szórakozik… - Azért érzek némi ellentmondást a szavaidban. „Még korai megmondani”, de közben meg apunak hívsz, mint ha már az esküvőtökre készülnétek? - és igen, veheti akár utalásnak is, nagyjából meddig nem szeretném ezt a becenevet újra hallani pont tőle. Bőven elég Dora miatt magyarázkodni néha. - Erre eddig nem is gondoltam. - vallom be őszintén – Tényleg nem tudom, Zach. Amíg csak két páciensem kapcsán érintett az ügy, azt hittem, hogy csak annyiban vagyok érintett, hogy én műtöttem őket. De az, hogy Dorához is betörtek, már inkább enged következtetni arra, hogy valami több, személyes indíttatás húzódik a háttérben. De hogy pontosan mi… - tártam szét a kezem tanácstalanul, mert nehéz volt így bármi okosat mondani, hogy alig volt valami konkrétum. De ha tényleg jók a megérzéseim, addig is, nagyobb biztonságban lesz a lány így, hogy egy fedél alatt élünk, mint ha egyedül lenne. Aztán remélhetőleg nem fog évekig húzódni ez az egész, és visszaállhat a régi rend… - Rendben! Ha a mi ügyünkben lenne valami, szólok én is, hátha tényleg van köze a kettőnek egymáshoz. - nem tartom valószínűnek, de amíg nincs kizárva, addig minden lehetséges ugyebár, de majd fájjon a fejünk akkor, ha aktuális lesz a gond, most úgy sem ezért vagyunk itt, így inkább rátérek a lábára, mielőtt eldumálnánk az időt, és ránk esteledne, és jöhetne a magyarázkodás… - Ugyan már, néha kell egy kis változatosság. Na meg a szinten tartás sem árt, a klinika úgy sem vérfarkasokra szakosodott. - és bár gyógyítás mindkettő, azért mégis számos különbség van egy ember és vérfarkas között. Az időmbe meg úgy is belefér, na meg tagadhatatlan, tényleg volt némi kihívásértéke is. - Itt az asztalon, tudod, nem vagyok már 200 éves, a derekam se a régi, elég akkor a földön műteni, ha muszáj. Felőlem maradhatsz ülve is, ha úgy kényelmesebb, vagy szeretnéd nézni. Csak ne rókázz ide nekem közben, meg ne ájulj le róla. És egy pillanat türelmedet kérném. - vázoltam gyorsan a helyzetet, majd mielőtt még belekezdtünk volna, előkerestem a mobilomat és tárcsáztam a klinikát, utasításba adva az asszisztensemnek, hogy amennyiben a kollégáék előbb végeznének a műtéttel, és eszébe jutna Dorát előbb hazaengedni, véletlenül se engedjék – helyette megadtam neki három vaskos betegakta nevet, amit legyen szíves holnapra rendbe, sorba rakni, mert konzultáció, meg műtét lesz. (Legalább ennyi előnye van, hogy összebarmolták az aktákat, hónapokig van milyen potya feladatot Dorára tukmálni, ha adott helyen akarom tartani.) - Akkor, ha nincs más, kezdhetünk? - kérdeztem rá, majd hacsak nem volt más gondja, akkor neki is láttam előkészíteni minden szükséges eszközt, hogy asszisztens híján kéznél legyenek a műtét során, majd ha minden megvolt, akkor egy injekciós tűbe az érzéstelenítőt is beadagoltam. - Nem fogok szépíteni, még érzéstelenítő mellett is fogod valamennyire érezni. Annyira talán nem lesz vészes, de legalább hamar kiürül a szervezetből. Hacsak nem terveztél itt aludni. - mert akkor szemrebbenés nélkül kaphat 2-3-szor nagyobb adagot, de akkor biztos, hogy még órákon át nem fogja érezni a lábát, nem hogy használni. De abból kiindulva, hogy Troll, hozzá van edződve a fájdalomhoz, sőt, abban sem vagyok néha biztos, hogy nem élvezik-e… Nekem mindegy, ha pedig válaszol, annak függvényében kapja is a szurit, úgy is kell pár perc, amíg kifejti áldásos hatását.
Szórakozottan, lassú mozdulattal hajtok főt felé, mellkasomra helyezett kezemmel, mint az egykori európai főurak azon megjegyzésére, hogy figyelmes lennék. Adni kell a város által rám ruházott gúnynévre, még ha azt nem is feltétlen pozitív felhanggal szokták hangoztatni. - Háh! ... A harangok kongatása apám szokása, de arra még neki is várnia kell esélyesen jó hatvan évet. Minimum. - Ciccenek nevetősen ingatva meg a fejemet, majd némileg megszelidítve képemen a vigyort, fűzöm hozzá: - Dora hivatkozott így rád, te pedig úgy fest, nem tagadod. Mi közöd van a lányhoz, jefe? - Őszintén érdeklődő a kérdés, a tónus is ennek megfelelő, mint megüt az ember, s bennem az Életrevaló energiái egyaránt. Nem kell sokat gondolkoznia, hogy levágja, mire fel az egész. Kevés szabály van a városban, azok java is íratlan csupán - én pedig tudni akarom, mibe sikerült tenyerelnem a szövetségesnél. A beszélgetés ezzel együtt vesz komolyabb irányt, amit egy percig se bánok különben. Fontos és hasznos minden információ, errefelé a túlélés zálogat, hát megosztani sem vagyok rest a magam meglátásait cserébe. Arra mondjuk kissé elkerekedik a pillantásom, hogy két betegéhez is betörtek, nem csak Dorához. - Hüm... abszurd kérdés, de kinek tettél keresztben mostanában? - Futó vigyorom múló szeszély, nehéz elképzelnem a tomboló, kötekedő Brunot, ő inkább az lenne, aki kimenekíti a civileket egy kocsmai verekedés közepén, nem az, aki beveti magát a sűrűjébe. Aprót biccentek arra, hogy megosztja, ha lesz előremozdulás a dolog kapcsán. Ez részemről sincsen másként, szóval rá is térhetünk talán ittlétem kellemetlenül természetellenes szögben álló okára. - Nagyapa megcsinálja neked a bizniszt rendre, ne aggódj... - Nyögtem fel halkan válaszára elkínzottan, majd ugye megérdeklődtem, hol kívánja véghezvinni a rögtönzött kisműtétet. Bizarrabb helyen is kapartak már össze, mint az ebédlő közepe. - Fogalmam sincs, hogy jobb, de majd igyekszem nem tarkón hányni a folyamat közben, cserkészbecsszó. - Röhögtem fel válaszára, noha volt egy finoman kellemetlen, izgulós él is az energiáimban mindezek ellenére. Attól, mert a pofám nagy volt, még kicsit tartottam tőle, no. S míg a klinikával beszélt - amit rettentő jólnevelten (lol) csupán fél füllel hallgattam ki - én magam kissé feljebb csúsztam az asztalon ültemben, hogy stabilan legyen biztosan a lábszáram neki. - Már azzal is meghatsz, hogy felkínálod, Bruno, más inkább hozzá igazítaná a másik lábszáramat is, szóval... hit it, daddy. - Kacc. Nem hagyhattam ki, bár lehet, tényleg megüt érte, ha nem állítok magamon záros időn belül. Amennyiben elmarad ez a megmozdulás, csendben, jólnevelt gyerekként figyelem a műveletet, meglehet, még egyik-másik eszközt oda is tudom adni neki, ha elérhető közelségben sikerült lepakolnia azokat.
- Ah, tényleg! El is felejtettem, ti és a sajátos családi hagyományaitok. - egyrészt irigylésre méltó volt, hogy milyen összetartó kis közösségük alakult fenn itt északon, pláne ha arra gondolok, hogy az én egykori falkatársaim, vagy vérvonal testvéreim ki tudja, merre jártak, vagy éltek-e még egyáltalán. Másfelől viszont örültem neki, hogy nem kell ilyen szigorú szabályok mentén alakítanom az életemet, a mindennapi gondok mellett nem kell még ezeket is megoldanom. Solomonnal beszélgetve azért volt némi gyanúm, hogy ők sem teljesen vannak kibékülve a szabályrendszerrel, de úgy tűnik, valamiért mégis megvan az okuk rá, hogy kövessék. Hogy kényszerből, tiszteletből, a lelkiismeret-furdalás nem engedve, vagy valami mástól… ki tudja? Majd valamelyik vitorlás kiruccanáson rákérdezek, ha szóba kerül. - Ezek szerint már előtted is így emleget? - kérdezek vissza meglepetten, és magamban csak azért imádkozok, hogy a klinikán a többiek füle hallatára nehogy eszébe jusson, mert megnézhetnénk magunkat! Magyarázkodhatnék napestig miatta – Lehet, hogy sok újat nem mondok ezzel, de a főnöke vagyok. - vicces, hogy az imént ő is így nevezett, kedvem lenne visszakérdezni, hogy ezért, vagy a vérvonalfőmre akart utalni tudat alatt, de vannak most fontosabb megbeszélni valóink is. - De sejtem, nem erre vagy kíváncsi, úgyhogy… nem kell tartanod tőle, semmi vér szerinti kötelék nincs köztünk, és rokonok sem vagyunk, szóval hajrá, fiatalok! - maximum a származásunk közös, de miután a spanyol az egyik legjelentősebb etnikum az államokon belül, annyira az sem furcsaság – Szinte mindig voltak gyakornokaim, többnyire a környékről. Nem tudom, mennyit mesélt neked, de az igazság annyi, hogy Dora az első aki ilyen távolról érkezett ide. Távol a családjától, barátaitól, mindenkitől, aztán akármilyen jól boldogul egyedül, úgy tűnik elárvult kiskacsa módjára csak engem szemelt ki pótpapának. - én meg, miután évtizedek óta újra és újra megkapom, hogy milyen apukás típus vagyok, azt hiszem, már meg sem lepődök rajta. Meg van egy tippem, hogy ezutän sem nagyon fog változni a helyzet, bár őszintén, ez legyen a legnagyobb gondom életem hátralevő részében. - Senkinek, tudtommal. A régiek közül meg vagy minden számla törlesztve, vagy halottak. - vonok vállat nemes egyszerűséggel, azt meg nem részletezem, hogy hányan hunytak el az én jóvoltomból, meg hányan voltak, akik egyéb okokból hagyták maguk mögött ezt a világot. A betörések után én is sokat gondoltam rá, hogy esetleg valaki a a múltamból köszönt vissza, de nem igazán jutott eszembe senki reális, úgyhogy annyiban is hagytam. - Vannak ezek az éttermes pontgyűjtős füzetek, tudod, hogy minden tizedik ingyen van, esetleg valami ajándék mellé. - vigyorodok el ahogy a nagyapját meg a bizniszt emlegeti, lehet már csak poénból nyomtatok valami hasonlót neki legközelebbre, még ha nem is épp olyan elvek mentén tevékenykedek, mint valami sarki gyorsétterem. - Értékelném. - oké, hogy orvos vagyok, jutott már rosszabb is, de na, azért ha nem muszáj, inkább kihagynám. A következő megjegyzését hallva azonban nem bírom megállni, hogy ne fűzzem hozzá – Nézd. Ha tarkón hánysz, még mindig fontolóra vehetem a dolgot. - legalább neki is lesz némi motiváció, hogy ne csináljon nagyobb koszt, mint ami a műtét miatt alapból lesz. A szóvicc miatt azért kap egy szúrós pillantást, mielőtt még térdtől lefelé lezsibbasztanám a lábát néhány injekcióval. - Aztán apád nehogy a szívére vegye, ha meghallja. - jegyzem meg, miközben végigbökdösöm a lábát, valami reakciót várva tőle, mennyit érzett belőle, aztán indulhat is a buli. Előbb egy mély, csontig feltáró vágás, majd némi szemrevételezés után véső és kalapács, hogy újra törjön az a rosszul összeforrt csont. Helyreigazítás, varrás, rögzítés, talán egy fél órát, ha igénybe vett az egész művelet. Lehet, hogy egyelőre szarabbul néz ki a lába, mint előtte, de a műtétek, sérülések többsége már csak ilyen, egy trollnak aztán nem kell bemutatni. - Azt nem mondom, hogy egy hét ágynyugalom, de legalább pár napig ne erőltesd túl, amíg nagyjából összeforr a csont. Nagyapád meg ha lehet, addig boldogítsa kicsit a többi unokát meg dédunokát. - a varratszedést már mondani sem kell, a regenerációját ismerve, a holnapi kávé mellett nyugodtan kiszedheti őket, ha zavarja, nem egy agysebészet.
Nem javítom ki, hogy nem elvennem kell a hölgyet a háromszázadik életévemet betöltvén, egyrészt, mert jelen szituációban nem tartom ezt mérvadónak, másrészt, mert oda lenne a rosszfiús imidzs mára. (Harmadrészt okkal nem plakátoltuk ki a saját belső dolgainkkal a várost, noha nagy meglepetést nem okoz, hogy ő speciel némileg képben van a hagyományt illetően.) Az fontosabb jelenleg, hogy némileg tisztábban lással az ő és Dora kettősét illetően, ami a városbéli farkas-helyzetet illeti. Válasza kapcsán fel kell nevessek ugyanakkor, sok mindenre számítottam, de erre nem kifejezetten. - Meglehet elejtett valami ilyesmit, de konkrét választ nem adott mellé, szóval... - Eltártam kissé a kezeimet, tekintetem kérdő volt az idősebbik hím irányába. A hegy, meg Mohammed esete volt ez a szitu itt kérem és kifejezetten értékelem, hogy benne legalább nincsen se válaszmegkerülés, se köntörfalazás. - Hja, hát ha lenne, se gátolna meg, no offense. Csak szeretem tisztán látni a lapokat a táblán. - Szélesedik féloldalas vigyor a képemre szemtelen vállvonás közepette, ugyanakkor energiáimról lerí, hogy hálás vagyok az egyenességéért. A továbbiakat érdeklődőn hallgatva ugyanakkor szöget üt egy gondolat a fejemben. Feltűnt talán már korábban is, de ennyire nem nyilvánvalóan, mint ahogy most összeáll Brunot hallgatva: Dora sosem igazán mesél a családjáról. Oké-oké a felszínen túl én se az enyémekről, de jobbára a lókötő öcsémen és nagyapán kívül mindenkivel találkozott már legalább futólag. - Ami azt illeti, nem sokat tudok a hátteréről egyelőre. Még ismerkedünk, nekem meg nem szokásom tolakodni. - Vonok vállat. Ha nem kérdezek, engem se faggatnak alapon voltam eddig mindig is, na meg, többnyire nem lelkizéssel szoktam az életembe keveredő nőkkel elütni az időt. - De az pozitív, hogy ennyire bízik benned. Legalább ez esetben valaki értelmeset sikerül kifognia. - Szusszanok nevetősen, rákanyarodva egy hasonlóan "vidám" témára, ami a betöréseket illeti. A kölcsönös infócsere ígérete és egyetértést követően halk morranással "díjazom" Anatole pontgyűjtő füzetének ötletét. - Ajándék, hooogyne...! - Toronyóra lánccal, annál kevesebbel be se érné esélyesen az öreg, szóval jobban jár Bruno, ha még idejekorán elfojtom ezt az ötletet. - Poén vagy sem. Mindezeket követően pedig egy szemtelen odaszúrást nem kihagyva ugyan, de megadom magam a doki szakavatott kezeinek. - Kapott már rosszabb híreket is felőlem, nyugi. - Szusszantam legyintve, a gesztus egyszerre volt kölykös és mégis megadóan "érett", mintha csak egy kellemetlen, kósza árny suhant volna át a könnyedség mellett vonásaimon vele együtt. És bár nagy mellénnyel nem dőltem hanyatt kapásból, azért amikor mindenféle kőműves szerszámokért - kacc - nyúl, kérek egy fél pillanatnyi időt, hogy inkább az asztallapnak vessem a hátamat. A gyorsan eltelő fél órácska alatt sem bírom persze befogni, hacsak külön rám nem szól Bruno, hogy pofám lapos, akkor minden bizonnyal előkerülnek korábbi, közös emlékek, akár nagyapa kapcsán, akár a város viselt dolgait illetően. Nem várok részéről mélyebb reflexiót mindezekre, koncentráljon csak oda, nekem épp eléggé segít elterelni a gondolataimat, hogy jártathatom a számat. Ahogy elhangzik a végszó, úgy pattannék fel, már ami az ülő pozitűrát illeti. Mosolyom kevéssé őszinte így, hogy megy kifelé a fájdalomcsillapító annak rendje szerint. - Észben tartom mindenképp. Ez utóbbit írásba is adod? Vagy tudod mit, ugorj be valamelyik este a PIT-be és mondd el neki magad, hátha tőled jobban veszi. - Lennének még ötleteim. - Viccet félre téve, köszönöm a gyors mentést.
- Csodálatra méltó teljesítmény annak fényében, hogy amúgy mennyit képes csacsogni mindenről. - állapítom meg, legalábbis az én jelenlétemben nem nagyon szokta visszafogni magát ilyen téren, néha már úgy kell néha rászólni a klinikán is, ha komolyabb odafigyelést igénylő munka akad. - Effelől valahogy egy pillanatig sem volt kétségem. És abszolút megértem. - igaz, nem vagyunk falka, de nem mindenkinek könnyebb az élet, ha felesleges körök meg szivatás helyett kérdezünk, ha bajunk van? Csodálkozok is, hogy mindezek fényében csak most bukkant fel Zach, elvégre eddig se haraptam le soha senki fejét, de fogjuk csak arra, hogy orvos vagyok, általában akkor merészkednek a közelembe, amikor már muszáj. Egyébként meg mondanám, ha ténylegesen a lányommal akadt volna össze, azért érzékenyebben érintene a téma, de magamat ismerve, amíg nem szükséges, úgy se szólnék bele feleslegesen akkor sem. Ha már elég idős vagy ahhoz, hogy valakivel ágyba bújj, akkor ahhoz is, hogy megbeszéljétek, ha problémátok akad egymással, és ismerjem akármennyire is a fiút, azt valahogy biztosra veszem, hogy szánt szándékkal nem ártana a lánynak. Szótlanul bólintok a másik válaszára, különösebben nem állok neki fejtegetni, esetünkben mi a helyzet, elvégre van jó pár hónap „előnyöm” hozzá képest, meg már az ideköltözés előtt is szinte naponta láttuk egymást – maradjon csak meg nekik is az ismerkedés öröme, ha meg valami nagyon érdekelné, tudja hol talál. Mondjuk ha Dora nem akarja megosztani vele, annak valószínűleg megvan a maga oka, nem biztos, hogy tőlem megtudná, de lévén mindketten farkasok vagyunk, a lánynak meg halvány fogalma sincs a világunkról, ez azért néhol kicsit felülírja az erkölcsi szabályokat, már ami a titoktartást illeti. - Köszi? - kérdezek vissza elmosolyodva a „bókján”, némi magyarázattal szolgálva, a kiskacsa-effektuson túl mi lehet az oka, hogy én lettem az a bizonyos kiszemelt – Már az elején letisztáztuk a játékszabályokat, úgyhogy különösebben nem volt sosem titok, mire számíthat, akár betartja őket, akár nem. - lehet, hogy kicsit nyersnek tűnik így első hangzásra, de valahol csak biztonságérzetet tud adni a tudat, hogy tudod, mikor mire számíthatsz valakivel kapcsolatban. Másrészt meg, az esetek többségében egészen jól tud működni a módszer, a francnak hiányzik a sok felesleges félreértés meg dráma. A pontgyűjtő füzetet magam sem gondoltam komolyan, de már csak a reakcióért megérte az említése! Van nekem jobb dolgom is, mint ilyenekkel pepecselni, meg amúgy is, esélyesen a 3-4. alkalom után úgy is kimenne a fejemből, mert amúgy meg ki számolja? Maximum ha szeretné, karmolhatja a strigulákat a konyhaasztal lapjára. A gyors menetrend felvázolása után pedig nem is húzom tovább az időt, és bár tudom, nem az egészségügyben dolgozik a másik, ettől függetlenül szeretem ha tudják, mire számíthatnak. Egyrészt, mert nem kérdezgetik folyton, hogy épp mit csinálok, vagy mi következik, másrészt, mert reklamációnak se sok helye van, ha nem élt a vétózás jogával. Különösebben nem zavar Zach nosztalgikus értekezése műtét közben, ha neki segít, csak nyugodtan - néha-néha még hümmögök is rá egyet, vagy reagálok egy-két szóval; ha kíváncsi rá akkor szólok, hogy épp mi fog következni, épp mennyi van még hátra, mire végzünk. - Kérsz pecsétet is az orvosi igazolásra? - kérdezek vissza komolytalanul, választ se várva igazából, majd egy legyintést követően nekiállok összeszepakolni a cuccaimat, de egyelőre csak a mosogató mellett hagyom őket. Majd fertőtlenítem őket, ha lelépett, Dora úgy is ellesz még egy darabig a rendelőben. - Ami azt illeti, úgy is rég jártam már nálatok, szóval ezen ne múljon, majd beszélek vele, hátha úgy jobban fogadja. Ha meg nem… tudod hol találsz. ¡Salud! - vettem végre én is magamhoz a jól megérdemelt üveg sörömet, koccintásra emelve felé, ha még nem itta meg a sajátját. Vagy kapott egy újat, ezen nem fogunk összeveszni, ha meg nem kért többet, akkor ittam egyedül az egészségére.
Három nap. Három hosszú és kínkeserves nap telt el azóta, hogy… hogy traumatikus események sorozata történt azon a délutánon. Egyáltalán nem akartam ezen rágni magam, de nem hagyott nyugodni a gondolat. Különösen azért nem, mert még mindig sugárzott a lábamból a fájdalom, akárhányszor meg merészeltem mozdulni. Gyűlöltem minden pillanatát, gyűlöltem azt a fájdalmat, ami ezzel járt. Gyűlöltem azt is, hogy ilyen helyzetbe kerültünk, egyáltalán nem tetszett ez a jelenlegi felállás és a tehetetlenségünk. Fáradtan túrtam bele a frissen mosott hajamba, hogy álljon is valahogy, miközben felhúztam magamra Bruno egyik kapucnis pulcsiját és egy rövidnadrágot. Nem akartam a szép pizsimmel szórakozni, se a mamuszommal, amikor alig álltam a lábamon, így csak a kényelmes mellett voksoltam. Megindultam a fürdőből, minél kevésbé terhelve a sérült jobb lábam, akármennyire is érdekesen nézhetett ki a sétálásom. Egyáltalán nem volt még kedvem felmenni az emeletre, a saját szobámba, úgyhogy a nappali felé vettem az irányt. -Gyere Zara, kicsit leülünk a kanapéra, aztán majd utána felmegyünk -mosolyogtam le a cicámra, arra az édes fekete szőrgombócra, aki most is a bokám körül tekergett. Határozottan jó választás volt őt hazahozni a menhelyről, még akkor is, ha ebben a fiúk nem értenek velem egyet. Féllábon ugrálva léptem be a szobába, ahol Bruno is tartózkodott, sután intettem neki egyet, mielőtt eldobtam magam a kanapén. Felraktam a lábam a karfára és dobolni kezdtem a hasamon, hogy a drága kismacskám ugorjon fel hozzám, szükségem volt rá, hogy magamhoz öleljem, némileg megnyugtatott a közelsége. Amikor a puha tappancsait belefúrta a pulcsi anyagába, vigyorogva simítottam meg a pöttöm testét, majd magamhoz szorítottam. Így azért határozottan elviselhetőbb volt a fájdalom. -Hogy vagy apu? -kérdeztem halkan, ahogy hátradöntött fejjel pillantottam rá. Valamivel jobb passzban volt ma már, de még mindig nem tűnt úgy, mint aki száz százalékosan jól lenne. Szívesen segítettem volna neki, de úgy néztünk ki, mint két háborút megjárt hős. Rokkantak. Sebesültek. Olyanok, mint akik soha többet nem lesznek már jól. Hiába járt az agyam, bekapcsolt az orvos énem valamikor, de azóta sem tudtam megoldást találni a problémáinkra. Valahogy majd csak lesz. Legalábbis marhára bíztam ebben. Álmosan pislogva hallgattam Brunot, szerettem volna hozni neki egy teát vagy valami ilyesmit, de nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy felkeljek. Nyomott az éjfekete szőrgolyóm súlya, és túl kényelmes pozícióban feküdtem. Lehunytam a szemem, foszlányokat fogva fel abból, amit apu esetlegesen magyarázott. Túl kellemes volt így pihengetni a kanapén. Valaki sikoltott. Nem tudtam megállapítani, hogy honnan jön a hang, mintha minden irányból hallottam volna, ahogy egy női hang sikít. Teli torkából, mintha nem lenne holnap és most akarná a maradék életére beosztott hangokat kiadni magából. Miért nem segít már neki valaki? Mi történhetett vele? Kinyújtottam a kezem a sötétség felé, hogy megtaláljam a kiabáló lányt, de a sötétség visszabámult a saját szemeimmel. Ekkor fogtam fel, hogy a saját hangomat hallom, én sikítok, én vagyok az a lány. Kényszerítettem magam arra, hogy kinyissam a szemem. Pislogtam kettőt, fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehet az idő és mikor aludtam el. Az nagyjából eljutott a tudatomig, hogy még mindig a kanapén fekszem és félig beterít az egyik pokrócunk. Megköszörültem a torkom, fájt attól, hogy milyen hangokat adtam ki. Azóta rémálmaim voltak, hogy lehunytam a szemem a baleset éjszakáján, de ilyen még nem fordult elő, hogy sikítva ébredjek fel. Zavartan átöleltem a vállaimat, nem tudtam, hogy mit tegyek ebben a szituációban és a macskámat sehol sem láttam, beleveszett a sziluettekbe. Brunot kerestem a tekintetemmel. -Sajnálom, ha felébresztettelek -motyogtam rekedt hangon. Nem volt igazán szimpatikus, de azon túl, hogy erőltetetten köhögtem egyet, nem tudtam mást kezdeni vele. -Minden annyira zavaros, utálom az egészet. Emlékszel, amikor feltettem neked a kérdéseimet? Valami összekuszálódhatott a fejemben, mert… Ki akarom én mondani neki, hogy mit éltem át, amíg az álmok birodalmában jártam? Nyeltem egyet, ki volt száradva a torkom. Persze, hogy el akarom neki mondani, benne bíztam a világon a legjobban. És kivel mással beszéljem meg, ha nem vele? Zacket nem akartam feleslegesen zargatni ilyenekkel, plusz szerintem nem is igazán tudott volna mit kezdeni a helyzettel. Mellette sosem voltak rémálmaim. -Most valami bölényvadászaton voltam, de nem ismertem fel a tájat, viszont tudtam, hogy nem tudok eltévedni, tudtam, hogy merre fog menni a jószág és hol találjam el, hogy biztosan fogás lehessen vacsorára -nem tudtam kimondani, hogy meg akartam ölni a szerencsétlen állatot. Hiszen én soha egyet sem bántanék önszántamból, annyira szerettem őket, fajtától függetlenül. -Aztán hirtelen nem is tudom hogyan, de már a volán mögött ültem. Ezúttal én vezettem az autót, de sötét volt, nem voltak túl jók a fényviszonyok. Aztán hirtelen megjelent egy hatalmas négylábú állat, talán egy farkas, a villogó szempárjával, az út közepén, én pedig balra rántottam a kormányt, hogy kikerüljem, de… semmi nem volt az út szélén és zuhanni kezdtem, le a feneketlen mélységbe -idegesen babráltam az ujjaimmal a pokróc szélét, nem mertem Bruno szemeibe nézni. Féltem attól, hogy teljesen őrültnek tart engem. Túlságosan valóságosnak tűntek az álmaim az utóbbi időszakban és hiába próbáltam elfelejteni őket, nem ment. Egyébként az is voltam, komplett és totális zakkant. -Azt hiszem, hogy kezdek megbolondulni, az agyamra ment az alaszkai levegő -motyogtam. Szerettem volna felhúzni a térdeimet és átölelni őket, vagy legalább a macskámat magamhoz szorítani, de egyik sem ment. Csak néztem ki a fejemből, belebámulva a sötétségbe.
Már három nap telt el a kis kirándulásunk óta, ami bár nagyszerűen sikerült, sajnos kevésnek bizonyult ahhoz, hogy felülírja az utána bekövetkező baleset tragédiáját és megrázkódtatását. Pedig lekopogom, még egészen jól megúsztuk, még úgy is, hogy az elmúlt három napban alig keltem fel a fotelből, szinte az egész napomat itt töltöm, várva, hogy a törött bordáim összeforrjanak és ne járjon még a legegyszerűbb mozdulat is fájdalommal. Nem egyszerű ez a szigorúan betartott, semmittevésnek tűnő pihenés, de orvosként tisztában vagyok vele, hogy jobb nyugton maradni egy kicsit, és előbb szabadulni, mint a türelmetlenséggel meghosszabbítani a kellemetlen napokat. A zúzódásaim már egész szépen elkezdtek halványodni, pedig a baleset estéjén nem csak a fél oldalam, de a biztonsági öv nyoma is a padlizsánokat megszégyenítő, haragos lila színben pompázott. Mondhatnám, hogy szerencsére Dora is megúszta egy lábsérüléssel, de attól tartok, a lelki traumát tovább tart majd neki feldolgozni, mint magából a fizikai sérülésből felgyógyulni. Nem hiányzott, nagyon nem, pláne a kocsiban folytatott beszélgetésünk után, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy amúgy is lenne bőven mit megbeszélnünk a leánnyal. Az első napokban valahogy egyikünk sem volt különösebben beszédes kedvében, igaz, nálam az is nagy szerepet játszott, hogy a bordatörés miatt már a szimpla lélegzetvétel is fájdalommal járt, valahogy nem igazán voltam cseverészős kedvemben. Hála a magasságosnak, hogy napról napra érezhetően ez is jobb volt. - Szarul de büszkén. - feleltem tömören és lényegre törően Dora kérdésére – Na jó, az igazat megvallva már valamivel jobban, de még mindig nem az igazi. - sóhajtottam fáradtan. Lassan érzem, hogy kezdek megéhezni, de egyelőre csak a lelkierőt gyűjtöm, hogy felkeljek. Olyan jó itt ücsörögni, még ha lassan már mindenemet el is ülöm így három nap után. Legalább a macska is nyugton hagy így, hogy szinte folyamatosan Dorához bújva alszik vagy dorombol. Ám a macska volt a legkisebb gond, valahogy nem hagyott nyugodni a gondolat a balesetünk miatt. Eleinte azért, hogy egy relatív új autóban hogy tud ilyen egyszerűen elromlani a fék? Hogy szinte csak egy hajszálon múlt, hogy nem lett nagyobb baj, és maradtunk ott mindketten? A fenébe is, az lenne a szép, ennyi idős vérfarkas létemre egy istenverte autóbalesetben hagyom ott a fogam… Utána meg amit a szerviz mondott, amikor tegnap felhívott, hogy valószínűleg valaki megpiszkálta a berendezést. De mégis kicsoda? Köze lehet a korábbi betörésekhez? Vagy ahhoz a különös érzéshez ami hetek óta kísért és nem hagy nyugodni, hogy olyan, mintha valaki figyelne? Követne? Nagy volt a kísértés, hogy Biának is megemlítsem a dolgot, de amíg nem tudok többet, mégis mit mondhatnék? Vigyázzon magára? Legyen óvatos? Igaz, Dorának nem említettem, de a klinikán azt mondtam, ha minden jól megy, jövő héten már visszatérek – Dorát csak azzal nyugtatom, hogy ne stresszeljen a munkán, koncentráljon a gyógyulásra, majd megoldunk mindent, ahogy eddig is. Épp ezt ecsetelem neki most is, amikor egyszer csak azon kaptam magam, hogy elaludt a szavaimon, én pedig egy fáradt sóhajjal hallgattam el. Lehet valami az aurámban, ha ilyen jókat szundiznak a közelemben mások, de különösebben nem zavartattam magam miatta, úgy is ráfért a pihenés. Inkább elcsoszogtam a fürdőszobáig, ittam egy pohár vizet, betakargattam a kanapén alvó Dorát, majd én is visszatértem a helyemre, hogy hunyjak egy kicsit. Tényleg kicsi lett, és nem is azért, mert olyan kényelmetlen lett volna ülve aludni, ennyi idő után egész megszoktam, ezúttal a lány rémálmai keltettek fel. De hiába szólongattam, nem igazán reagált rá, valószínűleg nem is érzékelte, vagy ezt is a rémálom részének hitte, így óvatosan felkeltem a helyemről, és közelebb sétálva próbáltam meg felkelteni, óvatosan rázogatva a vállát. Nem is kellett sok, néhány pillanat talán, hogy felébredjen, de hagytam neki időt, hogy lenyugodjon egy kissé, tudatosuljon benne, hogy amit látott, az nem a valóság. A valóság ez a csendes, békés faház, az egyik égve hagyott kislámpa félhomályában. - Semmi gond, előfordul. Normális, ha egy ilyen baleset után rémálmaid vannak, idő feldolgozni, megbirkózni vele. - dörgöltem meg a szemeimet, és inkább bele sem mentem, hogy én sem alszom épp a legjobban, még mindig nem, most valahogy nem láttam szükségét mindezt megosztani vele. A kérdésére is csak szótlanul bólintok, hogyne emlékeznék, még egy dolog a sok egyéb meglévő mellett, ami nem igazán hagy nyugodni. Jó lett volna nyugodtabb körülmények között megbeszélni azt is, de őszintén nem tudom, melyik lenne a rosszabb, a mostani káoszban beavatni a lányt, vagy tovább húzni az időt, remélve, hogy addig javul valamit a helyzet. Az a baj, hogy egyik sem igazán az a magától megoldódó probléma. - Ez úgy hangzik, igencsak összekuszálódtak odabent a dolgok. Elég sok inger ért mostanában. - állapítom meg a nyilvánvalót, és a múltkori autóút után már nincsenek kétségeim, hogy a bölényvadászat is az én emlékeimnek, álmaimnak köszönhetően keveredett valahogy az övéi közé. Hisz honnan máshonnan… Ha a múltkor nem dúdolta volna azt a régi lakota altatódalt, még próbálnám kimagyarázni, hogy biztos a hétvégi kirándulás az oka, elvégre bölényeket is láttunk, de így… áh! - Szeretnél elutazni valahova? Esetleg hazalátogatni a családodhoz egy időre? - kérdeztem óvatosan, mert bár nem vagyok pszichológus, de talán a honvágynak is köze lehet ehhez az egészhez, legalábbis próbáltam ezzel nyugtatni magam, ha már ő is az alaszkai levegő számlájára írja a történteket. Igazából, részben tényleg Alaszka az oka az egésznek, hisz ha nem itt lenne, mindez nem történt volna meg.
Miért mindig velem történnek ilyenek? Miért nem mással? Például azzal a szappanopera szereplővel, akit nem szeretek? Nem, az élet engem büntet valamiért. Csak tudnám, hogy mit követtem el, amiért ezt érdemeltem, rémálmokat és sikolyokat. Komolyan, mit vétettem én? És ki ellen? Megint összevissza kavarogtak a gondolataim és ezen marhára nem segített az sem, hogy megint totál baromságokat álmodtam. Mégis mi a fenéért akarnék én bölényre vadászni, pont én, aki évek óta egy falat húst se evett? Annyira, de annyira zavaros volt minden. Csak azt tudtam, hogy Bruno itt van mellettem, akkor olyan nagy baj csak nem lehet. Ugye? -De én nem akarom, hogy rémálmaim legyenek, nem elég a valóság, ahol minden szar? Muszáj, hogy az álmaim is ilyenek legyenek? -kérdeztem durcásan. Mint egy ötéves, aki most jön rá, hogy nem szivárványos a világ, mint ahogyan eddig képzelte. Pedig mennyivel szebb lenne! Rideg volt az a pofon, amit most kaptam az élettől. Ridegebb, mint ezek a hideg alaszkai éjszakák. -Mondj valami újat -sóhajtottam. Annyi minden történt, hogy felsorolni sem tudtam volna. Az egyetem, az utazások, az új barátok, az új szokások… minden egyszerre történt, időm sem volt feldolgozni a nagyját. És akkor még meg sem említettem, hogy még mindig nem tudtam hova tenni a kapcsolatomat Zackkel és emiatt eléggé padlón volt az önértékelésem. Mégis mi a fenéért nem akar engem? Megráztam a fejem, majd tovább piszkáltam a takaró szélét. Valamivel muszáj voltam lefoglalni az ujjaimat, ha már a gondolataim ezerrel száguldoztak. -Nem! -szinte sikítottam, ahogyan hevesen megráztam a fejem, még a hajam is az arcomba csapódott, olyan hirtelenre sikerült a mozdulat. -Vagyis… azóta nem voltam otthon, amióta Abuela… érted. Nem hinném, hogy képes lennék oda visszamenni egyedül, túl sok emlék köt oda és bár javarészt begyógyultak a régi sebek, a hegek még elég érzékenyek -reméltem, hogy Bruno megérti a hasonlatot. Ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mennyire fájdalmas téma ez nekem. Abuela és én túlságosan hasonlítottunk, mind kinézetben, mind a gondolkodásunk, a viselkedésünk. Én pedig baromira nem álltam készen arra, hogy visszatérjek oda és az üres szobáját lássam, várva, hogy ma melyik ajtón jön ki, hogy megcsipkedje a pofim. Nem, ezt nem tudtam megtenni. Annyira felzaklatott Bruno kérdése, hogy inkább felültem, nem törődve azzal, mennyire kényelmetlen volt ez a sérült lábamnak, hogy felpolcolva kéne tartanom. Ledobtam magamról a pokrócot és beleszóltam a félhomályba. -Cicamica, merre vagy? Gyere Zara, szükségem van rád -lelkisegély ez a macska, de komolyan. Nélküle sokkal nehezebben vészelném át a mindennapokat. Hallgatolóztam, hogy merre hallom a puha tappancsait, ahogyan mászkált, majd végül egy halvány mosoly kíséretében hagytam, hogy felmásszon a lábamon az ölembe. Bocsánatkérően pislogtam Brunora, tudom, hogy nem nagy barátok. Még. Valahogy el fogom érni, hogy szeressék egymást, bár még nem találtam ki, hogyan is valósítom ezt meg. Az legyen a későbbi Dora problémája. A mostani énemnek volt éppen elég gondja. -Én nem tudom -fordultam apu felé, miközben magam alá húztam a bal lábamat, keresve a kényelmes pozíciót. -Fogalmam sincs arról, hogy mi a fene történik körülöttem. Mert az egy dolog, ha velem nincs minden rendben, azt még elfogadom, hogy szarul vagyok és nem alszok, meg hallucinálok és még ki tudja mik történnek velem. De hogy a környezetem is meg van bolondulva, azt már túlzásnak érzem -mutattam körbe a szabad kezemmel, amivel nem a szőrgombócomat simogattam, mintha a faház tehetne mindenről. Pedig dehogy, a furcsább dolgok azután kezdődtek, miután beköltöztem ide. És ez még a jobb ötleteim közé tartozott, hogy apuval maradtam, mellette, ahol biztonságban éreztem magam és nem kellett folyamatosan a vállaim fölött nézelődnöm hátrafele, hogy ki akar ártani nekem. Mert Brunoban bíztam. És bár Zack mellett is tökéletes biztonságban éreztem magam, apuval valahogy teljesen más volt. A félelem egyetlen szikráját sem éreztem, amikor kettesben voltunk. -Nem tudok rájönni, hogy mi ez a sok furcsaság -ingattam meg a fejem. Hiányzott a kirakósom fontos darabja, így pedig értelmetlen volt az egész kép, ami elém tárult. -Azt hiszem holnap önként bevonulok az elmegyógyintézetbe. Vagy kiugrom az első vonat elé, ami jön -olyan halkan motyogtam, hogy nem lehettem biztos benne, meghallotta-e apu. Remélem nem, mert azt még neki se akartam bevallani, hány ilyen gondolat fordult meg a fejemben, hogy mennyivel egyszerűbb lenne véget vetni ennek az egésznek, ahelyett, hogy egy megoldhatatlan rejtvényen töröm a fejem. Úgy döntöttem, hogy ideje pontot tenni az ügy végére. Ennél rosszabb nem lehet, ennél jobban nem csavarodhatok be. Nem tudtam olyan szituációt elképzelni, amiben bekövetkezhetne a totális agybaj. Elfutni úgysem tudok, akármi is lesz. -Tudod apu… -kezdtem bele a gondolatmenetembe, mialatt megvakargattam Zara füle tövét, dorombolást csalva elő belőle. Így csak nem fog amiatt fújni, hogy ilyen közel ülünk Brunohoz. -Elfogadtam, hogy valahogyan meggyógyult az elvágott ujjad a műtét idejére. Sőt. Azt is elfogadtam, hogy biztos a gyógyteáid miatt gyógyulnak szebben a foltjaid. Nézz rám, még mindig úgy nézek ki, mint akit agyonvertek -engem sem kímélt a biztonsági öv és a légzsák sem, még mindig kékeszöld árnyalatban pompázott az arcom és a karjaim. A lábamról nem is beszélve, amin ott díszelgett a bokarögzítő, ami miatt nem tudtam normálisan ülni, csak ilyen kicsavarodott pózokban. -De tudod mit nem értek meg? A mentősök szerint eltört a bordád, mások ezzel heteket fekszenek a kórházban, de te itthon vagy és halál nyugodtan üldögélsz a foteledben, mintha csak pihenésre lenne szükséged. Őszintén felelj apu, kérlek. Én vagyok bolond, vagy van valami az alaszkai levegőben, ami ennyire jót tesz neked? És ha igen, akkor én miért nem vagyok jobban? Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Így, hogy elmondhattam neki a rémálmomat és újabb kérdésekkel bombáztam meg, egy fokkal könnyebb volt a lelkem. De az is lehet, hogy Zara jelenléte nyugtatott meg, ahogy belefúrta a fejét a tenyerembe.
- Az álmoknak, rémálmoknak oka van, néha jelentése is. Az agyad így próbálja meg feldolgozni mindazt, amin mostanában keresztül mentél, vagy ami nem hagy nyugodni. - felelem fáradtan, mert a kirándulásunkról hazafelé is szóba került a téma, és elhiszem, hogy bosszantó állapot, vagy mielőbb megoldást várna rá, de sajnos nem létezik olyan gyógymód, ami csettintésre megoldaná a gondokat. Mert nem is csettintésre alakult ki, és miért hiszi mindenki, hogy egy hetek, hónapok alatt létrejövő állapotot néhány nap alatt meg lehet oldani? Engem is zavar, hogy részben én vagyok a rémálmainak okozója, de igyekszem, dolgozok rajta, hogy mielőbb megszűnjön a gond, és neki is nyugta lehessen tőlük, de ez úgy is csak egy apró része a problémának. - A macskák veséje az emberrel ellentétben képes kiszűrni a sót, úgyhogy tengervízzel is képesek életben maradni. - feleltem némi gondolkozás után, majd ha nem érteni, honnan jött ez az egész, segítettem – Te mondtad az előbb, mondjak valami újat. Sikerült? - kérdezek vissza, mielőtt még a családjára terelődne a szó, felvetve egy újabb ötletet, amit talán érdekes lehet megfontolni, a túlzottan is heves reakciója azonban engem is meglep egy kissé. - Nem kell egyedül menned. Ha ezen múlik, elkísérlek. - vontam vállat nemes egyszerűséggel. Na nyilván nem most, ilyen állapotban, de ha ez az egyetlen félelme, valamikor sort keríthetünk rá – Ki tudja? Lehet, hogy félsz visszamenni, aztán meg segítene gyógyítani a lelki sebeket. - néha már az is sokat tud segíteni, ha meglátogatjuk a helyet, ahol az elhunyt szerettünket helyezték örök nyugalomra. Persze ha nem akarja, nem fogom erőltetni, pusztán egy lehetőség, hogy tudja, számíthat rám. Szótlanul figyelem, ahogy Dora a macskát hívogatja, majd a semmiből előbukkanva egy szempillantás alatt ott terem mellette. Annak azért örülök, hogy legalább ők kijönnek, még ha velem nem is igazán akar megbarátkozni a kis szőrgolyó, hiába minden tipp és trükk. Bár, ha őt is úgy utálná, legalább simán visszavihetnénk a menhelyre és probléma megoldva. - Vannak ilyen időszakok az ember életében, Dora. Majd elmúlik. - csóválom a fejem, éltem már át rosszabbat is, szóval kívánom, hogy a mostani problémáinál nagyobb soha ne legyen. Oké, persze, kinek mi, megértem, hogy van akinek ez is sok, de még mindig egyszerűbb megoldani, mint ha mondjuk mindezekkel egy háború kellős közepén kéne szembenéznie. - És miért érdekelnek ennyire? Ha nem foglalkoznál vele annyit, és valami más, fontosabb dologra koncentrálnál, ezeket meg elengednéd, sokkal egyszerűbb lenne minden. - érkezik az újabb tanácsom, bár őt ismerve, sejtem, úgy sem fogja megfogadni, valahogy sosem szereti az egyszerűbb utat választani. Pedig néha tényleg az a legjobb. - Mázli, hogy a vasút meg az elmegyógyintézet is a város másik végén található. Ilyen lábsérüléssel valószínűleg előbb lemondanál róla, minthogy elvergődj odáig. - jegyzem meg diplomatikusan, de tisztában vagyok vele, ha már ilyen gondolatokat forgat a fejében, találna úgy is más megoldást, ha akarna. Azt viszont nem szeretném, így csak magamban morfondírozok azon, hogyan beszélhetnék a fejével, vagy segíthetnék neki jobb belátásra térni, kicsit jobb színben látni a világot. Kihasználva az időt, amíg ennyi időt itthon töltünk. - Hm? - fordulok újra felé, figyelve, ezúttal mi jutott eszébe? Ismét a sérüléseink, remek… - Ez így nem egészen pontos, akkor tartanak bent kórházban, ha nem csak törik, de szerencsétlen módon el is mozdul a törött borda. Átszúrja a tüdőt, vagy valami más szervben sérülést okoz, fennáll a belső vérzés gyanúja, műteni kell, tüdőgyulladás esélyes a dolog, bármi komplikáció lép fel. Nálam szerencsére semmi ilyesmi probléma nincs, mást is gond nélkül hazaengedtek volna. Annyi, hogy adott időnként kontrollra kell járni, hogy követni tudják, rendben halad-e a gyógyulást. - bújt elő belőlem az orvos. Kis gyakornokomnak még nyilván nem volt túl sok gyakorlata, ami nem is gond, az a dolga, hogy tanuljon. Viszont egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy nem lenne-e célszerű más szakterületet is megismernie majd a sebészeten kívül, hogy nagyobb rálátása legyen a dolgokra. Majd valamikor később megbeszéljük, ha jobbak lesznek a körülmények. És persze azon a tényen sem változtat semmit, hogy ismét a „régi” téma, amit a hazafelé úton is kerülgettünk, csak épp nem jutottunk el oda, hogy megbeszéljük. - Nézd Dora, bár nem vagyok pszichológus, de nem mondanám, hogy bolond vagy. A te gyógyulásod teljesen a papírforma szerint zajlik, pusztán szokás szerint türelmetlen vagy. Ami viszont engem illet, jól láttad, hogy a szokásosnál jobb regenerációt tudhatok magamnak, még ha nem is az alaszkai levegőnek köszönhető. - sok értelmét nem látom tagadni, mert már az elvágott kéz esetében is rezgett a léc, de egy ilyen, bordarepedéssel és számos, kisebb-nagyobb zúzódással járó sérülésnél tényleg nehéz lenne kimagyarázni, miért gyógyulok meg egy héten belül úgy, hogy másnak ez hetekbe telne. És persze, akár hívhatnám az őrzőket, hogy segítsenek a varázslataikkal átírni az emlékeit, de abból kiindulva, hogy milyen rövid ideje él itt, nálam, hosszú távon az sem jelentene megoldást. Így csak fáradtan dörgölöm meg a homlokom, némi erőt gyűjtve, hogy mégis hogy vágjak bele ebbe az egészbe. Ha noszogat, az sem hat meg különösebben, amíg nem rendezem kissé a gondolataimat. - Azt hiszem, eljött az ideje, hogy komolyan beszélgessünk, olyan dolgokról, amikről valószínűleg most fogsz életed során először hallani. De, mielőtt bármit is mondanék, van valami, ami rendkívül fontos, és amíg nem ígéred meg, őszintén, addig egy szót sem többet. Lehet, hogy most még egy nagy, értelmetlen kuszaságnak tűnik minden, de ha olyanok fülébe jut, akikébe nem szabadna, akkor azzal mindkettőnket nagy bajba, rosszabb esetben veszélybe keversz. - vezetem fel az egészet, majd ha a másik sikeresen értelmezte az eddig elhangzottakat, akkor folytatom – Megígéred, Dora, hogy amik most elhangzanak, azt soha, senkinek nem adod tovább?
Tudtam, hogy igaza van Brunonak az álmokkal kapcsolatban, de ez egy pillanatig sem töltött el megkönnyebbüléssel. Hogy nekem mindig mindent a saját bőrömön kell megtapasztalnom… nem lehetne, hogy egyszer az életben valami nem így sül el? Költői kérdés, úgyis tudtam rá a választ. De azért kifejezetten örültem volna, ha végre sikerül átaludnom úgy egy éjszakát, hogy nem sírva, vagy jelen pillanatban sikoltozva kelek fel. Erre két esetben szokott példa lenni, ha Zack karjaiban alszom el, vagy ha ocsortány részegre iszom magam. Lehet most is ezt kellett volna tennem, kisántikálni a konyhába és lekapni a polcról a whiskyt, de nem tudtam felállni. Aput meg mégsem küldhetem ki ezért, az túlságosan furcsa lenne még tőlem is. -Oh, ez valóban újdonság volt -mosolyodtam el viszonylag őszintén a körülményekhez képest. Jó tudni, hogy a kiscicám ilyen élethelyzetben is túlélne, túlságosan megszerettem őt és a lehető legjobbat akartam neki. De azért nem hagynám, hogy tengervizet igyon, inkább továbbra is a szűrt vizes kancsóból töltöttem neki a tányérjába. Megérdemli a plusz törődést és a garantáltan tiszta vizet. -Tényleg megtennéd értem? -pillantottam apura. Kedvem támadt megölelni őt, de ahhoz túl sokat kellett volna mozogni, így csak a vállára hajtottam a fejem, hálám jeléül. -Ebből a szempontból még nem vizsgáltam meg a helyzetet. Egyszerűen csak túlságosan féltem attól, hogy összetörnék az eddigieknél is jobban. Elfogadtam, kénytelen voltam elfogadni, hogy már nincs velem, de… várni, hogy megjelenjen és magához öleljen, majd sopánkodjon a vékonyságomon és leültessen, hogy egy vödör fagyi mellett kibeszéljük a napot, ez az, ami hiányzik. És félek, hogy csak sírnék, őt keresném minden sarkon, minden pillantásommal. Pedig tudom, hogy nem hagyott el, figyel fentről és ez erőt ad, de visszamenni… én nem tudnám ezt megtenni. Egyedül nem -vallottam be Brunonak azt, ami nyomta a lelkem. Persze, eljátszottam már én is a gondolattal, hogy visszamegyek a családi fészekbe és a saját szobámban alszok, de mindig az volt a vége, hogy fuldokoltam a sírástól. Ezért volt ilyen heves a reakcióm, meg persze az is közrejátszott a dologban, hogy a szüleim sem igazán kommunikáltak velem. Talán megfeledkeztek arról, hogy van egy lányuk. Valószínűleg ezért is ragaszkodtam annyira a mellettem ülő férfihoz és az éjsötét kisállathoz, aki kényelmes pozíciót keresve fészkelődött az ölemben. -Mert azoktól nem bolondulok meg. Adj nekem bármilyen szakkönyvet, kiolvasom és ha kell, visszaidézem neked fejből, szóról szóra az adott oldalt. Nincs gond az agyi kapacitásommal, te is tudod, de ez, hogy mégis mi történik körülöttem, meghaladja a képességeimet -motyogtam. A filmek esetében baromi szórakoztató, ha az ember agyal rajta, hogy mi lehet a körülmény, de az rendszerint megoldódik két óra alatt, én viszont hónapok óta nem tudtam rájönni, hogy mi ez az egész. Ez pedig kezdett rettenetesen kikészíteni. -Ezt… ezt nem kellett volna hallanod -suttogtam. Eszem ágában se lett volna bevallani apunak, hogy milyen gondolataim vannak, hogy mennyivel könnyebb lenne, ha már nem itt lennék, hanem a föld alatt. Akkor nem lennék az ő számára sem teher, mindenkinek sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha én nem lennék a résztvevője. De legfőbbképp nekem lenne jobb, nem kéne feleslegesen rágnom magam ezen a megoldhatatlan rejtélyen. Nekem ez túl sok volt, valóban jobb megoldásnak tűnt a vonat. Azt mondják, az csak pár pillanatig fáj. Még az is jobb lenne a jelenlegi helyzetben. -Én csak abból tudok kiindulni, amit a mentősök mondtak -vontam meg a vállam. -De neked elhiszem, ha ez a dolgok normális menete, viszont ennek ellenére is furcsának találom, hogy elég neked egy kis pihi és három nap alatt jobban nézel ki, mint másvalaki három hét alatt -egyszerűen nincs igazság a földön. Bár, így legalább a kórházi számlákat megússza Bruno, az is valami. Vagy nem tudom, álmos voltam és nyűgös ahhoz, hogy normális gondolataim legyenek. -Persze, hogy türelmetlen vagyok, amikor csak kaptam egy csinos bokarögzítőt meg egy krémet, hogy nesze, gyógyulj és pihentesd! Mégis meddig? És mit csináljak addig? Vagy úgy voltak vele, hogy orvos vagyok, majd csak kitalálom a többit magamnak? -a szabad kezemmel, amivel nem Zara puha szőrét simogattam, megdörzsöltem dühösen az arcom. Lehet túlságosan sokkos állapotban voltam ahhoz, hogy felfogjam, amit mondanak, mert majdnem elájultam, amikor megláttam a lábamat a szandálom nélkül. De az is lehet, hogy Zack terelte el a figyelmem, ahogy csókot csent a hajamba. Bármi megeshet. -Na, akkor mégsem kell szemészetre mennem, akkor nem én vagyok a vak. De ha nem a levegő, akkor vajon micsoda? -nem számítottam arra, hogy bevallja, mégis miket keverget a gyógyteáiba, amit olyan előszeretettel fogyasztott. Egyszer megkóstoltam, de soha többet, már a gondolatától is felfordult a gyomrom. -Kezdesz megijeszteni apu. Sosem jelent jót, ha valaki így kezdi a beszélgetést -húztam közelebb magamhoz a macskámat, mintha ő meg tudna védeni attól, ami vélhetően következni fog. -Jézusom, ugye nem a maffia tagja vagy? Illegális drogkereskedelem, szervkereskedés? Reméltem, hogy egyik tippem sem jön be. Azért az durva lenne. Éreztem, ahogy kiment a szememből az álmosság és beindultak a fogaskerekek. Elképzelésem sem volt arról, hogy mit akar mondani, de minden idegszálammal feszülten figyeltem rá, arrébb söpörve az aggódást a hangomból. Mert nem lehet az, hogy ez a tiszta lelkű ember, akire így felnézek, az rosszban sántikáljon. Az képtelenség. Ugye? -Figyelj Bruno. Akkor én is őszinte leszek hozzád. Azzal, hogy kétszer is megmentetted az életem, az olyan gesztus volt, ami több, mint ami elvárható és természetes lenne számomra. Mégis megtetted.. Először azzal, hogy felvettél magadhoz dolgozni -nem akartam ezt tovább ragozni, éppen elégszer köszöntem meg neki az első napokban, hogy itt lehetek és lehetőséget adott nekem. -Másodszor pedig akkor, amikor… amikor pusztán kedvességből felajánlottad, hogy költözzek ide és gondomat viseled, amíg nem javul valamennyire a helyzetem és nem rendeződnek a dolgaim. Nélküled… már nem lennék itt -suttogtam, értse, ahogy szeretné. Valószínűleg úgyis tudja, hogy mire gondoltam, másnem az előbbi megszólalásomból, amikor a vonatot emlegettem. Nem tudom, hogy mennyire gondoltam komolyan a dolgot, de tény, hogy nem egyszer megfordult a fejemben. De féltem. Túlságosan féltem a haláltól, így egyelőre még nem csináltam semmi hülyeséget. Abuela tuti leszidna, ha tudná, milyen gondolatok kergetik egymást a fejemben és valószínűleg megpróbálná megakadályozni. Szöget ütött a fejemben egy gondolat. Mi van akkor, ha Brunot Abuela küldte nekem, hogy ő vigyázzon rám helyette, ő legyen az új őrangyalom? Mert tényleg megmentett, többször is és azok az érzelmek, amit tápláltam a férfi irányába… azt csak a család iránt érzett szeretetnek tudnám megfogalmazni. Ezt majd egyszer megvitatom apuval is, kíváncsi lennék az ő véleményére, ő hogyan is látja a kettőnk kapcsolatát. De ennek nem most volt itt az ideje, így egy gyors fejrázást követően újra minden porcikámmal rá figyeltem és arra, amit mondani készült. -Úgyhogy ha azt kéred tőlem, hogy tartsam a szám és tegyek úgy, mintha soha nem történt volna meg ez a beszélgetés, megteszem. Mert baromi sokat köszönhetek neked és szeretlek -a jobb kezemet a szívemre tettem, mielőtt folytattam a mondandóm. -Én, Theodora Morano, megígérem, hogy egyetlen büdös szót sem szólok, még akkor sem, ha kínzás alá vetnek. De nyugtass meg kérlek, hogy nem valami illegális dologról van szó, nem szeretnék tettestárs meg bűnrészes lenni, túl fiatal vagyok még ahhoz. Esetleg majd a harmincas éveimben -mosolyodtam el szélesen. De minden egyes szavamat komolyan gondoltam, akármit is mondjon, tőlem egy szó sem hangzik el harmadik fél irányába. Azt nem ígérhettem meg, hogy tőle nem fogok kérdezősködni, de hát istenem, ismer egy ideje, tudja, hogy milyen vagyok. Csak nem fog ezen meglepődni, nem hiszem, hogy tudnék még meglepetést okozni apunak. -Figyelek -fordultam felé komoly tekintettel. Még Zara simogatását is abbahagytam egy pillanatra, hogy lássa apu, hogy itt vagyok. Mondhatja.
- Persze, miért ne? - vontam vállat, túléltem már veszélyesebb szituációkat is, mint egy esetleges találkozás a gyakornokom szüleivel, ráadásul orvosként is előfordul időről időre, hogy rossz híreket kell közölni a pácienssel. Nem hiszem, hogy akár ennek csak a közelébe érne egy ilyen találkozás, mást nem legalább kicsit jobban megismerem a szüleit, és ezáltal talán Dorával kapcsolatban is kérdést kapok néhány dologra, miért olyan, amilyen… De ha neki erőt ad az, hogy elkísérem, akkor persze, gond nélkül megtenném. Meg ha már arra járok, talán némi kutatásra is futná az időből. - Tudod, Dora, néha úgy győzhetjük le legegyszerűbben a félelmeinket, ha szembenézünk velük. Nem könnyű, de ha egyszer is sikerül, onnantól kezdve már elvesztette a hatalmát felettünk. - mert ha egyszer sikerült felül kerekedni, miért ne sikerülne legközelebb is? Ha már gyakorlat teszi a mestert, néhány alkalom után meg szinte már nem is érti az ember, hogy miért tartott az egésztől annyira. - Lehet, hogy azzal nincs, de más dolog azt feldolgoznia, amit egy száraz szakkönyvben olvastál, és azt, amit átéltél, és ami mellesleg érzelmileg is sokkal megterhelőbb. - világítok rá egy apró különbségre, mert azért nagyon nem mindegy a kettő. Már ha valami regényt olvasna, akkor sem igazán lehet összehasonlítani, már csak abból kifolyólag sem, hogy mint említettem, az egyik a valóság, a másik meg csak a képzelet síkján születik meg. - De hallottam, Dora. - nem mondom, hogy túlságosan örülök, amiért ilyeneket hallok, de ha nem rendeződik a helyzet, akkor ide bizony később szakember bevonására is szükség lesz. Vagy az őrzőkére, akármennyire nem akartam. Először meglátom, én mit tehetek, és az használ-e valamit, utána azonban nem akarom feleslegesen húzni az időt, mert eszem ágában sincs kockáztatni, hogy tényleg kárt okozzon magában. Mondhatnám, hogy addig is elpakolhatnék mindent kést, gyógyszert, meg hasonlót, de igazából aki kárt akar tenni magában, az úgy is talál rá módot. Pláne, hogy itt élünk az erdőben, vízparton. - Orvosnak tanulsz, Dora. Ha végzel és praktizálni fogsz, nagyobb felelősség fog pihenni a válladon, mint egy mentősnek. - hiába, az egyik egyetemhez meg számtalan vizsgához kötött, mire gyakorolhatod a hivatásodat, a másik végzettség ellenben sokkal hamarabb és egyszerűbben megszerezhető. Nem mondom, hogy ne tudnának sokat, vagy kevésbé lenne fontos a munkájuk, egyszerűen csak arra próbálok rávilágítani, hogy nem feltétlenül minden úgy van, ahogy egy egészségügyis szakember mondja. Nem hiába szokás olyan sokszor másodvéleményt kérni. - Látom kislányom, te is az a fajta ember vagy, aki pocsék betegnek, mert két percig képtelen nyugton megülni a fenekén, amikor kéne. - csóválom meg a fejem lemondóan, nem bántásnak szánom a szavakat, egyszerűen csak ahogy tapasztaltam, ez a két véglet van. Az egyik aki képes nyugton kivárni, betartani az orvos utasításait, a másik meg, akinek semmi türelme hozzá, annyira unja meg semmittevésnek érzi a gyógyulást. - A szervezetnek időre van szüksége a gyógyuláshoz. Igaz ez ugyanúgy a testre, mint a lélekre is. Akármennyire is nem tetszik a dolog, sajnos ez van. Én a helyedben örülnék a bokarögzítőnek meg a krémnek, azt jelenti, hogy még szerencsésen megúsztad. Vagy jobb lenne úgy feküdni egy kórházi ágyban, hogy folyamatosan csövek állnak ki belőled, a lábadat meg csavarok tartják egyben? - az is több hetes, hónapos kényszerpihenőt jelentene, csak nem itthon, hanem a kórház falain belül, meg utána esélyesen sokkal hosszabb gyógytornával, mint amire így szüksége lehet. A következő kérdését azonban válasz nélkül hagyom, mert nem tudok semmi olyasmit felelni rá, ami kielégítené a kíváncsiságát, és egyben ne lenne hazugság. - Nem, nem vagyok maffiatag. Sem drogkereskedelemben, sem szervkereskedelemben nem veszek részt. - ráztam meg a fejem. Azt sajnos nem mondhatom, hogy semmi illegálisban nem, mert a több száz éves lét velejárója, hogy rákényszerül az ember, ilyesmivel éljen. Azzal még sem sétálhatok be a hivatalba, hogy jó napot kívánok, szeretném megújítani a személyimet. Oké, és mikor született? 1600-ban… Viszont nem kis felelősség, amit igyekszem megosztani vele, így mindenképp biztosra akarok menni azzal, hogy megértette, mivel jár a rábízott titok, és be is tartja. Türelmesen végighallgatom a mondandóját, és bár meghatnak a szavai, mondanám, hogy semmit sem várok cserébe, vagy ne ezért ígérje meg, hogy „kiegyenlített” legyen a számla, nem akarom megzavarni azzal, hogy közbeszólok. Sőt mi több, a vérvonal képességemet is segítségül hívva szótlanul ízlelgetem, elemezgetem magamban az energiáit, még ha ebből mit sem érez. Tudom, ez sem garancia arra, hogy tényleg megőrzi a titkot, de igyekszem minél biztosabbra menni. - Nem mondanám, hogy illegális, de valamilyen szinten mégis tettestárs leszel. De ettől többet nem mondhatok, sajnálom, ezt a rizikót muszáj vállalni. - ha szeretne, még van egy utolsó esélye, hogy közölje, inkább nem kér ebből az egészből, várok is úgy egy percet, vagy akár többet is ha kell, hogy legyen lehetősége mérlegelni, de utána egy nagy sóhajt követően átülök mellőle a szembe fotelbe, hogy kényelmesebb legyen a társalgás, és belekezdek. - Emlékszel, amikor hazafelé jövet azzal poénkodtunk, hogy ha én vérfarkas vagyok, akkor te fogtündér? - kérdezek rá, költői kérdés – Nos… Lehet, hogy hihetetlennek tűnhet, de a mi világunkban is létezik mágia, nem csak a könyvek lapjain. És ebből kifolyólag talán az sem olyan meglepő, hogy vannak emberek, akik fogékonyabbak a mágiára, vagy ilyen-olyan módon megváltoztatta az életüket. Mint például az enyémet. - hagyok egy kis szünetet, hogy legyen ideje feldolgozni az eddig hallottakat, mert bár még nem értem a végére, de mire eljutunk oda, sejtem, millió meg egy kérdés fogja foglalkoztatni. Elég sok információ egy estére.
-Ez… elmondhatatlanul sokat jelent nekem -sóhajtottam, ahogy apu vállán pihentettem a fejem, Valóban képes lenne ezt megtenni, eljönne velem erre a hosszú útra, megtenne 8000 kilométert úgy, hogy nem szereti a repülőgépeket és az órákon át tartó utat? Csak azért, mert nem mertem bevállalni ennyi év után sem a hazatérést? Ennyire szépet még nem igazán mondtak nekem, én pedig meghatottan simítottam meg a karját, mielőtt visszatértem az előző pozíciómba. -Eleanor Roosevelt egyik mondása volt az, hogy minden nap tegyél valami olyat, amitől félsz -mosolyodtam el halványan. De én nem vagyok olyan bátor nőszemély, mint Eleanor, én… egyszerű ember vagyok, olyan, aki szereti feszegetni a határait, ellenben egyedül nem meri átlépni őket, csak ha átrántja valaki azon a képzeletbeli vonalon. -Utálom, hogy ennyire érzelmes vagyok -vontam meg a vállam látszólagosan nemtörődöm stílusban. -Nekem tényleg nehezebb megküzdeni az érzelmeimmel, mint a magolnivalóval, kérdezd csak meg Zachariaht, na, ha valaki, akkor ő tudja -átfutott az agyamon a múltkori beszélgetésünk, majd átöleltem a kismacskám vékony testét. Az utóbbi pár hónapban ő volt a lelkitársam, neki sírtam el minden bánatom, amit egyik férfival sem akartam megosztani. Dolgoztam az ügyön, de babalépésekben haladtam egyelőre. Én nem siettem sehova. Ők meg remélem megértik. Szomorúan lehajtottam a fejem, hogy kerüljem apu pillantását. Nem kellett volna tudnia a szándékaimról és a gondolataimról, amik nem egyszer átfutottak az agyamon. Könnyebb lett volna feladni. Sokkal. Megfordult a fejemben egy pár módszer, de sokat elvetettem belőlük. Vagy a gyógyszerek, vagy a vonat, ha választani kell. Bár… az is lehet, hogy a gyógyszerek nem lennének hatásosak, de nem akartam megkérdezni erről aput. Arról is lapítottam, hogy a táskámban ott hevernek a fehér bogyók, amit a koncentrálás miatt kezdtem el szedni, hogy jobban tudjak fókuszálni. Nem kell erről tudnia. Sem pedig másnak, maradjon ez az én titkom. -Valóban, viszont általában a sebészeknek ott van a műtőasztal a kényelmes kórházban. Van időnk felkészülni, átbeszélni a helyzetet. A mentősöknek meg hirtelen kell dönteniük, pluszban meg kell nyugtatniuk a betegeket is -mondtam nyugodt hangszínnel. -És tekintve, hogy nem traumatológusnak készülök, egyelőre azzal kellett beérnem, amit ők mondtak. Akármilyen hülyeségnek is hangzik -az agyam megpróbálta elfeledtetni velem az eseményeket, így kissé ködösen emlékeztem vissza a mentősök mondataira. Akkor már bőven túl voltam a sokadik sírásomon és csak haza akartam jönni, hogy aludhassak egyet. Arra még emlékeztem, hogy betakargatott Zack és kaptam tőle egy apró csókot, de homályosan. Álmos voltam és fájt mindenem, gyengének éreztem magam az események forgatagában. És felejteni akartam, mindennél jobban. Hiába szolgált konstans emlékeztetőül a tompa fájdalom a testem összes pontján. -Hát apu, úgy tűnik -vigyorogtam a szóhasználata miatt. Egyszerűen jól esett ilyesmiket hallani a szájából, hogy ő is ennyire komolynak gondolja a kapcsolatunkat. -De látod, pihengetek meg minden. Tehát igazán jókislány vagyok, megteszek mindent a gyógyulásom érdekében. Tényleg -jó, fele annyit sem pihentem, mint legutóbb, amikor taknyosan és lázasan feküdtem a szobámban, sorra fogyasztva a zsepiket és a teákat. Hogy Bruno miért nem lett beteg, amikor folyton az ágyam mellett hesszelt, figyelve, hogy biztosan jobban legyek? Újabb listázandó pont, már nem számoltam hányadik. -Nem, igazad van. Így is eleget vagyok a klinikán, nem akarok befeküdni oda. Pláne, hogy hallok ezt-azt, akkor inkább már szerveztem volna egy hercegnő-szöktetést -jó, valószínűleg már az elején elvethettem volna az ötletet, Zack hallani se akart volna róla, mert nyilván a legjobbat akarta nekem. Az pedig egyértelműen a kórházi ágy lett volna ebben az esetben. -Tudom, örüljek, szerencsés vagyok, blablabla. De akkor is, legalább adhattak volna valami normálisabb cuccost, ami illik a ruhatáramhoz vagy a bőrszínemhez -megigazítottam magamon Bruno pulcsiját, amibe belebújtam fürdés után. Ápol és eltakar, ahogy mondani szokás. Túl csúnya volt a biztonsági öv által hagyott ösvény, ami jelenleg kékes-lilás állapotában leledzett. Az arcomon lévő monoklit nem is említve, ami minden egyes alkalommal megijesztett, amikor megpillantottam magam a tükörben. -Hála istennek -csusszant ki az ajkaimon. Fogalmam sincs, hogy mit tettem volna, ha apu igennel válaszol. Valószínűsíthetően semmit. Nem tudtam volna elárulni őt és megtanultam volna együtt élni a gondolattal. De így, hogy megcáfolta az első gondolataimat, nem kellett ilyenekkel foglalkoznom. Igazán szerettem volna, ha tudja, akármit is készül bevallani, én támogatom őt. Vagy legalábbis elfogadom a dolgot, megvoltak a saját indokaim. Többek között az, hogy ilyen kapcsolat alakult ki köztünk. Abuela! Ha hallasz, csak azt szeretném mondani, hogy köszönöm. Lehet, hogy semmi közöd nincs hozzá, mégis… látod, jó kezekben vagyok. Köszönöm, hogy megtanítottál főzni és ezáltal én is Bruno gondját viselhetem. Éppen ezért, akármit is készült velem megosztani apu, próbáltam nyitott elmével fogadni. Mert úgy éreztem, hogy rajta kívül nem maradt senkim, akit a családomnak nevezhetek. -Csodásan hangzik -sóhajtottam megadóan. Oké, borzasztóan szerettem azt a kifejezést, miszerint “partners in crime”, de a fene se gondolta volna, hogy a való életben is belecsöppenek egy ilyen helyzetbe. Úgy tűnik, nekem már sosem lesz normális életem. Azt hiszem, hogy kezdtem ezt elfogadni. -Tényleg komolyan gondolom az ígéretem, sírba viszem a titkod. Vagy akármit is szokás ígérni, érted a lényeget -legyintettem, miután leengedtem a szívem elől a kezem. Figyeltem, ahogy leült a fotelbe, amiben az eddigi napokat töltötte és vettem egy mély levegőt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem fog tetszeni a beszélgetésünk iránya. Bólintottam apu szavaira, hevesen mozogtak a fogaskerekek a fejemben. Hogy tessék? Észrevétlenül belecsíptem a combomba, ellenőrizve, hogy álmodok-e esetleg. Mert elég hihetetlennek tűnt az, ami elhagyta a férfi száját. Fogalmam sem volt, hogy mire akar kilyukadni ezzel. -Ha most azt fogod mondani, hogy tényleg létezik a mágia és én hasadt személyiséggel rendelkezem, a másik énem meg a fogtündér, akkor elájulok -semmi értelme nem volt a mondatomnak érzésre. De annak sem, amit ő mondott. Mi van? Sosem tartottam magam butának, de abban a pillanatban képtelen voltam felfogni, hogy mit akar közölni velem. -Vagy a vérfarkas részt gondolod komolyan? -forogni kezdett velem a világ. Nem. Nem. Nem. Miért űz velem ilyen tréfát? Hol a kandikamera? A szőrgombócomra pillantottam, hátha megnyugszom, de képtelenségnek hangzott minden szó, ami elhangzott. Most őszintén, mi a fene történik? Biztos, hogy nem egy rohadt életszerű álomban vagyok?
Dora szavaira csak halványan elmosolyodtam, nem is éreztem további szükségét agyonragozni a dolgot, elég ha tudja, ha esetleg úgy adódna, hogy elgondolkozik a dolgon komolyabban, ebben is számíthat a segítségemre. Igaz, a repülésért még mindig nem rajongtam, sőt, ez még finom kifejezés volt, de eddig is mindig túléltem valahogy. - Eddig nem ismertem ezt a mondást, de van benne igazság. - mondjuk nem tudom akadna-e annyi félelmem, hogy minden napra jusson belőle, de az tény, ha csak egyet vesz elő az ember napról napra, hogy apránként legyőzze, már az is rengeteget tud számítani. - Nincs ebben semmi szégyellnivaló. Inkább ez, mint hogy semmi empátia ne legyen benned. - közlöm vele a véleményemet, azt meg inkább nem fejtegetem, hogy ne legyenek nagy illúziói, az évek folyamán valószínűleg ő is kap majd néhány nagyobb pofont az élettől, és megedzi annyira, hogy ne legyen ennyire érzékeny. Egyébként meg nagyon is tisztában vagyok vele, milyen érzelmes tud lenni, semmi szükség Zachariah-ra hozzá, együtt lakunk már egy ideje. Feltűnt. Ahogy azt is sejtem, hogy a következő szavait nem az én füleimnek címezte, de nem tehetek róla, akaratlanul is meghallottam, ezáltal pedig csak még nyilvánvalóbbá vált, milyen nagy is a baj. Szerencsére még nincs túl késő kezdeni valamit a helyzettel. - A plasztikai sebészeknek többnyire van ideje, igen. Egy traumatológusnak már annál kevésbé, és ettől függetlenül, ha komplikáció adódik, nekünk sincs túl sok időnk tanakodni, hogyan tovább. Orvosként bármikor kerülhetsz olyan helyzetbe, hogy másodperceid vannak fontos döntéseket meghozni. - olyanokat, amik más emberek életébe is kerülhetnek, ha tévedsz – Tudom, hogy a plasztikai sebészet irány a szimpatikus számodra, de lehet nem ártana más területekbe is „belekóstolnod”. Nagyszerűen tudja szélesíteni az ember látókörét, ráadásul akad több szak, aminek a tudása egészen jól kamatoztatható nálunk is. - osztom meg vele a gondolataim. Szó sincs arról, hogy meg akarnék szabadulni tőle, vagy le akarom beszélni, eltántorítani a céljától, egyszerűen csak a legjobbat szeretném neki, és valóban úgy gondolom, hogy segítene neki, ha akár fél-fél évet más terület megismerésével töltene. - Helyes. Ne legyenek nagy illúzióid, kapnál a fejedre, ha nem pihennél eleget. - felelem végtelen komolysággal, mert lehet, hogy ő túlzottan is türelmetlen, hogy nyugodtan üljön a fenekén, biztosítva a szervezetének a szükséges pihenést, nekem már bőven van ennyi önuralmam. És be is tartatom vele is az előírt pihenőidőt, ha kell. - Megkérjem valamelyik kollégát, hogy kanyarodjon erre és hozzon neked egy olyan csinos, hátul megkötős kórházi hálóinget? - igen, azt, amelyik olyan, mint egy nagy, béna zsák, és amit a nagyobb műtétek előtt kapnak a páciensek – Vagy hozhatnak egy vödör gipszet is és akkor abban brillírozhatsz, amíg rendbe nem jön a lábad. Egy kicsit retróbb, mint ezek a műanyag lábmerevítők, de a fehér úgy is szuperül megy a kreol bőrhöz. Sőt, unalmadban rajzolhatsz is rá! - magyaráztam lelkesen, remélve, hogy veszi a lapot a másik, ugye, hogy nem is olyan szar ez a mostani helyzet, mint amennyire képzeli. Legalábbis remélem, nem gondolta komolyan ezt a ruhatáras, bőrszínes dolgot, mert istenemre mondom, tényleg hozatok neki egy kórházi szettet. Sejtem, hamarosan úgy is nagyobb lesz a legkisebb gondjai is, mint ezek. Azért valahol a helyzet komolysága ellenére is megmosolyogtat, milyen örömmel veszi, hogy bűntetlennek hiszi az előéletemet, holott… inkább hagyjuk. Ha tudná, miket műveltem korábban, valószínűleg sírva menekülne már csak a közelemből is. Arra, hogy bűntársak leszünk, csak megadóan tártam szét a kezem. Sajnálom, ez egy ilyen műfaj. Még ha nem is egészen olyan a helyzet, mint valami illegális tevékenységgel, a mágikus világnak is megvannak a maga szabályai, amit ha nem tart be, nem a rendőrség fogja ránk rúgni az ajtót, hanem az őrzők, esetleg egy másik vérfarkas. Az sem feltétlenül jobb. - Rendben. Azt hiszem, ez megteszi. - legalább kezdetnek, hisz ki tudja, hogy fog reagálni, ha beavatom a mágikus világ rejtelmeibe, de az maradjon a jövő problémája. Egyelőre beérem annyival is, hogy tőle telhetően, előre megígérte, amit kértem tőle. - Mágia tényleg létezik, és néha tényleg tényleg tudsz úgy viselkedni, mint ha több személyiséged lenne, de nem hiszem, hogy valóban disszociatív személyiségzavarod lenne. Szóval nem, nem vagy fogtündér. - nyugtatom meg, ám amikor a gondolatmenetet folytatva a vérfarkas létemre kérdez rá, csak szótlanul bólintok, majd várok néhány pillanatot, hogyan fogadja a hallottakat. - Igen, azt. Tényleg léteznek, létezünk. És tisztában vagyok vele, hogy ez most úgy hangzott, mintha én szabadultam volna a zárt osztályról, de ettől függetlenül így van. És ezzel meg is kaptad a válaszodat arra, hogy miért épülök fel minden sérülésemből ilyen gyorsan, vagy miért nem fognak rajtam a betegségek. Nem az alaszkai levegő az oka, hanem a vérfarkasok regenerációja. - válaszolom meg egyúttal az összes korábbi kérdését, ami az egészségi állapotomat firtatta. Hagyok egy kis időt, hogy ülepedjenek a hallottak, és ha bizonyítékot szeretne, nos, bőven elég, ha tükörbe nézd, milyen állapotban vannak az ő zúzódásai, amit a biztonsági öv hagyott a baleset után, és ezzel szemben az enyémek, amik már látványosan elhalványodtak a friss kinézetükhöz képest. - Azt viszont szeretném, ha tudnád, hogy nem kell tartanod tőlem. Eszem ágában sincs bántani téged. - szögezek le egy fontos dolgot, majd ahogy eszembe jutnak a rémálmai, akaratlanul is sóhajtok egyet és pontosítok – Legalábbis szándékosan. Mert attól tartok, a rémálmaidat valahogy mégis nekem köszönheted, még ha nem is vagyok teljesen biztos benne, hogyan. - ismerem be, majd, hogy eloszlassam a kétségeit, eldúdolok, majd egy rövid részletet el is éneklek abból a régi, lakota altatódalból, amit még a kocsiban próbált megosztani velem, a fotel karfáján dobolva mellé a ritmust az ujjaimmal.
Szólásra nyitottam a szám, de végül becsuktam anélkül, hogy bármit is mondtam volna. Hogyan is fogalmazhatnám meg, hogy Roosevelt az egyik példaképem? Különösebb indokot nem tudtam volna adni rá, egyszerűen csak csodáltam a hölgyet és a tetteit. Lehet, hogy őt is csak romantizálom, de ebbe nem most akartam belemenni. Ettől függetlenül igaza volt a félelemmel kapcsolatban. Talán követni kéne. -Lehetséges, hogy ez a jobbik eset. Csak… néha túl sok van belőle -nem véletlen sírtam annyiszor, néha tök banálisnak tűnő dolgokon is; de ez ellen nem tudtam és nem is akartam tenni. Ha mást nem is, de az érzelmeimet büszkén felvállaltam. A negatívakat kevésbé büszkén, viszont nem tehettem arról, hogy milyen gondolatok kergetőztek a fejemben. Én csak nem akartam, hogy más is tudjon róla, de így, hogy Bruno meghallotta, nem maradt menekülési lehetőségem. Egyszerűen nem éreztem magamban elég erőt arra, hogy folytassam a dolgot, hiába volt annyi pozitív és vidám történés, valahogy eltörpültek az események forgatagában. Ha esetleg történne velem valami, akkor vajon megmondják életem két legfontosabb férfijának, hogy szerettem őket? Megráztam a fejem, mintha csak meg tudnék szabadulni az agyamat elködösítő negatív gondolatoktól és újra apu szavaira figyeltem. Egyetértettem a szavaival, láttam már én is kórházas sorozatokat, sőt, őt is láttam már azonnal dönteni a műtőasztal felett, hogy mégis melyik lenne a helyesebb lépés. De tehetek arról, ha a szakmának ez a része vonzott? Valószínűleg még sok idő lesz, mire én műthetek egyedül, ahol a saját döntéseimet kell meghoznom, de bíztam benne, hogy addigra benő annyira a fejem lágya, hogy nem fog problémát okozni. Abból kiindulva meg pláne, hogy apu mellett tanulhatok, akinek néhány tulajdonságát már így is átvettem akaratlanul; cseppet sem bántam. -Egyelőre örülnék neki, ha ezen a szakirányon meglenne a diplomám -mosolyodtam el halványan. Még egy év, ha minden terv szerint alakul, bár kegyetlenül hosszú időnek tűnt az még. De nem terveztem előre, úgyis valami mindig keresztülhúzta a számításaimat. Ha nekem valaki pár évvel ezelőtt azt mondja, hogy a fairbanksi egyetemen fogom megszerezni a papíromat, plasztikai sebészként nevezve ezzel engem, biztos, hogy kiröhögöm vagy kérek abból, amit ő fogyasztott. El sem tudtam volna képzelni magam ilyen messze az otthonomtól, mégis… már nem akartam innen elmenni. Itt akartam élni. És ebben igen nagy szerepe volt egy bizonyos szőke férfiúnak is, akinek többször is felmerült a neve apu és köztem. -Tudom -vigyorogtam. -Még azt is kinézem belőled, hogy az ágyhoz kötözöl, ha nem fogadok szót, úgyhogy tényleg betartom -meg basszus, igaza volt. Ha ezt most kibírom, ezt a pár hetet, utána újra gond nélkül hordhatom a magassarkúimat. Azért ez a lábsérülés sokkal komolyabb szövődményeket húzhat maga után, mint a múltkori náthám. De mégis ki a fenének szúrhattunk éppen pont mi szemet? Vagy csak pusztán a véletlennek köszönhettük a balesetünket? Kinek a szemében vagyok én vagy apu fenyegetés? Bármit megadtam volna azért, hogy tudjam ezekre a válaszokat. -Jaj, ugye nem azt akarod idehozatni, amit sehogy sem lehet normálisan felvenni és kilóg belőle az ember feneke? -még a gondolatba is beleborzongtam. Így is állandóan fáztam, nem hiányzott volna a kórházi szett. -Jó, értem a lényeget. Örüljek, hogy így megúsztam, jó lesz ez is pár hétre, utána meg hordok, amit akarok. Felfogtam -felhúztam egy kissé az orrom. Eszem ágában se lett volna gipszben parádézni, abban esélyem se lett volna kimenni a konyháig sem. Kegyetlen módszerekkel tudna élni ez a férfi, az már biztos. Talán félnem kellett volna tőle, de elkerültek valahogy az ilyesfajta érzelmek. Valószínűleg ezért is ígértem meg neki, hogy a sírba viszem a titkát és valahol mélyen megmelengette a szívem, hogy rám akarja bízni az egyik titkát, akkor is, ha megijesztett a bejelentésével. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak az illegális tevékenységekre, de ennek ellenére szavamat adtam neki. Túl mély kapocs fűzött össze kettőnket ahhoz, hogy ne így tegyek. -Kár. Pedig sok hülyeségemet foghattam volna a személyiségzavarra -motyogtam. Csináltam elég sok mindent, amióta ideköltöztem, ami talán megkérdőjelezhető volt, de hát… úgy tűnik mégsem foghatom erre. Jobb indokokat kell találnom. De egyelőre emésztenem kellett azt a mondatát, miszerint létező dolog a mágia. Ennek nem sok értelmét láttam, mégis megmagyarázott volna néhány eseményt. Vagy az egész felfordulást, ami Anchorage környékén történt. Én pedig hiába csipkedtem a combom, nem keltem fel ebből a rémálomból. Csendesen hallgattam Brunot, nem tudtam mit reagálni neki. Örülök, hogy nem akar bántani, de nem volt értelme a mondandójának. Mi az isten történik, miért érzem úgy, hogy kirántották alólam a talajt? Már megint? Igyekeztem, hogy ne lássa rajtam az érzelmeim és hallgattam a dalt, ami érzésre vagy ezer álmomat kísérte végig. Nekem pedig a hideg futkosott a hátamon, így csak a karjaim közé kaptam a macskámat és megkíséreltem felállni. Nem sikerült túl elegánsra, de nem tudtam tovább ülni, valamivel le kellett vezetnem a felgyülemlett feszültséget, amit a férfi szavai okoztak bennem. -Na jó Bruno. Most komolyan, miért gondolod, hogy ez vicces? Mert baromira nem az, oké? Én itt komolyan kivagyok attól, hogy megmagyarázhatatlan dolgok történnek körülöttem, te pedig ilyen mesékkel állsz elő. Mi lesz a következő? Benyögöd, hogy vámpírok is léteznek, én pedig dönthetek, hogy Team Edward vagy Team Jacob akarok lenni? Mert közlöm veled, hogy egyik sem vagyok, akkor már inkább Charlie vagy Carlisle -hm. Az sokat elárul, hogy fiatalabb koromban is az idősebb karakterek fele húzott a szívem. Ez megmagyarázná azt is, hogy miért vagyok ilyen menthetetlenül belezúgva Zackbe. -Vagy az lesz a következő lépésed, hogy nem is Bruno az igazi neved és amúgy 100 éves vénember vagy? -dühösen megkíséreltem egy lépéssel közelebb kerülni a férfihoz. Kicsit összetörte a világom. Kicsit? Mindent megkérdőjeleztem vele kapcsolatban, amit eddig gondoltam. Mégis kivel élek én együtt? Mi a fene történik itt? És miért facsarodik össze a szívem attól, hogy más embernek gondoltam őt? -És ha nem hiszek neked? -kérdeztem tőle összehúzott szemekkel. Annyira képtelenségnek hangzott az egész, mégis… ha visszagondoltam az elmúlt közel egy évemre Alaszkában, ez a teória sok mindent megmagyarázott volna. A gyógyulást. A morgó hangot. A sok egyedül töltött teliholdas estét. Azokat a farkasokat, akikkel találkoztam és nagyobbak voltak. Bruno jó fizikumát. Mindent. Basszameg. -Az igazat mondod -suttogtam apura pillantva, ahogy fejbe kólintott a felismerés. Már megint mibe keveredtem én?
- Persze, elhiszem. Az még úgy is odébb van, hogy önállóan praktizálhass, csak javaslat volt részemről, hogy talán még a tanulóévek alatt nem ártana kicsit szélesíteni a tudást, rálátást nyerni kicsit más területekbe is. Lehet, hogy most feleslegesnek tűnik, később akár előnyödre is válhat. - hívom fel rá a figyelmét, mert azért nálunk is előfordul, hogy más szakterületről származó orvosokkal kell együttműködnünk, igencsak meg tudja könnyíteni a munkát, ha van ilyen tapasztalat. - Azt lehet, hogy azért nem, de szerintem meg tudnálak máshogy is győzni, hogy a fenekeden maradj és pihenj. - mondjuk telefon elvonás, és majd ha szépen nyugodtan pihenget, akkor a nap végén egy-egy órára mindig visszakapja. Úgy sem árt némi digitális detox, manapság egészen sokat lóg a telefonon. De azért a legegyszerűbb mégis csak az lenne, ha önmagáért is belátná, ez a legjobb. - Dehogynem, pont azt. - műtétek előtt praktikus, az meg pont senkit sem érdekel a műtőben, hogy mennyire otromba kinézetű is. Egyébként is, akit ilyenben műtenek, az általában nem igazán szokott panaszkodni később miatta, kényelmesebb egy hasi műtét után mint egy olyan, ami mindenhol szorít, gumis, gombos, meg még ki tudja milyen egyéb kényelmetlen megoldásokkal működik. Tudom azt is, hogy manapság már kimondottan ritkán alkalmaznak gipszet, de ha nem bír nyugton maradni, esküszöm, hogy ezt is elintézem neki, kerítsenek egy zsákkal a klinika pincéjében, biztosan akad még. Egyből átértékelődne nagyon sok minden benne. De úgy tűnik, most ez a legkisebb problémánk, helyette egy sokkal, de sokkal fontosabb témán kéne átrágni magunkat. Mint ha egy mocsáron próbálnánk áthaladni, lépésenként, lassan, óvatosan előre, mert ahogy ott, itt is elég egy rossz szó, vagy mozdulat, és máris beüt a baj. - Nézd, ha nagyon szeretnéd, összehozhatlak egy pszichológussal, ezen ne múljon. - történetesen Biancának is ez a végzettsége, de a klinikán is akad belőle, szerintem simán meg tudnánk oldani, hogy mást nem, soron kívül beszélgessen egy kicsit a leányzóval. Lehet, annyira nem is lenne egyébként sem rossz ötlet, amilyen nehéz időket él át, egyértelmű, hogy van mit feldolgoznia. És legalább házon belül van, nem az állam túlfelében. Mondjuk a mágia létezését, meg mindent, ami azzal együtt jár. Próbálok időt hagyni neki egy-egy gondolatmenet között, mert ahogy elnézem, érzem, eléggé felzaklatták a szavaim, de ha már elkezdtük, akkor nincs visszaút, csak az előre. Első bizonyíték gyanánt abból a bizonyos dalból is éneklek, dúdolok belőle egy rövid részletet, amit az autóban próbált előadni, de látom, egyelőre többet ártott ez is, mint használt. - Őszintén, Dora, úgy nézek ki, mint aki viccel? - kérdezem végtelen komolysággal, miközben hallgatom a kirohanását, de csak fáradtan sóhajtva süppedek bele a fotelbe – Nem tudom, hogy mik ezek a csapatok, vagy kik ezek az emberek… - vagyis de, ismertem hasonló nevű személyeket régebben, de nem hiszem, hogy rájuk gondolna, elvégre nem is ismerte őket, és én se beszéltem soha róluk. - Mi számít igazinak? Ha már így felhoztad, valószínűleg tényleg nem Bruno az eredeti nevem, amit a születésemkor kaptam. - vallom be. Nem kizárt, de valószínűleg sosem fogom már megtudni – Említettem már, hogy nem a vérszerinti szüleim neveltek, apámról semmit sem tudok, anyám pedig meghalt, mire rám találtak. De a Manzano név az ő öröksége. - szóval azt hiszem, mondhatjuk, hogy legalább az eredeti. Ami pedig az életkort illeti, nos az egy kicsit nehezebb téma, gondterhelt mozdulattal dörgölöm meg a halántékomat, hogy mégis hogy kéne ezt normálisan előadni – Ami a 100 évet illeti… nos, egyszer voltam annyi is. - vallom be, egyelőre ennyit. Úgy sem a pontos korom az érdekes, nem is tudom, van-e bárki ezen a világon jelenleg, aki pontosan tudja, mennyi is az annyi. Különösebben nem szoktam reklámozni. - Tisztában vagyok vele, hogy nehéz elhinni amit mondok. Mit szeretnél? Bizonyítsam valahogy? - kérdezek vissza, mert elhiszem, ha most úgy érzi, kirántottam a talajt a lába alól. Bár ő közelebb jön, én nem mozdulok a helyemről, továbbra is relatív nyugodtan ülök a fotelban, ahol a beszélgetés kezdetén helyezkedtem el. - Persze, hogy azt. Lehet, nem tűnt még fel, de mindig azt szoktam. - felelem sokat mondóan, hagyva egy kis időt a szavaimnak. Ha szeretné, gondolatban akár visszaidézheti bármelyik korábbi beszélgetésünket, úgy sem fog olyat találni benne, ahol szánt szándékkal hazudtam volna neki. S ezzel együtt egy titkot is elárultam magamról – bár manapság szinte olyan ritka az ilyesmi, mint a fehér holló, nem szoktam hazudni, hiába tehetném meg. Sőt, a koromnál fogva a legtöbb vérfarkasnak is szemrebbenés nélkül hazudhatnék a szemébe, sosem tudnák megmondani. Épp elég nekem az abból származó előny, hogy nem ismerik ezt az aprócska tényt, és néha akaratlanul is hazugságnak hiszik a szavaim. - Ha már az igazságoknál tartunk – egy vérfarkasnak nem tudsz hazudni. Pontosabban tudsz, de egyből megérzi, hogy mi a valóság. Részben ennek is köszönhető, hogy olyan jó emberismerő vagyok, de attól még ugyanúgy igaz, amit korábban mondtam. Minél többet figyeled meg a körülötted lévőket, annál inkább kiismered őket. - utaltam egy másik, korábbi beszélgetésünkre. Ha szeretné, akár ki is próbálhatja, nem nehéz, elég néhány igaz-hamis állítást elejtenie a szülővárosáról, vagy a családjáról, amit csak ő tudhat, mégis mindig tudni fogom egy szempillantás alatt, mi az igaz közülük.
Elgondolkodva pislogtam apura, mert hát valóban igaza volt. A plasztikai sebészet nem csak abból áll, hogy némi botoxot fecskendezünk a másik arcába, hanem az is része, hogy egy csúnya baleset után megpróbáljuk visszavarázsolni az illető eredeti állapotát. És ehhez nem árt, ha más területét is behatóan ismerem a szakmának, hogy minél jobb végeredményt érhessek el. -Visszatérhetnénk kicsit később erre a témára? -kérdeztem tőle, miközben feljegyeztem a mentális noteszembe a dolgot. Valóban szerettem volna ezt megbeszélni, akármilyen tanácsot szívesen fogadtam Brunotól, pláne, ha a szakmai életemet próbálta egyengetni. Neki gondolkodás nélkül elhittem, hogyha ilyen dolgokat osztott meg velem. -Oh, ebben egészen biztos vagyok -kuncogtam. -De figyelj, inkább tényleg megígérem, hogy pihenek és vigyázok magamra, mielőtt túlságosan beleéled magad a szigorú apuka szerepbe -bár kétségtelenül jól állt neki és… én meg élveztem, hogy ilyen irányba tartott a kapcsolatunk. Szükségem volt erre és rá. Ez a férfi volt a legjobb, ami Alaszkában történhetett velem. Köszi Abuela! -Nem, nem, köszi -ráztam meg a fejem, bár közel sem olyan hevesen, mint az előbb, amikor szóba került a családi látogatásom. Az egy dolog, hogy nem annyira élveztem a bokamerevítőt, de inkább ez, mint a gipsz vagy az a szörnyű anyagú és szabású kórházi ruha. Már a gondolatától is viszketni kezdtem, így kellemetlenül fészkelődtem a kanapén, meglepve ezzel az ölemben heverésző bundást. -Hát, annyira nem szeretném -vallottam be lehajtott fejjel. Nem akartam az érzéseimről beszélni, éppen elég volt megnyílni Zacknek, azóta sem igazán tettem túl magam azon. -Bár, ha szerinted jó ötlet, akkor talán… talán egyszer beülök megnézni -adtam meg magam viszonylag rövid időn belül. Tényleg ennyire bíztam Brunoban, hogy ha szerinte szükségem van egy-két ilyen ülésre, akkor elmegyek. Mondanám, hogy azokon a délutánokon kihagyom az edzést, de a jobb lábamra pillantva eszembe jutott, hogy jó ideig nem is fogok tudni részt venni az esti edzéseken. Mégis hogyan fogom én levezetni akkor a feleslegesen sok energiámat? De egyelőre nagyobb gond is akadt, amin aggódhattam. Kicsit nehezen hittem el, hogy a mágia nem csak a könyvek lapjain létezik. Előszeretettel olvastam fantasy regényeket, de pont azért szerettem őket, mert nem valóságosak. Erre most benyögi apu, hogy tévedtem, az egész dolog ténylegesen körbevesz minket? Idő kell nekem, hogy ezt feldolgozzam és eldöntsem mennyire akar átverni engem. Kezdtem átbillenni afelé, hogy higgyek neki, ahogy nekiállt dúdolni, éreztem, hogy mázsás súlyok szakadnak le a vállamról. Hát mégsem bolondultam meg teljesen, létezik az a dal, amit a kislányomnak énekeltem! Vagyis a kislánynak a kezemben. Nem az enyém. Ezt fontos tisztázni jelen helyzetben is. Lemondóan megráztam a fejem, mielőtt szólásra nyitottam a szám. Túl sok volt ez egyszerre. -Nem fontos, könyvbeli karakterek -vontam meg a vállam, ignorálva a lábam tiltakozását, amiért megterheltem a testsúlyommal. De muszáj voltam felállni, a düh, ami eltöltött, nem engedte, hogy nyugton maradjak ülve. -Most akkor vigyáznom kell a nyakamra, vagy… -elgondolkodva haraptam az ajkamba, eszembe jutott egy beszélgetésfoszlány pár hónappal ezelőttről. -...vagy a májamra inkább? Idegennek éreztem az előttem ülő férfit, a tarkómon felkúszott valami kellemetlen érzés. Oké, Manzano, de… miért húzta ennyi ideig, hogy bevallja ezt nekem? Mármint tudom, máskor is mesélt már a családjáról, de basszus, ez pont olyan információ, amit nem kérdőjelez meg a másikról az ember! Ahogyan mások korát sem szokás megkérdőjelezni! Mégis ki az isten képzelné azt, hogy hazudnak a korukról egyesek? Jó, én is hazudtam már magam 21 évesnek, amikor be akartam jutni az egyik szórakozóhelyre, szóval ez mégsem állta meg teljesen a helyét. -Igen, bizonyítsd! -válaszoltam neki hevesen. Mert bár egy részem kezdte elhinni, hogy valóság minden, amit mond, a másik felem még szkeptikus volt az elhangzottakkal kapcsolatban. De ha itt nekem megjelenik a nappali közepén egy kifejlett farkas, lehet, hogy sikítva szaladok el. Ja mégsem, remegett a lábam az erőfeszítéstől, ahogy rajta pihentettem a súlyomat. Akkor csak sikítok, részletkérdés. Megadóan lehuppantam a földre apu elé, hogy átgondoljam a dolgokat, visszapörgetve a fejemben az elmúlt hetek, hónapok eseményeit. Attól még, hogy farkas volt, akármilyen nehéz is volt elképzelni ezt és elfogadni, attól még… befogadott. Szeretett engem. Mindig azt nézte, hogy mi a jó nekem. Segített. Elfogadta a hülyeségeimet. Mindent azért csinált, hogy nekem lehessen valaki az életemben, akiben megbízok. A férfi, aki előttem ült, családi környezetet teremtett nekem, mert erre volt szükségem. Én meg kiakadok, mert nem osztotta meg velem az élete minden apró kis titkát? A kezembe temettem az arcom, míg megpróbáltam feldolgozni az információkat. Megígértem neki, hogy megőrzöm a titkát. És ezek után tartoztam neki annyival, hogy el is fogadom a dolgot, hisz végül is belegondolva túl sok mindent köszönhettem neki. -Hát ezért tudod mindig olyan pontosan, hogy milyen hangulatom van -suttogtam. Hányszor törtem azon a fejem, hogy miért tudja mindig az érzelmeimet szavakba önteni! Hirtelen értelmet nyert az is, amikor a konyhapulton hagyott nekem fájdalomcsillapítót és csokit. Vagy amikor éppen a szobámban sírtam és benyitott egy bögre teával, megsimogatta a vállam és kisétált, míg a könnyeimet rejtegettem. -Ez elég menő és hasznos tudás -egy gyenge félmosolyra futotta tőlem, miközben gépies mozdulatokkal simogattam Zara kicsiny testét. -Kérdezhetek még? -nem emeltem fel a hangom, megmaradtam a suttogásnál. -Más is van a városban, aki farkas? Ezért nem kedvel téged a szőrgombócom? Emiatt töltöm mindig egyedül a teliholdas estéket? Te nem akarsz bántani engem, vagy a farkas feled? Egyáltalán hogy kell ezt elképzelni, tud gondolkodni a bundásabbik feled, vagy csak ösztönlény? És a legfontosabb… ugye nem kell megölnöd, mert elmondtad a kis titkodat? -próbáltam egy kicsit könnyebb hangvételű irányba vinni a beszélgetést. Mert már nem voltak kételyeim azt illetően, hogy Bruno farkas és az igazat mondja. És azt hiszem, simán együtt tudok élni ezzel a ténnyel gond nélkül. Vajon hagyja, hogy megsimogassam egyszer?