A ház második szintjén található a tulaj lakása, ide a vendégeknek tilos a feljárás. Egy nappali, két hálószoba egy mosdó és egy fürdőszoba található itt.
A lista a kezében, egy dolog letudva, de folytatnia kell a körutat, azaz most azt a kocsmát veszi célba, ahol Raven dolgozott. Brad biztos, hogy unja, de hősiesen kitart, azaz kíséri el mindenhová, és ez azért nagy szó, mert tudja, hogy nem nagyon szívlelte a druidát. Itt még sosem járt, így útbaigazítást is kérnie kell, hogy hol találja Pólit, de azt nem gondolta volna, hogy csak az emeletig kell mennie. Őt sem telefonon szerette volna értesíteni, hanem személyesen, mert az mégis csak más, így felfelé "trappol", hogy túl essen az egészen, és a kocsma tulaja tudjon arról, Raven miért nem jön dolgozni többet. Hogyan mondja el? Fogalma sincs, de nem tervezget előre, ahogy Darrennél sem tette, aki elméletileg nem nagyon neheztelt az orfeumos dolog miatt, legalábbis nem látszott rajta, hogy túlságosan kiakadna azon, hogy pont ő kért tőle találkozót. Ezt leszámítva szerinte halál jól kezelte a helyzetet, és az sem ingatta meg, amikor végül is számon lett kérve... de azért diplomata nem lesz, az túl unalmas. Semmin sem rágódik, egyszerűen bekopog -vagy csönget, vagy ami akad-, és vár. Ha a férfi még sincs itthon, akkor majd visszajön, de üzenetben nem fogja meghagyni a keresése okát, bármennyire is segítőkész az az alak ott a pultnál. Brad most lent marad, ami azt jelenti, hogy nem tart attól, csetepaté lesz, igaz, ő sem. Miért is lenne? Oka nincs rá, persze nem ismeri a férfit, és ha nagyon mogorva, akkor nagyon mogorva, megoldja.
Ez a nap zavarba ejtően átlagos. Fél órája adtam le a pultszolgálatot, és vonultam vissza kis kuckómba idefönt, hogy butítsam magam a televízió segítségével. Jól van, nem kell csúnyán nézni rám, egy visszavonult bakának ennyi kijár a tengerentúl után, igaz? Főleg úgy, hogy a barátnőm, életem szerelme is vissza kellett, hogy utazzon New Yorkba, én meg ehetem a kefét, hogy ki van vele. Félek, basszus, nem nagy dolog ezt leolvasni rólam az elmúlt hetekben. Itt ücsörgök hát, egy trikóban és mackónadrágban, amikor valaki csönget. Valami részeg megtalálta volna az útját fölfelé? Remélem, hogy nem. Miközben fölkászálódok, és leteszem a hideg sört az asztalra, eszembe jut, milyen régen láttam utoljára Ravent. Kedveltem a fickót, meg kell hagyni, és szívesen legurítottam volna vele egy sört, ha hajlandó beszélni a világról, amit bejárt. Fene tudja, nekem éppen elég volt az utazgatásból egy életre, de attól még jó hallani, ahogy mások is elmesélik a kalandjaikat. És meg kellene rendezni azt az élőzenés estet, amit mindig szorgalmazott. Amikor kinyitom, és meglátom az ajtóban álldogáló tinédzsert, máris sajnálom, hogy nem vagyok kicsit jobban felöltözve. El is sütnék valami hülye poént, gondolom olyat, amilyet a tengerészgyalogságnál szoktunk, ahonnan a jobb vállamon lévő tetoválás is származik, de aztán meglátom az arcát, és rájövök, hogy nem lenne értelme. Láttam már ezt a képet emberek arcán, és reméltem, hogy soha többé nem kell majd újra. Valaki meghalt. Fenébe, Jefferson családjához is ugyanígy kopoghatott be pár egyenruhás? – Gyere be, és ülj le – mondom, a tőlem telhető legkedvesebb hangon. Nem tudom, mit akar, de az biztos, hogy semmi jó nem fog származni belőle. Azért gyorsan számításba veszem a dolgot. Nem szolgál rokonom a seregben, és ők amúgy sem egy kislányt küldenének. Akkor Lily… Basszus, adja az ég, hogy ne Lily legyen! Ha az ő rokona lenne a lány, akkor biztosan ismerném, egészen biztosan. nem lehet ő.
Türelmesen vár, most nem fog ajtót berúgni, hogy utána telibe találja a tulajdonos hasát, mint ezt sikerült nem is olyan régen előadnia. Ebből is tanul, akkor aggódott, most nem aggódik, mert nincs miért, nincs kiért, tehát olyan mindegy, hogy az illető kivánszorog egyáltalán, vagy sem. A neszezés viszont az jelzi, itthon van, vagyis akkor nem kell dörömbölnie, de azért félreáll, mielőtt az ajtónyitással egyetemben érkezne valami más is. Soha nem lehet tudni a kocsmatulajoknál, mire hogyan reagálnak. Még egy bájos mosolyt is magára erőltet, de az rá is fagy, amikor meglátja a fickót. Illetve a tetoválását, mert az az, ami a legérdekesebb jelen pillanatban, nem a férfi. Aztán visszavándorol a tekintete Pólira, elvégre őt keresi, nem a tetkóját. Mivel beengedik, ezért hálás is, hiszen nem éppen az ajtóban állva szeretné tudatni a zavarása okát. -Üdv! Norina vagyok, és azért jöttem, mert szólni szeretnék, hogy Raven Sutter aki az alkalmazottja, többet nem jön, ugyanis... elhunyt. A temetéséről természetesen értesítem, mert ő azt szerette volna, ha eljön rá. Tulajdonképpen mást nem nagyon tud mondani, lévén ez a férfi ember, sok dolog nem tartozik rá, nem úgy, mint a többiekre. -Továbbá a vagyonának a felét önre hagyta, de ott még nem tartok, hogy tudjam, ez mit is jelent pontosan. Sok dolog van még, amit ki kell derítenie, meg kell csinálnia, és ezeket nem fogja elhanyagolni, mert eszébe sem jutna, hogy ne tegye meg, amire kérték.
Csessze meg az a trehány fajtám… Hogy kellett nekem összegyűrni azt a szalvétát Rav telefonszámával együtt, meg Alex is, hogy nem csavarta rá rendesen a whiskey-re a kupakot. Ha nem borult volna ki, akkor az az utolsó pár számjegy sem mosódott volna el. Ja, hogy én ittam utoljára? Akkor meg azért csessze meg a ropifiú, amiért nem ő itta meg előbb… Mindenesetre, így nem kevés energiámba telt, hogy kinyomozzam, vajon merre is ronthatja a levegőt a raszta-hajú ivócimborám. Így, hogy Théo is távol volt, én meg csak otthon gubbasztottam és őriztem a lovardát, mit ne mondjak, finoman szólva is rám tört a magány nyomasztó érzése. Nem is bírtam sokáig, eldöntöttem, hogy megkeresem az öreget. Nincs is annál jobb, mint éjszakánként a várost járni farkasbőrben, még csoda, hogy nem kopott el az orrom a sok szimatolástól… De mindegy is, legalább nem volt hiába való a munka – igaz, nem a férfi lakhelyét találtam meg, gondolom én, de a törzshelyét annál inkább. Vagy a munkahelyét? Vagy tudja a fene, lehet, tényleg itt lakik… Mindenesetre arra mérget mernék venni, hogy sok időt tölt erre. Viszont így lehet, nem lenne nyerő ötlet emberek közé menni, így inkább másnap tértem vissza, emberi alakomban. Belépve rögtön a pulthoz mentem, miszerint a főnökkel szeretnék beszélni. Na, itt következett vagy 10 perc veszekedés és kiabálás, amiből annyit sikerült leszűrnöm, hogy a Raven itt dolgozik, de bővebb infót nem adhatnak ki róla, a tulaj meg a kocsma felett lakik, de saaajnos nem fogad vendégeket. Érdekel is engem… még vitáztam egy sort az ügyeletes pultossal, csak mert jól esett, aztán még hagytam egy szívhez szóló ki üzenetet a vendégkönyvben és nagy duzzogva kivonultam a kocsmából… hogy aztán a hátsó bejáraton meg visszaosonjak, sőt, fel az emeletre, ahhoz a MacMurth-hoz vagy kihez… Épp elindultam az emeleti folyosón, amikor hangokra lettem figyelmes, amikor pedig a jelentésük is eljutott az agyamig, finoman szólva is lefagytam, és földbe gyökerezett lábakkal hallgattam a lány szavait. Tudom, nem szép dolog hallgatózni, de akkor is, szíven ütött a dolog. Mi az, hogy meghalt?! Vettem egy mély levegőt és tovább indultam. Aztán egy kopogás az ajtón, majd mielőtt még bárki is válaszolhatott volna, benyitottam. Vagy ha kulcsra volt zárva, berúgtam az ajtót, úgy is kellett valami feszültség levezetés. Belépve még biccentettem egyet a férfinak. -Honnan szeded, hogy meghalt? –szegeztem a lánynak a kérdést.
Látom, hogy a kislány megilletődik az öltözékemen, és mit ne mondjak, nekem sem mindennapi a helyzet. Elsősorban azt szeretném tudni, hogy Mike a pultban mi a büdös fenéért nem dobta ki kapásból? Komolyan mondom, zavaróan kezdenek elszaporodni a kiskorúak a kocsmában. Egyszer jönne be ide egy zsaru, aztán olyan bírságot kellene fizetnem – mert gondolom nem az alkalmazottaim pénzéből fogom levágni –, hogy még a nyomorult gatyám is rámenne. Aztán nem jut persze több időm ezen gondolkodni, mert a lány kimondja, amitől féltem. Jó, nem pontosan azt, amitől féltem, de az ütés hasonló erejű. Egy pillanatra nem tudok megszólalni, lerogyok a kanapéra, és onnan, ülő helyzetből nézek fel a lányra. Nem mondom, hogy nem rázott meg a pultosom halála. Jó ember volt, és jó munkaerő, és ezt a megrázottságot, azt hiszem, a tekintetemből ki is lehet olvasni. Basszus, láttam már embereket meghalni, én is lőttem már le nem is egy élő, lélegző emberi lényt, de azt hittem, annak az időnek, amikor ilyesmik történtek körülöttem, vége. – Hogy halt meg? – kérdezem. Nem mondhatom, hogy a barátom volt, de tudni akarom. Már csak azért is, mert az adóhivatallal most el kell számolnom, meg valamit kezdenem kell a papírokkal is. Áh, Sutter, ha tudnád, mennyi fejfájást okoztál ezzel most… Arról nem is beszélve, hogy a vendégek is kedvelték a férfit. Autó elé léptél, vagy mi a fene? Nem jó, egy akkora fickóban még egy kamion sem hiszem, hogy kárt tudna tenni, de talán még egy tank sem. A temetésre csak biccentek, el fogok menni, ez az alapvető. A vagyon említésére viszont fölkapom a fejem. Nem, Raven, ne csinál ilyet, én nem érdemlem meg a pénzed. A főnököd voltam, és sosem lehettünk annyira jóban, hogy ilyesmit tegyél… Mielőtt azonban mondhatnék valamit, a korábban becsukott ajtó egyszerre beszakad a sarkáról, én meg úgy nézek oda, mint tálib a belépő amerikai katonára. Főleg, amikor egy bögyös szőke mászik elé az újonnan keletkezett lyukból. – Remek… volt egy ajtóm – mondom. Szerettem azt az ajtót, basszus… – Hölgyem, maga mit keres itt? Aztán persze hallom a kérdést. Remek, úgy tűnik, Raven egyik rokona lehetett… Most meg már szarul is érzem magam, amiért úgy ráförmedtem.
Az igazat megvallva nem ilyen fickóra számított, na de ember, ez meg egy kocsma, azért nem várhat más stílust, vagy igen? Nem tudja, de ha már így alakult, nem fog elrohanni, mert szólnia kell, ez van. Még ülőhelyet is talál, és amikor bejelenti, mi történt, hát látja a férfin a döbbenetet, de ezen nem is tud csodálkozni. Hogyan halt meg? Na erre mi a fenét kellene mondania? Marad a legegyszerűbb válasznál. -Baleset. Végül is... az volt, ha úgy nézi, de azt nem mondhatja el, hogy Raven nem ember volt, hanem egészen más. Az örökséget is elmondta, bár azt még nem tudja, hogy mit takar pontosan, viszont abban a pillanatban rájuk törik az ajtót. Érdekes a nőstény, mint egy fúria... ez szép, de ő ki a fene? -Szia! Te mindenhová így jössz be? Tudom, hogy meghalt, oké? De te ki vagy, hogy ennyire érdekel? Mert ott volt, mert látta, előtte történt, azért. Ilyen hírrel meg sosem szórakozna. Nem tudja, ki a nőstény, de azt nem olvasta a végendeletben, hogy Ravennek társa lett volna... lehet, az egyik kölyke? Szuper... legalább nem kell keresnie, bár falkaszagot nem érez rajta, tehát már az se lepné meg, ha ez a csaj az az Odette. Kész fúria.
-Még mindig ugyanúgy a maga ajtója, monsieur. –feleltem a férfi szavaira, amikor pedig nekem szegezte a kérdést először ő, majd a kislány is, csak sóhajtottam egyet. Jó… akkor nézzük, szépen, sorban. …és egy fokkal kulturáltabban, mint eddig. -Odette e´Lemaître. –mutatkoztam be elsőként, aztán egy pillanatra eszembe jutott, hogy még Raven sem ismerte a vezetéknevemet… meg így belegondolva, én sem az övét, na mindegy- Pár hete találkoztam Ravennel, és megadta a telefonszámát, hogy később keressem fel, viszont… áh, a fenébe is! Elmosódott az írás, így bukott a dolog, más módot kellett találnom… Említette, hogy itt dolgozik, –füllentettem, mert a pasinak úgy is mindegy, azt meg nem fogom az orrára kötni hogy a szimatom vezetett ide- szóval gondoltam, hogy Önöktől megtudakolom a lakcímét. Tudom, nem lehet kiadni az alkalmazottak személyes adatait, a kedves beosztottja a pultnál már felvilágosított az előbb… -feleltem enyhe daccal a hangomban. És akkor most a kiscsaj kérdései: -Nem. –többnyire fegyver is van nálam, az most otthon maradt… tudnám miért, ezek után tuti nem mozdulok ki nélkülük. De hogy ki vagyok én?- Az, aki egy este alatt leitatta, tökön rúgta és összetörte a szívét. Egy barátja vagyok. Jó, lehet, hogy kissé túlzás egy találkozás után már barátként definiálni valakit, mégis, egy szimpla „ismerősnél” azonban mégiscsak több volt a dologban, pláne, hogy már együtt tervezgettük a további közös programokat vele és Alex-szel, sőt… még egyentetkót is csináltattunk!!! Mi ez, ha nem barátság?! -Oké, tudod. Muszáj ez a nagy titkolózás, vagy esetleg elárulod, hogy mégis mi történt?
– A baleseteknek sok fajtája van, ugye tudod? – nézek rá. Nem, nem tervezek egy szerencsétlen kislányt megkínozni, főleg úgy, hogy látom, nehezére esik beszélni róla, de tudni akarom. Ha már a Halál úgy döntött, követ ide is, mert rohadtul nem elég neki az eddigi műsorszám, és még kínozni akar tovább, akkor talán jogom van megtudni, miként csapott le újra. Bár lehet, csak le kéne innom magam. Az mindig működik. – Igen, csak sarokvasak nélkül, ahogy látom – morgok még egy kört az ajtón. Komolyan mondom, zakkant, francia tyúk, mi a fenéért kell az ilyeneknek szabadon járniuk? Úgyis van egy országuk, meg egy bénázó hadseregük, maradjanak ott, ellesznek egy darabig. Mondjuk ez a példány legalább hajlandó angolul beszélni, a többi, akivel találkoztam, nem volt ennyire együttműködő… Hallgatom csak a kettejük közötti csevejt, és próbálok elvonatkoztatni attól, hogy ezt talán nekem nem kellene hallanom. Ha a harciasabbik szöszi berúgta az ajtómat, akkor már az én dolgom. A pisztoly úgyis itt hever valahol, ha nagyon elegem lesz, max eldurrantom. Ennél nagyobb gáz úgysem lehet… – Ha tudtam volna, mi a helyzet, én megadtam volna magának. A srác meg csak fél elveszíteni az állását. Azt hiszem, ez a helyzet nincs benne a Nagy Könyvben – célzok ezzel a törvényre. Vagy ha igen, hát én tartom a hátam, Raven úgysem bánja már, hogy kiadom, merre lakik, vagy éppen mást, amit tudok róla. És ez fájdalmasan kevés, nekem elhihetik. De ha tehetem, hát megteszem, ennyit még én is el tudok viselni. Mi lehetne a legrosszabb, megbüntetnek? Most murdált meg a legjobb csaposom, hagyjanak már a fenébe a hülyeségükkel…
A név hallatán felkapja a fejét, ezt a nőstényt kellett még megkeresnie, tehát egy kutató expedíciót megúszott. Jelenleg ennek a pici apróságnak is tud örülni, és ez már jó.A férfi ajtaja meg... hát istenem, kicsit szellősebb lett a lakás. Hallgatja az indokot, hogyan is talált ide Odi, és kicsit elvigyorodik. Azt nem is tudta, hogy Raven kedvelte az agresszív nőket, mik derülnek ki. Érdekes. -Az lehet, de ha végignéz egyet, nem hiszem, hogy szívesen beszél róla. Feleli Paulnak, mert na, azért akkor is erős volt a dolog, ha oka volt a történteknek. Nem fogja kiteregetni, mi történt pontosan, hiszen nem is ismeri ezeket az alakokat, meg különben is, a falkában történt, tehát arról csend van. Az illetékesek, akik megbízhatóak, azaz falkatagok, mint Rose, ők tudják, de más nem, és ő biztos, hogy nem fogja elmondani senkinek sem a részleteket. Mégis hogyan közölje, hogy tulajdonképpen Castor kitépte a torkát indításul? Elnézett valamit és felakadt? Hülyén hangzik, kihagyja. -Pedig azt hittem, de igazat mondasz, mert rajta voltál a listán, vagyis Ravennek fontos, tehát téged amúgy is meg kellett volna találnom. Az meg nem érdekel, milyen barátság volt ez. Ő csak követi a kérést, azaz megpróbálja maradéktalanul betartani, ami a végrendeletben szerepelt. Odira pillant, végül megrázza a fejét. Ne faggassa, nem fog mondani egyebet, lehet, majd egyszer igen, de most biztosan nem, most az túl friss emlék ahhoz, hogy ismét felelevenítse.
A férfi morgolódására csak egy szemforgatással reagálok. Most komolyan, amiatt a szaros ajtó miatt fog itt picsogni egész éjjel? Ha jól hallottam, akkor úgy is miből megjavítania, ilyen örökség után. -Én is így tippeltem, azért is vagyok most itt. Csak arra nem számítottam, hogy ilyen hírek fogadnak… Így belegondolva… Kell még nekem egyáltalán az a lakcím? Így, hogy Raven már nem él? Egyik oldalról dolgozott bennem a kíváncsiság, hogy de menjek el, és győződjek meg róla magam, hogy igaz, amit a lány mond – annak ellenére hogy tudom, nem hazudik, de mégis… olyan hihetetlen eleinte felfogni, ha egy barátunk, ismerősünk, hozzátartozónk már többé nincs. De ha elmegyek, lehet, hogy csak még jobban fájdítanám a szívemet vele… bár lehet, könnyebb lenne feldolgozni és elfogadni. Majd még alszok rá egyet. -Ugyan, mi okom lenne hazudni emiatt? –fordulok a lány felé, aztán a kanapéhoz sétálok, a férfihez intézve a következő szót- Szabad? Aztán mielőtt még reagálhatna bármi érdemlegeset, már le is rogyok mellé. Egyik kezemmel csak a karfán könyökölök, megtámasztva a homlokomat a kezemmel, a másik pedig csak szép lassan ökölbe szorul a dühtől és a tehetetlenségtől. Basszus… Még jó! Nem is terveztem a kiscsaj orrára kötni, hogy milyen barátság volt! Csak ülök, szótlanul, közben pedig gondolatban verem a fejem a falba, hogy mit meg nem adnék most egy másik vérvonal-képességért, amivel betörhetnék a lány emlékeibe és előráncigálhatnám azt, ami megmutatná, mi is történt, mert ez… Ez így valami embertelen kínzással felér. Mi az, hogy Raven meghalt? És mi az, hogy nem hajlandó megmondani, hogy hogyan?! Putain… Nem kölyök volt, hanem felnőtt, életerős férfi, mégis milyen baleset az ami képes lenne végezni vele? Így viszont nem tudok mit tenni, ha már megmakacsolta magát a lány, kár erőltetni magam – úgy se fogja megosztani ezt az infót, akármilyen hisztit lenyomnék. -Szóval rajta vagyok a listán… nagyszerű… -sóhajtok keserűen. Inkább ne lennék rajta, helyette még mindig élne, kár, hogy nem így működik. Csak veszek egy mély lélegzetet, hogy lenyugtassam magam, elvégre nem a lányon kéne kitöltenem a dühömet, akármennyire is jól esne… Na igen, a rossz hír hozóinak megbecsült élete. -És… ez mivel jár? Ezentúl nekem kell nevelni a kölykeit, akikről mindjárt tudomást szerzek? –szép is lenne… én, mint „anyuka”… szerencsétlen kölykök, remélem, nem hibázok rá- Vagy egyáltalán… tudok segíteni valamit? Ezzel az egész… üggyel?
– Jogos – biccentek a lány szavaira. Talán én sem szívesen beszélnék, ha láttam volna, hogy egy ilyen embert valami leterít. Bár, lássuk be, ebben van tapasztalatom. Még mindig nem tudom, mennyire hívhatom balesetnek, ami Jeffersonnal történt, és mennyire az én hibám, de… Én sem szoktam beszélni róla senkinek. És nem is fogok, hacsak valaki el nem küld egy pszichológushoz, de az különleges eset volt. Nem tudom, a lánynak órákig kellett-e magáról vakarnia az alkalmazottamat… Remélem nem. Raven ennél mérföldekkel jobb véget érdemelt, és ha a sors kegyes volt hozzá, meg is kapta. A nő szemforgatására nem reagálok, pedig szerintem jogos önvédelemnek minősítenék, ha lelőném. Csak akkor el kellene magyaráznak, mit kerestem a lakásomban egyedül egy kislánnyal, és lássuk be, a tudományom ott hagyna cserben. Még akkor sem szólok semmit, amikor lerogy mellém a kanapéra. Hallgatom őket, és nem szólok közbe. Én magam azért elég szívesen venném, hogy Raven kiugrana a szekrényből, lehetőleg teljesen felöltözve, és közölné, hogy az egész csak átverés volt, aztán ő, meg a kelta harcos istennő visszaraknák az ajtómat a helyére, de tudom, ez nem fog megtörténni. Cseszd meg, Sutter, mibe keverted bele magad, ami így végződött? Nem, nem hiszem el a baleset-teóriát, több kell ahhoz, hogy ezt a fickót leterítse. De nem hiszem, hogy nagy nyomozásba fogok kezdeni. – Hölgyem, azért nem gondolja, hogy ez egy kicsit erős? – kérdezem tőle, amikor kölyköket említ. Jó, mondjuk szerintem nem volt a fickónak gyereke, de a „kölyök” szót akkor is furcsának találom. Úgy beszél róla, mintha valami állat lett volna, nem pedig egy ember. Ami meg a jelenlegi helyzetben elég furcsa. Az előbb nem úgy nézett ki, mint aki gyűlölte volt az egykori pultosom.
-Ugye? Nem, nem fog róla beszélni, ennek a fickónak biztosan nem, ahogy a nősténynek sem. Az addig oké, hogy mindketten ott voltak a listán, de az egyik ember, a másik kóbor, nem ismeri őket, és különben is. Ami a falakon belül történt, azt nem fogja kiadni, de ha valahogy kiszedik belőle, az meg gáz lesz, mert tudja, hogy az apjáék el fognak indulni, vagy minimálisan az Alfája hírneve növekszik, de az meg már azért lenne, mert félremagyaráznának mindent. -Én azt honnan tudjam? A felnőttek sajátossága, hogy sokszor nem mondanak igazat. Na de a nő is a listán volt, tehát Raven csak ismerte, illetve oka volt arra, hogy odategye ezt a nőstényt. Megkérdőjelezni nem fogja a dolgot, de már maga az ajtóbetörés is olyan dolog volt, ami miatt még annyira sem bízik a nőstényben, mint egyébként. Éppen azon gondolkodik, hogy Ravennek ez a nőstény barátja volt? Meglepő, igen nehezen tudja elképzelni, de csak fel volt írva, akkor meg? Darren sem volt mézes-mázos, de legalább full egyenes volt. A következő kijelentésére viszont felszalad a szemöldöke... kölykei... ó te jó ég. Neki azt tanították, hogy kussoljon ember előtt, erre a nőstény majdhogynem elszólja magát, de a stílusa... na az már neki is sok. -Nem. Nem bízta rád őket. ~Mekkora szerencse, már most sajnálnám őket. Ravennek voltak kölykei, de ezt sem fogja megosztani a jelenlévőkkel, ahogyan azt sem, már nem élnek, de mást sem. Valahogy furcsa neki a nőstény, nem érti ezt a reakciót, tényleg nem. Oké, hogy őt is hirtelen érte, hogy mi történt, na de ez... ezt hozza ki belőle? A kérdésre megrázza a fejét. Inkább ne, semmit se, addig jó. -Köszönöm, de nem. Maximálisan annyit, hogy eljössz a temetésre, ahogy ön is. Fordul végül Paul felé, mert lehet, az ember, de még mindig másképp viselkedik, mint a nőstény. A szervezésben meg inkább nem kér semmit, köszöni, van segítsége, velük gyönyörűen meg fogja oldani. Jönnek az őslakosoktól is, Abigail az őrzőktől, meg tőlük is, ennyien pedig bőven elegen vannak arra, hogy tényleg mindent megtegyenek, amit Raven kért.
-Mintha a fiatalabb korosztály mindig, minden helyzetben igazat mondana… -vágtam vissza a lány szavaira, közben pedig egyre inkább kezdtem úgy érezni magam, hogy korban én is az ő szintjére degradálódok vissza. Sőt, vagy ami rosszabb, még lentebb! -De, lehet. Bocsánat. A purdé gyermek kifejezés megfelel? –kérdeztem vissza, bár igazából nem is vártam rá választ. ~Hááála a jó égnek. Nem kell óvodává avanzsálnom a lovardát. Amúgy félreértés ne essék, semmi bajom a gyerekekkel. Hacsak nem non-stop nullától huszonnégy óráig kell pesztrálni őket, azt leszámítva, hogy mindig van velük valami baj, hol büdösek, hol hangosak, hol idegesítőek, hol egyszerre több is, aztán ahogy nőnek, akkor se lesz kevesebb gond velük, csak akkor már remélhetően több agyuk van mint egy csökött gumicsirkének, aztán hallgatnak a szép szóra. Vagy ha mást nem, elő kell venni valami fegyvert kapnak egy-két atyai/anyai nyaklevest és öröm boldogság. Ha majd Théo is beújít egyet a sógornőjelölttel, tuti egyből költözök, aztán majd naponta átmegyek 1-2 órára játszani. Na, annyi bőven elég! -Rendben… Akkor, ha nincs más, én megyek is. Úgy emlékszem, az öregnek nem volt meg a telefonszámom… -így aztán előtúrok egy papír fecnit a zsebemből, majd körbenézve a szobában kölcsönveszem az első tollat amit találok, hogy lefirkantsam a számomat, és a lány kezébe nyomjam- Ha lesz valami pontosabb a temetésről, majd szólsz? Köszi előre is… Viszlát! –búcsúztam tőlük, azzal az ajtó felé vettem az irányt. Igaz, hogy a zárat sikerült szétcsesznem azzal a jól irányzott rúgással, meg a pántokból se tartott már mind, de egy valami csoda folytán mégis túlélte a nagy találkozást. Nekem se kellett több, mint ha egy kártyavárhoz nyúlnék, olyan finomsággal fogtam meg a kilincset, hogy szééépen-lassan-óvatosan behúzzam magam után az ajtót. Aztán meg egy megkönnyebbült sóhajt követően letrappoljak a lépcsőn, magamhoz öleljek a hátsó raktárból vagy 5 üveg vodkát, és meg se álljak hazáig, inni annak a megboldogult raszta hajú ezermesternek az emlékére, ha már úgy alakult, hogy soha többé nem fogunk együtt inni.
Kezdőlap
