-Menteset köszönöm!-Tudom erre azt mondják, hogy akkor miért nem csapvíz, de én sosem szerettem a szénsavasat és mivel csak ezt a kettőt ajánlotta fel így nem fogok visszakérdezni, hogy nincs e harmadik lehetőség. Így is nagyon kedves a részéről, hogy megkínál. Bár lehet, hogy ez a módi ilyen helyeken, csak nekem még sosem kellett ilyen helyre jönnöm, így nem igen ismerem a szokásokat. Ha megkapom a vizemet egy hálás köszönöm után bele is kortyolok és csak az után válaszolok a kérdésre. -Egy bassethound, Csokinak neveztem el. Akkor még jó ötletnek tűnt, de azóta sokszor kételkedem benne.-Lehet, hogy szebb nevet is találhattam volna neki, de most már nem fogom megváltoztatni, hiszen ehhez szokott hozzá. Kissé meglep, hogy válaszol a kérdésemre, de örömmel hallgatom meg. Régi barátságok... Egyszer volt egy legjobb barátnőm, akivel elválaszthatatlanok voltunk, de miután kiderült, hogy ő és az akkori barátom a hátam mögött összejöttek nos nem igazán tartjuk a kapcsolatot. Oké az még csak a gimiben történt, de iszonyatos megbántottak engem főleg azzal, hogy bolondként bántak velem. Nem is vágyom arra, hogy ismét lássam őt. Az egyetemen meg nem igen sikerült barátokat szereznem. Senkinek sem tetszett, hogy olyan buzgómócsing voltam és ott sem jártam éppen túl jól pasi ügyben, de szerencsére az is rég volt. Azóta új életem van és teljesen boldog vagyok... -Én édesanyámmal szoktam levelezgetni a régi hagyományos módon. Túl makacs és nem kívánta megtanulni a számítógépek használatát...De szerintem sokkal több értékkel bír egy írott levél, mint egy email.-Fűzom szavaihoz az én gondolatomat. Elvégre hát azért vagyok itt, hogy beszélgessünk. A kérdését első körben nem igazán tudom teljes mértékben értelmezni, így kell egy kis idő mire leesik, hogy mire is gondol. Elkezdek számolni a fejemben, hogy mióta sétáltatom én Csokit a "baleset" óta. -Öhm nos korábban a mentorom vigyázott rá. Egy hónapra hazamentem Kanadába a szüleimhez, akkor az egész állatseregre Abie vigyázott. Szerencsére neki is van kutyája így nem volt idegen tőle ez a helyzet...Én meg pár hete kezdtem el. Mondjuk mindig van kísérőm, legfőképpen Will, aminek nagyon tudok örülni. Bár jó lenne ha egymagam is képes lennék rá.-Erről még igen könnyen beszélek, hiszen egyik kedvenc kis barátomról van szó.
Engem sosem zavart, hogyha valaki a mentes vizet részesítette előnyben, vannak olyan országok, ahol kifejezetten nem egészséges meginni a csapvizet, így a mentes ásványvíz egy igen kellemes találmány azok számára, akik nem szeretik a szénsavasat. Én a magam részéről kedvelem, így nem nagyon vennék saját részre szénsavmentes vizet, de nagyon sok olyan páciensem van, akiről tudam előre, hogy nincsen oda a buborékokért, így a végén rászoktam arra, hogy mindenféle legyen készleten. - A színéről kapta a nevét vagy arról, mert esetleg szereti a csokoládét? – kérdezek rá, s hogy meg is világítsam a kérdésem okát, személyes példával állok elő. - Az én macskám Cseresznye, mert vörös a bundája. Még nem próbáltam vele cseresznyét etetni, de élek a gyanúperrel, hogy nem lenne elájulva tőle. Figyelmesen hallgatom, miközben a neki már odaadott szénsavmentes víz után magamnak is töltök valami italt, s letelepszem Aliceszel szemben. - Ebben tökéletesen igaza van. – jegyzem meg. Én a magam részéről pont emiatt duplán adminisztrálok mindent, mert szeretem leírni saját kezemmel a betegeimmel kapcsolatos tapasztalataimat, de azért számítógépes rendszerbe is felviszem az információk egy részét. Nem mindent, mert nem bízom a technikában akkor sem, hogyha ez a katonai bázis, így van, ami az elmém, illetőleg a papírjaim titka marad. Ezek általában csak nüansznyi dolgok, amik nekem lényegesek, így nem érzem problémának, hogy nincsenek benne a rendszerben. Elmosolyodom a férjem nevének említésére. Nem jegyzek meg ezzel kapcsolatosan semmi személyeset, de örülök, hogy nem csak a kutya került szóba, hanem Alice ismerősei is. Így van mihez kössem a kérdéseimet, s azt is leszűrhetem, hogy mennyire ragaszkodó típus, hogyha az emberi kapcsolatairól van szó. Az a tapasztalatom, hogy aki gyakran van állatok között, az nem véletlenül menekül közéjük, szocializációs gondok szokták okozni az ilyesmit, s erre mindenképpen szükséges fényt deríteni. - Ők tudják, hogy mi történt önnel? – kérdezek rá egyelőre nem domborítva ki azt, hogy „pontosan” mi történt. Ha ennyiből elkezdi elmesélni nekem is, akkor egy lépéssel előrébb leszünk, de ha nem, úgy majd én kérdezek rá. Sokat le lehet szűrni abból is, hogy a továbbiakban mennyire nyitottan reagál.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Oh a színe miatt kapta ezt a nevet. Tudja nem szabad az állatokat csokival etetni. Van benne valami olyan anyag, ami mérgező lehet nekik...Amúgy tudok róla képet mutatni, ha esetleg érdekli.-Megvárom a válaszát és ha netalántán rábólintana a dologra elő is keresem a pénztárcámat amit kinyitok és át is nyújtok neki. Csoki mellett még két állatokról is láthat képet. Egy bengáli macska és egy jákó papagáj. -Cseresznye szép név. Szerintem egy próbát megérhet. Sok furcsaságról hallottam már. Az egyik betegem gazdája azt kérdezte, hogy normális e, hogy a macskája lekvárt eszik. Ha jól esik neki, akkor miért is ne? Lehet, hogy Cseresznye is hű lesz a nevéhez és ízleni fog neki a gyümölcs. Mellesleg ha bármi kérdése lenne, vagy bármi baja lenne a cicusnak akkor nyugodtan keressen fel. Tudja hol talál meg, de a telefonszámomat is ismeri. Bármikor elérhet.-Ha már az állatokról van szó, akkor miért ne ajánlhatnám fel a szolgálataimat? Bár persze nem lenne jó, ha bármi baja is lenne a kiscicának, de legalább tudni fogja, hogy kit keressen, ha mégis. Mikor a baleset kerül szoba kissé kellemetlenül kezdem érezni magam. El is kezdek fészkelődni a fotelben, a szívem is hevesebben kezd el kalapálni. Nem igen meséltem erről sok mindenkinek. Még Velkan sem hallotta tőlem a teljes igazságot, de nagy örömömre nem is faggatózik. -Öhm a szüleim nem beavatottak, csak az öcsém. Kiderült róla most nyáron, hogy ő is őrző. Már jó pár éve elhívták. Örültem neki, hogy legalább előtte nem kell úgymond hazudnom.-Sosem szerettem a családomnak hazudni, de most nem volt más választás. Mondjuk anya így is rendesen kiakadt, pedig az erőszakról nem is beszéltünk neki, csak a lábam elvesztéséről.
Kedvtelve hallgatom Alice szavait, ajkaimon a mosoly nem csak a megszokott, bátorító fajta, az, amitől a betegeim jobban tudják érezni magukat. Szeretem az állatokat és azt is szeretem hallani, ahogy mások megnyilatkoznak a kedvenceikről. Persze vannak, akik túlzásokba tudnak esni, de a szeretet akkor is ott van a hangjukban és az minduntalan mosolyra fakaszt. Természetesen orvosi szemmel is figyelek, de a következtetéseim anélkül tudnak már ennyi év gyakorlat után levonódni bennem, hogy görcsösen koncentrálnék mindenre. - És a kutyák valóban nem tudják megemészteni a burgonyát? – jut eszembe egy kérdés, mellyel tovább kívánom vinni ezt a fonalat. Véleményem szerint Alicenek nagyon fontos lenne most, hogy hasznosnak érezze magát, s azzal, hogy olyasmiket kérdezek, amihez ért, megadom ezt neki. A terápia vezetőelve már akkor eldőlt bennem, amikor először hallottam beszélni, de egyre biztosabb leszek abban, hogy jó úton haladok. Nem a megoldáshoz, csak az út útjának megtalálásához. Mindenki más, így volt esetekből táplálkozhatom, de nem hiszem – és nem is hittem soha – hogy amit kitalálok, az tökéletes. Nincs a kéménybe írva korommal, hogy működni is fog. - Érdekel, igen! – mosolygok rá, s hogyha megmutatja a képeket, akkor amellett, hogy a kutyát megszemlélem magamnak, a másik két állatban is gyönyörködöm. - Őket hogy hívják? – kérdezek rá erre is. A macskámmal kapcsolatosan megeresztek egy kis nevetést. Könnyedén el tudom képzelni szeszélyes őnagyságáról, hogy kedvelné az ilyen furcsa ínyencségeket. - Nagyon köszönöm, élni fogok a lehetőséggel! – jegyzem meg, ezzel előre vetítve, hogy akármi is történjen a macskával, Alicehez fogok fordulni. Nem csak azért, mert kezelem őt, hanem azért, mert nem ismerek más állatorvost és egyébként is szeretem az ilyesmit szimpátia alapján eldönteni. Figyelemmel kísérem mozdulatait, sok mindent elárulnak számomra. A kényelmetlenséget, a feszültséget leszűröm belőlük, s tudom, hogy ez csak fokozódni fog, ahogy haladunk előre. Igen, először jön a letargia és csak utána kezdődhet a javulás. Nem rövid és nem egyszerű folyamat. - Sajnos, vagy nem sajnos, ez már csak így megy. Viszont ne érezze rosszul magát, a családját óvja azzal, hogy nem mond nekik igazat. Tudni, de nem érteni sokkal nehezebb, mint nem tudni. Már nem mosolygok. Együttérzés ül tekintetemben és talán a mosoly lélekillata is ott marad közöttünk, de nem ül ajkaimon. Komoly dolgokhoz nem való. - Fel tudná idézni, hogy pontosan mit mondtak az édesanyjának?
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A kérdésére egy apró mosoly kúszik az arcomra. Sok ehhez hasonlóval találkoztam már és ahogy mindig most is nagy örömmel válaszolok rá. Sajnos az emberek képesek a mai korban inkább az internetre hagyatkozni, és nem a szakemberek tudására, amiből rengeteg probléma, baj keletkezhet, ami a legrosszabb esetben visszafordíthatatlan. -A keményítő miatt nem képesek megemészteni. Sokan azt mondják, hogy megfőzve nem veszélyes, de én ezt sem szoktam ajánlani. Jobb óvatosnak lenni és nem kockáztatni.-Ilyen témákról mindig is örömmel beszélek és el is lazít. Már nem izgulok attól, hogy mi lesz. Kimondottan jól érzem magam. Egy olyan dologról beszélhetek, amiben biztonságban érzem magam és erre rájött már az elején. Nem is olyan szörnyű ez a terápia. Túl izgultam az egészet. -A papagáj Mozart a macska meg Sweety. Tudja ez a papagáj faj nagyon könnyen megtanul utánozni bármit. Az első amit megtanult az Mozart egyik műve volt. Így gondoltam találó lenne a név.-Mesélem el a név választásának történetét. A macskánál meg azt hiszem egyértelmű, hogy miért kapta azt. Viszont amilyen kellemes témával nyitottunk olyan kellemetlenre vált és ettől a biztonság, a jó hangulatom szertefoszlik. Vissza kell emlékeznem arra, hogy pontosan mit is meséltem a szüleimnek az esetről, hogy hogyan sikerült elveszítenem a lábam. Még Will segített nekem benne. Neki ebben nagyobb a tapasztalata. -Azt meséltem nekik, hogy egy autóbalesetem volt. Késő este vezettem haza mikor egy részeg sofőr ütközött belém. Mind a két kocsi megpördült és az árokba zuhant. A másik sofőr azonnal meghalt, én meg elveszítettem az eszméletemet. A kocsi eleje teljesen összepréselődött és a lábamat is elkapta. Az orvosok már nem tudták megmenteni. Annyira roncsolódott, hogy nem is tudták visszavarrni.-Erről még könnyebben beszélek, hiszen ez nem egy igaz történet, csak kitaláció. Nem kellett átélnem ezt, hanem valami rosszabbat, de ennek ellenére is már ettől is összeszorul a szívem. Miközben beszéltem kezeimmel mindvégig a felsőm szélét birizgálgattam idegesen.
- Tehát tulajdonképpen nem biztos, hogy bajuk lesz tőle, csak nem ajánlatos. Világos. Hallgatom figyelmesen a válaszát, s igyekszem meg is jegyezni. Nem, mintha lenne kutyám, de azért kérdeztem, mert érdekel, s hogyha innen nézzük, akkor ami érdekel azt meg is szokás jegyezni, nem? Az pedig csak az én orvosi titkom, hogy miért beszéltetem és miért indítok olyan terepről, amin sejtésem szerint Alice is otthon érzi magát. - Melyik mű volt? Kérdezek kíváncsian. Amíg zongoráztam, sok Mozartot játszottam, talán még beugrana, ha hallanék egy-egy címet, bár nem foglalkozom a komolyzenével egy ideje. A könnyed vizekről viszont elérünk szép lassan oda, amiért Alice ideérkezett hozzám. - Értem. Válaszolok kis csend után a története végén. A reakcióit figyeltem végig és azt, hogy miképpen forgatja szájában a hamis szavakat. Tökéletesen igaznak tűnt minden, amit sikerült kiejtsen, idegességnek és kellemetlen érzéseknek csak halvány jelét mutatta közben. Ez nem azt jelenti számomra, hogy Alice profi hazudozó lenne, egyszerűen csak igazolja azt, amit már az elejétől fogva gondoltam. - Tudom, hogy nehezet kérek, de legyen szíves mesélje el nekem, hogy pontosan mi történt. Azt, amit a szüleinek nem mondhatott el. Térek rá erre. Úgy vagyok vele, hogy a ragtapaszt jobb frissiben letépni, így nem kezdem el rágni a hamis történetet. Ki kell beszélje magából, különben ha nem teszi, soha nem fog tudni továbblépni. A múltat eltörölni nem lehet, de meg kell tanulni élni vele. Ezért vagyunk ma itt. - Ha úgy könnyebb, akkor hunyja le a szemét. Önön múlik. Én csak annyit kérek, hogy részletgazdagon mesélje el. "Minél jobban fájjon." - teszem hozzá magamban kelletlenül. Nem szeretek senkinek fájdalmat okozni, de sajnos ez ezzel jár.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A kérdésén kicsit el kell gondolkoznom. Nem vagyok túlságosan otthon ilyen témákban. Bár szoktam néha klasszikusokat hallgatni, mikor olyan a hangulatom, de lenne mit tanulnom. -Ha jól emlékszem a negyvenedik szimfóniája.-Hallom is a fejemben Mozartot amint éppen énekelgeti és be kell vallani nagyon is szépen énekel. Könnyen beszélek a kitalált történetről, hiszen ez csak egy mese, egy álca, ami mögött valami sokkal komolyabb van. Meglep a kérése, amit le is olvashat tekintetemről. Tudtam, hogy egyszer majd el kell mesélnem ennek a nőnek az egész történetet, de azt nem hittem volna, hogy ilyen hamar. Abban reménykedtem, hogy majd csak az ötödik, vagy hetedik találkozásunkkor jön elő azzal, addig meg megismer, vagy nem is tudom... Még senkinek sem meséltem erről, még senkinek nem mondtam el, hogy pontosan mi is történt aznap este. Will is inkább az elmémben kutatott, mikor a kórházba kerültem. Az idegesség jobban eluralkodik rajtam, alig bírok felpillantani Eleanorára. Próbálom összeszedni magam, erőt venni, hogy elmesélhessem neki, hiszen szeretnék tudni túllépni ezen, szeretnék úgymond meggyógyulni, amiért nekem is kell tennem nem is keveset. Nagyon hosszú csend után továbbra sem pillantva fel a nőre kezdek bele a mesélésbe. Tekintetemmel kezeimet figyelem, amikkel éppen a táskám pántját piszkálom. -Aznap nagyon sokáig dolgoztam. Az utolsó busszal akartam volna hazamenni, de elszámoltam magam... Mikor megláttam a buszt elkezdtem futni, de nem értem el ezért végül sétálnom kellett. Nem egyszer mentem már így haza egyedül. Már megvolt a jól megszokott útvonalam.-Néha fel-fel pillantok Eleanorára, de csak egy pillanatra, hogy lássam a tekintetét, reakcióit. -Emlékszem, hogy valamin nagyon elgondolkoztam hazafelé menet, de azt már nem tudom, hogy min... Nem figyeltem oda és úgy akartam lelépni a járdáról, hogy nem néztem körbe. A duda zökkentett ki és mentett meg... és... -Ekkor elcsuklik a hangom, mert ez a kép, ahogy az utána következő események teljesen beleégtek az agyamba és tisztán emlékszem rájuk. Mintha csak újra és újra leforgatnának egy filmet. -Akkor pillantottam meg őt először... Eleinte nem foglalkoztam vele, de utána elfogott az a bizonyos rossz érzés... Úgy éreztem, mintha követnének... ezért végül kerülő úton mentem reménykedve abban, hogy csak én reagálom túl...-Egy mély levegőt veszek és megállok egy pillanatra. Már most érzem, hogy gyűlnek a könnyeim. Nehéz, nagyon nehéz. -De nem így történt... Az a fickó követett engem... én meg végül megálltam és... és megfordultam.-Hogy lehettem ilyen idióta? Mégis mire gondoltam akkor? Miért nem kerestem inkább egy forgalmas utat, vagy sétáltam egyenesen haza? Miért kellett leállnom?... Ezt csak is magamnak köszönhetem. Az én hibám! -Az arcára még ma is tisztán emlékszem, de legfőképpen a hangjára. Ezer közül is fel tudnám ismerni... Mindig hordok magamnál gázsprayt, ami akkor is nálam volt és már a kezemben is volt, hogy ha kell tudjam használni... De ő ezt kiszagolta és rákényszerített, hogy engedjem el... utána meg... -Hangom ismét elcsuklik és ezzel egy időben a könnyek is kiszaladnak. Nem érzek még magamban annyi erőt, hogy erről tovább tudjak mesélni. Kezemmel azonnal letörlöm arcomról a könnyeket és bocsánatot is kérek tőle. Nem szerettem volna elsírni magam, de úgy tűnik túl gyenge vagyok.
Amíg zongoráztam, én is sokkal jobban ismertem a klasszikus zenét. Most nem biztos, hogy feltudnék sorolni olyan hjaj, de sokat klasszikus zeneszámokból, de azért Mozart 40.-je megvan a fülemben, legalábbis elém kúszik valami, amit annak vélek. Elmosolyodom. - Bizonyosan nagyon szépen hangozhat. És mást is próbált már megtanítani neki? Úgy értem, hogy tudatosan. Tudom, hogy a problémájának forrását nem az állatai jelentik, de ha ebben a kérdéskörben feloldódik, akkor utána is valamivel könnyebb lesz, ha nem is beszélnie saját esetéről, de elfogadnia azt, hogy bennem megbízhat, bennem beszélhet bármiről. Ezért vagyok itt. Az önkéntelen mozdulatai nem lepnek meg, ez tipikus reakció. Van aki a saját ruháját, van aki a fotel karfáját, esetleg a teáscsészét vagy a kapott poharat matatja, Alice a táskájának pántját. Ebből is kitűnik, hogy nagyban zavarja a felmerült téma, hogy nehezen beszél róla. Ez az, aminek oldódnia kell majd a találkozásaink során. Egy kezelés ide nem lesz elég, ez nyilvánvaló. Talán még a probléma teljes feltárásához sem. Mindenesetre csendben, nagyon figyelmesen hallgatom mindazt, amit mond nekem. - Stresszhelyzetben az ember nem reagál logikusan, de Alice, nagyon fontos, hogy megértse: ön nem tehet semmiről. Próbálom megnyugtatni. Az önvád teljese alapszintű reakció, s mindenkit meg kell először győzzek arról, hogy nem az ő hibája. Mondjuk teljes egészsében nem vagyok minden esetben biztos abban, hogy nem hibáztak, hiszen egy-egy ruha, egy-egy pillantás okul szolgálhat hibaalapnak, de semmiképpen sem tudatos az egész. - Kiszagolta? Kérdezek vissza. A könnyeit látom, diszkréten felé nyújtok egy csomag zsebkendőt, de nem vigasztalom mással. Addig ütöm a vasat, amíg meleg, ahogy szokták mondani. - Tehát az illető férfi vérfarkas volt? Furcsa ilyesmiket kérdezni, de őrzők vagyunk. Fontos tény lehet, bár nem ismerem annyira a pszichológiájukat, ami azt illeti. - Vegyen egy mély lélegzetet, fújja ki magát nyugodtan. Ha készen áll, csak akkor mesélje tovább.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
-Igen próbáltam, de leginkább csak szavakat, rövid mondatokat. Így például tud már köszönni a napszaknak megfelelően, tudja mondani, hogy Éhes, vagy köszönöm... A nevét nehezen tudja kiejteni, de ha nagyon figyel az ember kiérti belőle.-Szívesebben beszélgetnék az állatokról, a gyógyításról, a természetről, mint arról, amiért igazából itt vagyok. De tudom jól, hogy nem az a vél, hogy a kényelmes zónában maradjak. Tudom, hogy egyszer rá fog kérdezni és nekem el kell majd mondanom és Ő úgy gondolta, hogy ennek el is jött az ideje. Igaz nehezen, de végül elkezdenem neki elmesélni azt az estét az elejétől kezdve. Bár nem emlékszem minden részletre, de mégis megpróbálok mindent elmondani neki, hisz azt kérte. Bevallom őszintén, hogy reménykedtem abban, hogy sírás nélkül el tudom mesélni neki az egészet, de végül megtörtem. Lehet, hogy Ő úgy gondolja nem az én hibám, és talán igaza is van, de én nem így érzem. Mert mi lett volna, ha nem állok meg, ha... ha máshogy reagálok?... Sosem fogjuk megtudni és nem is lenne szabad ezen gondolkozni, mert azzal minden csak rosszabb lesz, de nehéz nem erre gondolni. A kérdésére először csak gyengéden bólogatok egyet, majd szavakkal is megerősítem a válaszom. Egy halk igen szökik ki ajkaim közül. Többre már nem futja az erőmből. A gát felszakadt és a könnyek csak úgy ömlenek kifelé. Próbálom összeszedni magam. El is veszem tőle a zsebkendőt, hogy azonnal letörölhessem az arcom, de hiába. Azonnal ugyanolyan nedves lesz a könnyeimtől. -Sajnálom!-Kérek tőle ismét bocsánatot, miközben lesütöm a tekintetem és csak sírok, majd végül fogom magam felállok és hátat fordítok neki. Egyik kezemmel a fotel háttámlájába kapaszkodom meg, mert annyira gyengének érzem magam, hogy félek különben összeesnék. Hosszú percek után sikerül valamennyire lecsillapodnom, így ismét megszólalok és szép lassan meg is fordulok. -Elnézést... De tudja még senkinek... senkinek nem kellett elmesélnem...-Ezen biztosan meg fog lepődni, így meg is magyarázom a dolgot. -Tudja Willék az emlékeimbe lestek és így mindent megtudtak. Ők mondták el az öcsémnek is, aki viszont a barátomnak mesélte el. Nekem senkinek sem kellett eddig... Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz!-A szavakat lassan és halkan ejtem ki, miközben szépen visszaülök a helyemre, hiszen még nem ért vége az óra.
- Ne sajnálja Alice, sose sajnálja. – mosolygok Alicere bátorítón. Annyi időt hagyok neki arra, hogy összeszedje magát, amennyire csak szüksége van. Nem akarok irányítója lenni, ugyanis a földről nem nekem kell felállnom, hanem neki, így a saját tempójában fogja csinálni. Én csak azért vagyok itt, hogy segítsek mindabban, amiben szüksége van rám. - Nem mondom, hogy baj, hogy nem kellett elmesélnie, de azt bizton állíthatom, hogy szüksége van arra a gyógyuláshoz, hogy megtegye. Beszélni kell a bajainkról, különben belülről feszítenek szét minket, s annak semmi jó következménye nincs. – simogatom meg a szavaimmal. Nem akarom én a szakmámat piedesztálra emelni, pont emiatt nem mondom, hogy szakemberrel kell kibeszélje a dolgokat. Akárkivel megteheti, épp csak szerintem nagyon egészségtelen, ha magában tartja mindezeket. - William törődik önnel, s biztos vagyok benne, hogy az öccse és a barátja is. Éppen ezért nem kényszerítették rá, hogy beszéljen a történtekről. Viszont itt azért vagyunk, hogy nyugodtan legyen gyenge, beszélje ki magából. Mindent, ami csak eszébe jut. Sírjon, ha az kell, itt vagyok. – nyújtom neki szavakkal a vállamat, ha sírni akar, akkor teheti rajta. Nem vagyok zárt, zord ember, szakmán kívül sem. És szeretnék segíteni. Épp ezért nem kérdezek most, hanem hagyom, hogy a szavak maguktól találjanak utat Aliceből. Mondhat akármit, ami csak eszébe jut.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
A hangja lágy, békés és felettébb nyugtató, ami sokban segít nekem abban, hogy sikerüljön összeszednem magam. Tudom, hogy miért vagyok itt, és én is nagyon szeretnek meggyógyulni, mert igen beteg vagyok. Nem csak a testem, de a lelkem is és egyedül nem fog menni. Szükségem van a segítségre, jelen helyzetben az övére. Már régóta érlelődik bennem, hogy egyszer el kell mesélnem valaki olyannak is a történteket, aki közel áll hozzám. Legyen az Velkan, vagy éppen Benjamin. Tudnom kell elmesélni mi is történt akkor, de közben meg...Félek! Miután visszaülök helyemre még mindig nem nézek fel rá, csak a szavai végén. Sokáig csak figyelem őt miközben erőt gyűjtök. Annyi mindent mondanék, de nem tudom hol kezdjem. -Mindennap rettegve kelek fel, mindennap félek attól, hogy ismét találkozom vele, hogy nem fog életben hagyni és félek, ha elmesélem a testvéremnek, vagy Velkannak bajuk esik. Tudom normális esetben akarnom kellene, hogy elkapják őt, de ez nem így van... Mert félek... Félek, hogy miattam halna meg valaki, akinek nem kellene.-Érzem, hogy ismét könnyek gyűlnek a szemeimben, de most már meg sem próbálom őket megállítani. Vívódom magamban, vívódom, hogy elmondjam e neki vagy sem. Ahogy esténként lefekvéskor, ahogy reggelente felkeléskor, ahogy sétálva a parkba most is rettegek... -Minden alkalommal mikor becsukom a szemem őt látom magam előtt...-A szavak végül önként szaladnak ki a számon, miközben szemeimből ismét potyogni kezdenek a könnyek. - Látom az arcát, azt a mosolyát. Ha egyedül vagyok nem merek elaludni... Mert félek, hogy ismét vele álmodom...-A szívem egyre jobban összeszorul, ahogy egyre több mindent öntök ki a lelkemből. Erről nem mertem még beszélni senkinek, mert féltem. De ha nem teszem meg akkor belülről fog felemészteni és azt sem hagyhatom. Fel kell épülnöm, erősnek kell lennem, hogy olyan őrző lehessek, amit Will lát, hogy olyan barátnő lehessek, amit Velkan megérdemel. -El akarom őt felejteni, de nem tudom! Próbálok másra gondolni, mással foglalkozni, de amint leállok Ő jut az eszembe...Ha valaki a hátam mögé lép megrémülök, ha csak elhaladnak az ablak előtt a szívem majd kiugrik a helyéről... Pedig tudom, hogy biztonságban vagyok, tudom, hogy vigyáznak rám és tudom, hogy nem hagynák, hogy ismét megtörténjen, de én mégis Félek!-Mélyen nézek a szemeibe könnyes tekintettel. Ennél többet nem tudok már mondani.
Kezdőlap
