Akcentusokból remek vagyok. Tekintve, hogy valaha nekem is volt, de úgy elhagytam, mint csalfa legény a menyasszonyát. Persze kicsit más, amikor egy angol nyelvű beszéli akcentussal a saját anyanyelvét, ennek ellenére mégis rögtön megüti a fülemet a dolog. Nem vagyok egyáltalán hazafi, hogy megsértődjek, vagy felhúzzam az orromat a dolgon. Sokkal inkább érdekfeszítőnek találom a dolgot, így miközben átveszem a lángok forrását, bátorkodom kérdezősködni is kissé. - Merről való? Az túlságosan bugyuta kérdés lett volna, hogy "ugye nem idevalósi?". Hülye pedig nem vagyok és nem is célom annak beállítani magam. Apró, hümmögő nevetés rezegteti meg a hangszálaimat a hasonlóan szép remények hallatán. Úgy látszik, hogy a nő nem elég karrierista ahhoz, hogy pofátlanul kihasználja az alkalmat az előrehaladásra. Persze lehet, hogy túlságosan egoista vagyok, ennek ellenére úgy vélem, hogyha túl sokan kiszúrják, hogy velem társalog, legalább olyan helyzetbe kerülhet, mintha már évek óta itt dolgozna. Félő, hogy túl sokan szeretnék majd megtudni tőle, hogy miről beszélgetett Dr. Howarddal. - Addig örüljön. Na, nem mintha arra buzdítanám, hogy legyen teljességgel antiszociális, de ez egy viszonylag kis város. Nem csak a munkahelyén, de még a sarki közértben is beszédtéma lehet, ha valamit nem a tömeg akarata szerint csinál. Kissé kiábrándultan morranok fel a mondandóm végére, ámbár semmi kedvem sincs megijeszteni, vagy már az elején elkedvteleníteni a társalgástól. Miután meggyújtom a cigarettát, elidőzök annak egyediségén. Közvetlenül azután, hogy visszaszolgáltatom a tárgyat jogos tulajdonosának, elhangzik a bemutatkozás is, melyre kíváncsian szalad fel a szemöldököm. - Csak nem rokonok? Bújtatok egy kissé szkeptikus mosolyt is a szám sarkára, bár a dolog közel sem annyira elképzelhetetlen, mint azt bárki elsőre gondolná. Sokkal hihetőbb lenne a dolog, mintha fordítva kellene megértetnem egy halandóval, hogy vérfarkasok léteznek és jelenleg épp egy ilyen példánnyal társalog. De ez az egész téma most megy is a farzsebembe, tekintettel arra, hogy ma este nem csak doktor, de vérfarkas se nagyon szeretnék lenni. Mélyet szívok a cigarettából és amíg a választ hallgatom, egész sokáig bent tartom, és csak lustán eresztem ki a füstöt a résnyire nyílt ajkaim között. Ha a nő sokat beszél, örömmel hallgatom. Tetszik a hanghordozása és igen, az akcentusa még mindig. Éppen ezért nem tudom letörölni a képemről az állandó és fürkésző mosollyal egybekötött arckifejezést, már-már bazsalyogva, olykor lopva szemlélem végig az arcát, egészen a fekete ruhán át a bokájáig. Persze mindezt igyekszem úgy megtenni, hogy neki ne tűnjön fel. Bár az önbizalmam a helyén van, mégsem kívánom, hogy a társalgásunk első három perce után felképeljen és szitkozódva hagyjon magamra, odavetve ezzel az orvostársadalom helyi krémjének egy egész esté át tartó bájcsevejre. - Nem ülünk le? - bökök a cigarettát tartó kezemmel egy épp megüresedett asztal felé - Amint látom, Daniels doktor épp most készül az ujja köré csavarni az egyik ápolónőt. Kissé el is mosolyodom, ahogy a két távozó felé nézek. Az öreg doki lassan a hatvan felé kacsintgat, az ápolónő (kövezzenek meg, fogalmam sincs, hogy hívják) hasonlóképpen. Furcsa dolog a szerelem, vagy mi a szösz, úgy meg még komikusabb, amikor ilyen idős emberek között látni a kipattanó szikrákat - mondja ezt a kétszáznegyvenöt éves matuzsálem.
Háhá, azt hitte, majd megnyitom a csapot és dőlni fog belőlem a szó? Hát nem kislány, ahhoz előbb kellett volna lemásznod a falvédőről. Cseles, cseles, mert próbálkozik, de nem ma kezdtem a kussolást, így nem okoz problémát a támadás visszaverése. Na még szép, hogy nem kell bizonygatnom neki, van tököm, látszik az a gatyámon keresztül is, és nem, nem tömtem ki semmivel sem. A tölcsér biztos kezekben a cső meg... hét Odette szájában. Így fentről nézve egészen mást is el tudok képzelni oda, de elhessegetem magamtól a gondolatot, mert a végén ráöntök mindent a röhögéstől. Pia dől, ő meg nyeli mint kacsa a nokedlit, tökéletes, töke van a menyasszonynak, megnyugodtam. Na de a zene, Raven, te se vagy normális, komolyan nem öreg haver, de tiszta mázli, hogy a csaj nem kezd el fuldokolni, elsősegélyben szar vagyok. Így nyakalni, hát ez egy kivénhedt alkoholistának is becsületére válna. Elismerő füttyentés a részemről, és amikor jelzi, nem kér többet, megtöröm a csövet. Azért is. Nem vagyok én aljas kérem szépen. Odi meg feláll, azaz mégsem, mert hát ennyi pia után nem is lehet, így elröhögöm magam azon, amikor inkább leül, és közli, neki kaja kell. Nem csodálom. -Fasszentos. Jelzem, tetszett amit láttam, na persze ebben benne vannak a mellei is, de hát na. Mégis hova álltam volna? A csehó másik végébe? Á-á, akkor kimaradt volna a látvány, azt meg nem, mert én nem vagyok mazochista állat. Asszem. Vagy de? Hm... ezt fel kell mérnem sürgősen, majd ha hazaértem. Szóval kaja. Bólintok, Rav meg ismer valaki kajáldát, és még sört is szerez. Az enyémet már lehúztam, fogom a piákat és kifelé indulok, aztán elkap a röhögőgörcs a kocsi láttán. -Ez vicc? Mintha a kőkorszakból reppent volna ide egy tütü, tiszta Frédi és Béni fílingem támadt. Amíg az öreg raszta és Odette egymással keresik a kulcsot, körbejárom az autót. Hát öcsécskéim, ha ebbe mi beférünk együtt, az maga lesz a csúcs. De már a beszállásánál is problémák adódnak, én oda hátra? Be se férek, gumiból meg nem vagyok, hogy megoldjam, így igyekszem segíteni a helyzeten. Én nem tudok vezetni, maximum tolni, na de nem egy absinthe és sör után, így a piákat helyezem biztonságba, fel ne rúgjam, és nemes egyszerűséggel lebontom a tetőt, aztán intek Ravennek, szálljon ki, vagy én is ráesek. Ha kikászálódik, kibányászom a vezető ülést és kihajítom a placcra. Na, most már van hely a kocsiban, de hogy én hova ülök, na azt még nem tudom, de egy fokkal jobb a helyzet, ők elférnek. Piák be, azért is bepréselem magam hátra, és az üvegeket úgy ölelem magamhoz, mint valami alvós macit. -Ti jöttök. Én onnan ki nem szállok, az sem érdekel, ha Raven a lábamra ül, kész, vége, én elhelyezkedtem. Tiszta cabrio lett az autó, pofás darab, na, nem ám beszólni. Holnap majd összeszedjük a többi részét is, nem kell fosniiii. Egyáltalán beindul ez a kocsi, vagy kiderül, motor sincs benne? Mert akkor meg szerezni kell másikat. Motort... lehetőleg.
S lőn fény, világosság, csoda, mert pöfög, és gurul, és minden, azt pedig remélem, Raven nem tépi ki a kormányt is a helyéből. Valahol megállunk, na de most jön a cirkuszi látványosság. Innen ki is kéne szállni, de közben én beszlopáltam egy üveg sört, tehát az nem lesz olyan egyszerű. Azaz vagy kiszednek, vagy itt maradok, és hoznak nekem előkét, kaját, és megetetnek. Egyáltalán odaértünk? -Céééél. Várok. Nagyon remélem, hogy nem lefulladtunk, hanem megérkeztünk, de amíg nem érkezik örömujjongás, addig én ülök és nem mozdulok. Nem mintha tudnék ezen a kis helyen, de na. Fát nem látok, sem egyebet, tehát élünk, virulunk, csak a kocsi nem, de az nem érdekel. Előrenyújtom az egyik piát, lehet inni, koccintani arra, hogy állunk.
-Uhh… Merci! Alexnek csak egy feltartott mutatóujjal reagálok a bókra, most nem nagyon vagyok olyan állapotban, hogy örömódákat zengjek hálából. Raven szavaira is csak bólintok, aztán elveszem a felsőmet. Ha tudja az utat, akkor hajrá, előre! Aztán majd valahogy megyek én is. -Azt hiszem… nem. –feleltem Raven szavaira, a segítő kezet is elfogadtam, de onnantól már boldogultam egyedül is, vitt a lendület! A kezemben még mindig ott virított a rumos üveg, amit ő nyomott a kezembe, s csak most vetettem rá egy pillantást, hogy húha… Aztabetyárhétszentségit! Na jó, inkább csak fogom tovább, aztán tipegek a fiúk után. Igaz, ha rajzolnának egy egyenes vonalat, rá se tudnék lépni, nem hogy egyenesen végigmenni rajta, de csak 2 embernek mentem neki kifelé menet, és egy ajtófélfát se felejtem meg, az meg már fél siker, nem? Ahogy odakint megáll a nászmenet, sikerült még a két fiú vállát elkapnom, mielőtt tovább visz a lendület. Na igen, amíg menni kell az nem gáz, az egyhelyben ácsorgás már annál nehezebben ment. -Én kics… kocsival. Azzal, ni! –feleltem, aztán már mutattam is anyai büszkeséggel az én kicsikémre, arra az ütött-kopott-ezer-éves-rothadó-alvázú-rozsdásodó-egykoron-szép-piros-most-kopott-koszos kispolskira, ami tőlünk nem messze állt, az út szélén. Alex beszólására csak lazán tarkón csaptam. Hát ez most szórakozik velem? Nem, nem vicc, ez a komoly valóság. Az már fel se tűnt, ahogy közben szórakozottan a zsebembe nyúlva Ravennek passzoltam a kocsikulcsot, csak akkor kezdett valami gyanús lenni, amikor a járgányhoz közelebb totyogva feltűnt, hogy a helyemen ül, és a kormány körül matat. Na várjunk már, ő akar vezetni? Az ÉN kocsimat? Hisz oda se fér… Már épp mentem volna panaszkodni, hogy na tipli van, kérem a kulcsot aztán legyen szófogadó kisfiú, koccoljon be ő is szépen a hátsó ülésre a másik jómadár mellé… Mire mit látnak szemeim? A marhája nekiesett a kocsimnak! Na, ettől az állam valahol az aszfalton koppan, valahogy képtelen vagyok feldolgozni a dolgot. A szemem látja, de az agyamig valahogy nem akar eljutni a dolog, így csak állok lesokkolva, ahogy az ülés meg a tető valahol a járdán landol. És valahol itt jött el az a pillanat is, amikor valahogy visszazökkentem a valóságba… Talán az aszfalton koppanó fém hangja rántott vissza? Nem vagyok benne egészen biztos, de abban segített, hogy hirtelen adrenalin lökettől kitisztuljon a fejem egy kissé, az alkohol okozta bódultságból… -HÉÉÉÉÉÉÉ!!!!! Te agyalágyult, te eszetlen marha, te idióta, te anyaszomorító, teeeeeeeee!!!! Raven, fogj le, különben kitekerem a nyakát, esküszöm!!! –indultam meg gyilkos tekintettel Alex felé, ám a gyáva dög addigra már bevackolta magát a hátsó ülésre. Könnybe lábadt szemmel néztem vissza az ülésre, majd a kocsim hiányzó tetejére, majd újabb gyilkos tekintet Alexre, aztán nagy puffogva bevágódtam az anyósülésre, úgy becsapva magam után az ajtót, hogy csoda, hogy nem szakadt le az is a helyéről. -Induljunk! –morrantam hátra Ravennek, aki szintén a hátsó ülésen gubbasztott valahol Alex mellett, annak ellenére, hogy ő vezetett. Ó igen, és ha már hátsó ülés, és Alex ült mögöttem, akkor nem haboztam hátra tolni az ülést, amennyire csak bírtam, nagy ívben téve arra, hogy így Mr. Ropinak semmi helye nem marad hátul. Na és aztán, érdekel is! Max. ha nem tetszik, hátramászhat a kalaptartóba, ő úgy is befér… Persze nem tartott sokáig az én bosszússágom is, pár perccel később már a Takasa - You and me című számot énekeltem nagy vidáman, hogy feldobjam a hangulatot… hogy miért pont ezt? Jó kérdés… a Talán mert ari a dallama, a klip meg kicsit a mostani helyzetünkre emlékeztetett… Az üveget a maradék rummal közben hátrapasszolom Alexnek, ki ne száradjon amíg odaérünk… Amikor viszont leparkolunk, már pattanok is, hogy a csehó felé vegyem az irányt. Egy pillanatra megállok, hogy hátraszóljak a fiúknak, el ne felejtsék bezárni az ajtót, de akkor a tető helyére vándorol a szemem… Na jó, azt hiszem, felesleges lenne. -Kérem a kulcsot. –nyújtottam a kezem felé, aztán ha összekapták végre magukat, akkor mehetünk is… Még hogy a nőkre kell sokat várni!
Elvigyorodtam, ahogy Odette tarkón vágta Alexet. Miközben benyomtam magam az ülés mögé, már akkor fura érzésem támadt, hogy a srác keze a levegőbe emelkedik. A lányra pillantottam, aki közben megindult felénk, hogy esetleg kiparancsoljon a kormány mögül, de mindkettőnk meglepetésére hatalmas fém recsegéssel elvált a tető, megszokott helyétől, én pedig végre kiegyenesedhettem. Néhányat pislantottam, majd röhögésben törtem ki, s mielőtt még Odette Alex torkának esett volna, egy gyors mozdulattal előtte teremtem, s igyekeztem úgy állni, hogy semmiképp ne férjen a Tark közelébe. Hátra pillantva a vállam felett, láttam, ahogy a vezető ülés az utca másik felén landol a porban. - Nyugi, vedd úgy, van egy Cabriod. - nevettem el magam, miközben én is beültem a szerencsétlenül járt kisautóba. Tény, kényelmesebb volt, bár furán hatott, hogy Alex mellett kell ülnöm. - Irány a Vaktöltény! - indítottam be a kisautót, ami köhécselve, puffogva beindult, és kirükvercezve a parkolóból, elindultunk. Én a magam sörét kortyolgattam út közben, szerencsére sem rendőrrel, sem ismerőssel nem futottunk össze az utakon. A lány is felengedett végül, és halkan dúdolgatott. Egy idő után bekapcsolódtam a dallamba, igaz csak dúdolgattam, de ismertem a számot. És ez most eléggé illett ránk. Mosolyogva vezettem, s végül is kiérve a város esti forgatagából, egy eldugott utcácskában, egy kis kocsma előtt leparkolva az autót, pattantam ki az ülésről. Odette követelőző mozdulatára csak elmosolyodtam, majd a kezébe nyomtam a kulcsot. Aztán utána belépve a helyiségbe, az egyik sarokban álló üres boxhoz léptem, majd letéve a kabátom, vártam, hogy ők is leüljenek. - Na, rendeljünk, itt az étlap. - böktem az asztalon fekvő papírra.
Bólintok a jelzésre, büszkén, még ki is húzom magam, mert most állati rendes gyerek voltam, megdicsértem egy nőt, mert képes úgy inni, mint a kefekötő. Legalább ő, mert én nem, szar ügy. Enyém a 2 sörös üveg, meg még egy, pluszban oszlopot játszom odakint, amikor Odette hirtelen megérkezik, mint szamár a Shrekben, vagyis majdnem tovább lendül, amikor mi állunk. Várom a kérdést, és a nyelvemen a válasz, hogy még nem, nem vagyunk ott, de helyette csak tarkón vág, mert azt hiszem, poénkodik velem, amikor arra a roncsra mutat... jól van már, jól van, nem kell kiakadni, honnan kellett volna tudnom, hogy az ő négykerekűje nincs telehajigálva plüssökkel, és nincsen női szempillája sem, de úgy fest, mint ami a következő pillanatban szétesik, ha csak egy ujjal is hozzáérnek? Aztán a gyors helyzetfelismerésemnek köszönhetően pillanatok alatt átrendezem a terepet az autót, mert muszáj, ha ebbe tényleg hármasban óhajtunk utazni, a nagyra nőtt öreg rasztával az élen. Tető egyik oldal, ülés másik oldal, ragyogó, és még egyben van az alváz. Odette meg ordítani kezd, most miért? -Mi van? Mivamivamiva? Ennek a szerencsétlennek itt előttem már nem teljesen mindegy? A rozsda fogja baszki, ráadásul már az is csoda, ha a saját kerekein elgurul. Nyár jön, hát az évszaknak megfelelően átalakítottam egy kicsit. Baj? Most tegyem vissza a tetőt, vagy mi? Ki akarja tekerni azt a marha helyes nyakamat? Na ne már. Raven lefogja és röhög, tessék. Mit kell hisztizni? Így ő is elfér, meg én is, félig. Nők... még az ajtót is úgy vágja be sértődötten, hogy nem sokon múlik, azt is elhagyjuk... hát öcsém, én akkor hangos röhögésben törtem volna ki, ez tuti. És tessék, nesze neked női hiszti. Ha senki nem reagálja le, vagy nem úgy, ahogy a nőstény elképzeli, máris nincs semmi baja, mert azon kívül, hogy el szerette volna törni a lábaimat, máris dúdolgat. Oké, hogy nálam van lassan minden üveg, de a rumos is megérkezik, de hiába, azt maximum megőrzöm, két sör és egy absinthe után annak is örülök, ha én innen valaha kimászom. Miután kiderül, hogy a kajáldához érkeztünk meg, és nem a roncs adta meg magát, fellélegzek, és megpróbálom megtalálni a tökéletes technikát a kiszálláshoz, vagyis felfelé indulok el, átmászva a kasztnin, ablakon és mindenen. Mert én kurva ügyes vagyok, kész akrobata, kár, hogy ittas, így sikerül félig kiesnem a kocsiból. Felugrok, mert hát na, nehogy már rajtam röhögjenek, nincs nekem semmi bajom, de amikor Odette a kulcsokat kéri, elkap a röhögőgörcs. Mit akar bezárni? Vagy láncoljuk le? Na ez az autó, amit még az sem vinne el, aki fémeket lop, ez tuti. Irány a Vaktöltény, azaz befelé, mert enni kell. Az étlapot először fejjel lefelé tartom, és nem is igazán értem, hogy mióta szokás a kaját alulra tenni, és lefedni tányérral? Jó pár perccel később jövök rá, hogy ha esetleg elfordítom, akkor még értelmezni is tudom, de jó nekem az, amit a többiek esznek. Akkor nagyobb az esélye annak, hogy talán két lábon hagyom el a helyet, nem négykézláb.
Kész. Elegem van. Uuuuuutálom! Még hogy Cabrio… Miből, baszki, kispolskiból?! Hát fenomenális, mondhatom. Áhh, inkább nem is bosszantom magam, majd visszakapja még valahogy, mást nem belopózok valahogy a szobájába aztán telegórom Hello Kitty-s cuccokkal… ágynemű, függöny, plüssfigurák, díszpárnák, ágytakaró, lámpabúra… Amúgy meg… mondjon bárki bármit, egész feelinges volt a kis autóutunk. Nem tudom, a két hímnek mi baja a kicsi kocsimmal, még úgy is buli lett volna az út, ha egyben hagyják. De nem hagyták, szóval kár ezen puffognom, mást nem majd ne csodálkozzon Alex, ha betolom az udvarukra, hogy szevasz drágám, hoztam javításra a kocsit. Megérkezünk, a kulcsot zsebre vágom, Alexnek meg csak lekeverek még egy nyaklevest. Ne röhögjön! Emlékbe még megtarthatom a kulcsot, nem?! Amúgy is, mi köze hozzá? Oké… bemegyünk, leülünk, étlap kézbe! Amikor a ropifiú fejjel lefelé nézi az étlapot, csak széles vigyorral, de szótlanul lesem, hogy mikor esik le neki, akkor aztán rajtam a sor, hogy végre kiröhögjem! Nesze neked, cserébe a korábbiért… De ne aggódj, lesz még tovább is! Mit rendeljek, mit rendeljek… hát mittudomén… Ki tudja mekkorák az adagok? Meg hogy hogy főznek? Meg amúgy is kajás vagyok… meg melyiket válasszam? Se csiga, se cordon bleu, pfejj… -Ti mit rendeltek? –fordulok a többiek felé, hátha ők találtak valami jót. Na igen, olyan tipikus… amikor az ember ül a kajáldában, nem tud választani, aztán elég meghallani, a többiek mit választanak. Jé, ilyen is van?! Hol? Ez melyik? Húúú, ez biztos tök jó, én is ilyet eszek! Végül aztán amikor a pincér bátorkodik idejönni az asztalunkhoz, hogy felvegye a rendelést, csak találomra rábökök az egyik 3 személyes vegyes tálra. -Én ezt kérem! Desszertnek meg egy nagy fagyihelyhet. Azzal becsuktam az étlapot és az asztal közepére dobtam. -Mondjatok valamit. –néztem a fiúkra- És ne csak annyit, hogy „valami”.
Alex étlapos malőrén jót nevetek, ez a fickó kész agybaj. Ráadásul az, ahogy Odettevel marják egymást, egyszerűen mosolyra fakasztó, mint két lökött gyerek. Látva, Odette mit kér, már rájövök, miért olyan éhes. - Én alaszkai tőkehalfilét baconbe tekerve, zöld fűszerekkel, ezt kérem. Mellé valami erőset kísérőnek, egy pohár whiskeyt előtte, desszert nem kell. Ha már Alaszka, legyen akkor nevezetesség, amit eszek. Odette kérdésére elmosolyodok. A pincér hamar kihozza a whiskeyt, de mikor megérzem az ital ízét, a fejem vészesen megszédül. Hoppá, elértük a határt... És a szám Odette kérdésére kinyílik. - Je voudrais passer quelques nuits avec vous! - csúszik ki a számon, de aztán úgy el is pirulok, hogy a forróságot még én is érzem, ahogy elfut. Öhm... oké, ez... Ez csak a pia... Csak a pia lehet az ok. Gyorsan felhajtom a whiskey-t, és igyekszem másra terelni a szót. Ez nem vall rám, oh bakker, mekkora marha vagyok! Aztán határtalan késztetést érzek arra, hogy most kiszaladjak. Sürgősen! - Öhm... elnézést! - fölállok az asztaltól, majd gyors léptekkel veszem célba a férfi mosdót. Kis híja csak, hogy nem töröm be az ajtót, majd azonnal az egyik szabad fülkébe rontok. Azt a kurva, majdnem 5 l víz, meg a nem tudom, hány l alkohol után mi a frászt vártok??? Jó pár percig könnyítek magamon, végül egy mély, szívből jövő, megkönnyebbült sóhajjal húzom vissza gatyám sliccét, majd kilépve a fülkéből, megyek a mosdókagylóhoz. Enyhén szólva szédülök még mindig, de legalább már nem akarok behugyozni. Mikor visszatérek az asztalhoz, leülve a helyemre, kérdezem meg a többieket: - Lenne kedvetek valamelyik nap strandra menni? Úgyis itt a nyár, és ha már így összeverődtünk, jó lenne egy szabadtéri program, vagy ilyesmi. Én hozok kaját, rátok a piát bízom. Benne lennétek?
A nőstény puffog, de betudom női hisztinek, nekem igenis tetszik a kiskocsi így, mert szellős és még hely is van benne, na de hogyne röhögnék, amikor be akarja zárni az autót, amibe csak az nem száll be, aki nem akar? És erre megint nyakon vág... mondja valaki azt, hogy nem agresszív, hát nem? De az, viszont minél jobban csapkod, annál jobban röhögök rajta, mert vicces. Csináltam itt neki egy szuper cabriot, és ez a hála? Legközelebb tolja. Most mi van? Magam is rájöttem kisebb fáziskéséssel, hogy valami nem stimmel, és a tányérnak alul kell lennie, akkor most mi van? Naná, hogy vigyorgok magam is, mert sok volt a pia, és Raven még whiskey-t is rendel. Régen rossz. Én nem tudom, hogyan jutok haza, lehet, majd szegény Darrent kell értesítenem. Miért őtt? Mert Danny éppen elfoglalt, Tabitha is, és a főnököm az egyetlen, aki érti a "kódolt" üzeneteimet is, amikor megpróbálom elmagyarázni neki, hogy hol vagyok. Mert én akkor baszki olyan rejtjelet használok, hogy még magamat is belekeverem, nem hogy értelmesen elmekegjem a címet. Mindenki rendel, de én még mindig a képeket nézem, mert elolvasni azt már nem tudom micsoda, és fel se ismerem, így amikor Raven rendel, én bólogatok bőszen. -Azt. Vagyis azt rendelem én is. Fogalmam sincs, mi az, de azt. Terveztem rábökni az egyik képre, amit sikerült betájolnom, de tartottam tőle, hogy ha az ujjam zuhanórepülésben indul el felé, hogy megtegyem, az arrébb ugrik, és még egyszer be nem mérem a koordinátáit. Odette még morcos, de hogy mit rendelt? Volt benne valami fagyi is, de az hogy fog mutatni a képen? Lehet, őt kellett volna megkérnem, nekem is bökjön, ő még eltalálja. Az öreg hippire meredek, azért ennyire még nem rúgtam be, de esküszöm nem értem, mit makog. -He? Apukám, ezt most betűzd le nekem, mert valahol lemaradtam. Milyen vödör passzol a hova? Egyáltalán hogy jön ide a vödör? Azt odaát hagytuk, azt mondták nem kell. Akkor most miért keresi? És miért lett rákvörös? Mindegy. Ráadásul elmegy. Aha, tudom is, hogy hová. -Slagolás. Jelentem be Odette-nek, mert tudnia kell, hova megyek, ha esetleg nem térnék vissza, akkor ott szedjenek össze. Elindulok a hippi után, de hogy azt milyen sebességgel, azt nem tudom, és az irányzékomon is állítani kellene. Kár, hogy nem kapaszkodtam az öreg hajába, akkor legalább tudnám, hol a mosdó. Most meg találgatok, vagyis valami ajtónak látszó tárgyat keresek. És miért azt mondtam, hogy slagolás? Mert nem akartam Raven után ordítani, hogy várjon meg, én is mennék hugyozni. Valahová bejutok, és mintha klotyót is látnék, tehát jó helyen vagyok, még részegen is betalálok. Örülök magamnak, aztán megpróbálok megállni az egyik piszoárnál. Na de melyiknél? Az, hogy mindegyik mozog, az a legkevesebb, de én is dőlök, és ráadásul még a gatyámat is ki kell gombolnom. Ez nem is egyszerű feladat ittasan, de becsülettel gyakorlom. Baszki, az gáz, ha segítséget kérek, különben itt fogom összehugyozni magam? Erőteljes szenvedés, csak sikerül kiszabadítanom magam, és akkor a célzás... inkább le kellene ülnöm, de lehet, akkor nem állok fel onnan. Mindegy, hős vagyok, kurva nagy hős, azaz azért is állva könnyítek magamon, és a hülyéknek van szerencséje elven még a célt is eltalálom. Amint végzek, óriási sóhaj szakad fel belőlem, és akkor jöhet a visszagombolás... tuti tépőzáras gatyát fogok beszerezni ilyen alkalomra, ez már nem kérdés, mert ez kész tortúra, mire összehozom megint. Elégedetten tántorgok el a kagylóhoz, mosok pofát és kezet is, hogy utána megtegyem a gyötrelmes utat vissza, az asztalunkhoz. Amit nem vágok, hogy az öreg mikor jött ki mellettem, de sima pantomimbe csap át az egész, mert mutogatok rá, az ajtóra, aztán az asztalra, magamra, és a végén úgy nézek ki, mint aki egy legyet hajkurászik ezerrel. Sebaj, ülök, és most az egy biztos pont az életemben, de a strand hogy jön ide, na azt nem tudom, de felőlem mehetünk, bólintok. Támad egy korszakalkotó ötletem is, amit máris bedobok a bandának. -Egy tetkó? Milyen jól mutatna rajtunk egy egyentetkó, persze nem tudom, hogy én ezt most miért akarom, de annyi baj legyen. Akarok egy tetkót. Kész. Nem vagyok elég meggyőző? Hát dehogynem. Még vigyorgok is mellé ezerrel.
Whiskey? Komolyan? Értem én, hogy a hal után megszomjazik az ember, de annyira már csak nem lehet telhetetlen egyik se, hogy majd’ 5 liter víz ne legyen elég… Na mindegy, ő tudja. Alex rendelésén meg csak jót mosolygok, úgy látszik, valakinek már ez a kevéske ital is megártott. Hát mit ne mondjak, amikor kijelentettem a fiúknak, hogy mondjanak valamit, nem épp erre számítottam. Ahogy meghallottam Raven szavait, hirtelen felszaladt a szemöldököm, ahogy néhány pillanatig csak megdöbbenve pislogtam a férfira, de aztán jóízű nevetésben törtem ki, közben pedig neki is válaszoltam. -Peut-être une autre fois, chéri. Tu es ivre et tu ne sais pas ce que tu dire. –feleltem, a legkevésbé sem foglalkozva azzal, hogy Alex egy mukkot nem ért az egészből. Ja, hogy nem tud franciául?! Tanuljon meg, ennyi! Úgy is ez a legszebb nyelv a földön. Na várjunk, ebbe meg mi ütött? Ahogy Raven menekülőre fogja a dolgot, csak félig hátrafordulva nézek utána, hogy hova rohan ilyen bőszen. A kocsikulcs nálam van, szóval meglépni nem tud, de… ja, hogy csak a mosdóra. Hm, ahhoz képest, hogy mennyit ivott, egész sokáig bírta, azt hittem, hogy majd út közben is meg kell állnunk párszor. Már épp fordultam volna vissza Alex felé, amikor ő is menekülőre fogta a dolgot… Ismét hátrafordulok, nála azért jobban parázok, hogy esetleg a kocsi felé veszi az irányt, a végén még képes és még jobban szétbarmolja a lököttje. Áh, mégse, ő is csak a wc-t rohamozta le… Hmm… és még a lányokat cukkolják, hogy párosával járnak a mosdóba? Hová tart ez a mai világ, hogy már a pasik is… Ejj. Ha ezek még egymásnak is esnek odabent, én tuti itt hagyom őket. Kapnak 10 percet, a férfi mosdóknál úgy sincs soha sor, szóval ha tovább vannak, akkor… vagy egymásnak estek, vagy hasmenés… Amikor mindketten visszaérnek, csak egy sokatmondó pillantást vetek rájuk, de inkább meg se szólalok. -Strand? Az jól hangzik, bár nem tudom, van-e ilyesmi a városban. Személy szerint én az ilyen tóparti-folyóparti pancsolásban inkább benne vagyok, legalább ott biztosan nincs tömeg. Mit szóltok mondjuk a Tanana vagy a Chena folyóhoz? Esetleg a torkolathoz, az is szép, csak kicsit erős a sodrás. –gondolkozok tovább hangosan, amikor Alex is közbeszól. -Tetkó? Hát, ami azt illeti, egy fehéren gondolkozok egy ideje, az legalább nem mutatna hülyén ha alakot váltok, de… várj, te milyen tetkóra gondoltál? Mert ilyen Hello Kittys szarokat tuti nem varratok magamra csak a te kedvedért…
Nevetése kissé feloldja zavaromat, bár már félig felállok az asztaltól, mikor válasza elér hozzám. Alex értetlenkedésére csak legyintek, jobb ha nem tudja milyen szövegelés folyik köztünk. De Odette válasza kicsit meglep. De a vizeletem erősen kikívánkozik, szóval inkább hagyom, és uzsgyi a mosdó. Fél füllel hallom Alex bejöttét is, bár a magam csurgatása bőszen lefoglal. Bár ahogy hallom, ő is sokáig könnyít magán. Mikor kilépek, épp a cipzárával bajlódik, de inkább nem kérdezem meg, mégis, mi a francot művel, örülök, ha én nem esek bele a piszoárokba, és kellemesen eltámolygok a kézmosóig. Igazából fogalmam sincs, hogy hogyan kerülöm meg, és mégis előbb érek vissza a helyemre, na de annyi baj legyen. - Je peux voir la beauté sans alcool Odette. - mondom, miközben leülök. A szemébe nézek, és bár még így is kicsit kóvályog a fejem, tényleg komolyan gondolom. Ha már a szavakat kimondtam, akkor vállalom is őket. Legalább tudja, amit érzek, vonzódok hozzá, és tényleg tetszik a hölgyike. Ha nem viszonozza, na bumm, így jártam. De egy kellemes estét tudhatok magaménak. De a lány pillantása, melyet Alexre és rám mereszt, miután Alex is vissza jött a mosdóból, megingatom a fejem. - Perverz perszóna vagy, remélem vágod. - mondom elfojtva egy gúnyos mosolyt, és az üres whiskeys poharamat kezdem el bámulni, de hát sajna magától nem lesz benne pia. A strandos egyetértésre bólintok, a Tanana és Chena torkolatánál meg úgyse zargatna minket senki, úgyhogy nekem teljesen megfelelne az a hely. Alex közbe szólására és Ode feleletére csak mosolygok. Nekem már bőven van bőrfelületem fedve, de ha nagyon ragaszkodnak. - Én benne vagyok! Ode, te hová tetetnéd, ha már itt tartunk? - kacsintok rá egy cinkos mosoly kíséretében. - Amúgy nem állnak hülyén a tetoválások, figyelj, nekem a bal karom, ahogy láthatod totál be van firkálva. Farkas alakban ha jobban oda megnéznél, még a fekete bundán át is látható, igaz, akkor tényleg oda kell figyelned. Nem tudom, legyen valami közös, amire mindhárman emlékezni fogunk... vagy ha mást nem, reggel letépjük egymás bőrét... Nem szoktam egyen tetó rajongó lenni. Azt hiszem, ez is a pia számlájára írható. És végre valahára a pincér is megérkezik a teli pakolt tányérokkal.
A whiskey nem kellett volna, most már a vázából fogom kiinni a vizet, a sör sem érdekel, elértem a határt, azaz itt állj. Pontosabban ülj, mert állni márt túl sok energiaveszteségbe kerül, főleg hogy forog a föld, és Galilei nem volt hülye, jól mondta. Látom is, bár sokkal viccesebb, amikor az ajtót kell megtalálni, ezt szívesen ajánlanám a többieknek, ha nem azon lennék, hogy megakadályozzam a padló felpolírozását a saját habtestemmel. Mivel sikeresen végrehajtottam az ürítési műveletet, és nem kötöttem szorosabb ismeretséget a nadrágommal sem, vigyorogva ülök az asztalnál. Ez kérem szépen részegen kibaszott nagy teljesítmény. Odette meg sandán néz ránk, pedig én tényleg brunyáltam, eskü, és a hangokból ítélve tökéletesen céloztam... baszki, ez a nem semmi. Büszke vagyok magamra, ezt nem sokan mondhatják el magukról még józanul sem. Minima egy dicséret megillet. Az, hogy mit makognak itt, cseppet sem érdekel, elfoglalom magam azzal, hogy megpróbálok rájönni, mi van a képen a tányéron kívül, vagyis ismét az étlapot böngészem. De minek megyek én strandolni? Na ez egy roppant jó kérdés, de már mindegy, rohadtul belementem. A tetkó viszont felvillanyoz, legfőképpen azért, mert mindenki beleegyezik. Milyen tetkót akarok? Nem tudom. Hova? Azt sem tudom. Minek? Azt meg pláne nem, mert logikus magyarázata nincs, csak úgy jött az ötlet, mert miért ne? -Passz. Milyen tetkó, milyen tetkó... hát úgy nézek én ki, mint akinek komoly terve van, amikor azt sem tudom megmondani, miért akarok egyet? Mi vagyok én? Közös tetkó... tisztára mint valami vérszerződés, most már röhögni kezdek rajta, ahogyan elképzelem, hogy egy találkozásnál azt fogjuk mutogatni egymásnak. Aha, kurva jó. Mire végre eldönteném, hova is gondoltam a sajátomat, megérkezik a tányér, így arra mutatok. Nem, nem a húsra akarok varratni, csak jelzem, kaja van. Mit kértem? A jó ég tudja, nem én, rohadjak meg, a fagyi maradt meg bennem, de az itt nincs. Sebaj, evőeszköz a kézbe, és mehet a kinyírandó áldozat betájolása, hogy ne a terítőt szabdaljam fel, hanem azt, hogy utána szépen megtaláljam a számat is, és egyek... aztán emésszek. Hogyan vagyok képes eltüntetni mindent pár perc alatt? Ezt sem tudom, de jobb vagyok mint egy ipari porszívó, mert a többiek még szinte neki se láttak, de én már a tányért is tisztára töröltem.
-Oh, quel joli! –felelem a szavaira- Oui, sans alcool tu peux. Mais tu as bu beaucoup d’alcool… -felelem, aztán részemről a téma lezárva. Részegen részegekkel nem vitázok. A bókjára viszont egy angyali mosolyra húzódik a szám, némi szempillarebegtetéssel megspékelve, csak hogy teljes legyen a ma-született-bárány imidzs. -Hogy éééén? Ugyan már… Ahogy a strandos témára váltunk, Alex felé fordulok, hátha van bármi mondandója, de… úgy tűnik, nincs. Kár, pedig azt hittem, hogy legalább az ital megoldja egy kicsit a nyelvét, bár az is tény, hogy kb. semmit se ivott még. A tetkót ötletet is csak feldobta, persze komolyabb ötlet meg hozzászólás már smafu… Na mindegy, ha nem, akkor nem, Raven legalább még válaszol. -Hogy hová? Nem tudom, attól függ, hogy milyen mintát választunk. Amúgy meg kösz, te könnyen beszélsz, a feketén annyira nem feltűnő valami sötét minta. Én a fehéres-szürkés-zsemleszín alapon inkább kihagynám a sötétebb meg színesebb dolgokat – hülyén mutatna. Valami fehér tetoválás az jöhet, azok úgy is tök jól néznek ki! Ha meg minta… Nem tudom, most tényleg egyen tetkót akarunk? –néztem végig rajtuk. Ahogy a pincér megérkezik a rendeléssel, már tűröm is a szalvétát a ruhám nyakába. Még totál józanul is képes vagyok leenni magam, nem hogy ennyi pia után… Aztán kés, villa a kézbe, és… -Bon appetit! Azzal nekilátok, hogy elpusztítsam a saját adagomat. Oké, hogy soknak mutat, bár azt is hozzá kell tenni, hogy az ilyen tálaknál vagy 3/4-e csak köret, de én meg nem azért küzdöttem fel magam a tápláléklánc csúcsára, hogy ilyenekkel lakjak jól… Szóval halál nyugodtan nekiálltam betermelni a húst hússal, néha elvétve 1-1 kanál köretet is beiktatva. Na jó, a sült krumplit azt szeretem, azt azért pusztítottam rendesen, de a főtt rizs meg a saláta már kevésbé dobogtatta meg piciny szívem. Közben azért a fiúkra is vetettem egy-egy pillantást, meg az ő adagjukra, és… ez most komoly? Egy árva halacskával jól laknak? Hát, ők tudják… Pedig azt hittem, hogy Alex is azért ilyen vasággyal ötven kiló, mert gyors az anyagcseréje. Mondjuk ha így padlóra vágta az a kevés pia, már ott gyanakodhattam volna… -Na, a tiétek milyen? Ebből esetleg kér valaki egy kis kóstolót? Már nem mint ha nem bírnám megenni, csak lássátok, milyen jó szívem van… -azzal ha valamelyikük kérne, meg rábök, hogy melyikből, akkor vágok egy darabot, aztán egy „mondd szépen, hogy ááá” után odanyújtom azt a harit a villámmal.
Ode felelete mosolyt csal az arcomra, de már erre nem mondok semmit. Az az arckifejezés viszont, amit utána levág felém, apró nevetést hoz ki belőlem. Nem csak a nyelve van a helyén, kellően bájos is tud lenni, még ha csak viccből is, de képes rá. Alex állapota egyre furább, de legalább nem egy ízig, vérig kőszikla a gyerek, amit általában harcosoknál vettem észre gyakran. Nem, alkohol után olyan, mint egy furán szétfolyó, érdekes vaj, amit csak azért vizsgálsz, mert még nem láttál életed során furán szétfolyó vajat, és mulattat. - Nem tudom, amit akartok. Ha ajánlhatom, tetesd a hátadra, nem túl feltűnő, emberként meg szép és ízléses is. De ez csak vélemény. Sose gondoltam, hogy ilyen hamar ilyenre adnám a fejem, de hát na. Bőven jó így. Az illat, mely a hal tálból száll fel az orromba, szinte zsibbasztja az érzékeimet. Ahogy a többiek nekiállnak a maguk adagjainak, én kényelmesen kezdem fogyasztani a magamét. Nem rohanok, nincs hova, és egész jól össze is rakták ezt a kaját. Még az a kevés szálka sem okoz problémát, amit néha-néha találok, de úgy nagyjából kiszedték a húsból. - Jó étvágyat! - felelem a lány szavaira. A kaja jó, hamar eltelíti a gyomromat, némi kenyér mellett. Bár ahogy ők termelik be a kaját, az még nekem is gyors. Nem vagyok híve a gyors evésnek, de ez még engem is meglep, ahogy ők esznek. Alex hamar letudja az adagját, Ode is gyorsan pusztítja a maga tálját, én épphogy a felével végeztem. Fiatalság... - Egész jó, nem mondom, hogy tökéletes, de így vacsorának finom. Mikor a lány felajánlja a kóstolást, én bólintok, hogy szívesen fogadnám. Szórakozottan rábökök a villámmal egy szaftosabb hús szeletre, melynek illata hívogatóan kúszik az orromba, de ez a villás átadás kicsit meglep. Vág egy darabot, s a felszólítására kinyitom a számat, s mikor a hús a számban landol, automatikusan becsukom. Közben a lány arcát fürkészem, ez az etetés tényleg fura. A húsdarab ropósra sült ízvilága kellemesen szétterül a számban, a fűszerezés is tökéletes. Hüvelykujjamat a levegőbe emelve jelzem, hogy finom az étek, amit választott. - Te is megkóstolod? - kérdezem az előttem lévő baconos halra bökve, viszonoznám az előbbi jó indulatát. Ha bólint, vágok egy baconbe tekert szeletet, és felé nyújtom a villámmal. Mire végül végzünk a kajálással, a szédülésem sem zavar, de valljuk be, azért még mindig érzem az alkohol okozta bódultságot. A tányérok kitakarítva, tényleg éhes volt a banda. Eltelített érzéssel dőlök hátra. A pincér végül jön, eltakarítja az asztalt, majd pár perc múlva Odenak hoz egy hatalmas fagyi kehelyt, meg három kis kupicát, ami állítólag a ház ajándéka, és banán likőr van benne, majd leteszi elénk. Banán likőr. Megszagolom, tényleg banán illata van, meg likőr, és édes. Koccintásra emelem a poharam. - Egészség! - majd ha összekoccintják velem a poharaikat, felhajtom az édes likőrt. Az utóíz nem borzongat, kellemesen zsibbasztja a torkom. Banán likőr, mégis mit várok? Ode fagyi kelyhére téved a tekintetem. Hát, ha ezt olyan gyorsasággal falja be, mint a tálat, akkor le a kalappal a csaj előtt. A tejszínhabból kikandikál két meggy. Azok felé nyúlva óvatosan elcsenem őket, majd az egyiket Alexnek nyújtom, a másikat meg megeszem. Mikor a lány nekiáll a fagylaltnak, már csak arra pillantok vissza, hogy az előkéje még mindig a nyakában van. Bár a fő éteknél is viccesnek találtam, de hát van ez így. Van, aki nem tud megtanulni enni malackodás nélkül. De ha eddig nem volt balesete, akkor most a fagyitól sikerül. Egy kevés tejszínhab az ölébe cseppen, de mikor felpillant, a szája sarka és az orra is olyan. Ezt nem tudom hogy csinálta, de ehhez tehetség kell. Mosolyogva nyújtok szalvétát neki, amivel az ölét sikeresen feltakarítja, de valahogy nem érzi, hogy az arcán is az van. Mutatom az ujjammal magamon, hogy mit, hol takarítson, de a száján csak még inkább elmaszatolja, amitől csak még csinosabbnak látom. - Na várj, segítek. - mondom, s végül közelebb hajolva hozzá újabb kísérletet teszek arra, hogy józanul nem mondható gondolkodással, csókot szerezzek. A bőre illata mámorítóan hat, az elmaszatolt tejszínhab kellemesen hideg még mindig. Olyan, mintha a legédesebb fagylaltból kaptam volna egy kis kóstolót. Talán az alkohol teszi, de a bőrétől elszakadva csak arra eszmélek, hogy végül az ajkára tapad az ajkam, amit fogalmam sincs, hogy vittem véghez. Forró és édes, s farkasom morranva megmozdul bennem. Bizsergek, a szívem mélyeket, erőseket üt, de érzem, hogy a vérem felforrt.
Én már beteremeltem a kajámat, de baszki ez olyan szinten kevés volt, hogy csak na. Az öreg rasztának ez elég? Na ne csináljuk már, én fejlődésben vagyok, ettől éhen is döglenék két nap után. Felőlem meg makoghatnak itt csiga nyelven, már elfoglaltam magam a villámmal, amivel egy darab zöldséget kezdek kergetni a tányéromon. Berregnék mellé, teljes lenne a kép, de az még várat magára. Tetkó, milyen ötlet... naná, hogy nem hagyom ki, olyanom még úgy sem volt, hát akkor el kell kezdeni. Fehér tetoválás... hm... az még illene a színemhez is, na de az női vonal, így kihagyom a praktikusságot, mert most nem az érdekel. Biccentek, hát Odette-nek is jó étvágy, de én kóstolót már nem tudok adni, az ugyanis nincs. Az üres tányért meg mégsem tolnám a képe elé, hogy nézze meg közelebbről, tényleg mindent megettem-e, vagy csak eldugtam. Kóstoló? Naná, szám tát, várom a húst, már ha nem döf át kapásból, de csak nem, ha már ilyen kedvesen ad egy falatot. Egyet Raven kedvééért, egyet Alex kedvéért, egyet Odette kedvéért... és akkor kezdhetjük előről, de az ő tányérja is üres, a köret meg nem érdekel. A fagyi illatára már én is féredöntöm a fejemet, mert hát na, de abban a pillanatban Raven elorozza a meggyet, és amikor felém kínálja az egyiket, hát le is csapok rá, hogy az arcomba tömjem. Kupicák... az régen rossz, de hát egyszer élünk, a hippi meg tudja, hol lakom, csak hazacipel a hegyre, remélem. Akkor koccintsunk, de a tetkóból egy szermernyit sem emgedek, mert nekem tetkó kell. Viszont újabb járatra indulok, egyenesen a wc felé, ahogy az előbb is, és akár hiszik, akár nem, megtalálom én azt magamtól is, azaz már bejárattam a lábamat, és így nem tévesztem el a célt. Ja, hogy előttem mentek be még páran a férfibe is? Az nem olyan rossz dolog. Én a nőibe megyek, de egészen más céllal. Éhes vagyok, és a piára kell valami hús, mert muszáj. Még neki is vetkőzök a feladatnak, és jó ideig nem kerülök elő, csak nem aggódnak értem, már ha minden igaz. Dolgom van, a nőstény izgatja a fantáziámat,először lehet, csak ismerkednék, de végül azt veszem észre, hogy a kezembe csuklik a feje. Hoppá. Olyan hangtalanul törtem ki a nyakát, hogy ne csapjon zajt, hogy engem is meglep, aztán szó szerint kielégítem az éhségemet, hogy tele legyen a bendőm is végre, és hamar végzek, tényleg kurvára éhes lehettem, na de bejön még valaki, tehát várnom kell. Hogy részegen hogy a fenébe vagyok képes ilyen pontosan ölni, na azt nem tudom, de nem is most fogom megfejteni a titkát. Miután magamra maradtam a nősténnyel, aki már nem óhajt mozogni, szépen rázárom az ajtót belülről, elrendezem, ne lógjon ki sehol, és a lehető legtöbb nyomot eltüntetem. Végül kimászom felül, aztán kitámasztom a bejárati ajtót is, azaz nekidőlök, és lemosom a képemet, meg ahol kissé maszatos lettem, még szépen meg is törlöm magamat. A pólómat visszaveszem -és ha szerencsém van, akkor nem fordítva-, a papírtörlőt meg zsebrevágom, amivel szárazzá varázsoltam a habtestemet. Most már csak ki kell jutnom innen, átvonulnom a férfibe, mintha onnan lépnék ki. Ez azért ittas állapotban nem is olyan könnyű feladat, de hülyének van szerencséje, azaz valahogyan összehozom, végül többedmagammal kerülök elő a férfi klotyóból, és visszatántorgok az asztalhoz, mintha mi sem történt volna. -Akkor a tetkó? Nem ártana indulni, mielőtt felfedezik az alkotásomat, persze az nem most lesz, de nem várnám meg ha lehet, bár olyan hidegvérrel ülök a párocska mellett, mintha nem tudnám, mi van a női mosdóban. Nem, nem, én tényleg nem tudom, nem vagyok nő. Persze ha előtte smárpartit rendeznek, hát tessék, nem fogom megakadályozni, egyébként is még megvan a szalvétám, amit lehet hajtogatni, azaz lefoglalom magam.
-Hm, köszi a tanácsot! Majd fontolóra veszem, bár úgyis attól függ, hogy milyen meg mekkora minta lesz végül… -vonok vállat. Ha marad egy fehér tetoválás, az simán jöhet hátra, ha valami Hello Kitty-s szart akarnak a fiúk egyentetkónak… akkor tetováltassák a seggükre, vagy bánom is én, de abból nem kérek! Mondjuk az se nem szép, se nem ízléses, hogy Rav szavaira utaljak, és pont attól félek, hogy még pár tömény, és ez se fog zavarni, rohadtul se… de én mondom, ha ilyen őrültséget csinálnék, inkább kivágom azt a részt, majd regenerálódik… Aztán belemerülök az evésbe, és fel se nézek a tányéromból egy jó darabig… Te jó ég, ha megboldogult édesanyám látná, hogy milyen tempóval termelem befelé a vacsit, biztos lenne egy-két dorgáló szava hozzám… Talán már a tál tartalmának felét is eltüntethettem, amikor körbepillantok, hogy állnak a fiúk. Nos, Alex úgy tűnik, éhes volt, Raven meg… ha nem láttam volna a saját szememmel, mennyit ivott korábban, azt mondanám, hogy biztos szomjas. Nos… a látottak után inkább nem mondom. Na de akkor kóstolás, amíg van miből! Ki lesz az első, na, na, na? Ééés Raven! Választ, én pedig vágok egy szeletet és már nyújtom is felé a villámmal, aztán amíg nyammog rajta, Ropinak is vágok egy harit, nehogy már kimaradjon a jóból. Hogy nézne már ki! A felfelé emelt hüvelykujj láttán csak elvigyorodok. Na ugye hogy ugye? Tudom én, hogy mit kell választani! -Persze! Miért is ne? –bólintok a kérdésére, aztán már hajolok is közelebb. Ahogy kiürülnek a tányérok és megkapom a várva várt fagyikelyhemet, mint valami lelkes óvodás, esek neki. Egyelőre csak a tejszínhabnak, a tetején a legjobbat, a cseresznyét hagyom a végére. Két kanál tejszínhab, aztán leküldöm gyorsan azt a banánlikőrt is egy koccintás után, nehogy már lemaradjak a többiektől! Utána azonban minden figyelmemet a fagyinak szentelem. És itt csesztem el… Én naiv! Csóri cseresznyék így aztán szabad prédává válnak, és a fene gondolta volna, hogy Raven lesz olyan gerinctelen tetű, hogy lenyúlja… ráadásul mindkettőt!!! A döbbenettől valahol az asztal alatt landolt az állam, mire pedig észbe kaptam, hogy esetleg menteni kéne a menthetőt… nos, már késő volt. Még mindig csak ledöbbenve pislogtam az előttem ülő férfira, mint aki nem akarja elhinni, hogy ember… akarom mondani, farkas, képes ilyen aljas, sunyi, pofátlan dologra. A cseresznyét lelopni a tetejéről?!!!!! Ahogy észbe kaptam, a lábam már lendült is előre, hogy úgy istenesen, izomból tökön rúgjam. Bizony. Nem bokán, nem térden, nem lábszáron, nem… itt most nincs kegyelem. Ha sikerül betalálnom, akkor csak egy diadalittas mosollyal térek vissza a fagyimhoz, abban a tudatban, hogy úgy is megérdemelte, még örüljön, hogy ilyen könnyen megúszta, ha viszont kivédené… hát üsse fene, akkor is eszem tovább a fagyit, mert a végén még elolvad itt nekem. De arra mérget vehet, hogy nem fogja ennyivel megúszni… Nőből vagyok, nem felejtek, ilyeneket meg pláne nem! Ahogy 280-anas vérnyomással termelem befelé a fagyit-tejszínhabot, ami jön, pont az érdekel legkevésbé, hogy hol vagy mennyire eszem le magam… Ott az előke, erre van! Alex időközben ismét felszívódik, amikor pedig Raven jelzi, hogy mi a pálya, csak legyintek rá, hogy annyi baj legyen, ha végeztem, majd letörlöm, de csak nem bír nyugton maradni, így aztán csak engedek neki, had örüljön. És nem örül, eszem megáll, már enni se hagyják nyugodtan az embert, hanem még magyaráz tovább, mígnem végül morcosan csapom le az összegyűrt szalvétát az asztalra. -Na mi az, a cseresznyés merényleted után még a közelembe mersz jönni? Bátor vagy hall… -kezdek bele cinikusan, ám befejezni már nem tudom, miután az újabb kis húzásával sikerült belém fojtania a szót. Egy pillanatnyi döbbenet, aztán már viszonzom is a csókját, bár hogy miért, arra hirtelen én se tudnék választ adni. Talán a farkas ösztönök, vagy csak sikerült kissé többet innom a kelleténél? Nem is tudom, egy kicsit azt hiszem, mindkettő közre játszhatott a dologban. A szabad kezem idő közben lassan a nyakára kúszik, hogy úgy húzzam közelebb magamhoz, amikor pedig a csók után próbálna eltávolodni, csak visszafogom egy kicsit. -Ezt nevezem segítségnek… csak nézz magadra, most te is ugyanolyan maszatos lettél… -válaszolok egy grimasz kíséretében, ekkor azonban valahogy bekúszik a képbe Alex hangja, majd ahol oldalra fordítom a fejem, a feje is megjelenik a képben, én pedig egy hirtelen mozdulattal engedem el a még tarkójánál fogva tartott férfit. -Ha hagynátok végre, hogy ezzel végezzek –bökök a kiskanállal a már javában olvadozó fagyim felé- Akkor felőlem akár rögtön indulhatnánk… Addig agyalj rajta, hogy milyen minta legyen. Meg hogy hol találunk olyan tetováló szalont, ami ilyenkor még nyitva van… Azzal, ha kapok még 2 percet, akkor eltüntetem a desszertet is, aztán részemről indulhatunk is tovább! Komolyan, kicsit kezd a Másnaposok c. filmre hajazni a dolog…
Nagy elégedettséggel ettem a gyümölcsöt, amit valami olyasmi követett, hogy az öklömmel csaptam egyet a combomra, összerándultam, és egy szép, íves mozdulattal asztalt is lefejeltem. Oh basszus, a TÖKÖM!!!! A kis szuka, ó, hogy a fene egye a jó dolgát.... Azt a rohadt ku... Sajgó lábam közére szorítottam a kezem, óóó, hogy nem hoztunk jeget abból, amit Alex hozott. Áááááh, hogy az a... FFFFFFF ááááááá FFFFFFFF áááááááá FFFFFF áááááá By Peter Griffin. Köszönjük! Amíg igyekszem nem felüvölteni, Alex ismét távozik, bezzeg ő nem kapott, pedig ő is evett a cseresznyéből! Igazságtalan nőstényördög! Váááá!!! Dühösen nézek az elégedetten fagyit majszolgató Ode felé, és legszívesebben most az egész fagyit a fejére önteném, csak úgy bosszúképpen, de mikor felém pillant, elönt a nevethetnék. Istenek, ez a nő... A szalvétával igyekszem segíteni rajta, de úgy tűnik a cseresznyés húzásom mély sebet üthetett a kis lelkén, de nem adom fel, s bár belekezd a méltatlankodásba, az ajka olyan édesen hívogat, hogy elfeledkezek mindenről. Puha és édes ajkába forr az enyém, egyszerűen megbolondít, a vérem forr bennem, és még a fájdalomról is megfeledkezek. Istenek, ez... csodás. Érzem, ahogy, végigfut egy kellemes borzongás a hátamon, ahogy a nyakam köré fonja kezét. Nem akarom megszakítani, legszívesebben örökre itt maradnék a pillanatban, de mégis másképp döntök, s mikor kezdenék eltávolodni, Ode megállít, majd a számat dörzsölgetve grimaszos arccal pillant rám, és a maszatolásról magyaráz. Csak mosolygok rá, kezemmel megsimítom az arcát, és legszívesebben újra megcsókolnám, de hogy, hogyan nem, megérkezett Alex, és zavartan fordulok el a lánytól. Igazából hogy miről beszélnek, azt nem tudom, a farkas mocorog bennem, a szívem kalapál, és olyan, mintha valaki fejbe vágott volna, kiélesedtek az érzékeim, de valahogy a vérszag, mely körbelengi Alexet, sem zavar, vagyis, nem igazán tűnik fel. Csöndben nézem őket, aztán mikor a lány végez, ösztönösen állok fel az asztaltól, de ekkor eljut a tudatomig, hogy basszus, Fáj a Férfiasságom! Uhhh... Menjünk, keressünk valami tetováló szalont... Enyhén imbolyogva kisétáltam velük a csehóból. (Fizetés után természetesen, a vendégeim vagytok. )
***
Tetováló szalon //Megemlítős rész//
Nem tudom hogy találtunk szalont, azt se tudom, hogy tetoválót hogy találtunk, sőt arra se emlékszem, hogy kerültem be a székbe, arra meg pláne nem, hogy miért a farkamnál ügyködik a tetováló mester. Arra emlékszem egyedül, hogy Ode mellett sétálok, és hogy ő a karomba karol, engem pedig elönt a forróság. Alex vezetett minket, állítólag ő tudta a szalont, hol van. De hogy miért volt nyitva, ne tőlem kérdezzétek. Egész szép mintákat lehetett látni a falakon, és hála égnek nem egy vasmacska tetoválással ékesített tagbaszakadt disznó volt a tetováló, hanem valami csinos csajszi. Bár nem tűnt túl boldognak, hogy ilyenkor állítunk be hozzá. Én se lennék az, de csak arra emlékszem, hogy Alex szabályosan "belökött" egy függöny mögé, és aztán a székben feküdtem. Mikor oldalra pillantottam Alex hassal feküdt a másik székben, félig letolt gatyával... WTF??!! Most álmodok, vagy tényleg kurvára bebasztam. Ode hol van? Ő nem jött be a függöny mögé. Próbáltam ráerőltetni az agyam arra, hogy kijózanodjon, de ez valahogy nem akart sikerülni. Mi a franc történik? És miért zsibbad a farkam?
***
A tetováló szalon előtt "tértem magamhoz", úgy értem akkor jöttem rá, hogy Ode ott áll mellettem, Alex meg... kapaszkodik belém? Miért? Ezt kiütötték a székben? Ode milyen tetoválást kapott? Miért zsibbad a farkam? Nem emlékszem semmire... A lányra néztem, közben fogtam a rám támaszkodó Alexet, aki csöppet se tűnt józan állapotúnak, és ami engem illet, én se éreztem magam annak. - Milyen tetoválást kaptál? - néztem Odera. Érdekelt volna az is, hová kapta, de ezt nem most fogom feszegetni. Alex meg miért vigyorog, mint egy tejbe tök? Na mindegy. Elkezdte rángatni a hajam, hogy vigyem haza. MI VAN??? Úristen, én vigyem haza? Öhm... Odera pillantottam, majd rekedten megkérdeztem: - Elviszel minket az erdő széléig? A város másik felébe? Onnan már eltudom vinni, csak félek, beborulunk egy árokba, és ott alszunk másnap délig. Kérlek! - néztem rá, és ha bólintott, eltámogattam a kocsiig a gyereket, majd beültem mellé, és ha Ode engedte, akkor vezettem is. Bár ezt az autót máshogy nagyon nem tudtuk volna vezetni. Szegény kis csotrogány. Majd kiengesztelem Odet valamivel... Nem nagyon beszéltem út alatt, a szédült fejemet próbáltam valahogy kitisztítani, de ez még mindig nehezemre esett. Végül az erdő szélénél megállva, szálltam ki, és segítettem ki a még mindig vadalmaként vigyorgó Alexet. Igazából ellöktem volna, hogy hatalmasat essen a földön, rohantam volna Odehoz, és megint megcsókoltam volna, de nem, ez a gyerek úgy kapaszkodott belém, mintha kötelező lett volna neki, én meg nem vagyok szemét. Végül odaléptem Odehoz, a vállamba csimpaszkodó Alexel, és egy összehajtogatott szalvétát adtam a kezébe, és elmosolyodtam. - Ugye találkozunk még? - kérdeztem. Őszintén örültem volna neki, ha láthatom, és esetleg egy "normális" randevúra is elvihetném. És nem csak alkohol segítette csókot szerezhetnék. - Vous viendrait avec moi à dîner amant? - kérdeztem. Megsimítottam az arcát, és egy csókot nyomtam az ajkára, ha engedte. Olyan hívogató, nem tudok betelni vele... - Bonne nuit loup! - aztán megfordultam, és igyekeztem a srácot még a lábán visszavinni a Farkaslakba. - Alex, mi a franc történt? - kérdeztem tőle egy idő után, mikor a fák között haladtunk. Forrónak éreztem a belsőm, és ezzel az érzéssel már nagyon régen találkoztam. Ha válaszol, meghallgatom, de igazából nem tudom, várhatok-e tőle kiselőadást. Az este hűvös volt, mégis, mint egy gőzkazán, úgy éreztem, fölrobbanok. Szívesen hallgattam volna most a szavait, mert a magam zavartságával most nem szívesen maradtam volna az agyam zugában. Úgy éreztem magam, mint egy kiskamasz, de basszus, 300 évesen, mégis miért érzem így magam? Egy nő miatt? Ugyan már! Áh, nők! Nyakon öntött egy vödör vízzel, szemtelen, tökön rúgott! És... És az ujjai köré csavart. Áh, biztos csak a farkas ösztön teszi. De akkor miért rajta jár az agyam folyamatosan, amióta elváltunk? - Alex, a nők... boszorkányok. - mondtam felnevetve.
***
Iszonyatos fejfájással ébredtem, szédültem, és halvány lila gőzöm nem volt arról, mi a francot keresek az erkélyen feküdve, egy szál boxerben, mellettem egy üres sörös üveg. Mi a franc történt? Uh... a fejem. Rohadtul szédültem, s mikor feltápászkodtam, a fürdő felé vettem az irányt. Atyaég... mi a franc történt tegnap? Miközben igyekeztem összeszedni a gondolataimat, beálltam a klotyó elé, hogy könnyítsek magamon. És amit ott találtam, azt egy darabig nem felejtettem el, sem azt az üvöltést, ami a felfedezést követte:
Kóstoló, arra nekem be kell neveznem, mert muszáj, hiszen nem mondhatom, hogy olyan jól laktam volna Raven választásától, sőt, a cseresznye csak mutatóba jó, de azt azért még így is elorozzuk Odette elől, aki nem rajong az ötletért. Már épp activityzni kezdenék, hogy egynek ez is jó lesz, amikor Odette úgy tökön rúgja Ravent, hogy az nekem fáj. Azaz, jelenleg ahogy elnézem, neki fáj, de kurvára. Rendes gyerek lévén felállok, a másik asztalról hogy veszem el a pezsgős vödröt, azt nem tudom, de hogy a jeget a hippi ölébe borítom nemes egyszerűséggel, az tuti. Vigyorogva veregetem vállon, azaz valahol, ahol elérem, de aztán mennem kell, mert hív a természet, azaz vagy megyek, vagy itt hugyozok, és majd azt mondom, területet jelölök, de irány a wc. A klotyós csaj ízletes, és még részegen is képes vagyok valahogy becsomagolni úgy, hogy lehetőleg ne két perc múlva érkezzen a sikítás. Hímek társaságában jövök visszafelé, és olyan rohadt büszke fejet vágok, mint még soha. Na de hogy szóljak a hippinek, hogy segítsen nyomot tüntetni? Mindegy, húzzunk el innen, vagyis valaki húzzon ki innen, mert nem biztos, hogy kitalálok az ajtón. Valahogy fizetünk, aztán kint térek magamhoz, és tetoválunk. Asszem, az tuti, hogy a hippit valami függöny mögé löktem én meg belegabalyodtam, így az sem maradt a helyén, mert szabályosan letéptem, római öltözetet csinálva magamnak. Aztán az is eltűnt rólam, de ki szedte le? Eddig jutok, hason ébredek fel. De miért fáj a seggem? És Ravennek mit csinálnak a farkával? Masszázs van? Aludni most jobb.
A friss levegő csap pofán, erre kinyitom a szemem, baszki én eddig alva jártam? Ravenbe kapaszkodok, majdhogynem lógok rajta. Szeretném érteni, de az már nem megy, feladom, és egy dolgot tudok, én nem jutok ma haza, és mi a legjobb kapaszkodó, na mi? A hippi haja, ott jelzem, mondani akarok valamit. Pontosabban mutogatni, hogy E.T haza. Igen, vigyen haza, ha lehet, mert én azt sem tudom, most hol vagyunk, nem hogy azt, hol a haza. Újabb emlék, hogy egy ülés van a kezemben. Azt hiszem a kispolski anyósülése a kezemben maradhatott, de annyi baj legyen, most már az is mobil, lehet ide-oda tologatni, így Odette is eléri a pedálokat. Ha akarja. Fáj a seggem, mintha valami beleharapott volna. Nem tetszik a kocsikázás, az meg pláne nem, hogy szinte kiesek belőle, és Ravent nézem biztos pontnak. De miért dőlünk? Mindegy, vigyorgok, mert az jó, és félúton megállok slagolni, mert azt is kell. Szépen megöntözök valamit, aztán vigyorogva megyek tovább, pontosabban tántorgok. Aztán eljut valami a tudatomig. Hol van Odette? És mi mit keresünk az erdőben? Én tudjam, mi történt? Ééééén? -Ööööö... És elröhögöm magam, ujjal mutogatok Ravenre. Tudom ám, ez a beugratós kérdés, de megpróbálok valami marha értelmes feleletet adni, ami jelen állapotomban nem is olyan egyszerű. -Nem tudom. A seggem. Az fáj, de rohadtul, főleg ahogy a gatya dörzsöli, de mégis mi a fenéért? Ha már Raven sem tudja mi történt, az még jobb, na de akkor ki mondja meg, miért sétálok én az öreggel kart karba öltve az éjszaka kellős közepén? Ez is mindegy, aztán valami boszorkányokról hadovál, hát körbe is nézek rögtön, de egyet sem látok, így megvonom a vállam, aztán megrázom a fejem. Seprű nem követ minket. Aztán egyszer csak Raven is eltűnik mellőlem, és a szagok ismerősek, meg a lépcső is, amit most úgy szemlélek, mintha ismerkednék vele. Hazaértem.
Tudom, merre kell mennem, még részegen is tudom, lépcső, kopp, akkor az az ajtó. Aztán lépcső, fordul, kopp, vissza és második ajtó. Ott lakom én. Betántorgok, és úgy fordulok ki onnan, mintha üldöznének. Ellopták a lakásomat. Darren felé indulok, ő mellettem lakik, tudom, és sikerül megtalálni az ajtót. Benyitok, ordítom az O sole mio-t, és közben a kilincs ellopja az ingemet, a gatyám már nem kell, abban esek hasra, azaz be a főnökömhöz, hogy közöljem vele, itt tovajok vannak, lopják a lakásokat, a ruhákat is. Röhög. Hello Kitty van a seggemen? Ráültem és az harapott meg? Hát ezért fáj a seggem? De amikor a pofám elé tolja a telefont, hát mindenáron azt akarom, szedje le:
Háh! Victoire! Remélem, tanult belőle az aljas, sunyi fajtája, hogy máskor ne húzzon ujjat velem. Tanulópénznek mindenesetre jó volt, úgy hiszem. Ahogy a telibe fejelte az asztalt, hogy még az üvegkehely is megrezzent, diadalittas mosolyra húzódott a szám, olyanra, hogy ha látta volna, szerintem már repülnék is innen, hogy a lábam se érné a földet… -Hékás, az asztal maradjon egy darabban! –és még voltam olyat pofátlan mellé, hogy a homlokát is megpöcköltem bónuszként, igaz, csak finoman. Ahogy Alex már pattant is a jég, én hatódtam meg, komolyan. Hát mi ez, ha nem igazi barátság, bajtársiasság? Hát nem nagyszerű, hogy az ember mindig számíthat az igaz barátokra a bajban? Aztán újra a fagyinak szentelem a figyelmemet, mielőtt még pocsolyává olvad az egész… kis szünet amíg Ravent is összemaszatolom – a mazochista fajtáját, ki gondolta volna, hogy az után a tökön rúgás után még lesz bátorsága csókot lopni? De nem panaszkodok, részemről határozottan jobb, mint törött lábbal hazasántikálni… Aztán fagyi elfogyott, mi pedig balra el!
***
…valamivel később, a tetováló szalonban.
Hát, ha már Alex nem akart nyilatkozni arról a szalonról, így aztán kénytelenek voltunk rá hagyatkozni, no meg a tájékozódási képességére. Csak reménykedni mertem, hogy van ilyen, meg ha van, működik még ennyi alkohol után. Én meg, mire észbe kaptam, már Raven karját szorongattam nagy lelkesen, sőt, nem vagyok biztos benne, de néha-néha még mint ha hozzá is dörgölőztem volna… banyek, nem szabad ennyit innom, olyan leszek tőle mint valami elcseszett macska… A szalonba érve aztán a fiúk kapásból elvonultak az egyik csajjal a függöny mögé, még vidáman utánuk integettem egyet, mielőtt eltűntek volna. Aztán vártam… nézelődtem a falon lévő mintákat, az asztalin pihenő katalógusokat, de nem tudom, valahogy egyik sem nyerte el különösebben a tetszésemet. Már az is felmerült bennem, hogy hagyom az egészet, aztán majd bekamuzok valamit, vagy itt hagyom őket, de… banyek, ilyen görény nem lehetek, ha már én is belementem az egyen tetkóba, akkor gyáván visszalépjek. Amúgy is, pár nap, hét, aztán úgy is kikopik nyomtalanul a cucc. Végül aztán csak bevágódtam én is az egyik székbe, aztán kicsaptam oldalra a karomat a tetoválós srácnak, hogy kezdjen vele valamit. Konkrét minta nem volt, elképzelés is csak egy paraszthajszálnyi, de ügyes fiú, oldja meg! Legyen valami kicsi meg cuki… Azzal hátradőltem, és igyekeztem nem bealudni, bár nagy volt a kísértés… sosem gondoltam volna, hogy ilyen kényelmesek ezek a székek!
Milkalila gőzöm sincs, hogy mennyi időt tölthettem el bent, bár még így is én végeztem legkorábban. Ahogy a fiúk előkerültek, egyből betámadtam őket, bár nem tudom, milyen érzéstelenítőt kaphattak, mert olyan volt mindkettő, mint valami narkós egér… Ahogy Alex Ravent ölelgette, még féltékeny is lettem egy pöppet, bár előbb haltam volna meg, mint hogy ezt beismerjem magamnak. -Ilyet. –tartottam fel a karomat, hogy megcsodálhassák a belső részén található csigabigát. Persze aztán már engedtem is le a karomat, ahogy ezek ketten megint egymással kezdtek foglalkozni. -Persze… utánam, kiscsibéim! –intettem nekik, azzal már indultam is a csodajárgányom felé. Aztán újabb bibi, ülés híján én nem értem el a hátsó ülésről a pedálokat, és mivel a hiányzó ülést nem hoztuk magunkkal, Alexnek, annak a drága jó léleknek kellett megoldania a problémát. Már nem is szóltam semmit, ahogy az anyósülést is kivarázsolta a helyéről, csak csendben gyászoltam jobb napokat látott kis kocsikámat, amiben lassan a tankban lévő benzin többet ér, mint maga az autó… De ez van. Legalább egyedi. Lehet, majd valami festést is nyomok neki, talán javít a helyzeten. Vagy nem. Megvártam, amíg a fiúk bepasszírozzák magukat édes kettesben a hátsó ülésre, hogy aztán az erdő széléig szendvicsezzenek, én pedig csak szótlanul vezettem. Már nem tudom, hogyan, de valahogy előkerült a korábban félbe maradt whiskey is, amit Alexre bíztunk, így néha-néha azt is meghúztam vezetés közben, amúgy meg csak odaállítottam a fiúk lába mellé, ne dőljön el. Arról nem is beszélve, hogy egy-egy élesebb kanyarnál félő, hogy lerepült volna a műszerfalról… Kár lett volna érte. Megérkeztünk. A fiúk kikászálódtak, a szerelem még mindig tartott, Alex részéről legalábbis, úgy tűnik, a piától ő is ilyen hízelgő-levakarhatatlan macskává avanzsált agyilag. Szar ügy… -Passz, biztosan. Nem olyan nagy város ez. –vontam vállat Raven szavaira, bár én ki se szálltam a kocsiból. A szalvétát elvettem, bár csak furcsállva néztem rá. Most mi van? Ezt meg miért kapom? Megint maszatos vagyok, vagy csak rám akarja sózni a szemetet, dobjam ki én? Nagyszerű… Összegyűrtem egy gombóccá, aztán egy laza mozdulattal hátradobtam a hátsó ülésre. -Si tu veux… Quel dîner? Á resto ou tu vas cuisiner, mon coco? –kérdeztem vissza, aztán viszonoztam a búcsúcsókot, had legyen gyereknap. Fogadok, holnapra úgy sem fog emlékezni se erre, se a vacsoraajánlatra… -Bonne nuit! –feleltem én is- Aztán vigyázzatok magatokra hazafelé, meg aludjatok jól… Azzal elhajtottam.
Ha nem borult volna ki a whiskey maradéka, akkor tuti, hogy még vagy egy hónapig nem szánom rá magam a kocsi-takarításra, így azonban kénytelen voltam. Igaz, egy hetet így is vártam vele. Hihetetlen, hisz annyira nem is volt feltűnő, mégis vagy egy fél kukányira való szemetet sikerült összeguberálnom belőle, mielőtt slaggal kicsapattam volna, aztán majd megszárad ha megszárad. Csak véletlenül sikerült észrevennem azt a szalvétagombócot, amit még Rav sózott rám a búcsúzásnál, mostanra viszont valahogy szétnyílt, és… egy van rá írva valami? Kíváncsiságból kiguberáltam, majd széthajtogattam, hogy meglessem, és… behalok. A telefonszáma? Így már kezdett összeállni a kép, hogy erre utalhatott azzal a találkozással. Kár, hogy az utolsó 3 számjegy elmosódott………………
//Párhuzamos szálak miatt kihelyezett játék. Eredeti IC helyszín: Katonai Kórház, Dr. Martinez irodája//
Alice & Dr. Martinez
Can I help you?
Sosem voltam az a nő, aki panaszkodik azért, mert sok munkája lenne. A mai napon is élvezettel temetkeztem másokba, szeretettel dédelgetve a lelküket, kihagyva egy páciens krízise miatt még az ebédszünetet is, eleresztve fülem mellett a titkárnőm rosszallását ez ügyben. Jót akar, tudom, de ez nem az a hivatás, ahol lehet azt mondani, hogy most nem érek rá. De, ráérek és nem muszájból, hanem mert szeretek segíteni. Az utolsó betegem aktájára az utolsó feljegyzést írom, majd felkelek az asztaltól, hogy az irattároló szekrényben a megfelelő helyre elhelyezzem a mappát. Madison Meyer ma járt nálam utoljára, legalábbis ezt írtuk a lapjára, s a gyógyulásának mélységesen tudok örülni. Persze, tudom én, hogy aki egyszer rálépett a problémák útjára, az nem mászik ki csak úgy, de az élethosszig tartó kezelésekben nem szabad hinni, mert akkor nincs értelme semminek. Kedveltem Madisont, a látszó boldogsága a szakmai sikeren felül emberileg is megérint és sokat jelent nekem. Hosszú és boldog felhőtlen időszakot kívántam neki, magamban pedig hozzátettem azt is, hogyha jönnek a felhők, erőt kívánok neki az elűzésükhöz. Tudom, hogy az élet nem fenékig habostorta, de ezt neki nem kellett így elmondanom. Mindig tisztában vagyok azzal, hogy mikor kell elővennem a homályosabbik énemet. Kinyitom az ajtót, szélesre tárom mindkét szárnyát. Egyrészt kell a szellőztetés, másrészt mindig szeretem, hogyha már a folyosóról belát az, aki újként érkezik. Így a barátságosság látszatát tudja kelteni az egész. Tudom, sokan előítéletekkel viseltetnek a rendelők iránt, így az irodát is igyekeztem úgy kialakítani, hogy mentes legyen a sallangoktól. Csak otthonos, semmi több. Más nem is kell, azt hiszem.
A hozzászólást Eleanor Penelope Douglas összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 04, 2014 10:47 pm-kor.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Sosem hittem volna azt, hogy egyszer ez is bekövetkezik az életemben. Nem gondoltam volna azt, hogy nekem is segítségre lesz szükségem ilyen mértékben. Bár bevallom őszintén most sem teljesen önszántamból jövök... Vagyis pontosítva sokan mondogatták már nekem, hogy talán el kéne mennem, ki kéne beszélnem magamból mindazt ami odabent van. Végül Will ajánlotta nekem ezt a nőt. Bár nem tudom hogy honnan ismeri, de nem is kérdeztem rá. Bevallom őszintén nem reménykedem túlságosan ebben. Nem hiszem, hogy pont egy vadidegennek tudnék megnyílni. De ki tudja... Lehet, hogy pont azért lesz könnyebb, mert egy vadidegen és tudni fogom, hogy ez tényleg csak kettőnk között marad. A többiek előtt nagyon is próbálok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ez hazugság. Még nem tudtam teljesen feldolgozni a történteket. Nem mondom azt, hogy nem segítettek nekem, hogy nincs jó hatással rám az, hogy lefoglalnak, hogy az egyetemen élhetek, ahol nagyobb biztonságban lehetek. De mégis sokszor riadok fel egy rémálom után vagy sírom el magam, mikor egyedül vagyok a szobában.
Vajon tényleg képes egyetlen egy személy segíteni csak azzal, hogy őszintén meghallgat, hogy elmondja mit is lát? Ez annyira hihetetlennek tűnik, de miért ne érdemelne meg egy esélyt? A történtek óta nem igen mozdultam ki az egyetem környékéről, így már eleve ahhoz nagy lelki erő kellett, hogy megtegyem ezt a hosszabb utat a katonai bázisra. Bár már igazán jól tudom használni a protézist mégis bicegek még egy kicsit, de már nincs szükségem mankóra, vagy éppen botra. Reményeim szerint kibírom ezt az utat a nélkül, hogy túlságosan is elfáradnék, vagy ne adj isten fájdalmaim lennének. Már egy ideje nem szedem a fájdalomcsillapítókat. Bár azért még kímélem a lábam és csak akkor hordom a protézist, ha emberek közé megyek, de még nem tökéletes. Az orvosok sok okot mondtak erre, legfőképpen azzal jöttek elő, hogy még nem sikerült teljes mértékben elfogadnom, feldolgoznom a tényt és ez gátol meg. Nos nem tudom, hogy mennyire van nekik igazuk, de ez a találkozó talán választ ad a kérdésre.
Egy kis segítséggel igaz, de végül megtalálom Dr. Martinez irodáját. Már a folyosóról megpillantom a szőke hölgyet. Nagyon csinos és elsőre kedvesnek tűnik. Az ajtóhoz érve megállok, majd köszöntöm őt. -Jó napot Dr. Martinez. Alice Lavant vagyok. Ha minden igaz mára egyeztettünk időpontot.-Csak akkor sétálok beljebb, ha beinvitál. Addig csak az ajtóban állok.
Nagy vonalakban tisztában vagyok az érkező páciensem állapotával, így eleresztem magamban a pontosság iránti igényeimet. Amúgy sem szoktam senki orra alá dörgölni ezen elvárásomat, a betegek között elég időt hagyok ahhoz is, hogyha valamelyikük késve érkezne, akkor is rá tudjam szánni a megfelelő időt. Nem vagyok az, aki félvállról veszi a munkáját. Felkelek az asztal mögül, amint meglátom a közeledőt, így mire Alice szól hozzám, már az íróasztaltól elindultam felé. Szép napot, Miss Lavant! – köszönök neki, majd egy mosollyal spékelt bólintást is mellékelek szavaimhoz. - Így igaz, mára. Nagyon pontosan érkezett, kérem fáradjon beljebb! Az iroda teljesen akadálymentes, nincs semmi, ami gondot jelenthetne a bejutást illetőn. Nem támadom le a kérdéssel, hogy segítsek-e neki, de ha úgy látom, hogy könnyebben boldogulna, hogyha segédkezet nyújtanék neki, akkor meg fogom tenni természetesen. Becsukom Alice mögött az ajtót, majd ezúttal nem ajánlok fakultatív helyet, hanem egyenesen a fotelokat mutatom neki. Ott kényelmesebben el fog férni, s nem olyan förtelmes ülés esik a fotelban, mint az íróasztallal szemközti székben. - Kér egy csésze teát, kávét vagy gyümölcslevet esetleg? – kérdezem, s válaszának függvényében állok neki elkészíteni az italokat. - Hogyan telt a napja, Alice? – nyitok nála is ezzel. Szinte a védjegyem a kérdés, úgy tapasztaltam, hogy nyitásnak nagyon is jól beválik az ilyesmi. S az évek alatt megszerzett tapasztalatot nem fogom sutba dobni csak úgy.
Alice Danielle Lavant
II. Gyógyító
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 37
◯ HSZ : 613
◯ IC REAG : 616
◯ Feltűnést kelthet : Hiányzik bal lába térd alatt (protézist hord)
Nem szokásom késni a találkozókról, sőt ha lehet akkor inkább előbb is érkezem, hogy tuti biztosan ne kelljen rám várni. A mai napon is úgy indultam el, hogy tuti biztosan beérjek. Mondjuk taxival könnyebb, de mire megtalálom az irodát és eljutok oda... Ilyen állapotban még ezzel is számolni kell. Nagy örömömre most sem érkezem későn. Ahogy megpillantom a felém közeledő doktornőt a szívem hevesebben kezd el kalapálni. Nagyon izgulok, de próbálom elfojtani magamban. Mosolyt varázsolok az arcomra és úgy köszönök neki. Az invitálásra természetesen beljebb sétálok az irodába, de még megvárom, hogy jelezze hol foglalhatok helyet. A fotelnek nagyon is örülök. Féltem, hogy majd feküdnöm kell majd, de hála az égnek nem. Szépen helyet foglalok a fotelben, majd felé pillantva választ is adok a kérdésének. -Ha lehet, akkor csak egy pohár vizet kérnék! Köszönöm!-Nem kívánok semmi mást, bár szerintem a vizet is csak azért mert túlságosan is ideges vagyok. Pedig tisztában vagyok azzal, hogy semmi rosszra nem kell számítanom, hogy semmit nem erőltet majd rám...Vagy legalább is nagyon is bízom ebben. -Öhm hát igazán kellemesen. Reggel kutyát sétáltattam...Már amennyire sétáltatásnak lehetne azt nevezni, majd segítettem az egyetemen annak akinek kellett.-Igazából a napjaim ugyanúgy telnek. Mondjuk a feladatok változnak, de a menete az mindig ugyanaz. Felkelés, készülődés, kutyasétáltatás, egy gyors reggeli és már bele is vetem magam a munkába. -És Önnek?-Tudom, tudom hogy ez már a terápia része és nem kell visszakérdeznem, de egyrészt ezt így illik másrészt meg, ő is most már a csapatunk része és ha nem is itt fogom jobban megismerni őt egy ártatlan kérdést csak feltehetek én is.
- Természetesen lehet! – mosolygok rá és még véletlenül sem teszem hozzá azt a könnyed kis humormorzsát amit a magánéletben a vendégeimnek szoktam mondani eztán. Így szólna: „ha nem lehetne, akkor nem ajánlom fel”. Nem szól. Ez itt munka, s nem tehetem meg, hogy eleresztek efféle, fricskának is felfogható könnyedségeket. - Szénsavas vagy szénsavmentes? – kérdezem még, s eszerint töltök. Csapvizet nem itatok senkivel, nem, mintha bármi bajom lenne vele, de nincsen csap az irodában, amiről eresszek, s kisétálni pedig nem szeretek. Sajnos vannak olyan pácienseim, akiket egy pillanatra sem lehet magukra hagyni, s bár Alice nem tűnik ön- és közveszélyesnek, ettől még a szokásaimhoz ragaszkodom. - Milyen fajta kutyája van? – kérdezem, miközben átnyújtom neki a vízzel megtöltött poharat és leülök vele szemben a fotelba. Mindig örülök neki, hogyha valakinek vannak állatai, ugyanis az állatok nagyon sokat tudnak segíteni a lélek megnyugvásában. Én a magam részéről a lovakkal vagyok a legjobb barátságban, utána jönnek a kutyák és legvégül a macska, ennek ellenére mégis egy aprótermetű, kis hamis négylábút sikerült befogjak nem is olyan régen, így mostanság a napjaim részét képezi az is, hogy egy macskáról gondoskodom. Aaron ki is nevetett, s „szőrös gyerek”-emnek nevezte a vörös állatot. Tettetetten meg is sértődtem rá miatta, majd jót nevettünk magunkon. Mostanában rászoktunk arra, hogy skypeolunk, mert akkor látjuk is egymást. Megmutattam neki Cseresznyét – így hívják a macskát – is a maga teljes valójában. Elolvadtam a fintorától, benne volt az a gyermek, akinek már nem hiszi magát többé. - Köszönöm a kérdést, nagyon kellemesen. Levelet kaptam egy régi barátnőmtől, s ez feldobta a napomat. Bár amúgy sem ígérkezett rossznak. – mesélek én is, nem esik nehezemre. Hiszem, hogy a pácienseknek – vagy legalábbis egy bizonyos fajtájuknak – is szükségük van arra, hogy ne kihallgatott félnek, hanem beszélgetőpartnernek érezzék magukat. - A kutyasétáltatás a mindennapjainak része vagy csak most kivételesen kerített sort rá? – kezdem óvatosan megközelíteni a problémahalmazt. Nem akarok belekérdezni rögvest a közepébe.
Kezdőlap
)
//
//
