Karakter teljes neve: Kendra Kaye Vaughn Becenév: Kaye Álnév: Nincs. Faj: Ember Nem: Nő Kor: 22 Születés helye és ideje: Fairbanks 1990. június 6. Foglalkozás: Modell, egyetemista, költő, festő. Védőszellem neve: - Mágiaérzékenység: van
Apa: Ian Matthew Vaughn (él- farkas) Anya: Anika Steward (elhunyt - ember) Féltestvérek: John Snow, Caleb Snow, Edward Snow. (élnek - emberek) Egyéb hozzátartozók: Frank Snow (mostohaapa – ember - él)
Alapvetően kedves lány. Nem szereti megbántani az embereket, inkább hagyja, hogy őt bántsák, mint hogy másnak rosszat okozzon. Az anyja halála óta csak árnyéka önmagának, a mosolyába is már belevegyült az a végtelen szomorúság, amit nem tud elhagyni semmiképpen. A családja mindennél többet jelent neki, ők az egyetlenek, akiket igazán szeret és akiknek igazán meg tud nyílni. Nem jön ki igazán jól az emberekkel, hiába a kedvessége, talán azért, mert úgy érzi a titkai elfalazzák a világtól. Régen gyakran viccelődött és mindig jókedvre hangolta az embereket, de mostanában már csak bágyadt mosolyokra futja az erejéből. Amibe belekezd, azt lelkiismeretesen csinálja és nem adja fel egykönnyen a dolgokat, szóval lehet rá számítani, ha bármit rábíznak. Nehéz összebarátkozni vele a félénksége miatt, de ha valakit mégis a szívébe zár, akkor az után a pokolba is elmegy.
Nagyon csinos. Körülbelül 170 cm magas modell alkatú lány, habár nem fogpiszkáló kategória, inkább afféle természetes szépség. A haja elég hosszú, enyhén hullámos mély fénylő machagónibarna és a szeme is meleg barna színű. A bőre nem túl sápadt, de nem is néger. Inkább olyan kellemes krémszínű, habár ha nyaralni utaztak könnyen le tud barnulni, de otthon Fairbanksban erre nem túl gyakran kerül sor, így marad a közepesen barna tónus. Nem túlságosan izmos, de azért erősebb, mint amilyennek kinéz, nem az a típus, aki egy kiskanalat sem tud felemelni, de nem is egy súlyemelő világbajnok. A tesóihoz képest apró, és valóban inkább modell, mint sportoló. Mostanában odafigyel az öltözködésére és a sminkelésbe is beletanult, kicsit afféle álca ez neki. Ennek ellenére a mostani külseje alapján az az igazi divatos menő lény, még akkor is, ha a jelleme nem olyan. Otthon festés közben gyakran hord kopott farmert és pulcsit, de ha kimegy az utcára már márkás ruhákban van és a sminkje is tökéletes. A régi fiús stílusát maga mögött hagyta, amikor modell lett, de a régi énje megmaradt, csak kissé szomorkásabb lett.
Csendesen kopogtam a tollammal a becsukott füzetkém tetején. Annyi sors, annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy azt sem tudtam, melyiket írjam le. Ezernyi vers, ezernyi szomorkás gondolat. Vetettem még egy pillantást a sarokban álló vászonra is, a farkasnak csak a kontúrjai fordultak az ég felé, hogy a Holdra üvöltse a bánatát. Inkább odamentem az ágyamhoz és eldőltem rajta, magamhoz öleltem a kedvenc plüssfarkasomat. Öreg darab volt már, még apától kaptam az ötödik szülinapomra, de többet ért, mint bármilyen kincs. Magamba szívtam az otthonos illatát, egészen belebújtam szegény játékba. Sírni lett volna kedvem, már megint... De nem tettem, megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni. Végre rászántam magam és előkaptam azt a füzetkét, amit John javaslatára vásároltam. Egy napló volt. John azt mondta, ha leírom a gondolataimat, attól jobb lesz. Igazából neki is szívesen elmondtam volna mindent, az öcséim voltak az egyetlenek, akik miatt érdemes volt élnem még, de nem tudhattam róla. Bárhogy haragudtam apára, amiért itt hagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, a titkát megőriztem, a harag nem győzte le a becsületet. Fogtam hát a tollat és inkább a füzetkének sírtam el a bánatom, szorosan magamhoz ölelve Samet a farkast.
Nos kedves naplóm, vagy valami hasonló. Azt hiszem illenék bevezetőben mondanom magamról néhány dolgot, mielőtt nekiállok szenvedni ezeken a lapokon... Tehát Kendra vagyok, illetve voltam egy évvel ezelőttig. Apa mindig Kendrának hívott... Aztán amióta elment és magamra hagyott, leszámoltam ezzel a névvel. A második nevem használtam mostanában, így az új „barátaim” mind Kaye-nek hívnak. Jelenleg is itt élek Fairbanks-ben, ahol megszülettem, mint egy gyönyörű szerelem boldog kis csemetéje... Csak a nagy szerelem addig tartott, amíg apa el nem mondta anyának, hogy mi is ő... Említettem már, hogy apám egy vérfarkas? Nem, nem vagyok hülye, ez az igazság. Tehát utána apáék szétmentek, de apa soha nem hagyott el minket. Velünk volt, egészen kicsi korom óta mindig emlékszem arra a markáns arcú kedves férfire, akiről mindig is tudtam, hogy az apukám. Szerettem Frankat is, (ő a nevelőapám) de az mindig egy másfajta szeretet volt. Ő mindig ott volt, mint valami biztos pont, de annyira közel mégsem került soha a szívemhez, mint a rejtélyes-titokzatos valódi apám. Egy éves lehettem, amikor megszülettek a féltestvéreim. Hármas ikrek voltak, három életrevaló kisfiú, akik körülbelül annyira hasonlítottak rám, mint bárányok a farkasra... John, Caleb és Edward, akik pár perces szünettel ilyen sorrendben születtek szőkék voltak égkék szemmel, míg én barna hajú és szemű kislány voltam. A különbségek azonban nem jelentettek semmit. Imádtam a fiúkat és ők is engem. Villámgyorsan nőttek és egy idő után szinte mindenki azt hitte ők a bátyáim, pedig egy évvel idősebb voltam náluk... Persze ez nem számít, ha a testvéreid 190 cm-nél magasabb birkózó alkatú srácok. Persze nem azt mondom, hogy soha nem veszekedtem velük, vagy ilyesmi, de amúgy elég harmonikus viszonyban voltunk, ők szinte istenítettek én pedig imádtam őket. Úgy tűnt, mindenki boldog. Ebben a kedves kis családi légkörben nőttem fel és azt hittem az életem a szivárvány alatt növekszik és soha nem fog beborulni az ég... Ebbe a mágikus gyermekkorba az sem tett nagy törést, hogy apám nem emberi lény. Valahogy mindig éreztem, hogy más és a mágikus kisugárzása a titokzatossága csak még nagyobbá tette a szememben. A gyerekek nagyon elfogadóak én pedig abban nőttem fel, hogy apám farkas, és eszembe sem jutott, hogy ezen fönt kéne akadnom, vagy szörnyetegnek kéne tekintenem érte. Az apám volt, én pedig az ő vére voltam. Ha őt utáltam volna, magamat is utálnom kellett volna, erre pedig nem voltam hajlandó, mert szerettem apát, mindenkinél jobban. Persze anyát is szerettem, de mégis apához kötött egy titok is, és ez nagy erő volt. Ráadásul kicsit haragudtam anyára, amiért otthagyta apát... Egészen picit korom óta odavoltam a művészetekért, ami a másik értelme volt az életemnek a családon kívül. Mondjuk csak hobbiszinten, de egészen parányi koromtól kezdve festettem és írtam. A család persze folyton bátorított, kész kis galériánk volt a képeimből otthon, sőt még a verseimből is csináltatott egy kötetet Frank a 15. születésnapomra, amit hatalmas lelkesedéssel mutogattam apának, aki büszkének tűnt. Az iskolában nem volt túl sok barátom. Nehezen nyíltam meg az embereknek, és ezért nehezen kötöttem barátságot. Meg kicsit én voltam a nyomi az osztályban, afféle kis hibbant művész. Nem nagyon beszélgettek velem, de annyira nem is piszkáltak, mint egyes szerencsétleneket. Erről otthon soha nem beszéltem, az iskolát a saját gondomnak tekintettem, amibe nem akartam belerángatni a kis boldog és tökéletes családom. Aztán amikor a fiúk is az én sulimba kezdtek járni, a dolog igen rövid időn belül hatalmas fordulatot vett. A három Schwarzenegger kinézetű helyes srác igen népszerű volt, és az ő népszerűségük uszályában ott voltam én is. Velem ebédeltek, velem beszélgettek. Így lett egy csomó fiú barátom, illetve a tesóim barátai, akik egy idő után megkedveltek engem is, úgy magamért, nem csak azért, mert „menők” voltak a tesóim. Az esett a legjobban, amikor az egyik fiú Peter, elmesélte, hogy mennyire örül, hogy megismerkedtünk, mert tökre örül, hogy barátok lettünk... Nos maradjunk annyiban, hogy a fiúkkal a barátságon nem tudtam mit kezdeni. Én voltam a csúnya kislány az osztályban és szívesen barátkoztam fiúkkal, de az csak barátság volt. Peter is udvarolt egy ideig, de szerencsére egy idő után valami rejtélyes oknál fogva feladta a dolgot, amiért nagyon hálás voltam... Aztán jött az egyetem. A tantárgyak közül egyetlen szerelmem volt a biosz, az összes többit értelmetlennek és unalmasnak találtam. Az viszont izgatott, hogy hogyan működünk, főleg úgy, hogy tudtam vannak, akik többek, mint emberek... Tehát biológiát tanultam az egyetemen és úgy tűnt minden tökéletes. Volt egy családom, akik szerettek, a suliban is elég jól teljesítettem, és a festmények és versek is sugározták lelkem boldogságát... Aztán egy napon minden tönkre ment, ami tönkre mehetett. Tisztán emlékszem arra a napra, mintha csak tegnap történt volna, pedig már jó egy év is eltelt azóta, de vannak olyan sebek, amik soha nem gyógyulnak be. Éppen apával voltam, együtt mentünk egy fagyizóba, afféle apa-lánya program volt, az ilyeneket mindig is imádtam, hiába voltam már 21 éves, mellette mindig felhőtlen boldog kislánynak éreztem magam. Apa azonban nem igazán figyelt rám, mintha egészen máshol járt volna, ami nem volt jellemző rá... Ha velem beszélt, mindig mosolygott, és figyelt. Nem vettem zokon, persze neki is lehetnek rossz napjai, annak ellenére is, hogy én ilyet még nem láttam. Bevallom, életemben először nem éreztem magam jól vele. Olyan nyugtalan és zaklatott volt... Végül hazakísért, majd elment. Akkor láttam utoljára. Este jött a hívás, anya autóbalesetet szenvedett és a mentőben meghalt. Először fel sem fogtam a dolgot. Csak ültem a sarokban és bámultam ki a fejemből. John óvatosan rázogatott, próbált magamhoz téríteni, de nem túl nagy sikerrel, azt hiszem sokkot kaptam. Az elkövetkező hetekben csak a saját magam árnyéka voltam. Nem is igazán emlékszem azokra a dolgokra. A temetés olyan volt, akár egy sötét illúzió... fekete ruhák, fekete fátylak, fekete koporsók... Sírni akartam, de nem sírtam, csak álltam és bámultam ki a fejemből John ölelésében. Amikor az ásók nyomán a föld anya sírjára esett elrohantam, nem bírtam tovább. A magassarkú kikezdte a lábam, soha nem hordtam, most mégis úgy rohantam benne, mint egy felzavart nyúl. Nem tudom meddig bolyongtam, elrogytam egy sírra és zokogni kezdtem. Egy hét alatt felgyűlt könnyeket sírtam el akkor. Már csak csendesebb zokogás rázott, amikor meghallottam a mély férfihangot. - Egy ilyen szép kislány minek itatja az egereket? Könnyeim függönyén át alig láttam a fickót, de minden dacommal és hamarommal néztem fel az idegenre, aki meg merte zavarni a gyászomat. - Hagyjon engem békén! - mondtam kissé elcsukló hangon. Persze nem tette meg. Odasétált hozzám, a kezébe fogta az állam és megcsókolt! Akkor is hanyatt estem volna döbbenetemben, ha nem anyám temetése után vagyunk. Ki tudtam volna kaparni a szemét! Sokkal erősebb volt nálam, az volt az érzésem, ha akarna, akkor játszi könnyedséggel lenyomna, de végül mégis elengedett. - Könnyízű szűzi csók. - kuncogott fel halkan, aztán odaintett nekem. - Még látjuk egymást kisfarkas! - ezzel integetve eltűnt, én meg nem győztem kaparni a földről az állam. Mégis mi a fene volt ez?? Csak késő estére kerültem haza, és a többiek szerencsére nem kérdezték hol voltam és mit csináltam. A szétsírt arcom és a letörött sarkú cipőm elég szánalmassá tett hozzá. Csak bementem a szobámba és festettem, egész éjszaka festettem... Reggel Frank elvitte a képet és elrejtette valahová, mert azt mondta kiveri tőle a frász. Nos igen, a művészetem 180 fokos fordulaton ment át. Többé nem mutattam meg nekik, nem látták a halálról szőtt verseimet a sötét színekkel festett képeim. Hetekig vártam, hogy apa megjelenjen, de nem volt sehol. Nem volt ott a temetésen sem, se utána nem keresett, ez majdnem annyira fájt, mint anya halála... Hogyan hagyhatott magamra, pont most? Miért pont most? Még némább lettem, mint voltam és a néhány felszínes barátomat teljesen elhagytam, már Johnnal is csak néha beszéltem, a másik két öcsémmel meg szinte soha. Aztán egy héttel anya temetése után a titokzatos fickó megint megjelent. Éppen egy verset írogatva kuporogtam az egyetemnél egy padon, amikor óriási árnyék vetült rám. Fel sem néztem, nem érdekelt ki az. Aztán hallottam hogy az én versemből olvas fel.
Halkan száll fel fehér pára, Halotti táncát csendben járja... Gőzként szökik el az élet melege, Mindenhol vér s hó elegye...
- Milyen kis költői itt valaki... - mondta az a mély hang, amibe még a bordáim is beleremegtek. Dühös arccal néztem rá, az sem érdekelt, hogy markáns, női szíveket olvasztó arca van. - Ki maga és mit akar tőlem? - sziszegtem dühösen. Ő csak megsimogatta borostás állát, aztán megvonta a vállát. - Én vagyok a Nagy Gonosz Farkas és helyre akarlak pofozni téged kisfarkas... Ez már sok volt nekem, fogtam a füzetem és felpattantam, hogy menjek az előadásra. Már az ajtónál álltam, amikor feltűnt, hogy hiányzik valami. A verseim! Rémülten fordultam vissza, mire az óriás fickó az én füzetemmel integetett nekem! Visszarohantam, de mivel a mellkasáig sem értem, nem lehettem valami meggyőzően rémisztő. - Most azonnal adja vissza! Vagy én... én... - Nos mi lesz kisfarkas, megeszel? - vigyorgott. Fel akartam robbanni, az a minimum. Vissza kellett szereznem a verseimet! Azokat nem láthatta senki... A férfi tűnődő arcot vágott, aztán átnyújtott nekem egy cetlit. - Nolnap suli után legyél itt és visszakapod a füzetkéd! Csönd, ennyi volt, viszlát kisfarkas! - ezzel egyszerűen lelépett! Csak álltam, mint bálám szamara és pislogtam ki a fejemből. Hosszú ideig vacilláltam, hogy menjek-e, vagy ne... Normális esetben felhívtam volna apát, vagy megkérdezem Johnt, ha apa nagyon nem elérhető... Most viszont elegem volt az emberekből, apa pedig nem jelentkezett. Így a következő nap délutánján a címre mentem. Döbbenten léptem be a modellstúdió ajtaján, ahol gyönyörű lányok nevettek bent és álomhelyes pasik beszélgettek velük. Én csak pislogtam, mint ponty az aranyhalas tóban. Aztán megláttam az óriást. Ő is észrevett engem és vigyorogva tört utat a gyönyörű tömegen. - Hello kisfarkas, akkor kezdhetünk? - De én... én.. a füzet... - Megkapod, amint végeztünk. Nos így lettem modell. Kicsit abszurd az egész, és ami még abszurdabb az az, hogy a fickóról azóta sem tudok semmit. Mindenki Wolfnak hívja, más neve nincs is. Baromi sok pénze van és még annál is nagyobb képe, de igazából alapvetően jó fej. Ő szedett össze, amikor magamba zuhantam, habár máig nem tudom miért tette. Igazából semmit nem tudok róla, csak annyit hogy szép pénzeket fizet és szereti elkérni a verseim, hogy elolvassa őket, még akkor is, hogyha szomorúak. Valljuk be, van az a sanda gyanúm, hogy nem ember, de az is lehet, hogy egy vérfarkas apával egyszerűen már én vagyok paranoiás... a fene tudja.
Becsuktam a könyvecske fedelét, úgy ítéltem meg, elsőre ennyi elég lesz, majd holnap talán folytatom. Nyomtam egy puszit Sam orrára, majd fogtam a cuccom, menni kellett a stúdióba. Maradjunk annyiban, Frank ki volt akadva, hogy modellkedem, és tudom apa is kiakadt volna... talán éppen ezért csináltam. Felszegett fejjel léptem ki az ajtón, már vártam a fotózást. Ott más voltam, egy magabiztos és gyönyörű lány, aki angyali mosollyal néz le az emberekre a magazinok lapjairól. Ugyanis éppen tegnap jött ki az a magazin, aminek a címlapjára került a képem. Nem volt kis dolog, a többiek mind gratuláltak, habár tudtam nem gondolják komolyan és legszívesebben kitekernék miatta a nyakam. Kíváncsi voltam, apa mászkál-e újságosok közelében.. kíváncsi lettem volna az arcára, amikor meglátja a képem. Kárörvendő lennék? Talán... vagy inkább szomorú és csalódott. Szomorúan lépem be a stúdióba odaintettem Wolfnak, aki valami Playboy magazint lapozgatott nagy elánnal, majd hagytam, hogy a sminkesek és stylist-ok rám vessék magukat az újabb fotózás előtt. Igazából most éppen ennek éltem. A festés és a versek elsötétedtek velem, de a hazug mosolyog a kamerának legalább ragyogó maradt... Jobb, mint a semmi, nem igaz?
Amiket szeret: A családját, festeni, rajzolni, verseket írni, modellkedni, a biológiát.
Amiket ki nem állhat: A hazug emberek, akik bántják a családját.
Rövidtávú célok: Túlélni a napot. Megírni egy jó verset, vagy festeni egy képet.
Középtávú célok: Jelenleg a modellkarierr maradt neki egyetlen rövid távú célnak, ez az egyetlen, ami mozgatja. Esetleg festőként, vagy költőként is támogatókat szerezni.
Hosszútávú célok: Befejezni az egyetemet és kutatónak menni. Szeret modell is lenni, de mégis a kutatás az, amit hosszú távon szeretne csinálni.
Kezdőlap
