Karakter teljes neve: (szül.: Keegan Dwayne Shiver) Ian Matthew Vaughn
Becenév: Ian, Matt, illetve közeli ismerősök heccelik az I’am variációval…
Álnév: -
Faj: Vérfarkas
Falka:Őslakos
Titulus: Egy éve még Tark volt, az óta ez változhatott.
Nem: férfi/hím
Kor: 272
Születés helye és ideje: 1739. április 22, Beharapás 1760. 08. 25
Foglalkozás: Feltörekvő ingatlan befektető. Korábban földbirtokos volt, igen nagy vagyonnal, de a világháborúk alatt kisemmizte az ír kormány.
Védőszellem neve: -
Mágiaérzékenység: van
Vérvonal:"Muszklik" - Sangilak, a legerősebb
Alignak -> Sangilak -> Tonraq, aleut harcos és tark -> Dwayne Shiver, az első falkaalapító a „brit szigeten” -> Keegan Dwayne Shiver (Ian Matthev Vaughn)
Apa: Dwayne O'Sullivan (később Shiver) -halott-
Anya: Chloe Vaughn -elhunyt-
Testvérek: Caden, Daley –mindketten holtak már- és Veron
Egyéb hozzátartozók:¤A lányom, Kendra. 22 éves, a helyi egyetemen tanul. Hogy mit, azt ne kérdezd, mert nem tudom. A kapcsolatunk jónak mondható. Már úgy a körülményekhez képest.
¤Anika Steward, a lányom anyja. –elhunyt-
¤Iszonyatosan önfejű és konok tud lenni. Igazi vaskalapos férfi, ha az elveiről, illetve elképzeléseiről van szó. Bár a falkán belüli hierarchiát, és feljebbvalóitól érkező parancsokat tiszteletben tartja, illetve teljesíti azokat, saját elképzeléseiből sem hajlandó engedni. Akármeddig képes elmenni a céljaiért. Ha kell, akkor öl, hisz nagyon heves természete van, de ha a körülmények nem teszik lehetővé ezt, akkor addig kutakodik ellenfele múltjában míg nem talál megfelelő eszközt a másik kizsigerelésére. Tehát nagyon tud gyűlölni, de ugyanúgy szeretni is. Természetétől idegen ugyan a „szeretet” kifejezés, hisz nevelktetése során nem sokat kapott abból, ám a hosszú évszázadok alatt megtanult mélyen tisztelni másokat a szeretet helyett. Számára ezt jelenti a szó.
¤Nem az a nagydumás, beszédes fajta. Inkább csak figyel, jegyzetel gondolatban, és csak akkor nyitja ki a száját, ha az feltétlenül szükséges. Ilyenkor általában botrányosan őszinte, pláne ha azzal meg is sértheti a számára ellenszenves személyeket. Tehát nem egy közkedvelt partiarc.
¤Viselkedése a hold ciklusával változik. Telihold közeledtével ő is lobbanékonyabb, akárcsak a többi farkas, ám ő ennél sokkal agresszívebb. Gyakran már attól ökölbe szorulnak a kezei, ha csak hozzászólnak, vagy megkérdezik, mennyi az idő.
¤Amilyen lobbanékony a természete, olyan vérszomjas ragadozó is. Falkatársaival ellentétben, neki gyakrabban kell eljárnia vadászni. Nem feltétlenül az áldozat húsáért teszi, inkább maga az ölés öröme mozgatja. A gyilkosság nyugtatja őt igazán. Ám embereket képtelen ölni mióta megszületett a lánya. Nem csak azért, mert nem akar, a farkasa sem kívánja úgy az emberhúst. Mindketten behódoltak Kendrának.
¤180magas
¤halványkék szemek, íriszeit vékony sötét vonal szegélyezi, amitől tekintete egészen átható lesz.
¤Vékony, de nem cingár testalkata van. Kisportolt, bár az utóbbi egy esztendőben rendesen elhagyta magát.
¤Öltözködése alkalom, és hangulat függő. Nem idegen természetének sem az öltöny, sem a farmer, vagy a pamut melegítőnadrágok. Egy kritériuma van csupán: semmi műszálas, holmi… Szeretett lépést tartani a divattal, és a korral. Mert színesen öltözködni, és kísérletezni a stílusokkal. Manapság azonban már csak sötét színeket látni rajta, vagy szürkét.
¤Mindig borostás az arca. Még üzleti tárgyalások előtt sem borotválkozik meg teljesen (bár az utóbbi esztendőben erre nem volt példa), így szokta meg, így szereti.
¤ír gének ide vagy oda, hajszíne inkább világosbarna, ellentétben a típusra jellemző sötét, egészen fekete hajszínekkel.
¤Több tetoválása is van szerte a testén (egyik sem jól látható helyen van. Számára mindegyik kép nagy jelentőséggel bír, amiről csak ő tud. A titkait pedig jobb szereti megtartani magának.)
¤Farkas alakban:
A farkasom szemei citrinsárgák, a bundája pedig egészen sötét barna.
„A legőszintébb mosoly a gyermeké. Abban nincs se csel, sem számítás.
Csak a színtiszta öröm.”Hogy pontosan mikor láttam napvilágot, azt már magam sem tudom. A helyre viszont emlékszem. Lehetnek mára felhőkarcolók, és leaszfaltozott utcák a városban, de attól számomra még ugyanaz a szeszélyes írországi Belfast marad, ami volt. A maga halszagú kikötőjével, és a felette repkedő harsány sirályokkal, amiket olyan lelkesen csúzliztunk le a többi gyerekkel. A legszebb hely volt az a város, amit valaha láttam. Az otthonom, ahol felnőttem.
Az anyám egymaga nevelt. Nem dolgozott, mert nem is volt rá szüksége. Apámat bár felnőtt koromig nem láttam, tisztességgel gondoskodott rólunk. Az ő jóvoltából nem szenvedtünk hiányt semmiben, és mi tökéletesen elegek voltunk egymásnak az anyámmal. Nem is kívántunk volna többet. Iskolába jártam, kitűnően tanultam, és mikor elég idős lettem hozzá, udvarolni kezdtem a lányoknak, mint a velem egykorúak. Minden annyira normális volt, hogy eszembe sem jutott, hogy én nem vagyok az.
Talán 16 vagy 17 éves lehettem, mikor megkaptam életem első atyai pofonját. Furcsa ezt a kifejezést használni erre, mert az a pofon valójában nem történt meg. Atyai pofon alatt a bátyámra gondolok, akit ő küldött el hozzám, hogy mondja el milyen sors vár rám is, ha elég idős leszek ahhoz, hogy érdemesnek tartson kiemelni a préda közül.
Caden nem csupán vérvonalbeli értelemben véve a testvérem, hanem tényleg, vér szerint. Alig volt idősebb nálam, talán éppen csak néhány évvel, és ő is kölyöknek vallotta még magát. Emlékszem mennyire lenyűgözött amit a farkasokról mesélt. Szépreményű gyerek voltam még, aki bár nem illik, még mindig hitt a mesékben. Tehát nem, nem gondoltam, hogy amit ő mondott nekem, az hazugság.
Az utolsó pár gyermeki évem a jövő szellemében telt. Már tudtam, hogy kétszáz év múlva milliomos akarok lenni, gazdag földes úr, terjedelmes birtokkal és rengeteg asszonnyal akik csak engem szolgálnak. Elképzeltem azt is, hogy hatalmas és nagyon- nagyon erős farkas leszek majd, és hogy az uralmam alá hajtom az angolokat, nem ők uralnak majd minket. De valahol mélyen, legbelül tudtam, hogy egy kígyófészek része fogok lenni, és hogy apám bőkezű anyagi támogatása a neveltetésemre nem más, mint egy vetélt kísérlet arra, hogy gyarapítsa a hatalmát. Könnyebb volt hinnem egy álomvilágban, avagy egy apában, aki a nép nagy csatáit vívja (ki tudja merre), mint elfogadni a tényt, hogy sosem szerette az anyámat, és hogy mindketten csak eszközök vagyunk a számára.
Hinni akartam a világban amit elképzeltem, és amikor már nem bizakodtam többé, akkor küldetett értem az apám. Felnőttem.
„A farkasod lesz az egyetlen dolog a világon, ami jobban szeret téged saját magánál.”
Dublinba költöztem, mert mint megtudtam, apám mindig is ott volt. A falkája élén állt, ahová még az érkezésem utáni éjjelen beharapott. Napokig feküdtem jóformán magatehetetlenül, míg a farkasom kényelmesen elhelyezkedett. Pár napon belül pedig átestem az első holdtöltémen is. Az apám szerette egyből mély vízbe dobni a kölyköket. Gyakran össze is vert, vagy sértegetett csak azért, hogy újra és újra átváltozzak pokoli kínok között. Hogy később elmúlt a fájdalom, vagy csak úgy hozzászoktam, hogy nem éreztem többé, azt nem tudom. Ám amint nem bénított többé, maga az átváltozás is sokkal gyorsabb lett. Apám nagyszerű mentor volt. Valamivel alacsonyabb és zömökebb, mint gyerekkoromban elképzeltem, de mégis ízig- vérig alfa. Sosem értettem egyet az okkal, amiért vérszerinti „katonákat” nemzett maga mellé, ám megtanított rá, hogyan kell feltétel nélkül engedelmeskednem a parancsoknak. Kemény lecke volt, mire nem csak a farkasom, de én is fejet hajtottam az akarata előtt. Már rég feladtam az emberiségem, de volt idő amikor a saját nevemet sem tudtam volna megmondani. Az alfa mentális és testi ereje hatalmas volt, és nem félte használni csak puszta heccből is. Amíg rá nem jöttem, hogyan rejthetem el előle a gondolataimat, vagy miként verhetem vissza a mentális képességeit. Persze, ha az alfa igazán akart valamit, azt még így is hatalmában állt megszerezni. Mentális képességeim csak akkor kezdték bontogatni a szárnyaikat, ám az apám minden értelemben véve ereje teljében volt. Sosem dicsért meg. Ebből tudtam, hogy jó vagyok.
Keservesen megszerzett „tudásomat” később tovább adtam a fiatalabb testvéreimnek is. Daleynek és Veronnak, ahogy azt el is várták tőlem.
Mindig engedelmes voltam Dwayne Shiverhez. Tiszteltem, mint alfámat, és nemzőmet, de a kínok és az emberek szétmarcangolt tetemei között nem felejtkezhettem meg az egyetlen emberről aki még jelentett nekem valamit. A nőről, aki világra hozott. A korhoz hűen, anyám nagyon fiatalon szült meg engem, és szépsége bár már beért, mit sem fakult az eltelt idővel. Szerettem volna halhatatlansággal meghálálni neki mindent amit értem tett, de én magam még nem álltam készen arra, hogy kiemeljek valakit a préda közül. Tehát életemben először kértem valamit az nemzőmtől. Arra kértem, hogy emelje ki az anyámat mielőtt túl késő lenne már számára.
Az alfa feltételhez kötötte. Azt akarta, hogy mielőtt megtenné, készítsem fel Veront, a legfiatalabb testvéremet a beharapásra. Később megtudom, hogy az apám még az nap éjjel megölette az anyámat, mikor előálltam a kéréssel, nekem pedig csak Veron beharapása után adta át halálhírét. Azt mondta, betegség vitte el.
Az ezt követő évtizedekben kitomkboltam magam. Parancszóra öltem, ettem, aludtam ugyna, de amint véget ért egy nap, bevetettem magam a városba, vagy az azt övező kisebb falvakba. Volt, hogy kiírtottam egy egész települést. Már nem maradt semmi az emberek között, ami visszatartott volna a húsuktól, hát nem is éreztünk többé bűntudatot a gyilkosságokért. Se én, sem a farkasom. Legfőképpen azért sem, mert minden tetem arca helyett az apámét láttuk, bár maga az alfa ellen sosem fordultunk volna.
Tudtam, hogy mire készül Veron. Én tanítottam meg mindenre őt, hát hogyne tudtam volna, hogy meg akarja ölni az apánkat? De eszem ágában sem volt megállítani őt, vagy csak a tudtára adni, hogy ismem mit forgat a fejében. Valahol csodáltam is az elhivatottságát. Volt mersze, ereje szembeszállni a nemzőjével, én erre képtelen lettem volna. Maradtam hát csendes, ismeretlen bűntársa és csodálója a húgomnak.
Az alfa halála után feje tetejére állt a világ amit addig ismertem. A falka szétszéledt, Veron menekült, Caden pedig vérdíjat szabott ki a bundájára, és Daylevel együtt indultak a húgunk után.
Enyém lett hát minden, amit az apám és a falka hátra hagyott. Ketten maradtunk.
Én és a bestiám.
„Egyszer úgyis mindenki ráakad valakire, aki közli vele, hogy az ifjúsága véget ért.
Most Te jössz. Jó mulatást!”
Sok-sok év telt el, mire apám és a falka Dublini székhelyét termőföldekre vártattam, és azok szépen jövedelmezni kezdtek. Gabona mindig kell az embereknek, ez teszi olyan átkozottul jó üzletté birtokolni a földet. Kihasználtam a hűbéres rendszer minden előnyét (az első éjszaka jogát kivéve), így pedig vagyonom egyre gyarapodott. Elég gazdag voltam már ahhoz, hogy a hűbéres rendszer összeomlása ne törjön össze engem is. Tovább fizettem a jobbágyokat, akik így már elég motiváltak voltak a maradáshoz. Ez pedig nem csak további bevételt jelentett, hanem még több zsákmányt is a farkasomnak, hisz amint munkájukért bért kaptak a földművelők, nem csak egy házat és önálló földrész, egyre többen kívántak "nekem" dolgozni. Eszeveszett boldogok voltunk a farkasommal. Tocsogtunk a vérben.
Az idő azonban fölöttem is elszállt. Néhány évtizeddel később már közel sem tűnt olyan vonzónak az öröklét. Meguntam, hogy nincs kivel megosztanom. Az egyetlen társaságomat maga a préda jelentette. Hát én lettem a bárány bőrbe bújt farkas a nyájban.
Harcoltam velük a polgárháborúkban, de még az első világháborúban is. Ők pedig nem is sejtették, hogy aki nappal a legszívósabb bajtársuk, az éjjel megtizedeli a seregeket. Mindegy volt a farkasomnak, hogy melyik nemzetet gyilkolja, a vér számított és a hús. Abból pedig akadt tonnaszám a csatamezőn, vagy azon kívül, ha úgy tartotta kedvünk. Megvolt mindenünk ami kellett.
Hogy veszett el minden? Az első világháború végével. A seregeket visszarendelték állomásaikról. Nekem sem maradt más választásom, visszatértem a birtokomra. Illetve tettem volna, ha a kormány nem foglalja le a vagyonom, és hogy erre ne derüljön fény, háborús bűnösnek kiáltottak ki. Az ír polgároknak kötelességében állt élve, vagy holtan, de a hatóság kezére adni. Könnyű szerrel onthattam volna vérüket, de gondolnom kellett arra is, hogy milyen következményekkel járhat ha fény derül a bestiámra. Így hát a húgomhoz hasonlóan, én is menekülőre fogtam. Amerikába utaztam. Nem volt már se vagyonom, se életem. Ekkor halt meg Keegan Dwayne Shiver, és született meg Ian Matthew Vaughn, aki az óta is vagyok.
Céltalanul bolyongtam a számomra új világban. Sehol nem tudtam megmaradni pár hónapnál tovább. Annyira más volt, mint az otthonom, még a húsuk sem ízlett annyira, bár meglehet, hogy csupán az én szájízem lett menthetetlenül keserű. Ezekben az években szoktam le a világi életről, és megtanultam értékelni a kicsit, kevesebbet is. Becsülettel dolgoztam, mint bárki más, emberi ételeket is alig alig ettem, hogy minden megkeresett pénzemet félre tudjam tenni. A nulláról indultam.
Először termőföldekben gondolkoztam, hisz korábban csak azt az egy pénzforrást ismertem. De be kellett látnom, hogy ha az irányításhoz értek is, maga a termelés nem megy nekem. Rossz talajba vetettem rossz magokat, így a befektetés nemhogy nyereséges lett volna, még e mellett is dolgoznom munkát kellett vállalnom, hogy megéljek.
Akkoriban ácsmunkákat végeztem, mikor rájöttem mekkora pénz lesz az ingatlanokban majd a nem is olyan távoli jövőben.
A feltörekvő Texasban éltem ekkor. Alaposan kitanultam a mesterséget, és alig pár hónap múlva elkészült az első házam, amit a saját két kezemmel húztam fel. A ház azon az életképtelen földön állt, amin korábban gazdálkodni akartam, az építkezéshez szükséges anyagot pedig összeloptam. A sokszorosáért adtam el annak amibe került. Így vett új fordulatot az életem. Később már lelakott épületeket vásároltam fel, amiket aztán felújítottam, majd duplájáért adtam el.
Szépen kinőttem magam a porból. Nem volt könnyű (sosem lehet az), de megcsináltam.
Minden évben költöztem, hogy az embereknek ne tűnjön fel, hogy nem öregedek, és a változatosság amúgy is fontos része lett az életemnek. Különböző, elfajzott stílusirányzatok ütötték fel a fejüket a kontinensen, mivel nem csak én, az emberek is vágytak a folyamatos változásra, amit én aztán megadtam nekik. Tehát ami az Egyesült Államok déli részén már giccsnek számított, azt elvittem a valamivel maradibb északi államokba is, majd Kanadába és végül Alaszkába is.
„Nincs még egy olyan összehazudott, benyálazott, félreismert szó, mint a szerelem.”
Sosem érdekeltek a nők. Szépek, némelyik még okos is, de nem éreztem szükségét annak, hogy néhány óránál tovább horgonyozzak bármelyikük mellett. Nem egészen huszonnégy évvel ez előtt mégis belém csapott a ménkű. De úgy isten igazából.
Már nem tudom hol láttam először a nőt. Lehet, hogy akkor amikor az apjával tárgyaltam, vagy véletlen összefutottunk az utcán, nem tudom. Egyszer csak, minden figyelmeztetés nélkül belecsöppentünk a másik életébe, és nyakig el is merültünk abban. Anika látszólag átlagos nő volt, pont mint bármelyik másik. A kisugárzása fogott meg, az ugyanis ember feletti volt. elég volt egy mosoly, vagy véletlen érintés ahhoz, hogy lecsillapítsa bennem a vadállatot, ami az előtt gyakran még nekem sem sikerült. Behódoltunk az embernőnek, és életünkben először helyeztünk valamit a farkasommal magunk és a gyilkolás elé.
A helyi falka viszont zokon vette, hogy letelepedett egy kóbor a városukban. Így választás elé állítottak, és mivel többé nem akaródzott elhagyni Alaszkát, beadtam a derekam. Illetve beálltam a falkába. Természetemtől ekkor már nagyon idegen volt teljesíteni a parancsot, ám Vincent sosem követelt olyasmit, amit úgy egyébként nem tettem volna meg, szóval a parancsok tulajdonképpen csak szívességeknek minősültek, ami nagyban megkönnyítette elviselni a falka létet, és összeegyeztetni a saját, addig kialakított életemmel. No meg persze Anikával.
Lassan két éve voltunk együtt, mikor bejelentette, hogy terhes, és hogy vegyem el feleségül. Nem volt ellenvetésem a házasság ellen, de a nő még mindig nem volt tisztában azzal, hogy mi vagyok. Sokáig hezitáltam, mire végül előálltam az igazsággal. Anika többé nemhogy hallani sem akart rólam, de többször megpróbált öngyilkos lenni, csak azért, hogy ne szülje meg a gyereket, ,amit tőlem várt. Szörnyetegnek nevezett engem, és a magzatot is.
Nem volt más választásom, felkerestem a helyi protektorátust, hogy töröljék a memóriáját. Hisz ha nem tudja meg a nő, hogy mi vagyok, nem kíván többé végezni magával. A protektorátus beleegyezett a részleges memóriatörlésbe, miután bár rohadtul utáltam magam érte, szakítottam Anikával. El kellett távolodnom tőle, hogy ne derüljön ki többé, mi vagyok.
Viszont a tény, hogy nem éltem együtt a nővel, még nem jelentette azt, hogy nem voltam többé része az életüknek. Képtelen voltam ott hagyni őket. Anyagilag és személyes jelenléttel is támogattam őket. Még az után is, hogy Anika, a lányom anyja férjhez ment egy ember férfihoz, és gyerekeket szült neki. Rendes ember volt, Kendrát saját gyermekeként szerette, és gondoskodott róluk amíg én utaztam az üzlet érdekében. És amikor megérkeztek a lányom első udvarlói, meghagyta nekem a tisztességet, hogy elhajtsam őket a háztól. Frank halandó ember volt ugyan, de Anika nem találhatott volna nála méltóbb társat maga mellé. Akármilyen szar volt belátni ezt...
„A legszomorúbb azoknak a dolgoknak a romjai, amik már elmúltak a nélkül, hogy léteztek volna.”
Egész nap nyugtalanított valami. A mellkasom furcsán szorult, a vér csak úgy száguldozott az ereimben, és még Kendrát sem tudtam elviselni magam mellet, pedig a jelenléte mindig olyan végtelen nyugalommal töltött el. Tudtam, hogy valami rossz fog történni. Csak az nap éjjel jöttem rá, hogy micsoda. Anika autóbalesetet szenvedett, és útban a kórház felé, a mentőben vesztette életét.
Persze, hogy magamat hibáztatom érte még ma is. Képes lettem volna korábban normálisan, érthetően elmagyarázni neki, hogy mi vagyok (nem pedig átváltozni a szeme előtt és ráhozni a frászt), akkor ez sosem történt volna meg. Beharaptam volna már őt és a lányunkat is, és még nagyon sokáig élhetett volna. De nem így történt, amiért iszonyatosan haragudtam magamra.
Elhagytam Fairbankst, Alaszkát, de még a kontinenst is egy teljes évre.
Szibériában voltam ez idő alatt. Egy helyen ahol se telefon, se internet, se áram, se folyékony halmazállapotú víz... sem pedig emlékek.
Hogy mikor döntöttem úgy, hogy vissza kell térnem ide, azt nem tudom. Egyszer csak ültem egy repülőgépen útban idefelé. Nem történhet meg a lányommal az ami az anyjával is. Nem engedem.
Tűzhettem magam elé új célokat, de a régiek örökké kísérteni fognak. Remek, mert pont ezért tértem vissza. Lássuk mi lesz belőle.
Amiket szeret: Az erőt, a tartást, a francia konyakot, a jó krimiket, a humort (hallgatni, nem pedig része lenni annak), a rap zenét, és a gyors kaját.
Amiket ki nem állhat: A könnyeket, a hisztit, a picsogást. Szóval mindent ami jobb bent, mint kint…
Rövidtávú célok:nincs
Középtávú célok: Kiemelni a lányomat ha akarja, ha nem. Ezzel várok míg befejezi az egyetemet.
Hosszútávú célok: Saját falkát akarok. Erőset, ami képes leigázni a többit, bár nem feltétlen Fairbanksben. Nem dicsőség nagyhalnak lenni a pocsolyában... Mindehhez azonban szükségem lesz a húgomra is, akit még ha a jelenben futni is hagyok, később megkeresem, hogy magam mellé állítsam.
Kezdőlap
