Eszem ágában sem volt megzavarni a farkast. Kíváncsi természet vagyok, szeretek új embereket megismerni, és tőlük sem szokásom megrettenni, vagy előítéletesen viselkedni. Ettől függetlenül azonban, még nem feltétlenül keresem a társaságukat, ha nem muszáj. Oké, Alec azért elég helyes pasas volt, de ez minden. Azért nagyrészt nem kerültem senkivel közelebbi kapcsolatba, még ha nem is kerültem el őket nagy ívben, ha megéreztem az ismerős energiákat. Most azonban úgy látszik, hogy elkerülhetetlen volt az egymásba botlás, hála nekem, ezt szó szerint kell érteni. Jobban mondva a paddal kerültem közelebbi kapcsolatba, de ez már igazán részletkérdés. Fájt is eléggé, de tudtam, hogy hamarosan el fog múlni, és holnap talán némi sajgó érzés, valamint egy lila folt fog emlékeztetni a kellemetlen ütközésre. - Igen! Vigyázzon, vérre mennek! - súgtam oda, mintha a darazsak meghallhatnák, hogy mit mondok. Szerettem viccelődni, elég közvetlen személyiség is vagyok, úgyhogy nem állt tőlem távol, hogy ilyen bohóckodásba kezdjek, ha éppen olyanom van. Jelenleg a helyzet szülte feszültséget próbáltam vele magamból elűzni, illetve a kellemetlen érzést, hogy sikerült lejáratnom magam. Talán nem a legjobb módon tettem, de én már csak ilyen vagyok. Éppen ez jött most, és én általában azt tettem, amit a szívem diktált. Kivéve, amikor magamra parancsoltam, és az eszemet részesítettem előnyben, de az általában mindig nagyon nehezemre esett. - Köszönöm! - a hirtelen jött hátraarcból sejtettem, hogy valamit ő művelt a kis támadóimmal. Hálásan pislogtam le rá, hiszen én továbbra is valamiféle álló helyzetben voltam, míg ő kényelmesen ücsörgött a padon. - Igen, úgy látszik, hogy valami nagyon megtetszett nekik. Csak tudnám, hogy micsoda! Még sárgát sem vettem ma fel... - lehet, hogy nekimentem valami virágnak? Vagy csak leettem volna magam a süteménnyel, amit az ebéd mellé adtak? Pedig nem jellemző rám, de sohasem lehet tudni, hogy mi volt rajtam, ami nekem nem tűnt fel. Néha szeleburdi tudok lenni. - Bevallom őszintén, nem is volt túl kellemes. Kicsit sajog... - dörzsöltem meg a csípőcsontomat, egy fájdalmas szisszenéssel színezve a jelenetet. - De majd elmúlik, volt már rosszabb is! - legyintettem végül, miközben összeszedtem magam, és megkerültem a padot. Nem tudtam, hogy zavarom-e, de reméltem, hogy egy kicsit megpihenhetek itt mellette a nagy riadalom után. - Nem mondanám! Már jó pár hónapja itt vagyok, de ha ez vigasztalja, én sem emlékszem magára! - néztem meg alaposabban is az arcát, de még úgy sem rémlettek a vonásai. - Celeste vagyok! - mutatkoztam be a megmentőmnek, már ha lehetett annak titulálni. Nyújtottam is felé a kezemet, ha esetleg elfogadta, akkor határozottan ráztam azt meg, de nem erőt fitogtatva. - Biztosan más közegben mozgunk... - vetettem fel, mint lehetséges okot arra, hogy miért nem találkoztunk még.
- Mennyi fenevad él errefelé, nem semmi... Tetszik, hogy a csaj rögtön viccelődik. Ha már tart a kis dögöktől, a humor segít. Ez nagyon egészséges módja a védekezésnek. Meg barátságos is. Az esze pedig vág, hamar rájön, hogy én trükköztem. Mondjuk nagy titkot nem csináltam belőle. Kezemet kitárom és körbenézek, aztán félredöntött fejjel mosolyogva válaszolok. - Ezen a helyen szerintem mindegy, mit vesz fel. Valamit úgyis találnak. Száll a levegőben a virágpor, valamit úgyis megérint az, aki idejön, stb. Nem én fogom megfejteni, miért támadták meg. Próbálom, vizsgálom a szagokat, amik rajta vannak. Semmi nem tűnik fel. Egy méhnek vagy darázsnak speciálisabb az érzékelése. Rögtön kiszúrja, ami érdekli. - Nem ül le? Csak kényelmesebb. Erősnek mutatja magát, nem nyavalyog sokat. Ennek őszintén örülök. Most nem hiányozni egy bőgőmasina. A szavaira elmosolyodom. Tényleg nem találkoztunk. Nem a memóriám hagy cserben. Már a telefont babrálom, mikor a kezét nyújtja. Odafordulok, megragadom és finoman megszorítom. Erősen, de finoman. - Nagyon szép neve van! Örvendek, Celeste! Az én nevem Stephen. Hm, határozott kézfogás. - Meglehet. Én a Holiday Innben dolgozom. Itt ritkán járok, ez kivételes alkalom. Nem tudom, pontosan milyen körökben mozoghat. A neve nem hétköznapi. Beugrik, hogy múltkor az a kedves kis nő, akit majdnem elütött egy biciklis, aztán menekülés közben az én autóm elé esett, pont egy ilyet említett. Hagenék. Titokzatos nő volt, de nem hiszem, hogy őrző. Talán egy olyan, aki belecsöppent a világunkba és nem tudja hova tenni. - Véletlenül nem ismer egy bizonyos Corinne-t? - teszem fel a kérdést reménykedően felhúzott szemöldökkel. A darazsak elmentek, cserébe két madár száll le elénk. A fűben totyognak, nem zavaróak. Gondolom, rovarokat keresnek, amiből itt rengeteg van. Galambok. Azt hinné az ember, ilyen vidékre nem jönnek. Határtalan az éhségük és a kíváncsiságuk. Egy pillanatra rájuk nézek.
- Ha tudná… - oké, biztosan ő is tudta, hogy mennyi fenevadnak ad otthont a környék. Sajnálatos módon én is tökéletesen tudtam, és gyakran nem is nagyon tetszett a dolog, de ez nem kívánság műsor. Ezért is volt akkora szükség ránk, őrzőkre, és akkor a vadon élő állatok adta veszélyekről még nem is beszéltünk! Vegyük például a darazsakat, akik úgy látszik, hogy itt elég vérszomjassá váltak. Ki tudja, hogy mi okozhatta, talán a hűvösebb levegő volt rájuk rossz hatással. Engem azonban ez egy kicsit sem tudott vigasztalni, épp elég baj volt, hogy kis híján áldozatul estem a támadásuknak. Ha nincs ez a pasas… Oké, valószínűleg akkor is megúsztam volna, maximum a kis támadók nem. Akkor bizonyára a táskám áldozatául estek volna, és kilapulásban haláloztak volna el. Talán másokat megmentettem volna vele, de jobb a természettel való békesség, és kerülni a felesleges mészárlást. Én legalábbis próbáltam ehhez tartani magam. - Gondolja? – kérdeztem kíváncsian vissza. – Lehet, hogy túl kevés inger éri őket, és így bármire ráharapnak. – kanyarodtam vissza az időjárás hűvösségének problémájára. Igaz, hogy az egészet csak magamban vezettem le, de attól még a helyzeten nem változtatott. Valami oka biztosan volt, hogy nekem jöttek. Én még mindig az ebédnél evett sütire tippeltem volna, de nem is láttam nyomát a morzsáknak a ruhámon. Lehet, hogy még így is megérezték a cukrot rajtam? Elég bosszantó, és még annál is ijesztőbb fejlemény volt. Az ember sehol sem lehet teljes biztonságban, úgy látszik. - Köszönöm! Nem akartam zavarni. – tettem hozzá, miközben letelepedtem mellé, továbbra is finoman dörzsölgetve a csípőmet ott, ahol beütöttem. – Bár úgy látom, hogy mégiscsak megzavartam… - utaltam arra, hogy mennyire belemerült a telefonjába. Voltak ilyen emberek, időnként én is, de általában igyekeztem lekötni magam, hogy ne váljak tipikusan mai fiatallá. Hiába vagyok egyébként az. – Nos, most tényleg szívből örülök, hogy találkoztunk, Stephen! – mosolyogtam rá barátságosan, már-már elbűvölően. – Köszönöm a bókot, bár nem az én érdemem! – hanem természetesen a szüleimé, de nem is mondta senki, hogy nekem köszönhető. Akkor lehetne az maximum, ha már túl régóta élnék, és álnevet kellene használnom, amit én választottam. - Jobban belegondolva, lehet, hogy maga lesz a méhek védőszentje. Én előbb-utóbb megöltem volna szegényeket. – vallottam be neki őszintén. Nem éreztem magam emiatt kevesebbnek, mint pár perccel korábban. – Ó, akkor annyira mégsem állunk távol egymástól! – mondtam úgy, mint aki megvilágosodott. – Én sem járok itt sűrűn, csak ha csoporttal vagyok. Idegenvezető vagyok, szoktam a hotelben is járni, ha ott vannak elszállásolva a turistáink. – magyaráztam neki vidáman, mert máris megtaláltam a közös pontot. Persze semmi olyat nem mondtam magamról, amit amúgy ne lehetett volna kideríteni rólam. Az ilyesmire mindig odafigyeltem. Nem mintha amúgy olyan titkos életet élnék, őrzőségemet pedig úgysem tudtam volna most már letagadni. - Corinnet? – kérdeztem gyanakvóan, egyből kicsit távolságtartóbbá váltam. – Maga ismeri Corinnet? – ezzel azt hiszem, hogy már meg is válaszoltam a kérdését, miszerint ismerem. Egyébként tényleg nem volt hétköznapi a nevem, ezzel én is tisztában voltam. – És honnan gondolta, hogy ismerhetem? – tapogatóztam finoman, türelemre intve magam. Ha a barátnőmről volt szó, akkor képes voltam igazi anyatigrissé válni. Mi lesz majd, ha lesz gyerekem?! Szerencsétlen! Próbáltam egyébként nem túl követelőzővé, vagy agresszív vallatóvá válni.
- Miről maradtam le? - kérdezem, hátha esetleg bővebben is kifejti, amire gondol. Nem tudhatja, hogy a falka tagja vagyok, sem azt, hogy elég sok mindenről tudok, mert azt a pozíciót vállaltam, amivel ennek járnia kell. Az életkorából ítélve még inkább elméleti lehet a tudása, mint sok-sok évtizedes tapasztalaton alapuló. Az erejét persze nem becsülöm le, hisz vannak, akik gyerekkoruktól tanulják az őrző tudományt és huszonévesen előrébb vannak, mint egyes negyvenesek. - Télen igen, de akkor nem látni egyet sem. Már sose derül ki, miért lett nekik olyan szimpatikus. Talán emberibbek, mint hinnénk. Mert emberileg nagyon is szimpatikus a csaj. Nem tartok attól, hogy ez színjáték és álnok tervei lennének. Őszinteséget érzek, ilyen fiatalon pedig képtelenség nagy színésznek lenni. Akkorának, hogy egy idős farkast át tudjon verni. - Nem zavar. Felnézek a telefonból. Modortalanság mások jelenlétében nyomkodni, tudom. Csupán nem akartam rögtön letámadni a csajt, hogy ideesett, hű, akkor már maradjon, el ne menjen! Úgy látom, maradni akar, úgyhogy most már lecsukom a telót és mosolygok egyet. - Semmi halaszthatatlant nem csináltam éppen. Ejtőzöm a kertben. A szavai furán csengenek, de a hangszín és az érzések azt mutatják, hogy hálás. És nagyon aranyos kis személyiségnek tűnik. Sok ilyen őrzőt ismertem. Nem mindnek megy agyára az edzés és a tanulás. A viccén jót nevetek, az ég felé kacagok. - Szent Stephen Chesterton. Ezt se mondták még. Nem vagyok én olyan szent. Tudnék mesélni, persze nem fogok. A méheket ritkán ütöm agyon. Egyszerűbb elhessegetni őket. Nekik is megvan az életformájuk és annyira nem zavaróak a területünkön. A kóborok igen, velük más a bánásmód. - Nahát, szakmabeli! Gondolom, a szervezőink ismerik. Milyen nyelveket beszél? Francais? Deutsch? Espanol? Én a franciát és a németet. Ahogy elnézem, azt hiszem, szerencsések a turistái. Ha nem üres a feje, biztos nagyon kellemes stílusban tudja elmesélni a dolgokat. Az idegenvezetés külön tudomány. Én sose gyakoroltam, csak az egyetemen kellett belekóstolni, ha már idegenforgalmat tanultam. Megérzem, hogy valamiért aggódni kezd. Nincs olyan jó véleménnyel a fajtánkról. Gondolom, majd letisztul, ha jópár évtized lesz mögötte. - Igen - bólogatok és megvakarom a szám alatti részt, kicsit csücsörítve. - Ne aggódjon, jóban vagyunk. Az is egy véletlen találkozás volt. Említette az Ön nevét, hátha ismerem. A Celeste pedig elég egyedi név, gondoltam, rákérdezek. Hasonlóan kedves nő! Minden részletet nem mondok el. Ha Corinne nem dicsekedett el azzal, hogy elütötték, először egy biciklis, aztán én és hogy eltévedt, majd hazavitette magát egy idegennel úgy, hogy az utca nevét se tudta és még azt is elárulta, kinél lakik, hát... Ez egy civilnél is vészesen hangzik, ha aggódóak a barátai. Az őrző pedig most már tudja, hogy Corinne vérfarkasokkal cimborál. Mosollyal próbálom oldani a feszültséget. - Maga régóta csinálja? - kérdezem, utalva az őrzőségre. Az emberek jönnek-mennek, senki nincs túl közel, de azért ügyeljünk a biztonságra. Egy gyerekkocsit tolnak végig az úton. A kicsi unhatja már, mert éktelen bőgésbe kezd. Na, ezek után már nyugodtan beszélhetünk, mert senki nem fog hallani semmit.
- Hát tudja, medvék az utcákon, meg a hátsó kertben... - tereltem el a témát, mintha mit sem tudnék arról, hogy micsoda ő. Pedig nyilvánvaló volt szerintem mind a kettőnk számára, hogy tisztában voltam vele. Azzal ugyan nem, hogy kiféle-miféle, de a faji hovatartozása szerintem bőven elég volt még így is. Nem egyszerű ember volt, sőt, valószínűleg elég veszélyes is tudott lenni, ha ahhoz volt épp kedve. Ezzel pedig ő maga is a fenevadak közé emelkedett, legalábbis az én szememben. Ezt azonban soha nem dörgöltem egyetlen bundás orra alá sem, nem lett volna bölcs döntés. - Lehet, hogy egyszerűen csak a személyiségem varázsa vonzotta be őket! - vontam meg a vállaimat jókedvűen, felvetve ezt a lehetőséget is. Természetesen viccnek szántam, szerintem erre a hanglejtésemből ő is egyből rájöhetett. Nem voltam én olyan elbűvölő, vagy legalábbis nem tartottam magam annak. Ettől függetlenül azonban tudtam, hogy nem vagyok kiállhatatlan, taszító nőszemély sem. Szerettem barátkozni és beszélgetni, az ilyen jellemvonások pedig szerintem alapvetően is kizárják azt, hogy valaki elviselhetetlenné váljon. Legalábbis reméltem, hogy nem leszek az soha. - Ó, értem! Azt hiszem, ez remek hely rá. Békés, és nyugodt, bár vannak még ilyen helyek a városban, meg azon kívül is. Maga bizonyára jobban ismeri őket... - hiszen farkasként biztosan szokott kint járni az erdőkben, és ismerte már a terepet, mint a tenyerét. Egyszer reméltem, hogy én is úgy el fogok igazodni, mint az itteni falka tagjai, akik már évtizedek óta koptatják Fairbanks poros útjait. - Néha én is kijárok egy kicsit sétálni, meg elmélkedni. - vallottam be, még ha nem is volt teljesen igaz. Tényleg kijártam, úgyhogy nem hazudtam, viszont gyakran inkább a munka miatt tettem, hogy felfedezzem a környéket a leendő csoportjaim miatt. - Hm, egész jól hangzik! - állapítottam meg, ahogy kimondta a nevét. - Most sem én mondtam... hanem a méhek suttogják! - és mintha valóban így lenne, én is közelebb hajoltam hozzá, úgy súgva a szavakat. Pedig tudtam, hogy akkor is értené őket, ha nem így mondanám. Bizonyára kiváló hallással áldotta meg a Teremtője, amikor átváltoztatta annak idején. Mert valamiért olyan érzésem volt, hogy nem fiatallal hozott össze a sors. A szemében ült meg valami, amiből erre következtettem, persze lehet, hogy tévesen. - Igen, ismernek valamennyire! - bólogattam mosolyogva. - A franciát én is, anyanyelvi szinten, meg egy kicsit a kínait is. - oké, mivel fél évig éltem ott, azért nem is ment olyan rosszul. Már előtte is tanultam a nyelvet, ott meg csak tovább fejlesztettem. Sajnos azóta nem igazán gyakoroltam, illetve vettem hasznát, de még nem késő! - Bár a többség azért beszéli az angolt, úgyhogy azt a nyelvet szoktam választani a vezetések alkalmával. - vallottam be őszintén, mivel a vegyes csoportok miatt talán az volt az egyetlen olyan nyelv, mai mindenkinek ment. Akár európai volt az illető, akár amerikai. - Hm... - dünnyögtem magam elé elgondolkozva, és azt próbáltam kitalálni, hogy vajon az elhívása előtt, vagy után került sor a mellettem ülővel való találkozásra. - Igen, Cori tényleg elég kedves. Csak nemrég jött, és időnként még aggódom! - legyintettem végül, mert úgy tűnt, hogy nincs ezzel semmi baj. - Nem emlékszem, hogy említette volna magát. Hogyan találkoztak? - érdeklődtem kíváncsian. Ezek után nyilvánvaló, hogy meg kellett kérdeznem tőle. - Egy ideje. - nem voltam biztos benne, hogy pontosan mire volt kíváncsi, így maradtam egy ilyen semmitmondó válasznál. Egyébként nagyjából a munkám elkezdése, és az elhívásom egy időre esett, szóval bármelyikre rá lehetett volna húzni. - Régóta él a városban? - kérdeztem kíváncsian, arra pedig nem kérdeztem rá, hogy mennyi idős. Nem érdekelt túlzottan, most a lényeg szempontjából nem számított. Azt pedig már sejtettem, hogy falkatag lehet, ha a hotelben dolgozik. Oké, alkalmazhattak akár kóbort is, de szerintem nem lett volna túl jellemző rájuk.
- És a T-Rex a teraszon, igen. Izgalmas hétköznapok! - mondom egy sóhajtós nevetéssel. Tetszik a humora. Éreznie kell, mi vagyok, nem volt felhúzva a pajzsom. Ő se titkolja az energiáit. Határozottan szimpatikus kiscsaj. - Meglehet. A fenevadaknak ehhez is jó érzékük van. Én is észrevettem. Nem a levegőbe beszél. Egy pillanatra elképzelem, ahogy csoportot visz. Biztos, hogy meg tudja tölteni élettel a beszámolókat, nem hagyja őket unatkozni. - Tudok még párat, igen. És maga mit csinál itt? Pár turistának mutatta meg a növényvilágunkat? Sok ember szagát érzem rajta, de az általában elmondható mindenkiről, aki jár-kel a városban. Szép ötlet egyébként. Elmosolyodom, ahogy tovább fokozza. Nem spórol a viccekkel. Most már arra vagyok kíváncsibb, hogy mennyire lehet komolyan venni? Mert mókamesternek kitűnő. - Ilyen jól érti az állatok nyelvét, Ms. Doolittle? És még képes a fülembe suttogni. Mintha ilyen jóban lennénk. Rejtély ez a nő. Meg kell fejteni. - A kínai hogy jött? Nem szokványos. Érdekel, hogy magánéleti okai vannak, hogy belecsöppent vagy csak sokan érkeztek oda, ahol előtte élt. Itt annyira nem nyüzsögnek a ferdeszeműek. Úgy látom, feladtam a leckét Celeste-nek. Lehet, hogy Corinne említett már valamit és most próbál rájönni, rám gondolt-e. Jó barátnők lehetnek, érzem, hogy igazat szól. Félti a sok veszélytől, többek között a barátságos farkasoktól. Van esze. Megint sóhajtok és nagy pislogással mesélem el azt a fura szituációt. - Kérem, ne tegyen majd neki szemrehányást! Biztos csak szégyellte magát. A tarkómat vakarom meg, úgy folytatom. - Fellökte egy biciklis és pont az autóm elé esett. A bringás cserben hagyta, én kiszálltam megnézni. Beszélgettünk és kiderült, hogy el is tévedt. Elhívtam egy kis sütizésre a Northern Lights-ba. Azt ismeri? Golfklub, de van kávézó része is, mi oda ültünk be. Még Corinne száma is megvan. Magam sem tudom, miért érdekel annyira, hogy ne szidja össze a barátnője. Kedves lány, nem érdemelné meg. Nem is olyan naiv, mint amilyennek tűnik. - Már én is egy ideje vagyok az, ami. Így is lehet beszélgetni, kényelmes nekem. Világos, hogy nem adunk ki minden műhelytitkot. Az energiáiból ítélve erős, de nem egy tank. És nem is túl idős. - Eléggé. És maga? Gondolom, vágja, ha csoportokat hoz-visz. Nem volt egy rossz megérzés, mikor arra gondoltam, hogy Hagenék fontosak lehetnek. A szülőkről nem esett szó. Lehet akár egy bátor őrző család. Itt kifejezetten népszerű a gyerekvállalás. Roxan, Jackson. Vagy a gyógyítójuk, Abigail, aki a tőrt álmodóknak szert készített. És mind nagyszerű emberek.
Mivel értette a viccemet, ezért villantottam rá egy barátságos mosolyt. Szerintem mind a ketten tudtuk, hogy mire is gondoltam valójában, pont ezért tetszett annyira, hogy ha én már nem voltam előítéletes vele szemben, akkor ő is lazán viselkedett velem. Azt meg csak ő tudhatta, hogy valóban ilyen személyiség-e, vagy egyszerűen csak mutatott nekem egy arcot, az meg rajtam múlt, hogy mennyire hiszem el. - Úgy véli? – költői kérdésnek szántam. Egyébként nem voltam biztos abban, hogy magára gondolt, és jól értettem-e, vagy nagyon rosszul gondoltam, és csak viccelt. Mindenesetre bóknak könyveltem el, úgyhogy máris jobb lett a napom. Kedveltem a bókokat, de melyik nő ne lenne ezzel így? Oké, biztosan voltak kivételek, de a legtöbbünknek jól estek a dicsérő szavak, még akkor is, ha éppen nem szenvedtünk önbizalomhiányban. Én nem voltam beképzelt soha, nem is bíztam el magam emiatt, de attól még tisztában voltam az adottságaimmal, és mindettől függetlenül is képes volt jó kedvre deríteni. - Ez volt az utolsó napom a csoporttal, és a kert maradt a végére. A környéken már mindent megnéztünk, utoljára hagytam a városban található nevezetességeket, attól téve függővé, hogy mennyi időnk marad rá. Egyébként szerintem nagyon hangulatos, még ha botanikus nem is vagyok. – vallottam be, mivel tényleg nem nagyon értettem a növényekhez. – Viszont az egyik itteni dolgozó ilyenkor hozzánk csapódik, és besegít nekem egy kicsit. – csak azért árultam el, mert nem akartam elvenni mástól a dicsőséget. Jó idegenvezető vagyok, tudom ezt magamról, de mindent én sem ismerhetek sajnos, hiába törekedtem a teljességre. - Úgy tűnik, hogy egyikkel-másikkal egész jól el tudok társalogni! – egyértelmű volt szerintem, hogy rá utaltam, és a benne élő bundásra. Meg is jelent egy sokat sejtető kis mosolya szám szegletében. – Fél évet tanultam Kínában, ösztöndíjjal az egyetem alatt. – mivel ez nem volt titok, főleg, hogy jelenleg még a saját nevemen éltem, így ezt nyugodtan elárulhattam neki. Apám helyzet informátorként már speciálisabb is lehetett volna, de hát őt nem emlegettem ugyebár. A többi családtagom meg beavatott ember volt, leszámítva a nagyszülőket, meg pótnagyszülőket. Ezt azonban nem kötöttem az orrára, mivel nem kapcsolódott a témához. - Megpróbálom! – nem voltam teljesen biztos benne, hogy képes leszek visszafogni magam, de annyit megígérhettem, hogy megkísérelem majd a lakatot rátenni a számra. – Igen-igen, ismerem! – bólogattam, egy beletörődő sóhajt követően. – Hihetetlen, hogy mindig történik vele valami… - dünnyögtem az orrom alatt, megrázva a fejemet. – Még szerencse, hogy nem lett semmi baj! Köszönöm, hogy odafigyelt rá! –préseltem ki magamból végül. Normális fickónak tűnt, aki segít egy embernek is, ez sokat elárult róla. Bár az is igaz, hogy bárki tűnhetett annak, attól még nem feltétlenül volt tényleg helyén az esze. - Annyira azért nem régóta. – mosolyogtam rá újra. – Inkább csak jól értem a dolgom, meg szorgalmas és lelkiismeretes munkaerő vagyok. – tényleg az voltam, szerettem minden csoportnál kihozni magamból a maximumot. – Szeretem, ha a turisták maradandó élményekkel távoznak, és én is hozzájárulhatok a hasznos, és élvezetes kikapcsolódásukhoz. Még jóval a turista szezon előtt jöttem, így volt időm felfedezni a környéket, meg kitalálni a programokat, felkészülni mindenre! – magyaráztam neki, mert én a néhány hónapommal tényleg nem voltam régi lakos a városban. – És mennyire régen? A hegy felé húzza a szíve? – tapogatóztam óvatosan. Úgy, hogy ő értse, más meg ne feltétlenül.
Csak egy mosoly a válaszom arra, hogy a fenevadak tényleg ilyen jó emberismerők-e és hogy én közéjük tartozom-e. Ami azt illeti, igen. Ritkán tévedek nagyon nagyot. Azt megérzem, hogy Celeste-nek jól esett a bók. Mint minden normális nőnek. - Nagyon szép befejezés. Ha én mennék valahova csoporttal, élveznék egy ilyen utolsó napot. Nem is kell ahhoz botanikusnak lenni, hogy élvezzük a kertet. Se építésznek, hogy megcsodáljuk mondjuk a Fogantatás Templomát. Befogadó lélek kell. Úgy látom, ez Celeste-nél is megvan. Biztos szeretik az utasai. - Hát igen, idegenvezetőként is kell érteni sok mindenhez, de azért a szakembereket nem mindig lehet kikerülni. Foglalkozott egyébként mással is? Én még a kereskedelembe kóstoltam bele. Meg a katonáskodásba, még valamikor. Fiatal még, simán elképzelhető, hogy a főiskola után ezzel kezdte és pár év alatt megszerezte a rutint, a tapasztalatot és az ismeretségeket. Én a 300 pluszos korommal azért fel kell, hogy mutassak pár dolgot. Nem találkoztam még olyan korombelivel, aki egész életében csak egyetlen területen igyekezett. Visszamosolygok arra, hogy milyen jól elvagyunk itt. Hát igen. Mint egy földre szállt angyal, feledteti Damoklész kardját, ami itt lebeg a fejem fölött. Chatocly bárhol lehet, bármikor lecsaphat egy aljas húzással. Lehet, hogy most is figyel valahonnan. - Á, kint is lakott! Az egy egész más kultúra, biztosan nagy élmény volt. Milyen az igazi, vérbeli kinti...szecsuáni csirke mondjuk? És a sárkányos felvonulások? Nem feltétlenül a legfontosabbat ragadtam meg. Mesélhet Kínáról, szívesen meghallgatom. Más világ, nem élnék ott, de sztorikat szívesen hallgatok róla. Corinne-ról bajos most beszélni. Érzem, hogy a levegőben lebeg egy barátnői leosztás, amit majd kap Celeste-től. Igyekszem úgy előadni a dolgokat, hogy ezt elkerüljük. Majd fel fogom hívni, miután távoztam. Csak hogy tudja, mire készüljön... - Mindig? Mondjuk azt láttam, hogy eleve húzta a lábát. Vannak ilyen emberek. Sose figyelnek és belekeverednek balesetbe, bűnténybe vagy csak olyan konfliktusokba, amiket én például simán elkerülök. - Nincs mit! Egy élmény volt vele találkozni, még ha nem is a legjobb körülmények között indult. Utána annyira jót beszélgettünk, hogy még elhívtam a kedvenc klubomba is, aztán koncertet néztünk ki magunknak és el is fuvaroztam addig, ahonnan már tuti nem téved el. Szent még mindig nem vagyok, de néha megteszek ilyeneket. Ellensúlyozzák azt, amikor csak legyintek mások gondjaira, érzéseire. - Ezt megérzik a vendégek és hálásak, de nyilván nem kell mondanom. Jobban tudja, mint én. Statisztikából nem lehet úgy kimutatni, mint ahogy egy csoportot vezető szakember látja. Nagyjából már tudom, mióta van itt. Ezek szerint jól ismeri a várost, az érdekesebb és szolidabb környékeit. A sötét sikátorokat és a night clubot valószínűleg kerüli. - Annyira vén nem vagyok. XIV. Lajos születésénél még épp nem voltam ott, haha! - élek egy olyan fordulattal, amit bárki csak egyszerű viccnek hihet. Celeste érteni fogja. Őrző is és a kultúrában otthonos idegenvezető. Mire ezt végiggondolom, már meg is fejtette a nem túl nehéz rejtvényt. - Alapvetően hegyi ember vagyok, igen, de tudok alkalmazkodni. Tetszik a precíz virágnyelv, amin elbeszélgetünk. Susogást hallok a bokrok közül. Nem látom, mi az vagy ki az. Odanézek, az energiákat is figyelem, de semmi. Vagy messze jár vagy valami rutinos álcamester. Sóhajtok egyet. Mikor lesz itt nyugalom?
- Köszönöm, általában igyekezni szoktam. Szeretem, ha elégedetten távoznak tőlem, és nem csak az elismerő szavak miatt. Tudja, úgy gondolom, hogy ha valaki csinál valamit, azt csinálja a tőle telhető legjobban. Én mindig erre törekszem! - magyaráztam neki mosolyogva, ugyanis ez volt az igazság. Ezt érezhette rajtam, hogy tényleg lelkiismeretes típus vagyok, és ha dolgoztam, akkor beleadtam apait-anyait. - Katona volt? - kérdeztem vissza, miközben összeszűkült szemekkel méregettem őt. - Hm, igen, azt hiszem, hogy el tudom magáról képzelni. - mosolyodtam el végül, nyugtázva a megállapításomat. - És a kereskedelemnek mely területén ténykedett? Vagy mit kell ez alatt érteni pontosan? - érdeklődtem kíváncsian tovább, és csak a saját kérdéseim feltevése után válaszoltam meg az övét. - Egyébként nem foglalkoztam semmi mással, de az idegenvezetői munkám mellett pilóta vagyok. Igazából néhány hónapja a város szerződtetett, az elődöm nyugdíjba vonult. Árukat, meg embereket szállítok, ha olyan van... - vontam meg a vállaimat. Imádtam egyébként repülni, és erre talán ő is rájött a szemeim csillogásából. - Igen, hatalmas élmény volt! - bólogattam egyetértően. - Egy panda rezervátumban dolgoztam az iskola mellett, hihetetlen! - lelkes voltam, és azért is árultam el magamról ennyi dolgot, mert tényleg nem volt titok. Szerintem pár év múlva, amikor új személyiséget kell felvennem egy új helyen, már más lesz a helyzet, de egyelőre nem voltam sokkal több egy embernél. Ráadásul, minderről feljegyzések is voltak az egyetemen, aminek bárki utána tudott nézni. Nem mintha attól tartottam volna, hogy nyomozni kezd utánam, ezért is meséltem magamtól. - Az ételeket össze sem lehet hasonlítani az itteniekkel. - nevettem el magam vidáman. - Felvonulást pedig sajnos nem láttam, de majd egyszer még visszamegyek oda! - jelentettem ki határozottan, hiszen egy ideje már tervben volt. Csak a mikort nem tudtam még megállapítani. - Legutóbb volt egy autóbalesete. - adtam meg a választ arra, hogy miért húzta a lábát a barátnőm. Tényleg féltettem őt, és úgy látszik, hogy nem is annyira ok nélkül. - Igen, hálásak, meg lelkesek szoktak lenni. Nekem ennyi bőven elég visszaigazolás arról, hogy jól végzem a munkám, és érdemes csinálnom! - még fogalmam sem volt, hogy ha váltanom kell, akkor mihez fogok kezdeni. Egyelőre semmi más nem érdekelt, de talán majd az évek során kialakul bennem újabb érdeklődési kör, vagy ehhez hasonló lelkesedés valami iránt. - De annyira fiatal sem akkor! - kuncogtam el magam. Sosem tartottam a nagyon idős farkasoktól, inkább csak óvatos voltam akkor, ha hozzá hasonlóakkal hozott össze a sors. - Értem. Hallottam egy-két dolgot a pár évvel ezelőtti eseményekről. - sóhajtottam egyet, utalva a két falka összeolvadására. - Gondolom, nem volt olyan egyszerű... - nem akartam nagyon faggatni erről, csak érdekelt, ő vajon hogyan élte meg. - Vagy nagyon könnyen alkalmazkodik? - ráncoltam a homlokom elmélázva.
- Én is ugyanígy gondolom. Teljesen őszintének hat, biztos, hogy így is gondolja. Dícséretes a motivációja, a régi időket idézi. Manapság már bárki szerezhet papírt, régen nem így volt. Profi a csaj, tuti. Majd megkérdezek egy-két szállodás cimborát, kíváncsi leszek az ő véleményükre is. Illetve arra, hogy hogyan írják le, hisz a megbízhatósága felől már nincs kétségem. - Igazán? És miért nézi ki belőlem? Érdekel, miből gondolja, hogy igazat mondok. Van bennem egy feszesség, el tudom fogadni a hierarchiát és képes vagyok parancsot teljesíteni egy jó ügyért. Az érdekel, hogy Celeste mit látott meg ebből? - Nagyon sok mindent. Kézműves tárgyaktól az aranyig. Franciaországban mindennel foglalkoztam, amit találtam vagy amihez hozzájutottam. Alaszkába aranyásóként jöttem és azzal kereskedtem, amit kimostam a folyóból. Tényleg minden sorra került, olyan is, amivel nem dicsekszem. Seriffek által lefoglalt fegyverek, illegális holmik. Drog nem, azt mindig kerültem. - Á, a levegőt is szereti uralni. Esetleg jobban is kedveli, mint a földet? Josh Colston, a kóbor jut eszembe, aki a Frontiers-nél volt, amíg el nem tűnt. Celeste még hasznosabb kapcsolat is lehet. A barátnője is tüneményes, de ő is. Okos és kedves nő, ráadásul őrző. Létezik ilyen? Komolyan létezik, hogy ennyien vannak? - Panda rezervátum! Tud mesélni valami jó sztorit? Azokkal az állatokkal nincs komolyabb ismeretségem. Csak rácsok mögött láttam őket, az más, mint egy nekik fenntartott terület. Ez érdekes és egzotikus. Celeste sok meglepetéssel tud szolgálni. - Valahogy éreztem, hogy ezt fogja mondani - mosolyodom el. Néha szeretek kínait enni. Nem jártam abban az országban, így nincs összehasonlítási alapom. - Oh, értem. Már jól van? Corinne-ra terelődik a szó és nem lepődöm meg, hogy balesete volt. A szemem előtt is történt egy. Nagyon helyes lány, nagyon kedves, de kicsit figyelmetlen és simán kinézem belőle, hogy nagyobb baj lett egy olyanból, mint amit én is láttam és átéltem. - Ez az igazi elkötelezettség. Nincs is kétségem, hogy szeretik az utasai! Mosolyogva bólogatok, mert így igaz. Én is hamar megkedveltem. Megérezném, ha kamuzna. - Rugalmasnak tartom magam. Nem történt olyan, amit ne fogadna be a gyomrom. Hű vagyok a falkámhoz, akkor is az voltam, mikor jött egy másik. A harcokat nem kedveltem, az összecsapások nem tetszettek. Örültem a békének. Többen lettünk, kimondatott az egyesülés és én élni akartam vele. Semmi nem űzött el, nem esküdtem bosszút. Megtaláltam a helyemet. Azt hiszem, nehéz is olyan helyzetet elképzelni, ahol ne találnám meg. Klondike-ban mondjuk az volt. Agresszívek voltak, ott nem volt maradásom. - És maga hogy alkalmazkodik a városhoz? Úgy látom, elég jól.
- Ezt nem tudnám pontosan meghatározni. Azt hiszem, az első benyomás alapján el tudom önről képzelni. – vontam meg a vállaimat. – Olyan fegyelmezettnek tűnik. – mondtam végül azt, ami talán először jutott eszembe. – Ó, és segít a bajba jutott hölgyeken! – mosolyodtam el, bár utóbbi megjegyzésemet inkább már csak viccnek szántam. Természetesen tudtam, hogy a katonákat sokan idealizálják hősnek, de igazából nem igaz rájuk. Nos, most én is ezt tettem, az pedig, hogy mennyire lőttem mellé, már a jövőben fog kiderülni. Vagy akkor sem. - Ja, akkor nem manapság volt, igaz? – kérdeztem óvatosan. Lehet, hogy megint csak tévedek. A kereskedelem újabban nagyon sokrétű dolog volt, sokféle területtel. Régebben, a klasszikus kereskedő megfelelt az árusnak, talán akkoriban foglalkozott vele. Ha nem, akkor majd vagy kijavít egyszerűen, vagy elhallgatja, és meghagy a téves következtetésemben. Nem lett volna igazából abból sem semmi, hiszen nem múlt rajta az életem, inkább csak ismerkedtem, kíváncsiskodtam kicsit. Ebből még nem lehetett baj, igaz? - Igen, nagyon kedvelem! – vallottam be őszintén, azzal meg már el sem dicsekedtem, hogy jó is voltam benne. Volt hozzá érzékem, már kezdettől fogva. – Tudom, hogy annyira nem megszokott a női pilóta, igazából hobbinak indult nálam is. Most csinálom először hivatásszerűen, amikor szükség van rám. – vontam meg a vállaimat könnyedén. Nem dicsekedni akartam, pusztán elmeséltem neki, hogyan is alakult ki nálam ez a dolog. – Úgyhogy mondjuk úgy, hogy mind a két színteret kedvelem! – utaltam itt a földre és a levegőre egyaránt. - Ó, számtalan vicces történet van! – nevettem el magam, ahogy eszembe jutott néhány emlék. – Tudja, nagyon bájos állatok. Különösen, amikor még kölykök! – valószínűleg látta rajtam, hogy oda, meg vissza voltam ezekért az állatokért. Nagy hatással voltak rám annak idején, úgyhogy örömmel és őszinte lelkesedéssel tudtam beszélni róluk. – Csetlenek-botlanak, és nem hagyják békén a gondozókat. Volt olyan eset, hogy szerettünk volna kitakarítani náluk, de folyton láb alatt voltak, és másztak rá a seprűre, vagy a lábunkra csimpaszkodtak. Olyan is akadt, hogy az egyik bocs legurult a lejtőn, és nem tudott felállni. Semmi izgalmasat nem tudok mesélni, inkább ilyen mulatságos dolgok történtek! – ingattam a fejemet, továbbra is mosolyogva. Az ilyesmit át kell élni, így elbeszélés alapján valószínűleg ő egyáltalán nem tudta értékelni a sztorit. Nem mintha ez zavart volna engem, de neki biztosan nem okozott örömteli perceket. Talán másra számított, valami izgalmasra. - Igen, már rendbe jött, csak azóta kicsit aggodalmasabb vagyok… - árultam el neki, hogy miért is nem tetszett, hogy Corinne nem mesélte el a találkozásukat. – Akkor nem tudtam, hogy merre van, és csak a kórházból hívtak fel. Nem volt kellemes. – fintorodtam el, mikor az érzés egy pillanatra újra a hatalmába kerített. Szerencsére elég hamar túl is lendültem rajta. – Azt hiszem, hogy ez ebben a helyzetben elég hasznos, és szerencsés tulajdonság. – bólogattam arra, hogy alkalmazkodó típus. Az ő fajtájánál azt hiszem, hogy muszáj kicsit annak lenni, ha élni akar egy falka lakta területen. Bár nem tudtam pontosan azért, milyen lehet ezt megélni. Őrzőknél teljesen másképp megy. - Hát, bevallom, hogy egy kicsit tartok a téltől. Nem sokáig volt már részem benne, mikor ideköltöztem, és ennyire északon még sohasem éltem. – húztam el a számat enyhén, hogy aztán érdeklődő tekintetemmel tüntessem őt ki. – Egyébként elég jól érzem itt magam, azt hiszem sikerült beilleszkednem, megtalálni a napi rutint. Mondja, tényleg olyan vészes a téli időszak? – kérdeztem meg az ő véleményét is.
- Nem rossz intuíció - felelem egy félmosollyal. Nagyon is fegyelmezett tudok lenni. Szükség van rá, komoly pozícióm van a Falkában és a szállodában is. Nomeg a szomszéd néni szokta még próbára tenni a tűrőképességemet. Végeláthatatlan történetek, amiknek tényleg nincs több értelme, minthogy Mary Mama örül a családjának. - Á, nem, még az első nagy világháború előtt! - mondom nevetve, mintha viccelnék. Pedig így volt, Celeste érteni fogja a célzást. Nem titkolom, hogy előtte ezzel kerestem a kenyeremet. Elég sokáig kereskedtem, különböző dolgok kerültek sorra, a ruháktól a fegyverekig szinte minden. A véremben van, fogadós szülőktől örököltem az üzleti érzéket. - Inkább a jó női pilóta a ritkaság. Ezek szerint maga igazán profinak számít. Mert a jó felől nincs kétségem. Mármint afelől, hogy jó nő. Nagyon is az, rendkívül csinos, egy pillanat alatt megjegyezhető szépség. Bizonytalan kezekre nem bíznak ilyen komoly feladatot, már ha komoly a cég. Nem kell messzire menni, a Falkán belül is akad pilótanő. Nem ültem még mellette, fogalmam sincs, hogy vezet. Autót is tudnak vezetni, igaz, kevesen alkotnak kiemelkedőt a pályán. - Értem. Szóval mint a gyerekek. Ismerkednek a külvilággal és nagyon kíváncsiak. Tényleg nem volt túl vicces történet. Annyi átjött, hogy imádja ezeket az állatokat, szinte magam előtt látom, ahogy az egekben jár tőlük. Érezni a szeretetet, ahogy beszél róluk. Szerintem az embereket is szereti, úgy tűnt. Csak a darazsakkal volt ellenséges. Hát...amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. Megtámadták, persze, hogy odacsapott. - Ezt meg is értem! Remélem, azért nem fogja halmozni ezeket a baleseteket. Maguk "csak" jó barátnők vagy esetleg családtagok is? Szerintem az előbbi. De akkor tényleg nagyon jó barátnők, mert mindkettőnél éreztem, mennyire fontos neki a másik. Érdekes is megismerni a két felet. És kellemes. Corinne egy cukorfalat, Celeste egy hangyányit komolyabb, de sokkal viccesebb és ugyanolyan szimpatikus. - Hát igen! Gondolom, ismeri a történelmet. Népvándorlás, rasszizmus, lappangó ellentétek, amik végül beolvadnak a békébe. Nagyon tetszik, hogy virágnyelven mindenről el tudunk beszélgetni és értő fülekre találok. Fiatal a lány, de ritka intelligens és azt hiszem, nagy jövő vár rá őrzőként, ha ilyen okosan tud viselkedni. Bár remélem, nem mindenkinek nyílik meg ennyire. - A legjobbkor jött! - mondom neki lelkesen mosolyogva. - Ha egyből a durva mínuszokba csöppen bele, talán fel is ül a visszafelé tartó repülőre. Így viszont szépen át fog menni a hideg évszakba és majd meglátja, fel se tűnik, hogy lejjebb megy a hőmérséklet, mint a délebbi tájakon. Próbálok biztató lenni és amit mondok, azt már többen megerősítették. Lesz még itt ősz, aztán kora tél, aztán az igazi brutalitás és megint jön a tavasz. Hawaii nem itt van, arra nem lehet számítani, de nagyon is élhető város ez. Persze kell hozzá egy mentalitás. Alkalmazkodás, amiről az előbb is beszéltünk. - És a "bennszülöttekkel" vagy az "autonómokkal" hogy áll? Sokat ismer? Remélem, nem rosszak a tapasztalatai. Igyekszünk szívesen látni az embereket és aki nem így tesz, az itt nem is él meg sokáig. Direkt megnyomom azt a két szót, mintha csak cifrázni akarnám a beszédemet. Szerintem érteni fogja, hogy a Falka és a kóbor állomány farkasaira gondolok. Nem érdektelen, hogy mi a véleménye rólunk és az átutazókról vagy csatlakozni nem kívánókról. Tudom, hogy titkot kell tartani, de az érzéseit megoszthatja. Én is elmondtam, hogy van egy rend, amihez ragaszkodunk és az ellenállókra le szoktunk csapni. Ilyen vagy olyan eszközökhöz nyúlunk. Sajnos párszor durván be kellett avatkozni. Még mindig jobb ez az időszak, mint még Darren előtt, amikor szinte lángokban állt a város, minden nap akadt valami, ami miatt a Celeste-félék kocsiba ülhettek és indulhattak a (gaz)tett helyszínére.
- Talán… - hagytam rá, végül megvontam könnyeden a vállaimat. – Csak kár, hogy nem mindig működik. – mosolyodtam el futólag. Jó emberismerőnek mondanám magam, de azért voltak olyan esetek, amikor sajnos tévedtem. Előfordul az ilyesmi, nekem nem volt több évszázadom arra, hogy mindenféle típusú emberrel találkozzak, és kiismerjem a természetüket. Ahhoz képest szerintem tényleg nem voltam olyan rossz a megérzésekkel kapcsolatban. - Hű, akkor tényleg nem mostanában! – vontam le a következtetést. – Akkor ön még afféle klasszikus értelemben vett kereskedő volt, igaz? – érdeklődtem kíváncsian. Olyan, mint amilyeneket a mesékben és a történetekben írnak meg. Manapság már teljesen másképp zajlott a kereskedelem, mint annak idején. – Biztos furcsa lehet látni, hogy most miként mennek a dolgok. – adtam is hangot gyorsan a gondolataimnak, ha már így szóba jött. Az is lehet, hogy hatalmas tévedésben voltam, és nagyon könnyen átállt, de hát már nem is azon a területen mozgott, az igaz. - Igazán kedves, köszönöm! – újabb elbűvölő mosollyal ajándékoztam meg, ha már elhalmozott a bókokkal. – Azt nem tudnám megmondani, hogy mennyire vagyok profi, de azért egész jól megy! Utasszállítót mondjuk még sohasem vezettem, de talán majd egyszer. El vagyok a kisebb gépekkel is, itt is olyanra szerződtem. – magyaráztam neki, mivel ez nem volt titok. Elég lett volna kicsit utána néznie ahhoz, hogy mindez neki is világos legyen. Engem amúgy sem zavart, ha egy farkas tudott rólam ilyen alapvető információkat. Felhasználni nagyon úgysem tudta volna, hiszen nem tettem semmit, amivel felhívtam volna magamra a figyelmet, vagy esetleg haragot gyújtottam volna a falka szívében. - Igen, valahogy úgy! – bólogattam, noha kicsit kellemetlennek éreztem, hogy semmi izgalmas, vagy vicces sztorival nem tudtam most hirtelen előállni. Megélni azonban teljesen más volt, és valószínűleg az őszinte rajongás még így is lerítt rólam, de nem is próbáltam véka alá rejteni. – Ha arra kíváncsi, nem állunk egymással vérrokonságban, de elég közeli a kapcsolatunk ahhoz, hogy akár családtagnak is lehessen tekinteni. Azt hiszem, hogy önnek ezt nem kell bemutatnom. – természetesen a falkára utaltam, és arra, hogy sokszor ők is úgy élnek, mint egy család. Pedig nagy általánosságban nem rokonai egymásnak. - Sokat látott, igaz? – annyira sűrűn nem futottam még össze több századot megélt bundásokkal, így aztán most érdekelt, hogy miket láthatott. Biztosan leírhatatlan érzés az, hogy része volt a történelemnek, olyasmiket látott és élt meg, amikről én már csak olvashatok, de bele sehogyan sem tudnám élni magam. Egyszerűen teljesen más korszakok és világok voltak korábban, mint amiben én felnőttem. Ha hirtelen visszarepülnék az időben, nem tudom, hogy mennyi időbe telne, amíg alkalmazkodnék, és feltalálnám magam. Előbb-utóbb biztosan sikerülne, mert félteni szerencsére nem kellet engem sem, de nem lenne egyszerű, ez biztos. - Azt azért nem hiszem! – nevettem fel vidáman arra, hogy felültem volna egyből a gépre, ha a mínuszokba érkezem. Annyira azért nem ment könnyen, hiszen át is lettem helyezve, és ő nem tudhatta, de nem is nagyon vágytam vissza New Yorkba az engem ért csalódás miatt. – Ennyire nem könnyű elűzni. – jelentettem ki végül, kerülve a valódi okokat, amiből egyet talán sejthetett, míg a felbomlott jegyességemet természetesen nem. – Hát, azért nem hiszem, hogy nem fogom megérezni. A mínusz 30-40 fok még nekem is durva. – ahogy belegondoltam, szinte meg is borzongtam. – De remélem, hogy igaza lesz. Mások is átvészelték már! – nyugtáztam végül, egy újabb mosollyal. - Annyira még nem volt sokhoz szerencsém, bevallom. Eddig még nem nagyon akadt összetűzésem egyik táborral sem, viszont az a szörnyű éjszaka engem sem került el. – utaltam a Vörös Holdra. – De tudom, hogy arról nem ő tehetett, úgyhogy bátran állíthatom, hogy eddig nincs rossz tapasztalatom. Remélem, hogy így is marad. Idővel szeretnék többeket is megismerni. – nem voltam ellene, hogy újabb bundások kerüljenek az ismeretségi körömbe. Ebben a városban ez amúgy is elkerülhetetlen szerintem.
- Nem baj, lesz ideje fejleszteni. Reméljük. Az Őrzők élete nem könnyű és nem is mindig tart sokáig. Úgy érzem, ezért a nőért nagy kár lenne. Annyi emberi értéket mutatott, mióta beszélünk, hogy én csak szurkolok a hosszú életéhez. - Ha a mindenesre gondol, akinél a kötél, meg a fülbevaló is terítéken volt, igen. Az is voltam. Tetszik az érdeklődése. Szereti a történelmet, ez már kiderült, én és a hozzám hasonlók pedig első kézből mesélhetünk a régmúltról. - Fokozatosan jöttek be ezek, hozzá tudtam szokni. Inkább az elmúlt 10-15 év szólt a túl - mármint nekem túl - dinamikus fejlődésről. Egy-két kattintás és már meg is rendeltem, amiért régen napokat kellett utazni. Néha megállok, hogy hűha, tényleg itt tartunk? De nem bánom. Ennek is megvan a haszna. Én is rendeltem már a netről, szoktam is, meg használom a technológiát. Időnként kémkednem kell és úgy érzem, vérfarkas létemre is hasznosak ezek a cuccok. Celeste már beleszületett a fejlett elektronikába. Neki az lehet fura, ahogy mi kezdtük. - Még emlékszem, amikor híre ment az első hivatalos repülőgépnek. Én még sokáig nem kívánkoztam ilyenre. Nem akartam elhinni, hogy nem zuhan le. Tudja, a mi fajtánknak nem az ég az otthona... Merengő, távolba néző mosollyal mesélek neki. Szinte látom magam előtt az egészet. És az első repülőutam! Na, az nem volt semmi. Mai fejjel tiszta vicc, hogy a gyomrom görcsben állt. Amikor megérkeztünk és kinyílt az ajtó, csak akkor nyugodtam meg. - Ha van hely számomra, szívesen repülnék egyet magával! Női pilóta mellett nem ültem. Ha jól tudom, Emma próbálkozott még a műfajjal. Nem tudom, milyen messzire jutott. Celeste gyakorlott, csinálja egy ideje. Nem hiszem, hogy egy utassal több megzavarná. Én pedig szívesen lennék újra a társaságában. - Értem, értem - nyugtázom egy mosollyal és hátradőlök a padon, karjaimat a támlán kiterjesztve. - Jó is az. A kérdésére pislogva bólogatok. 300 év alatt lát az ember egyet s mást. Halkan diskurálunk, mert azért jönnek-mennek körülöttünk. Ha valaki megállna, azt észrevenném, egyelőre senki nem tette. - Napestig tudnék mesélni. Például az aranylázról. Mindenki megszállta a folyókat, patakokat. Vagy a teléreket, csákánnyal. Különböző eszközökkel akarták halálra keresni magukat. Én is kivettem a részem. Kalandos volt. És jövedelmező. Otthon tombolt a forradalom, hát kijöttem ide. Celeste nevetése annyira szívből jövő és felüdült. Az én arcomra is mosolyt csal. Örülök is, hogy nem könnyű őt elűzni. Ha új arcokkal találkozom, mindig megvan bennem a gondolat, hogy az egész lehet színjáték is, de ez a nő ennyi idősen egyszerűen nem lehet ilyen profi. Kizárt. Szívember, ezért kedvelem. - Biztosan. Tavasszal azt fogja mondani, hogy hú, nem volt könnyű, de megcsináltam! A következő tél már egyszerűbb lesz. Még északabbra is élnek emberek, olyanok is, akik nem ott születtek. Ilyen finom hölgyek is meg tudják tanulni az alaszkai módit. Én csak bátorítom. - Azt tudja, hogy a Lak nyitva áll maguk előtt is, ugye? Hátha a sok új infó között elveszett volna. Nem járnak át tömegével, néhány visszatérőnk akad inkább. - Hát igen, az nem volt egyszerű. Megkérdezhetem, kivel találkozott aznap? Érdekel, hogy alakult az az estéje. A falkás párosainkat nagyjából tudom, azt hiszem, az őrzőkét, kóborokét nem mind, csak ha minket is érintett. - Ennek örülök. Biztos lesz még rá alkalma. Mindenhol ott vagyunk. Egy összeszorított ajkú mosollyal jelzem neki, hogy a társadalom legkülönbözőbb rétegeit és a város számtalan helyszínét fedjük le. A telefonom viszont közbeszól, berezeg. Ránézek és olyat látok rajta, ami nem várhat. - Elnézést, de most szólít a kötelesség. Cserélünk számot? Ha Celeste benne van, akkor diktálom az enyémet, meg ő is mondhatja a sajátját. Kicsit lassan megy a pötyögés, de végül bekerül a neve a Kapcsolatlistámba. - Merre megy? Elvigyem egy darabon? Chatocly-nak semmi nyoma, szerintem csak szórakozott vagy utólag fog valamit alkotni. Azzal, hogy itt ülök, nem segítek és különben is dolog van. Egy fuvart pedig szívesen megejtek ezzel a kedves kis nővel.
- Mint a filmekben, meg a mesékben. – nyugtáztam mosolyogva, egy apró bólintással. Talán gyerekesnek tűnhet a megjegyzés, de a kereskedőket tényleg ott ábrázolták így, és én mindig izgalmas szereplőnek tartottam őket, mert mindig mindent tudtak, vagy el tudtak intézni. Persze nem teljesen mondtam komolyan, reméltem ez a hangsúlyból is érződött, de kíváncsi lettem volna, hogy mentek a dolgok akkoriban. Talán egyszer majd tudok beszélgetni erről valakivel, aki kellőképpen közlékeny lesz hozzá. Ezt a férfit ugyanis nem ismertem még, lehet, hogy idővel ez változni fog, de az sem elképzelhetetlen, hogy csupán hébe-hóba futunk majd össze, egy-egy biccentés erejéig. - Arra még én is emlékszem, hogy milyen volt az internet előtt az élet. Ugyan már csak halványan, de nem születtem bele annyira, mint a mai gimnazisták. – húztam el a számat. Megvoltak a maga előnyei, de a hátrányai is ennek a nagy nyitottságnak, amit a világháló megjelenése szült. Mindenkiről meg lehetett tudni mindent, viszont bizonyos szempontból nagyon hasznos is tudott lenni. Ha nem te voltál a célpont, hanem te akartál valakinek utánanézni, akkor nagyon is megfelelő információforrásnak lehetett tekinteni. Ettől függetlenül mégsem szerettem annyira, ami talán furcsa lehet már talán a húgomnak is, de ez van. - Gondolom ijesztő volt, hogy egy nagy vasmadárral óceánokat repüljön át. – elmosolyodtam, mert ezt el tudtam képzelni. Még a mai világban is sokan rettegtek a repüléstől, nemhogy akkoriban, amikor nem volt ilyen fejlett még ez a terület sem. Mindenesetre csodásak voltak azok, akik kitalálták, hogyan lehetséges ez. – Persze, semmi akadálya! – bólintottam szint egyből. – Szoktam a környéken is repülni, afféle ismerkedő túra a környékkel, de elég limitált létszámú, mivel nem nagy a gép. Meg persze csomagokat, élelmiszert is szállítok, ha épp arra van szükség. – vontam meg a vállaimat, mert nem muszáj ilyen körútra eljönnie, akár beülhetett mellém munka során is, engem nem zavart volna. Ismerősökkel gyakran tettem kivételt. - Azt elhiszem! Tudja, egy kicsit azért irigylem amiatt, hogy látta mindezt. Talán én is megpróbálkoztam volna vele… - vallottam be, mivel szerettem a kalandos dolgokat. Pont emiatt választottam a repülést is hobbinak, az meg már egy másik történet, hogy pont emiatt lett itt munkám. Jól jött, maradjunk annyiban. – Szóval igazi vadnyugati cowboy volt? – vigyorodtam el szélesen, ahogy oldalra pillantottam rá. Szerettem a western filmeket, volt valami klasszikusan izgalmas bennük. - Úgy legyen! – csaptam a lábamra egyet önkéntelenül. – De azért beszerzek majd egy jó kis bélelt kabátot, biztos, ami biztos. – jelentettem ki végül, mert volt nekem téli holmim, de ez talán kevés lesz az itteni hőmérséklethez. – Tényleg? – kérdeztem kíváncsian. – Még sosem jártam ott, bevallom… - nem azért, mert nem akartam, hanem egyszerűen csak így alakult, azt hiszem. – Öhm… - egy kicsit latolgattam magamban, hogy áruljam-e el, de végül arra jutottam, hogy akár el is mondhatom. Úgyis a hotelbe kellett érte mennem egyszer, szóval biztosan tudott a nőről. – Egy Angel nevű nővel. – válaszoltam végül, fürkészve az arcát, hogy tudja-e, kiről beszélek. - Tudom, ez már nekem is feltűnt, de egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz. – mosoly bujkált a szám szegletében, amikor közölte, hogy a falka mindenhol ott van. – Persze, semmi akadálya! – bólintottam udvariasan, miután elolvasta az üzenetet. – Itt a névjegyem! – kotortam elő a táskám mélyéről egy névjegykártyát, és nyújtottam át neki. – Ha szeretne egyet repülni, csak szóljon! – mosolyogtam rá, miközben beírtam a telefonomba a diktált számot. – Ha a hotel felé megy, akkor elfogadom a fuvart. Én ott hagytam a kocsim… - magyaráztam neki, miközben felálltam a padról. – Ha nem, akkor jó nekem addig is, amíg közel van a hotel. – nem éltem volna vissza a kedvességgel.
- Amik a régi valóságot vették alapul. És kifordították, fejre állították, gyerekek számára is fogyaszthatóvá tették. Van valami patinás, varázsos vonzata annak a kornak. Én tudom, milyen volt és derülök a meséken. Ez a hely nem kedvez annak, hogy igazán mélyre menjünk. Máskor talán sikerülni fog. - Örülök, hogy értő fülekre találtam. Szeretem a netet, sok szempontból hasznos. Én viszont igyekszem minél kevesebb nyomot hagyni rajta. - Hát...nem igazán szerettem. Később kedveltem meg a repülést. Visszamosolygok. Nem nehéz kitalálni, hogy egy ilyen vén csont hogy reagál a nagy találmányokra. Lassan. - Remek! Az pont jó nekem. Nem is kell nagy tömeg. Csak látni akarom Celeste-et munkában, akcióban. Botkormánnyal a kezében. Szerintem nagy élmény lesz, akárhányan is leszünk. Örülök, hogy nem zárkózik el. - Majd máskor részletesebben mesélek. Szívesen, tényleg. Érzem a csajban a kalandvágyat és azt, hogy megfogtam a régivágású, sokat látott stílusommal. Szeretem, ha le tudok nyűgözni egy nőt. Intelligens és érdeklődő együtt, ez ritka párosítás! - Azért nem én voltam Buffalo Bill vagy Vad Hickok. Hétköznapibb cowboy voltam. A kalapom még megvan valahol. A lakásban van egy-két doboz régi cuccokkal, azok között lesz. Celeste-re mosolygok, ahogy a télre készül. Kabát kell is, meg sapka, sál, minden, ami a tél öltözete. Egy nőnek főleg szükségesek az ilyesmik. - Nem kell hozzá semmi extra, ha egyszer be akar nézni. De rám is csöröghet... Szívesen elkalauzolom. Igazából más is megtenné. Van pár tagunk, aki fúj az őrzőkre, de nem sok. Szerintem tök jó fejek vagyunk velük. Érzem, hogy ez a kérdés kellemetlen. Majd próbálom oldani a feszkót. Ahogy kimondja a nevet, beugrik egy megtűrt kóbor, Emma jelentése. Az egyik problémás kóbor után jött a nőstény. Szerencsére semmi zűrt nem csinált, ellentétben azzal, aki miatt állítólag érkezett. - Tudom, ki az. Örülök, hogy nem tettek nagy kárt egymásban. Nekem csak egy hét kóma jutott, mint sokaknak. Elég is volt... Tavaly szépen kivettem a részem az egészből. Magával Tipviguttal mérkőztem meg. Őt kellett megkísértenem. Elég szemét lehettem. Jó érzés arról hallani, hogy ilyen barátságos kimenetelű harcok is akadnak. Tudom, hogy vannak, hallottam hírét, de Celeste-től különösen jólesik ezt hallani. - Lesz ideje eldönteni. Nem teszek helyette igazságot. Felnőtt nő, pontosan tudni fogja, hogy élte meg ezt. Az idő az, amire szüksége van. Nekem meg nincs belőle sok, mivel hívnak. Egy komplett névjegykártyát kapok. Nekem is van, de inkább csak diktálom a telót, ahogy elrakom a laminált lapocskát. - Igen, pontosan arra megyek. Nos, örülök, hogy segíthetek! Annak kevésbé, hogy nem találtam meg a bolond teremtőmet. Az életemnek talán így jobb, de hiányérzetem van. Remélem, Chatocly nem útközben talál ránk, azt még inkább, hogy Celeste-et nem kapja el később. Kitelne tőle. A nőt a könnyű és fényes ösvényt követve kísérem ki a parkból, egészen a nagy barna Dodge kocsimig, aminek a berendezése puritán, díszítetlen, tiszta és ápolt. Csippantok és az anyósüléshez mutatok, hogy csak bátran foglaljon helyet. Elmosolyodom, ahogy eszembe jut, hogy énekelgetett ott Corinne, a barátnője. Talán ő is fog. - Milyen zenét szeret? Én a country-t és a blues-t, múltkor June-nal is ilyeneket hallgattunk. De csak mondja, ha zavarná! Szerencsére sok rádióadó van, tudunk válogatni. Közben gázt adok és biztos mozdulattal parkolok ki, majd indulok a hotel irányába. Ez a kis páros együtt is utazhatna nálam. Olyan jó társaság mindkettő! Celeste talán még jobb, viccesebb. - És mivel én vagyok a rangidős, megegyezhetünk a tegeződésben? - kérdezem egy kaján mosollyal.
Csupán lelkesen mosolyogva bólogattam arra, hogy a mesék is a valóságot vették alapul. Sejtettem én azt, hogy nem mindegyik pattant ki csak úgy valaki fejéből mindenféle alap nélkül, különösen nem a régebbi történetek. A mai mesék már teljesen más lapra tartoztak, de ebbe most nem mentem bele. Ahogyan abba sem, hogy milyen remekül megértettem egyébként a modern technikával szembeni ellenállását. Teljesen érthető volt valaki olyantól, aki hosszú évszázadokat tudhatott már maga mögött. Márpedig a mellettem ücsörgő férfira ez egészen biztos, hogy igaz volt. - El sem tudom képzelni, hogy milyen lehetett a kontinenseken átívelő utazás annak idején. Valószínűleg tetszett volna, hiszen nagyon szeretek utazni, de mégiscsak gyorsabb a repülővel. Igaz, hogy furcsa érzés, és még mindig nem veszélytelen, de azért elég hasznos. – magyaráztam a saját álláspontomat, noha nem éreztem úgy, hogy ki kellene állnom a repülés hasznossága mellett. Ahogyan ő is mondta, mostanra már megkedvelte a hatalmas vasmadarakat, ahogyan régen hívták, így nem kellett korteskednem mellette. Nem mintha nem lettem volna rá képes, mert elég lelkes tudtam lenni, ha valami olyanról kellett beszélnem, amit kedveltem. - Akkor megbeszéltük! – bólintottam elégedetten arra, hogy megfelel neki a kis csoportos környéknéző túra is. Megoldható lett volna egyébként másképp is, de emberekkel körülvéve azt hiszem, hogy még mindig nagyobb biztonságban érzem majd magam. Nem mintha nagyon féltem volna tőle, de jobb biztosra menni. – Rendben. Kíváncsi lennék a kalandjaira. – vallottam be őszintén, amit nyilván érzett is rajtam. A lelkesedésről nem is beszélve. Nem szégyelltem magam miatta, szerintem jó dolog, ha az ember érdeklődő, és nyitott mindenféle új dologra. - Akkor az a típus, aki szereti elrakni a régi holmikat. – mosolyodtam el, mert egyébként én is ilyen voltam. A különbség az, hogy nekem jóval rövidebb élet állt a rendelkezésemre a gyűjtögetéshez. – És ismert valakit azok közül, akiket abból a korszakból emlegetnek? A hírességeket? – természetesen azokra voltam kíváncsi, akikről filmet is csináltak, vagy csak voltak írásos emlékek, esetleg még fényképek is. Tudom, hogy egy bizonyos korszak után már akadtak ilyesmik, még ha nem is sok. Vagy képek, a körözést hirdető plakátokról. Szóval sok dologhoz hozzá lehetett jutni, ha az embert érdekelte valami. - Simán bemehetek oda bármikor? Nem fog senki elküldeni, vagy megenni, amiért nem jelentkeztem be előre? – kérdeztem csodálkozva. Ez teljesen pozitív meglepetés volt számomra. Azt is tudtam, hogy az engem megtámadó kóbort először a Lakba vitték, csak utána került át a hotelbe. – Hát, azt azért nem mondanám, de egész jól helyt álltam. – ismertem be, mert ez tényleg igaz volt. Büszke voltam magamra, Angel meg húzta a száját, mert az ő sebei lassabban gyógyultak, míg engem apám egy kicsit előrébb segített a regenerálódásban. – Abban is volt részem. – bólogattam a kómára, mert én is kivettem abból is a részem. Még mindig nem tudtam azt hová tenni. - Akkor köszönöm szépen! – nyilván simán lesétáltam volna a kocsimig, de így sokkal gyorsabb lesz, és tényleg hálás voltam a segítségért. Azt hiszem, hogy ebből lehet érezni a kisvárosok báját, hogy idegen emberek is segítenek idegeneknek. – A blues-t nem igazán kedvelem, de a country jöhet. – válaszoltam őszintén. – Igazából nincs semmi konkrét, amit szeretek, én mindenfélét meghallgatok. – vontam meg a vállaimat, miután beültem a kocsiba. – Persze! Olyan feszélyező tud lenni, amikor ilyen udvariasan kell társalogni. – vidultam fel. Ugyan hozzászoktam, és nem okozott gondot a beszélgetés így sem, de sokkal jobban szerettem a közvetlenebb társalgást. – Munka miatt hívtak? – érdeklődtem kíváncsian, reméltem nem veszi tolakodásnak. Csak gondoltam út közben még fenntartom a beszélgetést, hiába csupán néhány perc lesz.
- Hosszadalmas, kimerítő, vizes, szeles. Név szerint köszöntöttük a sirályokat! Ma már kalandosnak hangzik. Mivel én kikötővárosban nőttem fel, nem a nagy átutazáskor ültem először hajón. Marseilles-ből tettünk kisebb utakat és ha nem is hajóztunk, akkor is sokszor jártam a fedélzeten, átnézni rakományt, legénységet vagy csak őrködni. Mindenesetre van mit mesélnem. Mindig is lesz. - Végülis én is azért szerettem meg a repülést, mert tényleg praktikus. Autózni is szeretek, az is hasznos. Nem ördögtől való. Van bennem törekvés, hogy haladjak a technológiával, csak lassan megy. Visszamosolygok és hüvelykujjat mutatok, hogy oké, lezsíroztuk. Kettesben is repülhetünk, de lehet, hogy még tart a fajtámtól. Nem kezdenek litániákba. A tettek sokkal többet mondanak az ilyesmiről. Én majd a kalandjaimról mondok ezt-azt, ártalmatlan dolgokat. Mert mindent azért nem mesélek el. - Csak pár dolgot. Azért nem őrzök komplett ládányi emléket. Sokáig tartott az az állapot, hogy a sok költözés, utazás, névcsere, személyazonosság-váltás annyira felőrölt, hogy megcsömörlöttem, már nem tettem el semmit emlékbe. Nem éreztem szükségét, ahogy a társaságnak sem. Munka volt. A közelmúlt eseményei változtattak meg és most már azt mondom, jól tették. - Nem mondanám. Mert nem akarom. Egyet jól ismerek, de ő később került elém és kiderült, hogy a történelem egyik vadnyugati hőse vagy antihőse. Ezt viszont nem verem nagy dobra. Ha arról a korról olvasok, azért beugrik pár név. Seriffek, rendőrbírók, politikusok. Akkor sem voltam rivaldafényben, ha találkoztam is valamelyikkel, kevéssé volt szoros a kapcsolat. Üzleteltünk, ennyi. - A főnök tavaly megnyitotta. Ez azt jelenti, hogy lehet menni. Nincs regisztráció, nincs dresscode. Ha mégis jön, örülök, hogy ha szól, de anélkül is működik. Tényleg. Sokkal befogadóbb hely, mint hinné. Megint csak mosolygok és próbálom őt elképzelni harcban. Elég perverz gondolatnak tűnik. A nő, aki retiküllel küzd a darazsak ellen és kicsit megrémül tőlük. Megnézném a komolyabb oldalát, talán lesz rá alkalom. De ezt a mókás arcát nagyon kedvelem. - Ha jól sejtem, szintén tollas... Mert nem dühöngő elmebetegnek látom. A fuvarban megegyezünk és kell egy kicsit sétálni, amíg elérjük a kocsimat. - Ebben rokonlelkek June-nal. Ő is ezt mondta, a táncban sem nagyon válogat. Biztos kézzel hangolom be azt az adót, ahol a jó öreg amcsi népzenét nyomják. Most elég vidám dalok kerülnek sorra. Nem bömböltetem, csak annyira hangosítom fel, hogy mellette tudjunk beszélgetni. - Akkor szervusz, Celeste! - mosolyogva nyújtom a kezem, ha már ital nincs a pertuhoz. - Jaja. Kötetlen munkaidő. Sejtheted, mit jelent... Néha elmegyek 1-1 napra megnézni valami környező szállást. Felmérem, kipróbálom, aztán leszűröm a tanulságot. Esetleg teszek arról, hogy ne jelentsen komoly konkurenciát, bár ilyesmihez ritkán folyamodom. Néha a Falka és a hivatás egy érdek után hajt. Most is így van. Az út hátralévő részében még igyekszem szóval tartani. Beszélgetünk mindenféléről, ami nem olyan mély, de kellemes téma. Könnyű kocsikázós, zenés csevej. A szállodánál pedig hagyom, hogy mutassa, merrefelé a legjobb kiszállnia és ott válnak el útjaink. Vidáman megyek a dolgomra. Még egy Őrzőt ismertem meg, az új generáció egyik lelkes és aranyos tagját, aki mellesleg egy elbűvölő nő. Lesz dolguk, nemsokára elég sok. De most nekem is van. Belépek a fotocellás ajtón, nagy levegőt veszek és indulok felfelé...
- Csak hajóval lehetett, ugye? - nyilvánvaló, buta kérdés is volt. Erre rájöttem, amint kimondtam, de nem szégyelltem magam érte. - Nagy kaland lehetett, gondolom az őrzők is segítettek, amikor telihold volt. Vagy olyankor kikötöttek addig? - érdeklődtem kíváncsian. Ezen már sokat gondolkoztam, meg olvastam is róla, de egy olyantól hallani, aki átélte, szerintem teljesen más. Egyébként tudtam én, hogy valószínűleg nem volt olyan luxusban részük, hogy mindenki vérfarkas legyen a hajón, és ugyanakkor legyen szükséges kikötniük. - Én szabadnak érzem tőle magam, mintha a kezemben lenne az egész világ irányítása. - viccesen hangzott, talán ostobán is, de a mosolyom talán elvette a butaságot a szavaim mögül. - Bár, igazából tényleg az én kezemben van az irányítás, ha nem csupán utas vagyok a fedélzeten. - nevettem el magam. Amekkora örömöt és szabadságot ad, pontosan akkora felelősség is nyugszik a vállaimon, ami nem könnyű. A pilótáknak nem véletlenül szokott lenni felmérés egy-egy pszichológusnál, hogy alkalmasak-e a repülésre. Nekem is volt annak idején, és időnként meg is kellett ismételnem. Ez már csak ilyen, de tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy mi forog kockán egy út alatt. Attól még, hogy szórakozott vagyok néha, átlátom a dolgokat és a gondolkozásom is elég komoly szokott lenni, ha arra van szükség. - Nem baj, azért így is izgalmas lehetett! - szögeztem le végül. Nem voltam csalódott, amiért nem ismert elhíresült banditákat, és cowboyokat a vadnyugati időkből. Az, hogy valamilyen szinten egy volt közülük, nekem már az is nagy szó volt. Kedveltem a történelmet, és ezek a részletek is nagyon foglalkoztattak, bármilyen hihetetlen legyen is. Általában meg szoktak lepődni azon, hogy van sütnivalóm, mert sokan csupán a külső alapján ítélnek meg másokat. Én általában igyekszem nem így tenni, de én sem vagyok tökéletes. - Hát a falkának rendben is van, de az őrzőknek is? - kérdezgettem tovább, leplezetlen csodálkozással. Ez azért már valami, ezek szerint akkor tényleg jó a kapcsolat a két tábor között. Biztos nem volt mindig így, erről is hallottam már ezt-azt. - Igen, azt választottam. - erősítettem meg a sejtését azzal kapcsolatban, hogy a Vörös Hold előtti álomnál a tőr és a toll közül melyiket fogtam meg. - Igen, ő nagyon ügyesen táncol. Én kevésbé, inkább csak lötyögni szeretek, a zongorázás és a rajzolás azonban jobban megy. - magyaráztam mosolyogva, mikor már a kocsiban ücsörögtem kényelmesen. - Igen, sejtem. Bizonyos tekintetben nekem is ez van, ha valami miatt sürgősen repülni kell, akkor engem hívnak. - bár szerintem erre inkább télen lesz majd szükség, amikor a környék kisebb városait elzárja a külvilágtól a hó, és csupán a levegőből lehet megközelíteni őket az ellátmánnyal. Talán egy ilyenre viszem majd magammal, majd meglátjuk még. Addig biztosan el fog telni egy kis idő, mire újra összefutunk, de persze ezt sosem lehet tudni egy viszonylag kicsi város esetében. Nem mintha bántam volna. - Nos, köszönöm a fuvart! Akkor még látjuk egymást! - mosolyogtam elbűvölően a búcsúzásnál, mielőtt kiszálltam volna az autóból. Megkedveltem a kissé zárkózott, óvatos férfit, valamiért szimpatikusnak találtam és veszélyben sem éreztem magam mellette. Persze az is lehet, hogy csak mutatott egy arcot a sok közül, de ezzel mind így vagyunk. Amelyiket most láttam, azzal nem volt bajom, ezért máris eldöntöttem, hogy tényleg be fogom tartani az ígéretemet, és nem csupán a levegőbe beszéltem azzal a repüléssel kapcsolatban.
// Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem!!! //
Kezdőlap
//
//
