- Sokáig nem is lesz. Ha egyáltalán túl lehet ezen lenni. Abba nem is tudok belegondolni, mi történt volna, ha valóban nem tudunk visszajönni. Remélem, minél több időt tudok vele tölteni, hogy segíthessek feldolgozni neki. - Sok minden átértékelődik az ember életében ezek után. És igen, átéltem. Túléltük. Tartva attól, hogy talán mindezt csak képzeljük. Idő kell, mire ráébredünk: valóban túléltük, itt vagyunk. – nem dramatizálok, éreztem és még most is érzem ezeket a benyomásokat. - Sajnálom, hogy Önnel is megtörtént. Mélyen érint az, hogy mások is szenvednek amiatt… miattunk? Felsóhajtok magamban. A rossz mellett azonban a jóra is figyelni szükséges, és inkább így közelítem meg ezt. - Azzal, hogy túléltük, megvan a lehetőség, hogy átgondoljunk dolgokat és új szemlélettel vigyük tovább az életet. A termosz kupakját visszacsavarom, hogy megmaradjon melegnek. - Még szükséges gyakorolnom az elkészítését, azért remélem, iható is. – emelem fel a saját poharamat. Halvány mosollyal bólintok. Elvégre senki sem rontott be még a holt testemhez, hogy magához vigye, aztán pedig mellettem virrasszon. - Örülök, hogy Ginette mellett van. És hogy Ginette nagyon szereti. Senki helyett sem tehetünk semmissé bármit. Mindenkinek megvan a saját feladata és tennivalója. Kortyolgatok párat a teából. - Úgy véled, ellene tenni kellene? – kérdezek vissza, szeretném tudni, mit gondol erről az egész helyzetről.
Nem leszek, ezt én is tudom, noha szeretnék optimistán hozzáállni, és úgy tenni, mintha rendben lennék, olykor úgy érzem, ez az egész még nekem is borzalmasan sok, és nem tudok mit kezdeni vele. Hiányoznak darabok, tudom, hogy nem kerek a történet, épp ezért a feldolgozás is lassabb, hisz nem állnak rendelkezésemre a megfelelő válaszok. Csak bólintok neki, hisz magam is így gondolom, túl lenni nem, feldolgozni, és építkezni belőle lehet, s talán felejteni nem is kell, de fakulni hagyni muszáj, mert sajnos túlságosan mély ez a seb. - Néha tényleg nem tűnik valóságosnak, alig maradt valami, apró benyomások csak, néhány érzelemfoszlány, és valaminek a hiánya, amit nem tudok megmagyarázni. Teljesen zavaros. Maga is így van vele? Nem vagyok rest kérdezni, érdekel, alapvetően elég sok minden vele kapcsolatban, még ha szeretnék egyszerre távol maradni is. Valamiért nem megy, csupán egy villanás, egy érzés, hogy szükségem van erre, márpedig én nem szoktam megtagadni az iránymutatást. - Ne tegye, gondolom, szükséges volt, máskülönben nem történt volna meg. Enyhe mosoly suhan tova vonásaimon, tényleg nem kell, hogy sajnálja a dolgot, hisz nem tehet róla, én pedig igyekszem építkezni belőle, mint mindenből, ami történik velem, más választásom nincs, megkeseredni nem fogok miatta. - Ezt én is így gondolom, csak kell némi idő, hogy megtaláljam az új utat, amin járni kellene, mert valami nem volt jó, ha ezt át kellett élnem. Én ezt látom, csak éppen a miértekre nem igazán jövök rá, és nem tudok másból táplálkozni, mint a saját képmásom mérgezett szavaiból, abból pedig senki szerint sem kellene. - Teljes mértékben. Ha nem lenne iható, akkor is meginnám persze, lévén nem szeretek mások lelkébe gázolni, de ettől függetlenül erről nincs szó, kellemesnek ítéltem. - Valóban nem, s talán épp úgy szüksége volt erre neki is, hogy erősödjön, mint nekünk a történtekre. Ettől még nem feltétlenül érzem helyesnek, de ez már az én egyéni szociális problémám, ahogy mondani szokás. Ginette erős nő, túlteszi magát rajta, én segítek, és ahogy elnéztem eddig, ez a férfi is ezen fog munkálkodni, akkor pedig nem hiszem, hogy túlzottan sokáig emésztené a dolog, de sosem lehet tudni. - A történések ellen igen, de azt sem eddig, sem eztán nem gondolnám, hogy egy dühös szellemet még dühösebbé kellene tennünk. Viszont védekeznünk muszáj lenne, mert nem normális, hogy bábokként kezel bennünket, és csak valami isteni csoda folytán lehetünk most itt. Nem is tudom, miért osztom meg vele a gondolataimat, talán ennyit számít, hogy Ginette bízik benne, mindenesetre egy pillanatig sem jut eszembe, hogy talán nem kellene.
Azon némileg megkönnyebbülök és el is gondolkodom, hogy csak észben maradtak meg Lili emlékei az eseményről. Ha ennek tanulságosnak kellett volna lennie, akkor mindenki emlékszik rá, akit érint. Sosem kedveltem a szellemvilág tréfáit és ezt kifejezetten annak tartom, nem pedig segítségnek. Jogom nincs az ítélkezésre, véleményre igen. Örülök az új lehetőségnek, a fizetség érte felettébb érdekes és néhol kivitelezhetetlen. - És mik ezek a benyomások, érzelemfoszlányok? – érdeklődésem komoly, s egyben tapintatos is. Látni és átélni, két különböző dolog. És Lili is fontos helyet foglal el az életemben. Csupán egy mosoly a válaszom, mert tudom, hogy nagyrészt a testvérek restsége okán történt meg mindez. És a szellemvilág restsége okán, vagy hanyagsága okán, vagy mert nem tudom… furcsa az egész. - Ezt másképp fogalmaznám meg. – tekintek rá. – Olyan nem létezik, hogy valami nem jó. Mindenben van tanulnivaló, még ha azt is hisszük egy adott időszakban, hogy az nem volt jó. Tanulunk belőle és továbbhaladunk az utunkon. Ginette erősödésére biccentek. Éreztem rajta, hogy mennyire szenved és szenvedett az egésztől. Hiszen nem tehetett az egészről, mégis szinte majdnem mindenkit elveszített, akire támaszkodhatott volna, ha valóban fel kellett volna dolgoznia a gyászt. Egy ideig csendben nézek rá, majd az előttem elterülő vadvirágos részre. Hunyorgok, nem túl jó szemüveg nélkül, de nem rakom vissza. - És van elképzelésed arról, miként lehetne? – tekintek rá egy pillanatra, majd a termosz kupakjára. Nem kívánom zavarba hozni, de megmondjapetit sem játszom, főként, hogy valóban érdekel, miként látja a megoldás kulcsait, a lehetőségeket.
- Olyasmi, hogy ahol voltam, ott jó volt nekem, egy darabig, aztán mintha eltűnt volna. Próbálok a dolgok után nyúlni, de olyan, mintha mindent elnyelne a tejfehér köd. Sajnos képtelen vagyok rájönni, hol voltam, és mi történt. Pedig valami történt, ezt a csontjaimban érzem. Sóhajtok fel kissé keserűen, mert úgy érzem, valami fontosat elvesztettem, amit talán jó volna, ha tudnék, sőt, biztosan jó. Még sincsen a helyén, és ez az, amire senki sem akar választ adni. Hiába kérdezem, mintha meg sem hallanák. Frusztrál, nagyon is. Márpedig én mit érek akkor, ha nem tudok választ adni olyan kérdésekre, amik jelenleg mindenkit, köztük engem is foglalkoztatnak? - Azt hiszem, ebben nem értünk egyet. Mosolyodom el szelíden, nem szoktam vitatkozni senkivel, csupán ennyit jegyzek meg, mert bár értem, mit akar mondani, attól még én ezt az egészet a szellemek büntetésének gondolom, tehát kellett valami, amiért mindezt szükséges volt elszenvednem. S kérdem én, ha mindent jól csináltam volna, járt volna büntetés? Legyen bármily csekély dolog is, ami félresiklott. Ettől még épülök belőle, mindenből, mert így működöm, Ginettenek is ezt mondtam, a félelmek, a velünk történő kellemetlenségek mind azért vannak, hogy szilárdítsák, építsék a jellemünket, bármennyire is gondoljuk úgy, hogy nincs szükségünk rájuk. Ha nincsen rossz, nincs jó sem. Minden, mindennel összefügg, kell, hogy két oldala legyen az éremnek, máskülönben felborulna az egyensúly. - Vannak ötleteim, de mind alapos utánajárást, és nagy energiákat követelne, és mindenképpen össze kell hozzá fognunk az őrzőkkel, de emiatt nem aggódom, ez a probléma mindenkit érint, szóval szerintem nem lesz gond ezzel. Azt sem tartom véletlennek, hogy mindez itt csúcsosodik ki, egyértelműen itt a legerősebb, és ennek kell, hogy oka legyen, több annál, minthogy itt élt, s halt meg. Hinni szeretném, hogy van valamiféle támpont valahol, egy apró kis kapaszkodó, ami továbblök, egy kar, ami feljebb emel, hogy a nagyobb képet lássuk, bármi, csak jussunk előre. Olykor rendkívül tehetetlennek, s kevésnek érzem magam, de nem roskadhatok össze, megoldjuk, előbb-utóbb megtaláljuk ellene a védekezés lehetőségét, a kérdés csupán az, hogy nem lesz-e későn. Nem beszélek hozzá gondolatban, valamiért úgy érzem, nem tehetem meg, inkább csak a hangomon halkítok, ami jelen pillanatban épp elég ahhoz, hogy ő hallja, mások viszont ne. - Maga szerint? Úgy sejtem, többet tud, mint én, s ha így van, biztos ebben a tekintetben is okosabb nálam. Főleg, hogyha valami furcsa mód ő is, s az egykori Julien is Ginette apja, akkor van itt még valami, ami zavar, ám rákérdezni talán sosem fogok, van, amit nem kell konkrétan hallanom ahhoz, hogy tudjak róla, ám ahhoz, hogy eltitkoljam, határozottan nem szabad a szemembe mondani. Így úgy tehetek, mintha semmiről sem tudnék… Bonyolult lélek vagyok, tudom, ám többnyire elég nekem annyi, hogy én értem magamat.
Nem jó érzés ezt hallani. Hiszen ki akarna leszármazottjának, bárkinek ilyen élményt? Valójában örülök, hogy nem mindenki emlékszik erre. - Ez esetben kíváncsi vagyok a véleményedre. – ez a hárítási mód sosem tesz jót a beszélgetésnek, vártam a válasza után, kis szünettel, hátha elmondja, de nem tette, így rákérdezek. Valóban érdekel, különben nem kérdezném. A vélemény vélemény, elmondásával lesz gazdagabb a másik. Gondolatait kiolvashatnám, az érzelmeivel együtt, ám kimondani: sokkal őszintébb. Felsóhajtok magamban. Mindenkit érint, valóban. Áldozatokat is minden honnan szedett. - És milyen ötletekre gondolsz? Elgondolkodva iszok bele a teába. Merengek, de nem tudom, ki is mondjam-e, amit gondolok, vagy miként tehetek segítő lépést. - Az, hogy valaki többet tud, még nem feltétlenül lesz okosabb. Vagy juttatja a megoldáshoz. Én csak egy kóbor vagyok és úgy látom, a megoldó képletbe eddig egy falka és őrzőtag nem emelte be a kóborokat és főleg azokat, akiket érintett a kérdés. Sok erős kóbor van a városban és ha segítségnyújtási lehetőséget kapnának, sok értelemben segítene. Több mindent megoldana. Nem vádolok, eszemben sincs. Az enyhe mosoly és a nyugodt, halk hang sem arra utal. Sokkal inkább arra, hogy még mindig gyenge vagyok. - De persze... nem az én tisztem, megmondani, hogy ki, miként tegyen. Biztosan találnak rá megoldást. – támasztom az államat a tenyerembe.
- Úgy gondolom, hogy semmi sem véletlen. Hogy ami történt, nem csak velem, mindegyikünkkel, valami sokkal súlyosabbra hívja fel a figyelmet. S attól, hogy épülünk belőle, még valami lehet rossz. Ráadásul, én kifejezetten úgy gondolom, hogy a negatív tapasztalatok építenek a legjobban. Az viszont nem baj, ha nem értünk egyet, felettébb unalmas lenne a világ, ha tele lenne bólogató kiskutyákkal. Talán érti, hogy mire gondolok, sőt, igazából érzésem szerint jobban is, mint bárki más érthetné ezen a világon, de bármit is feltételezek, bármire is jutottam Ginette szavai nyomán, szeretném még egy kicsit a homokba dugni a fejem, és úgy tenni, mintha egy idegennel beszélnék, nem valaki olyannal, akit korábban ismertem, s feltámadt hamvaiból. Vagy akármi másból, mert küllemre ő nem Julien. - Őszintén, közel sem vagyok biztos abban, hogy ezt megbeszélhetem veled. Hajtom le a fejem, ha kicsit is rám hangolódott már, tudhatja, hogy egy részem ezt bánja, de ugyanakkor ott lapul bennem a kötelesség, a Falkához való kötelékem, mi nem engedi, hogy ilyen súlyos dolgokat osszak meg egy magányos farkassal, legyen az bárki hitem szerint. - Akármennyire is tartanám okos lépésnek, ezt nem az én tisztem megtenni. Amennyiben az Atanerkem úgy gondolná, zokszó nélkül keresném fel az összes magányost, aki érintett a kérdésben, de ennek hiányában sajnos meg van kötve a kezem. Ugyan én ennek nem vagyok tudatában, de ő ismer, pontosan tudhatja, hogy mennyire kompromisszum kész vagyok, hogy a cél érdekében alkalmanként félresöpröm az ellenségeskedést, és megteszem a szükséges lépéseket. Ám a Falkám ellen nem léphetek, márpedig amíg Castor nem adott engedélyt erre, addig annak minősül. A magam részéről bánom a dolgot, mert tényleg hiszem, hogy talán többre is juthatnánk, de kis hal vagyok csupán, ráadásul nő is, hallomás alapján az Atanerkünk nem kifejezetten szeret a nőstényekre támaszkodni. - Bízom benne, bár ami azt illeti, abban kicsit jobban, hogy akad majd lehetőségünk ezt együtt átrágni. Az erősebb kóborokkal, azokkal, akik velünk együtt haltak aznap éjszaka, azokkal, akik többet tudnak. Attól a véleményemtől nem tágítok, hogy szerintem az esetében ez helytálló megállapítás, de kikerülte a kérdésemet, ami valahol érthető is, s én magam sem válaszoltam, mert nem tehetem, noha azt nem tudom, őt mi köti. Hiszem, hogyha valaki segíteni akar, megtalálja a módját, bízom benne, hogyha egyedül is, de rájövök majd, mit és hogyan kell tennünk, hogy megóvjuk magunkat Alignak haragjától.
- Nem szükséges azért mentegetőznie, mert másképp vélekedik. – mintha védekezne, vagy odadobná, nem tudom pontosan. És elszomorít az, hogy számára csak a negatív tapasztalatok a legjobb építők. Ám, ha számára így kerek a világ, hol jövök én ahhoz, hogy megmásítsam erről a véleményét? Érzem az idegenkedését is velem szemben, így rövidre fogom venni a találkozásunkat, úgy érzem, kellemetlen neki. - Értem... - szomorú mosollyal nézek rá, de nem fogom tovább faggatni. Érzem, hogy bánja, de még korántsem érett meg dolgokra, hogy saját döntést merjen hozni. Nem látja át, mi a helyzet és mennyire fontos mindaz, amit majd mondani fogok. Senki sem hibás azonban mindebben. Ennek most így kell lennie. Lehet, hogy később már másképp fog. Ez az élet. A következő válaszra is csak szomorú mosolyt tudok adni rövid időre. Újbóli megerősítés mindarra, amit láttam előre. Még mondanék valamit ezzel kapcsolatban, ám érzem, hogy valami visszatart. Valakik. Érzem a szellemek kezét, hogy akarattal tapasztják nyelvemet oda, ahol van. Egyértelmű jelzés, hogy hallgassak. Így csak bólintani tudok. - Tölthetek még? – nyújtom felé a termoszt, s csak utána csavarom vissza a tetejét. Ideje mennem. A találkozó ideje lejárt. - Remélem, még összefutnunk a jövőben, valamikor. Örültem, hogy találkozhattam Önnel. – megtámaszkodva tudok csak felállni az asztaltól, de utána már menni fog. - További szép napot! Ha nem tart vissza, akkor valóban távozóra veszem. Csak a kocsiban ülve, a napszemüveget visszavéve tudok elgondolkodni a felismerésen. A kérdés az, hogy valóban ez a helyes út? Erre a választ csak az idő tudja majd megmondani.
- Nem szokásom. Említem meg, most sem tettem, elmondtam a véleményemet, amire szavai szerint kíváncsi volt, de vélhetőleg másként ítélünk a dolgok felett, de ez mint mondtam is, normális. Nem baj, ha nem ugyanúgy gondolkodunk a világ dolgairól, máskülönben miként is tanulhatnánk egymástól? Úgy általánosságban persze, nem a jelen beszélgetésre értem. A szomorú mosolyait igazán nehezemre esik hová tenni, de kérdezni, az érzéseiben kutakodni nem áll szándékomban, vélhetőleg nem is járnék sikerrel utóbbi esetben. Egyszerűen csak konstatálom, hogy azon ritka alkalmakról van szó az életemben, amikor valamiért nem teljesen sikerül megértetnem magam a másik féllel. Ezek szerint borzalmasan sokat kell még tanulnom, hogy alkalmas legyek a betölteni kívánt posztra. - Nem, köszönöm szépen, elég volt. Eltart még egy idegi, hogy visszaérjek a munkahelyemre, szóval nem kell túlterhelni a hólyagomat, mert hát, én az a típus vagyok, aki nem csak akkor teázik, kakaózik, ha szomjas, hanem úgy bármikor képes vagyok rá. - Én is örülök, hogy találkoztunk, további szép napot! Vajon tudatában van annak, hogy egyszer magázott, máskor tegezett? Lehetséges, hogy ez már az idősebb vérfarkasok sajátja, fogalmam sincs, mindenesetre az is beszédesnek tűnik a szememben, hogy a kezdeti távolságtartó magázódás visszatért a beszélgetés végére, s van egy olyan érzésem, hogy ott vagyunk, ahol elindultunk. Sebaj, ha másként kell lennie, lesz majd másként. Ha nem kell, sosem látom viszont, úgyis a szellemek döntik el az ilyesmit. Megvárom, míg elmegy, majd összeszedegetem a magammal hozott dolgaimat, és elindulok a dolgomra. Nem tudom, nem érzem jól magam, valami zavar, ez az egész zavar. Mint a megsavanyodott tej a szájban, mikor véletlenül belehúzzuk. Nem olyan, mint amire számítunk. Nagyon elszúrhattam valamit…
Jó ideje érlelődik bennem ennek a találkozónak a gondolata, mert bár mondhatni, majdnem mindennapos a kapcsolat lehetősége mélyen tisztel - khöm - Elsőinkkel, mégsem élek vele és ők sem. Hála a jó égnek, addig sincs nagy gáz. Vagy már akkora van, nem is hozakodnak elő vele inkább, a fene se tudja! Lényeg az egészben, hogy a sok 'rossz' közül egy békésebb egyént igyekeztem megkeresni találkozási szándékommal, s noha Sura személye kézenfekvő lett volna, speciális helyzete végett végül mégis inkább Angutára esett a választás. A helyet én adtam, az időpontot ő választotta meg, így békésen zsebre vágott kezekkel ballagok át az egyetemről a délutáni csendességben az egyetemről a botanikus kert felé. Ennyi séta kell, hogy összeszedjem gondolataimat is kicsit, mi az, ami pontosan érdekel, mire vagyok kíváncsi és... a többit azt hiszem, majd a maga idejében, ha a lényegi dolgok kuszasága kissé értelmet nyert bennem. Bízok benne és a találkozóban magában, hogy így lesz és sikerül letisztázni a dolgokat kicsit, ha nem is helyretenni egészen.
Előbb érkezem, tudatosan. Épp a kihelyezett kuka fémjén nyomom el a cigarettacsikket, mikor meglátok közeledni valakit. Aztán még egy hölgyet. És egy fiatal srácot... Csak feltételezni tudom, hogy ő lehet valamelyik, főleg, ha más alakban érkezik, mint legutóbbi találkozásunkkor, ekképpen kivárásra játszok minden egyes mellettem elsétáló esetében. Aki leszólít, az lesz az emberem... feltételezhetően.
Szartenger hullott az égből az elmúlt hónapokban, és Anguta még csak arra sem volt képes, hogy beszerezzen egy esernyőt, ellenben az eresz alól is kiállt, hogy telibe kapja az áldás. Öncsonkító, mazochista hozzáállás, pedig nem is mártír, akiktől az ilyesmi elvárható lenne. Hosszú napokig fia járt az eszében, de idővel talán minden megoldódik. Legalábbis akkor, amikor apa és fia, kés alá fekszenek, hogy befejezhessék földi pályafutásukat. Saját életét kevéssé sajnálta, de Jasonét annál inkább. Nem érdemelte meg, amit Anguta készül tenni vele, de ahogy sokan másoknak, neki sincs választása. Sodródik az árral, míg a végzet el nem éri… mindkettejüket. A protektor találkozó kérése roppantul felcsigázta. Részleteket ugyan nem mondott, és bár bízott annyira a protektorátus szakértelmében, hogy William telefonját nem hallgatják le, Angutáéval esetleg lehettek volna gondok, így nem is igazán faggatózott. Majd elmondja személyesen, és egyébként Angutának is lenne néhány kérdése. Saját alakjában azonban nem akart menni, mivel akkor a falka esetleg kiszúrhatja, és bár simán tudna hazudni nekik, nem akarta, hogy kombináljanak a háttérben bármit is. A protektor jó helyszínt választott, Anguta pedig egyből rávágta a napot és az időpontot. Szombat délután, három óra. Fogalma sem volt, hogy forgalmas-e a hely akkor vagy sem, de csak lesz valami eldugottabb rész, ahol a találkát lebonyolíthatnák mindenféle feltűnés nélkül. Hátizsákot ragadott engedélyt kért Henrytől, hogy távozhasson, és még mielőtt a botanikus kert felé vette volna az irányt ellátogatott az egyik áruházba és beszerzett néhány ruhát meg cipőt. Furcsa érzés a kasszánál kivárni a sorát, de elvégre már van pénze és így nem szükséges lopkodnia. Persze a fekete noteszben leírtakat még nem törlesztette, és nem is volt biztos benne, hogy akarja-e. Szeretett volna Fairbanks városában nyomot hagyni, ha már ez az átkozott település lesz a sírhelye. A találkozóra pontosan akart érkezni, és a bevásárlás után is maradt fél órája, hogy odaérjen. Gyalog ment, és közben élvezte az alaszkai hideg levegőt, az egyre lejjebb ereszkedő nap utolsó sugarait, majd, amikor az égitest alábukott, a világot sejtelmes félhomállyal ajándékozva meg, Anguta belekezdett a változásba, egy fákkal borított félreeső helyen. Az órájára pillantott, amiről hosszan kellett a túlméretezett pulcsit visszafejteni, majd megállapítva, hogy még van öt perce, gyorsan átöltözött. Begyömöszölte a ruhákat, aztán hátizsákja szárait kisebbre állítva felkapta azt, és kényelmes tempóban megindult a találkahely felé. Útközben véletlenül hó csatába keveredett néhány kölyökkel, akik valamiért úgy gondolták, hogy a botanikus kert tökéletes hely egy háború lefolytatására. Rövid úton, a vesztesre álló fél erőre kapott, de aztán Anguta továbbállt, sorsára hagyva ideiglenes bajtársait. Már csak egy perce volt, és nem szeretette volna, ha William továbbáll. Egyből kiszúrta a protektort, szélesen elvigyorodott és céltudatosan felé közeledett. A fickó háttal állt neki, de valószínűleg van annyira elemében, hogy az egyáltalán nem lopakodó lépteit a ropogós hóban meghallva, felé forduljon. Mindenesetre öt méter távolságról hangosan ráköszönt. – Jó napot! – és intett is jobbjával neki, amennyiben felé fordult. – Magát küldték, hogy vigyázzon rám? – kérdezte immár jóval halkabban, de még mindig érthetően. Egy tizenegy év körüli gyerek tekintett a protektorra, és ha Anguta kérdéséből nem szűrte le, hogy mire is kell pontosan „vigyázzon”, akkor lehet telepatikusan kell értésre adnia, hogy megjött. Pontban háromkor, ahogy ígérte.
Késik, de semmi jogom felróni neki mindezt, csupán engem bosszant a ténye, hiszen nem ehhez vagyok szokva, szeretem a pontosságot - harcosaimtól el is várom, s válogatott bónuszfeladatokkal honorálom a késés intézményét esetükben. Elnyomom a dohányterméket, a csikk a kukában landol, én magam pedig egy fiatal, ismeretlen hangra leszek figyelmes, amely határozottan nekem dumál. Oldalt pillantok, kissé megemelkedik szemöldököm, s más esetben talán még el is nevetném magamat, de... kezdeti zavaromon nem egyszerű úrrá lenni, még ha rejti is valamennyire nyugodtnak tetsző képem a dolgot. Energiáim úgyis árulkodóak feléje, ha olvasni akar belőlük. - Hasonlóan szépet! Komolyabban vehető alakot keresve sem találhattál volna. - Jegyzem meg finom szarkazmussal. - Remélem, nem várod el jelen alakodban, hogy magázzalak is. - Tekintettem le a kölyökre, közben pedig intettem, hogy kövessen és lépteimet egy félreesőbb, kevéssé kedvelt ösvény felé irányítottam, a gyerek... akarom mondani, Anguta mellett haladva tovább. Kíváncsi lennék, Mr. De Luca milyen képet vágott, mikor csatlakozott az Alapító a falkájához. Tudja egyáltalán, kivel van dolga? Fordított helyzetben aligha tudnék jó képet vágni hozzá, de kívülállóként valahol még szórakoztat is ez a felállás. - Egyet árulj el elöljáróban, megérte csatlakoznod a falkához? - A miérteket már régen nem firtatom, sejtem, nem kapnék rá egyenes, őszinte választ úgysem.
William felé fordult, szemöldöke a magasba lendült, bár arcán a zavarodottság jelei nem látszódtad, energiáiban minden bizonnyal felfedezte volna az árulkodó hullámtöréseket, de jobb szerette volna, ha a protektorral fair playt játszanak, ezért a pajzsát felhúzta, amikor William felé fordult. Ha szüksége lesz rá, amit egyébként nem hitt, majd újra leereszti. - Ugyan dehogy – vigyorodott el, miközben aprókat ingatott fején. Amíg nincs hozzá túl közel, addig nincs gond a felnézéssel, de ha mellette fog sétálni eléggé kell majd a nyakát tekergetni, hogy a tekintetét megtalálja. – Mellesleg ez a srác a tizenhetedik század vége felé született – nézett kicsit végig magán, mialatt a protektor mellett lépkedett. – Szóval – vonta meg vállait. – Még így is kijárna a magázás - persze egyáltalán nem ragaszkodott hozzá, amúgy is sokkal kötetlenebbül lehet társalogni tegeződve. Na meg, elég hülyén is venné ki magát. A járókelők nem igazán zavarták, a hangját csak kicsit vette lejjebb, és egyébként is mindenki azon van, hogy a hideg ellen tetőtől talpig bebugyolálva közlekedjenek. Talán vehetett volna egy sapkát is, de azt elfelejtett, így csupasz fővel kell lennie, de remélte ez senkinek sem fog nagyon szemet szúrni. - Már hogyne érte volna meg – nézett fel a fickóra csillogó szemekkel, kitekeredett nyakkal. – Egy csomó előnye van. Egyrészt ingyen lakok a leszármazottaim körében, másrészt tudok a tesóknak belső infókat kiadni, ha esetleg minket érintő probléma adódik. Gondolom a protektorátusnak is hasznos, ha nem ér váratlanul valami egy magamfajtát – játékosan összehúzta a szemöldökét, majd komorabb képet öltve sóhajtott egyet. – Abból csúnya dolgok is kisülhetnének – ingatta meg kobakját elgondolkozva. Szerencsére a Nacrosh lány incidense vérontás nélkül megoldódott, és bár nem biztos, hogy Anguta információ kiszivárogtatása Annakpok számára segített valamit a helyzeten, mindenesetre biztosan nem ártott. Legalább két alapító között a hűvös viszony valamivel melegebbé vált. Amerre mentek az emberek elmaradoztak. Nem csoda, hiszen a botanikus kert ezen a részen gyérebben volt megvilágítva, és az ösvény, amire rátévedtek is sokkal kevésbé tűnt bizalomgerjesztőnek. - Erre fele történt? – kérdezte komoly képpel, miközben körbetekintett, hogy aztán felnézve a protektorra némán várja a választ. Hangjában nem volt sajnálat, inkább mély együttérzés. Rohadtul át tudta érezni, milyen az, ha Alignak basztatja az embert, így vagy úgy. A helyszín a botanikus kert volt, de pontosat nem tudott. Igaz eddig még nem is kérdezte, hanem csak elcsípett információkból rakosgatta össze a dolgokat. Azonban Alignak rendhagyó felbukkanása az őrzők körében igen nagy feszültséget teremtett, és azokban a farkasokban is, akik megtudták mi történt márciusban William és Darren között. Csak idő kérdése volt, hogy előbb-utóbb Anguta is megtudja a részleteket, és talán most még egyébre is fény derülhet, ha William számára ez nem túlságosan fájdalmas téma. Ugyanakkor protektorként minden bizonnyal képes lesz beszélni róla, már ha akar.
Nem tervezem, hogy lejárjuk a lábainkat különösebben, noha alkalmas lenne efféle (tor)túrára a botanikus kert még a magunkfajták számára is, így nem kell aggódnia az aktuálisan épp mélynövésűnek sem a nyaka épsége végett. Viszont az biztos, hogy nem itt, a fő csapáson szeretném megejteni a beszélgetést, valamely félreesőbb ösvényen biztonságosabb az ilyesmi. Aprót bólintok arra, nem kell magázzam, ám kiegészítő megjegyzése kiszélesedő mosolyt csal borostás képemre. - Ha ez a szíved vágya rajtam nem múlik, tényleg! - Engedtem meg felé egy könnyedebb megjegyzést, elvégre attól, hogy valamit (valakit) az ördögtől valónak tartok, még nem feltétlenül kell elutasítóan viselkednem irányába. Nem féltem tőlük, sőt! Egyfajta tisztelettel viseltettem lényeik, történeteik iránt, de ugyanakkor egészséges távolságtartás tombolt bennem, nem akarva összeakaszkodni velük, kivívni akár csak egyikük haragját is. Ellenérzésemet pusztán tehetetlenségem táplálta irányukba, s a tény, hogy minden akkor kezdett elvadulni, mikor erre a földre léptek. A falkával kapcsolatosan kérdezem, valóban érdekel az egész szituáció, mint magánembert és mint vezetőt, egyaránt. Válaszának őszintesége - vagy legalábbis nyíltsága - szimpátiát ébresztő, de botor lennék elhamarkodottan ugrani bárki nyakába is baráti ölelésre. Azért, mikor a protektorátust említi, megadóan emelem fel a kezeimet magam előtt. - Nem én mondtam ki! - De teljes mértékben egyetértek, s ahogy zsebeimbe csúsztatom munkától érdes, férfias mancsaimat vissza, úgy a sötétebb, kivilágítatlan ösvényen együtt kevéssé vidám témák felé egyúttal. - Ez történt akkor hajnalban is, mikor az energiáitok a városig tomboltak? - Firtatom, s nem tudom, ez okoz e benne tüskét, vagy szimplán kibukik belőle a kérdés, minden esetre remek "visszavágás" lehetne. Arcizmaim megfeszülnek egy pillanatra, ahogy aprót nyelek. - Nem pont itt, de egy hasonlóan félreeső részen. - Bólintottam lassú mozdulattal, ahogy elérünk egy kényelmesen félreeső helyet. Pad is akad, de én kihagynám, ami azt illeti.
- Nem, nem. Jó a tegeződés, épp csak megjegyeztem – vonta meg kissé a vállát. Arcán félmosoly húzódott. Gyermeki ábrázata kíváncsian nézelődött szerteszét. Nem járt még itt, legalábbis nem ebben az évszázadban. Valahogy a botanikus kert elkerülte az utóbbi nyolc hónapban, hát, vagy éppen fordítva, de legalább tudta, hogy hová kell jönnie. Eltévedni persze itt nem lehet, elég egyértelmű minden, és az elszórtan felszerelt közvilágítás is a tévelygő segítségére lehet, ráadásul valószínűleg vannak térképek is kihelyezve a biztonság kedvéért. Elvégre csak Amerikáról volt szó, ahol az emberek képesek saját hülyeségük miatt beperelni másokat. Egy eltévedéses kihűlés pedig minden bizonnyal a kártérítéses ügyvédek álma. - De ezek szerint akkor így gondolod – vigyorodott el megjátszott keserűséggel. Persze, hogy így gondolja. Egy protektor sem lelkesedett jelenléte iránt, és nem valószínű, hogy a többieket másképp fogadták volna. Nehéz egy szervezet fejének belátni, hogy pont azok felett nincs befolyása, akiket kordában kellene tartaniuk. Jó, hát nem pont az alapítókat, de hát ők is farkasok, csak épp túl hatalmasak. Nem csoda, hogy feszélyezve érzi a protektor magát, ahol egyikük felbukkan. Itt meg tizenhárman vannak jelen. Nem lenne William helyében, főleg az Alignak által elkövetett félresikerült merénylet után nem. Kérdésére felnézett rá, értetlenül csodálkozó tekintettel, majd, mint akinek eszébe jut, hogy mi is lehetett a hajnali energiaorkán hátterében elvigyorodott. – Igen, igen – bólogatott gyermeki kuncogással. – Összejöttünk, hogy felmelegítsük a kapcsolatunkat és storyzgassunk a múltról. Ha tudnád mennyi elsikkadt részlet látott napvilágot – őszintén vidám képpel mosolygott, belül viszont ideges komorság fogta el. Kíváncsi lett volna mennyit tud a buliról, de miért is ne kérdezhetné meg? Előbb azonban Alignak felől szeretett volna érdeklődni. Nem állt szándékában revansot venni iménti kérdése kapcsán, nem ez hozta ki belőle, pusztán a kíváncsiság hajtotta. Ennek ellenére nem érzett bűntudatot William reakciója kapcsán, csupán szomorúságot. Ahol jelenleg jártak ott senki más nem végezte a csatangolás nemes tevékenységét, és mivel William megtorpant Anguta is megálljt parancsolt lépteinek. - Hogyan volt képes rá? Megfejtettétek azóta? – kíváncsisan nézett fel az ácsorgó protektorra, persze, ha igaz amit Denaali állít, akkor nyilván őt használta fel Alignak erre a kiruccanásra is, de mi van, ha Denaali csupán illúziót bocsájtott rájuk valódi emlékképek helyett? Ezzel a verzióval is számolni kell, és ha netán az őrzők megtudtak valamit, az közelebb viheti őket a dolgok nyitjához. Anguta elnézett a pad felé, de nem volt kedve odaülni, láthatólag William sem akaródzott a pad közelébe kerülni, így a Teremtő egyszerűen törökülésben leült a hóra. Így persze még magasabb volt a protektor, de legalább kesztyűtlen kezeivel belekezdhetett a közelében lévő hó alakítgatásába. Hógolyó, vagy apró hóember? Még nem döntötte el, de majd csak farag valamit a víz e csodás állapotából. - Mellesleg úgy tudom próbáltátok Alignakot kizárni varázslatokkal. Sikerült valamit elérni? - ezt már rég meg akarta kérdezni valakitől, de a Lavant kölök nem igazán tudott erről semmit, Alicenak pedig még az is új volt, hogy Tupilek rángatta vissza a halottakat a Vörös Hold záróakordjaként, nyilván erről sem tudott volna sokat, bár a fene tudja.
Megjegyzésére hangosabb sóhajjal fújom ki a tüdőmben rekedt fáradt levegőt. Nem fogom letagadni, tényleg púp a hátamra a jelenlétük, mert csak felbolygatták az eddig jó irányba haladó életünket és sok hasznukat nem láttuk, csupán körbeudvarolták Castort, meg random tépázgatják az utódaikat, okozva ezzel nem kis felfordulást. Alignakról nem is szólva! De ha már itt vannak, igyekszem kihozni a legjobbat a helyzetből részemről. Mindenki számára. (Csak ne kérjék, hogy jó képet is vágjak az egészhez...) Elvégre okkal érkeztek, s aláírom, a közös ellenérzések vezetői téren csak szorosabbra fonták valahol őrzők és falka között az együttműködést, legyen ez bármilyen röhejesen hangzó is. Ők a kulcs, ha úgy tetszik, csak fogalmam sincs még, mihez, miként. - Igazán megtisztelnél vele, ha beavatnál a részletekbe. Nem azért, mert annyira érdekelnek a ... családi csevejeitek, egyszerűen... nem fogok kertelni Teremtő, de jó lenne átlátni a helyzetet és előre haladni végre az egy helyben toporgás helyett. Lassan, de megint közeleg a tavasz és a tavalyi után... én bele se merek gondolni, mi következik. - Fordultam vele szemközt, elérve egy alkalmasnak ítélt szegletét a kertnek. Hangom a könnyed csevegésből lassan, fokozatosan szelídült komollyá, s nevét minden rosszallásom ellenére is valamiféle burkolt alázattal ejtem. Hőseink ők, életre kelt ábrándok, kikkel feküdtünk és keltünk tanoncokként, s kikről magolnak most is a fiatalok. Emlékezetük, miként őrző őseinké, ott él minden egyes elhívottban. - Biztosat nem tudunk, csak találgatások vannak... - Ingatom fejemet kérdésére. - Azt tudjuk, hogy a halálának körülményei kötik ide, ezért tud az évforduló környékén hatással lenni az élőkre. Ebből feltételezzük, hogy valami hasonló történhetett itt is. A jelenlétetek, valaki közületek vagy én nem is tudom mi, de ide köti és tudatlanul, de segíti, megerősíti a világunkban annyira, hogy megszállja Northlake-et... - Vállaim lassan ereszkedtek és emelkedtek, ahogy a levegőt vettem, állkapcsom épp csak megfeszült kissé a múlt feltüremkedő emlékképei és gondolatai kapcsán. Önkéntelenül is közéjük kúszott, hogy elkélne egy szál cigi... De még tartottam magam. Nem, nem a gyerek miatt, Eleanornak tettem kósza ígéretet, hogy kevesebbet próbálok bagózni, ha már leszoktatni úgysem fog tudni. A lehuppanóra kissé felvonom szemöldökömet, s nem akarva túlságosan fölébe emelkedni, a padra rogyok le szinte már merengő mozdulatok közepette, hallva a megjegyzését. - Jól tudod, de ezek sem igazán vezettek sehová. Érted már, miért kértem tőled ezt a találkozót? - Tekintettem a gyermeki külsőt viselő hószobrászra.
Vidámnak tettetet képéről nem múlt el a mosolygás, miközben William beszélt, épp csak a vidámság szűnt meg létezni a mosolygásban. Érzelemmentes mimika maradt csupán hátra, amely egy sóhajtás kíséretében kelletlen grimaszba vándorolt. – Hogy mi fog következni, azt én sem tudom, és senki sem. De az biztos, hogy Tupilek nem lesz olyan kegyes, hogy ismét visszarángassa a holtakat az életbe. Vagyis… - gondolkozó ábrázatot vett fel, majd megvonta a vállait. – A legutóbbi Vörös Holdból kiindulva áprilisban ismét lesznek áldozatok. Őrzők, farkasok és alapítók egyaránt szenvedni fognak Alignak bosszújától. Ha szerencsém lesz, legközelebb én is a holtak között leszek – újra vidáman mosolygós képet vágott, ahogy kifejtette óhaját a halálra. Valójában, ha megtörténne, nem lenne túlságosan letörve. Elvégre akkor nem kellene Jasont feláldozni. Arról pedig már igazán nem ő tehet, hogy a Vörös Hold idején Alignak esztelenségében kinyírta őt anélkül, hogy be tudta volna mutatni a megfelelő áldozatot. Jól tudta Anguta, hogy még nem válaszolt a protektor óhajára, hogy beavassa a részeltekbe, de előbb inkább Alignak elleni varázslatok hatásosságát szerette volna tudni, na meg, hogy mennyit tudnak a Holdisten felbukkanásának forrásáról. - Igen… nyilván minekünk van közünk hozzá – töprengett hangosan, miközben elnyújtott sóhajt eresztett meg. – De nem tehetünk róla – tárta szét kezeit. Vagyis, inkább már semmit sem tehetnek ellene, és valójában ők tehetnek róla, de nem azért mert most itt vannak, hanem, amit a múltban elkövettek. - Igen. Szóval nem tudtok mit csinálni Alignak ellen – szavai után, gyermeki hümmögésbe, majd dülöngélésbe kezdett, miközben kezében az olvadó hó, egyre inkább egy hóember alakját vette fel. Nem volt egy mestermű, de volt orra, szemei lábai, kezei, meg teste is, szóval igazából emberre hasonlított. És nem arra a háromgombócos ocsmányságra, amit a halandók hóembernek neveznek. – Ez igazán sajnálatos – tekintett Williamre, aki időközben elfoglalta a padot. – És felettébb nyugtalanító – keserű bólogatások közepette néhány perc alatt még két hóembert gyártott. Nem sietett, és közben nem is szólalt meg. William harcos, de nyilván van azért türelme is, ha vezetővé, majd protektorrá léphetett elő. Vannak dolgok, amihez idő kell. Amikor a másik kettővel is végzett, felkelt, és a padhoz sétált. – Tetszenek? – kérdezte csillogó szemmel, mosolygós ábrázattal. Néhány pillanatnyi mutogatás után, aztán ismét leült a földre, csak úgy hogy Williammel kicsit srégen, a pad szabad részével pedig szemben helyezkedjen el. – Na szóval, az van – vakargatta meg nedves kezével a fejét – hogy ez itt én vagyok – emelte fel az első hóembert, majd tette fel a padra William mellé. – Ez pedig a fiam, Jason – mutatta a másodikat, és a hó Anguta mellé helyezte. – Ez a harmadik pedig… egy olyan farkas, akit még meg kell találnom – összepréselte ajkait, sóhajtott egyet, aztán mosolyra fordult a szája. Nem gondolta, hogy bábukkal eljátszva mennyivel könnyebb erről beszélni, de hát nem véletlen, hogy a pszichiáterek is sokszor használnak segédeszközöket borzalmas traumát átélt emberek gyógyítására. Jó, hát jobbára gyerekeknél, de az most mellékes. – Ők hárman – nézett fel a protektorra, miközben a hótrióra bökött ujjával – akár boldogan élhetnének együtt. Semmi sem indokolja, hogy bántsák egymást, azonban van egy túlvilági lény… most a játék kedvéért én leszek az a túlvilági lény, aki látva ezeket iszonyú haragra gerjedek. Megparancsolom Angutának, hogy mutasson be áldozatot nekem… és Anguta, mivel tudja, hogy nincs más megoldás… megteszi – komoly, eltökélt képpel nézett Williamra, miközben megfogta a hó Angutát, és a hó Jasonon taszított vele egyet. A hóalak röptében néhány bukfencet ejtve szétesett földet éréskor. – Ez idáig rendben van. Jason halott, az áldozat be lett mutatva – persze szíven szúrás lesz, nem lelökés, de igazából ez csak részletkérdés. – De még ott van Anguta és a névtelen farkas… de ez már rád vár William – nézett fel a harcosra eltökélten. – A kör ott van a hó Anguta lapockáján. Töröld el, és rajzold át a Névtelenre, azután… taszítsd Angutát a mélybe. Még tizenkét ilyen, és Alignak megbékél, de csakis akkor... – kíváncsi volt mit szól a protektor az előadáshoz, arcára azonban nem ültek ki érzelmei. Komolyság látszott csupán rajta, és eltökéltség.
Nem kommentáltam a mosolygós ábrázattal közölt súlyos szavakat, melyek nem illettek a gyermeki külsőhöz, csupán egy hümmentéssel nyugtáztam a dolgokat, magamban ízlelgetve az elhangzottakat. Magam is tisztában voltam a várhatóval, de egy olyas valakitől hallani, hangosan kiejtve a szavakat, mint ő… Mintha súlyt pakolt volna mellkasomra, vállaimra, nem is keveset. Arra, hogy nem tehetnének róla, épp csak oldalt pillantok rá metsző, finoman kétkedő tekintettel. Biztos vagy te ebben, Teremtő? Persze, senki nem tökéletes, még ti sem, tudom jól. Ismerem az összes történetet, tudom azt is, milyen célok vezéreltek titeket azon az éjszakán. Nem neheztelek hát, de azt nem pártolom, ha pont az mossa kezeit, aki nyakig benne van valamiben. - Ez a szomorú igazság. – Tártam szét kissé karjaimat az Alignak elleni ténykedés eredményére. Mindig is ott motoszkált bennem, mai napig ott van, hogy ha kicsit jobban csináltuk volna, ha sürgetem Tim kinevezését, és a többi, és a többi, akkor talán… De önáltatás ez is, nem igaz? Ha ők tehetetlenek tulajdon teremtőjükkel szemben, mit tehetnénk mégis mi, azon túl, hogy bízunk benne: a Nap holnap is ugyan úgy felkel, mint ma. Helyet foglaltam a padon, felhorkanva kissé megjegyzései hallatán. Nekem mondja?! Tarkómig simítok fejemen, rövidre nyírt tincseim égnek merednek a mozdulattól. Kérdésére a hóalakok felé pillantok, képemre szeretetteljes mosoly kerül minden bosszús gondolatom ellenére. - A fiamra és az első havára emlékeztetnek. – Biccentettem kissé sután, s tekintetem érdeklődővé vált, miközben a Teremtő helyezkedett egy kört. Róla ismét a hóemberek felé irányult figyelmem, mikor belekezdett. Szavai hallatán szépen lassan olvadt le halovány mosolyom is képemről, kissé megszaladt felfelé szemöldököm a harmadik személy kapcsán. - Minek? Miért kell megtalálnod? – Mint egy gyerek, aki semmit nem ért a körötte levő világból. A különbség csupán annyi, hogy engem mindez az értetlenség rohadtul bosszantott, ez meglátszott a felőlem érkező energiákban is a farkas számára. A történet tovább csorog, ekképpen pedig máskor nyugalmat és talán kissé közönyt is sugárzó ábrázatomról őszinte döbbenet olvasható le. Hajamba túrok egy halk „basszameg”-et ciccenve el. Elmémben pörögnek a gondolatok, az ok-okozatok és a lehetséges kimenetek, az egésztől pedig ordítani lenne kedvem, összetörni valamit, egyszerűen csak pusztítani, elvégre… úgysincs már értelme semmit újjá építeni ezen a homokos talajon, ami a város alatt lapul mételyes mocsárként nyelve el minden próbálkozást. - Ez az egyetlen út? – Kérdeztem fagyosan, kissé megfeszülő állkapoccsal, ahogy lepillantottam a Teremtőre.
William nem válaszolt semmit, épp csak hümmögött egyet, amit persze Anguta épp elégnek tartott. Nyilván felesleges a protektornak mondani, hogy nem lesz túl fényes az április, de ha már egyszer kérdezte, hogy mi várható a jövőben, hát nem fogja visszatartani a véleményét a dologgal kapcsolatban. Az enyhén kétkedő metsző tekintetet egy finom vállrándítással pergette le magáról. Tudta ő jól, hogy ők indították útjára Alignak kicsinyes bosszúhadjáratát Fairbanks ellen, de lényegében nem az alapítók a felelősek a Holdisten tetteiért. Ha így lenne minden egyes gyilkosságért, mészárlásért, amit a leszármazottak elkövettek az alapítóknak kellene vállalni a felelősséget. Van részük benne, mert terjesztették az áldást, de komolyan azt gondolni, hogy emiatt ők lennének a felelősek iszonyú lelki válságot okozna Angutának, amit nem volt hajlandó felvállalni. Ahogy Alignak tetteit sem. Egyébként is, ha valaki tehet róla, akkor az Denaali és az alamuszi hozzáállása, hogy nem képes választani a kettő ős között. - Egeeen… - húzta el a száját. Kár erre több szót fecsérelni, Alignak talán túlságosan hatalmas, hogy a mágiájukkal meg tudják fékezni. Sebaj, majd önként és dalolva feláldozzák szeretteik és saját életüket. Remek móka lesz, talán a legjobb mióta felrobbant alatta egy vulkán. Az is nagy durranás volt, és ez is az lesz. Persze inkább választotta volna megint a Krakataut, minthogy fel kelljen áldoznia a fiát, vagy esetleg ketten együtt ugorhatnának be egy kürtőbe… miért ne? Legalább nem kellene saját kezűleg megölnie. A protektor mosolya kellemesen hatott Angutára is. Örült, ha az alkotásai tetszenek másoknak, viszont a fia említésére kissé oldalra billentette a fejét, és mosolygós ábrázatába zavart komorság vegyült. – Él… még? A fiad? – fogalma sem volt William családi hátteréről, talán meg sem kellett volna kérdeznie, de úgy tudta, hogy a protektor már jócskán benne van a korban, legalábbis emberi mércével mérve, és ha így van, akkor a fia akár idősebb lehet kinézetre az apjánál, sőt, már el is halálozhatott. Nem akart fájdalmas emlékeket előidézni, de minduntalan Jason jutott eszébe, és az, amit tennie kell vele. Belül megborzongott a gondolatra, de nem engedte meg magának azt a luxust, hogy ez meg is látszódjon rajta. - Ó, hát az majd mindjárt kiderül – bólogatott vidám képpel, hiszen ekkor már szépen belelovalta magát a történet levezetésébe a hóemberkék segítségével. William arcán bosszankodás jelei látszódtak, de Anguta pajzsa fent volt, így nem tudhatta, hogy tényleg így érez, vagy csak a mimikáját sikerült ilyenre varázsolnia. William basszamegézésére bólintott párat és most ő rajta volt a hümmögés sora. – Ja, valahogy úgy – értett egyet tökéletesen a protektorral. Döbbenetét látva felsóhajtott, és ültében kiegyenesedett, miközben fürkésző pillantásokkal figyelte William reakcióját. Úgy tűnt a történet nem volt túlságosan ínyére, pedig milyen remek előadásban részesítette őt. Igazán értékelhetné jobban is… A bemutató végére felvett komoly ábrázatát nem törte meg az újabb kérdés, viszont gondolkodóba ejtette. – Állítólag igen – bólintott rá határozottan. – Viszont, ha a protektorátus mégis ki tudna találni valamit Alignak ellen, akkor talán elkerülhető lenne. Azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy amit felvázoltam – bökött fejével az egyedüliként épen maradt hóalakra – lehet, hogy nem fog bekövetkezni… túlságosan sok mindentől függ… így szeretném, ha nem mondanád el a kollégáidnak. Talán hiba is volt a beavatásod… – vonta meg kissé a vállát, arcán gondterhelt grimasz lebegett. – Talán nem, de nem kellene másokat is ezzel terhelni – talán Williamet sem kellett volna vele, de már megtörtént, és ha nem akar saját magán emléktörést elvégeztetni, akkor bizony tudni fog róla.
Lenne még egy utolsó, elborult ötletem Alignak megfékezése kapcsán, de az annyira őrülten hangzik, magamnak sem merem kimondani hangosan, nemhogy másnak ejtsem el. Csak motoszkál gondolataim hátsó bugyraiban, rágva-gyötörve a mindennapokban, mikor azzal kell szembesülnöm, mennyire tehetetlen mindenki az ősi farkas haragos szellemével szemben. Inkább a készülő hóalakokra tekintek, elmerülve kissé a békés formázást figyelve, hogy önkéntelen mosollyal ejtsem meg válaszomat a Teremtő felé. Ő cserébe Aaronról kérdez, apró bólintás a válaszom felé. - Huszonhat éves. A legjobb évei... Vagy a legrosszabbak, ez már csak rajta áll! - Horkantam fel ekkor még könnyeden, nevetős éllel hangomban. - Ígéretes fiatal informátor, úgy hírlik. Fejemet lágyan ingatva engedtem el a témát, nem gondolva, hogy a velem szemközt helyet foglaló farkas visszaélne esetleg idővel mindezekkel az információkkal. Az sokkal inkább érdekelt, ő mit akar közölni velem a hóember-figurákon keresztül. Nem igazán tetszett, amerre a történet halad és ez máskor megfontolt, kissé talán morcos, de sohasem könnyedén kifürkészhető ábrázatomra íródott minden egyes gondolatom, olyan egyértelmű vegytisztasággal, mint talán még soha. Őszintén pokolra kívántam hirtelen mindent és mindenkit, akinek/aminek köze volt ehhez az egész ősi érdekellentéthez. Csak akkor találtam meg hangomat érdemben, mikor már arról hadovált, hogy ha ki tudnánk találni valamit Alignak ellen... Hogy mi? Mikor még ők se képesek rá?! Fantasztikus, hogy tőlünk várnak megoldást, komolyan... Eszem megáll, csak mondjon még ilyen jókat! - Persze, érthető. Eszem ágában sem volt bevonni senkit, amíg nem feltétlenül szükséges, már így is épp elegen tudnak rólatok és még többen sejtik, mint az ildomos lenne. - Nem szemrehányás ez részemről, csupán puszta tényközlés, hiszen ők tudják, kinek és mikor fedik fel kilétük titkát. Nincsen jogom ez végett pálcát törni fejük felett. Igazából semmiért nincs, de ez nem jelenti azt, hogy jó képet vágva, szélesre tárt karokkal kellene fogadnom mindent felőlük. Egyelőre több van a mérleg negatív oldalán a tizenhármaknak, mint a pozitívon, ami azt illeti. - Akárhogy is lesz, köszönöm, hogy megosztottad velem. - Bólintottam mintegy megerősítésül, s felállva a padról kezemet nyújtottam a hóból felkecmergő gyermek felé, búcsúzónak tetsző mozdulattal. - Ha bármi előrehaladás állna be részünkről, mindenképpen értesítelek. - Ennyit biztosan megígérhettem, mielőtt elköszöntem volna tőle mára. Valami azt súgja, bőven lesz még majd szerencsénk egymáshoz a nem is olyan távoli jövőben...
// Részemről, hacsak nincs más fontos dolog még, amiről nem esett szó, köszönöm a játékot! //
Tehát nem halott a fia, helyes. Legalább ezzel nem tépett fel mély sebeket. – Szóval akkor nem Fairbansban van – épeszű őrző nem akarná a fiát itt tudni, legalábbis Anguta így gondolta. Tökéletesen értette, hogy miért nem egy olyan protektorátusban van, ahol áprilisban elszabadul a pokol, még ha így ki is kerül William fennhatósága és esetleges védelme alól. Mindenesetre az informátorok élete legalább nyugisabb abból a szempontból, hogy nem kell állandóan farkasokkal összetűzésbe keveredniük. A protektor arcára kiültek az érzelmek, de az energiáit a fair play érdekében kizárta pajzsával Anguta. Néha jobb, ha a belső rejtve marad, főleg, ha a másik valamin felháborodik, de a tekintete ezt nem árulja el. A békesség legjobb módja, ha az érzések rejtve maradnak. Rengeteg konfliktust el lehet így kerülni, igaz a pszichomókusok nem tanácsolják ezt a módszert, mert lelki, aztán testi problémákhoz vezethet, igaz nekik nem is kell egy túlvilági lénnyel kardoskodniuk. - A legtöbben képesek normálisan kezelni a legendákból kilépők valódiságát – vonta meg a vállát. Sohasem hazudott, hogy ki ő, ha esetleg valaki rájött az igazságra, de nem is hirdette magát, mint alapító. – Köszönöm a megértésed – egy újabb teher, amit egyedül cipelhet. Remek, talán meg kellene vele még osztani valami olyasmit, ami belülről emészthetné, anélkül, hogy valaki enyhíthetné az információ nyújtotta kellemetlen, vagy éppen kilátástalan érzést. Biztosan örömteli elvállásuk lenne úgy, de sajnos, vagy éppen hála az Istennek - ami talán létezik, de mindenesetre Tupileknek semmiképp sem fog hálálkodni – nem jutott semmi olyasmi az eszébe, ami függetlenül ettől a történettől, agyrohasztó módon hathatna a protektorra. Sebaj, majd legközelebb. Mondhatta volna, hogy „szívesen”, vagy, hogy „nincs mit”, miközben felkecmeregve kezet fogott a protektorral, de egyik sem lett volna túl jó válasz. Így inkább csak egy enyhe grimasz kíséretében aprót bólintott. - Köszönöm, azért hálás leszek – a reménynek nem adott táptalajt, mert Denaali megmondta, hogy nincs más út, de talán mégis végződhet másképp is a történet. Talán. William elballagott, Anguta pedig leült a padra, majd úgy döntött inkább lefekszik és a téli, felhős égboltot kezdete el csodálni. Jó lenne, ha madár lehetne, vagy éppen egy felhő, esetleg egy apró hókristály, ami lefelé szállingózik. Vagy talán az a gyerek, akinek az alakját most kölcsönvette… hát, már halott lenne ebben az esetben, de úgy érezte még így is megérné.
Nem telik el nap úgy, hogy én ne keresnék valakit. Néha egy pillanatra megállok és elgondolkodom, hogy ezt miért is csinálom? Mire ez az örökös rohanás? Feladatokba burkolózom, azokkal foglalom le magam. Most már annyira mélyen benne vagyok, hogy egy darabig nem is kerülök elő a teendők labirintusából. A hírek szerint Chatocly megint erre járt. A hírek azt jelentik, amiket ő eljuttatott hozzám, ezért eleve gyököt vonok az igazságtartalmukból. A lényeg, hogy nem árt kicsit körülnézni a botanikus kertben. "Nagy igazság" vár ott engem. Lehet, hogy az a nagy igazság már elunta magát és lelépett, mert 2 órája itt caplatok, kis túlzással már mindent tudok a növényekről, zuzmóktól a fenyőkig bejártam az összes helyet. Ha az volt a cél, hogy valahonnan eltereljen vagy egyszerűen szivasson, hát sikerült. Szag sehol, nyilván elrejtette, ha egyáltalán itt járt. Rejtett üzenet, kód, sms vagy bármi, mindenfélére számítottam. A nagy semmi talált meg. A környezet nagyon kellemes, gyönyörű. A fajtánk otthon érzi magát, főleg ezen a helyen, ahol az őshonos növényeket lehet megtalálni. Mintha ugranánk egy jó évszázadot visszafelé. Áll egy egyszerű fapad az út mentén. Azt fogom megcélozni. Elég abból, hogy keringek, mint gólyamadár a levegőben. Lassú léptekkel a lócához jövök, még utoljára körülnézek. Zakóm mellényzsebéből a telefonomat veszem elő és kényelmesen hátradőlve ülök le. Kigombolt gallérú ing, elegáns nadrág, félcipő. Munkából jöttem, a hanyag eleganciát képviselve szoktam bejárni, mint sokan. Sóhajtok egy olyat, hogy úgy érzem, mindjárt lenyelem az egész kertet. A Teremtőm megjelenése nagyon rossz ómen. Bántotta Mae-t, nem is akárhogy. Mintha nem lenne elég bajunk. Eskával rengeteg a dolog és az ír nősténnyel is foglalkoznom kell a hétköznapok rohanó munkásnapjai és a falkaügyek mellett. Néha azt érzem, hogy lehetetlen küldetésre vállalkoztam. Nem baj, jó ez. Ha semmit sem tudnék csinálni, ha nem lenne, ami hív és előremozdít, akkor kidobhatnám az életemet a kukába. Így pedig várni kell, amíg beérnek a tetteim. Egyszer megtörténik, eljön a béke. Nagy ára van. Már én is elhiszem. Ez mind összefoglalva egy sóhajban. Csak azért nem veszem elő a cigit, mert itt tilos és nem is illik. Nagyon vágyom rá. A telefonon az internet részt nyitom le, keresek egy szimpatikus honlapot, valami városbeli cégét és azt nézegetem. Közben leeresztem a pajzsomat, teljesen. Mindent akarok érezni és ha szembesülni kell azzal, aki szórakozik velem, hát szembesüljek így. Az energiáim tisztán kivehetőek és most a szagomat sem rejtem el. Éberen fülelek, amíg a képernyőt bámulom és a gombokat nyomkodom lassan, ahogy nekem megy. Az energiamezőket még jobban figyelem, hátha akad valami változás. Egy békésen ücsörgő embernek látszom, pedig lényegében kémkedek. Mint általában.
Mára is volt egy csoportom, mint mostanság általában minden napra. Jobban mondva ez a mostani egész hétre szólt, minden nap máshová kalauzoltam el őket a környéken, ahogyan azt az utazási iroda a programjában hirdette. Voltunk már a Nemzeti Parkban, körberepültünk a hegyek felett, és a virágzó mezőket is megnéztük azokkal, akik bevállalósabbak voltak ezen a téren. Persze kellett hozzá némi túrázó tapasztalat is, másképp nem vittem volna el őket, ennyire merész azért én sem vagyok. A mai napra, így az egy hetes programsorozatunk zárásaként a várost néztük meg. Itt volt a szállásuk végig, de mindig eljárkáltunk a környékre, vagy ki a lakott területről, így jó formán fel sem tudták fedezni rendesen. Nem sok időt hagytam rá, hiszen estére folyton kimerültek, és örültek, hogy pihenhetnek egy kellemesen elköltött vacsora után. De Fairbanks is tartogatott ám érdekes helyeket, ilyen volt a Botanikus kert is. Ezt szántam búcsúnak, és mire késő délután lett, véget is ért az itteni sétánk. Elbúcsúztam tőlük, és míg a kisbusz őket visszaszállította a szállásukra, én még maradtam egy kicsit, hogy egyeztessek a kert dolgozóival, valamint megköszönjem, hogy gördülékenyebbé tették a munkámat. Elégedettség hullámzott rajtam végig, és igazából remekül éreztem magam, mint mindig, amikor jó hetet zártam. Most is mosolyogva vonultam végig az aleut ösvényen, egyenesen a kijárat felé tartva. Fogalmam sincs, hogy melyik fenyegetést éreztem meg előbb; a közelben lévő farkast - valószínűleg nagyon közel volt hozzám -, vagy a darazsat. Mindenesetre a szárnyas kis dög volt az, amelyik először lendült támadásba kettejük közül. Azt még ugyan sikerült visszafojtanom, hogy ijedten sikítsak fel, de határozottan ugrottam egyet, amint megláttam, hogy immár kettő is közelít felém. Bizonyára a közelben volt egy méhkas, balszerencsémre. - Eszetekbe ne jusson! - rivalltam rájuk riadtan. Vicces, hogy egy farkastól nem ijedek meg, de egy apró kis rovar teljesen ki tud akasztani. Azt hiszem, hogy olyan ez, mint a pókok esetében. Azokkal is ki lehetett kergetni a világból, de ez biztosan benne volt a munkaköri leírásukban. Ijesztgetni a nőket, az apró kis szőrös lábakkal, amikből túl sok van. Ugyanez állt esetemben a méhekre is, csak még az is hozzátevődött, hogy egyszer allergiás reakció lépett fel nálam egy csípést követően. Nem szerettem volna a sürgősségin kikötni ma miattuk. - Mentél innen! - szóltam rá az újabb közeledő csíkos kis állatra. Csaptam is felé egyet fenyegetően a táskámmal, de azt hiszem, ezzel csak sikerült felbőszítenem. Elkezdtem hátrálni előle, be néhány nagyobb levelű bokor közé, hogy aztán nekimenjek a túloldalukon a padnak, háttal. Csak aztán vettem észre, hogy azon már ül egy férfi, és valószínűleg megzavartam őt, ráadásul rövid időn belül azt is sikerült megállapítanom a libabőrből, ami végigfutott a testemen, hogy ő a farkas is egy személyben. - Ó, bocsánat! - szabadkoztam zavartan, miután kis híján átestem a padon, egyenesen le mellé az ülőrészre. Mivel ez nem történt meg, viszont erőteljesen vágódtam a fa ülőalkalmatosságnak, így most sajgott kicsit a csípőm. - Tudja, a darazsak... - magyaráztam, ismét hadonászva egy kicsit, amikor zümmögve újra megközelítettek. Próbáltam nem fennakadni azon, hogy bundás az illető, csak természetesen, már ha a jelenlegi szituációban még lehetséges volt úgy viselkedni.
Ilyenkor a legnépszerűbb a kert. Nem kell fagyoskodni, egy pólóban, fázósabbak esetén még mondjuk egy pulcsiban végig lehet járni az egészet. Csoportosan nyilván jobb, mint egyedül, kisebb-nagyobb embertömegeket lehetett is látni. Az én célom ma nem az ejtőzés vagy a művelődés volt, hanem egy valakit kerestem. A múltkoriból okulva inkább nem szóltam senkinek. Nem kell, hogy csőstül jöjjön a baj. Enyhe energiaáramlást érzek, olyasfélét, ami az őrzőkre jellemző. Nem egy nagyon gyenge, inkább közepesnek mondható, amit megérzek belőle. Egyelőre nem foglalkozom vele. Chatocly talán nem akar kiszúrni az őrzőkkel. Inkább együttműködik és felhasználja őket. Az vallana rá. Amikor mégiscsak félelmet érzek, már kezdek figyelni. A nő kiabál, rajta kívül viszont nem tapasztalok más komoly ellenfelet. Elmosolyodom, ahogy a zümmögésből összerakom, mi történik. Nem fordulok meg. Egész jó a műsor, vicces, hogy a mifélénkkel kell megküzdeniük és egy pár méh is kellemetlen pillanatot okoz. Megértem. Nekik is fáj egy csípés és ők is ismerhetik a fóbia fogalmát. A bokrok zizegésére figyelek fel. Most már odanézek, hogy mi történik a hátam mögött. A nő, aki egyébként rendkívül dekoratív, majdnem átesik a támlán. Csúnya lenne itt elhasalni. Megijedt. - Semmi baj. Látom, komoly harc megy. Elmosolyodom, ahogy a méhekre nézek. Jó kisugárzása van a nőnek, szimpatikus. Az arca pedig ritka jellegzetes és gyönyörű. Egy pillanatra ott is felejtem a szemeimet. Az energiámból küldök egy jó adagot a röpködő fullánkosok felé. Megvolt a napi jótétemény. Kicsit távolabb még keringenek, mintha tanakodnának, hogy ez mi volt és érdemes-e vele még egyszer szembesülni. Zümmögnek ott, tőlünk egy méterre, aztán tovább indulnak. Megnézem a nő ruháját, hogy melyik szín tetszhetett a darazsaknak. - Valamivel nagyon felkeltette az érdeklődésüket. Nincs baja, ugye? Kicsit hirtelennek tűnt az a leülés. Ha valami szagot fel tudok fedezni, mert mondjuk mézeset evett vagy túl sokáig volt egy erős illatú virág közelében, ami botanikus kertben könnyen előfordulhat, akkor meg is van a baj forrása. Most egy kicsit visszaveszek az energiáimból. Nem akarok mindent elárulni. Szerintem ehhez semmi köze a Teremtőmnek. Darazsak? Áh... - Még új a városban? Nem rémlik, hogy láttam volna - kérdezem, miközben megint a telefont kezdem nyomkodni. Épp a szálloda honlapján nézem meg az értékeléseket. Nem árt időnként rákukkantani és tanulságokat levonni. Elég sok őrzőt ismerek, némelyiküket közelebbről, másokat csak arcról. Ő nem rémlik. Szeretek új embereket megismerni. Visszatért a régi Rocky, jópár évnyi emberundor után megint érdeklik a társai. A halálközeli és a halál utáni élmények maradványa. Kell is a küldetésemhez.
Kezdőlap
//
//
//
// 
