Karakter teljes neve: Jean-Claude de Molay Becenév: Nem kell becenév, elég ha elhaló lélegzeteddel a fülembe suttogsz... Álnév: Tristan de Huse, Brett Shaw Faj: Vérfarkas Falka:Ermite... Titulus: Wagabond Nem: Férfi Kor: 333 Születés helye és ideje: 1679 június 6. Párizs Átváltozás: 1700 július 22. Párizs Foglalkozás: Üzletember (bártulajdonos), unatkozó milliárdos. Védőszellem neve: Nigaq Mágiaérzékenység: van Mágiahasználat szintje: - Vérvonal: "Látók" - Kaskae, a főnök
Tupilek -> Kaskae, aleut törzsfőnök -> Nigaq, elkóborolt bárány -> Jacques de Molay, a Templomosok 23. Nagymestere -> Jean-Claude de Molay
Apa: Jacques de Molay (loup-garou - morte) Anya: Jeanne (humain - morte) Testvérek: - Egyéb hozzátartozók:Zero plus...
Van, aki álcázza a jellemét és valami oly ruhát ölt magára, ami jobbnak mutatja az emberek szemében... Szerintem ez butaság. Az álságosság és az alakoskodás csak hiábavaló időpazarlás... Én vagyok, aki vagyok és ezt soha nem szégyelltem. Életem a szépségé, és a testi szépség mellett a lelki szépséget is fontosnak tartom. Olthatatlan szerelemre lobbantam az élet iránt, és a kelyhet, amit átadott nekem úgy gondolom az utolsó cseppig ki kell ürítenem. Igen, ki fogom élvezni az élet minden pillanatát. Voltam uralkodó, de rájöttem, hogy az nem nekem való. Túl sok a kötelesség, amik elveszik az időmet, amit sokkal kellemesebb dolgokra is elpazarolhatnék, mint aktakupacok unalmas tologatása... Én szabad szellem vagyok. Nem bírom a bezártságot, a kötöttségeket, az unalmat... Nekem élet kell, pezsgés, forró vér, és édes vágyak. Igen, talán nincsenek erkölcseim, de szerintem inkább láncaim nincsenek... Nincsen tabu, se törvény, bármilyen kalandra kapható vagyok, amit a sors szele az utamba fúj. Szeretek irányítani, de azt is kedvelem, ha engem irányítanak, mondjuk az előbbit még mindig jobban preferálom. Nos azt hiszem, kissé szélsőséges jellem vagyok. Borzasztóan tudok imádni valamit, és legalább annyira utálni is. Amit imádok, ami ideiglenes hóbortom, vagy szeszélyem, azt követve akár az egész világot is be tudom járni, néha pedig egyszerűen elfogy a lelkesedésem és éveken át csak egy helyen, talán hosszú hetekig ez ágyban múlatom az időm. Egy jó kalandnak soha nem tudok ellenállni, amit az élet felkínál, azt én elfogadom. Ha hosszú életem végén vissza kell majd néznem, nem akarok olyan találni, amit kihagytam volna az életben, amit elmulasztottam volna kipróbálni...
Humain: Körülbelül olyan, mint a legszebben megfaragott Michelangelo szobrok. Mintha a bukott angyalok képmására faragták volna. 185 cm húsba és csontba öntött szépség. Finom vésővel faragott szálkás izmok, habár a termete inkább kecsesnek tűnik, mint masszívnak, vagy erőteljesnek. A bőre közepesen barna, nem is túl sötét, inkább a fehérhez áll közel. A haja sötét csigákban keretezi az arcát. Most körülbelül az álláig ér csak, de van olyan is, amikor egészen hosszúra megnöveszti. De ha rövidre vágja, az erőteljes obszidiánná fagyott fekete hullámok akkor sem tűnnek el belőle. Mégis a szeme az, ami először csapdába ejti az embert. Kék, illetve a kék minden létező árnyalat. Attól függően hogy esik rá a fény a kék összes árnyalatát felvonultatja szinte. Erős fényben egészen halovány lágy kék, amúgy azúr, vagy zafír, a sötétben, vagy a sötét indulatok vagy vágyak közepette pedig mélykék, akár a haragvó tenger, vagy a tomboló viharos égbolt. Az öltözködése mindig divatos, előkelő és borzasztóan drága. Olyan ruhákat hord, amiket a divattervezők álmodtak meg legféltettebb álmaikban, és a többség tökéletesen is áll a tökéletesen.
Loup: Elég nagy farkas, fekete a fényben rezes ragyogású bundával. Elég nagy termetű, de ahogy emberi alakban, úgy farkasként is inkább kecses, elnyújtott erő, mint masszív buldózerszerű. A farkasalakja is tökéletesen arányos, a mancsaitól kezdve a pofájának az ívéig minden tökéletesen stimmel. A szemei ebben az alakban megváltoznak, kékből egészen erőteljes borostyánszínűek lesznek, és egészen narancsos-sárgás tűzzel égnek.
„Isten tudja, hogy ki tévedt és ki követett el bűnt, és a balszerencse bizony lesújt azokra, akik tévesen ítéltek el minket. Isten meg fogja bosszulni a mi halálunkat. Tudja meg az Úr, hogy igazság szerint mindazok, akik ellenünk vannak, miattunk fognak szenvedni!”
A fiatal novicius rettegve haladt a fáklyafényben fürdő folyosókon. Tudta kit kell keresnie, tudta azt is hol, de a gondolat, hogy hamarosan a grand maitre elé kell állnia őszinte rémülettel töltötte el. Furcsa pletykák keringtek a férfiről, olyan pletykák, amiket jobb volt, hogyha az ember nem is enged a fülébe... Pletykák bálványimádásról, arról, hogy eladta a lelkét a Sátánnak, és ezért hosszú-hosszú életet nyert... Ráadásul ott volt a nő is, az a meseszép nő... A novícius megborzongott lelkében felgyúlt a tűz, és érezte, hogy a teste már arra moccan, ha felidézi azt az irreálisan gyönyörű arcot. Szinte észre sem vette, amikor elért a hatalmas tölgyfaajtóig. Egy pillanatig csak állt, kezét a kilincsen nyugtatta, de nem mert benyitni. Majd megállt a szíve rémületében, amikor az ajtó magától tárult ki! A nő állt ott. Sötét egzotikus arcát enyhén hullámos fekete haj foglalta keretbe. Az ajka telt és furcsán sötét, orra tökéletesen íves, az egész arca angyalian bájos... Csak a szeme, az a sötét pillantás mintha a velejébe látna... A nő illata töltötte be a szobát, befúrta magát a fiatal férfi orrába, aki majd elájult a felforró vérétől. A nő azonban meg sem mukkant, hanem oldalra lépett, így a férfi megláthatta a grand maitre-t. A fiatal férfi fekete haján táncot járt a fáklyafény megtört nemes arcélén, most lehunyt szemei mintha a viharos égboltot idézték volna. A férfi figyelte a fehér köpenybe burkolózott lovagot, aki mintha Isten egyik angyala lett volna, ahogy páncélkesztyűs kezét imára kulcsolva térdelt a rejtélyes lepel előtt. A novícius kezdett egyre idegesebb lenni. A teremben tartózkodó irracionálisan szép nő, a Nagymester, és a hír, a hír, amit ennek a félelmetes embernek át kellett adnia... Jacques de Molay fölállt, széles válla így eltakarta a titokzatos leplet, ami előtt eddig térdelt. Viharkék pillantása most a novíciust fürkészte. - Mond fiú, amit mondanod kell. - Laudetur Grand Maitre. Rossz híreket hoz a szél... A király ellenünkre tör, a vesztünket akarja. A Nagymester csak legyintett. - Buta beszéd. Az öregasszonyok fecsegnek, de Fülöp nem mer lépni ellenünk semmit, túl nagy a hatalmunk ehhez! - De Grand Maitre... - Semmi de! Távozhatsz! A fiatal férfi egy pillanatig még összeszorított szájjal állt, de végül mélyen meghajolt és a szürkésbarna darocruhája szinte lobogott rajta, úgy sietett. Amint az ajtó bezárult, a nő megmoccant és odasétált a Nagymesterhez. Törékeny kezébe vette a férfi arcát és maga felé fordította. A karjaiban hihetetlen erő lakozott, a férfi ha akart volna, akkor sem tud ellenállni, de nem is akart. Szenvedélyesen megcsókolta a rejtélyes nőt, majd amikor az eltolta magától döbbenten hallgatta az idegen szavakat, amiket sokáig tartott, mire megtanult megérteni. - Figyelmezz a pletykákra Jacques. A pletyka nagy hatalom, mert a hatalmat figyeli meg, és titkos nyelvére lefordítva róla ad híreket. A férfi egy pillanatig csak állt. Normális esetben nem hallgatna egy nő szavára, de ez a nő más volt, teljesen más. Így végül csak biccentett és ismét magához vonta a kecses testet. Újra megcsókolta, de most ő volt az, aki megszakította a csókot. - Ne itt, a lepel.. A nő felkacagott a pillantáson, amit a Nagymester a rend egyik legértékesebb ereklyéére vetett, de végül csak vállat vont. - Akkor menjünk innen.
Eleven lángok éhes torka... Harap az égbe és küld a pokolba...
Olyan volt, akár egy bukott angyal. Fehér köntösét megszaggatták a kínzói, testét ezernyi seb és véraláfutás borította. Megviselt volt, beteges és gyenge, de még így is gyönyörű. A nő figyelte őt a tömegből és majd megszakadt a szíve. Szerelmes volt, életében először. A hóhér odalépett a férfihez súgott valamit a fülébe, de a férfi nem is reagált rá. Erre pap sétált föl az emelvényre és beszélni kezdett. Magas irritáló fejhangja volt, ahogy az angyali elítélt fejére olvasta a bűneit. - Jacques de Molay Nagymestere a Fratres Militiae Templi-nek bűnösnek találtatott a következő vádpontokban. Simonia, szodómia, sátánizmus, fekete mágia, boszorkányság, üzekedés mindenféle sötét lelkekkel... Ezek bűnökért pedig máglyahalálra ítéltetik! A nép zsongani kezdett, mint az éhes vadállatok úgy reagáltak a várható halál szagára. A nő undorodott tőlük, meseszép arcán gyűlölet hullámzott végig. Még reménykedett, remélte, hogy valami csoda történik... Aztán a láng fellobbant és belekapott a száraz fába, amit éhes vadállatként falt fel.. aztán haladt egyre fölfelé és elérte a piszkosfehér köpenyt. A nő próbált utat törni magának előre, de szinte lehetetlen volt haladni a sűrű tömegben. A lángok már a férfiba martak, testét csúf égési sérülések borították már, ennek ellenére meg sem mukkant, csak rezzenéstelen pillantással bámult előre, bárhogy is követelte a tömeg fájdalmas sikolyait. A nő végül előre ért, aztán megrázkódott és hamarosan egy óriás farkas állt a helyén. Az első emberek rémülten hőköltek hátra, majd a tömeges hisztéria egyre jobban eluralkodott a tömegen, ahogy egyre többen észrevették a lényt. - A Sátán! Maga a pokol Ura jött el érte! Meneküljünk! - ordibálták többen is, és az emberek egymást letaposva próbáltak menekülni. A hatalmas farkas beugrott a tűzbe és egy roppantással eltépte a férfi köteleit. A Nagymester azonban gyenge volt, szörnyű sebei hatalmas felületét borították a bőrének. A farkas ráharapott a köpenyére és annál fogva rángatta le a máglyáról. Eddigre már szinte mindenki elmenekült. A Sátántól mindennél jobban féltek. A nő amint leértek visszaváltozott, majd karjaiba kapta a jól megtermett összeégett férfit és elindult vele, hogy menedéket találjon maguknak.
Sötét kolostor mélyén pihen a hercegnő csendesen, Nem tudja még, hogy egy ördög jő, s vemhesen Reményvesztve hagyja ott magában, A mocskos priccs magányában...
Vihar volt, a zuhogó eső bevert az ablakokon. Jeanne a priccse szélén ült és csöndesen mondta a rózsafüzért, hogy Szűz Mária segítsen rajtuk és vessen véget ennek az ítéletidőnek. Ekkor hallotta meg az első sikolyt, majd a másodikat.. Remegve pattant fel és bámulta az ajtót. Nem mert moccanni, úgy szorította a rózsafüzért, hogy elfehéredtem az ujjai. Aztán hirtelen csend lett, mérhetetlenül nagy és nyomasztó csend. Semmi nem mozdult, még a szellő sem rebbent, minden békés volt és nyugodt, mintha az ezernyi fájdalmas sikoly, csak egy rossz álom lett volna. Jeanne összeszedte minden erejét és kinyitotta az ajtót, majd a kápolna felé indult. Már az úton meglátta őket. Undorítóan széttépett karmeliták, akik alig pár órája még békésen beszélgettek vele. Nők, akik már soha többé nem látnak és nem éreznek. Isten magához veszi a lelküket. - futott át az ifjú karmelita fején, de másra már nem gondolt, mert elérte a kápolnát... Odabent volt a legszörnyűbb a helyzet. Aztán meglátta a férfit is. Egészen kicsi kora óta így képzelte el a Sátánt. A férfi egész testén feszült az égési sebekkel tarkított bőr. Régi sebek voltak már, de így is olyan volt, mintha viaszból formázták volna, de a művész az utolsó pillanatban mégis megolvasztotta volna az alkotását. Feje kopasz volt és szintén csúnyán megégett. Csak a szeme, az a ragyogó kék szempár volt gyönyörű, de olyan gyönyörű, akár egy tigris tekintete, félelmetesen álomszép. Aztán megjelent a farkas. A hatalmas fekete démoni kreatúra a megégett férfi lábához sétált és leült oda. Fekete pofája még mocskos volt a karmeliták vérétől. - Te vagy Jeanne a Napkirály törvénytelen leánya? - a férfi hangjából erő sugárzott, félelmetes volt, de szinte magával ragadta a lányt, a kék szemekből sugárzó tekintély. - I.. ig.. igen... - rebegte a rémült lány, mire a férfi megégett arca torz mosolyra húzódott. - Gyere ide hozzám ma petite. - Amikor a lány nem mozdult a fekete farkas morogni kezdett. Erre a lány rémülten megmozdult, majd odasétált a férfihoz, habár nehezére esett legyűrnie a viszolygását. A férfi átölelte, aztán megcsókolta. Jeanne úgy megdöbbent, hogy mozdulni sem mert, főleg, amikor a farkas a lábaihoz törleszkedett. Hamarosan arra eszmélt, hogy a férfi fölemeli és az oltárra fekteti. Tiltakozni akart, de a férfi erőteljes csókja még a levegőt és elvonta tőle. Akkor azonban valóban felsikoltott, amikor megérezte, hogy valami megnyalja a lábát. Rángatózni kezdett, mire a férfi elengedte, és láthatta, hogy a farkas ül a lábain és szépen lehajol, majd lemarcangolja róla a ruhát. A fiatal karmelita hisztérikus zokogásba kezdett, majd rettegő buzavirágkék szemeit a torz férfire fordította. - Kér.. kérem ne bántsanak! Kérem... - Nem bántunk ma petit... - mondta újabb torz mosollyal a férfi és ismét megcsókolta a nőt, pont akkor, amikor a farkas a belső combjába harapott, majd változni kezdett, a bunda mintha visszahúzódott volna és hamarosan egy lélegzetelállítóan gyönyörű meztelen nő térdelt a lábain. Középkorú lehetett, de még így is meseszép. A férfi a nőre nézett, valami régi fájdalom villant a szemében, majd megcsókolta a fiatal apácát. Akár a szépség és a szörnyeteg... - futott át Jeanne rémült tudatán. Azonban nem maradt ideje sokat gondolkozni, mert a két ördögi lény figyelme visszafordult felé, és semmit nem tehetett ellenük, hisz erősebbek voltak nála. Sikolyai válasz nélkül visszhangoztak az üres kolostorban, ahogy lányból asszony lett... A sikolyok démoni kacagással vegyültek, a fáklyák fénye őrült táncban mozgó árnyakat rajzolt a falra az oltár mögé, egy istentelen színjáték ördögi résztvevőit. A magas árnyak a végére eltorzultak és két farkas árnya mozgott az emberi fölött...
Addig jó az embernek, míg gyermek, míg nem nyomják vállait nehéz terhek, míg nem kell azzal törődnie, mit eszik holnap, s hogy az élete bármikor összeomolhat.
A férfi egy ragadozó nyugodt kecsességével állt fel az ágyból, némán, úgy, hogy senkit nem zavart meg, ami nem volt kis teljesítmény, tekintve az egy négyzetcentiméterre jutó emberi bőrfelületeket az ágyon. A hatalmas méretű franciaágyban hárman maradtak. Két gyönyörű nő, egy szőke és egy vörös, egyikük sem lehetett több húsz évesnél. Meg egy férfi, aki szintén a húszas éveiben járhatott és hosszú aranyhaja úgy terült szét a párnán, akár a mellette alvó nőnek. A feálló férfi is meztelen volt a hajnali napfények kirajzolták testének tökéletes alakját. Michelangelo minden bizonnyal sírva fakadt volna a gyönyörűségtől, ha látja azt a húsnak nevezett fehér alabástromból faragott szobrot, aki a szoba közepén ácsorgott és a csendesen pihenő hármast nézte az ágyban. A haja sötét csigákban tekergőzött az arca körül, aminek közepén ott pihentek egy viharos égbolt királykékjét idéző szemek. - Úgy látom megint remekül szórakoztál... - szólalt meg egy hang a sarokból. A nő, aki a semmiből jelent meg olyan gyönyörű volt akár a férfi, csak éppen jó néhány árnyalattal sötétebb színekben pompázó remekmű. Az ő testét azonban egyszerű fehér ruha takarta, amit valami láthatatlan szél fodrozott. - Köszönöm, nem panaszkodok. Persze az csak a te butaságod mon chéri, hogy nem csatlakoztál hozzánk. Ezzel odasétált az egyik drága szekrénykéhez és egy kosárkából kivett egy epres nyalókát, majd nyugodtan a szájába vette, olyan begyakorlott mozdulatokkal, akár egy láncdohányos. A nő összeráncolta a szemöldökét, majd megrázta a fejét és helyet foglalt az egyik fotelben. - Jól van, látom formában vagy ma Jean-Claude. Én viszont rettenetesen unom magam... Mesélj valamit nekem. A férfi felvont szemöldökkel pillantott a nőre, majd hanyag eleganciával elnyúlt a másik fotelben. Az angyalok sárgultak az égben az irigységtől. - Rendben. Azt hiszem az életem összes momentumát figyelemmel kísérted, így elmondom azt, amit nem láthattál, mert akkor még éltél... A nő arcán fájdalmas fintor jelent meg, de ahogy a férfi belekezdett a figyelme már rá irányult.
- Nos lássuk csak, lássuk. A gyermekkorom maga volt a mennyország, sok angyal között a mocsokban. Anyámat soha nem ismertem, de apám elég sokat mesélt róla ahhoz, hogy eleget tudjak róla. Egy törékeny szőke karmelita apáca, aki nem mellesleg a Napkirály törvénytelen lánya volt. Nos nem tudom mit tett magával, miután én megszülettem, igen nagy valószínűséggel felkötötte magát, mert nem bírta elviselni az őt ért szégyent... Minden esetre a gyermekét, azaz engem képtelen volt megölni, vagy egyszerűen csak időt se akart ilyenre pazarolni. Így kitett az első helyen, ahol bárkit nyílt karokkal vártam. A Doux Accolade nevezetű kuplerájban nőttem fel. Maradjunk annyiban, hogy neveltetésem nem éppen szilárd erkölcsök közepette telt el. Már tizenegy éves koromban szép számmal voltak nekem is kuncsaftjaim, férfiak és nők vegyesen. Igazából soha nem zavart, ha férfiak közeledtek felém, engem csak a szépség érdekelt, én mindenbe szerelmes voltam, ami gyönyörű volt. Az utcán éppen olyan sokáig tudtam bámulni egy szép férfit, mint egy szép nőt. Párizs pedig, oh édes Párizsom... A mocska is táplált, a legalja is felemelt és felnevelt. Párizs dicsősége hatalmasra nőtt nagyapám uralma alatt, akinek persze fogalma sem volt arról, hogy én a világon vagyok... Éppen úgy, ahogy én sem tudtam róla, mármint arról, hogy rokonok lennénk. Éltem a párizsi ifjak gondtalan és kicsapongó életét. Az ágyam mindig melegítette valaki, és a szívem mindig elepedt valakiért. Azt hiszem, mindent egybe vetve boldog voltam. Aztán találkoztam velük, Armanddal és Helenével. Az életem azonnal fenekestül felfordult. Armand egy gazdag kereskedő volt. Az első együtt töltött éjszakánkon bele szerettem, sőt, azt hiszem, már akkor, amikor belenéztem azokba a gyönyörű kék szemeibe. Helenét csak később ismertem meg alaposabban, de a kedvessége, az odaadó szeretete magával ragadt. Egy hétig maradtak és az az egy hét maga volt a mennyország. Aztán azt kérték, menjek velük. Akkor lehettem olyan tizenhárom éves, ha jól emlékszem. A madam elengedett, persze úgy hiszem Armand cserébe egy kisebb összeggel támogatta, de akkor is úgy hiszem a jókivánságai őszinték voltak. Így keltem útra, a szerelem és a tanulás útjára. Együtt utaztam velük, bejártuk Európát, híres udvarokban parádéztunk. Helené el volt ragadtatva attól, milyen gyorsan tanultam, neki ugyanis a tanulás volt a szerelme. Húsz éves koromra, hét éves együttlétünk alatt folyékonyan megtanultam az angolt, a németet, az olaszt és a latint. Azonban ahogy ez lenni szokott, minden jónak vége szakad egyszer. Innen azonban azt hiszem már ismered a történetet...
A férfi pillantása elkomorult, a szinte feketének tetsző kék pillantás a tűnődve ücsörgő nőt figyelte. Az felnézett rá, és az arcára halvány mosoly ült ki.
- Igen, ismerem innen már a történetedet. Akkor láttalak először, húsz éves lehettél valóban. Olyan voltál akár egy angyal. Gyönyörű, amilyen az apád is volt a te korodban. Mintha az a férfi lettél volna, akibe már akkor beleszerettem, amikor a templomosok nagymestere volt. Tudod keresett téged és anyádat, hiszen célja volt veled, de anyád ügyesen eltűnt a szemünk elől és nem találtunk titeket sehol. Aztán azon a nyári napon ott Párizs utcáján egyszer csak szembe jött velünk az ifjú önmaga, és kétség nem férhetett hozzá, hogy ki is az. Nem tudtuk ki az az aranyhajú férfi, aki veled van, de nem is érdekelt senkit, nekünk csak te kellettél. Jacques megbízott és a fogadóig követtelek titeket farkas alakban. Nem tudtam mire készül, fogalmam sem volt, milyen terv indult be a fejében azzal, hogy megtalált téged... - Ha tudtad volna soha nem segítesz neki, mi? - kérdezte kissé gunyorosan a férfi. A nő sötét szemében mérhetetlen fáradtság ült, ahogy a férfire nézett. - De Jean-Claude, segítettem volna. A mai napig szeretem az apád, és az életem nem ért annyit, mint amennyire szerettem őt. Pár pillanatig mind a ketten hallgattak, majd a nő szólalt meg. - Milyen volt? Tudod még soha nem kérdeztem, de kíváncsi vagyok, milyen volt egy külső szemlélő szemszögéből. - Nos rémisztő. Azt sem tudtam hol vagyok és ki mit tesz velem... Ráadásul borzasztóan rettegtem, hogy mi történik Armanddal és Helenével. A saját ágyamból ragadtak el, amin még ott éreztem szerelmeim bódító illatát. Elhurcoltak azok a köpenyes fickók egy földalatti sötét üregbe... A fáklyák, a bűz, a titkos jelek, és azok a rendületlen tekintetű vallási fanatizmustól, vagy sátánizmustól, vagy fene tudja, mitől hajtott szerencsétlenek ott álltak körben. Aztán megláttalak téged is... Te... Szóval ott feküdtél az oltáron, halálodban is gyönyörű voltál, csak az a vékony vércsík a nyakadon, ami azt jelölte, ahol mértani pontossággal elválasztották a fejed a nyakadtól... - Nem kell ennyire belemenni a részletebe, mégis csak a testemről van szó. - mondta enyhe gúnnyal a nő, majd az alakja megremegett és láthatatlanná vált. - Nem kell ennyire mellre szívni mon chéri... - motyogta a férfi, de amikor senki sem válaszolt, csak megvonta a vállát, felállt és a szobához beszélt, mintha a nő még mindig ott lenne. - Apám terve minden kétséget kizáróan őrült volt. Megölt téged, hogy holtodban őrizhesd az élő fiát. Azt hitte majd nagy boldogan mellé állok, mellé, meg azok mellé az őrült varázslói mellé, akik a rituálét végezték, amivel hozzám kötöttek téged. Persze eszem ágában sem volt. Megölte Helenét és olyanná tette Armadot, amilyen ő volt... Olyan megégett ronccsá. A férfi tekintete megkeményedett, olyan lett, akár a zafír, ragyogó kék kő feneketlen mélységekkel. Aztán végigsimított a fekete tintával rajzolt jelen ami a csípőjére volt tetoválva. Fekete szimbólum a fehér bőrön. - Azt akarták, hogy csináljam azt, amit te... Hát parancsolj kedves, én aztán megteszem. A nyakamba akasztott téged, aztán farkassá tett, olyan szörnyeteggé, amilyen ő is volt, már több mint három és fél évszázada... Kezdetben gyűlöltem érte. Aztán egyezséget kötöttem a farkassal, ott pihent bennem, az ő vágya volt az én vágyam, az én álmom az ő álma lett. Ő lett az egyetlen társam a hosszú évszázadok alatt. Mert apát megöltem, apagyilkos lettem. Azt hiszem ezért még most sem bocsájtottál meg nekem, igaz? Szeretted azt a mocskos dögöt, igaz? Azonban nem tehettem mást... Kiszabadítottam Armadot, ő azonban nem bírta elviselni, amivé vált, a torz testet, amibe szárnyaló szellemét zárták. Így eldobta magától az életet... Nem tehettem tehát más, a bosszú maradt az egyetlen, amiért éltem. Majd tíz évbe telt, de megtörtént. Elhitettem apámmal, hogy vele vagyok, és amikor már elhitte, megöltem. Hogy utána mit csináltunk, azt szerintem te is tudod... A te szellemed, a vérvonalunk öröksége volt az, aminek engedelmeskedtem. A csábításnak és a szépségnek, használtam a karizmám, hogy elbűvöljem az embereket. Imádtam azt a kort. Amíg a nagyapám volt az uralkodó Párizs felvirágzott. Apám vagyonából, amit persze nem önszántából adott, de hát akkor is az én örökségem volt ugye... Nos vettem egy kastélyt és befektettem a textil iparba. Jó volt nézni a fejlődést, hogyan lettünk hatalmasak és utánozhatatlanok. Aztán amikor a nagyapám meghalt, nagyon elszomorodtam. Soha nem találkoztam vele, de tiszteltem azért, amit az országgal véghez vitt. Majdnem akkor ment el, amikor megöltem apámat. Szomorú voltam és magányos. Rövid időre úgy döntöttem elhagyom szeretett városomat azért, hogy ismét utazzak és világot lássak. Felfedeztem északot és a déli tájakat, utaztam keletre a különös világokba, aztán az Újvilágba is ellátogattam. Hosszú utak voltak, évtizedekig is eltartottak, de megérte. Ezernyi kultúrát ismertem meg és ezernyi barátra tettem szert. Találkoztam más farkasokkal is, több városban is virágzott már a farkastársadalom, amit tanulmányozva szinte már én is vágytam egy falka után. Majdnem száz évig kóboroltam a világba, nos jó, annyi idő azért talán nem volt, de a rengeteg új ismerettel gyarapodva tértem vissza a hazámba, amikor az utolsó királyt kivégezték. Páran velem tartottak, útjaim során, voltak olyan farkasok, akik szép lassan körém szerveződtem, és olyanok lettünk, akár egy utazó falka. Nem voltunk túl sokan, a csapatom talán öt tagot számlálhatott, de ez az öt farkas nem volt kis játékos. Voltak köztük öregek és ifjak, de mind jók voltak abban, amit csináltak. Ki a gyógyításban, ki a harcban, ki a politikában. Az út alatt még az oroszt és a kínai nyelvet is megtanultam, ahogy a spanyolt is. Gyakorlatilag nem volt már olyan hely, ahol ne tudtam volna megértetni magam. A tudásszomjam főleg a nyelvekre volt kiélezve, de az irodalmat is kedveltem, ami mondjuk annyira nem áll messze a nyelvtől. A versek egészen ellazítottak és megnyugtattak. A köztársaság idején tehát letelepedtem Párizsban és nekiláttam megszervezni a helyi falkát. Pár farkas már élt ott, de leginkább kisebb csoportokban. Én megadtam az ultimátumot ezeknek a csoportoknak. Vagy csatlakoznak hozzánk, vagy eltűnnek, vagy megtérnek az örök vadászmezőkre... Nos így bővült igen kiterjedtre a falkám. De nem is tudom, miért mondom el ezeket neked, hiszen ott voltál. A szellemed mellettem volt és bátorított. Imádta, ha elcsábítom az embereket, imádta a mozgalmas éjszakákat és a szerelmi csatározásokat... Ez volt a te áldásod, a vérünk ajándéka. A falkát nem szeretted annyira, igaz? Te mindig is kóbor voltál, soha nem volt falkád, nem is értetted tehát, nekem miért van szükségem egyre... Márpedig szerettem, tényleg szerettem. Keménykezű alfa voltam, de az embereim mégis imádtak. Talán része volt ebben a személyes varázsunknak is, de abban biztos vagyok, hogy csak azzal nem ment volna. Tiszta fejre és erős kézre is szükség volt. Aztán jött az a kicsit ember korzikáról... Nos maradjunk annyiban, hogy Napóleon rendesen felforgatott mindent. A már egész szépen kiforróban lévő falkánk lázongani kezdett, többen csatlakoztak a háborúhoz, míg megint mások elhagyták Párizst. Akkor azt hittem széthullik a falka. Napóleon valóban nagy ember volt, de be kell vallanom, nagy kő esett le a szívemről, amikor a waterlooi vereség hatására az uralma véget ért. Majd a Bourbon restauráció és egy újabb köztársaság. Párizs túl élő volt ahhoz, hogy sokáig nyugton maradjon, én pedig az évszázadok alatt már megszoktam azt, miképpen változtatja az arcait. Egyre könnyebben alkalmazkodtam és ahogy a falkám befolyása egyre nőtt, azt hittem minden rendben lesz... Nos az élet természetesen más kártyákat tartogatott számomra...
A szőke nő megmoccant, majd felült az ágyon. Kis ideig dörzsölgette zöldes szemeit, majd zavartan nézett a magában ácsorgó férfire. - Te beszéltél bébi? - kérdezte az alvástól és kéjes sikolyoktól rekedt hangon. A férfi egy elegáns mozdulattal kikapta a nyalókát a szájából, majd felvonva sötét szemöldökét kérdőn nézett a nőre. - Non, ma petit, vagy azt feltételezed rólam, hogy magamban beszélek? - Ne, dehogy... csak... - A szöszi zavartan vonta össze a szemöldökét, majd megrántotta a vállát. - Okéska, semmi, de idejössz bébi, adni egy jóreggelt-csókot? A férfi arcán lusta mosoly terült el, majd egy ragadozó kecses lépteivel a odasétált az ágyhoz. Majd elindult és elmászott a nőig. A kezébe vette a kecses arcot, majd lágy csókot lehelt az ajkaira. Aztán nem törődve a nő elhaló nyögésével lemászott az ágyról, majd a szekrényhez sétált, fölkapott egy testhez simuló bőrnadrágot, rá egy egyszerű fekete inget. - Most nem ma petit, mennem kell, vár a munka. Ha a Grande Armée magához tér, add át nekik édes csókjaimat... Ezzel, meg egy könnyed legyintéssel elbúcsúzott a csodálkozó lánytól, aki csak megvonta a vállát, majd visszabújt a másik kettő közé...
Valóság vagy álomvilág, melyben élünk és remélünk? Egyszerre nyílik száz virág, és ebben rejlik a létünk.
Jean-Claude hanyag mozdulattal zárta be a luxuskocsija ajtaját. A kocsi úgy pihent az aszfalton, akár egy többmilliós ragadozó. A férfi megpörgette a kulcsát az ujja körül, majd zsebre vágta, aztán megindult a Délictueux Désirs felé. A bárt Jason vásárolta meg, ő eddig még nem jött a közelébe, egyenlőre nem akarta felhívni magára a helyi hatalmak figyelmét. Csak várt, hogy a megfelelő időben jelenjen megy, szépen nyugodtan, kalandot keresve. A régi falkája elpusztult, a két világháború végérvényesen kipusztította őket. Csak Jason maradt neki, a fiatal farkas most is ott ácsorgott az ajtóban, telipofás vigyorral várta a főnökét. - Mindent elintéztem, amit kértél, hamarosan megkezdődhet a nyitó party is. - A lányok és a fiúk? - Mindenki rendben van főnök, a legjobbakat szedtem össze, meg akit még kértél... - mondta Jason komolyan, majd huncut vigyorral folytatta. - És én mikor kapom meg a jutalmam? Jean-Claude játékosan fültövön legyintette a fiatalabb farkast. - Elég legyen Jason, először a munka, aztán a szórakozás. - mondta majd elvonult a fiatalabb férfi előtt. Combközépig érő csizmába bújtatott lábai semmi neszt nem csaptak, ahogy besétált a Délictueux Désirs-be. A club pont olyan volt, ahogy elképzelte. Még nagy volt a csend és a kihaltság, de tudta, hogy ez hamarosan megváltozik... Igen, meg fog változni, és akkor kideríti mi a helyzet a helyi falkákkal, aztán pedig... Igen, aztán pedig jön, aminek jönnie kell. Úgy belefeledkezett a gondolataiba, hogy szinte észre sem vette Jasont, csak az utolsó pillanatban, amikor az megszólalt. - Én melletted állok Főnök. Amikor a falka széthullott, azt hittem vége lesz. Tudod, ott voltam, amikor a világháborúk alatt beutaztuk az egész világot. Segítettem a befektetésekben, az összes vállaltban, amit a különböző országokban alapítottál. Már nem is számolom az évtizedeket... Tudod, már régóta el akarom mondani, hogy csodállak, én régen elvesztem volna annyi kaland és idegen kultúra közepette. Amikor a háború feldúlta Párizst, amikor farkas ölt farkast, amikor a saját gyermekeid fordultak egymás ellen... Nagyon sajnálom Jean-Claude. Csak, hogy tudd, én mindig melletted leszek. - mondta Jason komolyan. A másik férfi arcán szomorkás mosoly jelent meg, majd odalépett és hosszan, keményen megcsókolta a másikat. Aztán kissé hátrébb lépett, hogy lássa a kissé gyermekies lágy arcot. - Tudom Jason, azért is bíztam ezt rád. Itt viszont kis időre megállhatunk, kell egy kis nyugalom a vándorlások közepette. A legtöbb városban elég biztosak voltak a falkák és a rendszer, itt azonban zavar van, szinte érezni a levegőben a nagy kavarodást... ráadásul néhány madárkám is csicsergett, ezt, azt... Szerintem nem leszünk itt olyan feltűnőek, jó lesz itt egy kis nyugalom. A fiatalabb farkas bólintott, aztán fejet hajtott és távozott. A francia farkas még sokáig állt az üres tánctéren, az arca nyugodt, akár egy márványszoboré. A levegő megvillant és a szépséges nő áttetsző alakja jelent meg. - Nos, mikor áldozol a vérednek, drága gyermekem? - kérdezte a haját csavargatva. A férfi szemében düh villant, ahogy a vibráló alakra nézett. - Hihetetlen nimfomániás perszóna! Hagyj magamra egy kicsit, szeretnék a gondolataimmal maradni, nem pedig veled... - Kérlek kedves, csak egy szavadba kerül... Elvégre én csak a vérvonalunk alapítója vagyok. - mondta dacosan a nő, aztán eltűnt. - Nők... - sóhajtott fel a férfi. Aztán az arcán ismét elömlött az egyszerre angyali és ördögi mosolya. - Reszkess Fairbanks mert jövök! Ágy nem marad hidegen... - kezdett el hátravetett fejjel kacagni és a lágyan zengő hang ott visszhangzott a bár falai között.
Amiket szeret: A szép férfiakat, a gyönyörű nőket, a jó italokat, a kellemes szórakozásokat. Mindent, ami gyönyörű, vagy fenkölt.
Amiket ki nem állhat: A csúnya emberek, az undorító stílus nélküli dolgok.
Rövidtávú célok: Kiélvezni az életet teljes egészében és megnyitni a Délictueux Désirs-t.
Középtávú célok: Felvirágoztatni a bárt itt is, és elkerülni a választást, hogy bárkihez is csatlakozni kelljen.
Hosszútávú célok: Tovább állni, ha bárki magához akarja láncolni. Ha nem, esetleg még több clubbot, vagy szórakozóhelyet nyitni.
Forrásmegjelölés: A véletlen szerencse jótékony szele hajtott erre.
1. A vérvonaladat nem fogadjuk el. Ilyesmi a farkasok természetes mágikus képességeiből nem következik. Javaslom a Látók vérvonalát, amivel érzékelheted a partner érzéseit, hangulatát, és a csábítás művészetét IC tanulás útján a sok gyakorlattal viheti tökélyre. 2. A bordély jöhet, de egy 31000 lakosú álmos kisváros, ami éppen most indult még csak meg a züllés útján a kaszinó által, nem fogja tudni eltartani, feltehetőleg veszteséges lesz.
Úgy összességében a történet szépen van megírva, de inkább vámpír, mint vérfarkas. Ettől még beengedjük, mert én személy szerint kíváncsi leszek, mihez kezdesz vele, de attól tartok a két falka egy emberként akarja majd kinyírni ezt a selyemmacsót.
Amennyiben így megfelel a kompromisszumos javaslat, akkor javítsd kérlek a vérvonalat, és jöhetsz.
Merci Gabriel. D'abord: Értettema várvonalas dolgot, a látók akkor jóklesznek és akkor ha lennél olyan kedves és kicserélnéd erre, azt megköszönném, mert ma douleur, de én nem tudok belenyúlni. Ez lenne az új vérvonal: Vérvonal: "Látók" - Kaskae, a főnök Tupilek -> Kaskae, aleut törzsfőnök -> Nigaq, elkóborolt bárány -> Jacques de Molay, a Templomosok 23. Nagymestere -> Jean-Claude de Molay
A többit szintén értettem, és jó lesz úgy, de nem a ráfizetés számít, hanem az élvezet, a pénz nem fontos, csak a gyönyör számít.
Kezdőlap
