Még sosem próbáltam ki a paintballt, de mindig is izgatott, hogy milyen lehet. Így úgy gondoltam most eljött az ideje, hogy kipróbáljam főleg, hogy jó stresszlevezetőnek tűnik és ez most nekem nagyon is kell. Kicsit furán is néznek rám a dolgozok. Biztosan csodálkoznak, hogy egy ilyen pindurka lányka mégis mit keress itt. Nem nekem való ez a hely, de majd most gyakorolni fogok és hátha egyszer egy kisebb csatában is részt vehetek majd. Miután kifizettem és minden szükséges holmit megkapok a céltáblákhoz sétálok. Egyik pasas mindent elmagyarázz nekem, hogy hogyan kell használni mire ügyeljek és egyebek, majd egyedül hagy engem a "puskával". Mielőtt nekikezdenék veszek pár mély levegőt, majd ahogy azt mutatták nekem felemelem az igen súlyos fegyvert, megpróbálok célozni, majd lőni. Elsőre nem is rossz. Legalább a céltáblát eltaláltam, még ha csak a sarkát is, de tőlem ez már nagy teljesítmény!
Mély morgást hallatok, mikor a nappaliban, álmok között vergődve meghallom telefonomnak csengőhangját. Először fel se óhajtom venni tekintettel arra, most értem vissza a városba pár órával ez előtt, így örülnék ha békén hagynának legalább pár órácskát aludni. De az adott fél kitartásának köszönhetően, kénytelen vagyok nekiállni megkeresni a telefont, különben még órákon keresztül hallgathatom, hogy ordít a fülembe. A kütyüt a párnám alatt, a kanapé oldalába szorulva találom meg. Anélkül emelem a fülemhez, hogy ránéznék a kijelzőre. - Ki vagy? - Na szerinted? Ki vagyok? - hallom eltorzított hangját, amit talán a saját szórakoztatásának tudható be vagy annak, hogy próbálja tudtomra hozni, menjek át hozzá. - Natalie? Tudod hány óra van? - fókuszálok rá a tévé mellett pihenő piros órakijelzőre, mely vadul villogva jelzi, éjfél múlt pár perccel. - Igen, nagyon jól tudom... azt üzenem kedves, mélyen tisztelt Morgan nyomozónak, épp a fürdőkádban ülök egymagamban... és nincs rajtam ruha! - hangja halk, sejtelmes. - Én pedig azt üzenem kislány, a pucérkodás bűn! Nem mentelek meg, ha a fejed fölött ácsorgó kukkoló betör hozzád! - Micsoda? - hüledezik, de még mielőtt folytathatná, kinyomom a készüléket és a szoba másik végébe hajítom esélyét se adva annak, ha még egyszer megszólal, meghalljam. Bár nem is értem, hogy hallhatnám meg, ha az atomjaira hullik? Elégedetten nyújtózok egyet, majd jobb lábamat a kanapé támlájára dobva, balt a karfára és már azon ténykedek, visszatudjak aludni. Legközelebb reggel kilenckor sikerül magamhoz térni, azt is csak egy lórúgásnyi kávé kíséretében, amit már kis híján vénásan adok be magamnak. Ahhoz viszont kell valami, hogy a továbbiakban is élvezhessem az élő emberek társaságát, így miután sikerül magam helyre rázni, elindulok a közeli paintball pálya felé. Ennél komolyabb fegyverekkel is visszatérhetnék a jelenbe, de jelen pillanatban ez is megteszi. Fekete Audimmal leparkolva az épület előtt, zsebre dugom a jelvényemet, fegyveremet az övemre csatolom és már itt se vagyok. A távolból hallom, hogy a kocsim riasztója működésbe lép, így ha bármi gond lenne idekint, akkor riaszt. Ezen kívül mást viszont nem teszek, helyette lenyomom az épület ajtajának kilincsét. Kifizetve egy bő órára való pályadíjat, átveszem a fegyvert és a töltényeket majd belépek a pályára, ahol már tartózkodik egy.... egy apró manócska. Óvatos mosoly jelenik meg a szám szegletébe, majd ugyan azzal a némasággal, amivel érkeztem, megfigyelem, hogy lő. Különös elégedettséget érzek, ahogy eltalálja a táblát, azt viszont nem tudom, hogy miért. Talán azért, mert így legalább ő biztos nem fog lelőni, vagy csupán a saját sikere miatt. - Nem is rossz! - szólalok meg végül, miközben közelebb lépkedek hozzá. Menet közben gyakorlott mozdulattal töltöm meg a fegyver tárát, majd megállva mellette felé fordulok. - Húzd ki a hátad! - utasítom óvatos hangnemben, míg kapott puskám csövével megemelem a kezében tartott puska csövét - most lőj!
A nagy csöndben hirtelen valaki megszólal mögöttem, amitől majdnem be is pisilek. Nem hallottam a közeledő léptek zaját, sőt az ajtót sem. Talán túlságosan is elmerengtem....Vagy csak ő volt túl csendes. -Maga egy igazi lopakodó. Majdnem kiugrott a szívem a helyéről.-Egy kis mosoly kúszik arcomra ahogy a fickóra tekintek. Nah ő sem egy törpe. Mellette tényleg manónak érzem magam...Bár általában minden pasi, vagy nő mellett aki magasabb, mint 170cm. És eddig nem nagyon találkoztam olyan emberrel aki körülbelül egy magas lenne velem...Talán Jamie. Nah ő mellette nem érzem magam aprónak. A férfi tanácsára kiegyenesítem a hátam, majd felemelem a fegyvert és ismét célba veszem a velem szemben lévő táblát végül lövök. Ez jobban sikerült, mint az előző, de azért még van mit fejlődnöm. -Köszönöm! Bevallom ez az első alkalmam...Bár gondolom ez látszik rajtam...De legalább eltaláltam a táblát és ez nálam már nagy szám! Nem vagyok valami ügyes...Gondolom te egy igazi mester vagy!-Érdeklődöm kicsit felőle, ha már így összehozott minket a sors.
Jót mosolygok azon, ahogy a lányka összerezzen a hangom hallatán, bár ez nem meglepő. Én is képes vagyok hasonló mozdulatsorokra, mikor nagy odafigyelést fordítok valamire, csak arra koncentrálok, aztán valaki megjelenik mellettem. Általában az irodában is ez szokott menni, mikor éppen "nyomozósdit" játszunk, ahogy egyik kollégám kislánya mondani szokta. - Lopakodó? Nem vagyok én vadászgép... de mind emellett szükségem van rá, különben már szitává lőttek volna az elmúlt évek során - jegyzem meg halvány vigyorral, de azért megengedek magamnak egy bocsánatkérő pillantást. - De ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - lassan közelebb lépdelek a lányhoz, majd megállva annak jobbján, szemügyre veszem először a céltáblát, majd a beállását és a fegyvert is, hogy mivel kell boldogulnia. A gyors tanácsadás megtörténik, ő pedig szófogadóan, engedelmesen azt teszi, amire felszólítom, így bár ha sokkal nem is, még is közelebb sikerül lőnie a középső kereszthez. - Igen, ez már kint feltűnt. Nem véletlenül sikerült bejönnöm úgy, hogy észre se vettél - utóbbi megállapítására felvonom a szemöldökömet. Hirtelen fogalmam sincs, hogy reagálhatnék, elvégre mind két "munkám" amit űzök, közel áll a mesterihez. - Hát... ami azt illeti, nyomozóként, ügynökként kénytelen vagyok "mester" lenni - vonom meg a vállam, majd felemelve a puskát, célba veszem az egyik távol eső tábla apró keresztjét, amit el is találok. - Kénytelen vagyok maximalista és pontos lenni, ha nem akarom, hogy az esetleges támadók, őrültek, pszichopaták lépjenek először - ennél pontosabb magyarázatot nem is adhattam volna. De ez csak az egyik dolog a sok közül. Az Őrző mivoltom sokkal pontosabb és erőteljesebb, jobb reflexekkel rendelkezik, mint az emberi. Szóval úgy is fogalmazhatok, ügynök, nyomozó mivoltom az Őrzőknek köszönhető. Persze nélkülük is eljutottam volna idáig, de talán nem ilyen gyorsan. - Segíthetek, ha gondolod! Lehet, hogy mesterlövészt nem faragok belőled, viszont pontosabban megtaníthatlak célozni - teszem hozzá egy biztató pillantás kíséretében.
-Ezt én is észrevettem, de annak is elmehetnél. Csak meg kell tanulnod repülni. Az meg nem nehéz. Keresd meg Pán Pétert! Ő biztosan tud segíteni neked.-Jóízűen felnevetek, majd továbbra is egy széles vigyorral képemen figyelem őt. Ezek szerint ő is a törvény szolgálója. Egy rendőr és egy nyomozó ez nem semmi ismeretség. Ezek után merjen belém kötni valaki. -Szép lövés volt!-Pontosan eltalálta azt a kis keresztet. Azt hiszem neked egy élet se lenne elég ahhoz, hogy eltaláljam. -Ebben van némi igazság. Tényleg jó, hogy törekszel a pontosságra. De akkor ezek szerint te egy kiváló nyomozó vagy. Bár nem ismerek egy nyomozót sem. Csak egy rendőrt sikerült megismernem a városban. Ha jól tudom az nem ugyan az ugye!?-Nézek rá kérdőn, majd ismét a fegyveremre. -Nos annak nagyon örülnék. Nagy siker lenne nekem, ha eltalálnám legalább azt a nagyobb pontot ott és persze neked is, hogy sikerült megtanítanod.-Ismét elnevetem magam, majd kíváncsian figyelek rá.
- Nem férnék bele a gépekbe szerintem. Mind emellett, nem vagyok oda a repülésért, csak ha a csoporttal kell mennem valahova, akkor ülök gépen. De ez ritkán van - válaszolom, ám mikor meghallom Pán Péter nevét, felmordulok, amolyan elfojtott nevetést hallatva. - Jól van, majd én leszek az egyik Elveszett Fiú - rázom meg vigyorogva a fejem, majd ahogy közelebb lépek a lányhoz, felvéve egy bizonyos pózt, célba veszem az apró keresztet, amit sikeresen el is találok. Elégedetlenül megrázom a fejem. - Hát, ez soha nem fog olyan élvezetet nyújtani, mint amilyen egy igazi fegyver használata. Ne értsd félre, nem szeretek öldökölni! - pillantok le a lánykára. - Kösz - veszem alaposabban szemügyre a kezembe nyomott puskát, miközben reagálok a dicséretre. - Figyelj, ha nem törekednék rá, akkor valószínűleg minden ügyem, amivel eddig foglalkoztam, kudarcba fulladt volna... Nem azt mondom, hogy hülye, logikátlan, null IQ-val rendelkező fazon vagyok, de mivel az okoskodás nem kifejezetten az én reszortom, legalább az erőbeli feladatokat maximálisan végezzem - a következő szavakon egy darabig rágódok, majd szerényen bólintok. - Nem hiszem, hogy az FBI holmi kezdő tejfölszájúakat vennének be maguk közé - újabb vállvonogatás. - Hogy nem ugyan az? Hát... persze van közük egymáshoz, mert jobbára a rendőrök is nyomozók és fordítva. De nem jól fogalmaztam, jobbára ügynök vagyok, nem nyomozó. Ahol én dolgozok, a Szövetségi Nyomozóirodánál, az FBI-nál az Egyesült Államok szövetségi szintű nyomozószervénél, inkább hívnak minket ügynököknek. Mi anélkül végezhetünk házkutatást, hogy ahhoz felhatalmazást kelljen kapnunk, nem kell bejelentenünk. Egy rendőr pedig jobbára csak a saját városában a rendfenntartó, neki az a hatás köre - regélem a különbségeket, miközben azt is megmagyarázom, nem kifejezetten nyomozó vagyok, szóval az elején rosszul fogalmaztam - Csak nagyon ritkán használom én is a nyomozó megnevezést, de inkább azért, hogy mások ne essenek kétségbe, hogy mit keres itt egy FBI-os - pillantok le rá bocsánatkérő tekintettel. - Remek - csapom össze elégedetten a kezem, majd letéve a terem szélére a puskát, amit kaptam, a lányka mögé lépek. - Na figyelj... fegyvere válogatja, hogy mihez milyen pozíció a megfelelő. Egy pisztoly nyilván más fogást, más tartást követel, mint egy ilyen puska. Attól még, hogy paintballozni megtanulsz, nem jelenti azt, hogy ha a kezedbe adnak egy igazi fegyvert, azzal fogsz tudni lőni. Ez tulajdonképpen egy játékfegyver, messze áll az igazitól. De jelen pillanatban csak ez van. Gondolom láttad már, hogy használnak egy puskát. Ha a sörétes puskát vesszük példának, annak az elő ágyát, a fa részét teszik a lövészek az állukhoz... na, ezeknek nincs ilyenjük - adok egy rövidebb kis leckét neki, amit persze nem fogok visszakérdezni tőle egy esetleges következő találkozásnál. - Jól van, ezt emeld a szemed elé, hogy lásd a célpontot... a hátad húzd ki, karod legyen egyenes, és ne remegjen! - nem látom azt, amit a lány lát, de sejtem, hogy a fegyver hova fog lőni, ha azon a ponton leragadva ácsorog tovább. Így derekára téve a kezem, kicsit jobb oldalra húzom. - Remek... most pedig húzd meg a ravaszt! De ne remegj meg! Egy golyó négyszázhatvan méter per szekundummal halad, szóval ha később jössz rá, hogy nem jó helyre céloztál, már mindegy. Mire eszedbe jut, de meghúztad a ravaszt, már késő, a golyó célt is ért - lépek el tőle annyira, hogy láthassam a golyó útját a tábláig.
-Nem értelek félre, de megértelek. Vagyis gondolom, hogy ez teljesen más, mint egy igazi...De számomra ez tökéletes feszültség levezetésére. Amúgy sem szeretem én az igazi fegyvereket.-Következő szavaira kicsit behúzom fülem-farkam. Úgy hangzik mintha most kioktatna engem, pedig nem akartam semmi hülyeséget mondani. -Oh értem! Szóval FBI! Hmm sokat hallottam már róluk főleg a filmekben. És ti tényleg utáljátok a rendőröket és fordítva? Vagy csak a filmekben szeretik ezt hangoztatni? Biztosan te is láttál már olyan akció filmet ahol a rendőrök összekapnak az FBI ügynökökkel....De akkor ha jól értettem nektek nagyobb hatalmatok van....És te rendőrként kezdted, vagy rögtön belecsaptál a dolgok közepébe és ügynökként tevékenykedtél már a legelején?-Tudom már megint kíváncsi vagyok, de talán ez még a normális határokat súrolja. Nah meg csak szól, ha túl kíváncsi vagyok és nem akar többet mesélni. Bár ha jól érzem ő is szeret sokat beszélni. Ahogy megkezdődik a tanítás még erősebben elkezdek a férfira koncentrálni. Sok mindent elmond a fegyverekről, de ennek csak a felét értem meg. Szinte semmit sem tudok ezekről az eszközökről, de ez nem azt jelenti, hogy nem keltette fel az érdeklődésem. Mindent úgy teszek, ahogy azt tanácsolja, majd mikor mellém lép felé fordulok egy pillanatra, majd vissza is fordítom a fejem és próbálok továbbra is határozottan, mozdulatlanul tartani a fegyvert. Legszívesebben vennék egy nagy levegőt de félek azzal csak elrontanám a dolgokat, így inkább csak megpróbálok koncentrálni, majd elszámolok fejemben háromig és lövök. A szám szinte tátva marad az eredmény láttán. A célpont szélét sikerült eltalálnom. Ezt nem hittem volna. -Te jó ég! SIKERÜLT!-Szinte a földre dobom a fegyvet, majd odasietek a fickóhoz és erősen megölelem, majd egy puszit nyomok az arcára. -Köszönöm-köszönöm-köszönöm!....Huuu! Milyen ügyes vagyok!....Rettegj tőlem Fairbanks!...Ezért majd meghívlak téged egy sörre! Megérdemled!-Miután kiörömködtem magam felveszem a puskát és ismét beállok, majd várom hátha akar még mondani valami tanácsot.
Halkan nevetve, fejemet ingatva adom a lány tudtára, hogy jól szórakozok rajta. Rég nem volt szerencsém egy hozzá hasonló hiperaktív lányhoz. - Igen, teljesen más és elhiszem, hogy tökéletesen megfelel erre a célra. Elvégre, ha nem így lenne, nem itt lennék, hanem talán a kacsákra lődöznék a mezőn - pillantok fel a plafonra - nem is állna jól a kezedben! Az olyan fegyverekhez általában vér tapad, hozzád pedig nem igazán illene szerintem - állapítom meg határozott hanglejtésben. - Mi? Hogy utáljuk a rendőröket? Nem - rázom meg a fejem - ez inkább egy filmes rögeszme, hogy mind a két fél magasabb rangúnak tartja magát, beakarják bizonyítani, hogy hatalmasabbak. Pedig el se tudják képzelni a filmkészítők, hogy olykor milyen nagy segítségére vagyunk egymásnak. A rendőrök nekünk az alapok felvázolásával, olykor nyomra tudnak vezetni, mi pedig segítünk nekik és fordítva. Nincs itt semmi utálat. Persze vannak bizonyos ügynökök és rendőrök, kik nem kifejezetten vannak jóban, de általában megtalálják a közös hangnemet, nem állnak neki egymást ölni a színtéren. Nagyobb hatalmunk aszerint, hogy nem csak egy adott térséggel foglalkozunk - magyarázom, a továbbiakra pedig ismét, szorgalmasan válaszolok. - Ami azt illeti, senki nem kezdi rögtön a "nagykutyáknál", remélem te is tudod - vigyorgok a lányra. - Eleinte csak egy egyszerű nyomozó voltam New York egy nagyobb körzetében. Talán innen ered az is, hogy általában nyomozóként mutatom be magam. Számtalan papíromon szerepel így, szóval már el tudom képzelni, mivel fog telni az elkövetkezendő egy-két hetem - húzom el elégedetlenül a számat. Ezt követően segítek a lánynak, hogy ha bár teljesen nem is, de valamelyest közelebb kerüljön a piros körhöz, mint ahogy az előbb sikerült neki. Hosszadalmasan regélek neki a fegyverek fogásáról, tulajdonságáról. Látom porcelánbabáéra hasonlító arcán az értetlenséget, de inkább nem megyek bele abba, hogy alaposabban belemenjek egyes dolgokba, inkább hagyom, nem vagyok benne biztos, hogy egy maga fajta lányka ilyen "barbár" dolgokkal akarna foglalkozni a közeljövőben. Ha pedig még is, akkor tárt karokkal várom. Még adok pár utolsó utasítást, majd ellépve tőle hagyom, hogy lőjön. És lám, ekkor megtörténik a csoda, a lány eltalálja a piros pont szélét, minek láttán széles vigyor jelenik meg az arcomon. - Jézusom - nevetek fel, mikor megölel, majd megpuszil. - Igazán nincs mit! - rázom vigyorogva a fejem - Jól van, egy közös sörözés, de nem te állod! - nézek rá határozottan. Mikor ismét felkapja a fegyvert és beáll a céltábla elé, különös elégedettséghullám söpör át rajtam. - Ne lőj, oké? - lépek elé, hogy szemből is láthassam, minden rendben van e, jó e a tartása. - A jobb válladat kicsit ereszd alacsonyabbra, mert ezzel is célt téveszthetsz... lejjebb, lejjebb! - mutatok a kezemmel, majd rámosolygok - Tökéletes! Lábad bal előre, jobb hátra, és lőhetsz is, amint elmentem innen - ezzel ki is lépek a lány látómezejéből jelezve, övé a célpont.
-Hát bizony, hogy nem. Én még azokat a szegény kacsákat sem bírnám lelőni. Olyan aranyosak. Bár gondolom általában az összes lány ezt mondja.-Bár igaz nem tudom mennyi lánnyal, nővel szokott ilyen helyeken összefutni. Mindenesetre én nagyon is élvezem a társaságát. -Ezt örömmel hallom! Nem is lenne annak értelme, hogy utáljátok egymást, hisz végül is hasonló a munkátok és ugyan az a célotok. Ha még ti sem tudtok meglenni békében akkor más nem várhatunk az emberektől sem. Bár sajnos tök mindegy mit csinál az ember mindig lesznek őrültek akik nem tudnak mit kezdeni a szánalmas életükkel, így inkább másokat bántanak.-Na jó most igen kicsit mérges lettem az emlékek miatt és most szívesen kettétörném a kezemben lévő puskát, ha tudnám, de tudom, hogy azzal nem lenne jobb a helyzet. Sajnos ezt már nem tudom meg nem történté tenni. -Szóval akkor neked ez egy nagy dicséret, mármint hogy most az FBInál dolgozhatsz!-Gondolom ez olyan mint amikor minden divatmagazinban a te ruháidat mutogatják és mindenki rólad beszél. -De én szeretnélek meghívni. Oké tudom a férfinak kell meghívnia a nőt, de basszus! Én ajánlottam fel, és meg szeretném köszönni a segítségedet. Egy ital csak belefér. Az utána következő kört már fizetheted te is ha szeretnéd!-És nemleges választ nem fogadok el. Ha nem engedi meg, hogy kifizessem akkor is megoldom valahogy, hogy megköszönjem neki a dolgot. Miután ismét beálltam a lövéshez elém lép és tökéletesít a tartásomon. Minden tanácsát követem, így a végén egy újabb mosoly kúszik arcomra. -Köszi!-Majd célba veszem a pontot és lövök. Ugyan olyan lett, mint az előző, csak a másik oldalon találta el a kört, de én ennek továbbra is nagyon örülök, ami látszódik is az arcomon. -Nah de most te jössz! Megnézem te hogy lősz! Bár gondolom mindegyik telitalálat lesz!-Azzal én is letámasztom a puskám és érdeklődve figyelem a mozdulatait.
- Hát... mondanom se kell, hogy az FBI-nál is vannak női ügynökök, de még egyiket se hallottam, hogy a kacsák épségéért sipítoznának. De az is igaz, hogy nem kacsákra lövünk, hisz nem ők a gyilkosok - magyarázom laza hanglejtéssel - És persze azt is meg kell említenem, hogy nem szoktam ilyen helyeken összefutni túl gyakran nőnemű egyedekkel, csak akkor, mikor épp kiképzésre viszem a tanuló csapatunkat. Pillantok le rá halvány mosollyal. Igaz az előbbi állításom a valóságtól cseppet messzebb áll, mivel nem vinni szoktam őket, hanem tanítani. Hozzám csak elhozzák őket. - Hát nem sok, az biztos. Szerintem több halott lenne egy rendőrökkel és FBI-osokkal telezsúfolt helyen, mint egy tömeggyilkos legutolsó színhelyén. Ez pedig igaz. Ahhoz, hogy az embereket kordában tartsuk, kell a fegyelem, így a béke is. De ezt nem lehet mindig megkapni, túl nagy luxus lenne. Szóval, el kell viselnünk egymás képét - vonom meg a vállam vigyorogva. Természetesen nincs semmi bajunk a rendőrökkel, de be kell vallani, akad, hol ők, hol pedig mi vagyunk a makacsabbak és kitartóbbak egy adott dolog terén, így azt ahelyett, hogy lefújnánk, csak folytatjuk tovább. Vagy pedig ha a másik végletet vesszük számításba, akkor van, hogy mi erősködünk, hogy fejezzük be, mert nem a mi posztunk, akkor meg a rendőrök jönnek és követelik, hogy folytassuk. Ilyen az, ha más két szervnek a nézete. De ennél nagyobb gondok nem szoktak adódni. - Ne is mondd kicsi lány! A legkellemesebb az, amikor egy túszra időzített bombát tesznek és úgy küldik el valahova, teszem azt az FBI-hoz. Olyankor bennünk is megtud állni az ütő. Számtalanszor felteszem magamnak a kérdést, hogy ezeknek az állatoknak nincs jobb dolguk? Miért nem fejtenek rejtvényt? Vagy vetnek, aratnak valahol? Miért kell mások életével játszani bosszúból? Bánom, hogy nem a bűnmegelőzéshez mentem, hanem rögtön belecsaptam a közepébe... no sebaj, én választottam. Alaposabban szemügyre veszem a lány arcát, miután elhallgat. Egy röpke, alig észrevehető indulathullámot vélek felfedezni rajta, de inkább nem kérdezek rá annak okára, a végén valami olyanra tapintanék rá, amire nem kellene, mert vagy semmi közöm hozzá, vagy semmi közöm hozzá. Egyéb lehetőség? - Öhmm iiiiigen, valami olyasmi, bár inkább... hit és bizalom, kinevezés mint dicséret - nyújtom el az igent, miközben belegondolok ebbe az állításba. Persze dicséret és nagy szó, elvégre melyik rendvédelmi, nyomozó nem örülne annak, ha a nagykutyákkal lehet? - De ha belegondolunk annak a rengeteg ügynöknek és embernek értelmetlen halálába, akkor nem tartom olyan nagy dicséretnek. Nem azért, mert belegondolok abba, hogy talán én lehetek a következő, mert akkor hazudnék. Én annál masszívabb vagyok. Viszont a társaim elvesztése már más tészta. És az értelmetlen küzdelmek? Mikor fegyver használata nélkül próbálunk kicsábítani egy túszejtőt, abban reménykedve, hogy szép szavakkal megtudjuk hatni, de végül minden hiába, mert a szemünk előtt lövi fejbe az áldozatát.? Néha igen nehéz szuflával bírni... - sóhajtom elkeseredetten. Nem is megyek én vissza Washingtonba a hétvégén. - Jó-jó, nem vitatkozok veled, értettem! - vágom rá vigyorogva. Ezt követően ismét szorgalmasan megáll a céltáblával szemben, kezében a puskával, hogy lőjön. Mikor nem csinál semmit, rájövök, arra vár, még mondjak pár biztató szót, így helyre is rázom a tartását. - Egész jó. De most már próbálj meg a kettő közé célozni oké? - teszem fel a kérdést kíváncsian. - Hidd el, néha legjobb, ha az ember nem akar középre lőni... pár börtöntölteléknek már nem lenne szíve, ha mindig célt találnák - veszem fel a földről a puskát, majd az apró keresztek tábla elé állok. Kihúzott háttal, határozott, de nem merev tartással veszem célba a kis keresztet, majd egymás után négy golyót kilőve találom el a megadott célt. Félrebiccentett fejjel, hümmögve teszem hozzá. - Valami nem jó... - kíváncsian kinézek az ütésálló üvegen, minek túloldalán ott ácsorog az alkalmazott, ki ugyan azzal a kíváncsisággal néz vissza rám. - Barmok... Hogy várhatja el egy lövéshez sík hülye ember magától azt, hogy legalább egy paintball pályán jól szerepeljen, ha nem tudnak rendesen feltenni egy céltáblát se? - értetlenkedek, majd közelebb ballagva a táblához benyúlok mögé és megengedek egy kart, ami lejjebb hozza. - Na így jó lesz... - fordulok vissza, majd futó lépésben érkezek meg a helyemre. Ismét megemelem a fegyvert, így újabb három lövést adok le, ezúttal anélkül, hogy bármelyik irányba el kellene lépnem. - Egy FBI-ossal ne kezdjen az ember mi?
A kicsi lány hallatán gyilkos tekintettel pillantok a palira, de csak az után szólalok meg, hogy befejezte a mondandóját. -Először is! Kérlek ne nevezz Kicsi lánynak! Lehet, hogy tényleg alacsony vagyok, de nem vagyok LÁNY....Vagyis ezt félre ne értsd, nem vagyok transzvesztita, csak nem szeretem, ha lelányoznak, mert én már nőnek érzem magam még ha néha ez nem is látszik a viselkedésem. Ne haragudj rám, de ez engem tényleg zavar. Odaát New Jerseyben is mindenki így hívott, ami akkor is már nagyon zavart, de valahogy nem izgatta őket a dolog.-Most meg biztosnak egy hisztis p*csának néz engem. No mindegy is. Max nem találkozom vele többet. -De miért nem mész át? Vagyis nem tudnál ennyi tapasztalat után áttérni a bűnmegelőzéshez? Bár gondolom ahhoz is kell valamilyen végzettség, de biztos meg tudnád csinálni főleg, ha ennyire érdekel.-Bár igaz nem értek ezekhez, de biztos elérheti, hogy ott dolgozzon, ha rendesen küzd érte. Szomorúan hallgatom azt ahogy mesél a tapasztalatairól. Borzalmas lehet látni ahogy megölnek előtted azt, akit megpróbáltál megmenteni. Nem is lennék jó ügynöknek, vagy rendőrnek. Szerintem az első esetemnél már bepisilnék és lelőnének. -Megpróbálom, de nem hiszem, hogy menni fog!-Egy kis koncentrálás és beállás után végül ismét lövök egyet. Ez közelebb került a kör középpontjához, de még mindig nem tökéletes. -Hoppá! A végén olyan jó leszek mint te, vagy le is söpörlek a pályáról.-Felnevetek, majd átadom a helyet a profinak. Szinte tátott szájjal nézem ahogy minden lövése célba ér. Nah ehhez nekem még nagyon nagyon nagyon sokat kell gyakorolnom. A felháborodását igen magamra veszem, hisz én is sík hülye vagyok ehhez, szóval nagyot nem hazudik, csak nem esik jól ezt hallani is mástól főleg nem ilyen csomagolásban. De inkább nem reagálok semmit, bár lehet, hogy az arcom elárul valamit a gondolataimról. Amint visszatér és ismét lő felpillantok rá, majd halványan elmosolyodom. -Hát nem ajánlott! Veled nem is fogok párbajozni a kinti pályán, mert biztosan lealáznál.-
Amint teszek egy megjegyzést, máris meglepett kifakadással találom szembe magam, így értetlenül meredve a lányra, végig hallgatom a mondandóját, minek a végére csak szófogadóan bólintok. - Te ne haragudj rám és sajnálom. Bár meg kell hagyni, hozzám képest még tényleg nagyon fiatal vagy, de értettem. Tényleg nő vagy már, szóval sajnálom - mosolygok biztatóan a másikra ezzel is jelezve, hogy tiszteletben tartom a kérését, és nem fogom még egyszer kicsi lánynak szólítani még akkor se, ha tényleg így érzem. A téma ismét a a melóra terelődik, mire elégedetlen arccal fordulok az ablakok felé, mintha annak túloldaláról várnék valamiféle sugallatot, ami majd segít a válaszadásban. De semmi segítség nem jön, így csak megvonom a vállam. - Nem alakulhat minden úgy, ahogy mi szeretnénk. Annak idején elköteleztem magam, és illik a már meglévő munkámmal foglalkozni és nem más felé kacsintgatni. Tény, hogy érdekel, de úgy érzem fairnek, ha befejezem azt, aminek évekkel ezelőtt nekikezdtem és nem hagyom faképnél a társaimat - és most jönne a kifakadásom, a hangos fújtatás, hogy bár csak ennyi lenne az oka. Az igazi okát viszont nem mondhatom el a lánynak, hogy más vagyok, mint egy átlagos ember, azon melóhoz meg inkább hozzákapcsolódik az FBI-osok szerepe. Szóval, még csak szó se lehet arról, hogy eltűnnék onnan. - Ne adj Isten! Nem néznélek meg egy terrorista személyében. Nem lenne kellemes egy nőnemű egyed keze által meghalni - vigyorodok el, bár tisztában vagyok vele, ha megtanulna profi módon lőni, akkor nem a gyilkolásra fordítaná erejét. Mikor átadja a helyet, hogy én lőjek a célpont közepébe, szemem sarkából látom meglepettségét. Viszont amilyen meglepett ő, olyan elégedetlen vagyok én. Sokszor esek áldozatául adott pályákon annak, hogy nem jól rakják fel, állítják be a céltáblát, így minden reklamálás nélkül, én magam állítom be a pontos helyre. Ez most is így történik. Ahogy visszavágtatok a helyemre, teszek egy gyors megjegyzést, mire választ is kapok. - Hát... az esély meg van rá. Viszont találkoztam már olyan kezdővel, aki képes volt egyszer célt találni rajtam. Itt - mutatok rá a csizmám élére - De azért szép próbálkozás volt tőle. Ám amint megcsörren a telefonom, abba is hagyom a magyarázást. Mély levegőt véve veszem elő a készüléket, melynek kijelzőjén ott villog egyik társamnak a neve és száma. - Nem megyek sehova ezt most megmondom - morgom, mielőtt felvenném a telefont. - Mond! - utasítom. A telefon túloldalán el is darál az adott illető egy hosszabb, betanultnak vélt szöveget, mire csak vigyorogva biccentek, mintha legalábbis látná. - Jól van! Akkor majd Hétfőn! - zárom rövidre a beszélgetést, majd lenémítva a készüléket, visszacsúsztatom a farzsebembe. - Ennyi melót... na jól van... hölgyem! Most az jön - mutatok rá egy másik táblára, amin már nem kör van, csak egy apróbb kereszt - lássuk azzal mit kezdesz.
-Azt megértem, hogy nem akarod faképnél hagyni a társaidat, de én azt mondom, ha a mostani munkádat nem szereted 100%-osan és lenne lehetőség olyat csinálni, amit mindig is élvezni fogsz akkor kár kihagyni a lehetőséget...De persze ez a te életed. Nincs beleszólásom!-És nem is akarom kioktatni, vagy elmondani, hogy mit csináljon. Csak megosztottam vele a véleményem. -Én terrorista? Háát ha kényszerítenének is rá sem tudnék embert ölni. A pókokat igaz megölöm, de azért utána rosszul is érzem magam...Pedig nem a kedvenc állataim....-Ki is rázz a hideg a pók gondolatától. Nah igen ha rajtam múlna egy pók faj sem létezne. -Hogy szép? Szerintem nagyon is ügyes volt! Nem sokan találnák el azt a kis pontot! Szóval én csak gratulálni tudok neki. Egy fejet, vagy mellkast könnyebb, hisz nagyobb, de a cipőt...Nah az már kihívás...És ha igazi lett volna akkor lehet, hogy győzött volna mert nem tudtál volna sétálni, menekülni!-Szóval a kezdőket sem szabad alulbecsülni. Néha ők okozzák a legnagyobb meglepetést. Miközben telefonál türelmesen és csendben várok, hogy befejezze a beszélgetést. Még pihenés közben sem hagyják békén...Nem lehet valami könnyű neki. Én megőrülnék, ha ilyenkor is zaklatnának. -Az a tábla?...Azt biztosan nem találom el...Vagy legalább is a jelet nem! Túl pici. Még a körnek a közepébe sem sikerült belelőnöm...De legyen ahogy szeretnéd!-Nah meg a tanítvány azt csinálja amit az oktatója mond. Így beállok a megfelelő pózba, megvárom az esetleges javításokat, majd célba is veszem a keresztet és lövök. Ahogy sejtettem nem találom el, de a táblát igen. Igaz csak pár centivel lőttem arrébb, de azért ez még semmi. -Legalább a táblát sikerült eltalálnom...Szerintem ha nem segítettél volna még ez se menne.-Felnevetek, majd az órámra pillantok. -Oh azt hiszem mennem kell. Amúgy is lejárt az időm!..Viszont nagyon élveztem ezt az egészet és remélem majd meg tudjuk ismételni...Oh amúgy még be sem mutatkoztunk egymásnak....Én Masako Saito vagyok!-Ki is nyújtom felé a kezem, és miután ő is elárulja a nevét és a kézrázás is megvolt elindulok összepakolni a holmijaimat. -Nah akkor majd valamikor találkozunk, vagy majd felkereslek ha szükségem lesz még egy kis oktatásra. Jó munkát és további jó lövöldözést!-Cuccaimmal együtt végül fogom magam és ki is sétálok a teremből, majd egyenesen megyek is haza.
- Nem az a gond, hogy nem szeretem teljes mértékben, csak... néha akadnak olyan dolgok, amiket jobb szeretnék nem csinálni. De tudod, akadtak olyan dolgok az életemben, ami arra késztet, hogy maradjak ennél a melónál. Mind emellett néha jóérzés teljes erő bedobással dolgozni, hogy az unalmas mindennapokat elfelejthessem, és ugyan ez fordítva is igaz. Jó az unalmas mindennapokba belepottyanni, hogy ne a munkával foglalkozzak. Ez így jár oda s vissza, de szerintem más ember életében is fenn áll ez a szerep. Mind emellett, még ha ez a munkám is, soha nem fogom élvezni egyik ágazatot se - vonom meg a vállam. teljes mértékben egyet értek a lánnyal, hisz ha egy ember nincs oda a munkájáért, ahhoz, hogy boldog legyen, olyat kell keresnie, amit élvezettel csinál. Viszont jelentkezzen már kérem, egy olyan FBI-os, vagy más, hasonló munkát birtokló ember, aki élvezi is amit csinál. Szerintem száz emberből tízen tennék fel a kezüket összesen, de ők se azért, mert olyan élvezetes melónak tartják. - Nem is nézem ki belőled - jelentem ki, hisz tény, hogy egy hozzá hasonló lány aligha lenne terrorista. - Hidd el, aki a rendvédelemnél szolgál, kénytelen jól célozni, vagy meghal. Vannak nagyon jól célzó bűnözők, akik képesek lelőni egy rendőrt úgy, hogy az véletlenül félre lő. Pontosnak és precíznek kell lenni, muszáj odafigyelni mindenre és minden eshetőséget latba venni. Gyorsan és fürgének kell lenni, nem téveszthetjük szem elől az adott célpontot. Talán én ezzel buktam meg akkor. Egy pillanatra levettem róla a tekintetemet, amit ő kihasznált. És puff. Mind emellett, én is közel tíz évig tanultam pontosan lőni, további tízben pedig pontosítottam, de így is tudok célt téveszteni - ez most csak felezés volt, hisz a lövészettel Őrző lévén negyven évig foglalkoztam, de ezt jobbnak látom nem elmondani a lánynak. - Igen, az - vágom rá, majd komoly tekintettel nézem végig, ahogy a lány lő. - Nem is rossz - állapítom meg elégedetten, hisz amit mond, tényleg igaz. Mikor az órájára pillantva megállapítja, hogy mennie kell, én is így teszek. A zsebemből előkapom a mobilomat, ismertetve magam az óra állásával. - Nekem is ideje lenne elsuhannom - válaszolok bólogatva. Mikor viszont rátér a bemutatkozásra, kis híján főbe lövöm magam a paintball puskával. Nem csak szemét vagyok, de még illetlen is. Így mikor az apró kezet megragadom, óvatosan megrázom azt. - Morgan Farwell. Röstellem, hogy ez nem történt meg az elején, nekem kellett volna lépnem - vakargatom meg a tarkómat - kösz! szép napot! - szólok a lány után, ki nagy lelkesen hagyja el a termet, én pedig felkapva a két fegyvert, követem hűlt helyét Masakonak, majd leadva a puskákat, meg se állok a kocsimig.
Rá aztán igazán nem mondható el, hogy bármi jónak is elrontója lenne, úgyhogy rábólintott a lehetőségre, mit a kórházban szerveztek, nővérek és dokik vegyesen. Friss húsként egyébként sem lett volna értelme nemet mondania rá, meg aztán, nem is nagyon vallana a kis vörösre. Egyelőre még bizonytalan a helyzete a városban, úgyhogy kell valami, amivel levezeti a feszültséget. Jó, igazából annyira nem idegeskedik rajta, mert hát, lesz, ami lesz, az élet mindenképpen megy tovább, bármire is jusson a Castor nevezetűvel Ray. Maximum marad, ameddig megtűrik, aztán továbbáll a városból. Azért, ez a verzió nem hangzik olyan jól még a fejében sem, de valahogy majdcsak megbirkózik a dologgal. Egyelőre azonban nincs más, mint a készülődés, hogy aztán farkas fejjel rendkívül haszontalan módon festékkel lövöldözzék egymást. - Hé, Bells, lőttél már egyáltalán valaha? - Hát, azt hiszem, gondban leszek. Húzta el a száját, de azért egy kacsintást megeresztett kedvenc éjszakás nővére felé, hogy képben legyen, ez azért nem teljesen igaz. Mit tehet ő róla, ha olyan fene szórakoztató tud lenni, mikor egy nála sokkal bénább pasas megpróbálja megtanítani lőni. Köszöni, de neki volt kitől tanulnia az ilyesmit, tőle pedig jobb mester sosem kellene. Ennek ellenére jót mulat az ilyen helyzeteken, úgyhogy még gyakran rá is játszik a bénácska nőszemélyre. - Szóval, hogy is vannak ezek a paintball szabályok? - Ne szívass, legalább utánanézhettél volna. - Valakinek dolgoznia is kell. Kuncogta el magát, a csípőjével oldalba bökve Miát, kegyesen figyelmen kívül hagyva a pillanatnyi bosszúságot, amit okozott. Rá úgysem lehet sokáig haragudni, olyan édesek a kis gödröcskéi, amikor mosolyog. Szóval, kolléganőjének sincs esélye, aki végül megadja magát, és elkezdi mesélni a játékszabályokat. Nincs azért olyan sok idejük, direkt azért jöttek hamarabb, hogy Bells kicsit belemerülhessen a témába, elvégre állítása szerint fogalma sincs paintballról. Na jó, arról tényleg nincs sok, puskák és festék, nagyjából ennyi, viszont az holtbiztos, hogy bárkit eltalál, csak tudja, hová kell lőnie. Nem nagyon lesz ellenfele azon a pályán, direkt pedig nem fog veszíteni, versenyszellem azért benne is van. - Ismételd utánam… - Jó, jó, te hajcsár. Szóval deréktól fölfelé a törzs és a fej teljes területe érvényes találatnak számít. A karok, deréktól lefelé, és a puskát ért festék nem. Elégedett vagy? - Naná. Remélem, ezeket meg tudod különböztetni egymástól. - Dehogy, a piacon vettem a diplomámat… Csóválta meg vigyorogva a fejét, majd elkezdte a lövéseket gyakorolni, de persze szándékosan nem célzott jó helyre. Inkább bénának nézze egy-egy esetleges erre járó ellenfél, minthogy felhívja magára a figyelmet. Nagyjából még negyed óra volt addig, mire a többiek megérkeznek, és elkezdhetik a játékot. A pajzsa tökéletesen a helyén volt, se ki, se be, nem mintha farkasra számított volna, de az eddigiek alapján úgy tűnt, jobb a biztonság ilyen téren ebben a városban.
Elég esetlenül botladoztam be a paintball pályára. Ez nem az én területem... Viszont Aimée unszolására csak eljöttem. Persze ő már cseszett velem tartani. De valóban igaza volt, hogy rám fér egy kis agylekapcsolás. De miért pont a városba?! Mindegy... mert már itt vagyok. A felszerelés beszerzése után, sietősen tűntem el az öltözők felé, majd néhány percet követően már teljes paintball egyenruhába díszelegtem. Egész jól is állt, nézzenek oda! Még mindjárt meg is hatódom! Na de szóval... A maszkomat még nem tettem fel, csupán az övemre akasztottam, némi "tasakos" festék golyó mellé, amiket plusz lövedékként kaptam. Egyik kezemben a fegyver pihent, lógott lefelé, másikban egy kulaccsal játszadoztam, dobálgattam kedvem szerint. Először a céltáblák felé mentem, úgy tűnt mások is ott gyakorolnak. Egyelőre lövésem se volt róla, hogy miként fog itt működni a dolog, ahogy azt sem, hogy csapatokban leszünk-e vagy egyénekként egy baromin agy pályán? Óó, de most számít? Kilövöm akit csak lehet, aztán addig se kattogok semmin se. Ám, ahogy befordultam a céltáblákhoz, azonnal belém fagyott a mozdulat. Szinte azonnal megcsapott a helységben bóklászó farkas szag. Állkapcsom egy pillanatra megfeszült, ahogy lapos, kutató pillantással kapaszkodtam bele a tömegbe, keresve az egy, adott lényt, aki hasonszőrű volt velem. Nem kellett sok idő, egész hamar kiszúrtam a nőstényt. Lehajtott fejemet hirtelen emeltem fel, ezzel feljebb szegve államat, és egy mély lélegzetet követően, egyenesen mellé sétáltam, zavartalanul. Kisebb terpeszben álltam meg, egyetlen másodpercre se fordítva a nő felé tekintetemet. Kibiztosítottam a stukkert, és az előttem vergődő táblára emeltem, azonnal elküldve három festékgolyót. Azok pedig sorjázva körbe csókolták annak közepét. Nem gondoltam úgy, hogy nagyon álcáznom kéne mit tudok,vagy mit nem. Akkor is ki akarnak lőni, ha jó vagyok, akkor is, ha marhára szar... Újra felemeltem, és még két lövést leadva, kicsit hátrább léptem, egy halk sóhajt hallatva. Csak ezt követően emeltem kékes-zöld íriszeimet a vörös nőstényre, alulról pillantva felé, belekóstolva hideg ásványvízbe, ami a kulacsomban ringott. - Tényleg? És melyik piacon? - kaptam el a beszélgetésük végét, sunyi, szélhámos kis vigyort öltve fel. Ez már valójában a hozzám tartozó öltözet része volt. - Mármint, elnézést a hallgatózásért, csak megütötte a fülemet a dolog. - persze, tudtam, hogy csak ironikus poénnak szánta, de nem tudtam lakatot tenni a számra. Ez van... - Egyébként, engedje meg, hogy megjegyezzem... - hajoltam egy kicsit közelebb, törzsből. - Teljesen mindegy hova lő, a lényeg, hogy durrogtasson. - rántottam fel magam elé a fegyvert, megpergetve ujjaimat a ravaszon szórakozottan. Persze csak annyira, hogy ne lőjek ki belőle még úgy öt darab festékpatront feleslegesen. Végül elmosolyodtam, és visszalöktem magam egyenesbe, tovább nem zavarva a beszélgetést. Helyett visszaléptem előbbi helyemre, és újra leadtam pár golyót a céltáblának, ami ezúttal már majdnem átszínezte a piros középpontot világos zöldre...
Nem kellett sok, hogy érzékein eluralkodjon az idegen szag, látszólag azonban semmi sem változott a viselkedésében, könnyed volt, mosolygós. Azonban nehéz volt legyűrnie az évek alatt megszokott rejtőzködési kényszerét, még ha többnyire nem is volt oka. Azért, egy kevés üldözési mániája volt, bár Rayen kívül soha nem gyűlt meg a baja ilyen téren senkivel. Ennek ellenére a feltűnést mindig kerülte, úgyhogy most némileg úgy érezte magát, akár egy ketrecbe zárt vad, noha ez senki más számára nem lehetett világos, hisz a pajzsa még tartotta magát. Legalább nem próbált betörni az idegen. Nem érezte rajta azt a szagot, mint ami Ray mintájába vegyült, valószínűleg nem tartozott a Betolakodókhoz. Vajon a másik falkához igen? Remélte, hogy nem, mert nem akart velük találkozni… Furcsa, de hirtelen kedve támadt megmutatni neki, hogy ilyet ő is tud, pedig nem volt domináns jellem, de ettől függetlenül szeretett jobbnak bizonyulni egyes dolgokban másoknál. - Hm, remélem a mi csapatunkban lesz. Hajolt hozzá közelebb Mia, hogy a fülébe súgja a szavakat, ő maga csak felsóhajtott a megjegyzésre, úgy tűnik, kollégáját már meggyőzte a hím. Nos, igen, meg kell hagyni, célozni tudott, de ez az ő szemében semmit sem jelentett. Ha egy csapatban lesznek, biztos nyernek, ha külön, úgy vélhetőleg ők maradnak majd utoljára, már ha nem kerül a képbe egy-egy kiemelkedő ügyességgel rendelkező halandó. Barátnője vigyorogva bökte meg a könyökével, amikor hozzá intézte szavait a férfi, nyilván kicsit élénkebb volt a fantáziája a kelleténél. Majd leszokik róla, amint rájön, hogy Bellsnek nem szokása csak úgy ráharapni egy-egy jó pasira, még csak annyi időre sem, hogy végignézzen rajta. A válasz természetesen már a nyelvén volt, nem is váratta vele az idegen hímet. - Csak nem gondolja, hogy elárulom? A növekvő konkurencia senkinek sem jön jól. Fordult fesztelenül Rust felé, ajkain szokásos bájos mosolyával, a vállának döntve a puska csövét, mintha olyan fene laza lenne. Csípőre azért nem kerül a kacsója, annyira nem szokta elragadtatni magát. - Semmi gond, Dumbó se tehetett a nagy füleiről. Kacsintott vidáman, jobb szeretett pozitív benyomást kelteni, vagy legalábbis megpróbálni, minthogy alapból ellenséges legyen valakivel csak azért, mert lehet, hogy ellenséges falka tagja, vagy épp erősebb, esetleg gyengébb nála. Minden variációval találkozott már. Ő sosem akart kakaskodni, nem látta értelmét. Most komolyan, mi a jó abban, hogy egyes farkasoknak időről-időre földbe kell döngölniük másokat ahhoz, hogy érezzék magukat valakinek? Mindegy is, őt ez nem érdekelte, csak vigyázott magára, mert hát, még túl fiatalka volt ahhoz, hogy fűbe harapjon, meg aztán, Ray is ezt szerette volna. Enyhén felszaladt a szemöldöke, amikor közelebb hajolt a férfi, aztán nemes egyszerűséggel felkacagott a szavai nyomán, mi tagadás, rendkívüli módon szórakoztatta a szóhasználat, noha jó eséllyel nem volt szándékos. - Nos, egy férfinak lehet, én azért szeretem megfigyelni, mire is lövök. Még idejében sikerült megfékeznie a nyelvét, s az a helyén maradt, csak a benne élő játékos kislány huncut mosolya utalhatott az elmaradt gesztusra. Láthatólag nem zavarta a hím közelsége, de azért a farkasa odabenn némileg megkönnyebbült, mikor eltávolodott. - Játszani is akar, vagy csak itt durrogtatni? Kérdezte meg a következő sorozat lövés után, lehetséges, hogy hozzájuk befér valahová, és akkor nem kell egyedül lövöldöznie a céltáblákra, hanem kicsit érdekesebb is lehet a dolog.
Átkos farkasfülek... A nőstény társaságában lévő nő szavai tisztán, szinte már élesen kúsztak be fülembe, pedig nem voltam túlságosan közel hozzájuk. Mindenesetre finoman, haloványan elmosolyodtam a megjegyzésen, majd már lőttem is ugyebár egy jó adag festékbombát a céltáblára. Természetesen a beszélgetést akaratlanul is hallottam, és néha bizony nem tudok dolgokat szó nélkül hagyni. Főleg mert, ha már úgy esett, hogy farkasba botlok, akkor miért is ne próbálnám kiismerni? Legalábbis nagyjából. Éreztem, hogy a pajzsa erős, nyilván való volt, hogy a vérvonala segít rá neki, hiszen egy dolog biztos volt: fiatalabb nálam. Nem igazán jöttem rá, hogy mennyire, és nem is nagyon érdekelt. Nem szokásom mások pajzsa mögé mászni, akár erőszakkal, akár engedéllyel. Attól, hogy többet tudok meg róla, mint egyébként, még nem ismerem ki. Nem számottevő hát az a tudás, amit leplez. - Nem gondolnám, hogy elárulná. Ettől is izgalmas a kérdezősködés. - villantottam egy sejtelmes vigyort, hátra rázva a kósza tincseket, amik ma is épp olyan kócosan vergődtek a fejem tetején, mint az év 360 napjában. A fennmaradó napok pedig kivételek... Mikor épp miért... - Igazán szellemes, Mademoiselle. Főként az volna, ha tudnám ki az a bizonyos Dumbó. - vontam ajkamat oldalra, egészen szórakozottan, hiszen szám szegletében le nem törölhető, hamis mosoly díszelgett. Természetesen volt sejtésem Dumbóról, noha az efféle dolgokban kevésbé sem vagyok járatos. Pláne, hogy tévét se nézek (noha van, létezik ilyesmi a faházamban, de csak a tesóm miatt...). Az is csak a sok mai szaros ketyere egyike, amiktől ki ver a víz. Eközben felé hajoltam, finom tartással, hogy véletlen se vélje tolakodónak a közeledésemet. Én csupán jól szórakoztam, és ha már úgy esett, hogy hallgattam Aimée hülyeségére, hogy idejövök, akkor valóban nem árt, ha jól is érzem magam. - Csak egy jó tanács volt. - szólaltam meg két lépés között, vállam fölött pillantva vissza a nőstényre. - De tőlem nyugodtan fókuszálhat lövés előtt. Csak nehogy véletlen... - lőttem el az újabb zöldben ázó sorozatot, majd pördültem meg sarkamon, visszafordulva a másik felé. Hirtelen emeltem rá a stukkeremet, mintha csak lőni akarnék, ám mielőtt valóban megtettem volna, egyszerűen csak megforgattam ujjaim között a puskát, és visszalöktem az oldalamra. - ...valaki mindeközben eltalálja, Önt. - kacsintottam is mellé, noha ez nem az a fajta, sármos, lehengerlő gesztus volt (aminek egyébként hozzá tenném: rohadtul nem szokása bejönni, semmilyen kulturált nőnél). Szimplán szórakozott kedvembe voltam, egészen könnyednek éreztem magam. Újra a nő felé léptem, pillantásommal folytonosan kutatva íriszeiben, noha csak a figyelmem jeléül, nem a titkait kívántam elősajtolni belőle. - Még nem döntöttem el. Mit javasol kedves...? - apró gesztusokat ejtettem, ahogy már teljes illedelmességgel utaltam neve iránti érdeklődésemmel. Nos, való igaz, egészen régi módi vagyok. Ez néha a modoromnál is felüti a fejét. Néha... - Én személy szerint úgy gondoltam, hogy játszanom kéne. De nem tudom mennyi értelme van... - sétáltam mellé, nem túl közel ugyan, pillantásomat elvezetve a sokasodó emberekre. Mind halandó... mind esetlen préda. Mi értelme volna agyon lőni őket? Maximum a móka kedvéért, mert egyéb örömöt nem igazán láttam benne... Túl egyszerű feladat... - Önök... - billentettem át fejemet a két nő felé, átfuttatva mindkettőn íriszeimet. - ...melyik csapatban vannak? - mosolyodtam el végül haloványan, el-elnézve a hátuk mögötti arcok felé is...
- Izgalmas volna? Ebből a szempontból még nem közelítettem meg a dolgot. Én azok közé tartoztam, akik szerették megtudni, ami felől érdeklődtek. Sosem kerülgettem a forró kását, nem titkolóztam, hacsak nem már eleve úgy indult az egész, mint most. Nyilvánvalóan tettem azért a diplomáért épp eleget, beleértve a rezidensi éveimet. Azt mondjuk nem feltételezném, hogy nem vette a lapot a hím, inkább csak vevő volt a dologra. - Szegény Dumbó, ha ezt hallaná… Csóváltam meg a fejem szórakozottan. Francia lehetett, őket bírtam, jó, mondjuk kiket nem… Ugyan nem sok időt töltöttem a fene nagy menekülés közepette Franciaországban, de attól még véleménye volt. Jah, mint majdnem mindenről, kész szerencse, hogy a cipzár is erős volt az ajkaimon többnyire. Rayen kívül nem nagyon akadt olyan, aki képes volt elérni nálam, hogy kijöjjek a sodromból, ezzel megfeledkezve csodás neveltetésemről. Az anyám ugyanis mindent megtett azért, hogy egy tündért neveljen belőlem, ami szerencsére még nyomokban megtalálható volt bennem. - Ettől nem félek, mesteri a golyó elkerülési képességem. Mia röhögve horkan fel mellettem, tökéletesen félreértve a szavaimat, mert hát, valljuk be, én azért sokkalta szerényebb leányzó vagyok annál, hogy úgy gondoljam, ahogy számára lejött. Az persze nem érdekel különösebben, hogy mások miként is értik, tulajdonképpen, mindkét verzióban van elég sok igazság. Nem szoktam pasikkal ismerkedni, na, nőkkel sem, egyszerűen nem érdekelnek, csak egy valaki, de ő már túl rég ahhoz, hogy bele lehessen bolondulni. Mellesleg a szemem sem rebbent a mozdulatra, nyilván ha lőtt volna, simán eltalál, emberek közt nem játszunk rambót ugyanis. Ám nem állt szándékomban megmozdulni, az élénkzöld festék legalább csempészne némi életet a terepszínű ruházatomra. S végre nem valami vaskalapos egyénnel hozott össze a sors, a másik képes a laza viselkedésre, aminek szívből örülök, nincs kedvem jelenleg morcos arcokhoz, akikbe annyi humor se szorult, mint egy fűszálba. Egészen szimpi. Na jó, nekem majdnem mindenki az. Nyílt, barna lélektükreimet nem sütöttem le, tipikus őzike szemeim voltak, mik sokat adtak a bájos külsőmhöz. Nem úgy viselkedtem, mint aki sumákolna, teljesen természetes voltam, könnyed, vidám. Nem szerettem hagyni, hogy bármiféle apró bosszúság nyomot hagyjon a hangulatomon. - Természetesen a játékot, lehet magának nem lesz túl nagy kihívás, de mozgó célpontra azért egy hangyányival nehezebb lőni. Mintha szándékosan nem hallottam volna meg a nevemre irányuló kérdést, szerencsétlenségemre azonban volt mellettem valaki, akinek szokása volt mindenbe beleütni az orrát. - Annabellenek hívják. - Köszi, Mia. Fordultam felé, hogy nemes egyszerűséggel megörvendeztessem a nyelvem látványával, majd visszapillantottam a másik farkasra, hogy némi helyesbítést tegyek. - Dr. Annabelle Evans, de inkább csak Bells, úgy jobban szeretem. Nyújtottam kezet, ha már így alakult, remélve, hogy viszonzásul megkapom az ő nevét is. Nem mintha feltétlenül az igazat hallanám, de nem is volt fontos, egy farkasnak annyi neve van, hogy egy idő után egyik sem számít már hazugságnak. - Hé, azért ennyire nem kell lenézni minket. Vágtam csípőre a kacsóimat némi sértettséget mímelve, minek vélhetőleg mindenki más bedőlt Ruston kívül, és ez így is volt jól. Bármennyire is egyszerű legyen, attól még ez a szórakozás egy kiváló formája lehet, persze, nyilván érdekesebb lenne egy halom vérfarkassal. - Tutira a másikban. Vigyorogtam Rust arcába, nyilván így azért egy fokkal több benne a kihívás, mintha ketten lőnénk szét egy csapatnyi embert. Ez nyilvánvaló lehetett neki is. Úgy tűnt, befut lassan mindenki, a főkolompos George már sietett is felénk, szemei kereszttüzében főként engem tartva. - Sziasztok! Mike nem tudott jönni, úgyhogy kéne még egy ember. Ezen a ponton észlelte is a közelemben álló hímet, akinek már biccentett is gondolkodás nélkül, majd felém fordult felvont szemöldökkel. - Ismered, Bells? - Nem nagyon, de jól lő, szerintem beférne hozzátok. Feleltem gondolkodás nélkül, úgy csavarva a dolgokat, ahogy számunkra kedvezőbb volt, engem igazából nem érdekelt, hogy végül ki fog nyerni, csak szerettem volna pár nagyképű doki arcáról lehervasztani a vigyort. Különösen George nem volt a szívem csücske, szerette kihasználni a helyzete nyújtotta előnyöket… - Jól van, akkor beállhatsz a csapatunkba, ha van kedved. Mindjárt jövünk, ha átöltözünk. Azzal el is szelelt, nem igazán várva meg Rust reakcióját. Na igen, közel sem volt mindenki olyan jó arc.
Csak vigyorogtam. Persze, hogy izgalmas... minden új és számunkra ismeretlen dolog az, ha erről az oldalról nézzük. Máshonnan pedig felesleges mögé tekinteni, mert csak felesleges stresszt, és feszengést okoz. Szerintem... de persze, mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja. A Dumbós megjegyzésre csak szélesedett a mosoly a képemen, noha némi fejrázást is mellékeltem hozzá, egészen szórakozottan. Furcsa volt... már az, hogy ennyire könnyednek éreztem magam, pedig elszoktam már a nyüzsgéstől, a sok halandótól, és a belvárosi zajoktól, amiket akarva-akaratlanul is hallottam. - Nos, legyen így. - biccentettem is mellé, jelezvén, hogy egyrészt hiszek neki, másrészt pedig kíváncsian várom, mennyire is jó a golyóelkerülési képessége. Persze, nyilván a farkas adottságait tekintve, szinte kiváló. Ettől még jogomban állt egy kicsit piszkálni az agyát. Egyébként sem áll tőlem távol az ilyesmi, habár többnyire ezt a húgomon gyakorlom. Csak figyeltem a vörös nőstényt, ahogy játékos mozdulataim során meg sem rezdült, nem mozdult. Tetszett... Már, hogy ennyire higgadt, mégis simulékony a lazaságot illetően. Számomra ez már természetes, mindattól függetlenül, hogy egészen tartózkodó tudok lenni, ameddig nem érzem úgy, hogy az adott fél megérdemli a láncaim leoldását. Jelen helyzetben pedig nem volt okom aggodalomra. Már épp válaszoltam volna kijelentésére, mikor a társaságában lévő nő, mint valami időzített zizegő gép eldarálta a nőstény nevét. Arcomon ezernyi izom rándult vigyorba, míg a fejemet egy kicsit hátrább döntöttem. Pillantásom ide-oda vándorolt a páros között, olykor meg-megrántva egyik szemöldökömet. Nők... Néha, olyan jókat tudok rajtuk vidulni, hogy az valami istentelen... - Hmm... Először is... - emeltem át lélektükreimet Miára. - Köszönöm az információt. Másodszor pedig... - vezettem vissza tekintetemet a nőstényre. - ...szóval, Bells. Nekem ez is megfelel. - utaltam a megadott névre, majd egyszerűen, szinte már teljesen illedelmesen nyújtottam felé a kezemet. - Rust. Rust e’Lemaître. De megelégszem a Rust-al is. - nevettem fel halkan, majd ha elfogadta a kézfogást, úgy már emeltem is vissza tenyeremet a fegyverem mellé. - Nem nézem le Önöket, és nem gondolom úgy, hogy ne lenne ebben semmi kihívás. Bár, inkább felfogom egyszerű játéknak, mint bármi egyébnek. - nem sok kedvem volt feleslegesen csüngni egyes szavakon, hiszen tisztában voltam vele, hogy attól még, hogy emberek között játszunk, nem feltétlen lesz könnyű feladat, minden felém záporozó festékpatront elkerülni. Mindenesetre résen leszek, ez kétségtelen. - Szóval a másikban... - húztam magam kijjebb, kérdő, ámbár csenevész fénnyel íriszeimben. - Reméli, vagy így is akarja? Habár, ez a kettő majdnem ugyanaz... - látszólag is éreztem, hogy ő maga is a cukkolásomra utazik, ezzel pedig semmi baj nem volt. Úgy szép az élet, ha zajlik. Hogy választ kaptam-e rá, abban már nem voltam biztos, hiszen a hátam mögül trappolva érkező léptek szinte azonnal elterelték a figyelmemet. Vállból fordultam meg félig az idegen arc felé, homlokomat aprón ráncolva. A magasröptű beszélgetés folyamán, csak halkan sóhajtottam egyet, egyik lábamról áthelyezve súlyomat a másikra. De nem szóltam közben, noha egészen úgy éreztem, mint aki a vágóhídra húzott sorszámot. Végül egyszerűen a hajamba túrtam, ahogy a távolodó férfi alakja lassan eltűnt az öltözők felé. Újra Bellsre pillantottam. - Érdekes fickó. De úgy látom, szerzett nekem egy helyet. Igazán köszönöm. - hangom sejtelmes volt, kissé ironikus, elvégre éreztem én a nőstényen, hogy valahol ezt direkt csinálta. Nem zavart. - Akkor, ezek szerint a pályán találkozunk. - léptem egyet hátrább, megrántva a stukkeremet, majd oldalirányosan előtte ma céltábla közepe felé két patront. Csak a szemem sarkából követtem a becsapódást, ahogy az élénkzöld festék beterítette a táblát. Végül hátat fordítottam, egy könnyed biccentést követően, a maszkomat berántva arcom elé, hogy a pályák felé vegyem az irányt. Eközben az iménti férfi is visszaért, majd vállon veregetve bemutatkozott, és irányt adva lépteimnek vezetett el a csapatáig. Utoljára még visszapillantottam Bellsre, szám sarkában megpihenő kedélyes vigyorral...
// Mmm... Szerintem folytathatnánk úgy, hogy elkezdődik a játék, és mivel az efféle helyek foglaltak, így ugyanitt kell maradni De majd jelezzük, hogy kinn vagyunk a terepen Ha így jó neked is ^^ //
Vannak pasik, akiknek istentelenül jól tud állni, ha vigyorognak, számomra persze ezen a téren megvan az etalon, de a közelemben álló hímnek sem lehetett oka panaszra. Még azon sem voltam hajlandó bosszankodni, hogy az én káromra teszi mindezt. Igazság szerint, nem is bántam volna Mia magánakcióját, ha nem tudnám, hogy az első naptól él a lelkében ama heves elhatározás, hogy összehozzon valakivel. Kár volt azt mondani neki, hogy nincs senkim, mondjuk, akkor még igaznak gondoltam, ma már nem merném ezt így kijelenteni. A klasszikus bonyolult jelző találóbb lenne. - Még jó, különben kinevethetne minden alkalommal, amikor megpróbálom kimondani. Annyira adta volna magát, hogy nem túl jó a franciám, de nem akartam okot adni további oldalba bökdösésre, Mia biztos azt hinné, hogy flörtölök, pedig igazából csak szerettem csipkelődni, felmérni az aktuális beszélgetőpartnerem határait, de csak a magam finom módján, hogy bármikor visszavonulót fújhassak. A kézfogásom a nőies kategóriába esett, csak egy hangyányit szorítottam rá, hogy azért az egyértelmű legyen, nem vagyok egy elveszett személy. - Egy játék akkor jó, ha szórakoztató, nem? Pár alak teli festékfolttal szerintem egészen mókás tud lenni, esetleg legyen azon, hogy mintát alkosson a pacákból, az már biztosan nagyobb fejtörést okozna. Jó, nyilván ő ettől sem esne hanyatt, de hát na, legalább elfoglalná magát valamivel. Én nekem az is elég lesz, ha néhány pasi szarvát letörhetem kicsit azzal, hogy kilövöm. - Ugyanaz volna? Nézőpont kérdése. Ám az biztos, hogy egyik verzióra sem azért esne a választásom, mert esetleg tartok a vereségtől, vagy épp tőle, sokkal inkább azért, hogy némileg egyensúlyba kerüljenek a csapatok, ez biztosan egyértelmű Rust számára is. Nem szokásom senkit lebecsülni, de két vérfarkas együtt azért elég könnyedén a maguk oldalára billentheti a mérleget. - Nem erőszak, felőlem maradhat itt is céltáblákra lövöldözni. Sóhajtottam fel, én csak jót akartam, azt hittem, már megtárgyaltuk, hogy akkor játszik, a fene igazodik ki a férfiakon. Az tuti, hogy én nem, valahogy nem voltam az a fajta volt, aki értene a nyelvükön. Nem mintha akartam volna, meghagyom más nőknek az ilyesmit, vannak elegen. - Úgy van, szemtől-szembe… Mosolyodik el végül, ha nagyon nem fogja élvezni a dolgot, valahogy megpróbálhatom majd kiengesztelni, bár ahhoz nem ártana egy cseppet ismernem. Ez azonban még ráért, most én is inkább a játékra akartam koncentrálni. Gondolkodás nélkül hagytam figyelmen kívül Mia minden egyes ostoba megjegyzését, amik azt boncolgatták, hogy tök hülye vagyok, mert tök helyes a pasi, és különben is… ha én nem, majd ő. Mondtam neki, hogy egész nyugodtan, övé a pálya, de szerintem esélye sincs. Azt hiszem, megsértődhetett, mert elviharzott. Sebaj, majd kibékítem holnap, viszek neki egy kis sütit, tudom, hogy imádja. Természetesen nem maradhatott el a viszonzott vigyor, alapvetően én maximum csak elszórakoztam volna a többiekkel, hagyva, hogy néha eltaláljanak, de így már azért más volt a helyzet. Rustra igenis fájt a fogam, mármint persze abban az értelemben, hogy megörvendeztessem pár festékpatronnal.
[Már a terepen]
Még az öltözőben esett pár szó a stratégiáról, ami köszönhetően a nem épp az eszükre apellálóknak nagyjából annyi volt, hogy lődd, akit látsz, és lehetőleg ne a csapattársad. Engem ez különösebben nem zavart, vélhetőleg Rust úgysem esik áldozatul senkinek, maximum nekem, de még ebben sem voltam éppenséggel biztos, ha fogadni kellett volna, biztos nem saját magamra teszem a pénzem. Mindenki elindult, felszerelkezve a piros festékekkel ellátott puskákkal, én sem maradtam tétlen, figyeltem arra, hogy mindig legyen fedezékem. Igen könnyen elsumákolhattam volna a dolgokat, de abban nem lett volna semmi érdekes. Figyeltem, merre indulnak a többiek, a közelemben egy aneszteziológus volt, a jobbik fejek közül, összenéztünk, és tudtam, hogy ő lesz az első meccsen a partneren. Két perc telt el, mire felhangzott az első kiestem felkiáltás, sóhajtva konstatáltam, hogy valószínűleg a mi csapatunkból volt valaki ilyen tehetséges, de még nem ismertem annyira mindenki hangját. Szépen, céltudatosan haladtam előre, várva az első zöldet a látószögemben, nem voltam az az egy helyben ücsörgő fajta, nem akartam kivárni míg elér hozzám a balhé, jobb volt a sűrűjében.
- Nem biztos, hogy kinevetném, bár egy próbát megért volna. - vigyorogtam továbbra is, az a sármos, kölyök képpel, amivel általában szoktam. Ez alapfelszerelés, nem kívánok senkinek sem imponálni. Nem szokásom... - Mintát? Ugyan... nem születtem Picasso-nak, ő meg már helyettem is kiélvezte az efféle örömöket. - villantottam egy laza, kedélyes mosolyt, elpillantva a távolba egy röpke másodperc erejéig, majd újra Bells arcának ezernyi vonását fürkésztem. Érdekes nő volt... manapság csak ilyenekbe botlok, megáll az ész. Igaz, Abi igazán szimpatikus volt, ez kétségtelen... Bells pedig még egy erős kérdőjel. Mindenesetre aranyosnak tűnt, még úgy is, hogy kicsit igyekezett rá és rápakolni a szavaimra. Nincs ezzel semmi gond, sőt... kifejezetten szeretem a kihívásokat. - Valóban, nézőpont kérdése. De ez már egy fél válasz, maga is tudja. - kacsintottam egyet, ám hamar meg is változott mimikám, ahogy a másik csapatból felénk trappoló lábak zaja zavarta meg a beszélgetésünket. Azért örömmel konstatáltam, hogy nem tartott sokáig a szavak váltott áradása, és, hogy a fickó ahogy jött, úgy is tűnt el. Újra Bells-re pillantottam, miután tekintetemet elvontam a távolba igyekvő férfiről. Érdekes figura, az már biztos... - Túl könnyű dolga volna, ha itt maradnék. Vagy zavarom talán? - hajoltam kicsit felé törzsből, de nem feltűnően, és nem is tolakodón. Arcomon ismét félmosoly cikázott, noha... megint csak hecceltem a nőstényt. Végül, ugyebár, sarkon fordultam, és megindultam a visszaérkező sráccal a brancsa felé. - Legyen így, Bells. - biccentettem felé, ezt követően érkezett a vállam fölött küldött halovány vigyor is, majd már fordultam is el, meg sem állva, míg George nem tett hasonlóképpen. Lényegében nem nagyon érdekelt a diskuráció, hogy mit hogyan... A cél úgyis az lesz, hogy mindenkit kilőjünk. És mivel, egyéb instrukciókat nem kaptam, hogy merre és hogyan óhajtják a mozgolódást, nem is fűztem hozzá semmit. Egyszerűen csak bólogattam, mint valami keljfeljancsi...
[ A terep... ]
Nem kellett sokat várnom, mire végre megindultunk a széles pálya felé, ahol ezernyi gumiabroncs, téglafal, roncsa autók, zsákok, romos épületek feszengtek. Egészen "megható" volt, ahogy az is, hogy a csapatom egyből zizegni kezdett, helyezkedni. Én meg csak álltam, mint akit odabaszott a jó isten. - Rust, mozogj már! - kiáltotta valaki, aki fogalmam sincs, hogy ki volt, de nem is nagyon érdekelt. Mindenesetre sietve nekilendültem a történetnek, és az egyik gumiabroncs mögül átpördültem - a hátamon - a romos falak közé. Málló vakolat tapadt a hátamhoz, ahogy nekivetődtem, fejemet jobbra, majd balra rántva, leadva három lövést az ellenfélre. Kiesett...! Pompás... De nem volt idő szusszanni sem... A derékszögben magasodó fal másik oldalán halk lépteket hallottam, szinte belevésődtek a dobhártyámba. Gyere csak... gyere közelebb... Vártam. Meg se mozdultam, csupán a kis ablakon át leselkedtem szemem sarkából, ahogyan csak tudtam. Újabb és újabb felkiáltások jeleztek kiesőket, de nem igazán tudtam behatárolni, hogy tőlünk, vagy tőlük, vagy mindkét csapatból... Nem számított. Ám hirtelen véltem érzékelni, ahogy az előbbi talpak zaja elnémult, mígnem a következő pillanatban már vágódott is át az üreges ablakon egy fickó. Egészen túl méretezte ezt a dolgot, ugyanis mihelyst rám kívánt fordulni, nem csak hogy megsoroztam, de annyira elbarmolta a lendületet, hogy végignyalta a fáradt műfüvet is. Kedvem lett volna kiröhögni, ám még sem tettem. Morgására sem reagáltam, ahogy végül felkiáltott: kiestem! Szája sarkában pedig valami idétlen vicsor üldögélt... Annyira megindító... Ellenben: én Bells-t kerestem. Próbáltam belélegezni az iménti orromba ragadt illatát. Fejemet egyre feljebb szegtem, hogy érezhessem őt. És lám... Nem volt messze... Sőt, ami azt illeti, rohadtul közelről éreztem a nőstény szagát, meg mertem kockáztatni, hogy ő maga is a romos fal másik oldalán lesz... - Csak nem eltévedt, Mademoiselle? Ejj-ejj... - szólaltam fel egészen hangosan, de emberi fülek számára érdektelen hangtónussal. - Rám fáj talán a foga, vöröske? - vágódtam hasra, hogy egyik oldalról a másikra kússzam, kikerülve az ablak perifériáját, megközelítve azt a pontot, ahonnan erősebben éreztem az illatát. Eközben oldalról látni véltem a terepmintás csapat egyikét, így míg szóval tartottam a nőstényt, kilőttem a társát, egyetlen zöld festékpatronnal. - Tudja, egészen árulkodó az illata... - szívtam a vérét, noha hangom szórakozott volt, és kedélyes. Abszolút nem fennhéjázó. Volt mitől tartanom, ezzel tisztában voltam. Sosem becsülöm alá az "ellenfelem".
Egészen hamar felszabadultam, noha igyekeztem az emberi érzékeimre hagyatkozni, de hamar rájöttem, hogy esélytelen. Mindenkinek éreztem a szagát, túl hangosak és figyelmetlenek voltak, sokat hibáztak, én pedig mindet kíméletlenül kihasználtam, eszemben sem volt hagyni magam. Hiába na, egy valakire utaztam, viszont felettébb kellemetlen lett volna, ha valaki más közben hátba lő. Több ízben is hagytam magam majdnem becserkészni, szórakoztató volt, ahogy biztosra vették, most ki fognak lőni. Egyszer közvetlenül mellettem csattant egy zöld festékpatron, sebes ellencsapással válaszoltam a kihívásra, és lőttem mellkason az egyik nővért. Mosolyogva konstatáltam, hogy ő is bemondta a szükséges kis szót. Egyre több helyről hallottam, voltak még páran, akiknek nem okozott gondot a játék. Azonban sokra nem mentek a farkasok reflexei ellen, noha igyekeztem úgy működni, hogy ne legyen feltűnő a dolog. Két embert lőttem ki csak, mire oda jutottam, hogy becserkésszem Georgeot. Nem ő volt a fő célpontom, de mindenképpen vörös festékkel akartam megajándékozni. Nem sokan képesek már első találkozáskor ellenérzéseket kiváltani belőlem, de tőle még az én zsebemben is bicska nyílt, nem segített a dolgon az sem, hogy a kórházban sokat pletykáltak róla, szinte minden nővér ágyában megfordult már… Sikerült mögé kerülnöm, de akkor láttam, hogy a közelben van Mia is, biztos voltam benne, hogy ő is utazik rá. Elmosolyodtam, majd füttyentettem egyet, magam felé terelve a doki figyelmét. Elkövette azt a hibát, hogy odafordult, noha rögtön tüzelt is, de már bőven lekésett, addigra fedezékbe húzódtam, Miának viszont tökéletessé vált a célpont. George öltözete máris vörös színben pompázott. A hüvelykujjam mutattam barátnőmnek, aki vigyorogva pislogott vissza, aztán a lendületem már hajtott is tovább. Egyre közelebbről éreztem a hím illatát. Lássuk, melyikünk az ügyesebb. Néhol szándékosan erősebb illatnyomokat hagytam, hozzásimulva a falakhoz, egy-egy gumigyűrűhöz, amolyan megtévesztés gyanánt. Lehet, hogy nem csapom be vele, de egy próbát megért, a gönc már elég ideje volt rajtam, hogy átvegye az illatom, így működőképes volt a dolog. - Ohh, biztosíthatom, hogy ilyen hibát nem szoktam elkövetni. Talán messzebbről érzékeli a hangomat, mint gondolta, de ki tudja, az is lehet, hogy csak a hangerő az, ami becsapós. Igazság szerint, tényleg a fal másik oldalán szobrozom egy kis ideje, ami elég volt ahhoz, hogy némileg átvegye az illatom. Kapóra jön az egyik csapattársam, akinek intek is a fal mögé, hogy ő kerülje amonnan, én meg megyek a másik oldalról. Bólint, én pedig amilyen halkan csak tudok, elindulok. Tudom, hogy a halandó léptei sokkal könnyebben jutnak el hozzá, túlzottan nem aggódom, persze, lebecsülni sem fogom, mindenki képes meglepetéseket okozni. - De még mennyire. Tisztában voltam vele, hogy ő is hasonlóképp van vele, hiszen a többiek semmilyen szinten nem jelentenek kihívást a számára. Teljesen érthető volt, kezdett igazán szórakoztatni a dolog. - Senki sem lehet tökéletes. Vicceltem el a dolgot, elvégre, ez olyan dolog volt, amit csak a képességemmel rejthettem volna el, ahhoz pedig nem óhajtottam folyamodni, egész egyszerűen csalás lenne. Meg aztán, ki tudja, vannak-e erre kamerák, azt nem nagyon figyeltem. A fal hosszanti oldalán még bőven fedezékben vagyok, akkor kerülhet nagyjából elő Rust látószögében az egyik még játékban lévő csapattársam, aki lövésre emeli a fegyverét. A hímnek mozdulnia kell, hogy elkerülhesse, én ezt a pillanatot kívánom megvárni. - Ne jártassa annyit a száját, még pórul jár. Cukkolta én is, miközben hallottam, hogy dörrent egy puska, reméltem, a csapattársamé. Akkor mozdultam én is, kellett egy jobb fedezék, ahonnan netán lövésre is nyílna esélyem. Könnyedén vetődtem be pár hordó mögé, halandó nem hallotta volna, olyan puhán, közben igyekeztem felmérni, mi van a fal mögött. Egy hangyányi reményem még volt, hogy az illatom eltereli, de nem bíztam benne túlzottan.
Kezdőlap
//
De majd jelezzük, hogy kinn vagyunk a terepen 
Ha így jó neked is ^^ //
//
