Rosszabb voltam mint egy térfigylő rendszer... A nyakam már úgy tekergett, mintha emberszabású kaméleon lennék. Ezernyi hang, robaj zúdult a fülembe, felkiáltások, lövések porzottak el a levegőben. Mégis... csak egy valakire koncentráltam. Bells-re. Ahogy megéreztem az illatát, már nem is volt kérdés, hogy se ő se én nem fogunk addig nyugodni, míg a másikat le nem szedjük. Noha, mindez csak játék... egyszerű mókázás... mégis van benne valami adrenalin növelő. Hátam erősen feszült a falhoz, egészen addig, míg át ne másztam az ablak alatt, hogy közelebb lehessek a nőstényhez. Még az sem tudott felzaklatni, hogy több helyről éreztem egyszerre az hozzá tartozó illatot. Hiszen nem csak azt követtem... Hangjának útját, erejét, talpainak súrlódását a műfűvel. Régi játékos vagyok már, ha nem is egy paintball pályán, de nem ma másztam le a fáról... - Pórul járnék? Lehetséges... de sose tudhatja biztosra! - és már vetődtem is el, hiszen a léptek zaja átalakult, ketté vált. Egyszerre érzékeltem Bells-t, és a halandó srác mozgását. Annyira egyszerű lenne csak használni a képességemet, a vérvonalam által, és úrrá lenni a nőstény elméjén... De ha már csalok, akkor olyan ügyben tegyem, ahol van is értelme. Harcban, alvilágban, életekért... De ne így! Ennyi emberség még bennem is maradt. Szóval, miként átrepültem egyik fedezékből a másikba, már repült is felém egy festékbomba. A szeme sarkából szinte végig követtem az útját, ahogy a lábam alatt suhant tovább, majd csapódott a falba. Ezzel együtt pedig én is végigbukfenceztem az érdes műfüvön, behúzódva egy újabb romos falsor mögé, ami a másiknak a folytatása lett volna, ha még egyben lenne a valaha volt épület. A revans pedig nem maradt el. Ahogy földet értem, máris tüzet nyitottam a fickóra, aki imént megpróbált kiejteni. Cserébe én, valóban megtettem. Meg se vártam, míg felkiált, már fordultam is újra, átugorva egy halom gumiabroncs közé. Újra a levegőbe szimatoltam, keresve a nőstény jellegzetes illatát. Néhány másodpercet követően pedig meg is találtam... legalábbis reméltem. Az egyetlen gond az volt, hogy már több helyről is éreztem, de az orromat nem tudta becsapni. Szinte átéreztem az érfalaiban száguldó vér iramát, ahogy az felpumpálta, felpörgette szívének zörejét. A hordók... Azonnal lapultam is lejjebb, rést keresve, amin át kifigyelhetem, ha netán elmozdulna onnan. Mázsás percek teltek, puska dörgések rezegtették a levegőt. Kiestem!... Kiestem...! Egyre több és több száj engedte el a szavakat... Az idő pedig vészesen pergett fölöttünk. Végül megelégeltem a dolgot, és emberi szemnek érzékelhetetlen sebességgel vágódtam ki a gumik közül, átgördülve vállammal a talajon, hogy a hordókhoz kuporodjak. Annyira erősen csapott meg Bells illata, hogy már nem is volt kérdés, hogy itt van-e... Túl eleven volt... - Ha kilövöm, Princesse... Meghívhat egy kávéra. - nevettem fel halkan, ahogy próbáltam megkerülni a hordókat, óvatosan, hangtalanul csúsztatva talpamat a földön. - Kevés tej, két cukor. - tettem még hozzá cukkolásképp, majd pördültem is át tengelyem körül, hogy egyetlen lélegzetvétel befejezte előtt, közvetlenül a nőstény mellett kössek ki, azonnal tüzelve rá. Persze, nem sok esélye volt, hogy eltaláljam, tekintve, hogy mozgásban voltam, és mire földet értem, már löktem is magam tovább, kikerülve az esetleges felém irányított golyókat. Ezúttal egy másik hordó mögött találtam magam, hátamat neki vetve kapkodtam a levegőért. - Dupla luft. Na sebaj... Majdnem megvolt. - akár csak én neki, de ez már részletkérdés. Végül megint elrugaszkodtam a talajtól, hogy a tőlem két méterre vergődő tégla fal mögé "varázsoljam" magamat, mielőtt támadásba lendülne. - Jöjjön csak elő. Nem harapok... - annyira. Mindenesetre újra felnevettem, kedélyesen. Bár, ez az idétlen jókedv hamar tovatűnt, ahogy a másik csapatból észlelni véltem az egyik fickót. Nem vártam... megint lőttem - legalább öt festékpatront -, mielőtt a hátam mögé kerülne, és el vonná a figyelmemet Bellsről. Eleinte nem láttam pontosan, hogy eltaláltam-e, de miután felkiáltott, hogy kiesett, már biztos lehettem benne. Remek... még egy mínusz. Valójában, erős gyanúm volt rá, hogy lassacskán ketten maradunk. Csak én, meg a vöröske...
Biztos voltam benne, hogy rájött, hol vagyok, szinte éreztem a pillantását a tarkómon, noha erre esély sem volt a hordók miatt. Csak rá koncentráltam, hogy elindul-e közelebb, mire számítsak valójában. Alig pár pillanat elteltével már közvetlen közelről éreztem a másik vérfarkast, úgy tűnik, lassan valamelyikünknek mennie kell, ám ha rajtam múlik, még húzom egy kicsit az idegeit. - Igazán előzékeny. Kuncogtam el magam, elvégre, annyira nem tudtam komolyan venni, hogy az már komikus volt. Már persze, nem a meghívásra irányuló kérdést, hanem ezt a játékos, mókás jellemet, amit eddig tapasztaltam Rusttól, ez persze nem volt baj, szerettem, ha valakivel jót lehet derülni, ebben én általában maximálisan partner is voltam. - Mindenképpen megjegyzem a kávézási szokásait. Sejtettem, hogy inkább figyelemelterelés volt a beszéd, így én is mozogtam, az apró, elcsípett hangok alapján pont az ellenkező irányba, ami most épp jól jött. Mégis, egy leheletnyivel elkéstem, noha kitartottam a karom, és lőttem párat felé, de nem voltam benne biztos, hogy megfelelő helyre találok vele. ~Mi a francért nem álltam fel egyszerűen, és lőttem fejbe?~ Túl későn gondoltam csak erre a magától értetődő műveletre, meglehet, ezzel elszalasztottam a legjobb lehetőségemet, de bíztam benne, hogy nem így van. - Ez közel volt, de még gyakorolni kell. Jegyeztem meg, az alkaromon lévő festékfoltot bámulva, noha már suttogott a fülembe a kisördög, hogy végül nem én fogok győztesen kikerülni a párharcunkból, de azért azzal szórakoztathattam magunkat, hogy minél tovább húzom a dolgot. Ebben jó voltam, eltűnni, elbújni, még a képességem nélkül is egyszerűbb volt, mint a legtöbb embernek. Nekem ez vágott a profilomba, és illett is a személyiségemhez, elégre életem tetemes részét bujkálással töltöttem. Eltűntem a világ másik végén, hogy ne kelljen a nyakon csípéstől tartanom. Könnyed mozdulattal borítottam fel az egyik hordót, jól tudtam, hogy a legtöbbek reflexei követik az ilyesmit, a farkasoknak is, még ha hamarabb is észlelték, hogy átverésről van szó. A másik oldalra lendültem, a fegyveremmel arrafelé tüzelve, ahol a hím eltűnt, jól megfigyeltem azt a részt, amíg ott gubbasztottam. Meglehet, sokra nem mentem, de így legalább a fegyverem az esetleges lövések útjában volt. - Egyáltalán nem vagy nem nagyot? Kérdeztem vidáman, miközben bekúsztam egy alacsonyabb fal mögé, az utolsó pillanatban véve észre egy pár méterrel tőlem gubbasztó ellenséges játékost. Csak a gyorsabb reflexeim mentettek meg, lőttem, aztán vetődtem is arrébb, csúszva egy keveset a földön. Addig a pár pillanatig egészen könnyű célpont lehettem volna, de mákomra Rust nem szúrt ki. A célpontom kiesett, s hirtelen ijesztően ránk telepedett a csend, úgy tűnik, a többiek elfogytak. Már nincsen olyan, akinek a jelenlétét kihasználhatnám a meglógásra, most már hallani fogja minden mozdulatom, lélegzetem, viszont én is az övét. Úgy tűnik, tényleg nem más fogja eldönteni a dolgot, mint a saját képességeink. Továbbmásztam, egészen a földhöz lapulva, magam előtt tartva a fegyvert, annak a segítségével könnyítve a mozgást. Egyre közelebb éreztem magamhoz a hímet, úgy gondoltam, döntsön az, melyikünk reagál gyorsabban, ha egymás látószögébe kerülünk. Az én büszkeségem akkor sem fog csorbulni, ha esetleg kilő, egy kávé meg nem akkora költség, hogy aggódjak miatta. Meg aztán, úgysem árt, ha összeismerkedek az itteniekkel egy kicsit. ~Egy életem, egy halálom...~ Lassan a felguggoltam, még épp nem látszott ki a fejem búbja, közben felmartam a földről egy kósza fadarabot, eldobva magamtól balra, nem foglalkozva azzal, hogy ezt a trükköt már másodszor játszom el, aztán irányba tartva a fegyvert pattantam fel, és mértem fel a helyzetet, úgy tűnik, egy vonalba kerültem vele, a fal, ami mögé bevetődött, merőleges volt az alacsonyabbikra, ami mögött én lapultam. Már alaposan szét volt verve, meg nem állapítottam volna sehogy a korábbi állapotát. Láttam Rustot, de kétségem sem volt afelől, hogy ő is engem, nem gondolkodtam hát, csak lőttem, nem sajnálva a festékpatront, nem érdekelt az sem, hogy én is tökéletes célpontot nyújtottam.
Jókat vidultam Bells megjegyzésein, miközben már cselekedtem is. Persze, a találatom nem úgy sikerült ahogy akartam, de oda se neki. Még nincs vége. És, ha jobban elnézem, akkor már valóban csak ketten maradtunk, miután a nőstény "kinyírta" az utolsó megmaradt csapattársamat is. Balek... Igazából ez a játék egészen hasonlatos volt a világháborús évekhez, leszámítva, hogy sem vér, sem belsőségek nem folytak szét a terepen. És, azt hiszem ez sokkal lazább volt amúgy is, hiszen nem volt több ezernyi katona felszerelve lőfegyverekkel, gránátokkal, és egyebekkel. Gyaloggalopp... Csúnya is lenne, ha kikapnék, de be kell látnom, erre is van esély, ha nem figyelek eléggé. - Mondjuk úgy, hogy közepeset. Ha épp jó kedvemben talál. Az úgy helyénvalóbb. - válaszoltam két szökkenés között, majd már el is értem a téglafalat. Folytonosan hallgattam Bells lépteit, levegővételeit, szívének erős pulzálását. Némileg nyitott könyv volt számomra, a mozgását tekintve, és hogy merre veszi az irányt éppen. A fadarab mondjuk kicsit bezavart egy röpke pillanat erejéig, míg automatikusan követtem annak irányát, ellenben nem lepett meg túlzottan, hogy mindez idő alatt már a téglafallal merőleges szintbe érkezett. Azonnal rávillantak íriszeim, és eltéveszthetetlenül is fel tudtam mérni a hirtelen előtt patronok felém száguldó sugarát. Elugrottam néhány elől, ám egy-kettő megkóstolta a bokámat. Na szép... Persze én sem tétlenkedtem... azonnal visszalőttem felé, amennyit csak tudtam, átgördülve hátamon, egy kicsit távolabb, ám a sortüzem nem apadt alá. Végül felrúgtam magam a földről, és kisebb ívet leírva kerültem teljes valóban vele szemközt, pár méterre. Egyikünket sem takart már semmi... se fal, se gumiabroncs, de még csak egy kicseszett hordó sem. Élesen puffogtak a zöld és piros lövedékek, némelyik összecsókolt a levegőben, ahogy különböző már-már artista mutatványokkal pattogtam el előlük, hogy közben én is küldjek Bells felé jó párat. Végül az egyik piros festékpatron gyomortájékon talált, teljesen egyidejűleg csapódott belém, miként az én zöld lövedékem tüdőn verte Bellst. Épp röptében voltam, így a következő két lélegzetvétel után vágódtam a talajra, magammal sodorva a nőstényt is némileg. Felröhögtem, majd egészen közelről a szemeibe néztem... - Azt hiszem, ez döntetlen lett... - löktem el magam tőle, lassan térdre emelkedve, majd két lábra, kezemet nyújtva a nő felé, hogy felsegítsem. - Szép volt, Mademoiselle. Viszont, így is lóg nekem egy kávéval. - kacsintottam rá szórakozottan, sunyi fénnyel íriszeimben. Végül, ha elindult, úgy mögé lépve, még egy lövedéket, már csak a poén kedvéért is, a hátsófelére küldtem, ajándékba. Újabb nevetés szakadt fel belőlem, miközben letéptem magamról a maszkomat, kicsit beleborzolva az így is kócos tincseimbe. - Most már pláne! - tettem hozzá még, ahogy a zöld festék szépen átitatta a terepszín ruhát. - Remélem még emlékszik, miként is iszom a kávét. - értem mellé végül, a puskát visszaakasztva a derékövemre. - Csak viccelek. Nem lóg semmivel. Kivéve, ha nincs jobb dolga. - pillantottam fel rá oldalasan, ahogy kifelé trappoltunk a terepről a többiek felé, akik egymás hegyén hátán üldögéltek, hol a hosszúkás padon, hol a földön, vagy falnak vetett háttal.
Szíves örömest reagáltam volna még a szavaira, de valahogy nem tűnt okos ötletnek, elvégre egyre kiélezettebbé vált a helyzet. Nem hiába nem versenyeztem soha, általában nem szerettek a csapattársaim, mert bár élveztem az adrenalin nyújtotta felfokozott érzetet, de sosem akartam mindenáron nyerni. Addig hajtottam valamit, míg jó szórakozásnak bizonyult, ha már nem, úgy értelmét vesztette az egész, én pedig ezeket a dolgokat nem szerettem. Ugyan jó ideig elszórakozhattunk volna itt Rusttal, de azt a többiek halálosan unták volna, azt pedig nem tudtam, mennyi időre is foglalták le pontosan a pályát. Így hallhattam a hím minden rezdülését, csak hogy ez fordítva is így volt. Az biztos, hogy nem olyan egyszerű a képlet, mintha két halandó állna itt, emlékszem még, mennyire süket és vak voltam emberként, nem beszélve a szaglásról. Ég és föld a kettő, ez volt az, amit mindig is imádtam a farkaslétben, minden kellemetlen vetületével együtt. Az illatok ezernyi formában támadták érzékeimet, a hangok sokkalta erősebbek voltak, némelyik úgy robbant a tudatomba, hogy elkerülni sem lehetett volna. A régi raktárba vegyülő farkasszag elemi erővel emelkedett minden más felé, megborzongatva tagjaimat, libabőrt csalva rá, szinte arra késztetve, hogy tűnjek el a környező erdőségben és hajtsak valami vadat. Szerettem a fajtársaimat, a közelükben sokkal jobb volt, mint bárhol másutt. A lelkembe hasító hiányérzet túlságosan könnyedén terített le, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül elszántam magam a lapok felfedésére. Hiányzott Ausztrália, most először hasított belém a tudat, és nem szerettem. Mihez fogok kezdeni, ha Ray sikerrel jár? S főleg akkor, ha nem tudjuk helyrehozni, ami elromlott? Ha sosem fog már bízni bennem, és talán én sem benne? Áhh… Minden feszültségem kiszakadt belőlem, ahogy elkezdtem Rustot sorozni, vigyorogva, mintha élvezetet lelnék benne, de inkább az okozott örömöt, hogy képes voltam elkergetni az idióta gondolatokat, amik időről-időre igyekeztek becserkészni az elmémet. A festék szaga és a sziporkázó színek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy jobban érezzem magam, a végső adrenalinlöket pedig dobott egy szépet az egészen. Nem számított, mennyi talál, és mennyi megy mellé, esetleg csattannak össze a patronok, hogy keveredjen a zöld és a piros. A hideg futkosott a hátamon, futni akartam, rohanni, érezni ahogy egy másik farkas bundájához simul a sajátom. A belső hang szinte nyüszített érte. A levegő egy pillanatra bennakadt, az ujjam rászorult a ravaszra, ahogy telibe talált a zöld festék, az ütés kellemetlen volt némileg, de inkább a hely volt az, ami miatt érzékenyebben érintett. Nem volt időm felocsúdni, mert Rust telibe talált, és elsodort. Mi tagadás, ő legalább puhára érkezett, bár úgy tűntem el alatta, akár egy csöpp kislány, nagyjából olyanok lehettek a méretbeli különbségek. Beletelt pár másodpercbe, míg újra tudtam levegőt venni, a mellkasom megemelkedett, miközben őzike szemeimmel pislogtam a hím lélektükreibe. Vehettük úgy, hogy bizonyos tekintetben alulmaradtam, de az ilyesmit valahogy sosem bántam. - Úgy tűnik. Mosolyodtam el, majd fogadtam el a felém nyújtott kezet, nem volt az a felettébb öntudatos fajta, hogy ágáljak az ilyesmi ellen, meg aztán, mégiscsak farkas volt, akinek az érintése jobban esett, mint bármelyik halandóé. A francba is, remélem, minél hamarabb helyrerázódnak a dolgok Rayyel, hogy ne kelljen minden ismeretlen érintésének úgy örülnöm, mint majom a farkának. Nem poroltam le magam, a ruha úgyis bérelt, majd gondoskodnak róla az üzemeltetők, nem érdekelt, hogy festékes és koszos vagyok, ettől vált az egész sokkalta intenzívebbé, élőbbé. - Egy fene, talán túlélek egy kávét magával. Ugrattam, természetesen semmi kifogásom nem volt ellene, a következő pillanatban pedig kacagva sikkantottam fel, majd biztos, ami biztos alapon inkább a falak fedezékében mentem tovább az öltözők felé. - Most kék folt lesz a fenekemen… ez bosszúért kiált. Ravasz mosolyomat ugyan már nem láthatta, de már kerestem is a lehetőséget a kölcsön visszaadására, remélhetőleg adódik is majd valami, egyelőre azonban szunnyadjon csak el az ébersége. - Persze, kevés tej, két cukor. Az ilyen mérhetetlenül fontos dolgokat hogy is feledhetném el? Öltöttem rá nyelvet, mikor mellém ért, majd csóváltam meg a fejem, jelezvén, nekem ugyan nincs jobb dolgom, de ha lenne is, talán akkor sem mennék máshová, lévén még bosszút kell állnom valami hasonlóan gyermeteg módon. - Nem szokásom kihúzni magam semmi alól. Igazából, dolgom sincs, úgyhogy jöhet az a kávé, de a helyet magára bízom, a város még nagyon új nekem. A következő pillanatban már bűnbánóan tártam szét a kacsóimat a többiek felé, jelezvén, hogy nem sikerült dűlőre jutnunk, és megszületett az igazságos döntetlen. Engem nem zavart, de többen bosszúsan sóhajtottak fel, és már dobták is be az újabb kör lehetőségét, amiből én viszont kihúztam magam, jó eséllyel ugyanez lenne a vége, nekik izgalmasabb lesz farkasok nélkül. - Bocsi, lógok egy kávéval a kis szöszinek, úgyhogy majd holnap találkozunk. Azzal indultam is tovább az öltözők felé, hogy visszaöltsem magamra a normális külsőmet, ami immár festéktől mentes, és leadjam az igen alaposan összelövöldözött felszerelést. A raktáros csaj egészen jót vidult a hátsómon lévő paca miatt, amit én inkább gyorsan elütöttem a ne is kérdezze szlogennel. Aztán már nem volt más, mint elhagyni az épületet, és Rustra bízni magam, már ha nem szívódott még fel, bár, ezt nem feltételeztem, ennél azért szórakoztatóbb társaságnak gondoltam magam.
//Szerintem a kövi reagod mehet másik helyszínre, már ha még nem unod a búrám. ^^//
Kezdőlap
