*A város… az a hely, ahol semmi keresnivalóm nincs. Az, ahol csak a veszély fenyeget engem is és mindenki mást is általam. Az a hely, ahol most mégis végig sétáltam - mert hát kocsiba még mindig nem ülök, és nem most fogom elkezdeni -, James kezeit szorongatva, mintha ez az egyetlen mentő övem lenne. De valójában így is volt. Csak Ő volt itt nekem, Darren az ég tudja hol és még csak Steve se volt otthon, bár Ő az egyetemen van, legalább ezt tudom. Nem tudtam hova megyünk, azonban múltkor megígértem Jamesnek, hogy szórakozni fogok. S úgy jött az eset, hogy most pont vele esik meg. S elhiheted nekem, hogy nem az én fejemből pattant ki… Ó Te jó ég, most meg kihez beszélek? Tényleg ártalmas a város az agyamra, olyannyira, hogy ha James nem farkas lenne, akkor a kezeiben a csontok valószínűleg már püré állapotban lennének. Vagy, ha Sam lenne, akkor már elolvadt volna, ahogy a karjának simult a felsőtestem, már ameddig felértem. Ó nem volt ebben semmi, azonban bennem igen. Rettegés, ahogy haladtunk át a városon és az autók mellett elhaladtunk. Szinte minden egyes hangjukra majd’ James nyakába ugrottam. Szóval energia spórolóbb volt, ha nem távolodtam el Tőle. Bár ettől még a rettegés ott volt bennem, amelyet tökéletesen érezhetett hisz tuti, hogy egy tapodtat sem tettem addig, míg fent volt a pajzsa, míg nem éreztem a farkasát. Míg a farkasom nem nyugodott ismét az övé mellett. Az, hogy mennyire volt nyitva nekem aztán mindegy volt, csak ott legyen az a fehér bestia mely múltkor oly örömöket nyújtott, szinte megváltást addig ártatlan lelkének.
De még mindig nem tudtam, hogy hova megyünk és most, most nem volt beszéd helye… sokkal jobban levoltam foglalva a hangokkal melyek ész nélkül áramlottak a tudatomba a dobhártyámon keresztül. Hallottam zenét, verekedést, ajtó csapkodást, kéjes nyögéseket, ahogy haladtunk de semmi ilyet nem láttam, nem tudtam honnan jönnek csak belém itták magukat, mintha csak a fejemben léteznének. Hát mi tagadás, a hegyen nem érte a hallásom ennyi inger egyszerre. Nem csoda, hogy idegesített.*
- James… igaz, ott csend lesz? * Pislogtam rá ijedt, rémült zöld íriszeimmel melyben csak a félelem élt. Mintha csak egy elhagyatott kiskutya volna az útszélén. De körülbelül így is éreztem magam. Nem kérdeztem, hogy hova. Egyszer tettem azt mondta, hogy meglepi… hát legyen. Aztán vagy értékelem, vagy nem. Ez még a jövő zenéje, azonban már most úgy éreztem, hogy mintha évek telnének el…

Belépve a helységbe Jamesre emeltem a tekintetem. Nem értettem, hogy mért vagyunk itt és a pult mögött ülő ember szívverése szinte basszus volt a fülemnek. Egy hívogató hang, mely azt játszotta „itt harapj”… A látvány sem volt más, ahogy a barna hajú nő oldalra húzta a haját. A lüktető ere szinte hívogatta a tekintetem, ahogy lassan megnyaltam az ajkaim. Éreztem, ahogy a farkasom éhesen morran és rést kezd keresni rajtam, ahogy finom, apró ujjaim szinte kétségbeesetten marnak James kezébe. Egyik felem azt akarta, hogy tartson vissza. De volt egy nagyobb, egy sokkal ösztönösebb mely azt akarta, hogy inkább segítsen, azzal, hogy ereszt, hogy csatlakozik, hogy kielégít. Vágytam rá. A hús, szakadó hangjaira, az inak feszülésére az utolsó kétségbeesett dobbanásokra, melyeket a félelem tesz édessé, a kétségbeesett élni akarás. Az élethez való ragaszkodás, mely csak akkor… akkor érezhető a legjobban, mikor a préda felfogja, hogy itt a vég egy szemhunyásnyira de még nem akarja lehunyni szemeit. Kimeredt, kitágult pupillákkal néz, tekintete szinte könyörög az életért, s közben mégis… mégis minden egyes életképe ott virít benne. Ekkor látni igazán, hogy a préda milyen volt míg élt. Nyeltem egy nagyot, ahogy már szinte éreztem a nyelvemen a vére izét, azt az éltető zamatot. Pedig még csak nem is kóstoltam, pedig annyira akartam… *
- James… * Szólaltam meg reszelős hangon. Mint egy drogos, aki az még egy adagért könyörög, hazug ígéretet téve, hogy ez az utolsó. Zöld tekintetemben ott lapult, az éhség, a vágyam minden apró szikrája szinte könyörgött a férfinek, hogy hagyjon… engedjen enni, hagyjon annak, amivé teremtettem. Ragozónak. S ha csak nem tett valamit rohamos időn belül a zöld szemeim már a múlté volt és a sárga, bizonytalan szín vette át a helyét. A farkasom szemei, melyekben ott lapult a kegyetlenség is, hisz a bizonytalanság még a felszínen lévő emberi felemből fakadtak. Éreztem az ujjaim bizsergését, karmolni, tépni, szaggatni akartam. Hallani, ahogy a ruha anyaga könnyű szerrel megadja magát nekem. Nem, nem akartam már ágálni ellene… Farkasom szomja kezdett átragadni emberi felemre, vagy csak felülkerekedni rajta? Most mért nem érdekli a másik farkas? Mért nem olvad az övébe, a falkába? Talán mert Ő is az ami én magam? Egy vadász, mely az ilyenekre hajt. Női báj, de mi csak az élelmet látjuk benne. Egy nyulat, hisz még szarvasnak is kevés.*
~ Kérlek…~
*Küldtem neki mentálisan egy röpke szót, hisz hosszas riposztokat, de még csak egy összetett mondatot is csak szakadozva tudtam volna. De ez az egy szó, mindent elárult. Hisz mentális hangomon is hallhatta, hogy nem vágytam még így semmire. Szégyen gyalázat, de még a szüleimre sem, a Teremtőm, az apám közelségére sem. Mintha nálam ezek jelentenék a hormonokat. Férfi nem vágyhat úgy nőre s nő a férfire, mint Én vágytam erre az est-ebédre. Osztozni akartam benne. Vajon Ő is vágyott rá? Vagy csak én éreztem ezt? Nos, ha nem is a sajátjaként indult… az én éhségem valamennyire valószínűleg megérintette őt is. Ha csak nem zárta el magát, nem temette magát a vérvonala mögé ezzel utat engedve nekem, hisz már nem volna visszatartó erő. Farkasom lágyan, ölelve, hívogatva, kedveskedve próbálta rávenni az övét, hogy tegyék meg… persze ez a kis dög tudta, hogy nem szabad. De nem érdekelte… s már engem sem érdekelt. Csak el akartam merülni a vérében, meghemperegni benne és a közelben sem lévő Holdra kiáltani, s benne megpihenni a másik mellett. Pofám a nyakához dugva, kielégültségem és hálám jelét adva… Emberi felem megrémülne, undorodna ettől és valószínűleg, mint minden vadászat után visszaadná, az egész heti kajáját. De hol volt már az a lány, aki céltudatos és határozott? Valahol mélyen elzárva. Már csak egy nősténykölyök voltam mely gyomrába, lelkébe a mardosó éhség mélyesztette a karmait, mintha csak belülről akarná önmagát felemészteni.*
~ Légyszi~
Ash könyörög… nagy szám, és röpke életem során első alkalom. Mégis talán nő könyörög így a férfinek, hogy ne hagyja abba, csak vaduljon tovább. Ne eressze s mégis tegye, láncolja le és ugyanakkor mégis emelje magasra. Ezt kértem én is… csak farkas szintre bontva. Ilyen lenne a szexuális vágy is? Vagy az más? De legalább a hangok elmúltak... nem volt már más jelen, csak a furcsa vörös köd a fejem felett, a lüktető hang mely kioltásáért a féléletem oda adnám.*

*Számomra megszűnt a külvilág. Nem hallottam a nő hangját, a kérdését még csak azt sem tudtam volna megmondani, hogy milyen hangja van, vagy milyen színű a szeme. Bár tény, hogy az irataim rendben lettek volna, hisz bár alacsony vagyok, de kérem szépen lassan tizenhét leszek. De ez most mit számít? Hisz csak James szavai azok, amik eljutnak a tudatomig, ezen a furcsa, mégis természetes fellegen keresztül, amely szinte mardos, hogy aztán vérző sebeim nyalogassa, kínozva, újra és újra, minden dobbanással felszakítva.
Egyszerre akarom, hogy igaza legyen és azt, hogy ne. Nem akarom, hogy vége legyen, azt akarom, hogy folytassuk és csak órák, vagy mohóságom érezve pedig negyed órában is kegyeznék, számomra annyi is elég lenne. Nincs nagy étvágyam, hisz kicsi vagyok… azonban annál jobban szüksége van a szervezetemnek erre, hogy fejlődjön, hogy éljen. Más az anyja csecséből táplálkozik, a farkasom pedig másokból… szó szerint másokat. Érzem én a higgadtságát és valahol mélyen értékelem is és hálás vagyok neki. Azonban… most erősebb a farkasom. Nem tehetek róla… vagyis de… nem is akartam küzdeni ellene. Ez egyszer nem. Vagy csak túl nagy volt az úton a félelmem és már nem volt józan eszem megtenni? Kitudja… de már amúgy sem számít.
A vágyam csak erősödik és farkasom majdhogynem fél sikernek éli meg, hogy a másiké is mocorogni kezd. De újabb szavai elérnek a tudatomba, ismét képesek megszólítani ezen a nehéz felhőn keresztül mely már szinte beborította az elmém, az egész lényem. Már csak az átváltozás kell, hogy végül teljes legyek. Akarok válltani, akarom Én is érezni a karmaim, a csontjaim ropogását, még ha fáj is még. S pár hosszúra nyúlt pillanat múlva egyként forrjon össze, hogy jelezze, hogy tudjam, hogy végül célt érek. De nem tudok, nem vagyok elég idős akarattal válltani. Első vér, Ó istenem… ennyire nem ment el az eszünk. Tudjuk, hogy Ő az idősebb, tudjuk, hogy őt illeti. Nem is ezt kértem Tőle. Nem hiába valók a farkas gesztusok óráim. Azért meg utálom őket és hasztalannak vélem, még sokat tanulok belőlük.
~ Tudom… (nem is ezt kértem… Nem,) nem vagyok. ~
Üzentem vissza, de nem tudtam, hogy mennyi jutott el hozzá. Pedig így is igyekeztem rövidre fogni, tőmondatokba válaszolni, még mindig vágyakozó hangon, amely eddig is ott ült, amely akkor is jelen volt, mikor kérleltem Őt.
Eltévedt képzeleteimből a hangja rántana vissza, ha nem kezdené el a nő simogatni a nyakát, mintha csak megtisztítaná azt nekem, nekünk, hogy kényelmesebben hozzá férjünk. Ujjai simogató mozdulatai, szinte térképet rajzol az életéhez… vagyis annak elvételéhez. Ő maga mutatja, meg, hogy hova is kéne belemélyeszteni a fogaink. Már csak a kék tekintetével találom szembe magam, amibe biztos, hogy nem én fordultam önkánt. Hisz én csak meredten álltam. A következő pillanatban a farkasom már keservesen, éhségtől űzve fekszik a „földön” az idősebb farkas előtt, éhségtől űzve, félelemmel töltve. Furcsa keverék mely szinte ötvözi egymást, mely erőszakosabbá teszi az ösztönöket, de mégis… ugyanakkor mégis meggátolja. Tekintetem kitisztul, ahogy „Ő” kissé visszavonul. De mozdulni még mindig nem bírok, csak hagyom, hogy lökdössön maga előtt utat mutatva. (Na nem mintha felfogtam volna.) De nem tudom eldönteni, hogy a szörnyülködésem az amely még mindig ott tart, az undorom magam felé, az elmélet, hogy miként voltam képes ilyenre vágyni vagy csak az a furcsa egyveleg utó rezgései?

Ahogy távolodtunk farkasom úgy nyüszített, egyre könyörgőbbre és keservesebbre fogva, hisz számára nyilvánvaló volt, hogy egyre távolabb kerül a vadtól és nem tehet semmit.
Az ajtó csapódására eszmélek fel, valamelyest és az erős szorításra, mely a karjaimnál ragadnak meg és hirtelen úgy érzem, mintha csak a csontjaimig vájnának. Nem, nem hiszem, hogy ilyen durva lett volna, vagy talán mégis? De akkor meg Én vagyok gyenge… nos, egyik sem opció, így inkább igyekszem a váratlanságra fogni és arra, hogy még mindig a farkasom pislákol, aki valóban az. De tényleg csak erre fogom? Hisz érzem, hogy itt van. Visszavonult, de nem ment el abba a mély zugba ahova igazából való, ha nem hívom. A következő pillanatban már James térdein ülök és minden gondolkodás nélkül ölelem át a nyakánál, arcom a nyakába fúrva. Nem kell ide semmit se belegondolni, mindössze a meleg bőrét akartam érezni, arcomon a pulzusa lüktetést. Egy olyan véredény életét érezve, melyet nem akartam megfosztani tartalmától. Szemeim lehunyva igyekeztem még jobban higgadni, hallgatva az Ő ritmusát és igyekezve felvenni azt.*
- Most egyszerre gyűlöllek és vagyok hálás* Suttogtam bele a nyakába, melynek … illata szinte körbe lenget. Azt hiszem már értem, hogy a férfiak miért csak fürdés után szeretik a nők nyakát csókolgatni. Hisz bár Jamesből áradó citrusos izé a farkas szaglásomnak kissé erős, pláne ilyen közelről. De mégis kellemes… megnyugtató, hisz meg van a maga markánsabb vonala is, amiről gőzöm sincs, hogy mi. Vagy ez belőle áradna? Na de a lényeg, hogy bár az illata jó, de fogadni mernék, hogy legalább olyan keserű is az íze. Na, kipróbáljuk? Jó, nem kell… Tudom, kislány vagyok. De attól még érdekelhet, hogy milyen az íze nem? Oké-oké… majd ha nagy leszek. És már megint magammal beszélem meg a dolgot? Hajm…
Csak ültem ott beleolvadva a karjaiba, egészen addig, míg szívem heves dobogása meg nem nyugodott. De aztán elhúzódtam kissé, hogy némileg nyugodtabb tekintettel nézzek a másikra. *
- Meg várod, míg átöltözöm vagy segíteni szeretnél? *Húztam egy halvány mosolyt az ajkaimra, hisz egyre kíváncsibb voltam, hogy mi a pokolért vagyunk itt és mi fontosabb annál, minthogy engedjek a farkasomnak. Hisz ezt mondta múltkor… hát most engedtem… még sem volt jó. Felnőttek. *
- Különben pedig… mért nem ehettem meg? Kellette magát… szinte tálcán kínálta, még azt is megmutatva, hogy hol szeretné. Kegyetlenség így játszani egy kölyök éhségével. * Húztam el a számat keserűen. Mert biza én is kínoztam a farkasom a heti 4 vagy 5 két órás vadászatomból háromszor nem ehetett, még akkor sem, ha valami csoda folytán sikerrel járt volna egymaga. De ez… ez már kegyetlenség. Még egyik vad sem keltett ekkora éhséget bennem, ekkora elsöprő vágyat, hogy én is ugyan azt akarjam, mint a farkasom. Ja igen, Ő egyébént még mindig James lábai előtt kussolt. Meg félemlíteni könnyű, azonban „kiengesztelni”, elmulasztani már közel sem. S pontosan érezhette, hogy emberi felem tiltakozott ez ellen az egész gyilkolósdni ellen, csak még nem tért magához ahhoz, hogy elkezdjem utálni magam. *

*Megnyugtatott a közelsége annyira, hogy ne akarjam továbbra isa nő torkát kissé megcsócsálni. Az öltözőben pedig ez szép lassan olvadozott, ahogy éreztem a karjai óvó, féltő ölelését, ami biztonságot nyújtott. Azt éreztette, hogy önmagamtól is megvéd, hisz az imént épp ezt tette. De hogy ezekből menny valós és mennyit szeretnék csak én érezni és ezért bemagyarázom, hogy érzem… nos jó kérdés, de a lehelete azaz, ami ahogy beszél kissé megbirizgálja a bőröm, ahogy morogni kezd.*
- Hidd el… ezt sehogysenem akarom elkezdeni. * De tudom, hogy ez nem tarthat sokáig, hisz pontosan tudom, hogy mikor fogom elkezdeni és már ezerszer végig álmodtam, gondoltam, hogy miként is majd. S Ő lesz az első, akkor is, ha az ég megnyílik és zokogva önti „könnyeit”, ha a föld beleremeg, ahogy majd Reed vállai fognak. Nos, szívesen mondanám, hogy ez lesz az utolsó is… de hééé… Tarknak készülök vagy mi a szösz… szóval ez buta és ostoba kijelentés, ígéret lenne a részemről. De a kérdésem az, ami igazából foglalkoztat már és nem a bosszúm… most kikapcsolódunk vagy mi a manó. Abba meg nem férnek bele ilyen gondolatok. De a kérdésemre a válaszával meglepett, és ahogy tolt egy picit fel is álltam nyomban és csak pislogva néztem rá. De végül csak megvontam a vállaim… címszó, biztos csak marhul a marha, hogy komolyan itt marad.*
- Hééé… vannak elveim, mindig is voltak. Tehetek én arról, hogy ez a kis dög éhes? – csaptam csípőre a kezem, de míg végig hallgattam megszabadultam a kabátomtól is, meg a kék pulcsimtól, hogy felbukkanjon alóla a zöld pólóm. Azt nem cáfoltam, hogy ráérzek majd… eszembe sem jutott rendszert csinálni belőle, hisz nem vagyok, de nem is leszek gyilkoló gép… csak ha muszáj, és akkor is okkal és parancsra. Bár ha nincs ok, lazán megkérdőjelezem még azt is, hogy megszólalt az Antenna, nem még azt, hogy meg is tegyem. De ez a jövő zenéje. Azonban a slussz poén itt van, ami jelzi, hogy korábbi szavai nem is voltak olyan marha viccesek, hisz így, hogy vetkőzik, kicsit sem hangzik annak és látszatra sem, mondjuk… marhának még beférne. Azonban kissé összevont szemöldökkel néztem a másikat, ahogy a szám is eltátottam. Na ez nem az a tipikus nyálcsorgatós, vágyakozós izé… hanem inkább csodálkozó, mint aki nem akarja még mindig elhinni. Bár meg kell hagyni, hogy kissé mintha szőrös is lenne, nagy is, meg… nos egy nő valószínűleg értékelte volna a dolgot. *
- Életet elvenni sehogy sem jó. De kint valahogy nem ezt gondoltam és van egy olyan érzésem, hogy egyet sem értettem volna még magammal sem, nem még a szavaiddal. * Szaladt fel a homlokomra a szemöldököm, mikor a nadrágjához is elért a dolog, akarom mondani a keze. Na de már vetette is le én meg már csak pislogtam, rákvörösen, hogy most ez mi a frász is. De most komolyan… muszáj nekem végig néznem ahogy átvedlik? Nem, tuti nem kell, de miért nem fordulok már el? Ja, mert csak most jutott eszembe. De mielőtt megtehetném, már beszél is és én nagyon igyekszem a szemén tartani a tekintetem. Najó, nem kell ezen igyekezni egész jól megy tekintve, hogy a többi látvány kicsit sem érdekel és plusz, illik annak a szemébe nézni akivel beszélgetsz. Na de az én kis zöld szemeim hamar ki is kerekednek hitetlenül pislogva a férfire. Ó anyu… *
- Te James… oké, hogy nem burokban nőttem fel, vagyis a magam burkában de na… a lényeg, hogy azért nem kéne némi izé… szóval felnőttként viselkednek? Példának okáért engem lecseszni, hogy csúnyán beszélek és nem pedig neked tenned? Oké, hogy laza vagy még így kétszáz fölött is, de vigyázz… nehogy szétess. – Kérdeztem rá felvont szemöldökkel. DE azaz igazság, hogy tetszett ez a fajta hmm… gyerekesség? Lazaság? Nem törödömség? Tök mindegy, úgy sem találom meg a megfelelő szót, szóval az, amilyen. A nevetésére vidáman ingattam meg a fejem. *
- Értem Én, hogy Falkáéknál az a szokás, hogy mutogatják egymást meg ilyesmi… de nekem még mindig nem kenyerem. Majd ha elég nagy leszek, Te leszel az első, aki előtt levetkőzöm, vagyis átöltözöm. De egyedül vagyok, a fém megfeküdné a gyomrom. Szóval megtennéd, hogy kimászol míg átöltözöm? Ha nem, hát nekem úgy is jó… de akkor előre szólok, hogy bizony nem fogok neki állni. Ergo ha beszeretnél jutni, Neked kell átöltöztetned… azért meg megkell küzdened. * Vigyorodtam el pofátlanul. Na Ő sem gondolja komolyan, hogy majd itt előtte átöltözök vagy hogy csak úgy hagyom, hogy átöltöztessen. Nem cserélte Ő a pelenkámat. Nos, ha kimegy, akkor perceken belül követem, ahogy átöltözöm… ha nem… nos azt még nem tudom, addig nem jutottam. Majd kiderül… *

*Nem hát… az sem kell, hogy véleményem legyen. Hisz minek az? Csak egy alig két hónapos kölyök vagyok. Ugyan már, mit is képzelek én itt? Nem is értem, hogy egyáltalán mért veszek levegőt engedély nélkül persze. De leplezni aztán nem lepleztem semmit, hisz bár én így tanultam, hogy a felnőttek példát mutatnak, de egy pajzs nélküli kölyök vagyok. Pontosan érzi, hogy szavaim ellenére igenis tetszik, az, ahogy viselkedik és valószínűleg ezért vagyok itt is. Hisz ha nem volna ilyen, távol tartanám magam tőle is, csak úgy mint a többiektől. Hisz hé… ha rám valaki azt mondja, hogy fűvel-fával lógok, az nem ismer vagy kever valakivel. Szavaira már kérdeznék is, mert valami nem stimmel… hasonló fejrázás után Ryan a hóba szokott döngölni, miután elaltatta a „figyelmem”. Azonban a kérdésére halványan vonom fel a szemöldököm, majd tágul ki a pupillám ahogy ismét folytatja. Hát most izéé… ez komoly? És még én naiv azt hittem, hogy koroséknál nincs rosszabb mint a kézcsókjuk. Hát ez az volt… bár nem rossz értelemben, ahogy az sem. De ha attól fülig pirultam, ezektől a szavaktól a lábujjaimig. A gesztusról nem is beszélve. De a tekintetem nem sütöttem le, csak zavartam toporogtam vagy hármat egy helyben. De csak addig míg fel nem siklott a pillantása, amitől még a bundásom szőre is az égbe meredt. De én csak dacosan szegtem fel az állam, a pillanatnyi „sokk” után és kissé féloldalasan fordultam el tőle. *
- Nyugalmamért Atyám előtt felel Mr. Howard. S az ön atyja se hiszem, hogy repesni fog, ha megtudja, hogy neveltetése a magára fordított idő, erő és szeretete hasztalannak bizonyult. * Próbáltam meg megütni valami előkellő stílust. De vazz… se akcentusom, se semmi. Színész sem voltam, kék vérű meg nem is leszek soha. Szóval feladtam a dolgot és ekkor leesett, hogy azért James csak-csak három százados és már csak a remény maradt meg, hogy nem nyúltam véletlen gyenge pontra. Aggódó íriszeim azonban ezt meg is erősíthették, ha az érzelmi kisugárzásom nem lett volna elég. *
- Szeretem mikor mesélsz… szóval én hallgatlak. Kevés olyan van, ami nem érdekelne. * Billentem oldalra a fejecském mikor ismét megszólal. De nem értem, hogy mire gondol valójában.
Az öltözködés, vagyis a vetkőzésre adott válaszára akaratlanul is megmerevedek és még csak leplezni sem tudom. Hisz a következő pillanatban hiába enged ki a testem, az érzékei pontosan érzékelik a megbántottságom. Igazából, nem ellene vagy miatta van. Sosem vágynék arra, hogy egy idősebb hím – pláne nem apám barátja… vegyük bármilyen értelembe – nőként tekintsen rám. De akaratlanul is mély pontra tenyerelt a másik. Oké, nem voltam átlagos tizenhat éves, akinek az a legnagyobb gondja, hogy a héten kivel kufircoljon, vagy milyen cipőt vegyen. De kikérem magamnak… azért mert nem lógok a plázákban, nem tartom magam szépnek még igenis… igenis, mi Ash?... igenis szép vagyok… Csak szeretnél az lenni…. nem, az vagyok. Csak épp… Csak épp úgy elbújt, hogy senki nem találja. Egy harcos vagyok, nem pedig egy bálkirálynő… De a kettő mért zárja ki egymást?... Még csak sminkelni sem tudsz, magas sarkúban járni meg végképp nem…. De én… Nincs de, Ash. Emlékezz csak Joshuára… De Sam… Egy idióta az a kölyök. Nincs más, hát jó vagy Te is.
Igyekeztem meggyőzni azt a kisördögöt a fejemben, de nem ment valami fényesen. Legyőzötten, bólintottam James szavaira. Nem volt kedvem még vele is veszekedni. Fáradtan sóhajtottam és túrtam bele a hajamba.*
- Nem tudom kit bánthatnék, de legyen. * Megvártam, míg odasétál és csak aztán nyitottam ki a szekrényem, amiben a cumó volt. A váll körzése hidegen hagyott, hiába rángtak olyan szépen és erőteljesen az izmai, amitől minden nő a nyálát csorgatta volna. De mi tagadás az én tekintetem is leragadt, ámbár csak akkor mikor lehajolt. Kissé eltátottam a szám és észre sem vettem, hogy megyek tovább. Nah de a szekrény ajtó ott volt lőttem és ennél tökéletesebben, már csak akkor sem fejelhettem volna telibe, ha rám csapják. A vas/fém ajtó hangos zörrenéssel fájlalta a bemutatkozásunk, én meg már a földön feküdtem. Ahogy felpattantam, azonban most meg a sarkát találtam meg az ajtónak és vissza is ültem. Hát ez lol… még harci edzéseim alatt sem ütöttek ki ennyire. Most hirtelen Sam jutott eszembe, bár Ő kevésbé volt hangos mint én. Ő legalább némán alázta porig magát, mikor elolvadt egy mosolyomtól, persze edzés közben. Ujjaim a fejemre, míg a másik kezem a homlokomra siklott. *
- Az isten bassza meg… * Nyögtem kissé fájdalmasan, ahogy simogattam magam, mint akinek kötelező. Akarom mondani a két puklim és csak remélem, hogy szakadt fel a fejem.*
- Megoldom én helyettes is… aztaaa… milyen kék a szemed. * Merthogy bizonyára ide jött. De ha nem, akkor a felfedéz elmaradt, de attól még tény; megverem én magam helyette is. Nah de ha csak nem tartott lent, akkor összeszedve magam ültem fel és gondosan elkerülve az ajtót álltam fel. *
- Még pár pillanat… szóval fordulj el, és ne hajolgass, meg ne csinálj semmit meg… ah… csak fordulj el. Egyszerűbb… * Adtam fel, hogy megmagyarázzam a dolgot vörösödő fejjel, bár a szín az már most is megvolt. S ha megint elfordult akkor átöltöztem, azonban a védő felszereléssel nem boldogultam. *
- TE James… leszíjazol? * Néztem a pántokat, hogy mi hova és merre menne. De feladva tekintettem fel a másikra, miközben átnyújtottam neki. Az, hogy már megint a kétértelműség közre játszik, nem tűnt fel. Ahogy a tekintetemben az ártatlanság és a fájdalom csillogása volt felfedezhető. Mert igaz, azért mert nem szenvedtem látványosan, még senki nem hitte azt, hogy pár pillanat alatt az eltűnt? Ha pedig megkötözött, akkor követtem is kifelé innen... jóóó meszzire. Remélem. *

Előzmény

Sharon

-Értem, kölyök és nem kölyök. Így egyszerűbb. Az enyémek felnőttek, szó szerint.
200 felett vannak jócskán mindketten, na de ezt nem az étteremben fogom kifejteni, és egyelőre ez is bőven elég. Nála az egyik kölyök, nincs ezzel semmi baj, már ha az enyémekből indulok ki, és az eddig látott kölykökből... bár azokból is volt néhány satnya, de ez még semmit nem jelent. A látszat sok esetben csal, csak ezt sokan elfelejtik. Még mindig a szőke nőstényt nézem, de a vigyoron kívül nincs más a képén, lehet, ennyi telik tőle.
-A férfiakat nem szoktam nézegetni, de a hímek szégyene az ilyen típus. Kell hozzá gyomos, de hidd el, a cicababa mellette annyi szeretőt tart, amennyit nem szégyell. Viszont ezt leszámítva minősíti a csajt is, azon kívül, hogy esze nincs, de... gratulálni tudok neki. Az a szerencsétlen nyomorult meg azt hiszi, mekkora ász, mert dögös nősténye van. Hja, ideig-óráig. Sötét mint az éjszaka.
Nőstény szemmel is érdekes hallni, miként vélekedik egy ilyen... hm... kapcsolatról. Én csak a hím szempontjából tudok nyilatkozni, de le tudnám köpni a fickót, az biztos. Az ilyet kapásból kiirtanám, hogy az írmagját se tudja elvetni soha az életben. Az ilyenek miatt születnek korcsok, életképtelen kölykök, akik arra sem jók, hogy egyáltalán rájuk nézzen az ember. Na de erről nem ők tehetnek, hanem ezek a lúzerek.
-Ha zavarna, Sharon, akkor már nem lennék itt. Sosem kedveltem az átlagot, akik a tömegben elvegyülnek. Ha ilyen vagy, ilyen vagy, de nem tucat, és ez a nem mindegy.
Azt már rég levágtam, hogy alapból is kicsit tartózkodóbb, de nem vészes, mert ha így lett volna, tényleg felállok, és elmegyek, viszont azt is éreztem, hogy neki sem oké ez a randizzunk egyet dolog. Nyílt lapokkal játsszom, igen, inkább most mondja azt, hogy kösz, de nem, mint esetleg később. Ilyen vagyok, ez van, nem az én stílusom, hogy másnak adjam ki magam, azt meghagyom a kölyköknek, akiknek van kedve szórakozni ilyesmivel. Mehetünk... bólintok.
~Paintballozni. Például... bár a magassarkú érdekes fest ott, de jó buli.
Ezt nem mondom ki, nem is üzenem, csak az agyamon fut át, de legyen meglepetés, és remélem, nem lövök mellé, bár tény, a ruhája nem az alkalomhoz illő. A kocsimban viszont mindig akad néhány tartalék, tiszták, nem edzőcuccok.
-Van egy ötletem.
Vigyorgok, igen, az már régen rossz, ez van. Viszont ha nem finnyás, nem kényes, még tetszeni is fog neki. Nem célom, hogy az összes létező festékpatront rajta teszteljem, ez most móka... elméletben. Persze ha kiderül, hogy bevadul, hát én sem fogom vissza magam.
Vakrandi, hagyjuk már, nem nekem való ez, mondtam én, ahogy egyéb randizgatás sem, kinőttem én már ebből. Fizetek és már itt sem vagyunk, azaz előreengedem a kijáratnál és egyenesen az autóm felé veszem az irányt. Magasabb vagyok tőle, pedig nem is kirívó a magasságom, de ez sem érdekel, nem ez dönt. Bár hallottam olyan nőstényt, akinek ez is óhaja volt, nehogy a hím tőle magasabb legyen 5cm-rel. Majd levágatok magamból én is, nem? Marha.
-Dodge viper. Sportkocsi, azért furcsa.
Mivel nem ma nem jöttem le a falvédőről, véletlenül sem gyári, kicsit feltuningolt, pánvélozott, golyóálló üvegekkel.  Lehet, nem kedvelem a sznob életet, és amint lehet, már vetkőzöm is lefelé, de akkora paraszt ne vagyok, hogy ne nyissam ki előtte az ajtót. Sportkocsi, az hát, versenyzem, nem is kedvelem a sima utcai autókat, na de ezt nem fedem fel Sharon előtt, elvégre nem éppen a legális versenyeket részesítem előnyben.
A terep felé indulok, és hogy miért? Majd akkor mondom el, amikor megállunk.

Rendesen fékezek, azaz normális tempóban, és csak ekkor kérdezek. Ide akart jönni, de ötletem az van.
-Mit szólsz egy paintballhoz? Van nálam váltás ruha, nem egy, nem kettő.
Ha nem jött be, akkor ő dönt, de nem nézem ki belőle, hogy az a sétáljunk egyet az éjszakában típus. Kicsit merev, de elmondta miért, és vagy sikerül elérnem, hogy végre elengedje magát, vagy bukom az egészet. Aztán a végén az is kiderül, profi mesterlövész, és kapok a pofámba. Bevállalom.
Ha a válasza igen, akkor már nyitom is az ajtót, hogy intézzek mindent, azaz a védőfelszerelést, fegyvert, patronokat, no meg neki a ruhát. Mivel nem vagyok akkora állat, megvárom elfordulva, hogy átöltözzön, után megteszem magam is, lévén öltönyben elég érdekes módon szórakozni, és semmi kedvem azt megmutatni, hogy így is megy, ha nagyon kell.

*Csak bólintani tudtam Dante válaszára. S igen, igaza volt amit már nem lehetett tovább boncolni. Vagy is lehetett volna, de értelme semmi. Attól az a két madár még ugyan úgy egymásnak lesz és még vacsorának sem jók, nem még, hogy bármi mást is kezdjen velük az ember lánya vagy épp farkasa.*
- Egyszer talán kinyílik a szeme, de kétlem. Kellenek madarak is a világra... * Vontam meg ismét a vállaim, nem lehet mindenki normális. Különben a pletykalapok lehúzhatnák a rolót. De ez már tényleg nem az, amit megéri kivesézni. Így bizony nem indokoltam meg a válaszom ezúttal. Különben is, túl sokat beszélek. Ja igen, ez azért szokásom, még ha nem is sűrűn. De persze csak egy hülye beszél magában, szóval nem csoda, hogy kissé hallgatag vagyok általában. Következő szavaira bólintottam, hisz igen, tisztában vagyok vele, hogy ha akar akkor elmegy vagyis már elment volna.*
- Csak nehogy a később kiábrándítson. * Kacsintottam a másikra, ám inkább kissé játékosan mintsem kihívóan. Viszont arra, hogy van egy ötlete elnevettem magam, miközben megingattam a fejem.*
- Remélem tudod, hogy ez egy hím szájából sosem hangzik túl jól. * De ez közel sem azt jelenti, hogy most azt mondom, hogy nem. Még a kíváncsiságom is feléled kissé, annak ellenére, hogy gőzöm sincs mit akar a másik. Talán addig jó. De a távozás mezejére lépve nem bírom megállni, hogy ne jegyezzem meg a kocsit. Ám a válaszra csak megvonom a vállaim. *
- Versenyzel is vagy csak... hmm... hogy is mondják? Ez a menő? * Kérdeztem kissé bizonytalanul, valahogy a mai fiatalság nyelve nem mindig áll a számra és nem is éreztem eszméletlen késztetést arra, hogy megtanuljam.

Az út csendesen telik, viszont a zárt térnek megvan az a hátránya, hogy a másik szaga nem keveredik semmivel. Az étteremben is kitudtam volna szűrni, hála a vérvonalamnak de valahogy nem foglalkoztatott a dolog így nem is kezdtem el kivonogatni a környezeti hatásokat. Ahogy megáll szavaira csak felvonom a szemöldököm.*
- Egy mire? * Kérdeztem értetlenkedve, mert gőzöm sem volt arról, hogy miről beszél a másik, ennek ellenére megvontam a vállaim, hogy mehetünk. Bár a ruhát illetően kezdtem kételkedni abban, hogy ez okos dolog volt. Azért megnéztem mi az a készlet. Azt valahol mértettem, hogy van ruha a kocsijában az alakváltások miatt. De csak válogattam, amennyire ezt megtehettem. Végül egy lemondó sóhajjal vettem tudomásul, hogy ezek nem elég, hogy férfi ruhák de még nagyok is. *
- Najó... de ha elmondod bárkinek, megharaplak. * Ingattam meg a fejem hitetlenkedve, ám szavaim mégis vidámak. Egyszer élünk vagy mi, szóval kibújtam a magassarkúmból és felvettem egy túlméretezett szabadidő nadrágot, melyet akár a mellemig is húzhattam volna és egy pólót ami a térdemig ért. A nadrágot megkötöttem, szerencsére volt rajta madzag de a póló méretével nem tudtam mit kezdeni. A nadrág alját meg felhajtottam és ahogy végig néztem magamon elkapott a röhögés, de olyan szinten, hogy a könnyeim is kicsordultak. Vigasztalt, hogy legalább tiszták.*
- Fordulj meg... ez vicces. Vagyis inkább röhejes, sosem volt rajtam még ilyen ruha és ha George látná már nem volna fejem. Viszont a védőszerelésben segíthetnél, ha Te is átöltöztél. * Ingattam meg a fejem, hogy én bizony ahhoz végképp nem értek. Ám közel sem voltam olyan udvarias mint a másik, hogy elforduljak. Igenis megnéztem magamnak miközben öltözködött. *
- A kocsiban éreztem rajtad a Hotelt. Viszont sokkal erősebben mintha csak kajálni járnál oda. Oda tartozol? * Kérdeztem meg leplezetlenül. Napi kétszer fordulok meg arra, lévén, hogy a konyha nem az én terepem és valahol mégis csak ennem kell. A gyors kaják meg nem illenek hozzám, szóval azok is kiesnek. Így tudom, hogy ott egy falka él, ahogy azt is, hogy a hegyekben meg egy másik. Oda tartozik a kölyköm is. Persze még azaz opció ott van, hogy ott él a férfi mint egy közönséges vendég. Mikor Fairbanksbe érkeztem én magam is ezt tettem, bár tény, hogy nem sokáig. Vártam a választ, de persze fel voltam készülve, hogy a másik meg sem fog tudni szólalni a nevetésétől ha rám néz.*
- Hajgumid is van? * Dobtam be hátha sikerrel járok miközben a magassarkúm visszavettem, hogy azért mégse cipő nélkül szaladgáljak. Bár... lehet, hogy ez megfog esni. De azért előtte teszek egy próbát lévén, hogy nem tudom, hogy mit is kell csinálni vagy épp egyáltalán milyen a terep. Szóval azért reméltem, hogy kapok némi magyarázatot majd, hogy mit és merre és hogyan és miért. Najó, a miért kérdést kihagyhatja. *

Mit jelent a kölyök Sharon olvasatában? Teljesen mindegy, de ha szabad estéje van, az azt jelenti, nem egy pár hónapossal a nyomában rohangál, és bébiszitter sem kell mellé, de teljesen mellékes, így rá sem kérdezek a korára, ahogy a másik gyereknek sem, mert minek? A végén még fotóalbumot fogunk egymásnak mutogatni, mint a nyugdíjasok, hát nem.
-Mondjuk.
Bár anno az ilyeneket kitették a Taigetoszra, mert ránézésre is életképtelenek, na de már más idők járnak, a legszerencsétlenebb is élhet, mert eltartják. Ez a pasas sem maradna sokáig életben, ha komolyra fordulna a helyzet, remélhetőleg szaporodni elfelejtett.
-Nem hiszem.
Kiábrándultság... nálam? Abból a korból kinőttem, azt hiszem, így 320 környékén már joggal mondhatnám, nincs ami meglepjen, vagy letaglózzon, de persze sosem lehet tudni. Colette ha hazaállítana azzal, hogy akkor egy bárba jelentkezett sztriptíztáncosnak... azt is leszarnám. Ha ezt akarja, csinálja.
Tetszik, ahogy nevet, nem tagadom, akármennyire is merev kissé, nem az az elkényeztetett kislány, szerencsére. Elmosolyodok, bár lehet, ez nem éppen a nyerő külsőm, de ez is hozzám tartozik.
-Tudom, de nem, nincs hátsó szándékom, Sharon. Ha akarok valamit, azt kimondom.
Hogy a hímek többsége ez alatt mit ért, pontosan vágom, de én nem vagyok ők, ha ötletem van, akkor ötletem van, ha esti programot szeretnék egy ágyban, vagy máshol, akkor azt mondom, nem ezt.
A kocsin meglepődik, látom rajta, hallom is, de nem várom el egy nősténytől, hogy vágja a technikát.
-Menő? Nem, nem azért. Szeretem a sebességet, néha kipróbálom, mit tudok.
Néha, aha, mert nem rendszeres az indulásom mostanában, azaz itt, főleg, hogy még egy versenyt sem néztem meg, de már hallottam, rendeznek, csak nem éppen tőlünk.

Az úton nem nagyon beszélek, hogy miért? Magam sem tudom, így jön ki, de amikor elmondom, mi jutott eszembe, szegény nőstény alaposan ledöbben.
-Egy paintballra. Festékpatronos lövedékek vannak, azzal kell szórni az ellenfelet. Van védőfelszerelés is.
Sajnos arra nem készültem, hogy kölcsönvegyek Colette ruhatárából női darabokat is, sajnálom, a paintball is csak úgy jött, ha már a terepre tartottunk. Nálam csak férfi darabok vannak, és igen, kicsit nagyok, de segítek megoldani a problémát, már ha felöltözött, és visszafordulhatok. Nem, nem vagyok paraszt, nem leskelődök, kivárom, míg végez.
-Egy pillanat, mindjárt kényelmesebb lesz. Harapni haraphatsz, de nem beszélek róla.
Nevetve közelítek hozzá, remélhetőleg nem érti félre a mozdulataimat, akkor rövidítek kicsit a pólón, az ujjain, és a nadrágon is, hogy ne lógjon rajta túlzottan, és könnyebben el tudja igazítani. Cipőm is akad, de az talán tényleg nagy rá. Hogy a helyzeti előnyöm ne legyen, magam is mezítláb leszek, de hiába alakítottam az öltözéken, sajnos röhejes a látvány, így én is röhögni kezdek, miközben átöltözök. Hogy ő nem fordul el... nincs semmi takargatnivalóm. így nem nagyon zavar.
Hamar befejezem az öltözést, és amikor visszafordulok... egyszerűen annyira abszurd a látvány, már ahogy Sharon fest az én göncömben, hogy tényleg nem tudom abbahagyni a röhögést, ez van. A védőfelszerelést segítek neki felvenni, azaz ráadom, és le is ellenőrzöm, nehogy elmozduljon. A kérdésére lehet, meg kellene lepődnöm, de nem teszem.
-Igen. Ez kizáró tényező? Azt tudom, hogy te sehová.
Minek tagadnám? Ha nem hülye, és ismeri a hotelt -márpedig ismeri, ha így azonosítja, és nem is tűnt eddig idiótának-, akkor minek kellene tagadnom, hogy hova tartozom? Castor falkájához, így van, de rajta egyik falka szagát sem érzem, tehát kóbor.
-Hajgumim? Szerinted ezzel a séróval minden reggel azzal foglalatoskodok, hogy tincsenként gumizzam fel? Az nincs, de megoldjuk másképp.
Nevetve kérdezek vissza, ha kotont kérdezett volna, szemrebbenés nélkül bólintok, mert az van, hajgumi nincs, és ha nem probléma, az óvszert nem tenném a hajába. A pólómból letépett darab viszont tökéletesen megfelel, ha méretre tépem, azzal fel tudja kötni a haját, hogy ne zavarja.
-Azt javaslom, azt inkább vedd le, mert bokatörés lesz a vége. Itt nincs beton, csak göröngyös terep.
Mutatok a magassarkújára, miközben feladom rá a sisakot is, hogy a feje is védett legyen, aztán megtöltöm a fegyvereket.
-Nos a paintball olyan, mint egy háború, csak kicsiben, azaz senki nem hal meg. Színes kis festékpatronok vannak igazi lőszerek helyett, ezt lövöd ki az ellenfeled felé, azaz jelen esetben felém. A lényeg, hogy eltalálj. Azok, amiket falnak nézel, azok a fedezékek, de mint látod, rengeteg helyet lehet használni, hogy megbújj mögötte. Aki a másikat úgy találja el, hogy fejen, vagy szíven, az nyert. Előre szólok, ha nem mellkasra, hátra vagy fejre találsz, akkor azért érezni fogod, hogy valami becsapódott, azaz lesznek kék-zöld foltok. A fegyvert így fogd meg, így tudsz célozni is, ezt meghúzod, ezzel ki is lövöd a patront. Nézd csak.
A falra célzok, hogy lássa a becsapódást is, aztán visszafordulok felé. Ha esetleg úgy dönt, ez neki túl erős, akkor természetesen nem erőltetem a kérdést, nem muszáj ezt csinálni, de szerintem jó szórakozás, és remélem, neki is tetszik majd. Itt lazára veheti a figurát, és "gyilkolhat" kedvére.

*Szavaira egy széles vigyor kerül az ajkaimra és tekintetemben némi sokat sejtető csillogás kél. Igazából gőzöm sincs, hogy miért. Talán azért mert nem nagyon akarok ma semmit, vagy csak a férfi érdeme. De az általában mindig jeges kékségembe egyre többször fedezhető fel érzelem vagy bármilyen jel. Na nem kell messze gondolni, mindössze jól érzem magam és ez látszik. Pedig, nem szokott. *
- Hmm... azt hittem azt fogod mondani, hogy ha akarsz valamit akkor... elveszed. * Bár tény, mondani is lehet. De ez nem vallana szintén a hímekre és lássuk be, az a verzió amire én számítottam számomra igencsak imponálóbb. De hát istenem, a másikat nem nekem gyártották, hogy minden klappoljon. Elvégre ez egy vakrandi lényege nem? Megismerni a másikat úgy, hogy nem beszéltek le semmit csak azt, hogy hol találkoztok és, hogy miről fogjátok megismerni a másikat. A kocsira vonatkozott válaszra már csak bólintottam. Először igen, azért, mert azt a szót kerestem aztán meg a válaszára. *

*A válaszára, hogy mi is az, amit csinálni fogunk csak pillogtam, de nem tiltakoztam. Mint mondtam indulás előtt, ha már a vakrandiba bele mentem, akkor még egy újdonság belefér mára. Csak aztán nehogy kifordítson önmagamból és megint a pincében kössek ki. A gondolatra még a karomon is felállt a szőr és megdörzsöltem a felkarom, a farkasom bennem nyüszítve vonult a sarokba. Hát nem szerettük azt a helyet, de azt hiszem ezt senki nem róhatja fel nekünk. Erről pedig árulkodó volt, ahogy a pilláim lehunyva igyekeztem kizárni a képeket magamból.
Amire azért nagy segítség, hogy kis idő múlva már öltözködnöm kell és igen csak röhejesen festek és akkor még szépen fogalmaztam. Persze a másik közli, hogy segít és meg kell hagyni, hogy érdekesen fest ahogy nevetve közelít. Nem akarom megtudni, hogy mások mire gondolnak ha ilyet látnak. *
- Óhóhóó... valóban haraphatok? Csábító ajánlat... * Ragadom meg a szövege lényegét és hagyom, hogy rajtam ténykedjen akarom mondani a ruhán. Ami pillanatokon belül, anélkül, hogy félreértettem volna a dolgokat lesz könnyebb és bár kevésbé sem viccesebb, de legalább kényelmesebb egy kicsit. Tekintetem azonban a másikon tartom és a mozdulatain, nem azért mert félnék hanem mert érdekel, hogy mit reagál és nem csak az számít amit mond, hanem az arca is hozzá.
De aztán csak végig nézem ahogy átöltözik, hát most na az öltöny túl sokat takart és sosem árt szemügyre venni azt, ami előttem van. Ez még nem bűn? Ha meg mégis, hát vállalom. De ahogy megfordul még mindig röhög én pedig csak kuncogva forgatom meg a szemeim.*
- Ha nem hagyod abba, tényleg megharaplak... * Micsoda fenyegetés mi? De körülbelül olyan mintha egy gyereket fenyegetettem volna azzal, hogy cukorkát kap. Szégyenlős nem vagyok, szóval tényleg megismerkedik a másik a fogaimmal ha nem fogja abba hagyni. Miközben rám adja azokat a vackokat elhangzik egy kérdés is, ami már inkább személyesebb mint az ami eddig elhangzott köztünk, de nem voltam biztos a válaszban.*
- Ó hát persze... most már nem is lesz olyan buli a nap és az este hátralevő része. Szóval azt hiszem mehetek is haza... - Húztam el a szám áll kelletlenséggel, de aztán elmosolyodtam. - Nem az. Csak rákérdeztem mert nem voltam benne biztos. A sehová viszont túlzás... Mondjuk úgy, hogy a helyiek közül nem tartozom sehova. * Jó hát a másik szempontjából ez lehet, hogy nem változtat azon, hogy kóbor vagyok. De ettől függetlenül mint farkas tartozom valahova. Csak egy másik városba él a falkám, nekem meg itt van dolgom. Ettől még a kezem meg van kötve. S néha azt kívánom, hogy bár ne lenne. Na nem azért mert bármelyik oldalra is húzna a nem létező szívem. Hanem csak szeretnék szabad lenni és úgy élni, ahogy nekem jó és nem úgy, ahogy azt elvárják. *
- Oké, beismerem ez buta kérdés volt. De hmm... most hogy így mondod... meglehetne oldani azokat a tincseket. * Vigyorogtam már megint, miközben hosszú ujjaim a másik hajába túrtak a homloka fölött. Legalábbis megpróbálkoztam vele, aztán vagy sikerült vagy nem. Nézem ahogy a póló darabjából ad egy darabot és csak nézem, hogy most ez komoly? De pár pillanat múlva megvonom a vállaim. Ennél röhejesebb már úgy sem lehetek. Szóval a hosszú hajam a tarkómnál fogom össze a darabbal és a rövidebb tincseket a fülem mögé tűrtem. *
- Ha ápolsz bevállalom... de már legalább 215 éve nem járkáltam mezítláb... * Mindenesetre levettem a cipőm, nyilván a másik jobban tudja, hogy milyen a terep mint én. Így hallgattam az okosabb szóra és miután bekapcsolta a sisakot csak bedobtam az ülés elé a cipőm. Szép tiszta lesz a lábam ez már fix. Ám így, hogy ilyen közel állt hozzám cipő nélkül alig értem a mellkasáig. Mint egy gyerek. De elterelve a figyelmem figyelek arra, hogy mit csinál a másik és a szavaira, hogy ne legyen annyira suta. Mikor a fegyver kilő tekintetem a falra szegeződik amin szétcsattan a patron és kékre (?) festi.*
- Megpróbálom... * S a sajátom megfogtam kissé bénán de majdnem úgy, ahogy Dante mutatta, céloztam és meghúztam azt az izét. Ahham, csakhogy milyen mázli, hogy nagy a fal, még így is elment mellette és valahol egy hordót festet rózsaszínre. *
- Hmm... megy a szemed színéhez az a szín. Szóval mehetünk... * Oké, nem tértem ki arra, hogy csak akkor ha megtanulok menet közben célozni. Egyrészt a másiknak is egyértelmű lehetett a dolog, harmadrészt meg ne vegyem már el magamtól az izgalmat, hogy még akár találhatok is. Kissé bizonytalan léptekkel indultam meg. Furcsa volt... mármint az, hogy nem volt a lábam alatt semmi csak a poros talaj. Úgy éreztem magam, mint aki épp járni tanul és minden lépését meg kéne fontolnia kétszer nehogy a hátsójára huppanjon. Kissé feszélyeztetett a dolog, de istenem majd elmúlik ha megszokom és mivel nem húztam fel a pajzsom így tudtam, hogy a másik is észreveheti ezt.*
- Furcsa... majd megszokom. * Húztam el némileg bocsánatkérően a szám, miközben magyarázatot adtam. Na ezért nem szerettem pajzs nélkül lenni. Azt hiszem kezdem érteni, hogy otthon miért is ragaszkodnak annyira ahhoz, hogy csak a Teremtőnk előtt engedjük le. Sőt... előtte csak úgy jelenhetünk meg. A foltokat is felfogtam de ha a másik nem fordult volna el, látta volna, hogy nem fogok sírva fakadni egy-két folton, mikor egy-két helyen a testem vágások torzítják, melyek már nem fognak elmúlni. Na igen, az első időkből mikor még nem voltam képes rendesen regenerálni az ezüstöt. Persze ezek olyan helyen vannak, ahol nem látszik akkor sem, ha kihívó ruhát öltök magamra. Ahogy haladtunk befelé úgy szoktam meg a mezítlábas létet és mire a Terep közepére értünk, már nem zavart a dolog, azonban ismét Dante felé fordultam.*
- Oké, hogyan kezdődik a játékot? Azt hiszem ez az utolsó kérdésem... egyenlőre. * Háborúban nincs szabály, de mivel ez egy játék így bizonyára valami csak akad. Ha másnem csak ott, hogy miként indul a játék. *

Ránézek, amikor elmosolyodik, inkább nem próbálkozom viszonzással, addig jó mindenkinek, de egy félig elnyomott még bejátszik.
-Mert? Sharon, abból a korból már kinőttem, nálam is volt ilyen, igen, minek tagadjam? Néha még ma is előfordul.
Minden hímnél van, kell neki, elveszi, ennyi, de aztán rájössz, hogy nem mindig az a legjobb út.
Oké, ez nem teljesen igaz, mert egy harcban ha akarom az ellenfél fejét, azt akkor is leszedem, ha nem tetszik senkinek, na de ebben az értelmezésben már nem teszem meg, csak ritkán, amiről most szó van. Megjavultam? A fenét, soha nem fogok, csak talán némileg lehiggadtam. 100 éve még szó nélkül elvettem, ma már nem.

Érzem, hogy valami zavarja, de nem tudom mi az, és nem kérdezek rá, ha akarja, megosztja velem. Felajánlottam, hogy ha nem nyeri el a tetszését, kereshetünk más programot is, nem fogom erőltetni a dolgot, de egy dologra ez a szórakozás tényleg jó. Ha már nem élesben szeded le az ellent, akkor itt gyakorolhatsz kedvedre, és néha igencsak röhejesre sikerülnek a játékok.
Nevetek az öltözékén, mert hát na, kicsit nagy, kicsit lóg, de legalább nem esik le róla. Az is több mint a semmi.
-Haraphatsz, azt mondtam az előbb, igen.
Egy kacsintással jelzem, nem vicceltem az előbb, nem nagyon futamodok meg az ilyesmi elől, minden lehet szórakoztató, ha jól csinálják. Szerencse, hogy most tényleg a ruhával vagyok elfoglalva, mert lehet, más esetben nem arra ügyelnék, hogy csak komfortosabbá tegyem az öltözéket, hanem egészen máshogy tépem. A ruha sokat sejtető volt rajta, vak még én sem vagyok, na de nem nudista strandon vagyunk, hogy vízipisztollyal spricceljünk.
Utoljára a kölykömön röhögtem így, amikor felvette a pólómat és a térdéig ért, majd közölte, hogy jó, akkor ebben fog aludni. Azóta se láttam a pólót, csak rajta, ez van. Öltözöm, tudom, hogy figyel, de nem zavar túlzottan, és amikor megfordulok, még mindig rajta mulatok.
-Nézd meg magad a visszapillantóban, akkor megérted, miért nem tudom abbahagyni. Állok elébe.
Harapjon, ha akar, nem fogom benne megakadályozni, annyit emlegeti, hogy most már igencsak érdekel, hogyan is csinálja. A kérdése nem veri ki a biztosítékot nálam, válaszolok rá lazán, nem titkolózom, nem is térek ki előle, most már tudja a tutit. Persze ha most emiatt sarkon fordul, akkor megteheti, azt sem fogom megakadályozni, mert minek tegyem?
-Aha, most már tudod. Érthető dolog, de egy farkas falka nélkül egy idő után halott. Egyedül nem bírja, csak ideig-óráig.
Ez a természet rendje, vagy körforgása, mindenki nevezze annak, aminek akarja. Falka nélkül kemény az élet, én tudom, átéltem, végigéltem a kölykökkel, holott hatalmas segítség volt az, hogy 3-an róttuk az utat. Hogy Sharonnál milyen eshetőség áll fenn? Nem tudom, az is lehet, hogy előbb jött ide, felméri a terepet, és valahol máshol van családja, ahogy nekem Nashville-ben, azaz már nem egészen.
-Hogyan? Mindegyikre kössek egy cérnát, hogy helyettesítsem a gumit?
Hagyom, hogy a hajamba túrjon, nem húzódok el tőle, sőt, egy pillanatra gyengéden siklik kezem a derekára, aztán jön az alkalmi gumi, de az arca láttán nem bírom ki, hogy ne szólaljak meg.
-Nézd, koton van nálam, ami guminak nevezhető, de gondolom, azt nem szeretnéd a hajadba tenni, vagy tévedek? Odaadom szívesen, nem vagyok szívtelen dög, de első nekifutásra nem gondoltam, hogy esetleg az lenne a nyerő, inkább a pólót választottam.
Lehet, perverz vagyok néha, állat is, na de az, hogy egy nőstény kezébe bevágjak egy óvszert, hogy azzal kösse fel a haját... végül is gumi, nyúlik is, a többi más kérdés. Mivel a pólódarabbal köti fel a haját, nem keresek óvszert, jobb ez így, bár végignézem a mozdulatot.
-Ápollak, ígérem, és akkor itt az ideje, hogy ismét elkezdd. Azt pedig látod, hogyan kell lőni, tessék, te jössz.
Félreérthető a feleletem vagy sem, olyan mindegy, lehet, nem véletlenül fogalmaztam így, de azért arra ügyelek, ne sérüljön már meg, ha lehet. Megmutatom, hogyan kell lőni, és amikor kiderül, ő a falat sem találja el, mosolyra húzódik a szám és kissé kihajolok, hogy lássam, mire célzott egyáltalán.
-Majdnem jó. Ezt figyeld itt mindig, ezt a kis irányzékot, ha az szintben van azzal, amit el akarsz találni, akkor el is fogod. Neked sem lenne rossz ez a szín.
Megy a szemem színéhez a kék... lehet, de rajta is el tudom képzelni. Megmutatom, mit hogyan kell, aztán felveszem a sisakot, és mehetünk. A számlát közben rendezem, kell a fenének bérlet meg több alkalmas cucc, most szórakozni jöttünk, nem állandó tagságit váltani. Amint végzek, visszatérek Sharon mellé. Érzem, hogy bizonytalan a járása, nem sietek, ha tényleg ennyi ideje nem mászkált mezítláb, akkor nem csodálom. Bár többnyire homokos a talaj errefelé, a kövek pedig elég nagyok ahhoz, hogy észrevegye őket és ne rúgjon beléjük.
Ahogy beérünk a terep kellős közepére, lelassítok, végül megállok, hogy Sharon is kényelmesen megérkezhessen.
-Szabály az nincs, legalábbis mi nem tartunk, de többnyire elrejtőzik mindenki a pálya két végén aztán jön egy jel, és mehet a menet. Most azt mondom, fedezékbe, ha megvan, akkor jön majd a hangjelzés, és kezdhetünk. Találatnak az számít, ami deréktól fölfelé van, tehát a fej is. Lefelé nem érvényes a dolog, de ez most ne érdekeljen, ha eltalálsz, figyelembe vesszük.
A pálya két pontjára mutatok, övé a választás, amelyiket szeretné, az az övé, én pedig elvonulok a másik oldalra... bár azt nem mondo, hogy nem tartom szemmel, mert ha seggbe durrant, na az szép baleset lesz.[/color]

*Dante válaszára elmélázva billentettem oldalra a fejem, ahogy próbáltam megfejteni a szavait. Oké, kicsit megint túl bonyolítom a dolgot és talán hagynom kéne és nem gondolkodni azon, hogy mit rejtenek a szavak. Ja igen, általában mindig próbálom meglátni, hogy mi van a mondandó mögött. De hát istenem... De azért a kérdésére feleltem.*
- Mert nem ismerek mást... * Tehát evidensnek véltem, hogy a hímek így élnek. Bár lássuk be, sokkal jobban szerettem én uralkodni, minthogy rajtam uralkodjanak. De attól még éreztem, hogy a másik idősebb Tőlem, s bár nem tudom, hogy mennyivel de a tényen nem változtat; nyugodt szívvel megtehetné. Nem épp jó tapasztalat, de hát ez van.*

A kacsintására megingattam a fejem. Ez már egészen egy keringőre való felhívás, de nem. Még nem kélek táncra és nem azért mert épp kéretni akarom magam. Az nem én vagyok, de ha már idáig eljöttünk akkor foglalkozzunk azzal, amiért itt vagyunk. Azzal a paintakármivel. De csak röhög és még csak a vizet sem tudom felkapni miatta, mert teljesen jogos én magam sem tudtam megállni.
- Kössz... inkább kihagyom a lehetőséget. Még a végén belém ég a kép és rémálmaim lesznek vagy nem is akarok másban járni többet. * Mind a két lehetőség legalább annyira abszurd, mint az, hogy belőlem valaha is harcos lesz. De hát istenem, azért még a vigyorom nem olvadt le az arcomról. Még akkor sem, mikor feltett kérdésemre válaszolt a másik.*
- Hűűű... micsoda boldog kilátások. Biztatóbb már csak az lenne, ha azt mondta volna, hogyha nem csatlakozok valahova akkor a falkák fognak szétszedni valami terület védési akármi miatt. * Hát lássuk be, tényleg nem volt a másik biztató. Azt meg persze nem tudja, hogy én most járok életemben először egyedül a falkámtól sőőt.. még Sitkától is távol és én élvezem, hogy nem figyelik minden lépésem testközelből és nem vernek láncra mert jobb láb helyett ballal léptem be a táncterembe. Ám ha a másik eszes, akkor a szavaim elégárulkodóak a naivitásomról és egyirányú nézeteim miatt. Ahogy az is, hogy kissé viccesre vettem a dolgot, legalábbis a másik szavait annak fogtam fel.*
- Neeem... vannak ilyen aprócska fonat gumik, az megtartaná és még csak ki sem lökné. Ha ez minden vágyad megmutatom. * Vigyorodtam el, ahogy a hajába túrtam. Én bizony megállok egy boltnál és veszek olyan apró cuccot. Vagyis Ő, mert Ő vezet de a lényegen nem változtat. Én aztán megcsinálom neki. Sőőt még mocsok sem leszek, feketébe veszem, hogy ne a pinkkel virítson. Érzem ahogy a keze a derekamra siklik egy pillanatra de csak kék íriszeim kapom az övére, hisz ezt a mozdulatot nem tudom hova tenni. Na nem azért mert buta vagyok, csak furcsa... lágy, gyengéd, idegen. De mégsem kezdek el kikászálódni belőle, a másik megoldja hisz a rongydarabot adja felém, hogy kössem föl a hajam. Talán meglepő, de nem akartam elhinni elsőre, hogy ez most komoly és tekintetem elég árulkodó lehetett erről, hisz még mielőtt neki állhatnék szólal meg a másik. Én meg csak... meghökkenten pislogok a másikra és pár pillanat múlva arcom szinte rák vörösbe vállt. Oké, szeretem a vörös ruhákat, dee... zavaromban elfordulok, ahogy a kézfejem teszem a szám elé, az orromnál megtámasztva.*
- Az istenbe is... senki nem hozott még zavarba mióta bundám van. *Feleltem zavartan kuncogva még mindig hátat fordítva a másiknak, és azt hiszem mára megkapta a másik az első igazi piros pontját. Nem könnyű elérni, a másik mégis elérte. Jézusom... mi lett velem? Pirongok mint egy ártatlan kislány, pedig aztán soha nem voltam ártatlan, kislány meg végképp nem. De azt hiszem ha még elő is vette volna itt süllyedek el. Soha nem használtam olyan izét... Bezzeg ha intimet kérdezett volna, nem jöttem volna zavarba. Ki érti ezt...*
- De kössz, tényleg jobb ez. * S fel is kötöttem a hajam és mikor végeztem, még mindig éreztem, hogy az arcom lángol. Így mikor megfordulok, kezem ösztönösen nyúl ki a másik felé és a pólóját megmarkolva húztam magamhoz. Bizony, egy kis figyelem elterelés míg normalizálódik a színem. S ha csak nem ugrott át a kocsi túloldalára boszorkányt kiáltva, akkor amikor elég közel ért, ujjaim ismét a hajába túrva húztak kissé lejjebb a másikat, miközben én magam lábujjhegyre emelkedve tapadtam a másik ajkaira. Sosem voltam gyengéd szerető, így mozdulataim határozottak, hevesek és vadak, ahogy birtokba veszem a másik ajkait. A szabad kezem pedig végig a másik csípőjénél, mintha nem akarnék kiutat engedni a másiknak. Mikor elhúzódok Tőle - vagy Ő szakítja meg - nem engedem el azonnal, hanem ajkaim a füléhez vándorolnak.*
- Ne hozz zavarba mert sokszor kell elterelnem a figyelmed akkor... * Suttogtam lágyan, pedig aztán senki nem volt a közelünkbe. Szavaim végeztével azonban finoman a fülcimpájába haraptam és csak ezután engedtem el és ha minden igaz, még így is rám került a sisak is. Hisz a mezítlábas létre terelődött a szó meg a lövésekre. S lőttem is, csak épp mellé. Így újra meghallgattam az útmutatását és bólintásom jelezte, hogy megértettem. Megvártam míg elintézi a procedúrát amit kell a pénztárosnál, és mellette indultam meg. Igen, kissé bizonytalan voltam, de semmi nem tart örökké. Így ez sem.
A pályán ismét kérdezek és nyugtázom a szavait. Büszkeség ide vagy oda, de nem kezdek el tiltakozni, hogy már ha az nem ér, akkor ne kivételezzen most sem. De csak azért mert tudom, hogy akkor csúfos vereség lesz. Mondjuk így sincs kizárva a dolog. De elindulok a pálya egyik oldalára, miközben Dante a másikra. Nem, eszembe sem jut meglőni, de azért egy hátra pillantást megengedek magamnak a hátsójára. Csak felmérem a terepet na... Megérkezve beállok az egyik fal mögé, ami mellett akad egy másik míg a másik oldalán egy hordó szerű valami. Várom a jelzést és ha elhangzik, akkor óvatosan kémlelek ki a fal mögül, persze a pisztolyom mögül, hogy ha véletlen máris szem előtt van a másik, amit kétlek akkor megpróbáljam eltalálni. Igyekszem "szabályosan" játszani és a felsőtestére célozni, ott amúgy is nagyobb a felület több az esélye annak is, hogy eltalálom. Ha nem látom, akkor is érzem, hogy merre van, és átellenes igyekszem a hordó mögé kommandózni. Ja igen, talán felkellet volna húzni a pajzsainkat, hogy ne legyen segítség. De hát, nem csak nekem az, a másiknak is. Tisztára mint azokban a bugyuta filmekben... De, ettől függetlenül az izgalom bennem volt, mint egy gyerekben ahogy igyekeztem a másik mozgásának ellentétesen mozogni, hogy előbb vagy épp utóbb de mögé kerülhessek, miközben mégis fedezékben maradok. Esélytelen... de azért igyekeztem.*

Kimondom, amit gondolok, nem finomítok rajta, és nem is éppen burkoltan válaszolok, még a sorok között sem kell keresni a megoldást. Anno magam sem sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mit akar a másik, kellett, elvettem, persze a szükségleteimre fogtam. Viszont az meglep, amikor Sharon azt mondja, hogy tulajdonképpen csak az ilyet ismeri.
-Nem? Kár. Bevallom, valamikor jó, ha heves, állatias, de van amikor az sem rossz, ha esetleg egy kicsit gyengédebb.
Milyen hímekbe futhatott bele? Inkább nem totózok, felesleges. Hogy idősebb vagyok tőle, és lazán megtehetném? Igen, na de abban mi a jó? Nem hajt semmi, hogy annyira sürgős legyen, tehát távol áll tőlem, hogy egyszerűen leteperjem és a magamévá tegyem. Most nem.

Lehet, a kihívásra kihívással felelek, de eszem ágában sincs lemondani a paintballról azért, mert közben ha játékosan is, de csak évődünk egy kicsit. Kösz, nem élek forgatókönyvszerűen, mint a buzi filmekben, hogy az aktuális programot felborítsam, mert az a trend, és helyette egészen mással zárjam az egészet, pláne egy játékvezető jelenlétében.
Különben is, ha 320 évig nem vakrandiztam -ezen még mindig röhögnöm kell-, akkor meg nem teljesen mindegy? Sehova nem rohanunk.
-Esélyesebb a rémálom, hidd el nekem, azt nem hinném, hogy utána ez lenne a kedvenc viseleted.
Bár ha valakit meg akar téveszteni, mert éppen olyan szakmát űz, akkor ezzel biztosan eléri. Senki nem nézné ki belőle, hogy képes ilyen ruhát ölteni magára, bár a cél érdekében bármi lehetséges, nem ismerem.
-Ilyet nem mondok, nem fedné a valóságot, rémhíreket meg nem terjesztek.
Mi folyik a városban, pontosabban a falkák között, az nem tartozik ide, majd megtapasztalja maga, ha sokáig marad, viszont magányosként tényleg nem sokáig húzza egyik sem, minimálisan brancsba kell verődniük, ha túl akarnak élni.
Mindenki maga dönti el, mit választ, voltam én kóbor, tudom mivel jár, ahogy azt is, milyen ha egy falka része vagy.
-Szuperül fogok festeni benne, mint egy bennszülött törzs tagja. Szerinted attól emberibb külsőm lenne? Hiú ábránd.
Tudom, hogy képes lenne teleaggatni hajgumikkal, már csak a poén kedvéért is, hogy bebizonyítsa, az én hajamban is bőven elfér, ajvé. Más nem hiányzik hozzám, csak pár hajgumi, egy plüss, vagy valami háziállatnak nevezett dög, és le nem mosom magamról, hogy van lelkem is. Lelkem... az, az aztán van, valahol jó mélyen elásva, azaz csak bizonyos helyzetekben elővéve.
A hajamat piszkálja, én pedig finoman átölelem... meglepi a mozdulat, hát tényleg nem lehetett benne része, valóban csak a kíméletlen birtoklást élhette át, ha erre így reagál.
-Azt nem gondoltam volna, hogy ez zavarba hoz, de amilyen arcot vágtál a pólódarabra... tényleg nincs más gumi nálam.
Minek rizsáztam volna, ha tényleg csak ilyesfélét tartogatok a kocsimban, mást nem? Azt azért nem hittem volna, hogy ettől zavarba jön, de nevethetnékem van, és nem is fojtom vissza, mert ez... erre nem lehet mást reagálni. Pár száz évvel ezelőtt erre valami olyasmit mondtam volna, aranyos, ma már csak annyit, érdekes, mert az.
-Na ugye?
Még mindig vigyorgok a zavarán, akkor is, amikor megfordul, és a pólómat markolja meg. Szól, leveszem, de ha le akarja tépni cserébe, ám legyen, bár elég jó anyag, nem szakad annyira könnyen. Mivel csak kinyújtani igyekszik, azaz magához húzni, közelebb hajolok, nem vagyok geci, hogy hagyjam tornázni, pedig biztos vicces látvány lenne.
Ahogy a hajamba túr, és még közelebb "araszol", kezem ismét a derekára siklik, úgy húzom magamhoz. A hevessége tetszik, hasonló szenvedéllyel és vadsággal válaszolok a támadására, a tévhitekkel ellentétben nagyon is kedvelem, ha egy nőstény határozott, és tudja mit akar.
Folytatnám-e? Nem, mert abban nincs semmi titokzatos és izgalmas, ennyi pont elég kóstolóna, de elhúzódásról szó sincs... egyelőre.
-Szóval akkor a gumi nem kell, rendben.
Pofátlanul vigyorgok, miközben ugyancsak a fülébe a suttogok, de ezt muszáj volt megjegyeznem. A csókja nem arról árulkodik, hogy a gyengédséget kedvelné, és ha nála ez a figyelem elterelés, akkor lehet, néhányszor belökök valamit, bár azért a figyelmemet elterelni teljes mértékben elég nehéz, főleg ha nyílt terepen vagyunk. A fülembe harap, én pedig a nyakába, dehogy húzódok el tőle, semmi okom nincs rá.
-Törlesztetted a harapást? Ebből nyugodtan jöhet még pár.
Elenged, én is őt, és marad a szerelés igazítás, tényleg nem óhajtok hatalmas plecsnit az arcára, sem máshová, tehát a sisak és a maszk álljon rendesen. Miután mindent ellenőriztem, mehetünk is.
Ugyan megfordul a fejemben, hogy poénból seggen durrant, de nem fordulok meg, ha sikerül eltalálnia így, akkor haladtunk a célzás technikai kivitelezésével. Átsétálok a pálya másik oldalára, fedezékbe, már csak a jelre várok, aztán mehet a menet.
A pajzsomat nem húzom teljesen vissza, Sharon kezdő, ennyi előnye legyen már, hogy érezze, merre lehetek, és ne a másik irányba keressen, ha lehet. Mellettem fal, plusz egy kisebb fal, feljebb hordók, kinéznem pedig nem kell, tudom mi mellett jöttem el, milyen távolságra van tőlem.
A kisebb falat választom, Sharon a hordót, így azt meglövöm, hogy ne érezze magát annyira biztonságban, de egyelőre nem közelítek felé, várok. A játékvezetőt nem irigylem, sokáig lesz itt, ha rajtunk múlik.

- Ezt nem tudom. * Vontam meg a vállaim, hisz valóban nem. De a vállvonásomban semmi bocsánatkérő nincs. Azért na, nem fogok olyanért bocsánatot kérni, amit nem is ismerek. Így sajnálni sem tudom a dolgot. Ha eddig eléltem így, akkor annyira nem lehet létfontosságú a másik verzió.*

- Kitudja... ha elég jó vagy lehet megtartom emlékbe. * Kacsintottam a másikra, de azért inkább nem néztem meg magam abban a tükörben és még csak a kocsi ablakára sem mertem nézni mert az tükröződik. Tényleg nem voltam kíváncsi arra, hogy miként festek. Elég annyi amit én láttam magamból, az összkép nem kell így is röhejes volt. De se baj... ha végeztünk visszaveszem a saját ruhám. Elméletileg. A falka részre már csak megvontam a vállaim. Eszembe sem jutott puhatolózni a másikon keresztül, mindössze csak reagáltam a szavaira. Ha valamit kell tudnom azt megtudom. De azt hiszem, hogy Jamie miatt még így is többet kapok belőle mint szeretnék. De persze az információknak még hátránya nem volt. Szavaim pusztán a magányos létre korlátozódtak eddig is. *
- Így is eléggé... emberi külsőd van. - futtattam végig a tekintetem a felsőtestén, amit nem rég meg is "csodáltam", szóval azt hiszem, erre nem cáfolhat rá. De ha nem kell a hajgumi, hát nem. Nem fogom ráerőszakolni a dolgot.
Viszont zavarba hoz a másik, ami még nekem is meglepő és hát el is fordulok, mert nem szoktam meg és... új a dolog, azt meg nem szeretem mutogatni, hogy ezekre hogy reagálok mert nem mindig tudom rendezni a vonásaim azonnal. Ahogy most sem tudtam.*
- Jó hát na... majd elmegyek néhány kreativitás órára és nem fogok meglepődni ha egy rongyot adnak, hogy kössem fel magam. Mármint a hajam. * Ingattam meg a fejem kissé miközben elvégeztem a műveletet. Igen, hallottam, hogy kinevette de fordított esetben engem is mulattatna a dolog és eléggé új volt ez ahhoz, hogy ne akarjak pufogni. Basszus... egyre kevesebb mindenen akarok pufogni. Hmm... tényleg megsenyvedem, hogy távol vagyok az otthonomtól, attól a közegtől amit megszoktam. Itt valahogy máshogy mennek a dolgok és hiába próbálom ugyan azt követni mint otthon, szinte lehetetlen. DE azért egy picike "otthon" ját nekem is, így nem is próbálok meg nem az lenni, mint aki nem vagyok miután magamhoz vonom. Nem fogom vissza magam és egy halvány mosoly kél életre bennem, ahogy a másik sem teszi. Igen, nekem szükségem van a hevességre és a vadságra, ahogy a határozottságra is mellyel magához von közben.
Szavaimra azonban kapok egy újabb megjegyzést és már nyitnám is a szám, hogy mondjak valamit de ahogy a másik fogai a nyakamba mélyednek, ujjaim a derekánál belé "marnak", ahogy ösztönösen szorítok rá a másikra ezzel néma jelét adva annak, hogy ne menjen sehova. Furcsa lehet, de egy jól irányzott - de még egy rosszul irányzott is - harapás többet ér bármely simogatásnál vagy épp körbe udvarlásnál. Nálam legalábbis és igazából ez a lényeg. De csak egy pillanat az egész amíg a másik ezt érezheti, hisz a pajzsom bár felesleges utólag de feljebb vonom és ismét szűrni kezdem azt, ami átengedek rajta. Pech, hogy így én is kevesebbet kapok a másikból. *
- Talán később... * Feleltem a szavaira és elengedtem. Miért ne tettem volna? Nem ezért vagyunk itt, ha csak ennyi lett volna a célunk akkor nyilván nem ide jövünk.
Bent a terepen már valamivel jobb és nem is hezitálok mikor el kell bújni. De ahogy Dante lövedéke eltalálja a hordót ösztönösen hátrálok attól egy kicsit. Franc... ez felesleges volt, mi? Az hát, de van ilyen. Nem szoktam meg az erős hangokat. Így jár az, aki elzárva él. De nem teketóriázok ott sokat, hanem visszamászok guggoló mélységembe és ha kinézve nem látom a másikat. Megpróbálok előrébb törni a férfi felé egy útközbe eső fedezéknél persze megállva. Igazából sajnálom, hogy itt lesnek minket. Könnyebb lenne ha használhatnám azt amim van. Mondjuk a szőrös felem gyorsaságát. DE ez van, ezt kell szeretni... Ha pedig eljutottam találat nélkül akkor tekintetem a következő fedezéket kereste, amivel közelebb juthatok a másikhoz és mégis úgy, hogy nem talál el. Aztán ki tudja, hogy mit kezd a másik most. *

-Nem probléma.
Nagyjából azt hiszem sejtem, milyen hímekkel volt dolga eddig, és így már értem a merevségét is, ami nem csak a neveltetéséből fakad. Csodálom? A frászt, viszont erős nőstény, aki így is felállt a padlóról, és nem menekült önsajnálatba. Valahol ez is ritka, de ha esetleg lesz alkalmunk közelebbről is megismerkednünk, azaz nem zárjuk le már ma este azzal, hogy kösz, elég volt, akkor lehet, majd egyszer megmutatom neki, milyen az, ha egy hím nem éppen vadállat módjára közeledik a nőstényhez.

-Elég jó? Kérdés, neked mit jelent, ha valaki elég jó? Milyen mércével méred?
Újabb meglepetés, azaz felvonom a szemöldökömet, mert az, hogy megtartja a ruháimat, ha én elég jónak ítéltetek... érdekes dolog, de azt nem mondom, hogy nem hízelgő. Akárhonnan nézem, egy nőstényem sem tartott igényt még a saját öltözékemre hasonló indíttatásból, pedig azért nem kettőt fogyasztottam el 320 év alatt.
A falkakérdésre nem térek vissza, felesleges, ő kóbor, én nem, a többi meg majd elválik később, a titkát pedig nem óhajtom tudni, most biztosan nem. Idegen, ahogyan én is neki, miért bízna bennem? Nem ismer, és a kimondott szó a mai világban nem elég, még akkor sem, ha én nem szoktam mellédumálni.
-Gondolod? Na ezt nem sokan mondták még, tulajdonképpen az utóbbi időben te vagy az első.
Emberi külsőm van... kemény, és érzem, ezt most komolyan mondja, nincs benne semmi él vagy gúny, de ez is érdekes a részéről. Tükörbe nézek, magam is látom a nyilvánvalót, nem kergetek hiú ábrándokat. Bár ha már az elején nem rohant el, akkor az azt jelenti, annyira nem talált baljósnak, mint sokan mások. Ez is valami. A zavarán nevetek, mert egy dolgot tényleg nem gondoltam volna róla, mégpedig pont azt, hogy bármire is így reagál. Tévedtem...
-Van még néhány hasonló ötletem, ha rászorulnál, és nem, nem kotont fogok ajánlgatni.
Lehet, hosszú hajam sosem volt és most sincs, de azért megtanultam mindent felhasználni, amikor arra volt szükség. Széles a repertoárom, ám ez nem azt jelenti, hogy valamin én se tudok meglepődni, mert könnyen előfordulhat, hogy egy bizonyos tárgy olyan formátumban történő felhasználására még én sem gondoltam.
A csókja váratlanul ért volna? Igen és nem, így egyszerre, szeretem, ha valaki nem kerülgeti a forró kását, és igenis megmutatja, hogy éppen mit akar. Ha ezt, hát ezt, nincs ezzel semmi baj. Vad és heves, ahogyan én is, és jól esik, hazudnék, ha azt állítanám, nem, főleg ahogy maradásra "bír", nem mintha nagyon el akarnék távolodni tőle.
Érzem, hogy nincs ellenére, ahogy ő is nyugtázhatja, nekem sem, főleg, hogy a pillanatnyi helyzet szülte az alkalmat. Végül elenged, és még én is megteszem, hiszen paintballozni jöttünk, nem másért, és akkor ne mondjunk le róla könnyen. Vicces, de akkor lettem volna csalódott, ha folytatást akar, azzal valamit megtört volna, de akár ösztönösen, akár nem, akkor fújt visszavonulót, amikor kellett.
-Ráér.
Mégis hova rohannánk, ez egy szisztematikus, folyamatosan épülő játék, ha elsietik, az sem jó. Mindent a maga idejében, azaz most nyomás a pályára, kezdődjék a harc... azaz a játék.
Könnyítés a kezdőknek, azaz érezheti, merre vagyok, és én is érzem, ő merre jár, de így is lehet valami izgalmas. A hordót lövöm meg, és abban a pillanatban, ahogy hátrál egy kicsit, már őt küldöm meg egy patronnal. El akarom találni? Ha talál, talál, ha nem, nem, nem volt feltett szándékom, hogy azonnal rálövök, na de adta magát a lehetőség.
Kilesek, látom, hogy másik fedezéket keres, én is így teszek, a fal másik oldaláról hirtelen átgurulok a hordók mögé, és a mozdulat közben eresztek el ismét egy patront egyenesen oda, ahol Sharon van.

- A saját mércémmel. De különben is, így már használni sem tudnád... * S persze nem is teljesen válaszoltam meg a kérdését, mert én magam sem tudtam, hogy mit értek alatta. De van egy olyan sanda gyanúm, hogy igazából csak azért tartok rá igényt, mert különben sosem hinném el, hogy képes voltam ekkora baromságra. Az, ha esetleg szentimentálisnak hisz és mást gondol bele... nos, azzal én nem tudok mit kezdeni. Csak remélem, hogy nem téveszt össze egy tinivel aki az első nagy szerelme vagy mije pólójával alszik, mert azon érzi az illatát. Bár a fene sem tudja, hogy az meg mire jó de annyi baj legyen. NEm áll szándékomban megérteni a kamaszokat.*
- Nem, csak vicceltem. - forgattam meg a szemeim. Pont a vicceimről vagyok híres. - De semmi nem zárja ki, hogy az én ízlésem selejtes. * Mosolyodtam el. Nem mondták, hát nem mondták. De igazából nem tudom mi bajuk van... jó, ha vigyorog akkor ijesztő is lehetne, de én meg nem vagyok gyenge lelkületű. Néha kicsit mogorvának tűnik, meg idős de hát istenem... ja, lehet, hogy az a baj, hogy hozzá szoktam. De attól még az ízlésem nagyon is a helyén volt, az meg, hogy másoknak mi a véleménye, hát teszek rá magasról. De már nem reagáltam a megjegyzésére, különben egész nap ezzel fogja a vérem szívni és csak tettem amit akartam, még akkor is, ha volt itt valaki. S nem egészen erről szólt a vakrandi, de nem is baj. Sőt... ha arra van szükségem megoldom a dolgot és azzal indítok, vagyis elveszem.
Az első lövést követően melyre hátráltam kissé, máris megyek tovább, hogy másik fedezéket keressek. Takarni az is takart volna, de én a másik közelébe akartam férkőzni. Stratégia mi... na az nem sok volt bennem. De igyekeztem... viszont nem csak én magam haladtam hanem velem egy időben a másik is és bár figyeltem Dantét, mégis a lövés akkor volt nyilvánvaló mikor hallottam, hogy elsül a fegyvere még mielőtt beérnék a másik fedezékbe. Akaratlan használtam a vérvonalam, hogy kikerüljem és időben ugorjak oldalra előle, ahelyett, hogy kapásból a fedezékbe tettem volna, csak odébb rántottam magam s a lövedék a karomat színezte szépre. A csattanására azonban a pillanatnyi fájdalommal együtt valami más is végig suhan a tekintetemen. Az élvezet. Ösztönös, testi reakció melyet belé neveltek. De ezzel most nem foglalkoztam, csak beálltam a fal mögé, ahonnan kikukucskálva néztem a másik helyzetét. Kerestem a hordok között rést, hogyha akad akkor azt mérjem fel és találjon be a lövedék a hézagba. Kétlem, hogy sikerült volna, de ha nem volt akkor csak türelmesen vártam, míg a másik valamelyik testrésze vagy esetleg Ő maga láthatóvá válik de nem mozdultam a fal mögül. Hogy én mennyire nem szerettem várni... szóval nem is hiszem, hogy sokáig bírom a fal mögött. De egy próbát megért.
~ Igaz tudod Dante, hogy nem a türelmes fajtából származom? ~
*Kérdeztem meg mentálisan és mentális hangomon is hallhatta, ahogy gondolatban felkacagok. De most komolyan, abszurd volt számomra az, hogy egy fal mellett várok. De attól még... azt tettem. S mivel várakozás van a porondon és kiabálni sem szeretek így sokkal könnyebb volt közben mégis beszélgetni. Már ha hagyta, hogy a pajzsán hagyott résen beszivárogjanak a szavaim. Viszont ettől függetlenül, hogyha láttam és elérhető volt, akkor a felsőtestet célzom be, ha lejjebb megy, hát istenem... nem nekem fáj.*

-Aha, értem. Sharon, úgy festek, mint egy tini kölyök, akinek trófeát jelent az, ha egy nőstény viselte a ruháját és azt akkor elteszi emlékbe? Ne már.
Milyen lehet a mércéje? Magasan van a léc, nem vitás, de hogy ennek ki felel meg, vagy ki nem, túlzottan nem izgat. Ha bejövök neki, bejövök, ha nem, nem, attól még nem fogok álarcot húzni és másnak mutatni magam, hogy esetleg sikerem legyen. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy ilyesmihez folyamodjak, és belőle sem nézem ki, hogy ez a fixa ideája.
-Ez erősen esélyes.
Selejtes az ízlése... mondhatni, mert még van tükröm nekem is, és pontosan tudom, hogy ez a pár száz év nem éppen javított az ábrázatomon. Persze attól függ mit néz, mert ha lejjebb megyek, akkor ezért tűrhető a látvány. Még számomra is, ami nagy szó, de ha én elfogadtam ezt, akkor az is benne van a pakliban, hogy más is.
Kihasználom a hibáját és nem vagyok túl lovagias? Ez kérem szépen harc, akkor is, ha most elméletben egy vakrandin lennék, vagy mi a frászon. Annyi azért szorult belém, hogy igyekszem nem a fejét célozni, hanem kicsit lejjebb, és ha annyira jól céloz majd, akkor még egy-két lövést is beengedek. Már ha persze szükség van rá, és nem istenadta tehetség, vagy szakképzett harcos, mert azt sosem lehet tudni... bár... ha azt nézem, hogy terepre magassarkúban akart bejönni, akkor ennek kicsi az esélye.
Erre a gondolatra elmosolyodok, tulajdonképpen aranyosnak kellene neveznem, már ha ez a megfelelő jelző rá. A karját beszíneztem, de hát istenem, túl fogja élni ő is, én is.
A hordókat pedig kedvelem, jó haverok, ha kellenek, na de nem ártana innen tovább indulni, bár nem véres csatát vívunk. Az üzenetére elvigyorodok, ha nem mondja, rá nem jövök magamtól.
~Hogyne tudnám, de szívesen várlak, ígérem, nem mozdulok el innen.
Egy szóval sem mondtam, hogy várja meg, míg odaérek, ő is jöhet közelebb, nem tiltja semmi sem. Érzem, hogy fiatalabb, mint én, nem is két évvel, de marhára nem érdekel. Türelmetlen... hm... az bizonyos helyzetekben nem éppen rossz dolog, és ezen vigyorognom kell.
A hordó viszont csak ideiglenesen jó, indulnom kell másfelé, de amíg ő nem mozdul, én miért tegyem? Végül is elhasalhatnék a földön, és így várhatnám meg, míg közelebb ér, már ha kidugja az orrát a fal mögül. Minden esetre azt célba veszem, és várok.
~Hozhatod a falat is magaddal, ha az úgy jobban tetszik.
Miért is ne adnék tippeket, maximum a kedves játékvezető akad ki azon, hogy átrendezzük a pályát.
Pofátlan vagyok? Lehet, na de megvan a magam stratégiája, és ha működik, akkor nem félek használni, legyen szó akár nőstényről, akár hímről.

- Nem. Pont ezért mondtam, hogy talán megtartom. * Ha annak hinném nem venném el az ilyen hmm... trófeákat. Mondjuk... ha ez olyan, mint amikor a gyerektől elveszik a nyalókát... nos vagyok akkora ünneprontó, hogy megtegyem. De mivel ez az eshetőség nem állt fent, így aztán mindegy, hogy megtenném-e vagy sem. Nah de arra, hogy selejtes az ízlésem. Oké, ezt a részt nem gondoltam komolyan, na nem mintha az első felét igen de felnevettem, mikor készségesen ráhelyeselt.*
- Köszönöm a bókot. * Ingattam meg a fejem vidáman. Azt hiszem ez a dolog a vakrandira igaz. Legalábbis erre mindenképpen. Bánom-e? Csak egy kicsit, hisz ha most azt mondaná nekem valaki, hogy egy órán belül jelenésem van Atyám előtt. Még két jól irányzott pofon sem tudná elmosni a jó kedvem és ez pedig nem éppen jó példa még Jamienek sem, pláne nem Kevinnek akivel egyébként is csak a baj van. Már pedig készülni mindig kéne mindenre, pláne erre, amilyen szeszélyes az öreg. Mondjuk az Atyám, én magam sem vagyok mást mint Ő. Csak egy kicsit vonzóbb.
De hibát vétettem, nem is kicsit. Fedezék helyett csak távolabb ugrottam Tőle, hogy kikerüljem az első lövedéket. De már jött is két másik, amit bár hallottam de az egyik a vállamnál ért, míg a másik a kulcscsontomnál. Nah az utóbbira már én is felszisszentem egy kicsit, pedig aztán az nem szokásom. Fájt, ahogy a lövedék a csontot érte de köszönöm, tanultam a hibámból és ha most kocsis lennék, bizonyára káromkodnék is a saját ostobaságom miatt. Nah ezaz eredménye annak, ha az ember lánya nem épp arra terem, hogy az erejéből és a farkasából éljen. Nem kap ilyesfajta kiképzést, mint fizikális taktika. Na bumm... eddig is eléltem nélküle. De az unalom nagy úr, így a másikhoz szólok miután vettem az adást, hogy bizony nem ártana ha nem csak állnék egy csatamezőn és várnám, hogy szitát csináljanak belőlem.*
~ Ááá már értem... az ellenfél belehal az unalomba és máris nyert a másik fél. Azért ez a fajtánkkal kissé hosszú idő. ~
Feleltem és azon agyaltam, hogy mégis, hogyan tudnám onnan kiugrasztani a másikat. Túlságosan is tapasztaltnak tűnt ahhoz, hogy bármilyen csevej elvonja a figyelmét, bár jelenleg nem is az volt a cél. Ahhoz meg végképp, hogy bevegye a jajveszékelésem valami miatt és megpróbáljon ide mászni, hogy mi a bajom. No meg, farkas vagyok... nem halok bele, másrészt meg bár ennek ellenére lehetek szerencsétlen, de azt pontosan érezné, hogyha tényleg volna valami baj. De míg ezen vacilláltam, már jött is az újabb üzenet, amire már elnevettem magam. Jó, szerintem itt nézett az a fickó hülyének és nem akkor mikor a magassarkúban akartam elindulni.
~ Háthogyne... a fegyverem meg akasszam addig szögre? Vagy kérjem meg a fickót, hogy hozza utánam? Különben sem hiszem, hogy jó néven venné a dolgot és ha lefújja a dolgot azzal sem vagyunk előrébb. ~
De azért megindultam. Na nem a fallal együtt, hanem a fal mögött átmentem a másik szélére és ott egy pillanatra kitekintve, ha nem láttam a másikat akkor megindultam egy hosszában lévő fal mögé. De most figyeltem a másikra, ha Ő is indult akkor megpróbáltam meglőni gyomortájékban. Amilyen jól célzok úgy is lejjebb vagy feljebb megy. A falmentén, már ha nem kaptam olyan lövést ahol felmondanám a szolgálatot, még ha csak képletesen is, akkor elindultam a másik oldalára, hogy meglessem a másik merre van. Ha pedig kaptam, akkor az majd kiderül akkor.*

-Egészségedre. Ha a kukába dobod, akkor oda teszed, viszont ha télire teszed el, jól gyullad, gyújtós nem kell a kandallódba.
Én is csak kidobnám, tehát olyan mindegy, mi lesz a ruha sorsa, ez a legkevesebb most. Tudom, hogy nem gondolta komolyan, de miért ne vághatnék rá komoly ábrázatot? Sharon pont úgy néz ki, mint aki hasonló trófeákat gyűjt, és hímek ruhájával van kitapétázva az otthona.
-Szívesen, máskor is.
Minek áltassam magam? Van tükröm, van tévém, magam is látom azt, amit más, és nem fogok hiú ábrándokat kergetni, amikor teljesen felesleges. Sosem voltam az anyukák álma típus, az évszázadok meg még rá is pakoltak egy lapáttal. Aggódjak emiatt? Nem fogok.
Két lövésem ismét talál, pedig nem is céloztam pontosan, direkt nem, mert kitört belőlem a lovagiasság, ami ritka dolog a részemről, komoly harcban nem tudom, mi az. Most sem, csak azt veszem figyelembe, hogy Sharon nem a harci cica, aki mesterlövészként rohangál ezen a pályán. Titkolni próbálná, az már rég kiderült volna, de most nem is azért vagyunk itt, hogy akkor halálosan komolyan vegyük az egészet, én meg bizonygassam neki, milyen kurva kemény hím vagyok már. Szórakozunk, a fenének kell sérülés vagy egyéb, bár Sharon nem úgy néz ki, mint aki mindettől megriad. Persze nem állom meg, hogy ne üzenjek neki, így is lehet társalogni.
~Ez is egy lehetőség, de kaját nem hoztunk a túlélésre, a patronok meg nem ehetőek... a bíró viszont... na jó, nem kellene.
Még a végén vietnámi elveszett harcosokat fogunk játszani, akik a dzsungel mélyén várják a harc végét. Gyönyörű lenne, ha úgy 10 év múlva kiszólnék Sharonnak, hogy akkor mi legyen? Érdekes lenne, de a bíró már nem állna az utunkba, ami előny. Kilépnék a fal mögül, durrantana egyből, bár az kérdés, milyen sikerrel, na de nem adok könnyű sikert neki, azt nem is értékelné, tudná, hogy direkt volt.
Türelmesen várok, még a falnak is nekidőlök, hogy újabb üzenetet küldjek felé, de azt azért nem gondoltam, hogy elneveti magát ezen. Kihasználhatnám a helyzetet, mégsem teszem meg, oda lenne a játék öröme.
~Ha úgy kényelmesebb, mert egy kézzel nem megy... a bíró a pálya tartozéka, ennyit igazán segíthet.
Érzem, ahogy mozdul, várok, de amint a másik oldal felé tart, hirtelen kiugrom a fal mögül és újabb hordókat célzok meg, amik mögött kényelmesen elférek. Közben ő is tovább mozog, és még lő is. Füttyentenék, mert kedvelem, ha valaki nem ijed meg a fegyverektől, és az sem nagyon zavar, hogy eltalálja a vállamat. Ezt hogyan hozta össze, azt nem tudom, mert ha jó a szemem, a hasamra pályázott. Nem baj, eltalált de én is lövök, ha már lehetőséget adott rá.

*Már csak egy halvány mosollyal reagáltam a ruhát illető szavaira. Nem, ezen már nem volt mit nyúzni. Ahogy azon sem, hogy miként néz ki a másik. Erre mondják azt, hogy nem mindenkinek ugyan olyan az ízlése. Bár tény, hogy amíg nem akar vigyorogni addig semmi probléma vele. Na de ezt értesd meg egy hímmel. Esélytelen. Én meg különben sem voltam az a körbe udvarlós fajta. Sőőőt... csak akkor, ha akarok valamit. De hát a cél szentesíti az eszközt. Cél... na az itt nem volt.
Vagyis de, már igazán túl lehetnénk ezen aaa játékon.(?) Nah de a mentális kommunikáció egyenlőre gyógyír mindenre, vagyis csak elterel de a lényeg ugyan az és széles mosoly keretezi az arcom és teszi kissé vidámabbá.
~ Zsíros, alacsony és az hizlal. ~
Szavaim nem komolyak, hisz a mentális hangomon is szinte tapintható a visszafojtott kuncogás. Bár tény, hamarabb mentem volna el az erdőig enni, minthogy ezt a férfit tálaljam fel vacsorának. De az ok, az teljesen más volt és az most nem is igazán lényeges. Tekintve, hogy megpróbáltam egy lövést be vinni, mikor kidugta a fejét. De nem találtam, szóval csak a mentális szavaira figyelek. Oké, a csak az túlzás de nem ad semmilyen felületet ami szabad volna*
~ Ennyi erővel... pajzsnak is használhatnám. De... nem is rossz ötlet. Hogy is van a mondás? Háborúban és szerelemben nincsenek szabályok? ~
*Kérdeztem, hisz az évek alatt már annyi felé variálták, hogy fogalmam sem volt, hogy melyik kifordítása állja meg a lábát ma. Nekem sokkal jobban tetszett ez a verzió. Nah de nem innen akarok nyugdíjba menni és a kölykömnek is szüksége van rám, szóval nincs más hátra, mint előre. Persze nem a bíróért nyúltam, még akkor sem ha felmerült mint eshetőség hanem csak megindultam oldalra és a másikon látva a kék tintapacát kék íriszeimben öröm fél gyúlt. Ez olyan volt, mintha egy gyereknek édességet adtak volna. S még az sem bírta elvenni ezt, hogy a másik is bizony eltalálta a combom. Hát ez nem volt kellemes és valószínűleg meg is fog látszódni. De csak egy pillanatra sajgott be, csakúgy mint a vállam korábban. Nem épp ezért, de a türelmem az elfogyott és csak egyszerűen fogtam magam és magam mellé eresztve a puskát indultam meg a másik felé. Nem volt szándékom lőni.*
- Ez egy artéria... ha ez valóban egy puska volna, már nem volna combom sem, még ha idáig nem is vérzek el a vállam és a karom miatt. Szóval azt hiszem, hogy ez a meccs a Tiéd. * Lépdeltem felé könnyedén s ha nem támad, akkor ha minden jól megy el is érek hozzá. Nem volt bennem továbbra sem agresszivitás, ahogy a tartásomban sem és még csak alattomosság sem. Nem készültem semmire, egészen addig míg meg nem álltam előtte egy lépéssel. Nah akkor bevillant "valami", hogy azért na mégse győzzenek már le ilyen könnyen és a másik is megkapja a magáét, ha már a gyomra helyett a vállát sikerült eltalálnom. Hirtelen mozdulva akasztottam be a lábam az övé háta mögé, hogy a karjánál megfogva billentsem ki és terítsem a hátára a hímet. Persze megjegyzem, hogy továbbra sem vagyok harcos és ez inkább volt némi csipkelődés, gyerekes próbálkozás mintsem hű de komoly revans. A mozdulataim kissé bizonytalanok, de nem azért mert nem tudtam mit akarok, hanem mert egyszerűen nem tanultam ilyet.

Ha sikerült és akár fentről néztem rá, akár magával rántott vigyorogva néztem a másik szemeibe.*
- Tudod, nincsenek szabályok... különben meg jössz egy gyógypuszival. * Rebegtettem meg pilláim kissé ártatlanul, de még a bíró is kiszúrhatta, hogy ez csak tetetett és inkább csak a jókedvemnek tudható be. Ha rajta kötötte ki, akkor csak megtámasztottam a vállai mellett a kezem, hogy ne a teljes súlyom legyen a hímen. Nem hiúságból, csak így kényelmesebb nekem is. De persze a sunyinak nevezhető mosoly ott bujkált az ajkaim szegletében.*

Ha nem jött össze, sem így, sem úgy... nos akkor... nem tudom, de helyzettől függetlenül így is- úgy is, elsütöm a gyógypuszi igényem a magam ártatlan pillogásával, kihagyva a szabályos részt vagy épp nem. Nem voltak hiú ábrándjaim, hogy na majd most a földön lesz, maximum ha hagyja magát esetleg játszani akar, de hát a kettő ugyan az. Nem ostoba a másik és még tapasztaltabb is mint én. A kérdés csak az, hogy miként reagál a szándékomra és hogyan kezeli.*

Sharon nem a paintball nagymestere, és ebből már azt is tudom, hogy a harcé sem, tehát az eszét kell használnia ahhoz, hogy célt érjen, ám ez sem probléma, nem várható el mindenkitől, hogy egyformán, ugyanabban legyen jó.
Tőlem aztán várhatja bárki, hogy bájolgást gyakoroljak, amikor ha valamire egyszerűen alkalmatlan vagyok, az ez. Elég elvigyorodnom, és mindenki a másik irányba menekül... ez van, nem kérek arcátalakítást. 320 évesen már olyan mindegy.
~Egészséges életmódot ne akkor akarj folytatni, amikor tálcán kínálják a vacsorát, de ha nagyon zsíros, majd kapsz rá kenyeret, vagy rizst. Hizlal? Nem hiszem, hogy megártana neked.
Ne most legyen nekem vegetáriánus, amikor kéznél van a kaja, de ha ez a vágya, hát felőlem kereshetünk valami magokat is, bár azt nem ígérem, hogy megfelelően véressé tudom tenni neki. Bár az alakját láttam, a melleiből is annyit, amennyit a ruha engedett, és a combját is... hát nem úgy tűnt, mint akinek problémája lenne az anyagcseréjével. Csúnyán akarnék fogalmazni, azt mondanám, dögös kis nőstény, megér egy misét minimum, sőt... többet is.
~Nincs ezzel probléma, de nem hiszem, hogy az úriember értékelné, ha úgy cipelnéd végig magad előtt, mint valami marionett bábut. Néha integess a kezével.
A bíró arca maga lenne a tanulmány, ilyen játékban még soha nem lehetett része, na de hol van az leírva, hogy őt nem lehet megfogni? Lőni nem, ez rendben van, viszont senki nem akarja őt célba venni. Élő pajzs ellen nem fogok tiltakozni, és elképzelem az ipsét, amint Sharon maga előtt tartva araszol hozzám. Vigyorgok a látványon, na de harc is van, azaz valami olyasmi, bár a nőstény egészen új értelmezést ad neki, azon kívül, hogy vállon lő.
Mint egy kamikaze, úgy indul el felém, leeresztve a puskát. Igen, egy lövésem nekem is félrement, ami nem volt véletlen, de azért nem így képzeltem. Ugyan tudom, hogy ez most nem megtévesztésre megy, mégsem lépek ki a hordók mögül, csak amikor egészen közel ér. A puskát csak annyira tartom felé, hogy semennyire, azaz leeresztem én is, a harcnak vége.
-Mondasz valamit, bár ne nevezzük meccsnek, hacsak nem szeretsz versengeni. Szórakoztunk.
Nőstény, így figyelem minden rezdülését, figyelemelterelésben jók, és az, hogy most látszólag megadja magát, az nem jelent semmit sem. Hm... kár, hogy ilyen helyzetben is képes vagyok öreg vén farkasként gondolkodni, és készülve arra, valamit még kitalál az utolsó pillanatban. Néha jó dolog a meglepetés, na de nem kezdem el boncolgatni, milyen helyzetben, mert megint zavarba hozom.
A mozdulata mondhatni, kiszámítható, ha valaki tapasztalt, na de miért ne menjek bele a játékba? Hagyom, hogy gáncsoljon, és rásegítek, azaz lehúzom magammal a földre. Bestiám azonnal felmordul, nem kedveli, ha leteperik és alulra kerül, legalábbis így nem, ezért egyszerűen a földre kényszerítem, acsarkodásnak helye nincs. Arra azért figyelek, hogy Sharon így se üsse meg magát, még akkor se, ha semmit nem ártanék vele, így szó szerint rajtam köt ki, bár nem úgy festek, mint aki ezt túlságosan bánná.

Megtartom, cinikus akarnék lenni, azt mondanám, legalább jó helyre esett, de hagyom, had incselkedjen velem. Ha megtámaszkodik, akkor lazán átölelem a hátát és a derekát, és kivárok.
-Ne is legyenek, a túlzott kötöttségek csak feszültséget szülnek. Hm... hová kéred?
Semeddig nem tartana átfordulnom, hogy ő legyen alul, de akkor elvenném a játék élvezetét, ezt pedig eszem ágában sincs megtenni. A gyógypuszira van néhány ötletem, a vigyort hanyagolva csak egy mosollyal a pofámon nézek a szemébe. Akar valamit, akkor mondja ki, most megkapja, mert ami jár, az jár, beígértem, és nem csinálok segget a számból.
Nem lenne zavaró tényező a bíró... de itt van, ezt figyelembe kell vennünk, no de nem baj, kíváncsi vagyok, Sharon mit tartogat még. Lehet, merevnek tartja magát, és annak is tűnik sok esetben, viszont most élő példája annak, hogy tud lazább is lenni, ha nem igazán figyel oda magára. Tetszik, kétségkívül tetszik, tele van kihívásokkal, titkokkal, és nem utolsósorban, bizony igencsak formás.

~ Itt a kulcs szó kapcsolat Dante... tálcán kínált... nincs benne kihívás.~
*Fedtem fel a valódi okot, hisz azt leszámítva, hogy a hely be volt kamerázva ez volt az, ami igazából zavart. A kamerák mellékesek, bizonyára lehet találni valakit, aki eltünteti no meg bemenni sem volna nagy kunszt és annyit én is tudok, hogy hogyan töröljek egy felvételt. A marionett bábu megjegyzésre hirtelen csaptak fel dühödt hullámaim és csak azért nem húztam fel a pajzsom, mert épp nem tudtam volna válaszolni a másiknak. S hiába is rejtettem a félig fent lévő alá, olyan heves és tömény volt maga az érzés, hogy még ott is kiszivárgott.*
~ Azt senki nem értékeli.~
Tapasztalat. Ha elérik, képes vagyok marionett bábut játszani. De a dolog csak azóta dühít, hogy találkoztam azzal a kontrollossal aki bizony épp játszadozni akart. Pech, hogy én voltam ott. Nekem persze. Ő nyilván élvezte a dolgot. Idióta seggfej, aki a vérvonala nélkül csak egy senki. Persze, hibáztam. Puhatolózni akartam és megeresztettem a pajzsom. Az a pici meg pont elég volt neki, hogy megtegye. S mivel idősebb is volt... még csak kitaszítani sem tudtam. Ez van.
Mivel a másik nem mozdult így bizony egészen a hordok mögé sétáltam, hogy elé kerüljek és ha már ott voltak, a fegyvert le is tettem rá. Minek fogjam? Csak a földre nem akartam ledobni. *
- Maximum a piacon... de ott meg muszáj. * Minek versengjek? Jó vagyok. Ha valaki jobb, akkor meg így jártam. Maximum felzárkózom az elvárásokhoz, de már közel sem a célért, hanem azért, hogy saját magamnak megfeleljek. S ha ez bekövetkezik, akkor már mindegy a cél. Nem Ő érte van, így hagyom is mert azzal vagyok elfoglalva, hogy jobb legyek. Hmm... ennek egészen versengés szaga van, ha valaki nem ismer.
Viszont nem is akartam ezt megmagyarázni vagy ecsetelni, szóval csak tettem ami hirtelen az eszembe jutott és bár nem úgy sült el ahogy szerettem volna, tekintve, hogy a másik magával rántott és még csak meg sem próbáltam kitérni belőle. De a vigyorom ott volt az ajkaimon, ahogy a másikhoz szóltam és megtámasztottam magam mellette. Az ölelő karokra már megint összeszaladt a szemöldököm, de nem tettem szóvá, hanem inkább válaszoltam a kérdésére.*
- A túlzott kötöttségek, tanítanak és irányt mutatnak. Végig kísérnek az ösvényen anélkül, hogy kilengenél, célt tévesztenél, hibáznál és ezzel pedig csalódást okoznál. A kötöttségek szükségesek ahhoz, hogy valaki jó legyen és egy idő után megálljon a saját lábán. * Mondtam el azt, amit tanultam és én magam is megakartam értetni a kölykeimmel. Bár mikor valaki megkérdezte, hogy és az mikor lesz. Nem tudtam nekik mit felelni. Itt vagyok én, még mindig nem ért véget az út és nem is mostanában fog. Nah de mindegy, ez van majd talán elérem, hogy George ne csak bízzon bennem, hanem el is ismerjen mint farkast. Szeretni szeret, érzem minden alkalommal mikor tanít vagy épp a hibámért kell felelnem, hisz akkor is csak értem teszi.*
- A combomon ért a végzetes lövés. - Vigyorodtam el és kicsit sem érdekelt a bíró. - De ha már kérések, akkor volna még egy. - S ha jelét adta, hogy mondhatom akkor a füléhez hajoltam, mintha valami bizalmasat akarnék mondani. - Utána vigyél haza. * Suttogtam lágyan, ámbár eszembe sem jutott az, hogy felhívjam a másikat magamhoz vagy valami. Ez a nap jó volt így, aztán ha lesz még egy... még egy? A vakrandikból szokott olyan lenni? Hisz ha az első vak randi, a második már nem lehet az tekintve, hogy az elsőn megismerik egymást. Hmm... az már nem szórakozás, hanem szimpla randi. Hmm... koporsót vajon megrendeljem előre, hogy ne a kölykeimnek kelljen vele foglalkoznia? Mindegy. A szavaim komolyan gondoltam, még ha más megvilágítást is kapott a hangszínem miatt. A többi meg maradjon a jövő zenéje.*