Rá aztán igazán nem mondható el, hogy bármi jónak is elrontója lenne, úgyhogy rábólintott a lehetőségre, mit a kórházban szerveztek, nővérek és dokik vegyesen. Friss húsként egyébként sem lett volna értelme nemet mondania rá, meg aztán, nem is nagyon vallana a kis vörösre. Egyelőre még bizonytalan a helyzete a városban, úgyhogy kell valami, amivel levezeti a feszültséget. Jó, igazából annyira nem idegeskedik rajta, mert hát, lesz, ami lesz, az élet mindenképpen megy tovább, bármire is jusson a Castor nevezetűvel Ray. Maximum marad, ameddig megtűrik, aztán továbbáll a városból. Azért, ez a verzió nem hangzik olyan jól még a fejében sem, de valahogy majdcsak megbirkózik a dologgal. Egyelőre azonban nincs más, mint a készülődés, hogy aztán farkas fejjel rendkívül haszontalan módon festékkel lövöldözzék egymást. - Hé, Bells, lőttél már egyáltalán valaha? - Hát, azt hiszem, gondban leszek. Húzta el a száját, de azért egy kacsintást megeresztett kedvenc éjszakás nővére felé, hogy képben legyen, ez azért nem teljesen igaz. Mit tehet ő róla, ha olyan fene szórakoztató tud lenni, mikor egy nála sokkal bénább pasas megpróbálja megtanítani lőni. Köszöni, de neki volt kitől tanulnia az ilyesmit, tőle pedig jobb mester sosem kellene. Ennek ellenére jót mulat az ilyen helyzeteken, úgyhogy még gyakran rá is játszik a bénácska nőszemélyre. - Szóval, hogy is vannak ezek a paintball szabályok? - Ne szívass, legalább utánanézhettél volna. - Valakinek dolgoznia is kell. Kuncogta el magát, a csípőjével oldalba bökve Miát, kegyesen figyelmen kívül hagyva a pillanatnyi bosszúságot, amit okozott. Rá úgysem lehet sokáig haragudni, olyan édesek a kis gödröcskéi, amikor mosolyog. Szóval, kolléganőjének sincs esélye, aki végül megadja magát, és elkezdi mesélni a játékszabályokat. Nincs azért olyan sok idejük, direkt azért jöttek hamarabb, hogy Bells kicsit belemerülhessen a témába, elvégre állítása szerint fogalma sincs paintballról. Na jó, arról tényleg nincs sok, puskák és festék, nagyjából ennyi, viszont az holtbiztos, hogy bárkit eltalál, csak tudja, hová kell lőnie. Nem nagyon lesz ellenfele azon a pályán, direkt pedig nem fog veszíteni, versenyszellem azért benne is van. - Ismételd utánam… - Jó, jó, te hajcsár. Szóval deréktól fölfelé a törzs és a fej teljes területe érvényes találatnak számít. A karok, deréktól lefelé, és a puskát ért festék nem. Elégedett vagy? - Naná. Remélem, ezeket meg tudod különböztetni egymástól. - Dehogy, a piacon vettem a diplomámat… Csóválta meg vigyorogva a fejét, majd elkezdte a lövéseket gyakorolni, de persze szándékosan nem célzott jó helyre. Inkább bénának nézze egy-egy esetleges erre járó ellenfél, minthogy felhívja magára a figyelmet. Nagyjából még negyed óra volt addig, mire a többiek megérkeznek, és elkezdhetik a játékot. A pajzsa tökéletesen a helyén volt, se ki, se be, nem mintha farkasra számított volna, de az eddigiek alapján úgy tűnt, jobb a biztonság ilyen téren ebben a városban.
Elég esetlenül botladoztam be a paintball pályára. Ez nem az én területem... Viszont Aimée unszolására csak eljöttem. Persze ő már cseszett velem tartani. De valóban igaza volt, hogy rám fér egy kis agylekapcsolás. De miért pont a városba?! Mindegy... mert már itt vagyok. A felszerelés beszerzése után, sietősen tűntem el az öltözők felé, majd néhány percet követően már teljes paintball egyenruhába díszelegtem. Egész jól is állt, nézzenek oda! Még mindjárt meg is hatódom! Na de szóval... A maszkomat még nem tettem fel, csupán az övemre akasztottam, némi "tasakos" festék golyó mellé, amiket plusz lövedékként kaptam. Egyik kezemben a fegyver pihent, lógott lefelé, másikban egy kulaccsal játszadoztam, dobálgattam kedvem szerint. Először a céltáblák felé mentem, úgy tűnt mások is ott gyakorolnak. Egyelőre lövésem se volt róla, hogy miként fog itt működni a dolog, ahogy azt sem, hogy csapatokban leszünk-e vagy egyénekként egy baromin agy pályán? Óó, de most számít? Kilövöm akit csak lehet, aztán addig se kattogok semmin se. Ám, ahogy befordultam a céltáblákhoz, azonnal belém fagyott a mozdulat. Szinte azonnal megcsapott a helységben bóklászó farkas szag. Állkapcsom egy pillanatra megfeszült, ahogy lapos, kutató pillantással kapaszkodtam bele a tömegbe, keresve az egy, adott lényt, aki hasonszőrű volt velem. Nem kellett sok idő, egész hamar kiszúrtam a nőstényt. Lehajtott fejemet hirtelen emeltem fel, ezzel feljebb szegve államat, és egy mély lélegzetet követően, egyenesen mellé sétáltam, zavartalanul. Kisebb terpeszben álltam meg, egyetlen másodpercre se fordítva a nő felé tekintetemet. Kibiztosítottam a stukkert, és az előttem vergődő táblára emeltem, azonnal elküldve három festékgolyót. Azok pedig sorjázva körbe csókolták annak közepét. Nem gondoltam úgy, hogy nagyon álcáznom kéne mit tudok,vagy mit nem. Akkor is ki akarnak lőni, ha jó vagyok, akkor is, ha marhára szar... Újra felemeltem, és még két lövést leadva, kicsit hátrább léptem, egy halk sóhajt hallatva. Csak ezt követően emeltem kékes-zöld íriszeimet a vörös nőstényre, alulról pillantva felé, belekóstolva hideg ásványvízbe, ami a kulacsomban ringott. - Tényleg? És melyik piacon? - kaptam el a beszélgetésük végét, sunyi, szélhámos kis vigyort öltve fel. Ez már valójában a hozzám tartozó öltözet része volt. - Mármint, elnézést a hallgatózásért, csak megütötte a fülemet a dolog. - persze, tudtam, hogy csak ironikus poénnak szánta, de nem tudtam lakatot tenni a számra. Ez van... - Egyébként, engedje meg, hogy megjegyezzem... - hajoltam egy kicsit közelebb, törzsből. - Teljesen mindegy hova lő, a lényeg, hogy durrogtasson. - rántottam fel magam elé a fegyvert, megpergetve ujjaimat a ravaszon szórakozottan. Persze csak annyira, hogy ne lőjek ki belőle még úgy öt darab festékpatront feleslegesen. Végül elmosolyodtam, és visszalöktem magam egyenesbe, tovább nem zavarva a beszélgetést. Helyett visszaléptem előbbi helyemre, és újra leadtam pár golyót a céltáblának, ami ezúttal már majdnem átszínezte a piros középpontot világos zöldre...
Nem kellett sok, hogy érzékein eluralkodjon az idegen szag, látszólag azonban semmi sem változott a viselkedésében, könnyed volt, mosolygós. Azonban nehéz volt legyűrnie az évek alatt megszokott rejtőzködési kényszerét, még ha többnyire nem is volt oka. Azért, egy kevés üldözési mániája volt, bár Rayen kívül soha nem gyűlt meg a baja ilyen téren senkivel. Ennek ellenére a feltűnést mindig kerülte, úgyhogy most némileg úgy érezte magát, akár egy ketrecbe zárt vad, noha ez senki más számára nem lehetett világos, hisz a pajzsa még tartotta magát. Legalább nem próbált betörni az idegen. Nem érezte rajta azt a szagot, mint ami Ray mintájába vegyült, valószínűleg nem tartozott a Betolakodókhoz. Vajon a másik falkához igen? Remélte, hogy nem, mert nem akart velük találkozni… Furcsa, de hirtelen kedve támadt megmutatni neki, hogy ilyet ő is tud, pedig nem volt domináns jellem, de ettől függetlenül szeretett jobbnak bizonyulni egyes dolgokban másoknál. - Hm, remélem a mi csapatunkban lesz. Hajolt hozzá közelebb Mia, hogy a fülébe súgja a szavakat, ő maga csak felsóhajtott a megjegyzésre, úgy tűnik, kollégáját már meggyőzte a hím. Nos, igen, meg kell hagyni, célozni tudott, de ez az ő szemében semmit sem jelentett. Ha egy csapatban lesznek, biztos nyernek, ha külön, úgy vélhetőleg ők maradnak majd utoljára, már ha nem kerül a képbe egy-egy kiemelkedő ügyességgel rendelkező halandó. Barátnője vigyorogva bökte meg a könyökével, amikor hozzá intézte szavait a férfi, nyilván kicsit élénkebb volt a fantáziája a kelleténél. Majd leszokik róla, amint rájön, hogy Bellsnek nem szokása csak úgy ráharapni egy-egy jó pasira, még csak annyi időre sem, hogy végignézzen rajta. A válasz természetesen már a nyelvén volt, nem is váratta vele az idegen hímet. - Csak nem gondolja, hogy elárulom? A növekvő konkurencia senkinek sem jön jól. Fordult fesztelenül Rust felé, ajkain szokásos bájos mosolyával, a vállának döntve a puska csövét, mintha olyan fene laza lenne. Csípőre azért nem kerül a kacsója, annyira nem szokta elragadtatni magát. - Semmi gond, Dumbó se tehetett a nagy füleiről. Kacsintott vidáman, jobb szeretett pozitív benyomást kelteni, vagy legalábbis megpróbálni, minthogy alapból ellenséges legyen valakivel csak azért, mert lehet, hogy ellenséges falka tagja, vagy épp erősebb, esetleg gyengébb nála. Minden variációval találkozott már. Ő sosem akart kakaskodni, nem látta értelmét. Most komolyan, mi a jó abban, hogy egyes farkasoknak időről-időre földbe kell döngölniük másokat ahhoz, hogy érezzék magukat valakinek? Mindegy is, őt ez nem érdekelte, csak vigyázott magára, mert hát, még túl fiatalka volt ahhoz, hogy fűbe harapjon, meg aztán, Ray is ezt szerette volna. Enyhén felszaladt a szemöldöke, amikor közelebb hajolt a férfi, aztán nemes egyszerűséggel felkacagott a szavai nyomán, mi tagadás, rendkívüli módon szórakoztatta a szóhasználat, noha jó eséllyel nem volt szándékos. - Nos, egy férfinak lehet, én azért szeretem megfigyelni, mire is lövök. Még idejében sikerült megfékeznie a nyelvét, s az a helyén maradt, csak a benne élő játékos kislány huncut mosolya utalhatott az elmaradt gesztusra. Láthatólag nem zavarta a hím közelsége, de azért a farkasa odabenn némileg megkönnyebbült, mikor eltávolodott. - Játszani is akar, vagy csak itt durrogtatni? Kérdezte meg a következő sorozat lövés után, lehetséges, hogy hozzájuk befér valahová, és akkor nem kell egyedül lövöldöznie a céltáblákra, hanem kicsit érdekesebb is lehet a dolog.
Átkos farkasfülek... A nőstény társaságában lévő nő szavai tisztán, szinte már élesen kúsztak be fülembe, pedig nem voltam túlságosan közel hozzájuk. Mindenesetre finoman, haloványan elmosolyodtam a megjegyzésen, majd már lőttem is ugyebár egy jó adag festékbombát a céltáblára. Természetesen a beszélgetést akaratlanul is hallottam, és néha bizony nem tudok dolgokat szó nélkül hagyni. Főleg mert, ha már úgy esett, hogy farkasba botlok, akkor miért is ne próbálnám kiismerni? Legalábbis nagyjából. Éreztem, hogy a pajzsa erős, nyilván való volt, hogy a vérvonala segít rá neki, hiszen egy dolog biztos volt: fiatalabb nálam. Nem igazán jöttem rá, hogy mennyire, és nem is nagyon érdekelt. Nem szokásom mások pajzsa mögé mászni, akár erőszakkal, akár engedéllyel. Attól, hogy többet tudok meg róla, mint egyébként, még nem ismerem ki. Nem számottevő hát az a tudás, amit leplez. - Nem gondolnám, hogy elárulná. Ettől is izgalmas a kérdezősködés. - villantottam egy sejtelmes vigyort, hátra rázva a kósza tincseket, amik ma is épp olyan kócosan vergődtek a fejem tetején, mint az év 360 napjában. A fennmaradó napok pedig kivételek... Mikor épp miért... - Igazán szellemes, Mademoiselle. Főként az volna, ha tudnám ki az a bizonyos Dumbó. - vontam ajkamat oldalra, egészen szórakozottan, hiszen szám szegletében le nem törölhető, hamis mosoly díszelgett. Természetesen volt sejtésem Dumbóról, noha az efféle dolgokban kevésbé sem vagyok járatos. Pláne, hogy tévét se nézek (noha van, létezik ilyesmi a faházamban, de csak a tesóm miatt...). Az is csak a sok mai szaros ketyere egyike, amiktől ki ver a víz. Eközben felé hajoltam, finom tartással, hogy véletlen se vélje tolakodónak a közeledésemet. Én csupán jól szórakoztam, és ha már úgy esett, hogy hallgattam Aimée hülyeségére, hogy idejövök, akkor valóban nem árt, ha jól is érzem magam. - Csak egy jó tanács volt. - szólaltam meg két lépés között, vállam fölött pillantva vissza a nőstényre. - De tőlem nyugodtan fókuszálhat lövés előtt. Csak nehogy véletlen... - lőttem el az újabb zöldben ázó sorozatot, majd pördültem meg sarkamon, visszafordulva a másik felé. Hirtelen emeltem rá a stukkeremet, mintha csak lőni akarnék, ám mielőtt valóban megtettem volna, egyszerűen csak megforgattam ujjaim között a puskát, és visszalöktem az oldalamra. - ...valaki mindeközben eltalálja, Önt. - kacsintottam is mellé, noha ez nem az a fajta, sármos, lehengerlő gesztus volt (aminek egyébként hozzá tenném: rohadtul nem szokása bejönni, semmilyen kulturált nőnél). Szimplán szórakozott kedvembe voltam, egészen könnyednek éreztem magam. Újra a nő felé léptem, pillantásommal folytonosan kutatva íriszeiben, noha csak a figyelmem jeléül, nem a titkait kívántam elősajtolni belőle. - Még nem döntöttem el. Mit javasol kedves...? - apró gesztusokat ejtettem, ahogy már teljes illedelmességgel utaltam neve iránti érdeklődésemmel. Nos, való igaz, egészen régi módi vagyok. Ez néha a modoromnál is felüti a fejét. Néha... - Én személy szerint úgy gondoltam, hogy játszanom kéne. De nem tudom mennyi értelme van... - sétáltam mellé, nem túl közel ugyan, pillantásomat elvezetve a sokasodó emberekre. Mind halandó... mind esetlen préda. Mi értelme volna agyon lőni őket? Maximum a móka kedvéért, mert egyéb örömöt nem igazán láttam benne... Túl egyszerű feladat... - Önök... - billentettem át fejemet a két nő felé, átfuttatva mindkettőn íriszeimet. - ...melyik csapatban vannak? - mosolyodtam el végül haloványan, el-elnézve a hátuk mögötti arcok felé is...
- Izgalmas volna? Ebből a szempontból még nem közelítettem meg a dolgot. Én azok közé tartoztam, akik szerették megtudni, ami felől érdeklődtek. Sosem kerülgettem a forró kását, nem titkolóztam, hacsak nem már eleve úgy indult az egész, mint most. Nyilvánvalóan tettem azért a diplomáért épp eleget, beleértve a rezidensi éveimet. Azt mondjuk nem feltételezném, hogy nem vette a lapot a hím, inkább csak vevő volt a dologra. - Szegény Dumbó, ha ezt hallaná… Csóváltam meg a fejem szórakozottan. Francia lehetett, őket bírtam, jó, mondjuk kiket nem… Ugyan nem sok időt töltöttem a fene nagy menekülés közepette Franciaországban, de attól még véleménye volt. Jah, mint majdnem mindenről, kész szerencse, hogy a cipzár is erős volt az ajkaimon többnyire. Rayen kívül nem nagyon akadt olyan, aki képes volt elérni nálam, hogy kijöjjek a sodromból, ezzel megfeledkezve csodás neveltetésemről. Az anyám ugyanis mindent megtett azért, hogy egy tündért neveljen belőlem, ami szerencsére még nyomokban megtalálható volt bennem. - Ettől nem félek, mesteri a golyó elkerülési képességem. Mia röhögve horkan fel mellettem, tökéletesen félreértve a szavaimat, mert hát, valljuk be, én azért sokkalta szerényebb leányzó vagyok annál, hogy úgy gondoljam, ahogy számára lejött. Az persze nem érdekel különösebben, hogy mások miként is értik, tulajdonképpen, mindkét verzióban van elég sok igazság. Nem szoktam pasikkal ismerkedni, na, nőkkel sem, egyszerűen nem érdekelnek, csak egy valaki, de ő már túl rég ahhoz, hogy bele lehessen bolondulni. Mellesleg a szemem sem rebbent a mozdulatra, nyilván ha lőtt volna, simán eltalál, emberek közt nem játszunk rambót ugyanis. Ám nem állt szándékomban megmozdulni, az élénkzöld festék legalább csempészne némi életet a terepszínű ruházatomra. S végre nem valami vaskalapos egyénnel hozott össze a sors, a másik képes a laza viselkedésre, aminek szívből örülök, nincs kedvem jelenleg morcos arcokhoz, akikbe annyi humor se szorult, mint egy fűszálba. Egészen szimpi. Na jó, nekem majdnem mindenki az. Nyílt, barna lélektükreimet nem sütöttem le, tipikus őzike szemeim voltak, mik sokat adtak a bájos külsőmhöz. Nem úgy viselkedtem, mint aki sumákolna, teljesen természetes voltam, könnyed, vidám. Nem szerettem hagyni, hogy bármiféle apró bosszúság nyomot hagyjon a hangulatomon. - Természetesen a játékot, lehet magának nem lesz túl nagy kihívás, de mozgó célpontra azért egy hangyányival nehezebb lőni. Mintha szándékosan nem hallottam volna meg a nevemre irányuló kérdést, szerencsétlenségemre azonban volt mellettem valaki, akinek szokása volt mindenbe beleütni az orrát. - Annabellenek hívják. - Köszi, Mia. Fordultam felé, hogy nemes egyszerűséggel megörvendeztessem a nyelvem látványával, majd visszapillantottam a másik farkasra, hogy némi helyesbítést tegyek. - Dr. Annabelle Evans, de inkább csak Bells, úgy jobban szeretem. Nyújtottam kezet, ha már így alakult, remélve, hogy viszonzásul megkapom az ő nevét is. Nem mintha feltétlenül az igazat hallanám, de nem is volt fontos, egy farkasnak annyi neve van, hogy egy idő után egyik sem számít már hazugságnak. - Hé, azért ennyire nem kell lenézni minket. Vágtam csípőre a kacsóimat némi sértettséget mímelve, minek vélhetőleg mindenki más bedőlt Ruston kívül, és ez így is volt jól. Bármennyire is egyszerű legyen, attól még ez a szórakozás egy kiváló formája lehet, persze, nyilván érdekesebb lenne egy halom vérfarkassal. - Tutira a másikban. Vigyorogtam Rust arcába, nyilván így azért egy fokkal több benne a kihívás, mintha ketten lőnénk szét egy csapatnyi embert. Ez nyilvánvaló lehetett neki is. Úgy tűnt, befut lassan mindenki, a főkolompos George már sietett is felénk, szemei kereszttüzében főként engem tartva. - Sziasztok! Mike nem tudott jönni, úgyhogy kéne még egy ember. Ezen a ponton észlelte is a közelemben álló hímet, akinek már biccentett is gondolkodás nélkül, majd felém fordult felvont szemöldökkel. - Ismered, Bells? - Nem nagyon, de jól lő, szerintem beférne hozzátok. Feleltem gondolkodás nélkül, úgy csavarva a dolgokat, ahogy számunkra kedvezőbb volt, engem igazából nem érdekelt, hogy végül ki fog nyerni, csak szerettem volna pár nagyképű doki arcáról lehervasztani a vigyort. Különösen George nem volt a szívem csücske, szerette kihasználni a helyzete nyújtotta előnyöket… - Jól van, akkor beállhatsz a csapatunkba, ha van kedved. Mindjárt jövünk, ha átöltözünk. Azzal el is szelelt, nem igazán várva meg Rust reakcióját. Na igen, közel sem volt mindenki olyan jó arc.
Csak vigyorogtam. Persze, hogy izgalmas... minden új és számunkra ismeretlen dolog az, ha erről az oldalról nézzük. Máshonnan pedig felesleges mögé tekinteni, mert csak felesleges stresszt, és feszengést okoz. Szerintem... de persze, mindenki úgy éli az életét, ahogy akarja. A Dumbós megjegyzésre csak szélesedett a mosoly a képemen, noha némi fejrázást is mellékeltem hozzá, egészen szórakozottan. Furcsa volt... már az, hogy ennyire könnyednek éreztem magam, pedig elszoktam már a nyüzsgéstől, a sok halandótól, és a belvárosi zajoktól, amiket akarva-akaratlanul is hallottam. - Nos, legyen így. - biccentettem is mellé, jelezvén, hogy egyrészt hiszek neki, másrészt pedig kíváncsian várom, mennyire is jó a golyóelkerülési képessége. Persze, nyilván a farkas adottságait tekintve, szinte kiváló. Ettől még jogomban állt egy kicsit piszkálni az agyát. Egyébként sem áll tőlem távol az ilyesmi, habár többnyire ezt a húgomon gyakorlom. Csak figyeltem a vörös nőstényt, ahogy játékos mozdulataim során meg sem rezdült, nem mozdult. Tetszett... Már, hogy ennyire higgadt, mégis simulékony a lazaságot illetően. Számomra ez már természetes, mindattól függetlenül, hogy egészen tartózkodó tudok lenni, ameddig nem érzem úgy, hogy az adott fél megérdemli a láncaim leoldását. Jelen helyzetben pedig nem volt okom aggodalomra. Már épp válaszoltam volna kijelentésére, mikor a társaságában lévő nő, mint valami időzített zizegő gép eldarálta a nőstény nevét. Arcomon ezernyi izom rándult vigyorba, míg a fejemet egy kicsit hátrább döntöttem. Pillantásom ide-oda vándorolt a páros között, olykor meg-megrántva egyik szemöldökömet. Nők... Néha, olyan jókat tudok rajtuk vidulni, hogy az valami istentelen... - Hmm... Először is... - emeltem át lélektükreimet Miára. - Köszönöm az információt. Másodszor pedig... - vezettem vissza tekintetemet a nőstényre. - ...szóval, Bells. Nekem ez is megfelel. - utaltam a megadott névre, majd egyszerűen, szinte már teljesen illedelmesen nyújtottam felé a kezemet. - Rust. Rust e’Lemaître. De megelégszem a Rust-al is. - nevettem fel halkan, majd ha elfogadta a kézfogást, úgy már emeltem is vissza tenyeremet a fegyverem mellé. - Nem nézem le Önöket, és nem gondolom úgy, hogy ne lenne ebben semmi kihívás. Bár, inkább felfogom egyszerű játéknak, mint bármi egyébnek. - nem sok kedvem volt feleslegesen csüngni egyes szavakon, hiszen tisztában voltam vele, hogy attól még, hogy emberek között játszunk, nem feltétlen lesz könnyű feladat, minden felém záporozó festékpatront elkerülni. Mindenesetre résen leszek, ez kétségtelen. - Szóval a másikban... - húztam magam kijjebb, kérdő, ámbár csenevész fénnyel íriszeimben. - Reméli, vagy így is akarja? Habár, ez a kettő majdnem ugyanaz... - látszólag is éreztem, hogy ő maga is a cukkolásomra utazik, ezzel pedig semmi baj nem volt. Úgy szép az élet, ha zajlik. Hogy választ kaptam-e rá, abban már nem voltam biztos, hiszen a hátam mögül trappolva érkező léptek szinte azonnal elterelték a figyelmemet. Vállból fordultam meg félig az idegen arc felé, homlokomat aprón ráncolva. A magasröptű beszélgetés folyamán, csak halkan sóhajtottam egyet, egyik lábamról áthelyezve súlyomat a másikra. De nem szóltam közben, noha egészen úgy éreztem, mint aki a vágóhídra húzott sorszámot. Végül egyszerűen a hajamba túrtam, ahogy a távolodó férfi alakja lassan eltűnt az öltözők felé. Újra Bellsre pillantottam. - Érdekes fickó. De úgy látom, szerzett nekem egy helyet. Igazán köszönöm. - hangom sejtelmes volt, kissé ironikus, elvégre éreztem én a nőstényen, hogy valahol ezt direkt csinálta. Nem zavart. - Akkor, ezek szerint a pályán találkozunk. - léptem egyet hátrább, megrántva a stukkeremet, majd oldalirányosan előtte ma céltábla közepe felé két patront. Csak a szemem sarkából követtem a becsapódást, ahogy az élénkzöld festék beterítette a táblát. Végül hátat fordítottam, egy könnyed biccentést követően, a maszkomat berántva arcom elé, hogy a pályák felé vegyem az irányt. Eközben az iménti férfi is visszaért, majd vállon veregetve bemutatkozott, és irányt adva lépteimnek vezetett el a csapatáig. Utoljára még visszapillantottam Bellsre, szám sarkában megpihenő kedélyes vigyorral...
// Mmm... Szerintem folytathatnánk úgy, hogy elkezdődik a játék, és mivel az efféle helyek foglaltak, így ugyanitt kell maradni De majd jelezzük, hogy kinn vagyunk a terepen Ha így jó neked is ^^ //
Vannak pasik, akiknek istentelenül jól tud állni, ha vigyorognak, számomra persze ezen a téren megvan az etalon, de a közelemben álló hímnek sem lehetett oka panaszra. Még azon sem voltam hajlandó bosszankodni, hogy az én káromra teszi mindezt. Igazság szerint, nem is bántam volna Mia magánakcióját, ha nem tudnám, hogy az első naptól él a lelkében ama heves elhatározás, hogy összehozzon valakivel. Kár volt azt mondani neki, hogy nincs senkim, mondjuk, akkor még igaznak gondoltam, ma már nem merném ezt így kijelenteni. A klasszikus bonyolult jelző találóbb lenne. - Még jó, különben kinevethetne minden alkalommal, amikor megpróbálom kimondani. Annyira adta volna magát, hogy nem túl jó a franciám, de nem akartam okot adni további oldalba bökdösésre, Mia biztos azt hinné, hogy flörtölök, pedig igazából csak szerettem csipkelődni, felmérni az aktuális beszélgetőpartnerem határait, de csak a magam finom módján, hogy bármikor visszavonulót fújhassak. A kézfogásom a nőies kategóriába esett, csak egy hangyányit szorítottam rá, hogy azért az egyértelmű legyen, nem vagyok egy elveszett személy. - Egy játék akkor jó, ha szórakoztató, nem? Pár alak teli festékfolttal szerintem egészen mókás tud lenni, esetleg legyen azon, hogy mintát alkosson a pacákból, az már biztosan nagyobb fejtörést okozna. Jó, nyilván ő ettől sem esne hanyatt, de hát na, legalább elfoglalná magát valamivel. Én nekem az is elég lesz, ha néhány pasi szarvát letörhetem kicsit azzal, hogy kilövöm. - Ugyanaz volna? Nézőpont kérdése. Ám az biztos, hogy egyik verzióra sem azért esne a választásom, mert esetleg tartok a vereségtől, vagy épp tőle, sokkal inkább azért, hogy némileg egyensúlyba kerüljenek a csapatok, ez biztosan egyértelmű Rust számára is. Nem szokásom senkit lebecsülni, de két vérfarkas együtt azért elég könnyedén a maguk oldalára billentheti a mérleget. - Nem erőszak, felőlem maradhat itt is céltáblákra lövöldözni. Sóhajtottam fel, én csak jót akartam, azt hittem, már megtárgyaltuk, hogy akkor játszik, a fene igazodik ki a férfiakon. Az tuti, hogy én nem, valahogy nem voltam az a fajta volt, aki értene a nyelvükön. Nem mintha akartam volna, meghagyom más nőknek az ilyesmit, vannak elegen. - Úgy van, szemtől-szembe… Mosolyodik el végül, ha nagyon nem fogja élvezni a dolgot, valahogy megpróbálhatom majd kiengesztelni, bár ahhoz nem ártana egy cseppet ismernem. Ez azonban még ráért, most én is inkább a játékra akartam koncentrálni. Gondolkodás nélkül hagytam figyelmen kívül Mia minden egyes ostoba megjegyzését, amik azt boncolgatták, hogy tök hülye vagyok, mert tök helyes a pasi, és különben is… ha én nem, majd ő. Mondtam neki, hogy egész nyugodtan, övé a pálya, de szerintem esélye sincs. Azt hiszem, megsértődhetett, mert elviharzott. Sebaj, majd kibékítem holnap, viszek neki egy kis sütit, tudom, hogy imádja. Természetesen nem maradhatott el a viszonzott vigyor, alapvetően én maximum csak elszórakoztam volna a többiekkel, hagyva, hogy néha eltaláljanak, de így már azért más volt a helyzet. Rustra igenis fájt a fogam, mármint persze abban az értelemben, hogy megörvendeztessem pár festékpatronnal.
[Már a terepen]
Még az öltözőben esett pár szó a stratégiáról, ami köszönhetően a nem épp az eszükre apellálóknak nagyjából annyi volt, hogy lődd, akit látsz, és lehetőleg ne a csapattársad. Engem ez különösebben nem zavart, vélhetőleg Rust úgysem esik áldozatul senkinek, maximum nekem, de még ebben sem voltam éppenséggel biztos, ha fogadni kellett volna, biztos nem saját magamra teszem a pénzem. Mindenki elindult, felszerelkezve a piros festékekkel ellátott puskákkal, én sem maradtam tétlen, figyeltem arra, hogy mindig legyen fedezékem. Igen könnyen elsumákolhattam volna a dolgokat, de abban nem lett volna semmi érdekes. Figyeltem, merre indulnak a többiek, a közelemben egy aneszteziológus volt, a jobbik fejek közül, összenéztünk, és tudtam, hogy ő lesz az első meccsen a partneren. Két perc telt el, mire felhangzott az első kiestem felkiáltás, sóhajtva konstatáltam, hogy valószínűleg a mi csapatunkból volt valaki ilyen tehetséges, de még nem ismertem annyira mindenki hangját. Szépen, céltudatosan haladtam előre, várva az első zöldet a látószögemben, nem voltam az az egy helyben ücsörgő fajta, nem akartam kivárni míg elér hozzám a balhé, jobb volt a sűrűjében.
- Nem biztos, hogy kinevetném, bár egy próbát megért volna. - vigyorogtam továbbra is, az a sármos, kölyök képpel, amivel általában szoktam. Ez alapfelszerelés, nem kívánok senkinek sem imponálni. Nem szokásom... - Mintát? Ugyan... nem születtem Picasso-nak, ő meg már helyettem is kiélvezte az efféle örömöket. - villantottam egy laza, kedélyes mosolyt, elpillantva a távolba egy röpke másodperc erejéig, majd újra Bells arcának ezernyi vonását fürkésztem. Érdekes nő volt... manapság csak ilyenekbe botlok, megáll az ész. Igaz, Abi igazán szimpatikus volt, ez kétségtelen... Bells pedig még egy erős kérdőjel. Mindenesetre aranyosnak tűnt, még úgy is, hogy kicsit igyekezett rá és rápakolni a szavaimra. Nincs ezzel semmi gond, sőt... kifejezetten szeretem a kihívásokat. - Valóban, nézőpont kérdése. De ez már egy fél válasz, maga is tudja. - kacsintottam egyet, ám hamar meg is változott mimikám, ahogy a másik csapatból felénk trappoló lábak zaja zavarta meg a beszélgetésünket. Azért örömmel konstatáltam, hogy nem tartott sokáig a szavak váltott áradása, és, hogy a fickó ahogy jött, úgy is tűnt el. Újra Bells-re pillantottam, miután tekintetemet elvontam a távolba igyekvő férfiről. Érdekes figura, az már biztos... - Túl könnyű dolga volna, ha itt maradnék. Vagy zavarom talán? - hajoltam kicsit felé törzsből, de nem feltűnően, és nem is tolakodón. Arcomon ismét félmosoly cikázott, noha... megint csak hecceltem a nőstényt. Végül, ugyebár, sarkon fordultam, és megindultam a visszaérkező sráccal a brancsa felé. - Legyen így, Bells. - biccentettem felé, ezt követően érkezett a vállam fölött küldött halovány vigyor is, majd már fordultam is el, meg sem állva, míg George nem tett hasonlóképpen. Lényegében nem nagyon érdekelt a diskuráció, hogy mit hogyan... A cél úgyis az lesz, hogy mindenkit kilőjünk. És mivel, egyéb instrukciókat nem kaptam, hogy merre és hogyan óhajtják a mozgolódást, nem is fűztem hozzá semmit. Egyszerűen csak bólogattam, mint valami keljfeljancsi...
[ A terep... ]
Nem kellett sokat várnom, mire végre megindultunk a széles pálya felé, ahol ezernyi gumiabroncs, téglafal, roncsa autók, zsákok, romos épületek feszengtek. Egészen "megható" volt, ahogy az is, hogy a csapatom egyből zizegni kezdett, helyezkedni. Én meg csak álltam, mint akit odabaszott a jó isten. - Rust, mozogj már! - kiáltotta valaki, aki fogalmam sincs, hogy ki volt, de nem is nagyon érdekelt. Mindenesetre sietve nekilendültem a történetnek, és az egyik gumiabroncs mögül átpördültem - a hátamon - a romos falak közé. Málló vakolat tapadt a hátamhoz, ahogy nekivetődtem, fejemet jobbra, majd balra rántva, leadva három lövést az ellenfélre. Kiesett...! Pompás... De nem volt idő szusszanni sem... A derékszögben magasodó fal másik oldalán halk lépteket hallottam, szinte belevésődtek a dobhártyámba. Gyere csak... gyere közelebb... Vártam. Meg se mozdultam, csupán a kis ablakon át leselkedtem szemem sarkából, ahogyan csak tudtam. Újabb és újabb felkiáltások jeleztek kiesőket, de nem igazán tudtam behatárolni, hogy tőlünk, vagy tőlük, vagy mindkét csapatból... Nem számított. Ám hirtelen véltem érzékelni, ahogy az előbbi talpak zaja elnémult, mígnem a következő pillanatban már vágódott is át az üreges ablakon egy fickó. Egészen túl méretezte ezt a dolgot, ugyanis mihelyst rám kívánt fordulni, nem csak hogy megsoroztam, de annyira elbarmolta a lendületet, hogy végignyalta a fáradt műfüvet is. Kedvem lett volna kiröhögni, ám még sem tettem. Morgására sem reagáltam, ahogy végül felkiáltott: kiestem! Szája sarkában pedig valami idétlen vicsor üldögélt... Annyira megindító... Ellenben: én Bells-t kerestem. Próbáltam belélegezni az iménti orromba ragadt illatát. Fejemet egyre feljebb szegtem, hogy érezhessem őt. És lám... Nem volt messze... Sőt, ami azt illeti, rohadtul közelről éreztem a nőstény szagát, meg mertem kockáztatni, hogy ő maga is a romos fal másik oldalán lesz... - Csak nem eltévedt, Mademoiselle? Ejj-ejj... - szólaltam fel egészen hangosan, de emberi fülek számára érdektelen hangtónussal. - Rám fáj talán a foga, vöröske? - vágódtam hasra, hogy egyik oldalról a másikra kússzam, kikerülve az ablak perifériáját, megközelítve azt a pontot, ahonnan erősebben éreztem az illatát. Eközben oldalról látni véltem a terepmintás csapat egyikét, így míg szóval tartottam a nőstényt, kilőttem a társát, egyetlen zöld festékpatronnal. - Tudja, egészen árulkodó az illata... - szívtam a vérét, noha hangom szórakozott volt, és kedélyes. Abszolút nem fennhéjázó. Volt mitől tartanom, ezzel tisztában voltam. Sosem becsülöm alá az "ellenfelem".
Egészen hamar felszabadultam, noha igyekeztem az emberi érzékeimre hagyatkozni, de hamar rájöttem, hogy esélytelen. Mindenkinek éreztem a szagát, túl hangosak és figyelmetlenek voltak, sokat hibáztak, én pedig mindet kíméletlenül kihasználtam, eszemben sem volt hagyni magam. Hiába na, egy valakire utaztam, viszont felettébb kellemetlen lett volna, ha valaki más közben hátba lő. Több ízben is hagytam magam majdnem becserkészni, szórakoztató volt, ahogy biztosra vették, most ki fognak lőni. Egyszer közvetlenül mellettem csattant egy zöld festékpatron, sebes ellencsapással válaszoltam a kihívásra, és lőttem mellkason az egyik nővért. Mosolyogva konstatáltam, hogy ő is bemondta a szükséges kis szót. Egyre több helyről hallottam, voltak még páran, akiknek nem okozott gondot a játék. Azonban sokra nem mentek a farkasok reflexei ellen, noha igyekeztem úgy működni, hogy ne legyen feltűnő a dolog. Két embert lőttem ki csak, mire oda jutottam, hogy becserkésszem Georgeot. Nem ő volt a fő célpontom, de mindenképpen vörös festékkel akartam megajándékozni. Nem sokan képesek már első találkozáskor ellenérzéseket kiváltani belőlem, de tőle még az én zsebemben is bicska nyílt, nem segített a dolgon az sem, hogy a kórházban sokat pletykáltak róla, szinte minden nővér ágyában megfordult már… Sikerült mögé kerülnöm, de akkor láttam, hogy a közelben van Mia is, biztos voltam benne, hogy ő is utazik rá. Elmosolyodtam, majd füttyentettem egyet, magam felé terelve a doki figyelmét. Elkövette azt a hibát, hogy odafordult, noha rögtön tüzelt is, de már bőven lekésett, addigra fedezékbe húzódtam, Miának viszont tökéletessé vált a célpont. George öltözete máris vörös színben pompázott. A hüvelykujjam mutattam barátnőmnek, aki vigyorogva pislogott vissza, aztán a lendületem már hajtott is tovább. Egyre közelebbről éreztem a hím illatát. Lássuk, melyikünk az ügyesebb. Néhol szándékosan erősebb illatnyomokat hagytam, hozzásimulva a falakhoz, egy-egy gumigyűrűhöz, amolyan megtévesztés gyanánt. Lehet, hogy nem csapom be vele, de egy próbát megért, a gönc már elég ideje volt rajtam, hogy átvegye az illatom, így működőképes volt a dolog. - Ohh, biztosíthatom, hogy ilyen hibát nem szoktam elkövetni. Talán messzebbről érzékeli a hangomat, mint gondolta, de ki tudja, az is lehet, hogy csak a hangerő az, ami becsapós. Igazság szerint, tényleg a fal másik oldalán szobrozom egy kis ideje, ami elég volt ahhoz, hogy némileg átvegye az illatom. Kapóra jön az egyik csapattársam, akinek intek is a fal mögé, hogy ő kerülje amonnan, én meg megyek a másik oldalról. Bólint, én pedig amilyen halkan csak tudok, elindulok. Tudom, hogy a halandó léptei sokkal könnyebben jutnak el hozzá, túlzottan nem aggódom, persze, lebecsülni sem fogom, mindenki képes meglepetéseket okozni. - De még mennyire. Tisztában voltam vele, hogy ő is hasonlóképp van vele, hiszen a többiek semmilyen szinten nem jelentenek kihívást a számára. Teljesen érthető volt, kezdett igazán szórakoztatni a dolog. - Senki sem lehet tökéletes. Vicceltem el a dolgot, elvégre, ez olyan dolog volt, amit csak a képességemmel rejthettem volna el, ahhoz pedig nem óhajtottam folyamodni, egész egyszerűen csalás lenne. Meg aztán, ki tudja, vannak-e erre kamerák, azt nem nagyon figyeltem. A fal hosszanti oldalán még bőven fedezékben vagyok, akkor kerülhet nagyjából elő Rust látószögében az egyik még játékban lévő csapattársam, aki lövésre emeli a fegyverét. A hímnek mozdulnia kell, hogy elkerülhesse, én ezt a pillanatot kívánom megvárni. - Ne jártassa annyit a száját, még pórul jár. Cukkolta én is, miközben hallottam, hogy dörrent egy puska, reméltem, a csapattársamé. Akkor mozdultam én is, kellett egy jobb fedezék, ahonnan netán lövésre is nyílna esélyem. Könnyedén vetődtem be pár hordó mögé, halandó nem hallotta volna, olyan puhán, közben igyekeztem felmérni, mi van a fal mögött. Egy hangyányi reményem még volt, hogy az illatom eltereli, de nem bíztam benne túlzottan.
Rosszabb voltam mint egy térfigylő rendszer... A nyakam már úgy tekergett, mintha emberszabású kaméleon lennék. Ezernyi hang, robaj zúdult a fülembe, felkiáltások, lövések porzottak el a levegőben. Mégis... csak egy valakire koncentráltam. Bells-re. Ahogy megéreztem az illatát, már nem is volt kérdés, hogy se ő se én nem fogunk addig nyugodni, míg a másikat le nem szedjük. Noha, mindez csak játék... egyszerű mókázás... mégis van benne valami adrenalin növelő. Hátam erősen feszült a falhoz, egészen addig, míg át ne másztam az ablak alatt, hogy közelebb lehessek a nőstényhez. Még az sem tudott felzaklatni, hogy több helyről éreztem egyszerre az hozzá tartozó illatot. Hiszen nem csak azt követtem... Hangjának útját, erejét, talpainak súrlódását a műfűvel. Régi játékos vagyok már, ha nem is egy paintball pályán, de nem ma másztam le a fáról... - Pórul járnék? Lehetséges... de sose tudhatja biztosra! - és már vetődtem is el, hiszen a léptek zaja átalakult, ketté vált. Egyszerre érzékeltem Bells-t, és a halandó srác mozgását. Annyira egyszerű lenne csak használni a képességemet, a vérvonalam által, és úrrá lenni a nőstény elméjén... De ha már csalok, akkor olyan ügyben tegyem, ahol van is értelme. Harcban, alvilágban, életekért... De ne így! Ennyi emberség még bennem is maradt. Szóval, miként átrepültem egyik fedezékből a másikba, már repült is felém egy festékbomba. A szeme sarkából szinte végig követtem az útját, ahogy a lábam alatt suhant tovább, majd csapódott a falba. Ezzel együtt pedig én is végigbukfenceztem az érdes műfüvön, behúzódva egy újabb romos falsor mögé, ami a másiknak a folytatása lett volna, ha még egyben lenne a valaha volt épület. A revans pedig nem maradt el. Ahogy földet értem, máris tüzet nyitottam a fickóra, aki imént megpróbált kiejteni. Cserébe én, valóban megtettem. Meg se vártam, míg felkiált, már fordultam is újra, átugorva egy halom gumiabroncs közé. Újra a levegőbe szimatoltam, keresve a nőstény jellegzetes illatát. Néhány másodpercet követően pedig meg is találtam... legalábbis reméltem. Az egyetlen gond az volt, hogy már több helyről is éreztem, de az orromat nem tudta becsapni. Szinte átéreztem az érfalaiban száguldó vér iramát, ahogy az felpumpálta, felpörgette szívének zörejét. A hordók... Azonnal lapultam is lejjebb, rést keresve, amin át kifigyelhetem, ha netán elmozdulna onnan. Mázsás percek teltek, puska dörgések rezegtették a levegőt. Kiestem!... Kiestem...! Egyre több és több száj engedte el a szavakat... Az idő pedig vészesen pergett fölöttünk. Végül megelégeltem a dolgot, és emberi szemnek érzékelhetetlen sebességgel vágódtam ki a gumik közül, átgördülve vállammal a talajon, hogy a hordókhoz kuporodjak. Annyira erősen csapott meg Bells illata, hogy már nem is volt kérdés, hogy itt van-e... Túl eleven volt... - Ha kilövöm, Princesse... Meghívhat egy kávéra. - nevettem fel halkan, ahogy próbáltam megkerülni a hordókat, óvatosan, hangtalanul csúsztatva talpamat a földön. - Kevés tej, két cukor. - tettem még hozzá cukkolásképp, majd pördültem is át tengelyem körül, hogy egyetlen lélegzetvétel befejezte előtt, közvetlenül a nőstény mellett kössek ki, azonnal tüzelve rá. Persze, nem sok esélye volt, hogy eltaláljam, tekintve, hogy mozgásban voltam, és mire földet értem, már löktem is magam tovább, kikerülve az esetleges felém irányított golyókat. Ezúttal egy másik hordó mögött találtam magam, hátamat neki vetve kapkodtam a levegőért. - Dupla luft. Na sebaj... Majdnem megvolt. - akár csak én neki, de ez már részletkérdés. Végül megint elrugaszkodtam a talajtól, hogy a tőlem két méterre vergődő tégla fal mögé "varázsoljam" magamat, mielőtt támadásba lendülne. - Jöjjön csak elő. Nem harapok... - annyira. Mindenesetre újra felnevettem, kedélyesen. Bár, ez az idétlen jókedv hamar tovatűnt, ahogy a másik csapatból észlelni véltem az egyik fickót. Nem vártam... megint lőttem - legalább öt festékpatront -, mielőtt a hátam mögé kerülne, és el vonná a figyelmemet Bellsről. Eleinte nem láttam pontosan, hogy eltaláltam-e, de miután felkiáltott, hogy kiesett, már biztos lehettem benne. Remek... még egy mínusz. Valójában, erős gyanúm volt rá, hogy lassacskán ketten maradunk. Csak én, meg a vöröske...
Biztos voltam benne, hogy rájött, hol vagyok, szinte éreztem a pillantását a tarkómon, noha erre esély sem volt a hordók miatt. Csak rá koncentráltam, hogy elindul-e közelebb, mire számítsak valójában. Alig pár pillanat elteltével már közvetlen közelről éreztem a másik vérfarkast, úgy tűnik, lassan valamelyikünknek mennie kell, ám ha rajtam múlik, még húzom egy kicsit az idegeit. - Igazán előzékeny. Kuncogtam el magam, elvégre, annyira nem tudtam komolyan venni, hogy az már komikus volt. Már persze, nem a meghívásra irányuló kérdést, hanem ezt a játékos, mókás jellemet, amit eddig tapasztaltam Rusttól, ez persze nem volt baj, szerettem, ha valakivel jót lehet derülni, ebben én általában maximálisan partner is voltam. - Mindenképpen megjegyzem a kávézási szokásait. Sejtettem, hogy inkább figyelemelterelés volt a beszéd, így én is mozogtam, az apró, elcsípett hangok alapján pont az ellenkező irányba, ami most épp jól jött. Mégis, egy leheletnyivel elkéstem, noha kitartottam a karom, és lőttem párat felé, de nem voltam benne biztos, hogy megfelelő helyre találok vele. ~Mi a francért nem álltam fel egyszerűen, és lőttem fejbe?~ Túl későn gondoltam csak erre a magától értetődő műveletre, meglehet, ezzel elszalasztottam a legjobb lehetőségemet, de bíztam benne, hogy nem így van. - Ez közel volt, de még gyakorolni kell. Jegyeztem meg, az alkaromon lévő festékfoltot bámulva, noha már suttogott a fülembe a kisördög, hogy végül nem én fogok győztesen kikerülni a párharcunkból, de azért azzal szórakoztathattam magunkat, hogy minél tovább húzom a dolgot. Ebben jó voltam, eltűnni, elbújni, még a képességem nélkül is egyszerűbb volt, mint a legtöbb embernek. Nekem ez vágott a profilomba, és illett is a személyiségemhez, elégre életem tetemes részét bujkálással töltöttem. Eltűntem a világ másik végén, hogy ne kelljen a nyakon csípéstől tartanom. Könnyed mozdulattal borítottam fel az egyik hordót, jól tudtam, hogy a legtöbbek reflexei követik az ilyesmit, a farkasoknak is, még ha hamarabb is észlelték, hogy átverésről van szó. A másik oldalra lendültem, a fegyveremmel arrafelé tüzelve, ahol a hím eltűnt, jól megfigyeltem azt a részt, amíg ott gubbasztottam. Meglehet, sokra nem mentem, de így legalább a fegyverem az esetleges lövések útjában volt. - Egyáltalán nem vagy nem nagyot? Kérdeztem vidáman, miközben bekúsztam egy alacsonyabb fal mögé, az utolsó pillanatban véve észre egy pár méterrel tőlem gubbasztó ellenséges játékost. Csak a gyorsabb reflexeim mentettek meg, lőttem, aztán vetődtem is arrébb, csúszva egy keveset a földön. Addig a pár pillanatig egészen könnyű célpont lehettem volna, de mákomra Rust nem szúrt ki. A célpontom kiesett, s hirtelen ijesztően ránk telepedett a csend, úgy tűnik, a többiek elfogytak. Már nincsen olyan, akinek a jelenlétét kihasználhatnám a meglógásra, most már hallani fogja minden mozdulatom, lélegzetem, viszont én is az övét. Úgy tűnik, tényleg nem más fogja eldönteni a dolgot, mint a saját képességeink. Továbbmásztam, egészen a földhöz lapulva, magam előtt tartva a fegyvert, annak a segítségével könnyítve a mozgást. Egyre közelebb éreztem magamhoz a hímet, úgy gondoltam, döntsön az, melyikünk reagál gyorsabban, ha egymás látószögébe kerülünk. Az én büszkeségem akkor sem fog csorbulni, ha esetleg kilő, egy kávé meg nem akkora költség, hogy aggódjak miatta. Meg aztán, úgysem árt, ha összeismerkedek az itteniekkel egy kicsit. ~Egy életem, egy halálom...~ Lassan a felguggoltam, még épp nem látszott ki a fejem búbja, közben felmartam a földről egy kósza fadarabot, eldobva magamtól balra, nem foglalkozva azzal, hogy ezt a trükköt már másodszor játszom el, aztán irányba tartva a fegyvert pattantam fel, és mértem fel a helyzetet, úgy tűnik, egy vonalba kerültem vele, a fal, ami mögé bevetődött, merőleges volt az alacsonyabbikra, ami mögött én lapultam. Már alaposan szét volt verve, meg nem állapítottam volna sehogy a korábbi állapotát. Láttam Rustot, de kétségem sem volt afelől, hogy ő is engem, nem gondolkodtam hát, csak lőttem, nem sajnálva a festékpatront, nem érdekelt az sem, hogy én is tökéletes célpontot nyújtottam.
Jókat vidultam Bells megjegyzésein, miközben már cselekedtem is. Persze, a találatom nem úgy sikerült ahogy akartam, de oda se neki. Még nincs vége. És, ha jobban elnézem, akkor már valóban csak ketten maradtunk, miután a nőstény "kinyírta" az utolsó megmaradt csapattársamat is. Balek... Igazából ez a játék egészen hasonlatos volt a világháborús évekhez, leszámítva, hogy sem vér, sem belsőségek nem folytak szét a terepen. És, azt hiszem ez sokkal lazább volt amúgy is, hiszen nem volt több ezernyi katona felszerelve lőfegyverekkel, gránátokkal, és egyebekkel. Gyaloggalopp... Csúnya is lenne, ha kikapnék, de be kell látnom, erre is van esély, ha nem figyelek eléggé. - Mondjuk úgy, hogy közepeset. Ha épp jó kedvemben talál. Az úgy helyénvalóbb. - válaszoltam két szökkenés között, majd már el is értem a téglafalat. Folytonosan hallgattam Bells lépteit, levegővételeit, szívének erős pulzálását. Némileg nyitott könyv volt számomra, a mozgását tekintve, és hogy merre veszi az irányt éppen. A fadarab mondjuk kicsit bezavart egy röpke pillanat erejéig, míg automatikusan követtem annak irányát, ellenben nem lepett meg túlzottan, hogy mindez idő alatt már a téglafallal merőleges szintbe érkezett. Azonnal rávillantak íriszeim, és eltéveszthetetlenül is fel tudtam mérni a hirtelen előtt patronok felém száguldó sugarát. Elugrottam néhány elől, ám egy-kettő megkóstolta a bokámat. Na szép... Persze én sem tétlenkedtem... azonnal visszalőttem felé, amennyit csak tudtam, átgördülve hátamon, egy kicsit távolabb, ám a sortüzem nem apadt alá. Végül felrúgtam magam a földről, és kisebb ívet leírva kerültem teljes valóban vele szemközt, pár méterre. Egyikünket sem takart már semmi... se fal, se gumiabroncs, de még csak egy kicseszett hordó sem. Élesen puffogtak a zöld és piros lövedékek, némelyik összecsókolt a levegőben, ahogy különböző már-már artista mutatványokkal pattogtam el előlük, hogy közben én is küldjek Bells felé jó párat. Végül az egyik piros festékpatron gyomortájékon talált, teljesen egyidejűleg csapódott belém, miként az én zöld lövedékem tüdőn verte Bellst. Épp röptében voltam, így a következő két lélegzetvétel után vágódtam a talajra, magammal sodorva a nőstényt is némileg. Felröhögtem, majd egészen közelről a szemeibe néztem... - Azt hiszem, ez döntetlen lett... - löktem el magam tőle, lassan térdre emelkedve, majd két lábra, kezemet nyújtva a nő felé, hogy felsegítsem. - Szép volt, Mademoiselle. Viszont, így is lóg nekem egy kávéval. - kacsintottam rá szórakozottan, sunyi fénnyel íriszeimben. Végül, ha elindult, úgy mögé lépve, még egy lövedéket, már csak a poén kedvéért is, a hátsófelére küldtem, ajándékba. Újabb nevetés szakadt fel belőlem, miközben letéptem magamról a maszkomat, kicsit beleborzolva az így is kócos tincseimbe. - Most már pláne! - tettem hozzá még, ahogy a zöld festék szépen átitatta a terepszín ruhát. - Remélem még emlékszik, miként is iszom a kávét. - értem mellé végül, a puskát visszaakasztva a derékövemre. - Csak viccelek. Nem lóg semmivel. Kivéve, ha nincs jobb dolga. - pillantottam fel rá oldalasan, ahogy kifelé trappoltunk a terepről a többiek felé, akik egymás hegyén hátán üldögéltek, hol a hosszúkás padon, hol a földön, vagy falnak vetett háttal.
Szíves örömest reagáltam volna még a szavaira, de valahogy nem tűnt okos ötletnek, elvégre egyre kiélezettebbé vált a helyzet. Nem hiába nem versenyeztem soha, általában nem szerettek a csapattársaim, mert bár élveztem az adrenalin nyújtotta felfokozott érzetet, de sosem akartam mindenáron nyerni. Addig hajtottam valamit, míg jó szórakozásnak bizonyult, ha már nem, úgy értelmét vesztette az egész, én pedig ezeket a dolgokat nem szerettem. Ugyan jó ideig elszórakozhattunk volna itt Rusttal, de azt a többiek halálosan unták volna, azt pedig nem tudtam, mennyi időre is foglalták le pontosan a pályát. Így hallhattam a hím minden rezdülését, csak hogy ez fordítva is így volt. Az biztos, hogy nem olyan egyszerű a képlet, mintha két halandó állna itt, emlékszem még, mennyire süket és vak voltam emberként, nem beszélve a szaglásról. Ég és föld a kettő, ez volt az, amit mindig is imádtam a farkaslétben, minden kellemetlen vetületével együtt. Az illatok ezernyi formában támadták érzékeimet, a hangok sokkalta erősebbek voltak, némelyik úgy robbant a tudatomba, hogy elkerülni sem lehetett volna. A régi raktárba vegyülő farkasszag elemi erővel emelkedett minden más felé, megborzongatva tagjaimat, libabőrt csalva rá, szinte arra késztetve, hogy tűnjek el a környező erdőségben és hajtsak valami vadat. Szerettem a fajtársaimat, a közelükben sokkal jobb volt, mint bárhol másutt. A lelkembe hasító hiányérzet túlságosan könnyedén terített le, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy végül elszántam magam a lapok felfedésére. Hiányzott Ausztrália, most először hasított belém a tudat, és nem szerettem. Mihez fogok kezdeni, ha Ray sikerrel jár? S főleg akkor, ha nem tudjuk helyrehozni, ami elromlott? Ha sosem fog már bízni bennem, és talán én sem benne? Áhh… Minden feszültségem kiszakadt belőlem, ahogy elkezdtem Rustot sorozni, vigyorogva, mintha élvezetet lelnék benne, de inkább az okozott örömöt, hogy képes voltam elkergetni az idióta gondolatokat, amik időről-időre igyekeztek becserkészni az elmémet. A festék szaga és a sziporkázó színek mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy jobban érezzem magam, a végső adrenalinlöket pedig dobott egy szépet az egészen. Nem számított, mennyi talál, és mennyi megy mellé, esetleg csattannak össze a patronok, hogy keveredjen a zöld és a piros. A hideg futkosott a hátamon, futni akartam, rohanni, érezni ahogy egy másik farkas bundájához simul a sajátom. A belső hang szinte nyüszített érte. A levegő egy pillanatra bennakadt, az ujjam rászorult a ravaszra, ahogy telibe talált a zöld festék, az ütés kellemetlen volt némileg, de inkább a hely volt az, ami miatt érzékenyebben érintett. Nem volt időm felocsúdni, mert Rust telibe talált, és elsodort. Mi tagadás, ő legalább puhára érkezett, bár úgy tűntem el alatta, akár egy csöpp kislány, nagyjából olyanok lehettek a méretbeli különbségek. Beletelt pár másodpercbe, míg újra tudtam levegőt venni, a mellkasom megemelkedett, miközben őzike szemeimmel pislogtam a hím lélektükreibe. Vehettük úgy, hogy bizonyos tekintetben alulmaradtam, de az ilyesmit valahogy sosem bántam. - Úgy tűnik. Mosolyodtam el, majd fogadtam el a felém nyújtott kezet, nem volt az a felettébb öntudatos fajta, hogy ágáljak az ilyesmi ellen, meg aztán, mégiscsak farkas volt, akinek az érintése jobban esett, mint bármelyik halandóé. A francba is, remélem, minél hamarabb helyrerázódnak a dolgok Rayyel, hogy ne kelljen minden ismeretlen érintésének úgy örülnöm, mint majom a farkának. Nem poroltam le magam, a ruha úgyis bérelt, majd gondoskodnak róla az üzemeltetők, nem érdekelt, hogy festékes és koszos vagyok, ettől vált az egész sokkalta intenzívebbé, élőbbé. - Egy fene, talán túlélek egy kávét magával. Ugrattam, természetesen semmi kifogásom nem volt ellene, a következő pillanatban pedig kacagva sikkantottam fel, majd biztos, ami biztos alapon inkább a falak fedezékében mentem tovább az öltözők felé. - Most kék folt lesz a fenekemen… ez bosszúért kiált. Ravasz mosolyomat ugyan már nem láthatta, de már kerestem is a lehetőséget a kölcsön visszaadására, remélhetőleg adódik is majd valami, egyelőre azonban szunnyadjon csak el az ébersége. - Persze, kevés tej, két cukor. Az ilyen mérhetetlenül fontos dolgokat hogy is feledhetném el? Öltöttem rá nyelvet, mikor mellém ért, majd csóváltam meg a fejem, jelezvén, nekem ugyan nincs jobb dolgom, de ha lenne is, talán akkor sem mennék máshová, lévén még bosszút kell állnom valami hasonlóan gyermeteg módon. - Nem szokásom kihúzni magam semmi alól. Igazából, dolgom sincs, úgyhogy jöhet az a kávé, de a helyet magára bízom, a város még nagyon új nekem. A következő pillanatban már bűnbánóan tártam szét a kacsóimat a többiek felé, jelezvén, hogy nem sikerült dűlőre jutnunk, és megszületett az igazságos döntetlen. Engem nem zavart, de többen bosszúsan sóhajtottak fel, és már dobták is be az újabb kör lehetőségét, amiből én viszont kihúztam magam, jó eséllyel ugyanez lenne a vége, nekik izgalmasabb lesz farkasok nélkül. - Bocsi, lógok egy kávéval a kis szöszinek, úgyhogy majd holnap találkozunk. Azzal indultam is tovább az öltözők felé, hogy visszaöltsem magamra a normális külsőmet, ami immár festéktől mentes, és leadjam az igen alaposan összelövöldözött felszerelést. A raktáros csaj egészen jót vidult a hátsómon lévő paca miatt, amit én inkább gyorsan elütöttem a ne is kérdezze szlogennel. Aztán már nem volt más, mint elhagyni az épületet, és Rustra bízni magam, már ha nem szívódott még fel, bár, ezt nem feltételeztem, ennél azért szórakoztatóbb társaságnak gondoltam magam.
//Szerintem a kövi reagod mehet másik helyszínre, már ha még nem unod a búrám. ^^//
Kezdőlap
De majd jelezzük, hogy kinn vagyunk a terepen 
Ha így jó neked is ^^ //
//
