Szóval, elhívtam Miss ex-Tarkot Paintball-ozni. Ennek mondjuk több oka is volt, főként az, hogy Mili lett az újdonsült Atanerkünk pár hónapja. Azóta pedig nem igazán sikerült vele találkoznom, talán csak futólag... Sem neki - érthető módon -, sem nekem nem volt rá elegendő időnk, amit azért valahol bántam, hiszen a kapcsolatunk eddig is jó volt. Persze, nyilván erről egyikőnk sem tehet, hogy így alakult, és csak remélni mertem, hogy végre lesz lehetőségünk egy kicsit kimozdulni, lekapcsolni az agyunkat. Nem akartam a falkán rágódni, nem akartam terveket szőni, csak egy kicsit szórakozni. A megbeszéltek szerint a pályánál vártam őt, talpig fekete paintball szettbe, oldalán vörös csíkok slankították alkatomat. Kezemben egy hasonlószínű kulacs, másikban a szetthez tartozó sisak árválkodott, ezeket pedig váltogatott előadásban dobálgattam ide-oda, olykor belekortyolva a hideg, jeges vízbe, ami az üvegembe lapult. A Paintball stukker már az oldalamon lógott, tulajdonképpen én már tökéletesen el- és fel voltam készülve a mai mókázásra, lövöldözésre. Igazából nem voltam benne biztos, hogy már nincs-e itt, hiszen miként megérkeztem, és nem láttam őt, azonnal bevágódtam a pulthoz, elkértem a ruhákat, és megcéloztam az öltözőt. Úgyhogy, most vagy balról fog jönni vagy szemből... Kedvem támadt még találgatni is, és magamba fogadásokat kötni, hogy vajon elkerültük egymást, vagy még nem érkezett meg. Tekintetem fel-alá vándorolt az embereken, akik ki-be járkáltak, némelyik agyon festékezve loholt az öltözők felé, válogatott szitkokat mormolva maga elé. Egészen röhejes volt, így a falhoz tolva csípőmet figyeltem minden további érkezőt is. Esetenként volt olyan, aki úgy nézett ki, mintha nyakon öntött volna egy hordó festékkel, de volt, aki majdnem tisztán hagyta e la "kivégzőtermet". Hát ez milyen izgalmas... A nagy sokaság, forgatag között pedig végre megütötte orromat Mili jellegzetes illata, így azzal egyidejűleg rántottam is fel fejemet, széles vigyorral a képemen fogadva őt. - Épp időben. - szólaltam meg vidáman, kedélyesen, noha tekintve eddigi ismeretségünket szívem szerint odavágtam volna neki, hogy: Késtél... De mivel már nem csak holmi Tarkságról volt szó, így inkább mélyen letapostam a pofámat, megadva neki ezzel is a tisztelet. Furcsa volt, kicsit... nem mintha eddig nem tiszteltem volna őt, félreértésbe ne essünk. Csak már... valahol máshogy tekintettem rá. - Lefoglaltam az egyik termet, szóval ott megvárlak, amíg átöltözöl. De siess, mert lehet szétszedem mire megérkezel. - vágtam egy idétlen képet, noha csak jókedvemben. Mielőtt még elindulhatott volna, megmutattam neki, hol talál meg - ezt sikerült vagy három egymást követő, elnagyolt gesztussal megfűszereznem -, aztán megvártam míg eltűnik a pult, és öltözők felé, hogy végül sarkon fordulva távozóra vegyem a figurát.
Odabenn kongott a levegő az ürességtől. Kicsit már bántam, hogy nem egy csapat ellen írattam fel magunkat, de minek játsszon az ember a farkas olyanokkal, akiknek semmi esélyük sincs ellene. Szóval fel is hagytam a hirtelen jött "sopánkodással", és lassú léptekben elkezdtem felmérni a terepet. Nem volt nagy helység, épp hogy egy hátra szaltót lehetett benne csinálni... Na... nem mintha akarnák. Bakancsom barázdái tompán koppantak a műfüvön, ahogy folytonosan fürkésztem a helységet. Megviselt krumplis zsákok, bennük nehezékkel, itt-ott felszakadva, vagy épp stoppolt foltokkal. Igazán megnyerő... Ám, ahogy épp az egyikkel kezdek "vérre menő" hadakozásba, ismét megérzem Mili közelgő illatát. Na jól van akkor ezt most abba kéne hagyni. Igen, abba is fogom, csak történetesen ez a rohadt nehéz zsák totálisan ráerőszakolta magát a lábamra. Felpillantottam, sunyin és kutatón, és már rá is markoltam a zsákra, hogy azt ívesen arrébb dobjam, amikor két láb, majd Mili egész alakja megjelent. Zavartan vágtam a hátam mögé a zsákot, mintha ott se lenne - mert egyébként k*rvára nem látszik! - és hülye vigyorral pislogtam az érkezőre. - Khm... Azt hittem még elbíbelődsz egy darabig... - magyaráztam, mert... igen. Hát próbáltam kimagyarázni, mit keres a hátam mögött ez a mázsás sz*r, de végül inkább csendben maradtam, és visszahajítottam a helyére. - Nos, felkészültél? - poroltam le kezemet, melyen a fekete kesztyű pihent, pár lépéssel megközelítve a nőstényt.
A büntetés lebonyolítása után igazi felüdülésként ért Oli meghívása. Már a napját se tudom, utoljára mikor sikerült egy köszönésnél több időt eltöltenünk együtt. Éppen itt volt már az ideje a pótlásnak. Ráadásul a lehető legjobbkor időzített. A közelmúlt eseményei nem bizonyultak túlságosan kellemesnek, szóval szükségem is volt rá, hogy valaki kirángasson ebből a világból, és elfeledtesse velem a hidegháborút még, ha csak pár órára is. Szégyenszemre ezúttal sikerült abba a hibába esnem, amit másoktól sose toleráltam. Állandóan szúrós tekintettel, és esetenként még megjegyzésekkel is jutalmaztam azt, aki akár egy perccel is az előre egyeztetett időpont után jelent meg valahol, azonban ez alkalommal éppen én voltam az, aki kicsúszott az időkeretből. Nyilván nem féltem attól, hogy Oli letépi a fejemet a helyéről emiatt, de ettől függetlenül szörnyen éreztem magam, mikor még az autópályán az órára pillantva felfigyeltem erre az aggasztó tényre. Így jár az, aki nem számol a csúcsforgalommal. A megfelelő parkolóhely kiválasztása után kipattantam a kocsiból egy kisebb sporttáskával, majd sietős léptekkel közelítettem meg az épületet. Belépve a festék és a játékosok verejtékének jellegzetes szaga mellett megéreztem, hogy a partnerem már bent van. A sors fintora, hogy azt kívántam, bárcsak ezúttal elkésett volna. Pár pillanat múlva már észre is vettem a rám várakozó tarkot, aki már talpig harci díszbe öltözve álldogált. Az arcomon ekkor hirtelen egy őszinte mosoly jelent meg, és bár el is felejtettem, hogy szégyenkeznem kell a késésem miatt. - Örülök, hogy látlak – Köszöntöttem egy gyors fél kezes ölelés kíséretében. A másik felső végtagom már le volt foglalva a táskám által, és nem szándékoztam vele hátba vágni. Meglepett, hogy nem tette szóvá a hibámat, ami két dologra engedett következetni: rossz az órája vagy az új rangom miatt tekintett el tőle. Mindenestre bármelyik volt a felelős érte, én nem szeretném firtatni, inkább felejtsük el, mint az egy éjszakás kalandokat szokás. Mikor elmagyarázta, merre van a pálya és az egyéb tudnivalókat, csak bólogattam, hogy tudtára adjam, mindent értek, majd mikor befejezte sietve elindultam a pult irányába, ahol magamhoz vettem a megfelelő felszerelést, majd az utam az öltöző felé vezetett. Rekordidő alatt sikerült az elegáns öltözetemet lecserélni a paintball egyenruhára. Szerintem ezzel megdöntöttem az öltözködési világrekordot már, ha létezik ilyen. Szerettem volna ezzel behozni azt a lemaradást, amit az autópályán generáltam. Az utasításokat, na meg a szagot követve, pár festékes civilt megkerülve eljutottam a számunkra kijelölt teremig, ahol Oli egy nehezéknek használt zsákkal szórakozott éppen. Mikor megjelentem, rögtön igyekezett a háta mögé rejteni. - Te mondtad, hogy siessek, nem? De ha gondolod, visszamehetek ellenőrizni, hogy nem-e kövérít ez a szerelés – Mutatok teátrálisan az öltöző irányába – Egyébként a bakancs az oka. Hihetetlen, milyen könnyű benne járni a tűsarkú után. Csak az a hátránya, hogy így majdnem egy fejjem magasabb vagy nálam – Közöltem panaszosan, miközben tényleg felfelé kellett néznem, hogy megtartsam a szemkontaktust. Valamit valamiért. A lábamnak most kényelmes, a nyakamnak meg kevésbé. Mikor eldobta az eléggé feltűnően elrejtett zsákot, a fegyverrel még röptében rálőttem, csak úgy gyakorlás gyanánt, és mire a földre ért, ott díszelgett a közepén egy gyönyörű citromsárga nyom. Legalább biztosan tudom, hogy működik. - Látom, nem vicceltél, mikor azzal fenyegetőztél, hogy szétszeded a termet – Néztem vissza rá vigyorogva. - Én készen állok egy győzelemre – Válaszoltam teljesen magabiztosan – És te kész vagy? Ha még szeretnél harcolni pár zsákkal, szívesen megvárom – Gúnyolódtam vele egy kicsit. Az előbbi jelenet olyan derűs látványt nyújtott, hogy nem felejtem el egykönnyen. - Vagy, ha gondolod, játszhatunk velük párnacsatát is – Néztem a megjelölt súlyra. Igaz, valószínűnek teljesen őrültnek nézne minket mindenki, és a vezetőség valószínűleg egy botrány keretében páros lábbal tessékelne ki bennünket, de ötletnek jó. Felvettem a maszkot, ami mellesleg teljes mértékben felesleges mindkettőnk számára, de az előírásokat mégis be kell tartani. Ez után hátrébb léptem pár lépést. - Mivel te értél ide hamarabb, átadom az első lövés jogát – Tártam ki mindkét karomat, ezzel tökéletes céltáblává téve magamat. Persze, nyilván nem lesz olyan könnyű dolga. És nekem se.
Örömmel fogadtam, hogy attól még, hogy Atanerké avanzsálódott itt nagy hirtelen, még nem felejtette el önmagát. Ez mindenképp derűsen indította az egyébként is örömteli találkozást. Féloldalas ölelését bátran viszonoztam, csakugyan egy karral, tekintve, hogy a másikba szorongattam mind a kulacsomat, mind pedig a sisakot. Azzal pedig nem állt szándékomba izomból levinni a fejét. Jó helyen van az ott, ahol van. Természetesen megvártam, míg eltűnik az öltözők irányába, ezt követően pedig bevágódtam a számunkra előállított terembe. Nem volt valami fantasztikus az enteriőr, pláne, aki összedobálta a zsákokat, és egyéb akadályokat. De a célnak megfelelt. Nekem meg pláne. Persze, annál kínosabban is régen éreztem magam, mint mikor belépett, én meg ott álltam idétlenül, a hátam mögé vágott zsákkal, amivel az imént még élet-halál harcot vívtam. Nagy túlzással... - Nos, ha ez megkönnyíti a lelkedet, szerintem nem kövérít. - nevettem fel halkan, sietősen próbálva eloszlatni a beálló, töredéknyi zavartságomat. - Hát, ebben nem vagyok kompetens, de ééén hiszek neked. Az pedig, hogy magasabb vagyok nálad... ez eddig is egyértelmű volt, csak valaki... mindig megpróbál tenni ellene... - magyaráztam szórakozottan, kicsit cukkolva a nőstényt. A határaimat eddig is ismertem, ahogyan őt is, így talán attól nem kellett tartanom, hogy véresen komolyan veszi a hülyeségeimet. Amúgy is volt ideje megszokni, az együtt lehúzott évek alatt. Eközben sikerült megválnom - naagy szívfájdalommal - a hátam mögött rejtegetett barátomtól, ami még röptében kapott egy eltéveszthetetlenül is pontos lövedéket. Akaratlanul is morrantam egyet, noha ez inkább hümmögés volt, mintsem konkrét morgás. - Naaagyon vicces itt valaki... - sziszegtem játékosan a fogaim alól, széles vigyorral képemen, miközben felcsaptam a fejemre a sisakot, bár egyelőre még nem csuktam le teljesen. - Én is készen állok, Miss ex-Tarkok gyöngye. - rántottam fel oldalamról a fegyveremet, kicsit megugrasztva azt a kezemben. A zsákos gúnyolódására már direkt nem válaszoltam, így is elég cikinek éreztem, noha a vigyor továbbra se szakadt le képemről. Odaragadt. Nyilván... - Párnacsatát? - vontam fel egyik szemöldökömet, noha ez a sisaktól már nem igazán látszott, ahogy felé léptem egyet. Egész testemben kihúztam magam, majd egy röpke kacsintás után, rácsaptam a sisakrostélyra, hogy ezúttal teljesen eltakarja arcomat. A továbbiakban pedig már kérnie sem kellett, hiszen szavai még alig értek véget, én már rásoroztam három darab, kék festékbombát. Ezzel együttesen pedig már henteredtem is fel a műfűre, bevágódva az imént agyonlőtt zsák mögé. Nem voltam biztos benne, hogy sikerült eltalálnom, tekintve, hogy egy azon vérvonal tagjai vagyunk, és emlékeim szerint ő is, akárcsak én, villámgyorsan reagál. Mindenesetre próbáltam hallgatni esetleges lépteit, ha megindultak felém, és azzal ellentétesen mozogni a talajon. - Jöttem... nyertem... csibét Milit ettem...! - (hogy, régi blackjack-es hasonlattal éljek) csattantam fel, ahogy érezni véltem közelségét, és már löktem is át magam egyik fedezékből a másikba, újabb két lövedéket fogyasztva el rá. Kicsit, mint a röptében a legyet is effektus - persze más értelemeben -, noha még most sem voltam benne biztos, hogy sikerült célba találnom. - Remélem tudod, hogy elfoglak kapni! - nevettem vidáman, átadva magamat a játék adta élvezetnek. Az ebből fakadó adrenalin finoman indult el bennem, pörgetve a szívemet, megindítva ereimben a vér útját. Folytonosan ki voltam éleződve mozgására, bakancsának barázdáira, melyek felsercegtek, ahogy lépett velük, miközben én magam is haladtam, továbbra is a talajhoz préselődve. Minden zaj egyszerre ürült ki a fülemből, elmémből, egyedül Milire koncentráltam. A játék izgalmával járó feszült némaság pedig egyre jobban arra sarkallt, hogy felugorjak, de minden bizonnyal ő kapna le engem, ha ezt megtenném... Így csak vártam, figyeltem, minden apró nesz fülsüketítően hatott... Közeledett...
Szerencsére nem kellett sokáig győzködnöm, és pátoszi beszédekbe bonyolódnom, hogy elkezdjük a játékot, hiszen alig mondtam ki az előbbi mondatom legutolsó hangját, máris három egymást követő kattanás hangja ütötte meg füleimet. Ez után, pedig már repültek is a festékkel teli kék golyók, amik engem vettek célba. Abban a pillanatban fogtam magam, és egy mozdulattal a talajra vágtam magamat, miközben a három támad tárgy elsuhant fölöttem, majd kicsit távolabb csapódtak be. Nem kellett sokat gondolkoznom a következő lépésen: reflexszerűen ellentámadást indítottam két sárga lövedék formájában a szintén a műfű közelségét élvező hím ellen. Sajnos az én ajándékaim se értek célt, mivel rögtön a megjelölt zsák mögé gurult. Kihasználva, hogy az ellenfelem rejtőzködött, a fekvőtámasz pozícióból gyorsan guggolásra váltottam, majd hirtelen kiegyenesedve elkezdtem futni az egyik kicsit távolabbi fedezék felé, miközben le se vettem a tekintetemet Oli menedékéről. Nyilván ilyen körülmények között lehetetlen hangtalanul közlekedni. A társam valószínűleg a lépteim hatására hagyta el azt a bizonyos zsákot, és küldött felém két másik kék patront. Így nem volt más választásom, mint a futásról ugrásra váltani, és szó szerint beestem az egyik zsák mögé, amitől pár lélegzetvételnyi biztonságot reméltem. Meg is kaptam, amit akartam. A hangokból ítélve, Oli is megállt az egyik fedezék mögött. - Álmodozz tovább! Tájékoztatlak, hogy aki itt el lesz kapva, az te vagy – Válaszoltam két szusszanás között, és a maszk mögött ismét egy széles mosoly húzódott végig az arcomon. Úgy döntöttem, ideje üldözöttből üldözővé válni, ezért óvatosan feljebb emelkedtem, és a menedékem fölött szétnézve megbizonyosodtam róla, hogy a hím fegyverének csöve nem les rám. Ettől felbátorodtam, és kimásztam a megkopott tárgy mögül, majd hajlított térdekkel elindultam az ellenfelem menedéke felé, miközben a fegyvert egyenesen tartottam. Készen álltam arra, hogy bármelyik pillanatban végre hajtsak egy támadást. Hallottam, ahogy lassan ő is mozog, de még mindig lent a földdel párhuzamosan. Egy ideig kivárásra játszottam. Arra vártam, hogy egyszer csak előugorjon, hogy aztán gyorsan célba vegyem, de ez nem történt meg. Nyilván tudja, mire készülök, és elővigyázatos. Nem hiába, az a sok együtt eltöltött év nem marad nyomtalanul. Már megtanultuk egymás logikáját és stratégiáit, így ez még nehezebbé teszi mindkettőnk helyzetét. Ettől azonban csak még jobban élvezem a vadászatot. Egy oroszlánnak könnyű elkapnia egy gazellát, de egyik ragadozónak a másikat… Az már igazi kihívás. Ha már itt tartunk, meg kell említeni a maszkot is, ami kissé korlátozott látási viszonyokat eredményez. Legszívesebben levenném, de ugyebár ezt nem tehetem meg. Minden játékban vannak szabályok, amiket ha tetszik, ha nem be kell tartani. - Tudod, a fekete szín már régen kiment a divatból. Az idei nyár színe a citromsárga. Szóval ne aggódj, hamarosan divatossá varázsollak – Szólaltam meg, miközben pár lépést tettem még mindig egyenesen a rejtekhelye felé. Közben nem lankadt a figyelmem. A következő pillanatban, pedig két nagyobb lépéssel irányt váltottam, és oldalról közelítettem meg a célpontot. Ha még mindig a zsák mögött maradt, akkor még mozgás közben rá küldtem három festékpatront. Az egyiket egyenesen, a másikat jobbra, a harmadikat pedig egy kicsit feljebb remélve, hogy így bármerre is megy, eltalálja valamelyik. Persze még mindig több mint ötven százalék esélye van rá, hogy kitérjen a lövéseim elöl. A sikerességtől függetlenül a támadás után, ismét a földre vetettem magam az esetleges ellentámadástól félve, majd begurultam egy kisebb fedezék mögé. Ez azonban nem rejtett el teljesen. A szemüvegem fele és a kezemben lévő fegyver kilátszottak, és úgy vártam, hátha ismét célkeresztbe kerül a nálam nagyobb, de annál fürgébb ellenfél.
Fürge... mint a vágtázó vadló, kit szilaj szíve visz magával, át a mezőkön, végig a dús, zöld avaron. Meg sem áll, csak együtt száguld a széllel, erővel, hévvel, vággyal... Mili is épp ily' sebesen mozgott, hárított, majd suhant át egyik pontból a másikba. Hallottam őt. Minden lépte a fülembe dobolt fel, tompa zajra kelt talpa alatt a műfű. Aztán néma csend... hosszú, sikoltó csend települt ránk, csupán elhaló lélegzetét véltem felismerni a távolból. Várt... Rám várt. És, ha hangja nem zavar fel, tán nem is tudtam volna pontosan beazonosítani merre is bujkál. Ajkaimra rafinált, pengeéles mosoly szaladt fel, szavaira pedig akaratlanul is vigyorrá nőtte ki magát. - Reménykedj! - kiáltottam fel, miként sietősen húztam is magam tovább, kúsztam, távolabb, hogy hangom helyén már csak hűlt létezésem nyoma látszódjon. Aztán megint mozdult, léptei megfontoltak voltak, majdnem nesztelenek, miként közelített; talán prédaként próbált becserkészni. Mindig is ügyes volt ebben, példaértékű mind reflexe, mind pedig gyorsasága. Ezt kérdezés nélkül is tudtam. Nem is becsültem alá, egy pillanatra sem. Mégis, ahogy egyre erősebben véltem érzékelni a hangokat tovább löktem magam, nem fedve fel rejtekhelyemet előtte. Pedig szavaira igencsak frappáns választ kreáltam már elmémbe, de jobbnak tartottam ha kivételesen meghagyom önmagamnak. Neeem ugrasztjuk ki a nyulat a bokorból... Csak csendesen Mili, ne ébreszd fel az alvó oroszlánt farkast... várj még... csak egy kicsit... De ő nem várt. Olyan hirtelen változtatott irányt, hogy kénytelen voltam hasra vágódni, és vállaimon átpördülni, mikor már ívesen repültek felém a sárgálló lövedékek. Retinámba élt a kép, pupillám kitágult, a levegőm pedig részlegesen bennrekedt. Csak egyetlen esélyem volt, és én ki is használtam... a pillanat tört rész alatt tovább rúgtam magamat, balra, lapítva, mint az ugrani váró vad, mely áldozatára les. A felettem elcikázó golyó súrolta ruhám felrongyosodott szélét, de nem ült meg rajta, kövér testével. És több sem kellett... Támadásra, támadással feleltem. Felpattantam, mint akit csúzliból lőttek ki, és vetődtem utána, míg ő már elmerült fedezéke mögött. Félszívdobbanás, annyi sem, míg látni véltem a kiemelkedő fegyvercsövet, és már ugrottam is tovább, mielőtt megsoroz újra. Testem ívesen hasította át a levegőt, ahogy a téglából eszkábált fal mögé bukfenceztem, eleinte hátamat lökve neki, majd már hajoltam is oldalra, hogy a fedezék végéből lessek ki Milire. Csak zakatoló szívének zörejét hallottam, mely épp oly hevesen vert mellkasa üregében, mint az enyém. Lüktetett az adrenalin súlya alatt. Ujjaim feszülten tapadtak a ravaszhoz, mikor hirtelen ötlettől vezérelve, egyetlen pillanat alatt teremtem a tégla rakás tetején, így jóval magasabb pozícióba kerülve, mint ahol Mili bujkált. Tekintetem csak egy másodpercre kapta el az övét, és már indítottam is felé két lövedéket. Az egyiket pontosan rá irányítottam, hogyha esetlegesen elhátrálna, míg a másikat a baljához céloztam. Aztán eltűntem, visszaküldve magam a szoros falak közé, átgurulva annak másik végébe. - Cicc-ciiicc! - röhögtem fel idétlenül, miközben felguggoltam, és úgy próbáltam helyezkedni. Bakancsom alatt megrezzent a műfű, míg én egészen a téglafal széléhez csoszogtam, fegyveremet kidugva rejtekem mögül. - Van neked egy ajándékom! Szép, kék színe van! Pont a maszkod elejére illik! - próbáltam hergelni kicsit, hátha előjön, hátha kimozdul végre a zsákok mögül. De semmi... Túl jól ismert már - nyilván -, így újabb tervet kellett kitalálnom. Pillantásom a tőlem csak pár méterre feszengő szalma rakás felé villant, ami tőle átlósan terült el, szabad pályát biztosítva az eltalálására. A vállam megrándult, ezzel együtt pedig még végig se gondoltam, hogyan mozduljak, már vetődtem is át, bele a szúrós, érdes bálába. Jobban mondva: mögé. A fegyverem azonnal célra tartott, és meg sem vártam, hogy felfogja a mozgást, máris lőttem felé. A baj csak az volt, hogy ezúttal tökéletesen rácéloztam, valamint még egy lövedéket küldtem feje fölé. Túl sok rést hagytam a menekülésre, ennek tudatában pedig azonmód lerántottam magam a szalma mögé, kimászva annak is a szélére. Tökéletes patt helyzet eddig jelenleg, de nem is vártam mást... Mili tökéletes vadász, az együtt töltött idő alatt legfőképpen egymást ismertük ki, míg áldozatainkra lestünk. Akár csak én, ő is pontosan tudta, hogyan és miként fogok mozdulni. Ebből adódóan, biztos voltam benne, hogy két szemvillanás múlva már támadni fog... Igazi dög...
Még lövést adtam le, amíg átbukfencezett a téglából készült építmény mögé, de egyiknek se sikerült mást eltalálnia, mint az elválasztófalat, ami már amúgy is elég színes volt az előttünk játszó csapatoknak hála. Én nem változtattam helyet, hiszen a zsákom oldalából így is tökéletes rálátásom volt a fedezékére. Már csak arra vártam, melyik oldalon bukkan fel ismét támadás céljából. A következő lépése, azonban kissé váratlanul ért. Gondolatban csak a téglarakás jobb és bal oldalát jelöltem meg lehetséges alternatívának, ahol megjelenhet, de helyette ő egyenesen a tetejére ugrott. Ebből a pozícióból pedig zsák ide vagy oda, hirtelen védtelenné váltam. Egy békaugrásra hasonlító mozdulattal kerültem el az engem célzó lövedékeket, majd felegyenesedve célba vettem, hogy viszonozzam a szívességet, de mire az én egy szem sárga lövedékem eljutott odáig, addigra Oli már ismét a biztonságos fal mögött rejtőzködött. Egy a falhoz közelebbi zsákhoz futottam, majd leguggoltam felé, és figyeltem. Tekintetem ezúttal az egész rejtekhelyet pásztázta, bár kevés esélyt láttam rá, hogy újra ugyanezzel a trükkel próbálkozzon, de azért fő az óvatosság. Közben hallgattam, ahogy a műfű ropog a bakancsa alatt. A fal széléhez sétált, és ő is várt. Mindketten abban bíztunk, hogy a másik előugrik saját fedezéke mögül, és könnyű célpontként elkaphatjuk. Én azonban nem voltam hajlandó feladni a saját ideiglenes „bunkeremet”. - Remélem, ez az ajándék visszaváltható, mert a kék szín nem megy a sisakomhoz – Válaszoltam hangosan. Bíztam benne, hogy előbb-utóbb megunja a várakozást, és a tettek mezejére lép valamilyen formában. Ez pedig meg is történt. Egyet pislogtam, és ő máris előbújt, én pedig a pillanatnyi meglepetésem után három festékgolyót küldtem utána, amit ő kettővel viszonzott. Szerencsére ezek elől könnyebb volt kitérni, mint a többitől. - A logika azt diktálná, hogy előbb a szalma, majd fa mögé kellett volna bújnod. A tégla lett volna az utolsó. Nem olvastad a három kismalac meséjét? – Emlékeztettem a klasszikus történet cselekményére – Kár, hogy én ezt a bálát nem tudom elfújni egy levegővel, mint a mesebeli farkas. Lehet, hogy az ilyesmihez külön vérvonal képesség szükséges - Bonyolódtam rövid, ámbár meglehetősen rendhagyó műelemzésbe, majd hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és elkezdtem rohanni a szalmabála felé. Ahogy a mondás tartja, legjobb védekezés a támadás. Igaz, ezzel nagyobb támadófelületet biztosítottam Oli számára, de ezt a hátrányt igyekeztem a gyorsasággal kompenzálni. Közben, ha ettől felbátorodott és kicsit jobban előbújt a bála mögül leadtam rá két lövést. Amint elértem a szalma menedékhez, ismét leguggoltam mögötte. Amennyiben Oli az előbbi rohamom után új fedezékhez ment, egyedül-, ha pedig még mindig ott maradt, akkor vele együtt birtokoltam a szalmakupacot; ő az egyik oldalt, én a másikat. Mindkét lehetőség esetén, elkezdtem szép lassan oldal irányba haladni, miközben a figyelmem még az eddigieknél is kiélezettebb volt az összes apró neszre. A negyedik apró lépés után, pedig ismét felpattantam, és három lövedékkel célba vettem. Azonos bunker esetén felülről.
Hallottam a felém lőtt festékpatron sercegését, ahogy az áthasította a fülledt, egyre forróbb levegőt, míg én szökkentem vissza a téglafal mögé. Az pedig hangos csattanással jelezte, újabb absztrakt mázolmányt készített önvalója által. Ajkaimra mosoly húzódott, élveztem a helyzetet, a játék nyújtotta fellelkesítő adrenalint. Nem is gondolkodtam, annyira kikapcsolt az agyam, hogy talán meg merem kockáztatni: ennél jobban még sosem esett meg ilyen. Nem kattogtam holmi falka ügyeken, vagy a húgomon, és egyéb érzelmi összeütközéseken. Érkezőkön, és távozókon. Csak a jelen élt, csak mi voltunk. És persze az a rakatnyi festéktöltény, ami arra várt, hogy végre célt érjen. Közben Mili futásnak eredt, pozíciót váltva rohant át egyik pontból a másikba. Nem tétlenkedtem hát... Már fordultam is, hogy lássam őt, miközben szavai beszöktek dobhártyámba. Elszélesedő vigyor játszott el képemen, míg végül elrugaszkodtam a rejtekhelyemről, és már vetődtem is a szénakazal mögé, le nem véve szemeimet Miliről, vagyis: a lehetséges mozgási pontokról, ahol feltűnhetett. A lövedékek repkedtek, várva, hogy ezúttal már felnyaláboljanak mindkettőnket. Míg én kettőt küldtem felé, addig ő hárommal próbált megajándékozni, de mire becsapódhattak volna a sárgás patronok, már a szalma mögött fújtattam, hátamat nekivetve. Végül arrébb osontam, ki a szélére, hátha megpróbál megkörnyékezni a nőstény. - Meglehet. De most nem egy mesében vagyunk, úgy hogy készülhetsz rá, hogy ezúttal ez a farkas fog nyerni! - kacagtam fel, miközben még jobban kimásztam a bála szélére, hiszen időközben hallottam, miként talpai alatt ütemesen felverődött a talaj. Jött... támadásra készen érkezett meg a szalmakazal másik végébe. Nem csak hogy érzékeltem a közelségét, de éreztem is az illatát, mely olyan erősen, és intenzíven érkezett az orromba, hogy elkerülhetetlenül is tudtam, csak egy méter van közöttünk. Miként ő mozdult, úgy én is hátrálni kezdtem, oldalazva véve fel a "körtánc" irányát. Aztán valami változott... elhaltak a léptek, elhalt a lélegzet is, és miként Mili felpattant, hogy célba vegyen, én hátra vágtam magam, gerincemből indítva a löketet gördültem át jobb vállamon, viszonozva a rám nyitott golyózáport. Tökéletes célkeresztjében álltunk egymásnak, így elkerülhetetlen volt, hogy beszedjek tőle egy egész sárga festékfoltot felkarommal, miközben folyamatosan soroztam őt a kék bombákkal. Végül felugrottam, és gondolkozást sem ismerve vetődtem felé, elkapva őt vállainál próbáltam leteríteni a földre, hogy egész testemmel magammal sodorjam. Ha sikerült, úgy vele együtt gurultam végig a kemény műfüvön, ha nem, akkor - nyilván - egyedül. De mindkét opció esetén sietősen talpaimra álltam, és újabb lövedék anyaggal ajándékoztam meg őt, akár állt, akár feküdt. Ezt követően pedig a terepjáró mögé pördültem, irdatlan iramot diktálva futottam felé, s ha Mili golyókkal kínált ez idő alatt, azokat átugrálva terültem el végül a a roncs autó mögött. Ziháltam, úgy kapkodtam a levegőt, mintha most lélegeznék fel először életemben. Koponyám a járgányhoz simult, adva magamnak néhány szívdobbanásnyi pillanatot, míg végül ismét mozgásba lendültem. Hasmánt feküdtem el, íriszeimmel az autó alatt követve Milit, ha netán járásba kezdett volna, majd már gördültem is a kerekek mögé, mielőtt alulról próbálna támadni. - Most véged lesz! - nevettem fel, megzavarva a beálló csendet, melyet eddig csak tompa lépteink szaggattak meg olykor. Egyetlen másodperc alatt téptem le magamról a sisakomat, majd hajítottam ki a kocsi oldalánál, hogy Milit arra irányítva zavarjam meg a koncentrálásba. Ezzel egyidejűleg felrántottam magam a kocsi motorházára, és ameddig a nőstény a sisakom felé pillantott, addig én újabb három kék lövedékkel dicsértem alakját... Aztán megint elrugaszkodtam, a levegőben pördülve meg tengelyem körül, hogy érkezésem célpontja, közvetlenül a terepjáró melletti zsákrengeteg legyen. Ismét "láthatatlanná" váltam, még a nyakamat is behúztam, hogy egyetlen hajszálam se látszódjon ki...
Fölötte állva, egymásra tüzet nyitva olyan volt, mintha az idő teljesen lelassult volna. Már magam se számoltam, hányszor nyomtam le a ravaszt támadás céljából, és hány kék lövedék közeledett felém megtorolva az enyéimet. Mindegyikre igyekeztem figyelni, és elkerülni őket, de a kis távolság miatt ez nagyobb kihívást jelentett, mint a játék során bármikor. Még számomra is lehetetlen volt épségben kikerülni ebből a golyózáporból. Végül az egyik apró bombát, ami a sisakom felé közeledett, a saját szabad kezemmel védtem ki, így a kék festék elborította a kézhátamat. Amennyiben éles lövedékekkel játszanánk, akkor is szerencsésebb, ha a kezemen kapok sebet, mint az arcomon. Csak egy kis csípést éreztem. Olyan volt akár egy apró statikus sokk, amitől az ember keze egy másodpercre megrándul, de utána nem érez semmit. Ez velem is így történt. Nem hatott volna meg túlzottan az eset, ha nem láttam volna a kesztyűmet kék színbe öltözve. Ez olyan hatással volt rám, mint mikor a torreádorok vörös posztót lengetnek a megvadult bika előtt. Nyilván, ahogy az előbb említett állat esetében, nekem sem az adott színnel szemben voltak ellenérzéseim, azonban sikerült annyira feltüzelnie, hogy a motivációm duplájára nőtt, és ezáltal az általam kilőtt lövedékek mennyisége is megnőtt. Az egyiknek, pedig sikerült végre célba találnia mégpedig Oli felkarján. A kettőnk „sérülése” között mindössze tíz-tizenöt másodperc telhetett el, de számomra hosszú harcnak tűnt, amíg viszonozni tudtam a szívességet. Mindez nem csoda, hiszen ő tényleg kemény ellenfél. Ez teszi élvezetessé a játékot. Csak egy pillanatig tudtam csodálni a sárga foltot, ami mellesleg tényleg feldobta a ruhája összképét. A következő pillanatban fogta magát, és egyenesen rám vetődött. Mindketten a földre kerültünk, majd elkezdtünk pörögni a műfüvön. Ha ezt külső szemlélő látná, valószínűleg felháborodna azon, hogy egy férfi ilyen durván nekimegy egy látszólag védtelen nőnek. Számomra viszont mindig felemelő volt a tudat, ha egy hím nem a gyengébbik nem tagjaként tekintett rám. Nyilván az előbbi lehetőségből is lehet előnyt kovácsolni, de mégis csak az egyenjogúság híve vagyok. A kis közös utazásunk közben végig arra vártam, hogy megálljunk végre és egy testvért is adjak Oli foltjának, nehogy unatkozzon szegény egyedül. A pörgés végén szinte egyszerre ugrottunk fel, és mindketten kíméletlenül egymásra szegeztük fegyvereinket. Ezúttal azonban egyikünknek se sikerült találatot szereznie, ami valószínűleg annak köszönhető, hogy az előbbi után mindketten figyelmesebbek lettünk. Folyamatosan próbáltam eltalálni, miközben az autó felé közeledett, de szerencsésen elkerülte. Én a magam részéről, nem vonultam fedezékbe csak pár lépést hátráltam a téglarakás felé, hogy ha szükségem lenne a védelmére, gyorsan el tudjak odáig jutni. Közben természetesen végig Olit figyeltem a kocsi mögött. Közben szerencsére volt egy kis időm megpihenni. Egyhelyben állva sokkal jobban érzékeltem, ahogy a szívem megállás nélkül pumpálja bennem a vért. - Ugye megmondtam, hogy nem áll jól nekem a kék szín. Most nézd meg! – Sopánkodtam hangosan, miután végre sikerült levegőt vennem. Hirtelen valami feltűnt a kocsi oldalánál. Én reflexszerűen rá szegeztem a fegyvert, és egy gyors lövéssel üdvözöltem, aminek sikerült is célba találnia. Ekkor érzékeltem, hogy ez a könnyű célpont egyszerű elterelés volt, és a sisak mögött csak a levegő volt. Három festékpatron száguldott felé, mikor észrevettem, hol is van Oli, aki immáron sisak nélkül mutatkozott. Elugrottam a patronok elől, majd egy bukfenccel a téglafal mögé kerültem. Hallottam, ahogyan a hím elrugaszkodik a motorháztetőről, majd egy lélegzetvételnyi idő után földet ér a műfüvön. Aztán csend. Nem mozdult, és egy darabig én magam se. A szag alapján be tudtam mérni, hogy körülbelül hol lehet, még ha nem is láttam merre ugrott. - Igazán visszavehetnéd azt a sisakot. Olyan gyönyörű műalkotást varázsoltam rá. Biztos tetszene – Kiáltottam, miközben a hátamat a kőfalnak vetve álltam. Ez után hirtelen ötlettől vezérelve két kezemet megtámasztottam a téglafal tetején, majd lendületből felrántottam magamat, és így sikerült a magasból rá látnom az áldozatomra. Igen, ezt pár perccel ezelőtt ő maga is megcsinálta, de végül is nincs leírva sehova, hogy tilos ötletet meríteni az ellenféltől. Két lövedéket céloztam felé a kőfaltetejéről, majd az ellentámadástól tartva egy nagy ugrással elhagytam a magaslest és egyenesen a faház felé futottam. Közben háromszor is hátra fordultam, és mindegyik alkalommal egy-egy patronnal céloztam az ellenfelem irányába, miközben igyekeztem kitérni az övéi elől, mielőtt beszereztem volna egy újabb színfoltot. A házba beérve, az ablakhoz siettem, ahonnan ismét lövéseket adtam le, amennyiben a hím nem bújt ismét fedezék mögé. Ezzel a bunkerrel immár kipipálhatjuk a faházat is, mint mesebeli rejtekhelyet.
Hajsza... áldozat nélküli, ádáz fogócskába kezdtünk. A festékgolyók röpködtek, szinte már felmérni se tudtam mennyit lőttem én, és mennyit ő, míg rejtekhelyről rejtekhelyre futottunk, ugrottunk, folytonosan figyelve a másikat. Minden idegszálam, érzékem Milire volt kihegyezve, mintha csak feltett vágyam volna őt zsákmányomul ejteni, hisz milyen ékes préda is lenne valójában. Miután elsodortam őt, magammal vonva, még jó pár métert gurultunk, mire a lendület alább hagyott. Azonnal felugrottam, támadásra készen állva, ellőve még egy adag festékpatront. Ellenben, Mili sem volt rest, és máris úgy sorozta rám a golyókat, mintha valóban a halálba kívánna küldeni. Szép... Emberi szemmel felfoghatatlan gyorsasággal kerültem ki a sárga patronokat, majd rohantam el a terepjáróig, ahol volt néhány percem fellélegezni. A testem zihált, miként mellkasom vadul rángatózott fel-le. Édes fájdalom volt, miként a levegő végigáramolt bennem, megszaggatva tüdőmet, majd távozott is, mintha sosem volt vendégként járt volna bennem. - Pedig szerintem kifejezetten jól áll! - kacagtam fel, majd már hajítottam is el a sisakomat, remélve, hogy Mili reflexei arra éleződnek ki. És így is volt... Miként a sisak repült, úgy kapott be egy ívesen érkező sárga golyót. Letért pályájáról, s fájdalmasan hullott bele a műfűbe. Én pedig nem várhattam, kihasználva a helyzetet megsoroztam őt újabb adag kék lövedékkel, és már vetődtem is át a zsákok közé. Minden apró pillanat számított, minden elhaló másodperc, amiben talán célt érnek a festékgolyók. Végül mázsás csend borult ránk, én pedig folytonosan meglapulva vártam Milit. Vártam, hogy mozduljon, hogy talpának zaja csapódjon fülembe. Ám mind hiába... Nem rezzent, még a lélegzetvétele is tompa nesz volt, semmi más... Míg meg nem szólalt... - Tudod, nekem nincs rá szükségem... veled ellentétben. Szóval, le ne vedd a sajátodat! - nevettem fel kedélyesen, ahogy újra a vérét próbáltam szívni. És akkor változott... Nem csak a csend, vagy a levegő parányi atomjainak rezgése, hanem ő is... Miként bakancsa elvált a földtől, úgy követte a felpattanó műfű zöreje, ahogy kiegyenesedni kívánt, majd a barázdás súrlódás a tégla falon. - Igazán cseles! - kiáltottam felé, hiszen ekkora már láttam őt. Jobban mondva sikerült megtalálnom íriszeinek fényét a felém száguldó lövedékek között. Ez utóbbiakat könnyűszerrel hárítottam, miután arrább ugrottam előlük, hátrafelé. Aztán már rántottam is fel magamat, hogy Mili után eredjek. Lábamban az izmok ruganyosak voltak, erővel lendítettek előre, hogy utolérjem a nőstényt. Persze, nem hiába tartottam mindig is ügyes vadásznak... Még alig eszméltem fel, mikor már újabb lövéseket adott le, ahogy "menekült" előlem, vissza-visszafordulva felém. Némelyik a fejem felé repült, némelyik pedig a hasfalamat, lábamat kívánta körül nyaldosni. - Ennyire könnyen nem kapsz el. - engedtem utána szavaimat, ahogy mint valami ágról-ágra vetődő maki, úgy hárítottam, kerültem el a festékgolyókat, cserébe küldve pár kéket számára. Persze ezek sem értek célt... Túl jó ellenfél. De hát, így izgalmas! Míg ő a faházba szaladt, addig én az ablak alá pördültem - elkerülve az onnan érkező bombákat is -, hátamat annak sík felületéhez verve. Hallottam miként a fegyver csöve súrlódik a kerettel, ahogy a ravasz meg-megremeg feszes ujja alatt. - Ugye tudod, hogy ez zsákutca!? - azzal már fel is pattantam, és az ablakon át benyúlva megpróbáltam elkapni a stukkerét, és amennyiben sikerült, úgy azzal együtt közelebb rántottam őt, a cső elejét már a fogás pillanatába elfordítva magamról. Ám erő-erő ellen nem túl kifizetődő, így csak a ráijesztés végett használtam ki a helyzetet, ugyanis lőni már nem tudtam, tekintve, hogy én magam is a kerethez voltam passzírozódva. - Benn találkozunk. - villantottam rá egy ezerwattos vigyort, megrángatva szemöldökömet, majd már engedtem is el a fegyvert, ívesen kihajolva előle, átgurulva a bejárathoz. Felegyenesedtem, hátamat a kemény falhoz löktem újfent. Éreztem, hogy ő is mozog, leshelyet keres - nyilván -, én pedig megint csak vártam... csendesen... Ne siesd el Mili... Számolj el háromig... Még néhány szívdobbanás, még néhány elhaló lélegzetvétel, majd hirtelen bevágódtam az ajtón, hasmánt vetődve a földre, majd lökve el magam oldalra, felborítva egy műasztalt, fedezékként. Mindeközben legalább öt, vagy hat golyót ellőttem, miután beazonosítottam a nőstény hol létét. - Gyere elő... Ideje feladnod! - nevettem fel ki tudja hányadszorra, nem mozdulva el a továbbiakban, ameddig ő nem lépett elő...
Ha már ennél a klasszikus gyermekmesénél tartunk, rövid idő alatt sikerült megállapítanom, hogy ténylegesen van valóságalapja, és ahogy a történetben, a faház itt sem nyújt teljes biztonságot a „gonosz farkas” elől a menekülő számára, akinek a szerepét abban a néhány percben nekem volt szerencsém alakítani. Hallattam, hogy a ház oldalánál van, és ez a tény nem is lepett meg, hiszen ez a legjobb menedék a bentről érkező támadások elől, az viszont annál inkább, mikor hirtelen a fegyverem csövén feltűnt a keze, és szorító markolással igyekezett megkaparintani azt. Válaszul rögtön el is sütöttem a fegyvert, remélve, hogy el tudom találni, de addigra ő már elővigyázatosan arrébb is fordította, mielőtt a sárga patron eltalálta volna. Erre a fejleményre nem számítottam. A játéknak ebben a szakaszában, már elfelejtettem gondolkodni, és az egyetlen cél, ami a szemem előtt lebegett, hogy visszaszerezzem az eszközt, mely nélkül nem győzhetek. Az sajnos nem derült ki, hogy ki nyerne kettőnk közül kötélhúzó versenyt, mivel elengedte a tárgyat. Még szerencse, hiszen nagyobb erőkifejtés esetén eltörtük volna, és akkor már siethetnék is a hitelkártyámért, hogy megtérítsem az intézmény kárát. - Szólhattál volna hamarabb is. Így nincs időm rendet rakni – Kiáltottam utána, miután eltűnt az ablakból. Alig, hogy ezek a szavak elhagyták a számat, már fordultam is az ajtó felé. Nem kellett sokat várnom, amíg beváltotta az ígéretét, és üdvözlésként meg is céloztam négy festékgolyóval. Sikeresen kitért előlük, majd az asztalt felborítva, sikerült fedezéket találnia magának, ahonnan viszonozhatta a szívességet hat töltöttel, amik elől egy leginkább balett forgásra emlékeztető mozdulattal tértem ki. - Igazán hálás vagyok, hogy segítesz kifesteni a szobát, de ha így folytatod a végén még az lesz a benyomásom, hogy engem akarsz kékre festeni – Gúnyolódtam, majd pár pillanatig vártam, hogy előbújjon az asztal alól. Ezt a terepet sokkal nehezebb volt használni, mint eddig bármelyiket, hiszen a falak keretek közé szorítottak. - Talán igazad van – Sóhajtottam egy nagyot, mikor a feladást ajánlotta, majd nekifutottam a felborított asztalnak, és igyekeztem úgy felállítani, hogy Oli pont alatta legyen ezzel egy pár másodpercig csapdává alakítva a rejtekhelyet. Akár sikerült, akár nem, a manőver után már el is rugaszkodtam a fa tárgyról és egy nagy ugrással elhagytam az apró épületet az ajtón keresztül, majd egy szempillantás múlva fordultam is vissza és öt lövést küldtem be a házikóba, hogy eltalálják a hímet. Ez után a viskó ajtajával szemben lévő szalmabálák mögé siettem, és onnan vártam, hogy Oli elhagyja a fatákolmányt. Elsősorban az ajtót figyeltem, de azért az oldalsó ablakot se tévesztettem szem elől, hátha onnan akarna kiugrani. - Remélem, tetszik a ház. Igaz, hogy nincs benne se áram, se víz, de az ingatlanügynök szerint a környék rendkívül színes. Akár most azonnal megbizonyosodhatsz róla, ha kijössz – Igyekeztem hergelni ellenfelemet, bár azt biztosra vettem, hogy hamarosan előjön, hiszen mégse maradhat bent örökre.
Mindig is csíptem Mili gúnyolódásait, mert sose voltak sértőek - nem mintha olyan könnyen felcsapnám ilyeneken az agyamat -, sem pedig fellengzősek. Szerettem a társaságát, ezért is sajnáltam, hogy mióta Atanerk, nem sikerült találkoznunk, ezidáig. Szavain csak vigyorogni tudtam, miként már a házba próbáltam bejutni, hozzá. A golyók záporoztak, ám egyik sem talált célt, ez pedig már kezdett "unalmassá" válni. Minden erőmmel azon voltam, hogy Miss ex-Tark, akkor is benyeljen végre egy kiadós festékgolyót, mondjuk úgy szív, has, mell, avagy homlok tájékon. De szinte esélytelennek tűnt, mindkettőnk oldaláról pontos találatot bevinni. Mégsem hagyott alább a lendületünk, talán mindketten épp úgy élveztük ezt a játékos hajszáz, akár a másik. Hallottam, ahogy végül megindult, irdatlan erővel, és gyorsasággal, így már nem volt időm kitérni a sebessége elől. A felborított asztal maga alá nyomott, miként maga Mili is. Öröm az ürömben, hogy így viszont nem igazán volt lehetősége eltalálni. Aztán elrugaszkodott, és miként a rám nehezedő asztal könnyebbé vált, azonnal rántottam is magam elé, pajzsként, hiszen számítottam rá, hogy megint kapok pár lövést. Azok pedig felkenődtek az asztal tetejére... Ezt követően máris löktem el magamról - ahogy a sortűz elhalkult -, hogy Mili után sorozzak néhány festék patront, de már késő volt... a lövedékek kiszínezték az így is csicsásra amortizált kunyhó belső falát, mialatt a nőstény már rég elhagyta a faházat. Tekintetem a ház előtti szalmákra siklott, ahol jelenlétét érzékeltem, ezzel együtt pedig felcsapódtam a ház oldalára, közvetlenül az ajtó mellé, lesben állva. - Tudod, gyönyörűm... - egy kis piszkálás, egy kis visszavágás tán nem árt. - ...még mindig úgy gondolom, hogy ez a ház környékestül, mindenestül neked való. Nekem túl csajos... Szóval, gyere csak ide, mutatok még pár dolgot idebenn. - persze tudtam, hogy nem fog jönni, tudtam, hogy rám vár... Ezernyi gondolat cikázott a fejemben, tervek villantak, ötletek... Míg végül elhatározásra jutottam. Egy másodperc alatt vetődtem ki a faházból, célirányos tűzet nyitva Mili felé - legalább hét lövés hangzott el részemről -, aki nyilván ugyanígy tett. Ha pedig valóban így volt, úgy sokkal nagyobb teret adott magán, sokkal nagyobb felületet érhettem, ha figyelemmel akarta kísérni a földön iramosan hempergő alakomat. Már odabentről kinéztem a közelben vergődő zsákrengeteget, ami körülbelül három méterre lehetett. Elhaló lélegzet, néhány kósza szívdobbanás múlva már mögötte is találtam magam, ám az egyik sárga golyó ott virított bakancsom, bokám szélén. Várható volt... Gyorsan felpillantottam, és újabb golyókat indítottam meg a nőstény felé, aztán visszahúzódtam. Még arrébb ott díszelgett a nemrég felszentelt téglafal, amit ezúttal megint kinéztem magamnak. - Arra gondoltam... - kezdtem el hangosabb hangszínnel beszélni. - ...mi lenne, ha nem bujkálnál tovább, hanem egyszerűen csak rájönnél, hogy nem nyerhetsz? - (ahogyan én sem) és ameddig a választ vártam, már száguldottam is át a téglafalhoz, majd tűntem is el mögötte, hogy a következő töredéknyi másodpercben felrántsam magam rá, és felülről, úgy ahogy voltam, úgy ahogy Mili bújt meg "alattam", nem messze, tüzelni kezdjek rá. Számtalan festékpatront ellőttem felé, de már nem húzódtam vissza. Igyekeztem elkerülni a nyilvánvalóan visszaérkező, válaszgolyókat, de ezúttal már jó pár beszínezte a fekete ruhámat. Ellenben Milinek is kellett kapnia, hiszen már egyenesen felé tartottam, villámgyors tempót diktálva, folytonos tűzet nyitva rá, míg végül ráugrottam, elterítve őt a talajon. Olyan jóízűen kacagtam, ahogyan már régen, megállás nélkül nevettem... Végül, lemásztam róla, és hátamat a szalmának löktem, térdeimet pedig felhúztam. A fegyverem ezúttal pihenőre tért, csövét lábaim közé lógattam. - Szép menet volt Miss ex-Tark! - pillantottam rá oldalasan, még mindig széles vigyorral a képemen. Levegőért kapkodtam, fel-felröhögve olykor, majd egyszerűen csak meglapogattam a nőstény vállát. - Meg kell mondjam, nem csalódtam benned. Még mindig jó vagy. - böktem oldalba könyökömmel játékosan, ahogy kicsit lejjebb csúsztam a szalmarengetegen. - Mellesleg... jól áll a kék. - kacsintottam rá egyet szórakozottan, míg végül elvezettem róla acélszín íriszeimet, néhány másodpercig elveszve a plafon milliónyi erezetében.
Nem is maradt a házban sokáig, és amint kilépett a biztonságot nyújtó fa építmény ajtaján, máris tüzet nyitottam rá, ő pedig hasonlóképpen viszonozta ezt a baráti gesztust. Összesen öt lövedéket küldtem utána, miközben kiléptem a saját rejtekhelyem mögül. Ennek a lépésnek azonban az volt a hátránya, hogy potenciális célpontjává váltam az ő patronjainak. Az egyiknek sikerült eltalálnia a vállamon. Nem voltam elég elővigyázatos, és ezzel sikerült a saját fegyveremet ellenem fordítania. Az a tény azonban kicsit kárpótolt, hogy előtte pár másodperccel nekem is sikerült sárga nyomot hagynom a bokáján. Ahogy a mondás is tarja, szemet szemért, fogat fogért és ezúttal hozzátehetjük, hogy végtagot végtagért. A „sérülésem” arra ösztökélt, hogy ismét fedezéket keressek magamnak, amire egy szimpatikus zsák tökéletes eszköznek bizonyult. Mögé vetődtem, és onnan hallgattam azt a bizonyos ajánlatot, amitől egy széles mosoly húzódott az arcomra a kényelmetlen maszk mögött, amit még mindig akadálynak tartottam mintsem védelemnek, de úgy voltam vele, hogy ha eddig nem vettem le, most már nem fogom. - Nem bujkálok, csak felfrissítem magamat, hogy üdítő látványom vigaszt nyújtson számodra abban a szomorú pillanatban, mikor legyőzlek – Válaszoltam a folyamatos lihegéssel dacolva. Eközben már hallottam is gyors lépteit, amik a már jól ismert téglafal felé közeledtek. Ezúttal nem kíséreltem meg futtában megtámadni, hiszen az eddigi statisztikák azt mutatják, hogy úgy se lenne sok esélyem ilyen távolságból eltalálni ezt a fürge célpontot. Ellene egyértelműen a közelharc a kifizetődő. Sajnálatos módon azonban ugyanígy ellenem is, hiszen nagyobb távolságból jobban fel tudom mérni a közeledő patronokat, és még időben ki tudom kerülni őket. Túl sok gondolkodásra viszont nem volt időm, hiszen amint Oli felért mindkettőnk kedvenc magaslesére, máris támadásba lendült. Azonnal arrébb gurultam, hogy kikerüljem a lövedékeket, majd felpattantam és én is viszonoztam a „golyózáport”. Néhány a lövedékeink közül a levegőben egymásnak ütközött, és még azelőtt felrobbantották egymást, hogy közel kerültek volna bármelyikünkhöz. Nem láttam jelét annak, hogy fedezékbe akar vonulni, ezért elkezdtem felé futni, miközben szakadatlan tüzeltem rá. Ő is ugyanígy tett. Eljutottunk arra a pontra, hogy már egyikünket se érdekli, hányszor találják el csak hogy minél több nyomot lássunk a másikon a saját színünkből. Egyre gyorsuló tempóban közeledtünk egymás felé, és nem lassítottunk, majd végül a találkozásnál Oli rám ugrott és a földre terített. Mindketten nevetni kezdtünk. Már nem is tudom mennyi ideig feküdt rajtam, de abba se hagytuk a nevetést, és a hangunk az egész helyiséget betöltötte. Annyi energiám még volt, hogy a kezemmel kis babrálás után eltávolítsam magamról a maszkot. Az se zavart, hogy a hajam teljesen kócos volt, néhány szál még a számba is belelógott. Egy kicsit úgy éreztem magam, mint mikor még gyermekkoromban a testvéreimmel játszottam a mezőn. Mikor leszállt rólam, pár másodperc múlva feltápászkodtam és még mindig letörölhetetlen mosollyal az arcomon elkezdtem kisöpörni a szememben és számban éktelenkedő hajtincseket. - Te se voltál rossz. Azt hiszem, ezek után megtartalak még egy kis ideig tarknak – Kacsintottam rá majd felnevettem – Ígérd meg, hogy legközelebb is eljövünk. A végén még eltunyulnék a sok irodában ücsörgéstől – Sóhajtottam, majd mellé kúsztam, hogy én is meg tudjam támasztani a hátamat a szalmánál. Játékosan meg is löktem, jelezve, hogy nem férek el mellette. - Neked is a citromsárga. Kiemeli a szemedet – Néztem rá teljesen komolyan, de nem tudtam sokáig tartani magamat és ismét kuncogni kezdtem. Egy ideig még ott ültem, és éreztem, ahogy a szívverésem szép lassan lecsendesül és visszaáll a normál tempóba. Mikor meguntam a pihenést, szép lassan feltápászkodtam, a szalmadarabokat leporoltam magamról, majd a hímhez fordultam. - Azt javaslom, ünnepeljük meg ezt a szép döntetlent egy jó adag sütivel. Menjünk öltözni és találkozzunk a pultnál. Aki utoljára ér oda az fizet – Lebegtettem meg egy újabb kihívást a hím szeme előtt, majd szép lassan elindultam az öltözők irányába a sisakommal és a fegyveremmel a kezemben. Amennyiben felállt, és esetleg gyorsabb tempója miatt elém került, én nevetve futni kezdtem az előbb említett helyiség felé. Egyelőre mindketten ráérünk vissza zökkenni a valóságba. Addig is, ez a nap még a miénk….
A napok csak teltek, múltak, Théo azonban még mindig nem tért haza. Így aztán rám hárult minden feladat a lovardával kapcsolatban. Tesókám, sokkal jössz te még ezért, remélem, tudod! Mindenesetre, már a bakancsom is tele volt az otthon ücsörgéssel… Vadászni is csak a környékre jártam el, mert féltem egyedül itt hagyni a kócerájt az összes állattal együtt, még csak az hiányzik, hogy valakinek sakkozni támadjon kedve, aztán lépjen a lóval… Szóval rövidpóráz, aztán szinte csak akkor ugrottam be a városba néha, ha kajáért kellett menni. Sajna az nem tart örökké. Vagyis… Na jó, ez így nem igaz. Azért néha bekocsikáztam Fairbanksbe, de miután legutóbb Raven nyomába eredtem, és kiderült, hogy mi történt vele… Maradjunk annyiban, hogy az kissé betett nekem. Akárhányszor ránézek a rohadó alvázú kispolskimra, egyből eszembe jut a Pubban meg a Vaktöltényben leművelt éjszaka Ravennel és Alex-szel, ettől pedig egyből könnyek gyűlnek a szemembe. A fenébe is! Nem voltam én régebben ilyen érzelgős, még ha ezt fáj is bevallanom magamnak. Viszont ez nem járja, hogy egész nap idebent savanyodjak, mint a napon hagyott 2 hetes tej, mert ez se én vagyok! Miután begyűjtöttem a mindenféle újságokat, leveleket és szórólapokat a postaládából, csak a többi tetejére dobtam az étkezőasztal végére. Mióta Théo lelépett, ide gyűjtögettem őket, számla, levél, újság, reklám, ami jött, majd ő szétválogatja ha akarja… Bedobtam két szelet pirítóst a kenyérpirítóba, aztán 5 perccel később már az asztalnál ülve majszoltam őket. Hogy addig se unatkozzak, találomra kihúztam egy újságot a kupac közepéről, mire minden, ami felette volt, akár egy lavina, megindult, és a padlón kötött ki. Hát, lentebb már nem eshet, nem igaz? De vissza az újsághoz. Bár a legtöbb cikket csak átlapoztam, mert akar a fene hajhosszabbítást kedvező áron, meg lakást venni, meg újszülött rénszarvasbébiket nézni az állatkertben, meg 10% kedvezménnyel múzeumot látogatni, meg még sorolhatnám, ám egy cikken mégiscsak megakadt a szemem: paintball… Bár először ezt az ötletet is elvetettem, ám mégis, ahogy jöttem-mentem-jártam-keltem a nap folyamán, valahogy még sem hagyott nyugodni a gondolat, mígnem már ott tartottam, hogy keresem a kifogásokat, hogy miért nem kéne… Aztán megálltam. Basszuskulcs, mi az, hogy miért ne? Ennyi kikapcsolódás nekem is kijár, sőt… rám is fér az elmúlt pár hét eseményei után! Meg amúgy is, lőni mindig is szerettem, mióta Benji megtanított annak idején íjat meg mindenféle lőfegyvert használni. Néha eltűnődök, hogy miért is nem mentem rendőrnek… aztán rájövök, hogy azért, mert valószínűleg úgy is megvágtak volna a pszichológiai alkalmasságin. A vadászat meg jó buli, bár kissé unalmas egy idő után, elvégre a szarvasok úgy se fognak visszalőni, nemde? Szóval azt hiszem, már csak gyakorlásként is elmenne egy ilyen program. Kár is tovább ragozni a dolgot, kitéptem az újságból a cikket, kocsiba pattantam, aztán meg sem álltam, amíg oda nem értem a megadott címre. Mivel nem csoporttal jöttem, így csak bekunyeráltam magam a következő adag játékoshoz, aztán miután megkaptam a védőfelszerelést, már battyogtam is az öltöző felé vele, hogy utána lealázzak mindenkit a pályán.
Az utóbbi időszakban nem voltam éppen a toppon, és ezt kár lett volna tagadnom is. Rám járt a rúd, méghozzá nem is kicsit. Darren atanerk lett, ami miatt már nem sok ideje maradt rám, Olen is elfoglalt volt, és akkor Yettáról már ne is beszéljünk, aki miatt ugyebár kénytelen voltam minden nap aggódni. Még mindig nagyon mérges voltam a drága bátyámra amiatt, hogy belement ebbe az egész őrültségbe, hogy a szöszit átküldjük a másik falkához. Én azon kevesek közé tartoztam, akik tudtak erről a kis akcióról, de azok táborát alapítottam egyúttal, akik a végletekig ellenezték ezt az egészet. Olent meg is értettem, hogy mostanság elvonult a világ elől és beletemetkezett a munkába, mert én is pontosan ezt tettem, csak éppen szükségem lett volna rá. Hiányzott a közelsége, hiányzott, hogy meghallgasson és mellettem álljon, de tenni ellene nem igazán tudtam. Nem is próbáltam meg, hogy őszinte legyek. Nem az a típus voltam, aki ráakaszkodna másokra, pont fordítva esett meg legtöbbször a dolog, és nekem kellett elhajtanom magamtól a férfiakat. Az élet már csak ilyen. Némi tépelődés után úgy döntöttem, hogy ideje levezetnem a bennem uralkodó felesleges feszültséget. Volt belőle jó sok, és nem bántam volna, ha egy kicsitől megszabadulhatnék. Na, jó, inkább soktól. Általában ezt szexszel szoktam megoldani, de jelen esetben ez sajnos nem működött, csak ezért nem óhajtottam igénybe venni egy hímnemű egyed szolgálatait, azt hiszem, hogy Oli nem lett volna oda a dologért, edzeni pedig nem sok kedvem volt most, mert valószínűleg kihajtottam volna a belemet is. Valami olyanra volt szükségem, ami eléggé fárasztó, de ugyanakkor remekül is fogok közben szórakozni. Hát mi más is juthatott volna eszembe, mint a paintball? Megkérdeztem ugyan néhány embert a falkából, hogy van-e kedvük szórakozni egy kicsit, de sajnos mindenkitől elutasító választ kaptam, szóval kezembe vettem a dolgok irányítását és elkezdtem bedobálni egy sporttáskába néhány cuccot, amik kellenek majd. Mondjuk úgy, mint pénz, meg efféle apróságok. Azért a biztonság kedvéért még egy váltás ruhát is belöktem, hiszen sohasem lehet tudni, hogy éppen mikor fognak eldurvulni a dolgok. Nem feltétlenül bántam volna, ha éppen ma kerül erre sor, de ha nem, hát az sem volt feltétlenül baj. Miután felvettem a fekete holmikat, úgy néztem ki, mint valami rockhercegnő. Volt időszak, kár is tagadnom, de az már réges-régen elmúlt, a cuccaimat viszont nem volt szívem kidobni. A fekete atléta néhány helyen megszaggatott volt, a nadrág úgy tapadt rám, mintha második bőr lenne, és a legkényelmesebb, kissé ütött-kopott bakancsomat is sikerült előásnom valahonnan a szekrény mélyéről. Mostanában nem volt rajtam, mivel csak a rendelőmig ballagtam el, oda pedig szépen magas sarkú cipellőkben tipegtem be, nem pedig leharcolt holmikban. Tehát, az összhatás kicsit szokatlan lehetett tőlem, de én remekül éreztem magam, úgyhogy indulásra kész állapotomban még felkaptam a szegecsekkel kirakott bőrdzsekimet és már útban is voltam a pálya felé. Csak úgy hasítottam a városon át a fekete terepjáróval, mintha a maffia tagja lennék körülbelül. Azok furikázhattak efféle járgányokkal, vagy legalábbis el tudtam képzelni még ezt is. Út közben a rádiócsatornákat váltogattam, mert elsőre sikerült kifognom természetesen egy szerelmes számot, mert hát miért is ne? Ettől csak rosszabb kedvem lett, és máris tovább vittem a következőre, ahol ismételten nem volt szerencsém, hiszen valami pörgősre vágytam, de ez minden volt, csak nem az. Utolsó reményem a hármas számú versenyző maradt, és szerencsére nem is kellett csalódnom. Az éppen futó számot máris fentebb hangosítottam, és együtt énekeltem az énekesnővel egészen addig, amíg a parkolóba nem gördültem a kocsival. Leállítottam a motort, benyomtam a riasztót és két másodpercen belül már bent is voltam, hogy intézkedjek a pályával kapcsolatban. Mint kiderült, éppen most készült be egy csapat, és azt mondta a férfi, akivel összefutottam, hogy ha sietek, akkor talán még utolérhetem az éppen harcba indulókat. Nem is nagyon teketóriáztam, máris bent voltam az öltözőben, és szinte egyből képen is vágott egy farkas energiája, mire egy pillanatra visszahőköltem, és a sajátom pajzsomat majdnem teljesen felhúztam a biztonság kedvéért. - Ööö, helló! – köszöntem oda a szőke hajú nőnek, lévén, hogy már csak ő volt bent a helyiségben, így nem is volt nehéz kitalálni, hogy kitől származott az energia. – Bocsi, de ugye a most induló csapat még nem ment be? – érdeklődtem, miközben beléptem immár az ajtón, és ledobtam egy nemtörődöm mozdulattal a táskámat az egyik padra, majd elkezdtem lehúzni a dzsekim cipzárját.
Már javában az öltözőben tevékenykedtem, amikor a rádióból felcsendült egy ismerős sláger. Széles mosolyra húzódott a szám, majd halkan dúdolgatni kezdtem a dalt, a lábammal dobolva a ritmust hozzá. Közben a farmert átkaptam egy terepmintás nadrágra, a sportcipőt egy bakancsra, a fekete ujjatlan felsőt meg… Ja, az maradt ugyanaz, még rákaptam egy szintén terepmintás inget, csak úgy, begombolatlanul és ezzel a dolog „lopakodós” része letudva. Hogy pedig a hajam se zavarjon be amikor halomra gyilkolom lealázom az összes ellenfelemet, a hajam hátul egy szoros copfban fogtam össze, aztán végül az az idétlen bukósisak, a kezembe egyelőre. Meglennék én enélkül is, sőt, csak zavar a látásban, de ha egyszer annyira erősködött a csaj a pénztárnál, hogy anélkül nem lehet… Legyen neki karácsony, odabent meg úgy is sötét lesz, majd ott felejtem valamelyik sarokban. De pszt! Felhúztam az ujjatlan fekete kesztyűmet, kézbe kaptam a puskámat, feltöltve gyönyörű élénk rózsaszín festékgolyókkal, és már épp indultam volna a pályára, amikor egy pillanatra „hátba vágott” egy vérfarkas energiája. Kíváncsian fordultam felé, pláne azok után, hogy úgy felkapta azt a pajzsot maga köré. Hú, de óvatos valaki… Én mindenesetre hagytam a sajátomat félig-meddig leengedve. De azért jó tudni, hogy nem csak én vagyok ilyen utolsó utáni befutó, aki úgy kapcsolódik majd be a játékba. -Szia! –köszöntem vissza a nőnek vidáman, ahogy gyorsan végigmértem. Bár korábban még nem láttam, mégis így, hogy Sammiet, Alexet és Darrent már ismertem korábbról, sikerült hamar helyretenni a dolgokat, hogy melyik falkához is tartozik. Igaz, az még nem jelent semmit, elvégre Noémie (Sheila) is megmondta – háború van, a magányos farkasokért pedig különösebben senki sem hullajt könnyeket, sőt… még ha csatlakoznék is, esélyes, hogy mint friss hús, az elsők között löknének az ellenség elé, szóval sose lehet tudni, meg jobb óvatosnak lenni. -De, már bent vannak, az előbb mentek be. Jól látom, hogy te is késésben vagy? Csak mert én is, aztán azt mondták, hogy ne aggódjak, ez is olyan, mint a mozi… Megvan a megbeszélt időpont, aztán utána még legalább negyed órán át nem kezdődik a játék, csak itt filmelőzetesek helyett még egy utolsó fejtágítás megy a biztonsági tudnivalókról meg a játékszabályokról. –magyaráztam, majd már indultam volna én is, ám mégis, megálltam egy pillanatra, hogy visszaforduljak felé. -Egyébként, barát vagy ellenség? –szegeztem neki a kérdést. És most nem csak a vérfarkasok kapcsolatára értettem a kérdést. Különösebben nem tartottam tőle, hogy a torkomnak ugrana ennyi ember előtt, legalábbis ha van egy kis esze, akkor úgy is tisztában van vele, hogy nem lenne szerencsés húzás, több okból sem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy amennyiben átlépjük az öltöző küszöbét és felsorakozunk a „harcmezőn”, melyik oldalt kívánja képviselni? Ellenségként egymást vadásszuk le, révén, egy farkast elcsípni mégiscsak nagyobb kihívás és élvezet, mint holmi halandókat seggbe lövöldözni festékgolyókkal, vagy fogjunk össze, és mint meglepetés, mindkét csapat ellen egyszerre üzenjünk hadat odabent? Azt hiszem, ezt nem árt előre tisztáznunk, mert nagyon nem mindegy. Már csak azért sem, mert ha az ellenfelem lesz, kezdjen el lélekben készülni a vereségre… Azért akármit is válaszol, egy szalutálás kíséretében elárulom a keresztnevemet, aztán megyek én a csapat után.
Hirtelen nem is tudtam egyébként, hogy mit kezdjek a másik farkassal. Oké, benne volt a pakliban, hogy összetalálkozhatok itt valakivel, de azért na! Akkor sem jutott eszembe, hogy ma bele fogok szaladni egy hozzám hasonlóba. Mondjuk annak jobban örültem volna, ha mondjuk, véletlenül pont most keveredik ide valamelyik másik falkatag is, de sohasem voltam az a hamar kétségbeesős fajta, akinek gondot okozna az ismerkedés. Próbáltam a rossz kedvem ellenére is pozitívan hozzáállni ehhez a helyzethez, és inkább örülni neki, hogy valakivel megismerkedhetek. Persze azt már most gondoltam, hogy nem a hotelből jött, mert nem bűzlött úgy, ahogyan ők szoktak. Máris egy pont a szőkeségnek! - A fenébe! – szaladt ki a számon a méltatlankodás, és máris gyorsabb tempóra kapcsoltam, már ami az öltözködést illeti. Kaptam odakint terepszínű cuccokat, úgyhogy bele is bújtam gyorsan, csak a nadrágot kellett átvennem, az atlétára meg simán rávettem én is a felső részt. Csak ne lett volna az ostoba sisak. Nem fűlött hozzá valahogy a fogam, de ez van! – Hirtelen ötlet volt, hogy jövök, fogalmam sem volt, hogyan működik itt. Vagy legalábbis, hogy csapat híján hogyan működik… - módosítottam, mert Darrenékkel már volt példa arra, hogy lejöttünk ide, de akkor természetesen miénk volt az egész pálya, vagy legalábbis mi voltunk az egyik csapat, így mi szabtuk meg, hogy melyik szabad időpontban szeretnénk játszani. Ide kellett volna telefonálnom, ez most már biztos, de felesleges ilyesmiken gondolkoznom! Ami elmúlt, az elmúlt… - Még szerencse, hogy tudom a szabályokat… - dünnyögtem inkább magamnak, semmint a másik nősténynek. Így már nem is bántam annyira, hogy késtem egy kicsit, ráadásul találkozhattam a nővel is, így nem érne meglepetésként, ha már csak odabent jönnék rá, hogy van még rajtam kívül egy farkas. Azt hiszem, hogy azt egy kicsit zokon vettem volna. Persze nem túl sokáig, de azért akkor is meglepődnék, és szerintem ez elég lenne ahhoz, hogy eltaláljon bárki. Nem feltétlenül ő, hanem mondjuk egy egyszerű ember is. - Figyelj, nem tudod véletlenül, hogy milyen összetételű lesz a csapat? – érdeklődtem, hátha többet látott a többiekből, mint én. Mondjuk, azt jobban élveztem volna, ha fiatal pasikból áll, akik még bőven erejük teljében vannak és gyorsabbak a reflexeik, mint mondjuk egy negyven vagy ötven éves, őszülő fazonnak. A nők meg… ők nem lennének kihívás se fiatalon, se idősödőn. Míg a válaszára vártam, addig gyorsan a fejemre húztam a sisakot, és én is elkezdtem a golyókat a puskába tölteni. Az enyémek nem élénkrózsaszínűek voltak, hanem inkább lágyabb árnyalat, egészen világos. Legalább majd tudjuk a csajszival, hogy ki melyik emberkét lőtte ki. Mielőtt még kiment volna, ő is kérdezett, mire felegyenesedtem, és rávigyorogtam. - Csináljuk ki őket! – böktem az ajtón túlra a fejemmel, és ezzel jeleztem, hogy inkább a barátra voksolnék. Azt hiszem, hogy sokkal viccesebb lesz majd elnézni, ahogyan próbálkoznak ellenünk és majd szépen leesik az álluk, hogy két ilyen belevaló csajjal kerültek össze. Igen, ugyanis biztos voltam benne máris, hogy remekül ki fogok jönni a szöszivel. Hogy miért? Mondjuk, hogy afféle megérzés, semmi több. Hasonlónak láttam őt magamhoz, és az ilyenből mindig jó móka sült ki, kivétel nélkül! - Jenny! – árultam el én is a nevem, és mire eljutott odakint a csapathoz, már én is a nyomában voltam. Ahogyan reménykedtem, többségében fiúk gyűltek ma össze játszani, láthatóan mind egy társasághoz tartoztak, és nem lehettek idősebbek az egyetemista korosztálynál. Azt hiszem, hogy ma szerencsés napom van mégiscsak. – Na, mi legyen, Odette? – óvakodtam oda a nőstény mellé, zöldeskék tekintetemet egyenesen rászegezve. – Ajánljuk fel, hogy mind lehetnek ellenünk, vagy osztódjunk? – amikor a kérdést befejeztem, pillantásomat már a leendő ellenségeinken futtattam végig.
A szitkozódásán csak elmosolyodok, a szavaira viszont én is reagálok. -Én se tudtam különösebben, hogy mi a pálya. Bepattantam a kocsiba, aztán mázlimra épp sikerült belebotlani a csoportba. Legalább van egy kis spontaneitás a dologban, nem olyan kötötten-szervezős. Sőt, azt hiszem meg is ölné a varázsát. –ezt a utóbbit csak inkább magamnak dünnyögtem az orrom alatt, amikor viszont a szabályok kerülnek szóba, csak lassan felvonom az egyik szemöldököm. -Lőjj le mindenkit úgy, hogy téged ne találjanak el. Vagy van más szabály is? Istenem, mondd, hogy szabad fejre lőni…!!! -néztem kérlelő tekintettel a lányra. Könyörgöm, legalább ezt a kis örömömet ne vegyék már el, ha már ezt az ocsmány bukósisakot is hordanunk kell. -Ahogy az információs pultnál várakoztam, úgy néztem, hogy olyan egyetemista-forma kölykök lehetnek. Többnyire fiúk, de akad egy két lány is, gondolom a mai cicababák nem rajonganak túlzottan az ilyesmi kikapcsolódásért. Hogy milyen karon tanulnak, azt meg passzolom. Őszintén remélem, hogy nem bölcsészek, mert menten sírva fakadok… Azokat még egy pár éves kölyök is röhögve lekörözné. –utalok ezzel a sajátjainkra, a burkolt kritikám mellé. -Ezt megdumáltuk! –húzódik gonosz mosolyra a szám, majd még egyszer gyorsan leellenőriztem, hogy rendben lesz-e a fegyverem. -Nem is tudom, Jenny… Legyünk jó fejek, aztán had jöjjenek mind ellenünk. Alig várom, hogy miután a képünkbe röhögnek és nagylelkűen felajánlják, hogy majd óvatosak lesznek velünk, a földig alázzuk az összest! Mit szólsz hozzá, kettőnk között egy verseny, hogy ki szed le többet? Ha már harc, akkor legyen harc a javából, ne kispályázzunk. Úgy is azért vagyunk itt, hogy kieresszük a gőzt, szóval… -Indulás, csapattárs! –intettem, azzal egy szempillantás alatt el is tűntem az ajtón túl. Az pálya belülről nem tűnt vészesnek. Sőt, mondhatni, kimondottan puritán volt a berendezése. Padlószőnyeg, néhány keskeny oszlop ami mögé még elbújni sem lehetett… Basszus, ezt komolyan gondolták? Még jó, hogy egyébként volt néhány zsák meg fedezék bevágva, legalább nem egy üres szobában fogunk úszkálni a festékben, de… -Ha én ezt tudom, akkor inkább a kinti pályára nevezek be. A fű még mindig jobb, mint ez a giccses zöld szőnyeg, meg talán akad egy-két fa, amiben el lehet rejtőzni. Na mindegy, legalább nagyobb lesz a kihívás… -sóhajtottam a lány felé. Nem tudom, volt-e itt korábban, vagy őt is meglepetésként érte a berendezés… Mindenesetre úgy tűnik, épp időben értünk ide, mert miután odasétáltunk a fejtágítást hallgató tömeghez, kemény fél perc múlva már el is búcsúzott az oktató, hogy átadja nekünk a terepet. Többet se kellett várni, ahogy a férfi kilépett az ajtón, egyből halk, de egyre erősödő duruzsolás lett úrrá a teremben, ahogy a többiek próbálták beosztani a csapatokat. -Hé-hó-hahó-halihó! –kiáltottam el magam, mellé még a kezemet is meglengettem a levegőben, de úgy tűnik, nem voltam elég hatásos… így aztán vettem egy nagy levegőt, hogy elkiáltsam magam, túlordítva a tömeget- A rohadt életbe, mi lenne, ha idefigyelnétek végre?! Khm, köszönöm, így egyből jobb. Na szóval, nem tudom, mire jutottatok, csak annyi lenne, hogy kettőnket külön számoljatok. Két fős minihadseregünkkel indulunk hadba, remélem, nem probléma. –adtam elő a szituációt, mire egy pár pillanatig csak meglepve pislogott ránk majdnem mindenki, hogy a következő másodpercben pedig kirobbanjon a röhögés. ~Úúúgy éreztem! Bár a lottón is ilyen szerencsém lenne!~ üzentem a nőnek.
- Arra szabad – mosolyodtam el szélesen. Tetszett nekem ez a szöszi, ezt már most is tudtam. Legalább annyi energia szorulhatott belém, meg küzdőszellem, mint belém. – Deréktól lefelé nem ér, meg a karok, valamint a puska. A törzs meg a fej viszont ér – magyaráztam, miközben átöltöztem gyorsan. Azért izgalmas kis játék volt ez, szerettem nagyon, ráadásul elég régen voltam már itt ahhoz, hogy most nagy kedvem legyen az ilyesfajta, kissé talán agresszívnak tűnő szórakozáshoz. Alapvetően nem használtam fegyvereket soha, de ha rá lettem volna kényszerítve, akkor bizony nem kellett félteni, elég jól elboldogultam a különböző pisztolyokkal, volt, aki megtanított a használatukra. Ilyen formában pedig úgy tudtam kiélni az ilyesfajta kikapcsolódási vágyaimat, hogy nem sebesítettem meg ténylegesen senkit sem. - Nem tudhatod! – figyelmeztettem nagy bölcsen. – Én is tanultam ám bölcsész-karon, mégsem kell félteni – tettem hozzá, bár tény, hogy én más területeken is remekül feltaláltam magam és nem csak a pszichológusi diplomám volt ám kéznél, hanem a mérnöki is. Szóval, én már csak ilyen sokrétű nőszemély vagyok, és reméltem, hogy Odettere is igaz ez az állítás. Valami azt súgta, hogy bizony nagyon is az, aminek csak még jobban örültem. Legalább lesz valami kis izgalom is, farkasokkal amúgy is jobb volt játszani, valahogy sokkal nehezebbnek tűnt a feladat, mint emberekkel szemben. - Benne vagyok! – vágtam rá egyből, szinte gondolkodás nélkül. Nekem is tetszett ez az ötlet, úgyhogy még csak fel sem merült bennem, hogy elutasítsak egy ilyen ajánlatot. Valahogy mindig is szerettem versenyezni, úgyhogy pláne ki volt zárva a nemleges válaszom lehetősége. – Hadd ajánlják csak fel, aztán mossuk le őket! – buzdítottam ezzel mind a kettőnket és a másik nősténnyel az oldalamon, már kint is voltam a pályán, ahol javában ment a felvilágosítás a játékkal kapcsolatban. Én csak türelmesen végighallgattam, mert nem akartam tiszteletlen lenni máris és felhívni magamra mindenki figyelmét. Eléggé ki fognak akadni szerintem így is, ha mi ketten legyőzzük őket mindenféle megerőltetés nélkül. - Igen, a kihívás nagyobb, aztán legközelebb majd kimegyünk a másik pályára. Mit szólsz? – kérdeztem vidáman. Persze csak akkor gondoltam ezt, ha jól tudunk együttműködni csapatként, bár jobban belegondolva akár egymás ellen is játszhattunk volna egyet. Úgy tűnt, hogy nem lesz itt gond, és jól ki fogunk jönni egymással, ezért is ajánlottam fel a következő alkalmat. Nem voltam én soha semmi rossz elrontója, arról már nem is beszélve, hogy szerettem új ismeretségeket kötni. Ennek ékes bizonyítéka volt Odette is. ~ Én is valami hasonlóra számítottam, de semmi gáz. Majd fognak még tátogni meg levegő után kapkodni a meglepettségtől, amikor valamelyiket jól hasba lövöd! ~ - igen, ezt most megnyugtatásnak szántam, vagy valami egészen hasonlónak. – Majd akkor nevessetek ilyen lelkesen, amikor mindegyikőtöket kilőjük! – jelentettem ki a tőlem telhető leghiggadtabb hangnemben. Hallottam, hogy közben ők halkan elkezdték átbeszélni, és arra jutottak, hogy így nem lesz sem túl hosszú, sem túl izgalmas számukra a játék. Ó, ha tudták volna, amit mi! – Nem üres fenyegetés, amit mondtam, csupán tényközlésnek szántam. Így lesz, és kész. Ne aggódjatok, így is elég izgalmas lesz, igaz, Odette? – fordultam oda most már a szőkeséghez, aki ott állt valahol nem messze tőlem. Nem szerettem, ha az emberek alábecsülték a másikat, noha én is hajlamos voltam rá időnként. Nagyon ritkán.
-Szuper! –bokszoltam a levegőbe, rettegjen ki elém kerül! Igaz, azt kissé furcsálltam, hogy fejre támadhatunk, karokra meg nem, de ennyi baj legyen. Úgy is nagyobb dicsőség fejbe kapni valakit, mint ha a kisujját kapod el… Nem igaz? Így aztán csak hallgattam szöszi csapattársamat, ha már a hivatalos szabályismertetést csesztem végighallgatni, legalább tőle megtanultam gyorstalpalóban a dolgokat. -Jó, jó, igaz… De te azért nem vagy olyan mai csirke, mit azok ott a szomszédban. –biccentettem a terem felé. Nem szokásom lebecsülni az ellenfeleimet, bár azokat a kiscsibéket odaát, akiknek még ott virít a tojáshéj a seggükön, meg egyedül idősebb vagyok mint ha a csapattagok életkora összeadva… hát na, remélem érti mindenki, mire gondolok. Ha valami katonai suliból jöttek volna, akkor is pudingok hozzánk, vérfarkasokhoz képest, de így meg, ha bölcsészek akik 3 fekvőtámaszt se bírnak megcsinálni anélkül, hogy ne lennének a halálukon… -Helyes! Ahogy láttam az eltökéltségét, hirtelen eszembe jutott egy régi ismerősöm a múltból. Egy régi, nagy riválisom, legalábbis akit annak tartottam. Hmm… Vajon mi lehet vele? Mindenesetre örültem, hogy a mellettem álló nő kivételesen velem, és nem ellenem lesz. Azt hiszem, azok alapján ahogy eddig megismertem, mi is napestig bírnánk egymás „vérét szívni”. -Megbeszéltük! Sőt, ha jól sikerül, akár rendszeresíthetnénk is a dolgot. Na nem gondoltam itt heti rendszerességgel, de azért néha-néha jó kiereszteni egy kicsit a gőzt. Aztán csatlakozunk a csipet-csapathoz, felszólalunk, kiröhögnek, sutyorognak, tanakodnak, mi röhögünk magunkban, várunk, Jenny megunja, ellenkezés, aztán még mindig, aztán még mindig, aztán nem tudom kedves csapattársam meddig bírja, de nekem most fogyott el a türelmem. Fegyver fel, célkeresztbe a fő-fő kis harcikakas aki itt hergeli a bandát, naná hogy megint röhögnek, közlöm, hogy 3 másodpercet kapnak, és ismét röhögés. 3. 2. 1. Bumm a fejbe, mínusz egy ellenfél, na persze csak képletesen, miközben beteríti az a gyönyörű neonrózsaszín. Mindenki lefagy, én nagylelkűen felajánlok újabb 3 másodpercet, hogy fedezékbe tolják a seggüket végre, mire meg is indul a nyáj. Voilà! Ügyintézés el´Cheval módra! Théo meg Benji milyen büszke lenne a tárgyalókészségemre, ha most látna! Így viszont én se tökölök sokáig, csak intek a nőnek, mielőtt minket is seggbe küld valaki egy festékpatronnal. -Ha már beállítottuk magunkat vagány csajoknak, csöppet kurva ciki lenne, ha elsőként esnénk ki. –súgom oda neki. -Hogy legyen? Fedezzük egymás hátát, aztán majd a végén különválunk, vagy kapásból külön álljunk neki a hajtóvadászatnak? Részemről az elsőt jobban díjaznám, úgy tuti a siker. Bár nem mint ha amúgy nem az lenne… Bár, hátha meglepnek. Neked melyik a szimpibb? –kérdezem, majd a válaszától függően vagy vele indulok el a legközelebbi fedezék felé, vagy egy másikat nézek ki magamnak. Közben persze óvatos, lassú léptekkel haladok, minden érzékemmel a környezetemre koncentrálva, hogy minél előbb támadásba lendüljek, illetve térjek ki a lövedék elől, ha úgy adódik. Bár, akkor meg nagy valószínűséggel Jennyt kapná hátba a golyó, az egymás hátát védős verzió esetén. Áh, jó lesz a támadás, úgy is úgy tartják a nagyokosok, hogy az a legjobb védekezés!
Csak egyetértően bólogattam, mivel tényleg lehetett rám mindent mondani, csak azt nem, hogy mai csirke lennék. Én ezzel abszolút tisztában voltam, ezért jót is nevettem rajta. Azért hozzájuk képest, hiába tanultam bölcsészkaron, mégiscsak másabb szinten mozogtam, az erőnlétről már nem is beszélve. Már előre élveztem ezt a mai remek kis összecsapást, még ha ők egyelőre nem is voltak tisztában azzal, ami rájuk várt. Kétségeim sem voltak afelől, hogy Odette legalább olyan keményen fogja őket kezelni, mint én. Attól még, hogy emberek, itt a pályán egyformák voltunk. Egyszerű ellenfelek, semmi több. Ugyanolyan fegyver volt a kezünkben, ugyanúgy lőttünk, szóval semmi gáz. Leszámítva persze az emberfeletti érzékeket, reflexeket, de az most mellékes. - Persze, én benne vagyok! – csaptam le a lehetőségre egyből. – Jól jönne egy remek bajtárs, mert a többiek közül senki nem akart velem jönni ma sem – húztam el a számat kelletlenül. – A családommal mondjuk időnként eljövünk ide lövöldözni kicsit, de na… - vontam meg a vállaimat. Igen, mondjuk Ryanék ellen nagyobb kihívás volt ám játszani, de belefért. Most viszont, hogy jött ez a lehetőség Odieval, nagyon örültem neki. Talán még Yettát is be fogom szervezni, ha jól tudunk együttműködni, hogy a három szöszi betámadja ezt a helyet és lealázzon mindenkit. Már lelki szemeim előtt láttam, ahogyan mindenki inkább elutasítja a lehetőséget, minthogy ellenünk kiálljon. Nem bírtam ki, hogy ne vigyorodjak el, miközben folyt a vita az ellenfeleink között, hogy mit is kezdjenek ezzel a helyzettel, ami előállt. Miközben szótlanul álltam és hallgattam a civakodást, nekem is erősen kezdett tovatűnni a kezdeti türelmem. Úgy tűnt, hogy ezzel a másik nőstény is hasonlóképpen lehetett, mert végre akcióba lendült. Én csupán érdeklődő pillantással figyeltem, és amikor telibe találta a nagyszájút, a többi megrettenttel ellentétben én hangos nevetésben törtem ki. Hát van ennél mulatságosabb? De most komolyan! Imádtam, amikor egy nő legyőzött egy férfit. Ésszel mindenképpen több esélye volt, de amikor ilyen formában történt meg, azt különösen szerettem, és nagyon kicsi hiányzott, hogy ne kezdjek el tapsolni is jókedvemben. - Én ettől nem tartok! – jelentettem ki magabiztosan. Ugyan nem vallott túl nagy bölcsességre, hogyha valaki alábecsüli az ellenfelét, de ebben az esetben azt hiszem, hogy ez teljesen érthető volt a részemről. – Látod, máris elmenekültek, mint egy megzavart csürhe! – én is halkan beszéltem, bár attól nem tartottam, hogy Odie nem hallja, amit mondok. A többieket illetően viszont egészen biztosra vettem, hogy a szánk mozgásán kívül semmit nem észleltek mindabból, hogy mi beszélgetést folytattunk itt le hirtelenjében. - Mehet az első opció! – voksoltam én is ugyanarra, amire ő, még egy határozott bólintást is mellékeltem hozzá. – Menjünk ahhoz, nem? – böktem az egyik közelben lévő fedezék felé, és ha elindultunk, akkor hozzá hasonlóan én is óvatos léptekkel közelítettem meg a helyet. Már alig vártam, hogy ténylegesen is elkezdődjön a harc. Ez be is következett alig egy perccel később, amikor az egyik vakmerő fiú dühtől elvakultan előjött és megpróbált kilőni minket. Én csak a szemeimet forgattam, és kikukkantva a búvóhelyünk felett, ráküldtem a mellkasa közepére egy szép ciklámen lövedéket. – Egy ide! – jelentettem be ünnepélyesen, miután visszahuppantam a földre a bajtársam mellé. – Ha ez így megy tovább, elég hamar vége lesz, de annak nem örülnék annyira – panaszkodtam, miközben némi sutyorgást fedeztem fel az ellenfél tábora felől. Nem érdekelt annyira, hogy mit mondanak, így nem fektettem feleslegesen energiát abba, hogy őket hallgassam.
-Szuper! –válaszolom egyből a beleegyezésére, a család említésére pedig halvány mosolyra húzódik a szám. Na igen… Család. -Szerencsés vagy, hogy ilyen bevállalós családod van. Felénk elég sovány a felhozatal ilyen téren. –felelem, aztán eszembe jut, hogy vajon Théo vagy Benji mennyi unszolás után lenne hajlandó beleegyezni egy ilyen paintballos délutánba? Na jó, kinézni talán még kinézem belőlük. A kérdés inkább az, hogy meddig bírnák? Vagy Lascar? Emelie meg inkább ne kerüljön a szemem elé, mert tuti szitává lyuggatnám azt a vörös boszorkát. A többiek meg, akik még a marseilles-i falkában voltak vérvonaltestvéreim… Már vagy mind halottak, vagy azóta nem hallottam felőlük, hogy először átléptem az országhatárt, azt se tudom, élnek-e még, vagy halnak. Hmm… talán egyszer nem ártana felkutatni néhányukat. -Látom… Remélem nem ijesztettem rájuk túlságosan, a végén még bújócska lesz a hajtóvadászat helyett… -csóváltam a fejem Jenny szavaira, aztán miután sikerült rövid időn belül megállapodni a stratégia mellett, fedezékbe is vonultunk. Maga a „fedezék” nem volt valami nagy kunszt, néhány kisebb nagyobb láda egymásra pakolva, meg vagy két zsák nekitámasztva, néhány hálószerű rongy, aztán körülbelül ennyi. Én Jennynek háttal ülve vártam, füleltem, hogy merről hallok mozgolódást. Ahogy hallottam, a többség egyelőre egy helyben ülve várt, nyugtalanul mocorogva, csupán néhány helyről hallottam komolyabb mozgolódást. Már épp készültem volna, hogy kikémleljek, amikor az egyik ellenfelünk támadásba lendült. Mit ne mondjak, nem húzta sokáig, de hát ennél nagyobb hülyeséget kitalálni… Na mindegy. -Ó, az, hogy kié az első, még nem jelent semmit. Amúgy én se akarom elkapkodni. Szééép lassan, egyenként levadásszuk őket, a végére már élvezet lesz érezni a rettegésüket. –suttogtam egy gonosz mosollyal az arcomon, majd lehasaltam a földre, betámasztva a fegyveremet, majd vártam. Vártam, vártam, vártam, de úgy tűnik, nem nagyon akaródzott egyiknek se előbújni, én meg nem akartam alulmaradni a kis magánversenyünkben, így aztán az egyik szomszédos fedezéket kezdtem figyelni. A hangok alapján úgy tűnt, hogy legalább hárman lapultak mögötte, csak kellett valami, ami kiugrasztja őket. Ó, rám aztán lehet számítani ilyen helyzetekben! Célba vettem az egyik ládájukat úgy, hogy épp, hogy eltaláljam az élét. -Jenny, készülj! Ugrasztom a nyulakat… -súgtam a lánynak, azzal meghúztam a ravaszt és már placcsant is a rikító rózsaszín festék mindenfelé. Egy része a ládára, egy nagyobb része pedig a mögöttük lapulókra. Egyikük a meglepettségtől még fel is kiáltott, azonban ez sem akadályozta meg abban, hogy felpattanjon a helyéről. Az én ujjam pedig már simult is újra a ravaszra, katt, bumm, placcs, majd újra katt, és ha a szőkeség nem kapcsol időben, akkor mind a hármat én szedem le. Persze a többieknek se kellett sok, az ellenkező irányból már jött is az ellentámadás – bár harci kiáltás nélkül, de fürge léptekkel megindult felénk 2 másik alak is, abban reménykedve, hogy sikerül hátba támadniuk.
Azt a kifejezést éppen nem használtam volna, hogy nagyon izgalmas volt eddig a kis mérkőzésünk a másik csapattal, ettől függetlenül azonban mégiscsak imádtam ezt az érzést. Egyszerűen hihetetlenül feldobott, amikor ennyi izgalom vett körül, amikor az adrenalin száguldott az ereimben. Ugyan most nem volt valami veszélyes a helyzet, sem pedig extrém, de ettől függetlenül azonban mégiscsak éreztem azt, hogy van valami tét, hogy harcolnom kell, méghozzá kitartóan. Ez pedig volt ahhoz, hogy a harci kedvem a maximumon maradjon a továbbiakban is. Főleg, amikor végre megindult valamiféle mozgás, és egyet eltaláltam az ellenfeleink közül. Innentől már egyenesen jöhetett a többi egymás után. Úgysem fognak tétlenül maradni, vagy legalábbis én ebben próbáltam reménykedni egy ideig. Aztán rá kellett jönnöm, hogy hiába teszem, mert nem történik semmi. Mindenki csak vár és ez minden. Ez így elég unalmasnak indult ám. - Az tuti, hogy rettegni fognak – suttogtam a válaszom, közvetlenül Odette fülébe, hiszen hátunkkal voltunk egymásnak dőlve, így elég volt csak oldalra fordítani a fejemet. Egyelőre még nem éreztem azt az ellenfél felől, amit szerettem volna, de már csak idő kérdése volt, ebben egészen biztos voltam. Ezt pedig megerősítette az, amit kedves bajtársam suttogott nekem. Egyből elégedettebbnek éreztem magam, mint amilyen előtte voltam. Ki ne örülne annak, ha végre történik is valami és nem csupán arra várunk, hogy bekövetkezzen a csoda? - Már alig várom! – jelentettem ki, azzal az én ajkaim is felfelé kezdtek görbülni, méghozzá leplezetlenül. Nem vagyok kegyetlen, nem szoktam élvezni azt, ha másoknak árthatok, viszont ez csak játék volt. A játékokban pedig szerettem én kijönni végül győztesként, mert ez kellett. Idő közben ez okozott izgalmat, a végén pedig diadalt. Éreztem, hogy ma nyerni fogunk. Esélytelen volt, hogy ez a néhány egyetemista fiatal jobb legyen nálunk, főleg a plusz képességeink ellen. Jóformán esélytelenek voltak, bár ezt így csúnya lett volna kimondani, de attól még így állt a helyzet. Bizonyára ők még nem érezték a vesztüket, de nekem remek szórakozás volt már így előre is a tudat, hogy mi lesz velük. Aztán bumm, a lövedék telibe találta a ládát, a kiáltás már jött is, aztán felbukkant egy fej. Aztán még egy, amit Odette sikeresen leszedett, végül a harmadikat sikerült nekem eltalálnom, megelőzve a szőkeséget. Bizonyára, ha nagyon akartam volna, már a másodikat is sikerül kilőnöm, de nem erőltettem meg magam annyira, mint amennyire tudtam volna. Inkább azok felé fordítottam a tekintetem, akik az ellenkező irányból indultak meg. Így túl gyors volt minden, attól féltem, hogy hamar vége lesz a játéknak, de ha egyszer jöttek, akkor inkább én lőjem le őket előbb, mint ők engem, nemde? - Jönnek hátulról is vendégek – közöltem már-már érdektelenül, és feléjük fordultam egész testemmel. Odettehez hasonlóan most már én is lehasaltam, úgy vártam az ellenünk érkező támadást. Bizonyára azt hihették, hogy én még mindig guggoló helyzetben vagyok, mert az előbb a búvóhelyünk felett lőttem ki a harmadik emberkéjüket, de nem. Immár alulról vártam az ellenünk érkező támadást, ami egy kis mozgás után nem is maradt el. Oké, szándékosan löktem meg a rejtekhelyünket, hogy azt higgyék, valamelyikünk mocorog valahol odafent a tetejénél. Egyből ment is a falra az egyikük lövedéke, mire újra mosoly tűnt fel az arcomon. – Figyelmetlenebbek – állapítottam meg halkan, közben pedig úgy koncentráltam, mintha életre-halálra menne a harc. Aztán bumm! Kilőttem az egyiket. Azt, amelyik az előbb azt a csúnya zöldet kilőtte a falra. Remek, immár háromnál tartottam, és ha Odette odafigyelt rám, akkor övé volt a második. – Hányan vannak még? – tettem fel a kérdést, miután gyors fejszámolást végeztem, hogy mennyit sikerült már eddig kiiktatnunk.
Durr, durr és csók… helyett inkább még egy durr, így kapásból hárommal kevesebb ellenfél folytatja a játékot ellenünk. Milyen kár… Tényleg gyorsan fogynak. Viszont sikerült egyenlítenem Jennyvel. Még egy darabig gyönyörködtem benne, ahogy nyakig rózsaszínen összekaparják magukat az elesettek és lecammognak a pályáról, igaz, nem tartott sokáig az örömöm – már jött is az újabb támadás, mint ha arra számítottak volna, hogy attól, hogy ilyen gyorsan ellentámadásba kezdenek, még nem kapjuk össze magunkat. Hát… tévedtek. -Vettem. –üzentem a szőkeségnek, azzal gyorsan megfordultam és felültem, hogy hátulról védjem a kis bázisunkat. Míg most ő védett alulról, én háttal az egyik ládának simulva fentről készültem támadást indítani, igaz, előbb megvártam vele Jenny kis trükkjét a ládával. Na basszus, és már megint ő vezet, ezt nem hiszem el! -Azok. Meg fiatalok, meg tapasztalatlanok. –erősítettem rá a lány szavaira, majd én is gyors fejszámolást végeztem, de be kell látnom, sosem lelkesedtem annyira a matekért- Nem tudom, pontosan mennyien vannak, de ha jól számoltam, akkor már 5-öt kiiktattunk. Olyan 20-25-nél nem hiszem, hogy több lenne… Viszont ha Ilyen ütemben haladunk, akkor 5 perc alatt lezavarjuk az egészet, ami viszont kár lenne… -magyaráztam, majd ahogy ismét közeledő léptek zajára lettem figyelmes, egy gyors mozdulattal kihajoltam a láda közül, és tüzeltem. A két támadóból az egyiket sikeresen el is találtam, viszont amikor a másodikra lőttem, szinte akrobatikus ügyességgel ugrott el előle, és gurult be egy közelebbi fedezék mögé. -Na, még egy leszedve. Látod azt a barikádot 2 óránál? Ott még lapul el, légy óvatos, nehogy meglepjen. –súgtam a szőkeségnek, ám amint, hogy kimondtam, mozgolódás támadt az említett hely felől. Mint ha valaki a ládákat lökdösné, mozgatni, hogy megtévesszen, épp arra mozog. Jó vicc, öregebb motorosok vagyunk mi annál, hogy ilyesmivel átverjenek, így aztán nem is töröm magam, csak csendben várok, hogy mi lesz belőle, a következő pillanatban viszont a ládák nagy ricsajt csapva leborulnak, és… -Hogy mi?! Senki sincs ott… de hogy?! Az előbb még… a szememmel láttam… -vontam fel a szemöldököm- Megyek, megnézem közelebbről. –feleltem és már épp indultam, hogy támadásra készen átsprinteljek a helyszínre, amikor a fejem felett alig pár centivel egy festéklövedék süvített el, közvetlenül Jenny mellett becsapódva a földbe. Ahogy megindultam, a lendülettel még épp sikerült bevágódni a szomszédos, az előbb lerombolt barikád mögé, igaz, ahogy haladtam, épp hogy sikerült kikerülni a festékeket. Vagy 3-4 darab úgy csapódott be mögöttem a földbe… Miután viszont a ládához simultam, úgy tűnik, ismét takarásba kerültem, így a láthatatlan támadónk Jennyt vette célba. Ekkor sikerült elcsípnem egy kisebb energiafoszlányt, amely azt bizonyította, hogy nem csupán ketten vagyunk vérfarkasok a csoportban. Bár ez az ismeretlen fiatalabb volt tőlünk, mégis, ha eddig sikerült eltitkolnia előttünk a dolgot, nem lehet olyan rossz… Vagy Eska leszármazottja ő is… Lehet, hogy kár volt olyan korán lebecsülnünk az ellenfeleinket? Újra kilestem a fedezék mögül, s ekkor végre sikerült észrevennem, honnan is záporoznak azok a ciánkék festéktöltények. ~Vigyázz, az egyik oszlopra felkapaszkodva lő ránk!~
Rá kellett jönnöm már most az elején, hogy Odette-tel egészen jó csapat vagyunk mi ketten. Lehet, hogy máskor sem egymás ellen, hanem együtt valakik ellen kellene játszanunk a nagy csatákat. Olyan szórakoztató volt ez az egész, csak abban reménykedtem, hogy nem fog túl hamar véget érni ez a menet, aminek éppen a közepén jártunk. Sajnos a srácokat elég hamar le lehetett szedni, ha úgy nézzük, bár az tény, hogy fogalmam sem volt arról, mennyi idő telt el. Az is elképzelhető, hogy csak nekem tűnt perceknek és valójában már sokkal többnél járunk. Az ilyen helyzetekben ez bizony nem volt meglepő, de úgy véltem, hogy most tényleg nem telhetett el túl sok. Ez pedig azt jelentette, hogy valamit tennünk kellett az ellen, hogy ennyire meggondolatlanul rohanjanak elénk. De most inkább lövessük le magunkat, vagy mi? Nem, azt már nem! - Igen, azt én is tudom – bólogattam arra, hogy ötöt sikerült eddig kilőnünk a pályáról. Azt nem tudtam igazából, hogy azokon kívül mennyien lehettek még. Annyira csak nem sokan, ez pedig alapos aggodalomra adott okot számomra. – De hogyan akarod elnyújtani? – kérdeztem panaszosan, suttogó hangon. – Most azt csak nem kockáztatjuk meg, hogy valamelyiknek szerencséje legyen azért, mert engedékenyebbek vagyunk, nem? – fejeztem ki ezzel korábbi gondolataimat, immár szavakkal is. Nem, az nem működött volna, hogy magamat kilövetem azért, hogy Odienak elnyújtsam a játszadozását, és szerintem fordítva sem lett volna lehetséges. Nem hiszem, hogy a szőkeségnek annyira tetszett volna ez a megoldás, és én teljesen meg is értettem őt emiatt. - Szép volt! – szóltam oda elismerően, aztán bólintottam egyet. – Okés, szemem a pályán! – bólintottam, azzal máris a barikádra összpontosítottam mind a tekintetemmel, mind pedig az érzékeimmel. Nem hagyhattuk, hogy ezek a gyerekek lealázzanak minket. Oké, nem is volt esélyük túlzottan, de az előbb én is láttam, hogy a második milyen szépen ugrott el előlünk. Ez pedig azt jelentette, hogy tartogatnak még nem várt meglepetéseket. Egyrészt örültem neki, másrészt nem tudtam hová tenni ezt az előbbit. Legalábbis néhány percig még semmiképpen sem, csak utána nyert magyarázatot a helyzet. - Én is láttam… - morogtam, ezzel fejezve ki nem tetszésemet. – Fedezlek, de csak ügyesen! – mondtam még búcsúzóul, azzal Odette előrejutását igyekeztem biztosítani. Ez azzal járt, hogy éppen megláttam egy merészebb leányzónak a fejét a messzebb lévő barikádnál, mire kapásból ki is lőttem. A sisakján gyönyörűen folyt végig a rózsaszín festék, majd rá az arcára, az orrára. Kuncogni is kezdtem rajta, de azért közben ismét visszatértek figyelő szemeim a társamra, akit nem ártott ugyebár szemmel tartani. Miközben néztem jobbra-balra, hogy vajon honnan záporozhat a többi lövedék Odette felé, neki addig sikerült bevágódnia a megmaradt ládák mögé, így nyerve megfelelő fedezéket egy időre. Nem tudtam, hogy vajon meddig nyújt majd menedéket számára, de nem is ez volt a lényeg. ~ Igen, már látom! ~ üzentem vissza gondolatban, és arrébb is húzódtam egyből, a ládák másik oldalára, ahol nem találhatott el, csak ha valami kicseszett szuperhős. ~ Jól éreztem, amit éreztem? ~ kérdeztem meg hirtelen, amikor hozzám is eljutottak azok a kis energianyalábok, amiket Odie már korábban megérzett. ~ Hogy szedjük le a mocskot? ~ érdeklődtem nagy hevességgel. Maximumon pörgött bennem a nyerni akarás és a harci kedv.
Kezdőlap
//
